„Áhán - mondta magában a Bölcsek Bölcse -, most ki fog sülni, amit én már különben régen tudok, hogy őfelsége nem tud sem írni, sem olvasni. Hát csak szégyenkezzék, én szépen csendben elsompolygok innét.” El is indult sántikálva, de a király utána kiáltott: - Ohó, Bölcsek Bölcse, fordulj csak vissza! Gyere csak ide, olvasd el a levelet, mert nem találom az ókulárémat. Úgy látszik, elveszett. „El ám - gondolta magában Bölcsek Bölcse -, elveszett, nem az okuláréd, hanem a tudományod, ami nem is volt soha.” De hát ezt csak így magában gondolta a Bölcsek Bölcse; hiszen az kellett volna, hogy hangosan mondja, mert akkor a többi lábára is megsántul. Szép lassan visszabicegett, átvette a levelet a királytól, s olvasta, amint következik: Kedves Mézkirály! Azt üzenem neked szép Tündérországból, hogy méheidet, lepkéidet, de még a darazsaidat is küldd el mindennap az édesapám kertjébe, ahol van egy növendék csudafa, mert hallottam, hogy erősen megszűkültek mézben, márpedig ez a fa úgy nő nagyra, ha szüntelen mézet csurgatnak a tövére, s én csak akkor jöhetek haza, amikor az a csudafa nagyra nő, máskülönben Bűbájos elrabol engem. Hej, hogy örvendett Mézkirály ennek a levélnek! Bezzeg megbocsátotta a sánta Bölcsek Bölcsének szertelen nagy örömében, hogy olyan lassan mondotta el a mondókáját. Egy hordó mézet adott neki ajándékul, s két udvari doktort rendelt melléje, hogy a sánta lábát meggyógyítsák, másnap pedig ő maga repült fel a csudafa mellett álló vadkörtefa legmagasabb ágára, onnan csurgatta aranykorsójából a legtisztább akácmézet az odaszálló méheknek, pillangóknak és darazsaknak, s ezek boldogan repültek a csudafához, öntözték a tövét, hogy hamarább megláthassák a hétszer szép királykisasszonyt. Örvendett annak Mirkó király is, hogy nem kell több mézet vásárolnia, mert már rengeteg aranyat s ezüstöt fizetett mézért, s már-már aranyért, ezüstért is alig lehetett mézet kapni, mert ami méz gyűlt a hét országban, azt mind a csudafa tövére hordták. Egyszerre csak volt méz, nincs méz, idegen országokból hordták a mézet, s ott is már fogytán volt. No de volt Mézkirálynak méze rengeteg, ő maga is hordta a mézet mindennap, aztán nézte, vizsgálta a csudafát, mint hajt bimbót bimbó után, mint nyílnak, nyiladoznak a virágok. Mind szélesebbre és szélesebbre terült az arca a nagy örömtől, látván, hogy napról napra mint sokasodnak a különféle virágok a csudafán. Csak arra gondolt, hogy minden virággal közelebb jut ahhoz a szép naphoz, amikor övé lesz a szép királykisasszony. Mirkó király s a királyné is mindennap ellátogatott a fához, letelepedtek, s hosszan elgyönyörködtek a fa csudaszépségében, s el-elbeszélgettek, rajzolgatták az eljövendő szép időket, amikor hazajön az egyetlen leányuk. - Látod, látod, édes uram - mondogatta a királyné -, szemlátomást nő mindennap a mi csudafánk. - Látom, látom - mondta Mirkó király -, de azt is látom, hogy ha Mézkirály nem öntöztetné mindennap, bizony megakadna növésében a csudafa, mert már rég elfogyott a méz mind a hét országomban. - Elfogyott bizony - mormogta magában a Mézkirály, aki most is, mint rendesen, ott röpködött a csudafa ágai között.
150