bocsáss meg nekem! Ó, hatalmas isten, térj vissza hajlékodra! A napisten azonban azt felelte, hogy nem távozhat úgy, hogy valamit ne adna Kuntínak. – Vágytál rám, ezért hadd áldjalak meg egy mennyei gyermekkel. Kuntí felháborodott e szavak hallatán. Hogyan fogadhatná el hajadon létére egy férfi ölelését? Szúrja elmosolyodott, s megnyugtatta Kuntít: miután gyermeket nemz neki, szüzessége továbbra is érintetlen marad. Így is történt. Titokban, anélkül, hogy – legbizalmasabb szolgálóit kivéve – bárki is sejtette volna a palotában, Kuntí életet adott a gyermeknek. Felidézte, milyen csodálattal töltötte el, amikor megpillantotta a csecsemõ veleszületett páncélzatát és izzó fényû fülbevalóit – testének mindazokat a ragyogó díszeit, melyeket az arénába belépõ Karnán látott meg aznap délután. Visszaemlékezett arra a napra is, amikor – abbéli félelmében, hogy beszámoljon idõsebb hozzátartozóinak a történtekrõl – megvált a gyermektõl. A napistenhez imádkozva, hogy védje meg magzatát, egy kosárba fektette, s a sebesen iramló Gangesz vizére bocsátotta a kisdedet. Az a pillanat azóta is elevenen élt az emlékezetében: könnyben úszó szemmel nézte a távolodó, hánykolódó kosarat, amint ponttá zsugorodott, majd teljesen eltûnt a messzeségben. Ezek szerint Adhiratha talált rá, s õ vette magához a fiút. Kuntí a szemével egészen addig kísérte a magas ifjút, míg Durjódhanával az oldalán, el nem tûnt az aréna kapuja mögött. Úgy tûnt, a sorsa összefonódott a fiáéval. Szíve aggodalomtól remegett. Kétségtelen, hogy Durjódhana csak tovább táplálja majd Karna szemmel látható irigységét, amit a többi fia iránt érez. Gyötrõ érzelmek között vergõdve, erõért fohászkodva, Kuntí felállt, s kivezette Gándhárít az arénából.
Negyedik fejezet A vak király Végül elérkezett az a nap is, amikor a hercegek búcsút mondtak Dróna iskolájának. Ideje volt, hogy odaadják neki a daksinát, azt a díjat, mely a tradícióhoz híven a tanárnak jár tanítása fejében. Dróna csupán egy dolgot akart: – Ejtsétek foglyul és hozzátok elém a panycsálák királyát, Drupadát! A hercegek jól tudták, miért éppen ezt kéri tõlük Dróna. Korábban már elmesélte nekik, hogy Drupada és õ egykor jó barátok voltak, amikor mindketten Agnivésa risi ásramájában éltek. Drupada akkor megígérte neki, hogy ha atyja birodalmának örökébe lép, neki adja a királyság felét. Amikor azonban sok év múltán ez az idõ is eljött, s a nincstelen Dróna emlékeztette barátját hajdani ígéretére, Drupada kevélyen ezt válaszolta: – Ugyan, mi haszna a régmúlt barátságnak? Barátság csak egyenrangú felek között létezhet. Te most szegény koldus vagy, én pedig hatalmas király. Ne próbálj meg feléleszteni egy rég halott kapcsolatot. Miután adott neki egy kevés adományt, Drupada útjára bocsátotta Drónát, aki sértetten, szomorú szívvel távozott, amiért a király nem tartotta meg a szavát. Idõközben páratlan ügyességre tett szert a fegyverforgatásban, de nem akart úgy bosszút állni Drupadán, hogy megöli õt. Ennél sokkal jobb megoldást talált. Le kell törnie Drupada büszkeségét, és rá kell vennie, hogy beváltsa egykori ígéretét. Ezt pedig úgy lehet a legkönnyebben elérni, ha a király Dróna tanítványaitól, a hercegektõl szenved vereséget. Durjódhana megmarkolta íját. – Ó, tanítóm, vedd úgy, hogy ez már meg is történt. Hamarosan a saját szemeddel láthatod, amint megkötözve idehozzuk az arcátlan királyt! Ezzel felpattant a szekerére, és testvéröccsei kíséretében elvágtatott Kampiljába. Égnek emelt fegyverekkel, hangos csatakiáltások közepette rohanták meg a várost. A Pándavák Drónával együtt kint várakoztak. Nemigen hitték, hogy a hatalmas Drupada elleni elhamarkodott rajtaütést siker koronázza. – Mi csak azután indítsunk támadást, hogy az övéket már visszaverték – javasolta Ardzsuna. Amikor Drupada ráeszmélt, hogy városa ostrom alatt áll, azonnal harci szekerére pattant, és a