legalkalmasabb helyet a városalapításra. Krisna ezután odahívta Indrát. Amikor az istenség megjelent, ragyogón, mint a nap, így szólt hozzá: – Ó, félistenek királya, hintsd be mennyei nektároddal ezt a földet! Tedd gazdaggá és termékennyé, aztán pedig építs rajta egy mennyei várost a Pándavák számára! Indra rögtön neki is látott a feladatnak. Felkérte a mennyek építészét, Visvakarmát, hogy kezdjen hozzá a város építéséhez. Hamarosan hatalmas udvarházak nõttek ki a földbõl a széles utak mentén, magas, fehér márványpaloták emelkedtek a város közepén, mindenfelé gyönyörû kertek és gyümölcsösök virítottak. A félisten több száz, Visnunak és a fõ istenségeknek szentelt templomot épített. A várost hatalmas gránitfalak szegélyezték, melyek körül széles vizesárok futott. Indra nektárja megtette hatását: a környezõ vidék termékeny, zöldellõ tájjá változott. A város szomszédságában virágzó, illatos fákkal teli erdõségek nõttek, a fák között lótuszokkal benõtt, hattyúk és darvak lakta tavak bújtak meg. A Pándavák a központi palotába költöztek, mely a mennyei Méru hegyre, az istenek hajlékára emlékeztetett. A város hamarosan ezrével vonzotta oda a szentéletû bráhmanákat, akik beköltöztek a királyi negyed körül épített, nekik szánt házakba. A többi rendbõl is tömegesen érkeztek az emberek, hogy benépesítsék a várost, mely az Indraprasztha nevet kapta. Mivel szoros barátság fûzte a Pándavákhoz, Krisna néhány hétig a városban maradt. Õ és Ardzsuna különösen közel kerültek egymáshoz, és sok idõt töltöttek együtt. Draupadí is minden alkalmat megragadott, hogy szolgálhassa Krisnát, s nagyon megkedveltette magát a Pándavák dicsõ rokonával.
Nyolcadik fejezet A mennyei csarnok Nem sokkal Indrapraszthába költözésük után, a Pándavákhoz a mennyei bölcs, Nárada érkezett látogatóba. Draupadí illemtudóan fogadta, s szíves vendéglátásban részesítette. Isteni szépségét látva a bölcs megijedt, nehogy ez az öt fivér közötti nézeteltérés forrása legyen. Egy õsi történetet mesélt el nekik két aszuráról, akik egy nõ miatt különböztek össze. Noha elválaszthatatlan jó barátok voltak, és õszinte szeretet fûzte õket egymáshoz, az irigység végül mindkettõjük vesztét okozta: szörnyû küzdelemben végeztek egymással. Nárada óva intette a Pándavákat: – Ne hagyjátok, hogy hasonló sorsra jussatok. Úgy vehetitek elejét mindenféle viszálykodásnak, ha Draupadíval kapcsolatban szigorú szabályt hoztok. A fivérek erre rá is álltak: megállapodtak, hogy mindegyikük csak meghatározott idõt tölthet együtt Draupadíval. Ha bármelyikük megzavarná a másikat, amikor az kettesben van hitvesükkel, annak súlyos következménye lesz: a tolakodónak egy évre az erdõbe kell vonulnia, s ez idõ alatt nem találkozhat Draupadíval. Ahogy telt-múlt az idõ, Indraprasztha híre még az istenekig is eljutott. A Pándavák példamutató uralkodásának köszönhetõen a polgárok igen jámbor életet éltek. Judhisthira mindig kikérte a bölcs bráhmanák tanácsát, s még azzal is törõdött, hogy egyetlen alattvalója se szenvedjen semmiben hiányt. A birodalma felvirágzott és egyre gyarapodott. Sok király máris a hûbérurának tekintette. Draupadí alázatosan szolgálta mind az öt férjét, a fivérek pedig tartották magukat a megállapodáshoz, a kiszabott idõhöz. Draupadí egy nap éppen Judhisthirával üldögélt kettesben a lakosztályában, amikor egy elkeseredett bráhmana érkezett a palotához, s fennhangon Judhisthirát hívta: – Ó, király, ments meg! Gonosz rablók elrabolták a teheneimet. Ne hagyd, hogy lábbal tiporják a törvényt! A királynak szent kötelessége, hogy megvédje alattvalóit.