ismeretterjesztő írásaiban irányt próbált szabni az általános közgondolkodásmódnak és a közízlésnek is. Ilyen közlemény Tereh Gézának – biedermeier ízű passzusokat is tartalmazó –, A műalkotás és művészet lélektanához címet viselő, kispolgári szemléletű tanulmánya is, amelyben a művészi szép esztétikai fogalmát igyekszik meghatározni. Természetesen, ez az olvasóknak, mintsem a szakmának szóló írás – amely véleményem szerint megjelenése pillanatában vesztette is aktualitását –, mert az utókor bizonysága szerint, az alkotás öntörvényű folyamatában egészen más elvek és erők uralkodtak a korabeli műértékelésben és műfogyasztásban egyaránt. Mivel csíkiak is olvasták, a tanulmány hangulatának jelzésére álljon itt annak egy rövid részlete: „A 8. Nagy Imre: Utcasarok képzelet az, amely széppé hazudja a világot s minél érzőbb, termékenyebb, alkotóerősebb a fantázia, annál több szépet lát a világban. […] Ezt a szépet a művészetben közölni kell tudni velünk. A közlésnek számtalan, nagyon is divergens útja van, amelyektől lényegesen függ a művészet intenzitása. A primitív lélek részletességet kíván. A népnek egy hű fotográfia többet ér, mint egy Lenbach féle portré a maga elnagyolt kezeivel. A kifinomultabb műbarátnak pedig már csak az a kép szép, amely, mint a színkopás zene, nem részletez, […]”. (70) Ám, korszakoktól függetlenül, mindenféle eligazítás ellenére, a művészet közértése mindig is problematikus volt. A műértés, akár komolyan vagy ironikusan, akár tudományosan vagy laikusan, akár pedig érzelmesen vagy cinikusan foglalkoztak vele, pontosan olyan sokfélén változatos, akár a műalkotások jellege és módja, Márton Árpád festőművész kedvenc jelzőjével: „a hogyanja”. Ezért a laikus műértés példázására Móra Ferenctől, a művészi egymásértésre dr. Nagy Andrástól, a műértelmezésre Szilárd Leótól, helyszín és korértés jelzésére pedig Részegh Viktortól (számomra Viktor bácsinak) agrármérnök-lapszerkesztőtől1 vettem kölcsön egy-egy gondolatot. Móra szerint: „Amelyik szent olyan sovány, mintha éhséggel kínozták volna vértanúhalálra, az még az ántivilágból való. Amelyik Magdolna kövérkés, és nem nagyon van fölruházkodva a bűnbánatra, az reneszánsz. Amelyik még dundibb, és még kevesebb bűnbánatot tanúsít, az barokk. Amelyikről nem lehet tudni, hogy fiú-e, vagy lány, noha ruha is van rajta, az modern, a szép békacombú figurák pedig a jövendő művészetét képviselik.” (71) Amióta megismerkedtem e finom iróniát alkalmazó kategorizálással, azóta figyelem metsző igazságának bekövetkeztét a kiállítás-megnyitókon; érezhető, élő valóság, ahogyan a közönség beindul és követi művészét a magasságok felé. Miért? – kérdezhetjük. Mert a modern művészet társasági kellemmé Ismeretlen: Móra Ferenc szépíró, vergődött fel. (72) muzeológus, régész,
1 A Csiki Lapok felelős szerkesztője, majd a szocializmusban trafikos. Serdülőként nála vásároltam első csomag cigarettámat.
35