acea vreme pictorul problemelor epocii noastre. Şi cu trecerea timpului, Nagy István devine din ce mai actual; ceea ce spun pînzele sale, devine din ce în ce mai clar, pe înţelesul tuturor. Ce ne transmite arta lui Nagy István? Că trebuie să iubim poporul, patria unde ne-am născut. Că indiferent de felul omului, toţi trebuie să muncim în egală măsură, că aceleaşi pămînturi dau acelaşi rod, brazii sînt oriunde semeţe suliţii verzi, mamele, maghiare sau romînce îşi tăinuiesc anii în cutele obrajilor… Nu-şi alegea niciodată modele decît ţinînd cont de două criterii: ca ele să reflecte umanitatea sau suferinţa. Fire închisă, Nagy István devenea volubil doar în cercul oamenilor simpli. Îi păcea să stea de vorbă cu dînşii, pentru că rosteau adevărul. Aşa cum rostesc adevărul pînzele lui: simplu, necăutat. Pentru că aceşti oameni nu se pricepeau să »stilizeze«, »să compună«, dar ceea ce spuneau în două cuvinte, ceea ce mărturisea privirea lor, era adevărul unor veacuri întregi. Îl admir pe Nagy István, deoarece în centrul artei sale se află omul. OMUL – scris cu majuscule. Deoarece apropie popoarele. Pentru că Nagy István este al nostru. Al romînilor, al maghiarilor, al tuturor acelora ce-şi iubesc patria, poporul, simplitatea muncii cinstite. S-ar putea ca niciodată să nu fiu ca pictor în preajma valorii sale. Dar îl iubesc sincer, şi el, chiar dacă nu l-am cunoscut, e prietenul meu sufletesc cel mai apropiat – prin pînzele sale. Iar numărul acelora ce-l îndrăgesc creşte pe zi ce trece, îl iubesc şi vor iubi pentru umanismul său, pentru fermecătoarea simplitate a artei sale.” I. Condrat: Visszhang évek múltán „Saját tapasztalatból beszélek, hiszen magam is hosszabb ideig éltem a hargitai tájakon. Egy világszínvonalú képzőművész, Nagy István zsenije olyan emlékeket hagyott az ottani emberek lelkében és gondolatvilágában, amely a mai napig elevenen él, így lassan 40 évvel a halála után is. A kortársaira is hasonló hatással volt. A ma 89 éves mindszenti Nagy Sándor így emlékezik: »Nagyon jól emlékszem rá. Befele forduló, csendes ember volt. Emlékszem, mennyire nem sikerült beilleszkednie a katonai környezetbe a kötelező katonai szolgálat alatt. Nagyon kevés szabadidő jár egy bakának, ő ez alatt is leginkább rajzolgatott. Sokszor elnéztük őt csendben, ahogyan portrékat vagy néhány fatörzset vázolt fel. Később, mikor már a híres festő volt, csodálkozva láttam, hogy az akkori életünk pillanatai inspirálták egy-egy műve megfestésekor. Néha oda is jött hozzánk egyszerű emberekhez beszélgetni az otthoni dolgokról. Barátságos és kedves volt annak ellenére, hogy tanult és nagy tehetségű ember volt. Ami számomra a legmeghatározóbb volt vele kapcsolatban, az az otthoni tájak iránti szeretete volt, valamint az, hogy bármilyen elismert is lett, soha nem felejtette el az övéit, azokat az egyszerű embereket, akiknek lelkét oly nagyon ismerte és akiket olyan gyakran megfestett.« Nagy István néhány alkotása a csíkszeredai Borcsa Juliánna tulajdonában van.1 Édesanyjától örökölte ezeket a képeket és az ezekkel együtt járó emlékeket, melyek a festő Csíkszeredában töltött éveiből származnak. Borcsa Juliánna így emlékezik: »1908 folyamán édesanyám Nagy Istvántól vett rajzórákat. Akkoriban Nagy Istvánnak több tanítványa is volt, hiszen csupán abból a pénzből élt, amit ezekkel az órákkal keresett. Minden alkalommal, ami1 2014-ben megvásárolta tőle a Csíki Székely Múzeum.
114