fián lépték szerint s ott nem lesz semmi hiba. Ezt művészi reputációnk követeli így első sorban. – És az építészek? Hallom – mosolyog – hogy ők nem szívesen vették, hogy ismét mi nyertünk. Erre az a tiszteletteljes megjegyzésem, hogy lehet az építészetet a műegyetemen tanítani, de a diploma még nem kvalifikál művésszé senkit sem. A múltkor is kaptam egyik építész barátomtól olyanforma nyilvános támadást, hogy most festő, legközelebb azonban már zongorista is pályázhatik. Hát miért ne és miért ne nyerhetne is, ha művészi elgondolással jön? Hiszen minden pályázaton ott van, hogy azon minden magyar honos művész résztvehet. Ezeket mondja Márton Ferenc, aztán búcsúzik. Kikísér, s ahogy az ablakból visszanézek, látom, már megint önfeledten asztalja fölé hajlik: dolgozik. Rajzol!” (234) Ha túlélte volna a II. világháborút, s megvalósulhatott volna grandiózus terve, micsoda lájbigomb-pattogtató érzés tölthetné el a mai Budapest csíki látogatóit! De Márton Ferenc sorsa arra ítéltetett, hogy jelentős művei pusztuljanak el: Budapesten a IV. Károly király I. honvéd és népfelkelő gyalogezred, és a Hősök Oltára emlékművek, vagy akár utolsó alkotása karanténba, azaz zárt, laktanyai udvartérbe kerüljön a Debreceni 3. honvéd és 3. népfelkelő gyalogezred emlékműve. És neki magának sem jutott ki egy rendes síremlék sem, pedig barátja és alkotótársa, Siklódy Lőrinc, megmintázta azt, amint az olvasható a Csiki Lapokban: „Ajánlásomra a budapesti Hargitaváralja jelképes székely község elöljárósága felkérte ditrói Siklódy Lőrinc szobrászművészt, hogy Márton Ferenc síremlékét mintázza meg és tervének kivitelére adjon be ajánlatot. […] A Hargitaváralja érzi, tudja, hogy a székely becsület megköveteli egy méltó síremlék emelését. Megbízásból készséggel mentem el tehát Siklódyhoz, mikor távbeszélőn közölte velem, hogy a síremlék mintája műtermében készen áll és ő vár, hogy megtekintsem és elmondjam neki a véleményemet. […] … a művész föllebbentette Márton Ferenc gondosan letakart emlékművéről a leplet. Előttünk van a nagy művész magas alapzaton, ülő helyzetben. Fejét balkarjára hajtotta és magasan, dacosan felemelte, az ő jellegzetes arcával és villogó szemeivel. Az arc, a tekintet a megszólalásig hű. Az emlékmű pedig méltó a legnagyobb székely művész múltjához és nevéhez. Siklódy nagy hévvel magyarázza nekünk, hogy Márton Ferencnek nem szabad egy igénytelen síremléket állítani. Ő maga is szívvel-lélekkel és egész tudásával nagyot, maradandót kívánt alkotni, mikor ezt az emlékművet megmintázta. […] Most már csak a pénz előteremtése a súlyos feladat. A bronztilalom miatt a síremlék magas széles kőlapon alumíniumból készülne, amely tartós és igen alkalmas anyag. A síremlék költségei mai értékben 10-12 000 pengőt tenne ki. A monumentális síremlék jelentékeny költségeinek fedezésére e pillanatban nem áll rendelkezésünkre más, mint az a kisebb összeg, amely a síremlék javára általam megírt Márton-emlékkönyv1 jövedelméből a nagy nyomdaköltségek fedezése után befolyt. […]” (235)
1 Dr. Tusnádi Élthes Gyula: Márton Ferenc élete és művei. Stádium Sajtóvállalat Rt., Bp., 1940.
149