Tiszta barokk // Pure Baroque J谩nos-passi贸 // St. John Passion 2015.04.01.
2015. április 1. (szerda) // 1 April 2015 (Wednesday) 19.30 Nagyterem // Grand Hall Tiszta barokk // Pure Baroque János-passió // St. John Passion Vashegyi György, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar // György Vashegyi, Purcell Choir, Orfeo Orchestra Johann Sebastian Bach: János-passió // St. John Passion, BWV 245 SZIGETVÁRI Dávid (tenor) – Evangélista // Evangelist NAJBAUER Lóránt (basszus // bass) – Jézus // Jesus BÁRÁNY Péter (kontratenor // countertenor) KOVÁCS Ágnes (szoprán // soprano) BORKA Ákos (basszus // bass) Purcell Kórus // Purcell Choir Orfeo Zenekar // Orfeo Orchestra (korabeli hangszereken // on period instruments) Vezényel // Conductor: VASHEGYI György
„Amit én szorgalommal és gyakorlással elértem, azt bárki más is elérheti tűrhető, természet adta tehetség és képesség birtokában” – fogalmazta meg egy ízben így (más alkalmakkor meg egészen hasonló szavakkal) művészetének szerény sommáját Johann Sebastian Bach (1685 –1750), s a legkevésbé sem kétséges, hogy neki igazán volt mire szerénynek lennie. Tekintélye, hatása és híveinek, sőt rajongóinak tábora XIX. századi újrafelfedezése óta egyre csak növekszik, s ma is áll mindaz, amit Pilinszky János ötven éve, s éppen egy János-passió-előadás meghallgatását követően írt Bachról: „Örök és hipermodern egyszerre, vagy pontosabban: rá van a legnagyobb szükségünk. […] Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték. Ebben a zenében, eszközeiben, nincs semmi romantika, semmi nosztalgia, semmi árnyék, feleselő dialektika. Semmi keresés: csupa találat! Semmi feleselés: csupán a centrum sodrása, a központ ereje, lüktetése. Mennyország-érv ez a zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek lendülete a leghatalmasabb, a ‘legizgalmasabb’.” Amikor Pilinszky mindezt leírta, a János-passióról még úgy tudta a világ, hogy ősbemutatóját 1723 nagypéntekén a lipcsei Thomaskirchében tartották, s ilyesformán a kántorrá kinevezett és tehetségét Lipcse közösségének bizonyító Bach legfőbb próba darabja lett volna. A Bach-kutatás azután a hetvenes években felszámolta ezt a közkeletű tévedést, s bizonyossá tette, hogy a János-passió 1724 nagypéntekére készült, s első megszólaltatására – a két lipcsei nagytemplom évenként váltakozó passiórendjének megfelelően – a Nikolaikirchében került sor, egészen pontosan 1724. április 7-én. A helyszín az eredeti meghirdetés szerint amúgy valóban az egységesebb orgona- és kóruskarzatú Tamás-templom lett volna (ahol a kóruskarzatot mintegy körbeölelte a hangszerjátékosokat befogadó, egybefüggő galéria), merthogy Bach – talán friss
emberként még nem tudva az évenkénti helyszínváltás gyakor latáról – egyértelműen és tettleg ide szánta nagyszabású művét. A városi tanács azonban szinte az utolsó pillanatban érvényt szerzett a kialakult gyakorlatnak, s elrendelte egy röpcédula kinyomtatását, amely tájékoztatja a polgárokat a végleges hely színről. Ez mindössze négy nappal a bemutató előtt történt, amikor egyszersmind Bach, a fegyelmezett munkavállaló és öntudatos alkotó is előadta a tanács előtt álláspontját. A hivatalos jegyzőkönyvben ez áll Bachnak a tanács által megfogadott véleményéről: „rámutatott, hogy […] nem áll rendelkezésre kellő hely, és hogy a csembaló néminemű javításra szorul, bár mindezt csekély költséggel helyre lehetne hozni; annyit feltétlenül kért, hogy a kóruskarzaton kapjon még egy kis helyet a muzsikáláshoz szükséges személyek elhelyezésére, s a csembalót javítsák meg.” Bach kívánságai annál is indokoltabbak voltak, mert – bár lipcsei működésének második évébe lépve már semmiképp sem valamiféle „próbadarabot” mutatott be munkáltatóinak – a János-passió komplexitásával új nagyságrendet képviselt életművében. Bach egyik legjelentősebb jelenkori kutatója, a lipcsei Bach Archívum vezetője, Christoph Wolff így értékelte az 1724-es bemutató jelentőségét a zeneszerző pályáján: „Az 1724-es passióbemutató adott először alkalmat Bachnak, hogy művészi egyéniségével meghatározza a nagypénteki liturgiát, amely csak azelőtt vált az év legfőbb zenei eseményévé (bármilyen hosszú is volt a prédikáció, nemigen fogható fel másnak, mint prózai megszakításnak a lényegét tekintve zenés istentisztelet menetében). Bach soha nem volt még olyan helyzetben, hogy ennyire látványosan bizonyíthassa képességeit, egyetlen bemutató sem követelt tőle ilyen kivételesen komoly felkészültséget, és egyik sem gyarapította ilyen mértékben tapasztalatát a nagyszabású kompozíciók terén.”
A mostani hangversenyen ez az első, 1724-es János-passió hangzik majd fel, merthogy Bach e művének keletkezéstörténete korántsem ért véget az ősbemutatóval. Egy évvel később, 1725 nagypéntekén (és immár a Tamás-templom falai közt) újra megszólalt a kompozíció: új nyitó- és zárókórussal s három új áriával, azután alig pár esztendő múlva (1728-ban vagy 1732-ben) elkészült a harmadik változat, amelyből Bach elhagyta a Máté evangéliumából való két részletet, illetve amelyhez írt egy új Sinfonia-tételt. S végül létezik egy negyedik változat is, amely 1749-ben, Bach halála előtt egy évvel öltött alakot, amelyben a szerző mellőzte a korábbi szerkezeti változtatásokat, viszont a korábbiaknál nagyobb együttest írt elő. Túl ezeken, tíz évvel korábban 1739 táján Bach hozzálátott egy alapos átdolgozáshoz is: ugyancsak az eredeti alapstruktúra visszaállításával, s egy letisztázott, átfésült autográf partitúra létrehozásának szándékával. Ám Bach ezt a munkát a 10. tétel közepén valamiért félbehagyta, így az idősödő Bachnak az a szándéka, miszerint korábbi jelentős művei revideálva, a legtökéletesebb, illetve véglegesített formá jukban maradjanak az utókorra, a János-passió esetében nem vált valóra. A „nagy passiót”, azaz a Máté-passiót pár évvel megelőző János-passió szövege korántsem egynemű: a Bach által János evangéliumának szenvedéstörténetére felfűzött műben a bibliai szövegek mellett a passiója révén máig ismerős nevű Barthold Heinrich Brockes, valamint Christian Weise és Christian Heinrich Postel versei jutottak szerephez, s ismeretlen szerzőktől is akadtak szövegek (így pl. a nyitókórus, a „Herr, unser Herrscher” szövegé nek íróját sem ismerjük). Két ponton mindemellett Máté evan géliumából is kölcsönzött a szöveg összeállítója, aki maga Bach lehetett. A Péter panaszolkodását idéző passzus különösen hatásos
kölcsönzés, hiszen a Jézust megtagadó Péter, majd a felhangzó kakasszó említését követően erős dramaturgiai érzékkel kerül a hallgatóság elé a Máté evangéliumából való részlet: a Jézus szavaira visszaemlékező és keservesen síró Péterről. Somfai László egy rádióelőadásában így méltatta a mű drámaiságát: „A passió-kompozíció egyik rétege […] a János-passióban a megragadóbb. Ez pedig a bibliai történet narrációja – tehát az evangélista elbeszélése, egy-egy szereplő megszemélyesítésével, s a tömeget képviselő turba-kórusokkal –, éppen azért, mert János evangéliumának szövege tényleg koncentráltabb és drámaibb, mint Mátéé. Már a nyitókórus utáni első hangok elárulják a Bachban szunnyadó kivételes drámai érzéket. A lipcsei nagyheti templombajárók természetesen jól ismerték a bibliát, így hát értékelték, ahogyan Bach in medias res, méghozzá milyen ragyogó pillanatban, belevág a történetbe: Júdás elárulta a helyet, ahol Jézus találkozni szokott a tanítványaival, és már itt is a fáklyásfegyveres szolgacsapat, amely a názáreti Jézust keresi.”
Vashegyi György egészen különleges minőséget képvisel a hazai komolyzenei életben. Együttes-alapító és -vezető, a historikus előadásmód nemzetközileg is magasan jegyzett művelője, s jószerint e gyakorlat magyarországi kultúrhérosza. A karmester már húsz évesen, vagyis még zeneakadémista korában komoly feltűnést keltett a régizene iránti páratlan érzékével s rajongásával: 1990-ben egy általa dirigált Gluck-opera (Orfeusz és Euridiké) zajos sikerét Purcell Dido és Aeneas című művének emlékezetes bemutatója követte. Utóbbi pillanat ma már történelminek mondható: hiszen erre az alkalomra alapította azóta is töretlen sikerrel működő együttesét, a Purcell Kórust. A kitűnő énekeseket felvonultató és kinevelő kórus jellemzően a Gesualdótól Mozartig terjedő időszak műveit tűzi műsorára, mégpedig olyan pazar minőségben előadva azokat, hogy az énekkar mára a hazai régi zenei élet elsőszámú büszkesége és egyúttal műhelye lett, s regionális kitekintésben is tekintélyes szereplőnek számít. Természetesen szoros „szövetségben” a szintén Vashegyi György által alapított és vezetett másik együttessel, az Orfeo Zenekarral, mely 1991-ben, Monteverdi L’Orfeójának első teljes magyarországi bemutatójától inspirálva alakult meg úgyszintén Budapesten. A nagyszerű muzsikusok e zenekar kebelében autentikus hangszereken prezentálják a 17-18. századi kompozíciókat, így teremtenek szinte előzmény nélküli hangzást a 21. századi fül számára. E két formáció – mintegy kéz a kézben, egymást erősítve – az elmúlt negyedszázadban meghódította gyakorlatilag egész Európát (Németország, Franciaország, Svájc, Belgium, Luxemburg, Ausztria, Olaszország), de eljutott Izraelbe és Dél-Amerikába is. Korabeli hangszereken előadott magyarországi ősbemutatók egész sora szegélyezi e diadalmenetet. Több évszázada be nem mutatott, vagy méltánytalanul hanyagolt remekművek
(minden túlzás nélkül tudományos alaposságúnak mondható) újrafelfedezése bővíti tovább Vashegyi elévülhetetlen muzsikusi és zenetudósi érdemeinek lajstromát; az operák közül Händel, Monteverdi, Purcell és Rameau művei például, hanglemezen pedig sok egyéb mellett Kraus, Istvánffy és Tunder műveinek világpremierjei. Ilyen életúttal nem is meglepő, hogy Vashegyi másfél évtizede a Magyar Állami Operaház rendszeresen visszatérő dirigense (neves hazai és külföldi zenekarok vendég karmestere is mellesleg), s a hazai régizenei képzés középponti alakja is egyben. A Liszt-díjas művész maximalizmusát saját fülünkkel hallhatjuk, ars poeticáját – ha úgy tetszik: küldetését – pedig egy lapinterjúból ismerhetjük meg: „Én is tudom, hogy az a levegő, amit ma szívunk, nem ugyanaz, mint ami akkor volt, és az életünk is teljesen más tempóban zajlik. Mégis, a barokk és klasszikus zene posztmodern interpretálása nekem és zenészkollégáimnak azt jelenti, hogy először végigjárjuk azokat a korabeli elveket és szabályokat, amelyeket akkor alkalmaztak. Ez egy egyszerű zenei grammatika, amit viszont nagyon meg kell tanulni ahhoz, hogy föltehessük a kérdést: mit is mond ez a zene nekünk a XXI. század elején?”
When Johann Sebastian Bach was appointed director of music in Leipzig he set out on an ambitious undertaking. Although his contract did not require him to present his own cantata every Sunday and feast day, Bach still decided to write five years’ worth of cantatas joined by passions (from a musical aspect these are nothing other than extended cantatas), composed for the Easter period in accordance with then Lutheran practice. As far as we know, Bach composed five passions in his lifetime, but only two have survived: the first is the St. John Passion (1724), which was reworked on numerous occasions over succeeding decades. György Vashegyi, a key figure in Hungary’s period instrument performance practice, and his ensembles, the Purcell Chorus (25 years old this year) and Orfeo Orchestra, perform the original version.
Felelős kiadó // Publisher: Dr. VIGH Andrea, a Zeneakadémia rektora // President of the Liszt Academy Főszerkesztő // Editor-in-chief: SZABÓ STEIN Imre Felelős szerkesztő // Managing editor: RÁKAI Zsuzsanna Kiadványmenedzser // Publication manager: VÉGH Dániel Szöveg // Written by LÁSZLÓ Ferenc Layout: ALLISON Advertising Illusztráció // Illustration: KOVÁCS Lehel Megjelenik a Zeneakadémia Kommunikációs Igazgatóságának gondozásában // Commissioned by the Communications Directorate of the Liszt Academy Lapzárta: 2015. március 26. // Finalized: 26 March 2015 Zeneakadémia // Liszt Academy Concert Centre (1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.) zeneakademia.hu A szervezők a műsorváltoztatás jogát fenntartják. // The organizer retains the right to modify programmes. 100%-ban újrahasznosított papír // 100% Recycled Paper
Produkciós együttműködő partner // Co-production partner