Magyarország Jövőképe a Poszt-Információs Korra - Varga Csaba

Page 1

Varga Csaba Magyarország jövőképe a poszt-információs korra Az új nemzeti fejlesztési terv (meg más kihívás is) azt követeli, hogy Magyarország lehetséges és optimális jövőképét 2015-2020-ig dolgozzuk ki. Az elmúlt két-háromszáz évben talán soha nem volt olyan nehéz és körülményes jövő tervezni, mint éppen most, az ezredforduló után. A jövő látszólag ködbe veszik, elszökött, mintha elérhetetlen lenne, a jövőtervezés szinte megoldhatatlan feladat, mert az sem világos, hogy milyen jelenben vagyunk, így a jelen is mintha ködben fürödne, és nem találnánk. Miközben szinte senki előtt nem kétséges, hogy a jövő – bármilyen is lesz – sokkal kevésbé hasonlít a jelenhez, mint bármikor korábban. Ha a jelen globális modelljét valamilyen összetett, sok jelzős fogalommal írjuk körben, például avval, hogy fenntartható, innováció vezérelte információs kor, akkor a tízes évek jövőállapota bizonyára a posztinformációs és modernizációs kor lesz, ami egyenlő a tudás és tudatfejlesztő társadalom modellel; a változás tehát változatlanul olyan gyors és katartikus marad, hogy egy-két évtized alatt újabb modellváltás következik be. Azt állítom majd, hogy Magyarország jövője feltárható, noha ennek megvalósítása érdekében végig kell mennünk több megrázó-felrázó folyamaton. A jövő (mint konkrét realitás, és ettől eltérően, mint optimális állapot) megnevezhető, ugyanakkor az kétséges, hogy a magyar elit képes lesz-e az optimális jövőbe kormányozni minket.

A jövő, mint titok Nincs nyomorultabb állapot, mint az, hogy nincs jövőképünk. Ha az embertől elveszik a holnapot, az legalább olyan szörnyűség, mintha felszámolják a múltját. Csakhogy van egy új univerzális jelenség: a jövőkép hiányának „bűne” egyre kevésbé terhelhető arra, aki ettől a hiánytól szenved. Miről is szól ez a rejtett paradigma? Nem pusztán arról, hogy valami elképesztően gyorsan és evvel párhuzamosan gyökeresen változik, hanem kitüntetetten arról, hogy a változássorozat 1


normális észlelésére nem vagyunk alkalmasak, vagy nem vagyunk felkészülve rá. És mert az észleléshez önmagában is olyan tudás, bölcsesség, új tudatállapot és megújulási készség kell(ene), ami talán csak az optimális jövő sajátja lesz, így a jelenben lévő jövőhiány miatt az optimális jövő elérhetősége már-már reménytelen. Nem szeretném elverni a port a mai politikusokon, s tágabban a döntéshozókon, csakhogy jelenleg a politikai szisztéma jellege miatt a politika szféra tudatállapota általában semmivel sem magasabb, mint a döntéseknek alávetett társadalomé. A jövő teremtésére így nem kényszerített és stratégiai döntéseket elkerülő politikai-bürokratikus elit visszasüllyed a félálomba. Minden paradoxon és poszt-paradoxon. A jövő ugyanakkor ma – még az észlelési problémák mellett is - láthatóbb, mint a puha diktatúra időszakában, ám mégis sokkal inkább titok, mint mondjuk az ötvenes évek végén. A jövő értelmezése azért is kétséges, mert már nem történhet meg a hagyományos (szakszóval: normál) tudomány alapján. Egy-két évtized alatt soha nem észlelt mértékben nyílik szét a tudás-olló kettős értelemben: a magas tudomány és az iparosított tudomány, valamint tudomány és a tudománytól elszakadt közgondolkodás között. A jövő önmagában is labilis, s a csúcstudomány hangadói évtizedek óta hangsúlyozzák, hogy az egy jelen, egy jövő logikai zsákutca, a tényleges valóság pedig több jelen és több jövő, sőt egyre inkább párhuzamos jövővalóságokat jelent. Holott ebben semmi meglepő nincs: ha Magyarországon ma egyszerre van poszt-feudalizmus, kora (külön késői) kapitalizmus, posztszocializmus, pénzkapitalizmus és információs társadalom, akkor miért és hogyan gondolkodhatnánk, hogy a különböző kollektív tudás-tudat modellek, s az ezekhez köthető gazdasági-társadalmi modellek egyszerre megszűnnek, vagy bármelyik utoléri a másikat, vagy akár egyszerre és közösen átalakulnak egy egészen más paradigmává. Ennyi egyneműsítő és átformáló erő nincs az információs korban. A jövő nem a hierarchikus struktúráké, hanem az alternatív hálózatoké. Ide kapcsolható az, hogy a jövő egyik legszigorúbb korlátja – a külső gazdasági-politikai feltételeknél erősebben – a korlátozott tudás. Némi félelemmel kimondható egy olyan új tudás is, hogy a globális és lokális cselekvés már sokkal kevésbé foglya a jelennek, mint néhány évtizede, miközben a fennálló helyzet az újat akarókat továbbra is durván vasba veri, mert képtelenek elképzelni a körülményektől jórészt független lépéssorozatokat. A célzott jövő így leginkább attól függ, hogy az egyének és a közösségek milyen jövőképet álmodnak meg, vagy álmok helyett kénytelen-kelletén a közelmúlt kislépéseit ismételgetik. Az információs kor így újra visszaemeli a köztudatba a szabad akarat elvét és gyakorlatát, mert a személyes és társadalmi 2


– elsősorban kitüntetetten újat akaró - cselekvések előtt utat nyit. Meghökkentő paradoxon: a régi módon való cselekvések durván korlátozottak, míg az új módon való cselekvések vajként vág(hat)ják át a jelen gátjait. A jövő ma talán nem lehetetlen, s nem csak a múlt és a jelen kényszerpályája, hanem legalább ötven százalékban saját akaratunk/tudatunk alkotása. Az információs kor specialitása: a jövő teremthetősége. Még akkor is, úgy is, hogy egyúttal a közép-európai összetett társadalom- és tudásszerkezet a jövőkép lehetőségét számos társadalmi csoportnál kizárja, vagy megzavarja. A magyar jövőkép kidolgozását is erősen korlátozza, hogy a földi civilizáció se globálisan, se lokálisan nem bővelkedik új jövőképekben, holott a jórészt kiépülő világtársadalomban egyre élesebben tudatosulnak a közös alapvető vészhelyzetek, konfliktusok, bajok. Lenne ok tehát új jövővízióra, ám ugyanaz az ok lefojtja a jövőnézést. Pedig a jövőtervezés másik alapfeltételeként – és ez nagyon jó hír – az interdiszciplináris kutatások és az átfogó stratégiai értelmezések gyors tempóban születnek meg és válnak ismerté. Új jövőkép és új jövőtervezési technológia küszöbén vagyunk.

A jelenkép zavara Nem elemezhetem részletesen, hogy a globális és lokális világ egyfelől összefüggő, de másfelől eltérő problémahalmazai, avagy - új fogalommal - integrált és összetett válsághelyzetei miben és mennyire fékezik le a tudásalapú gazdaság és társadalom modell kibontakozását. Ma már egy-egy társadalmi (és tudás) réteg vagy csoport hátrányait az sokszorozza meg, hogy a „másik oldalon” a gazdasági-vagyoni, területi-települési, társadalmi, ökológiai, ismereti-tudásbeli vagy média előnyök szintén integrálódnak és együttesen hatnak. Szeretnék a szkeptikusoknak, a kiábrándultaknak, a fekete forgatókönyveket „képzelgőknek” újabb érveket adni. Mert a régi-mai globális-lokális negatív állapot-együttesek várhatóan további legalább öt új társadalmi és morális szakadékkal bővülhetnek ki. Átfogó társadalmi konfliktust okozhat (1) a technológia szegények és gazdagok, (2) az információ szegények és információ gazdagok, (3) a tudás szegények és gazdagok, (4) a tudat szegények és gazdagok, valamint (5) az Istenélmény szegények és gazdagok növekvő és mélyülő ellentéte. Európa legelőször az információ társadalmi szerkezetet átalakító szerepét ismerte fel, és ebből a kontinentális veszélyből mindjárt programot is generált, ám egyúttal se az elemzők, sem a tervezők fejében nem tudatosult, hogy ez nem csupán a technológia szegénység és gazdaság

3


konfliktusa. A probléma így nem pusztán annyi, hogy egy-egy európai ország, régió, vagy társadalmi csoport hozzáférési-hozzájutási esélye rosszabb, mint az élenjáróké, és ezért nem csak a hardver-szoftver kapacitások vagy a tudásközpontú szolgáltatások fejlesztésére kell koncentrálnunk. Új fejlemény: az eddigi fejlesztési sorrend valahogy nem jó. Eddig szépen és olykor okosan hihettük, helyes, hogy az embereknek először adjunk számítógépet, utána kössük be őket az Internet hálózatba, majd nyújtsunk nekik új digitális szolgáltatásokat, amelyek együttesen szinte automatikusan kikényszerítik a szellemi és mentális változásokat. (Más kérdés, hogy ebben a logikában Magyarországon az IKT-szektor sem kapta meg a szükséges gazdaságitársadalmi, s állami prioritást.) Ámde a régi logika most váratlanul elhal, és más sorrend válik követelménnyé - vagy legalább is a követelmények párhuzamosan és egyenrangúan jelennek meg. Ennek egyik domináns oka, hogy az új globális világ egyrészt kettős kötődésű, globlokál jellegű, másrészt határozottan kultúrafüggő, s ha több uralkodó függőség ütközik egymással, akkor egyre nyilvánvalóbban a kulturális függőség az erősebb. Az csak lokális érdekesség, hogy az új fejlesztési-cselekvési sorrend érvényesülése abba is beleütközik, hogy a tagállamok kormányszerkezetei még a régi típusúak, sőt a kormányokon belül változatlanul a gazdasági-pénzügyi tárcák uralják a döntéseket. Ezért ne arra figyeljünk csak, hogy az univerzális/globális mozgásirányok (negatív és pozitív értelemben is) befolyásolják a kis államok esélyeit, hanem arra is, hogy a kis államok, kis régiók, kis csoportok társadalmikulturális identitásai, szellemi és mentális erőforrásai húzó-indikátorok lehetnek. Az információs korban Magyarország jövője csak a globális jövődimenziókban értelmezhető, ugyanakkor nemzeti és lokális szinten a párhuzamos gazdaság, társadalmi, szellemi és mentális fejlesztések hozhatnak átütő eredményt.

A dilemmák üzenetei Ha nagyjából egyszerre tudnánk, hogy mit hoz a jövő, s mi milyen jövőt akarunk, akkor könnyű lennek válaszolni arra a kérdésre, hogy a második nemzeti fejlesztési terv miben és mennyiben felel meg ennek a jövőtervnek? Ha egyáltalán nem, vagy csak alig tudjuk – mint Magyarország esetében -, hogy milyen jövő vár ránk, s egyáltalán milyen jövőt választunk, akkor az a nyomasztó dilemma, hogy a jövőkép nélküliség állapotában mire és hogyan építsük fel a tízes évek közepéig tartó fejlesztési elképzelésünket? Nézzünk egy könnyebb kérdést is:

4


ha a jövőről keveset vagy felületesen tudunk, ha az idő szorításában már nincs lehetőségünk elmélyültebb felkészülésre, akkor mit tehetünk olyan helyzetben, ahol a jelenlegi politikai elitek többségének a pillanatnyi jövőterv összetettsége és innovációs jellege is meglehetősen sok? A dilemmát önmagában nem oldja meg az új világállapot. A leckét felmondhatom: fenntartható tudásközpontú világmodell előtt állunk, miközben a globális információs társadalom modellben élünk már. A tudás mennyiségi és minőségi fejlődése – például az új tudomány születése – végbemegy. Lehet lenézni vagy vitatni a mutatószámokat, ám lehetetlen tagadni, hogy az emberiség összinformációja, össztudása mennyiségileg mintegy két és félévente duplázódik. Néhány évtizeden belül a trendek elvezethetnek oda, hogy közben az új minőségű tudás létrejötte, vagy a friss tudások befogadása után végre várható az univerzális tudás hasznosítása. A holnapi világversenyben láthatóan az a kontinens, az az állam, vagy az a kultúra nyerhet majd, amely a személyes és társadalmi tőkét széles körben alkalmazza a döntésekben, és cselekvésekben. Ha akkor (az új század közepén) egyáltalán lesz még ilyen típusú verseny, és a posztpiaci/posztállami versenyben érdemes lesz győztesekről beszélni. Hogy mit hoz nekünk a jövő? Arra nem számíthatunk, hogy az Ipari Kor sikeresen tovább él, mert az ipari korszak már nem alternatíva, de még nem is globális tévedés. Igen, a Tudás Kor és gazdasága már alternatíva, ám nem globális gyakorlat, Európában sem, ahol a lisszaboni programot gyengén hajtottuk végre. Nézzünk csak körbe, még mindig ott topogunk, hogy saját teljesítményünket GDP-ben mérjük, ahelyett, hogy a társadalommal megértetnénk, hogy egy ország működése nem, vagy nemcsak GDP-ben mérhető, hanem többek között az ökológiai vagy oktatási eredményekben. Nincs nemzeti monitoringunk. Az önkép mérése is egyre lehetetlenebb. Miközben a fejlődés egyre több területen zúg el mellettünk: a hagyományos tudományos gondolkodást leváltja a poszt-normál tudomány, új valóság- és jövőkép jön létre, minimum három-ötévente egymást követő (részben beláthatatlan) technikai-technológiai forradalmak söpörnek végig a világon, vagy a mesterséges intelligencia kiemelt szerepet kap(hat) a digitális államban, a tudományos kutatásban vagy éppen a tudatfejlesztésben. Hogy ne örüljön senki felhőtlenül: az integrálódó globáliskontinentális társadalmak – mert ez is várható - csak korlátozottan és sikertelenül kezelnek majd számos ökológiai vagy szociális világválságot. Az új dilemmák körbefonnak minket. Ne számoljunk ugyan Európa szétesésével, de azzal sem, hogy Európa húsz éven belül – vagy később - megnyeri a kontinensek versenyét. Az 5


Európai Unióban egyelőre marad az újkapitalizmus, s ezért ki mondja meg, hogy esetleg valóban, és mikor jut el a tudás- és (figyelem!) tudatfejlesztő társadalom első lépcsőfokaiig. Egyáltalán felfogható-e az, hogy a fejlett országok trendjei szerint a mindennapi élet sikeres bonyolításához szinte egyetemi végzettség és persze új, kreatív magatartás szükségeltetik. Fel-felvillannak egymást váltva a közelképek, s távolképek: az ember vagy az intelligens „robot” belátható időn belül megérkezik a Marsra, de vajon bolygónk lakói mikor és milyen szinten érik el az új tudatállapotokat és az új tudatosulásokat. Egyáltalán egy tíz éves kormányzati cselekvési programnál figyelembe vehető-e, hogy például a technológia egy évtizeden belül akár ötven évet is fejlődhet, vagy az, hogy az európai ember újra felismeri transzcendens voltát? Hol tartunk tehát, mire tervezzünk, miképpen tegyük ezt? Megbénít-e minket, hogy nem lehet az eddigi logikával és módszerrel tervezni?

Új modernizációs modell előtt Nincs alternatíva: csak a kor szintjén lehet tervezni. Nézzünk csak szembe az új felismerésekkel. A régi ipari (fordista, posztfordista) világmodell és ennek gondolkodás módja (a normál-tudomány) véget ért. Az egyik domináns, de nem az egyetlen új (az információs társadalomnak hívott) világmodell sem hoz megváltást, mert nem a tudásra, hanem az információs világgazdaságra és társadalomra rendezkedett be – ezért van itt a posztinformációs korszak. Új irány, új ígéret - és nem az utolsó. Nálunk a döntéshozók tudatába most fészkelődik be a fenntartható fejlődés világmodellje, noha ez önmagában – mint az várható volt - képtelen megoldani az összefüggő problémákat. Az aktuális Európa okkal nem talál jobbat, mint a tegnap folytatását, ezért a Barroso-program a meglévő fejlesztési modellek integrációjával és dinamizálásával kísérletezik. Kicsit kerülöm, hogy a politikai-hatalmi teret elemezzem, mert szinte mindenki ezen a terepen forgolódik, de hát a vak is láthatja, hogy az európai politikai és irányítási modell, a jelenlegi demokrácia és kormányzási technika egyre hatástalanabb. Hova és hogyan tovább? Eddig elég volt, ha a múlt század közepi modernizációs modellekben gondolkodtunk, ma viszont itt vannak a poszt-modernizációs modellek – mit kezdjünk velük? És tódulnak elénk az új dilemmák is. Ha a globális világban, vagy Európában a tízes években minimum a tudásközpontú világmodell válik uralkodóvá, akkor ma és itthon elfogadható-e, 6


hogy a magyar távlati stratégia (és a nemzeti fejlesztési terv) középpontjában nem a tudás termelése és alkalmazása áll? Ha ígérete ellenére az Európai Unió se 2010-re, se 2015-re nem, vagy csak részlegesen lesz a fenntartható és innovációs tudásközpontú kontinens, akkor Magyarország hogyan reagálja le ezt a nyomasztó kontinentális késést? Vagy: ha tíz-tizenöt év múlva az új uralkodó modell várhatóan már egy következő (tudástársadalom utáni) és egyben egy másik világmodell lesz, akkor ezt előre hogyan lehet megérteni és megismerni, valamint erre hogyan lehet felkészülni? Ha Magyarország az Európai Unió fejlesztési ciklusa miatt csak hét évente változtathat jelentősen jövőirányain, akkor idén mennyire tervezzen bátran és dinamikusan, tudva, hogy legközelebb csak 2011 körül kezdhet megint forgatni egyet a tervezés kormánykerekén? Nem várható egyelőre, hogy komoly válaszok születnek. Nincs kormányzati és szakmai érdeklődés a maholnap kérdései iránt. Mégis, mi történik akkor, ha van vagy lesz annyi politikai és szellemi akarat, hogy valóban előre nézünk 2015-2020-ig? Ha ezt vállalni merjük, akkor a jövőtervezés (konkrétan a második nemzeti fejlesztési terv) milyen modernizációs modellre alapuljon? Az elmúlt harminc évben könyvek és cikkek sorjáznak a globális tudáspiac hagyományos modernizációs modelljeiről. A kategóriák (erőforrás, befektetés vagy például innováció vezérelt modernizáció) meglehetősen ismertek, de Magyarországnak még nem állt módjában nagyon kipróbálni se az innováció, se az információ vezérelt modernizációt. Az elmúlt évtizedben nálunk – információ- vagy információs társadalom stratégia helyett – folyamatosan az infrastruktúrafejlesztés maradt a középpontban, de ki érti azt, hogy hiába volt az infrastruktúra, vagy a hozzáférés-modernizáció az előtérben, mert minden erőfeszítés ellenére ebben is rendesen lemaradtunk az európai versenyben? Ideje lenne az okokat és következményeket feltárni. Néhány hipotézist megkockáztatok: 1. A modernizációs modellek ugyan soha nem állították, hogy egy közepesen fejlett országban az infrastruktúrafejlesztésnek előbb, vagy minden más fejlesztési dimenziót megelőzve kell végigfutnia, ám nálunk az informatikai piac érdeke és a gyors kormányzati sikerigény egyaránt a modellhasznosítási technológiát erőltette. 2. A modernizációs hátrány másik – és mélyebb - oka, hogy az európai lemaradásunk a K+F-ben, vagy az innovációban nagyobb, mint a digitális infrastruktúra fejlesztésében. 3. Viszont az igazi ok, a problémák gyökere a társadalom és a polgárok felkészületlensége, de a felkészületlenségen most ne csak szociális vagy területi hátrányokat értsünk, hanem elsősorban tudásbeli és tudati lemaradásokat. 7


Nos, mi a megoldás, ha van egyáltalán esély? A fejlett világ ugyanúgy, mint a fejletlen világ, mert minden állítással szemben ebben nincs különbség, hasonló modernizációs pokoljáráson megy át. A horizonton megjelentek a poszt-modernizációs modellek. A modellváltás lényege, hogy a külső erőforrások után a belső erőforrások mozgósítása kerül előtérbe, ami ráadásul a tudásteremtés nélkül lehetetlen. Az egész világ azzal szembesül, amivel mi magunk is: nem csak egy, hanem párhuzamosan több új (a mai modernizáción gyökeresen túlmutató) modell manifesztálódik. Íme: a tudás-vezérelte, a részvételi (és elektronikus) demokrácia központú, a tudat

vezérelte,

a

társadalomhoz

visszakötött

etikai/spirituális

gazdaság

(stb.)

„modernizációs” modell. Az új irányok még kiforratlanok, vitathatók és globális garanciát még nem ígérők. Magyarország ezekre se fejben, se lélekben, se politikailag vagy gazdaságilag nem érett, miközben az érési folyamat gyorsabban halad, mint a technikaitechnológiai fejlődés. A modernizációs dráma a következő öt éven belül prognosztizálható. Ennek aktuális politikai/közpolitikai jele akkor válik látványossá, amikor a most hivatalba lépett Európai Bizottság két-három éven belül kénytelen lesz felismerni, hogy a lisszaboni (egyébként jó) program dinamizálása nem segített az öreg kontinensen. Európa most éppen abban nem versenyképes, amiben sokáig előnye volt: egy évtizede nem információs technológiai, hanem információs társadalmi stratégiát választott, de jelenleg a jóval szegényebb és fejletlenebb kontinensek vagy államcsoportok gyakran több belső (spirituális, lelki, szellemi, közösségi) erőforrást képesek mozgósítani. Nálunk várhatóan leggyorsabban a gazdaság, például az IKT-szektor veszi észre és tudatosítja, hogy a társadalom, a lokális világ belső „ellenállása” az európai és közép-európai versenyben is hátrányt okoz. Ezt a modernizációs-válságot egyszerre kifejezi és növeli az, hogy Európa a tudásversenyben sincs az élen, de nem csak arról beszélünk, hogy kutatás-fejlesztésben mennyire lemaradtunk mondjuk ÉszakAmerikához képest, mert van ennek olyan mélyebb oka is, hogy a normál tudomány racionalista-pozitivista jelen- és jövőképe alapján növekvő mértékben lehetetlen a globális felzárkózás. Ez a felismerés ma a hangadók többségének is elfogadhatatlan.

8


Lehetséges forgatókönyvek A hazai jövőforgatókönyvek megfogalmazása és elfogadtatása alapvetően függ a mediatizáltsággal egyneműsödő szellemi állapotoktól. Mégis csak van abban valami képtelenség, hogy itthon a globalizáció-lokalizáció törvényei, folyamatai nem jól, avagy előítéletesen ismertek, ami miatt sokszor - főként mentális alapon - élesen elutasított. A globalizáció értelmezése nem is végezhető el igen/nem logikával. Ha a jelenkép súlyosan tisztázatlan, ez már önmagában azzal jár, hogy részben ezért a globális világról nincs jövőképünk. Ez a kívülre néző tanácstalanság ráadásul ötvöződik azzal, hogy az ötvenes évek eleje óta Magyarország (és/vagy a magyar nemzet) jövőképe egyfelől kidolgozatlan, másfelől ideológiailag megfogalmazhatatlan, mert évtizedekig felülről hamis jövőképeket erőltettek, harmadfelől pedig (a rendszerváltás rövid eufóriájától eltekintve) mentálisan gyengék vagyunk, gyakran és sok társadalmi csoportban dominál a remény-hiány, a szorongás, vagy „csak” a puszta várakozás eltűnése. A látlelet persze most sem lehet fekete/fehér, mert például nem csak egyes társadalmi (szellemileg-lelkileg) elit csoportokban, hanem olykor a hazai régiók kisebb térségeiben is – váratlanul, nem racionálisan - megszületnek messzire látó jövőelképzelések, és távlatos cselekvések indulnak. Hol is tart közösségi tudatunk a jövőkép alkotásban? Ha jelenleg nincs átfogó magyar – Magyarországra vonatkozó – jövőkép és ebből eredő nemzeti stratégia, akkor ennek hiánya miatt bármilyen nemzeti fejlesztési terv szükségképpen érvényes társadalmi dialógus és nemzeti egyetértés nélkül születik meg. Kétes, de átmeneti kiútként ott lehetne az a megoldás, hogy megint a politikai vagy gazdasági csoportok hangadó képviselői konstruálnak jövővíziót. Ennek az vet gátat, hogy a politikai pártok egyfelől csak közismert szlogenekben képesek gondolkodni, másfelől csak kvázi-módon képesek bármiben megegyezni, harmadfelől pedig – ez az egyik szokatlan jelenség – a közpolitika mai nyelvén nem is lehet jövőképet fogalmazni és közhírré tenni. Végül a politikának a tudományos gondolkodás sem sokat segít, mert a tudomány nem tekinti feladatának a jövő teremtését, és nincs olyan szellemi intézmény, amely a tudományágak felismeréseit egyesítve nemzeti jövőképet generál. A jövőkép már nem születik úgy, hogy néhány nemzeti nagyság a történelem valamelyik ideális pillanatában a közösség helyett, de a közösség vágyait kifejezve utat mutat a sötétnek látszó jövőbe. A jövőképhez nálunk tehát se „kép”, se „jövő”, se jövőalkotó módszer nincs, miközben a globális tudástérben – ezt még egyszer hangsúlyozom – a várható jövőalternatívák látványosan eltérnek a jelentudatoktól. 9


A Stratégiakutató Intézet interdiszciplináris műhelyében azonban öt-hat évvel ezelőtt megfogalmaztuk és részben publikáltuk is Magyarország várható jövőforgatókönyveit az új század első felére. Módszertanilag az eleve újdonságot jelentett, hogy egyszerre készültek – négy változatban – univerzális forgatókönyvek, több mint húsz forgatókönyvként globális szcenáriók, majd öt alternatívában és számos forgatókönyvbe sűrítve az itthoni lokális jövőváltozatok. A két külső és az egy belső forgatókönyv-hálózat ütközési mezőjének elemzésével íródtak le a nemzeti forgatókönyvek, méghozzá tíz alternatíva és öt alapszcenárió segítségével. Nincs lehetőség arra, hogy most ezeket ismertessük. Mindenesetre annyit jeleznék, hogy az ipari kor normál-tudományának jövőképe szerint született meg három (egyszerre gazdasági, társadalmi, ökológiai és tudás) jövőmenetrend: a fekete (világvége), a sötétszürke (alámerülés) és a világosszürke (libikóka) forgatókönyv. Mondanom sem kell, hogy a történelem az ezredforduló óta is a libikóka forgatókönyvet részesíti előnyben. A három „hagyományos” menetrend mellé a poszt-normál tudomány új paradigmái szerint két további menetrend kifejtése kapcsolódott: a kék (tudástársadalom) és a fehér (egységteremtő, új tudatosságot mutató) alternatíva, ami már az új század harmadik negyedéről beszélt. Nincs abban semmi meglepő, hogy azt egy-jövőképet kutató-kereső társadalom és politika nem sokat kezdhet egy bonyolult jövőkép-hálózattal. A döntéshozók ugyanakkor egyelőre aligha képesek mást tenni, minthogy Magyarország aktuális (rövid- és középtávú) jövőlátványát az Európai Unió politikai és szakpolitikai jövőképeihez igazítják, és ezeket adaptálják a második nemzeti fejlesztési terv átfogó céljai számára. Ez egyébként rendjén is van. Az egyik gondot viszont az okozza, hogy ez is összetett-sokrétű jövőkép, csakhogy ennek megértése és tudatos vállalása változatlanul gondot okoz. Az a lehetőség pedig súlyos kihívás, hogy a magyar hatalmi elitek a szakpolitikai keretek között óvatosan új felismeréseket és irányokat is építsenek bele a magyar nemzeti jövőképbe. Merthogy ilyenek nincsenek is a hazai társadalmi jövőtudatban. Meddig marad ez így? Megítélésem szerint a változást nem a bölcs felismerés hozza, hanem valamelyik legközelebbi tervezési válság. Ha várhatóan néhány éven belül látványosan kiderül, hogy a Barroso-korszak nem oldotta meg Európa felzárkózását, akkor az évtized végén elkerülhetetlen lesz a gyökeres jövőkép-paradigma váltása. Addigra talán jobban tudatosul, hogy csak poszt-modernizációs alternatíva választható.

10


Addig hiába javaslom, hogy a második magyar nemzeti fejlesztési tervbe óvatosan vagy nyíltan legalább részben tervezzük bele a tízes-húszas évek követelményei szerinti fejlesztéseket.

Tudatfejlesztő társadalom? Amikor 1993-ban először kezdtünk beszélni az információs társadalom modell közeledtéről, természetesen nekünk sem hitt senki. Amikor két éve először jeleztük a tudatfejlesztő társadalom modell várható érkezését, szükségképpen senki nem hitt nekünk. Ettől persze még tévedhetünk. Ennek ellenére azt állítjuk, hogy a következő tizenöt évben a fenntartható tudástársadalom alternatíva a legfőbb jövőváltozat, amely azonban fokozatosan átalakul tudatfejlesztés központú világmodellé. Nos, aki csak egy-jövőképet keres, ebben akár azt is megtalálhatja, ám ne felejtsük, hogy ez egyaránt jelent gazdasági, társadalmi, tudásbeli és főként emberi (avagy személyes, nemzeti, univerzális és transzcendens) tudatfejlesztést. És ennek nem csak az az oka, hogy a földi civilizáció természeti, gazdasági-pénzügyi és politikai erőforrásai gyors tempóban merülnek ki, hanem sokkal inkább az, hogy – noha ezt általánosítva kimondani kockázatos – az emberiség, különösen az euroatlanti kultúra megelégelte az elmúlt két-háromszáz év fejlődési pályáit és állapotait. Ami sokáig jó és vonzó volt, az ma nem jó és elviselhetetlen. Nézzünk csak néhány – tegnapi és mai - felismerést. A személyes és társadalmi tudás befogadása és alkalmazása alapvetően tudatállapot és tudatfejlesztés függő. A társadalmi kohézió és a társadalmi együttműködés változatlanul elsősorban a tudatminőség kérdése. Az európai, a nemzeti vagy a lokális identitás erősítése mindenekelőtt az egyén tudatától és tudatosságától függ. A személyes és közösségi egészség alapvetően a tudat/öntudat egyértelműen tudatos fejlesztésén és magas szintű használatán múlik. Még a funkcionális, bürokratikus állam problémamegoldó képessége és cselekvése is a társadalom és az állami alkalmazottak tudatállapotától és az ebből fakadó kötelességvállalásától függ. Ha a gazdaság jövőjét elsősorban a kutatástól-fejlesztés, vagy tágabban az innováció határozza meg, akkor sem mondtunk egyebet, mint azt, hogy a technikai-technológiai vagy gazdasági innovátorok tudatállapota a kulcskérdés. Ma már a társadalmi-nemzeti kommunikációknak sem lenne más dolga, mint az egyéni-közösségi tudatok önfejlesztését szolgálni. A felismerések tehát egyáltalán nem újak, csak az a gyökeresen új, hogy a tudatfejlesztés a társadalmi-gazdasági fejlődés modell középpontjába kerül. 11


Hogyan lehet átkapaszkodni azon szakadék fölött, ami ma hazai jelenvilág és a jövőt jelentő tudattársadalom között van? Lehet-e erre a feladatra kormányprogramokat tervezni? Két lehetséges és evidens kormányzati lépést ajánlok példaként. Először is, stratégiailag teljesen helyénvaló, hogy ma Európa kiemelten a kutatás-fejlesztésre, vagy tágabban az innováció, s többek között a tudásfejlesztés ösztönzésére koncentrál. Így az első kérdés mindjárt az, hogy mikor és milyen minőségű hazai tárcaközi kutatás-fejlesztés kormányprogram lesz, ami nem szűkíthető le se a technológia, se az oktatás, se a műszaki innováció fejlesztésre, de ugyanakkor nem azonos a versenyképességi stratégiával. (Ide tartozik, ha majd lesz – pártközi konszenzussal - elfogadott K+F kormányprogram, azt a kormányzat milyen szinten valósítja meg?) Másodszor, ha várható az egyéni és közösségi tudat szerepének felértékelődése, akkor Magyarországnak kiemelten kellene foglalkoznia tudatkutatással és tudatfejlesztéssel, de ez szükségképpen interdiszciplináris és poszt-normál tudományos feladat. S nem elég az idegtudósokat vagy a pszichológusokat bevonni, mert legalább ennyire szükség van elméleti fizikusokra, teológusokra vagy például filozófusokra és nyelvészekre. A kérdés megint az, hogy a kormány tudományfejlesztési stratégiája alapján – hálózati rendszerként - milyen K+F tudatkutatási intézmények jönnek létre az állami (akadémiai és egyetemi), valamint civil kutatóintézetek bevonásával? Az aktuális kockázati tényezők. 1. Ha ma sokaknak a jelenlegi Európa Terv közelre néző céljai is túl messzire mutatnak, vagy túlságosan magas röptűek a magyar ugarhoz képest, akkor félő, hogy a döntéshozók többségének még az Europa-ihletésű nemzeti fejlesztési terv is időelőtti lesz. 2. Ha az Európa Terv mostani stratégiai irányai (befektetés az emberbe, a gazdaságba, a környezetbe) jórészt a kilencvenes évek globális törekvései, szintén félő, hogy ezek a szándékok idő előtt elavulhatnak. 3. Ha az új Európa Terv nem a tízes évek valóságos alternatíváira és perdöntő követelményeire készülnek, nem kevésbé félő, hogy Magyarország –a globális gazdasági-társadalmi előtérben való – stagnálása (vagy lassú leszakadása) folytatódhat. Kormányzati elit és szakértői elit legyen a talpán, aki ennyi ellentétes erő, akarat tudás- és tudatállapot között vergődve helyes tervezési és megvalósítási stratégiát választ, méghozzá úgy, hogy nem veszti szem elől (ha van neki ilyen) az általa elfogadott általános nemzeti stratégiát sem. Magyarország tíz éven belül is összetett-alternatívájú ország marad, de most már nem halasztható a prioritások kiválasztása. Kockázat ide, kockázat oda, abban senki nem korlátozhat minket, hogy intenzíven elkezdjünk foglalkozni a tudatfejlesztő társadalmi-gazdasági modell előkészítésével. 12


Második nemzeti fejlesztési terv Utóiratok. A felsorolt kockázati tényezők ismeretében is inkább vállaljuk a politikai és társadalmi elitek egy részének értetlenségét, de legalább ne vegyünk vissza a második nemzeti fejlesztési terv céljaiból. A mai kormányzati és európai programunk még nem elég hangsúlyosan tartalmazza az állam új típusú modernizációját, holott – nem csak a kiadások csökkentése miatt – a digitális állam létrehozása kulcskérdés. Minden költségvetési nehézség ellenére a tudásipar (egyetemek, K+F, tartalomipar, stb.) állami és piaci támogatását nem kétszeresére, hanem legalább háromszorosára kellene azonnal emelni. A gazdaságfejlesztési pályázatokon az eddiginél is több támogatást kapjon az IKT-szektor, de fejlesztései lépjenek túl már a technológiai feltételek megteremtésén. A települési, térségi és szakmai civil hálózatok anyagi-szellemi támogatása nélkül nem szerveződhetnek meg az intelligens helyi (főként tudáshasznosító) társadalmak. A magyar társadalom jövőorientáltsága érdekében ne csak jövőkampányt vagy jövőkommunikációt folytassunk, hanem jöhessen létre például jövőegyetem, jövőpark, jövőkutató központ. A második nemzeti fejlesztési tervbe a nagyprojektek ne csak a hagyományos infrastruktúra fejlesztésére összpontosítsanak, hanem – a tudás és tudatfejlesztő kort előkészítő - tényleges fejlesztési projektekre, például a Zselici Édenkertre, a Magyar Technológiai Intézetre, a Sárvízi intelligens kistérségre, a Nemzeti eKözigazgatási Központra, stb. Az utóirat passzusaiban felsorolt feladatok a ma leckéi, bár mi ezeket holnap akarjuk elvégezni. A világ szellemileg kvalifikált csoportjai új dimenziókban többek között a következő kérdésfelvetéseken töprengenek: az embert kiváltó, az embert sokban helyettesítő robotok; a világegyetem energiáit megértő és alkalmazó technológiák kutatása és elterjesztése; a kvantumszámítógép és/vagy bioszámítógép fejlesztése és piaci bevezetése; az időszámítás előtti és a legfrissebb tudások kölcsönös kontrollja és tudáspiaci értékesítése; a gazdasági-társadalmi versenyképességet növelő önépítő tudatfejlesztések kutatása és alkalmazása; a mesterséges intelligenciát magas szinten alkalmazó digitális állam és önkormányzás kipróbálása és ennek révén is a részvételi e-demokrácia lehetővé tétele; a spirituális erőforrásokat hasznosító egyéni és közösségi lélek- és magatartásfejlesztések, valamint gazdasági és társadalmi/politikai vállalkozások támogatása; stb. A mai modernizációs modellek fokozatos kimerülése után jönnek a paradigmaváltások, a globális „kvantumugrások”, amelyeket hívhatunk poszt-modernizációs, poszt-információs, poszttudományos modelleknek is, amelyek a régi problémákat gyakran megoldják, vagy feloldják, 13


hogy aztán újabb krízishelyzeteket is teremtsenek. Mindenesetre Európa is generális fejlesztési-modell váltások közben és egyben előtt áll, miközben új gondolkodási kánonok alakulnak ki, új szemléletek terjednek el és új kormányzati akaratok, és módszerek válnak legitimmé. Nekünk ebben az új téridőben kell járható utat találni. Úgy tervezzünk, hogy a járható utakra legyen esélyünk előbb-utóbb rálépni.

14


Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.