Református Tiszántúl 2023/2.

X X XI | 2023 | 2

Református Tiszántúl A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

Presbiterválasztás

I M PR E SS Z U M

Tartalom Református Tiszántúl A Tiszántúli Református Egyházkerület lapja

BEVEZETŐ

ISSN 1216 9870

IGEMAGYARÁZAT

Főszerkesztő: Fazakas Gergely Tamás Munkatársak: Hodossi Sándor, Mikáczó Kamilla, Németh Áron, Rácz Róbert, Szilágyi Szilvia, Vojtkó Ferenc

1 | Hodossi Sándor: Jézus, mondd, te kit választanál?

2 | Ledán M. István: A jobbik rész A PRESBITERI SZOLGÁLAT TEOLÓGIÁJA ÉS TÖRTÉNETE

5 | Gaál Botond: Presbiterek kiskátéja

8 | Baráth Béla Levente: A zsinat-presbiteri egyház­kormányzat plántálása a Kárpát-medencében FÓKUSZBAN A NAGYKUNSÁGI EGYHÁZMEGYE

A szerkesztőbizottság elnöke: Fekete Károly

11 | Koncz Tibor: Bepillantás a Nagykunsági Református Egyházmegye szolgálatába

A címlapfotót Dimény András készítette.

17 | Szabó József: A törökszentmiklósi reformátusság múltja és jelene

A szöveget gondozta: Bánsági Kinga, Fazakas Gergely Tamás Fotók, illusztráció: Árvai János, Barcza János, bbcc.ibc.regione.emilia-romagna.it, Csutkai Csaba, Derencsényi István, Déri Múzeum Fotótár, Dimény András, en.wikipedia.org, Fortepan, Koncz Tibor, Lukács Tihamér, magánarchívum, Miskolczi János, MRE zsinati képtár, Nagy Bettina Tünde, Nagy Miklós, Nyeste Ferenc, Rácz Róbert, Szabó József, Szőke Ottó, Tóth János, TTRE Közgyűjtemények, unsplash.com, wayfaremagazine.org, wikimedia.commons.org Köszönjük Csorba Dávidnak, Czifra Szilviának, Deák Attilának, Gonda Lászlónak és Oláh Róbertnek a szerkesztéshez nyújtott segítségét.

Kiadja: a Tiszántúli Református Egyházkerület Szerkesztőség: 4026 Debrecen, Kálvin tér 17. ttresajto@reformatus.hu www.ttre.hu www.facebook/ tiszantulireformatusegyhazkerulet Nyomda: Center-Print Nyomda Kft. Felelős vezető: Szabó Andrea

13 | Szentesi Lajos: Hogyan és miért lettem presbiter?

20 | Csoma Judit: Miről beszélgettek egymással útközben?

VALLOMÁSOK

22 | Fazakas Gergely Tamás: Közös felelősség Beszélgetés Molnár Jánossal, a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Magyarországi Református Egyház főgondnokával 26 | Klément-Balla Zsófia: Presbiternek lenni…

30 | Dezső Bálint: Elköteleződés és elhívás, odaszánás és önvizsgálat 32 | Rákóczi Péterné: Presbitérium a 21. században, avagy női léttel Kálvin örökségében 36 | Didi Xénia: Perspektíva PRESBITERVÁLASZTÁS

38 | Tóth János: Jó dolog presbiternek lenni!

42 | Kádár-Fekete Andrea: Az optimális presbitérium – vagy inkább ideális?

44 | Bor Imre: A presbiterválasztás néhány gyakorlati kérdése KEGYESSÉGTÖRTÉNET

46 | Kálnási Árpád: A debreceni cívis polgár „istenképe” 50 | Keczán Mariann: Szabó Magda és a protestáns szellemi örökség A LELKIPÁSZTORI HIVATÁS ÉVE

52 | Farkas Zsuzsanna: Legyen igényes a szolgálatunk!

Beszélgetés Nagy Bettina Tünde teológiai hallgatóval RECENZIÓ

54 | Kis Klára: Siba Balázs: A református lelkészi hivatás vizsgálata interjúk tükrében – reflexió ÉVFORDULÓ

56 | Csorba Dávid: A Petőfi-év nyitánya Debrecenben AKTUALITÁSOK

59 | Szilágyi Szilvia: A kívülállók megszólítása, a gyülekezetek lelki életének felvirágoztatása 60 | Szilágyi Szilvia: Megélni az összetartozás örömét, megmutatni reformátusságunk sokszínűségét 60 | Fekete Károly: Történelmi emlékhely lett Szabolcs református temploma

Dr. Hodossi Sándor főiskolai docens (Debreceni Református Hittudományi Egyetem) a Református Tiszántúl szerkesztője

Jézus elhívja első tanítványait (6. századi mozaik), Sant’Apollinare Nuovo-bazilika, Ravenna (részlet)

Akinek a legnagyobb befolyása, legnagyobb tekintélye van a közösségben? Aki a legnagyobb összeggel támogatja a gyülekezet alapítványát? Akinek már a nagyapja is presbiter volt? Vagy akit a lelkész kiszemelt? Aki legjobban akarja, vagy ha nincs ilyen, akkor hajlandó elvállalni a jelöltséget?

Azt mondod, ezek a szempontok csak nekünk fontosak, neked egyáltalán nem? Azt mondod, hogy nincs is szavazati jogod, mert nem szerepelsz a választói névjegyzékben? Azt mondod, nekünk kell megtalálni a megfelelő embereket? Azt mondod, hogy már régen tudod, hogy ki milyen feladatra alkalmas, és mi is tudhatnánk, ha jobban figyelnénk egymásra, és jobban figyelnénk Rád? Azt mondod, értsük meg végre, hogy a szolgálat nem dísz, hanem fokozott felelősség?

És mi mit válaszolunk minderre? Talán azt, hogy igazad van, de gyakorlati szempontokat is figyelembe kell venni, és ezt Te bizto-

san megérted? Vagy azt, hogy rengeteget változott a világ 2000 év alatt, és népednek valamelyest alkalmazkodni kell ahhoz a közeghez, amely körülveszi? Esetleg csak annyit, amit Dániel is mondott Istennek: „Tied Uram az igazság, a mienk orcánknak pirulása”? Mert inkább a saját fejünk után mentünk, vagy éppen hagytuk, hogy mások irányítsanak ahelyett, hogy Téged követtünk volna? Mert kényelmesebbnek látszott elbújni a feltétlen lojalitás erénye mögé, mint felelős vezetőként akár ös�szeütközéseket is vállalni a közösség érdekében? Mert őrállónak lenni, gyülekezeti tagok képviselőjeként visszajelzéseket adni nem tartozik bele a szervezeti kultúránkba?

A felelős magatartást, az alulról, a gyülekezet tagjaitól érkező kezdeményezések komolyan vételét, a presbitériumban való képviseletét idegennek, ijesztőnek érezzük, és félünk tőle? Úgy gondoljuk, hogy az a legjobb, ha a gyülekezet élete a megszokott mederben csörgedezik tovább? Azt pedig, hogy egyre kevesebben vagyunk együtt vasárnaponként, kizárólag külső,

tőlünk független okokkal magyarázzuk?

Kik vagyunk mi egyáltalán, hogy rajtunk keresztül akarsz megszólalni? Nem látod, mennyire alkalmatlanok vagyunk? Gondoltad, hogy ilyen nehéz lesz velünk?

Azt mondod, hogy hagyjuk végre abba a siránkozást, és tegyük azt, amiért elhívtál bennünket? Azt mondod, hogy figyeljünk oda sokkal jobban egymásra és Rád? Azt mondod, hogy találjuk meg, és ha kell, teremtsünk olyan formákat és alkalmakat a közösségben, ahol Rólad és Veled beszélgethetünk?

Ugye segítesz? Ugye tudod, hogy Nélküled nem fog menni?

Jézus Krisztus, megváltó Urunk, Te pótold ki mindazt, ami hiányzik belőlünk! Kérünk, formálj minket, tegyél alkalmasabb, engedelmesebb szolgáiddá! Segíts, hogy ne váljunk méltatlanná bizalmadra, és hitelesen képviselhessünk Téged mindenütt! Ámen.

Református Tiszántúl

1

BEVEZETŐ

Jézus, mondd, te kit választanál?

I G E M AG YA R Á Z AT

A jobbik rész Dr. Ledán M. István lelkipásztor, egyetemi adjunktus (Debreceni Református Hittudományi Egyetem)

„Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta.

Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok munka. Ezért odajött, és így szólt: Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a munkában?

Mondd hát neki, hogy segítsen! Az Úr azonban így felelt neki: Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.”

(Lk 10,38-42)

A Szentírásban (miként egyébként a mindennapokban is) általában a jó és a rossz között kell választani: élet és halál, áldás és átok, az Úr és idegen istenek között. A mindennapokban talán inkább az a gyakoribb, hogy két rossz közül kell választanunk, lehetőleg a kevésbé rosszat. Mária és Márta történetében, úgy tűnik, hogy a testvérek a jó és a jobb, vagy a jó és a legjobb között választanak. Márta a jó, Mária pedig – ahogyan ezt a latin Biblia mondja – az optimális részt választotta.

2

Református Tiszántúl

Diego Velázquez: Krisztus Márta és Mária házában (1618), National Gallery, London

Könnyebb vagy nehezebb a jó és a még jobb között választani? Ha csak arról szólna a történet, hogy Márta konyhatündérkedik, hogy tisztességesen meg tudják vendégelni Jézust, Mária pedig Jézus lábainál ül, és az evangélista ránk bízná annak az eldöntését, hogy akkor ki is választotta a jobbik részt, igen nehéz lenne letenni a

voksunkat egyik vagy másik mellett. Márta tesz-vesz, sürög-forog, Mária ül és hallgat.

Márta aktív, Mária passzív: egyetlen szavát se halljuk a történetben. Márta a gyakorlat, Mária az elmélet. Márta a cselekvő, Mária a kontemplatív ember prototípusa lehetne.

Melyik a jó, és melyik a jobb? A történetünket megelőző igeszakaszban Jézus elmesél

egy történetet, az irgalmas samaritánus történetét, és a végén felteszi a kérdést: Ki volt a felebarátja a történetbeli kifosztott és félig agyonvert embernek? Az írástudónak pedig, igaz, fogai között szűrve a szót, el kell ismernie, hogy a samaritánus volt a felebarát. Merthogy ez a napnál is világosabb.

Református Tiszántúl

3

I G E M AG YA R Á Z AT

Ám ha Mária és Márta története példázat lenne egy ebédet vagy vacsorát készítő, illetve egy csendben Jézust hallgató as�szonyról, és a Mester azt kérdezné, hogy szerintetek melyikük választotta a jó vagy jobbik részt, igencsak zavarban lennénk.

Könnyen lehet, hogy vérmérsékletünk vagy személyiségtípusunk szerint döntenénk a kérdésben. Ha szangvinikusak vagyunk, Márta lenne a rokonszenvesebb. Ha meg melankolikus, elmélkedőbb emberek vagyunk, Máriának adnánk a jobbik részt. Mi több: megkockáztatnám, hogy a bibliaolvasó emberek többsége Mártának juttatná a jobbik részt. Komoly szentírási érvek szólnak mellette. A mennyei Atya munkálkodik, Jézus is munkálkodik, és az ő tanítványának ugyancsak munkálkodnia kell (Jn 5,17; Jn 9,4). Nem mindenki, aki Úrnak mondja Jézust, megy be a mennyek országába, hanem csak az, aki cselekszi a mennyei Atya akaratát (Mt 7,21). Nem elég Jézust hallgatni, nem elég ismerni az ő tanítását. Az ilyen emberről kiderülhet, hogy Jézus nem ismeri őt. Pontosabban gonosztevőként ismeri (Lk 13,26-27).

Még inkább Márta felé hajlunk, ha az Újszövetség eredeti nyelvén olvassuk a történetet. Márta szolgál, szó szerint: diakóniát végez. Mária ül és hallgat, és magára hagyja testvérét ebben a diakóniában. Márta ugyanazt végzi, mint a lázbetegségből kigyógyult Péter anyósa. Erről az asszonyról azt olvassuk, hogy azonnal felkelt, és szolgált Jézusnak és tanítványainak (Lk 4,39).

Márta ott lehetne a sok meg nem nevezett asszony közt, akik Johanna és Zsuzsanna mellett szolgáltak Jézusnak a vagyonukból (Lk 8,3). Sőt Márta, minden jel szerint, ugyanazt teszi, mint amit Jézus tett: Jézus ül az asztalnál, ő a nagyobb, és mégis ő az, aki szolgál (Lk 22,26-27). Nem az a nagyobb, aki ül, hanem az, aki szolgál. A jobbik rész – mondhatnánk – a szolgálat.

De akkor mégis hogyan lehet az, hogy a Jézus lábainál ülő Mária kapja a dicséretet, és a szolgáló, diakóniát végző Mártának meg a szelíd korholás jut? Márta szolgál, s ez jó és dicséretes, de ebben a szolgálatban valami nagyon mellémegy. Lefoglalta a munka, a szolgálat – olvassuk a magyar fordításban (RÚF, 2014). A szónak, amit Lukács evangélista használ, az alapjelentése: görcsölni. Márta rágörcsölt a szolgálatra.

4

Református Tiszántúl

Persze, Jézusért kezdett el sürögni-forogni, de annyira elmerült ebben a sürgés-forgásban, hogy egy adott ponton már nem a kiért lett a fontos, hanem a mit és a hogyan.

A szolgálatból amolyan háziasszonyi vizsga lett. Legyen minden finom és bőséges.

Legyen minden kifogástalan. És ahogyan ez vizsgahelyzetben lenni szokott, Márta szorong és idegeskedik. Igen, minél jobban belemerült Márta a szolgálatba, az annál inkább róla magáról szólt, és egyre kevésbé Jézusról. Éppen a Jézus szolgálata (vagy az, ami Jézus szolgálatának indult) vonta el Jézustól. Végül odáig jut, hogy megmondja Jézusnak, hogy mit kellene mondania, mire kellene odafigyelnie. Nehéz eldönteni, hogy kire neheztel jobban: a testvérére, hogy az egyszerűen nem veszi észre, hogy ő, Márta ki se látszik a munkából, vagy Jézusra, amiért elvonja Mária figyelmét a munkától. Úgy képzelem a jelenetet, hogy Márta egyre hangosabban csörömpöl az edényekkel, egyre többször és egyre villogóbb tekintettel pillant Máriára, és ez a tekintet azt üzeni, hogy lennének ám itt a tanításnál, az igehirdetésnél, igehallgatásnál fontosabb dolgok is. De Mária annyira belemerül Jézus hallgatásába, hogy nem ért ezekből a nonverbális jelzésekből. Ezért aztán Márta szinte odaugrik Jézus elé, és nem is Máriát, hanem Jézust magát kéri számon, amiért egyedül maradt a szolgálatban. Amit Márta gondol, érez, és meg is fogalmaz, azt ezerféleképpen szokás szavakba önteni: szép, szép az áhítat, és jó dolog az imádkozás, de most már dolgozni is kéne valamit! Lélek, lélek, de miből élek?! Túl sok itt az elmélet, a mestert pedig – tudjuk – a gyakorlat teszi.

Jézus szerint Mária választotta a jó vagy a jobbik (a legjobb, az optimális) részt. Mit jelent ez? Hogy jobb igét hallgatni, mint szolgálni? Jobb imádkozni, mint dolgozni? Jobb a kontemplatív, mint az aktív életmód? Ha ezt így kérdezzük, máris kijátsszuk egyiket a másik ellen. Ezt a történetet akkor értjük jól, ha együtt olvassuk az irgalmas samaritánus történetével. Az arról szól, hogy mit jelent szeretni a felebarátot, ez pedig arról, hogy mit jelent szeretni Istent. Ha ott az lett volna a kérdés, hogy ki törődik jobban az Isten tiszteletével, a válasz az lehetne, hogy a pap és a lévita, mivel minden bizonnyal valamilyen liturgikus szolgálatra igyekeztek. Ám ott az a kérdés, hogy ki a felebarát.

Ki lép ki a komfortzónájából, ki áldoz időt,

energiát és anyagiakat, azaz ki lép akcióba az embertársáért? Mária és Márta történetében az a kérdés, hogy ki szereti jobban Jézust. Az, aki figyel rá, hallgatja őt, közösségben van vele, vagy az, aki úgy belemerül a munkába, hogy megfeledkezik arról, hogy ki miatt fogott hozzá. A jobbik rész egyrészt tehát helyzetfüggő. Ünnep- vagy vasárnap az választja a jó részt, aki igét hallgat, imádkozik, egyáltalán örül annak, hogy ez most egy olyan nap, amit az Úr rendelt, és nem az, aki összes energiáját abba öli, hogy minden kifogástalan legyen az ünnepi/vasárnapi asztalon. Azt mondanám, hogy mindaz, ami egy ünnepben jó, nem a konyhában vagy az ebédlőben, hanem sokkal inkább a nappaliban dől el. De ha éppen közmunka van, az választja a jó részt, aki Mártaként sürög-forog, tesz és vesz, és nem az, aki ilyenkor, mondjuk, csendesnapra megy. Ám a jobbik rész nem csupán helyzetfüggő.

Jézus nemcsak azt mondja Mária választásáról, hogy az jó (jobb, optimális), hanem azt is, hogy az, amit választott, nem vehető el tőle. Lelkészeknek, gondnokoknak, presbitereknek, egyáltalán a hívő embernek újra és újra tudatosítaniuk kell magukban azt, hogy mi az, ami nem vehető el tőlünk.

Mi az, ami nem vehető el az egyháztól.

Mert az a legjobb részünk, ami nem vehető el! Mégiscsak Jézus tanítása, mégiscsak az evangélium, mégiscsak annak a tiszta hirdetése és elkötelezett hallgatása a mi legjobb részünk. Minden más, a szolgálat vagy diakónia, mindenféle munka ebből következik. Ha erről megfeledkezünk, a szolgálatunk görcsössé, frusztrálttá vagy amolyan pótcselekvéssé lesz. Pontosan úgy járunk, mint Márta: éppen a szolgálat fog elvonni bennünket Jézustól. Ám az, hogy mi pontosan úgy járunk, mint Márta, azt is jelenti, hogy amennyiben megfeledkeznénk a legjobb részünkről, Jézus minket is éppoly szelíden kezd el korholni, mint ezt az egyébként jóravaló és rokonszenves as�szonyt: „sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre”. Igen, az Egyre.

Dr. Gaál Botond lelkipásztor, egyetemi tanár (Debreceni Református Hittudományi Egyetem) Hogyan alakult ki a presbiteri tisztség?

Kálvin: Institutio (Genf: Robert Estienne, 1559)

Honnan ered a presbiter név?

A preszbüsz (presbys) görög szó, idős embert jelent. Ennek a melléknévnek a középfoka a preszbüterosz (presbyteros), azaz két férfi közül az idősebb. A hellén korszakban gyakran használták főnévi értelemben is, és a keresztyén gyüleke-

*

zet véneit, bölcs irányítóit jelölték ezzel a szóval. A zsidóknál is megvolt ez a hagyomány. A zökéním héber szó a nép időskorú, tapasztalt vezetőit jelentette, ami megfelel a presbyteros kifejezésnek.

A Bibliában igen gyakran előfordul mindkettő. A magyar nyelvben a presbiter szó honosodott meg.

Az első keresztyén gyülekezetek létrejöttekor még éltek az apostolok. Nagy tekintélynek örvendtek, s ők gondozták, irányították ezeket a közösségeket. A gyülekezetek számának növekedésével azonban a munka megosztása is szükségessé vált. Először azt olvassuk, hogy az apostolok munkájának segítésére a jeruzsálemi gyülekezet hét „Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfiút” választott (ApCsel 6,3). Egy-két évtizeddel később pedig a Római Birodalom más vidékein létrejövő új gyülekezetek már „véneket” választottak (ApCsel 14,23; 20,17kk; Tit 1,5), s őket változatos módon, különböző nevekkel illették: diakónusok, presbiterek, püspökök, pásztorok, evangélisták, próféták, tanítók. Ezek az elnevezések többnyire a gyülekezeti elöljárókat jelentették, de még nem volt pontosan tisztázott a feladatkörük. Szolgálati területük legtöbbször átfedte egymást. Rangsor sem volt közöttük. Az efézusi gyülekezetben már jól kiépített szervezetről beszél Pál apostol: „Ő adott némelyeket apostolokul, prófétákul, evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul, hogy a szenteket felkészítse a szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére.” (Ef 4,11-12) Bizonyos idő elteltével két tisztség használata vált gyakoribbá (Tit 1,5-8), a presbitereké és a püspököké. A püspök (episzkoposz) felvigyázót jelentett. Mindkét tisztség különösen is előtérbe került az igehirdetés és a gyülekezeti kormányzás terén végzett szolgálatban.

A Szentírás tanúsága szerint abban a korban még nem tettek különbséget a két tisztség között, értelmezésüket tekintve ezek felcserélhetők voltak (ApCsel 20,17 és 28).

Részlet az alábbi könyvből: Gaál Botond: Presbiterek kiskátéja (Debrecen: Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség, 2023, 4. kiadás).

Református Tiszántúl

5

A P R E S B I T E R I S Z O L G Á L AT T E O L Ó G I Á J A É S T Ö R T É N E T E

Presbiterek kiskátéja*

A P R E S B I T E R I S Z O L G Á L AT T E O L Ó G I Á J A É S T Ö R T É N E T E Jézus elhívja Péter és András apostolokat (1308–1311), sienai dóm

Voltak-e presbitériumok az első gyülekezetek korában?

Ha nem is pontosan a mai formában, de voltak „presbitériumok”. Mind az Ószövetség, mind pedig az Újszövetség arról tanúskodik, hogy Isten választott népe életében egyaránt megvolt az egyéni és a testületi vezetés formája. Mózes mellett segítőként jelent meg a „nép véneinek” közössége (2Móz 18,17-27; 19,5kk.), de az ősegyház is először az apostolok szolgálatának segítésére választotta a már említett, vagy olykor a külön névvel nem is jelölt tisztségviselőket.

Az apostolok halála után e tisztségek közül emelkedtek ki a gyülekezetek egyéni vezetői. A történészek szerint a gyülekezetek testületi vezetése, azaz a reájuk bízott felelős „vigyázás” (ApCsel 20,28) és a „véneknek való engedelmesség” (Zsid 13,7) erősebb szerepet játszott az egyéni kormányzásnál.

A testületi vezetés a keresztyénség első 300 6

Református Tiszántúl

évében jelentős volt, de közben fokozatosan – történelmi okokból – az egyház úgy alakította szervezetét a sokféle külső támadás ellen, hogy a hierarchikus papi vezetés került előtérbe. A püspöki rendszert, illetve a pápai kormányzás kialakulását ebben a folyamatban kell elhelyeznünk. A 4. századtól a „vének közösségének”, mai kifejezéssel a „presbitériumoknak” a testületi vezetése elhalványult az egyház életében.

Hogyan és mikor került ismét előtérbe a presbitérium szerepe?

Mivel a presbiteriális egyházkormányzás az első keresztyén gyülekezetek életéhez hozzátartozott, Zwingli, Kálvin és Bullinger reformátorok újították föl ezt a gyakorlatot Zürichben, Strassburgban és Genfben.

A reformáció tanításának egyenes következménye lett az egyetemes papság elve, azaz annak a hangsúlyozása, hogy Krisztu-

son kívül nincs más közbenjáró, nincs tehát papi közvetítés az ember és Isten között, hanem helyette van a boldogan hitvalló és engedelmesen szabad keresztyén hitélet. Így a Krisztus szolgálatára nézve már valamennyi gyülekezeti tag egyenlő jogokkal bír, nincs közöttük többé hierarchikus különbség. Ezért a gyülekezetek visszatérhettek a minél biblikusabb egyházkormányzás újbóli bevezetéséhez, a választott presbitérium útján megvalósuló „önkormányzáshoz”.

Mire alapozták a reformátorok a presbiteri tisztség hangsúlyozását?

A Szentírás tanítása szerint mindenkinek van kegyelmi ajándéka (1Kor 7,7). Krisztus gyülekezetében, az egyházban az ajándékok különbözősége szerint, de mindenki egyenlőképpen szolgálhat. Kálvin a Róm 12 és az 1Kor 12 alapján ugyanezt hang-

súlyozta, s joggal következtetett arra, hogy „megvolt tehát kezdettől fogva minden egyes egyháznak a maga tanácsa, mely kegyes, tekintélyes és szent férfiakból állott” (Institutio IV. könyv, III. 8.). Ezek voltak a presbiterek. A kálvini elgondolás szerint az igehirdetés, a tanítás, a szeretetszolgálat és az igazgatás lefedi azokat a területeket, melyek által az evangélium hirdettetik, az egyház szolgálata pedig az élet gyakorlatában kiteljesedik. A korábban fölsorolt tisztségviselők is ezeket a szolgálatokat végezték az ősgyülekezetben. Abban az időben a presbiter lehetett felügyelő, lelkigondozó és igehirdető egyszerre. Péter apostol pedig úgy mutatja be magát, mint presbitertársat (1Pt 5,1). Amikor tehát a reformátorok egyfajta bibliai rend kialakítására igyekeztek, korántsem a tisztségek rangsorára tették a hangsúlyt, hanem az elhívásból eredő tiszta szolgálatra. Ezért a presbiter és a püspök tekintélye egyenlő. Mai nyelvre lefordítva: a presbiterek és az igehirdetők a kormányzás szempontjából egyenlő felelősséggel és terhekkel köteleztetnek el.

Miben különbözik a presbiteriális egyházkormányzás más egyházkormányzati rendszertől? Általában minden felekezetnek sajátos vezetési rendszere van. Az egyszerűség kedvéért általánosítunk, és ezeket történeti kialakulásuk szerint három különböző csoportra osztjuk.

A püspöki egyházkormányzat lényege az, hogy ebben a rendszerben is van zsinat vagy tanács, de mindig a püspökök elnöklete alatt, a felülről való kormányzás hatalmával fölruházva. A tisztségviselőket is a felsőbb egyházi vezetők nevezik ki, de az egyházszervezet alakítása is felsőbb döntés eredménye. A magyar reformátusok ezt az egyházkormányzati rendszert a római, vagy a görögkatolikus testvérek gyakorlatából ismerhetik leginkább.

A presbiteriánus vagy presbiteriális egyházkormányzat úgy működik, hogy az egyes gyülekezetek is ténylegesen részt kapnak a kormányzásban azáltal, hogy ők választják meg a presbitériumukat, s a presbitérium jelölése alapján a lelkipásztorukat. Miután megválasztották a presbitériumot, a továbbiakban a gyülekezet

életét illető minden kérdésben, de még az egyházkormányzás szervezeti felépítése tekintetében is, a gyülekezet nevében és fölhatalmazásával a presbitérium mint testület dönt. A presbitérium döntését a gyülekezet elfogadja.

A kongregacionalista egyházkormányzás sok tekintetben megegyezik a presbiteriánussal, azonban nem ismerik el a magasabb szervezeti egységek (egyházmegye, egyházkerület, zsinat) kormányzói tekintélyét.

Ezért olykor őket függetleneknek is hívják.

A presbiter ebben a rendszerben nem dönthet a gyülekezete nevében, hanem minden ügyet „vissza kell vinnie” a gyülekezet döntési hatáskörébe. Ez az egyházkormányzati mód egyre fogyóban van.

Miért nevezzük a Magyarországi Református Egyházat presbiter-zsinati rendszerű egyháznak?

A presbitereket a magyar református gyülekezetek maguk választják a presbiteriális elvek szerint, a presbitériumok pedig úgy döntöttek mindmáig, hogy az egész egyházi szervezetüket az egyházmegyei, egyházkerületi és zsinati rendszer szerint építik föl. Az egyházmegyéknek és egyházkerületeknek van tanácsuk, közgyűlésük, az országos egyháznak pedig van zsinata, legfelsőbb törvényhozó testülete. Valamennyi testületbe – amely a maga nemében mind nevezhető zsinatnak – a presbitériumok választása alapján kerülhetnek be az azt alkotó tagok.

Ebben a rendszerben a kormányzás és a szervezeti élet a gyülekezetek által választott presbitériumoktól függ, sőt magát a zsinatot is mint legfelső törvényhozó testületet a presbitériumok közakarata hozta létre. Az így létrehozott felsőbb testületek törvényes döntéseit a presbitériumnak el kell fogadnia.

A presbiter-zsinati egyházkormányzási rendszer egy sajátos „demokráciát” jelent, amely a történelmi múltban a modern politikai demokráciának is alapjául szolgálhatott.

nak legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett.” (ApCsel 20,28) Mit jelent az, hogy „viseljetek gondot magatokra”?

A presbitereknek tudniuk kell, hogy ők „példaképei a nyájnak” (1Pt 5,3). Ezért választattak meg! A gyülekezet megtapasztalta a Krisztus szeretetében való buzgóságukat, a bibliás kegyességüket, a nem ingadozó hitüket, a vezetésre alkalmas bölcsességüket, a békességre és szeretetre igyekvő magatartásukat, a gyülekezet hitélete iránt tanúsított felelősségérzetüket, az úrvacsorában való példaadó részvételüket, a mindennapi munkában mutatott becsületüket, az embertársaikkal szembeni türelmüket, a rászorulók iránti irgalmasságukat, az anyagiak terén hozott áldozatukat, a közügyekben való jártasságukat, a családi életükben mutatott jó példájukat. Ezek azok a nagyon fontos követelmények, amelyek valakit a gyülekezet vezetésére alkalmassá tesznek, s ezekben szükséges „elöljárni”, „magukra gondot viselni”, hogy valóban példák lehessenek minden ember előtt, és ezáltal váljék hitelessé a vezetői szolgálatuk. Kálvin általános tanácsát érdemes ma is megszívlelni: „csak olyanok választassanak meg, akik a tudományukban józanok, tiszta életűek és semmiféle olyan hibájuk nincs, ami őket tekintélyüktől megfoszthatná”.

(Institutio, IV. könyv, III. 12.)

Mit jelent az, hogy „viseljetek gondot a nyájra”?

Mi a Szentírás tanításának summája a presbiteri tisztségre vonatkozóan?

A „nyáj legeltetése” igen sokrétű feladat.

Ebben a lelkipásztornak a legfőbb segítője a presbiter. Így önállóan részt vehet a gyülekezeti tagok lelkigondozásában, a hitoktatói munkában, a betegek látogatásában, a rászorulók vigasztalásában, a fegyelem gyakorlásában, az anyagi ügyek intézésében, az istentiszteleti hely és alkalmak méltó rendjének megtartásában, a diakóniai munka szervezésében, az ige és a sákramentumok helyes szolgálatában, az ifjak konfirmációra való felkészítésében, és még megannyi időszerűen adódó szolgálatban.

Pál apostol foglalja ezt össze a legszebben, amikor az efézusi gyülekezettől elbúcsúzik: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett az Isten anyaszentegyházá-

A Református Tiszántúl szerkesztősége szeretettel és áldáskívánással gratulál Professzor úrnak a Széchenyidíj elnyeréséhez!

Református Tiszántúl

7

A P R E S B I T E R I S Z O L G Á L AT T E O L Ó G I Á J A É S T Ö R T É N E T E

A zsinat-presbiteri egyház­ kormányzat plántálása a Kárpát-medencében*

Dr. Baráth Béla Levente lelkipásztor, egyetemi tanár a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektora

„A presbyterek tiszti: (…) az eklézsia mindenféle bonumira vigyázni és a szent eklézsia tisztaságát őrzeni.”

Zoltai Lajos rekonstrukciója (1914-es festménye) a debreceni presbitérium székhelyeként szolgáló régi konzisztoriális házról (a világos épület, ennek helyén ma a Püspöki Hivatal épülete áll)

A presbiter kifejezés sajátosan újszövetségi értelmezésben olyan egyházi elöljárót, tisztségviselőt jelent, aki hite, tapasztalata, ismerete, bölcsessége alapján élvezi a gyülekezet tagjainak bizalmát. A presbiterek további jellemzője, hogy nem csupán a nép képviselői, hanem valóságosan is vezetők, akik elhívást kaptak a kormányzásra (Zsid 13,7) és irányításra (1Kor 12,28), de ezek mint „elöljárók az Úrban” (1Thessz 5,12) vannak megkülönböztetve, és csakis így vannak fölötte a gyülekezetnek. Az elnevezést viselő tisztség tartalma az egyháztörténet során többször változott.

* A témához bővebben lásd Baráth Béla Levente – Orosz Adrienn: A presbiteri elvű egyházkormányzás kálvini értelmezése és hatása Magyarországon, Debreceni Szemle, 2009/3–4, 363–373.

8

Református Tiszántúl

Kálvint elméleti munkássága során is szüntelenül foglalkoztatta, hogyan következik a bibliai idők tanításából a helyes egyházkormányzás, amely aztán bármely korban időszerűen érvényes gyakorlattá válhat.

Az egyházkormányzásra nézve százával hozta elő a Bibliából a példákat, s ugyanakkor vizsgálta a keresztyén ősgyülekezet gyakorlatát, valamint az óegyházi szerzők erre vonatkozó írásait. Genfi munkássága második szakaszának fontos eredménye volt, hogy sikerült elérnie egy új egyházi rendtartás bevezetését. Ennek során 1542ben immár itt is felállították a lelkészekből és tizenkét laikus presbiterből álló konzisztóriumot. Annak ellenére, hogy hatásköre

igen korlátozott volt – például a laikus tagokat nem választották, hanem a polgári hatóság delegálta, ülésein a városi tanács egyik tagja a világi hatóság felügyeleti jogát demonstráló pálcával a kezében elnökölt –, mégis magában hordozta a világi hatóságoktól független egyházkormányzás kálvini igényét.

A zsinat-presbiteri egyházkormányzat alapvonásait Kálvin rajzolta meg, plasztikus formája a 17. században alakult ki Skóciában és Angliában. A presbiteriánus rendszerben az egyes vezetők a gyülekezeti tagok választása alapján kapják meg a mandátumukat, felruházva őket a hitbeli szabad döntésre

a kormányzás tekintetében. A gyülekezeti közösség is ténylegesen részt kap az egyházkormányzásban, mert ők jelölik ki a tisztségviselőket, és a fegyelmezést is gyakorolják. Az egyházszervezetet illetően a helyi gyülekezetek csoportjai szűkebb és tágabb szervezeti keretekhez tartoznak, tehát megyéhez, kerülethez és országos vagy nemzeti egyházhoz. A magasabb szervezeti egységek kormányzói hatalma mindig a helyi gyülekezetektől függ, tehát alapvetően ez utóbbiaknak van döntő szerepe.

Az egyháztörténészeket régóta foglalkoztató kérdés, hogy a nyugat-európai társadalmi viszonyoktól annyira eltérő Kárpát-medencében hogyan érvényesült ez az egyházkormányzati modell. A válaszadás kapcsán fontos hangsúlyoznunk, hogy a református reformáció hazánkban vegyes gyökérzetből táplálkozott. Genf és a kálvini elképzelések itt sem jelentettek kötelező érvényű modellt, miként a helvét irányú reformáció által meghatározott más egyházakban sem.

Az egyházkormányzás rendszere, amint Bá­ zelben, Strassburgban vagy Genfben, úgy nálunk sem pusztán hit­elvi meggyőződés eredménye volt. Nem véletlen, ha a reformáció korának Magyarországán a három országrész sajátos hatalmi és társadalmi viszonyai között élő magyar református egyházak gyakorlatában is jelentős eltérések alakultak ki.

Bár már a 16. századi reformátori művekben, zsinati határozatokban találkozhatunk olyan elvi nyilatkozatokkal, melyek utalnak a presbiteri elvű egyházkormányzati modell ismeretére, de ez távolról sem jelenti azt, hogy a 16. századi magyar református egyházi gyakorlatban érvényesült is volna.

Az egyházkormányzás rendszere a reformáció előttihez viszonyítva mégis fontos változáson ment keresztül. Ennek talán legfontosabb eleme volt, hogy a helyi egyházigazgatás szintjén a világi önkormányzatok hatásköre kibővült. A század második felére országszerte tömegesen jöttek létre döntően református lakosságú települések, és kialakult a „protestáns patronátus” rendszere.1 A helységek jelentős részében

1 A fogalom pontosabb körülhatárolásához lásd Rácz István: Protestáns patronátus – Debrecen város kegyurasága (Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 2007).

Református Tiszántúl

9

A P R E S B I T E R I S Z O L G Á L AT T E O L Ó G I Á J A É S T Ö R T É N E T E

a közösségek önkormányzati testületeinek a kegyúri jog elemeit is sikerült egyéb előjogaihoz és mentességeihez kapcsolni.

Az ilyen települések önmaguk patrónusai lettek, teljes egészében átvették az egyházfenntartás gondját, lelkészüket maguk választották. A felsőbb egyházi vezetésben a nem lelkészek egyelőre még nem kaptak szerepet. Az egyházmegyék és egyházkerületek irányításában továbbra is kizárólag lelkészek vettek részt, bár a tekintélyesebb patrónusok ezeken a szinteken is befolyással bírtak az egyházigazgatás ügyeire. Debrecenben például a református egyházzal kapcsolatos patrónusi jogokat megalakulásától fogva a város vezető testülete gyakorolta. A debreceni egyházi élet irányítása a város magisztrátusának a feladatköre volt, így itt évszázadokig nem is alakult ki önálló egyházközségi szervezet sem. Zoltai Lajos találó jellemzése szerint: „Valóban sajátos egyesülése, összeolvadása volt az a kor a politikai és vallási társulásnak. Egyfelől a városra úgy reá nyomta a maga bélyegét a puritán kálvinizmus, hogy találóan hasonlítják Debrecennek a 16. és 17. századi életét az ó-szövetségi theokrátiához. Másfelől a város a látható egyházat mintegy beolvasztotta a maga kebelébe. Az egyház intézményeit, jogait és kötelességeit a város a maga számára vállalta át…”2 A presbitériumoknak mint a településtől független egyházközségi önkormányzatoknak a megalakítását a felekezeti homogenitás megtörése ösztönözte. Ez a helyzet az ellenreformáció erőteljessége miatt először a Dunántúlon alakult ki. Az állandósuló támadások is hozzájárultak ahhoz, hogy az egyház tagjai összefogtak, és a szervezetük megerősítésére igyekeztek.3 Hazánk első református presbitériumának létrehozása Kanizsai Pálfi János pápai lelkész nevéhez fűződik.

Elvi teológiai alapon a kálvini egyházkormányzati rendszer bevezetésének igénye a 17. század elejétől jelentkezett, majd a puritán mozgalom képviselőinek munkássága kapcsán felerősödött. A puritanizmus hatása alatt Tiszáninnen, Tiszántúlon és Erdély területén is voltak kezdeményezések a presbitériumok felállítására, de a gyülekezetek nagyobb részének az ellenállása miatt ezek többször kudarcba fulladtak.

A politikai szempontok mellett ez is hozzá10

Református Tiszántúl

járult ahhoz, hogy 1646-ban a szatmárnémeti zsinaton úgy döntöttek az atyák, hogy bár a presbiteri rendszert hasznosnak tekintik, de az adott történelmi helyzetben még nem alkalmazható.

Ezt a korszakot követte az ellenreformáció legerőszakosabb időszaka, az ún. „gyászévtized”, melyet az 1681. évi soproni ország­ gyűlés határozatai zártak le. Visszaállították a protestánsok törvényes vallásgyakorlatát, de csak a kijelölt, ún. artikuláris helyeken engedélyezték számukra a szabad vallásgyakorlatot. A gyászévtized megpróbáltatásai a Habsburg fennhatóság alatt élő reformátusokat ismét arra sarkallták, hogy minél több gyülekezetben állítsák fel a presbitériumokat. 1713. április 2-án a Komárom megyei Kocson tartott zsinaton a presbitériumokról külön törvénycikk született: „minden eklézsiában a presbyterek meglegyenek, ha nagy az eklézsia, 12-en, ha pedig kicsiny, 6-an legyenek a közjónak munkálkodására. A presbyterek tiszti: templomra, parochiára, egyházi tanítókra, schola mesterre s ezeknek rendes fizetésére gondot viselni és az eklézsia mindenféle bonumira [javaira] vigyázni és a szent eklézsia tisztaságát őrzeni.”4 III. Károly és Mária Terézia uralkodása, a „csendes ellenreformáció” kora újabb nehézségek elé állította a protestáns egyházakat. 1715–1790 között a protestánsok nem gyakorolhatták azt a jogukat sem, hogy az országgyűlésen megvédjék vallásszabadságukat, ugyanis vallási ügyek nem szerepelhettek a diéta napirendjén. Az ekkor jelentkező hatások tovább siettették a presbiteri rendszer terjedését. A 18. század elejére kialakult helyzet azt is megkövetelte, hogy a nem lelkészi jellegű egyháztagokat immár a magasabb egyházkormányzatba is bevonják. Ennek a folyamatnak lényeges eseménye volt az 1734-es bodrogkeresztúri konvent, mely egyházmegyei és egyházkerületi szinten is a kettős elnöki rendszer bevezetése mellett tette le a voksát. Az esperesek és püspökök mellé világi gondnokokat állítottak.

egyházigazgatási feladatokra új testületet kellett beállítani. A debreceni konzisztórium működésének első írásos nyoma 1739-ből, első működési szabályzata pedig 1749-ből származik.5 Tagjai a város lelkészei, a kollégium professzorai, a városi tanács szenátorai, a városi nagytanács szószólója és a városi orvos voltak, elnökei pedig a legidősebb lelkész és a főbíró. A presbitérium elnevezést erre a testületre Debrecenben csak 1796 után alkalmazták.

Már sok elemében kiépült presbiteri rendszert és bevált gyakorlatot vitt tovább a türelmi rendelet (1781) következtében formálódó új időszak. Az 1791. évi budai zsinaton immár minden gyülekezetben kötelezővé tették a presbitériumok felállítását. A dunántúli és a dunamelléki egyházkerületekben, illetve Erdélyben a 19. század elejére általánossá vált a presbitériumok működése, de a tiszántúli és a tiszáninneni egyházkerületben sem váratott sokáig magára.6 Ezt a felgyorsult folyamatot csak erősítette, hogy a 19. század közepétől e testületek választása során is engedték érvényesülni a „népképviseleti elvet”. Az 1881/82. évi debreceni alkotmányozó zsinat fontos elvi döntése volt, hogy az egyház a szervezeti felépítésében és működésében a zsinat-presbiteri egyházszervezet és a paritás elvének következetes érvényesítésére törekedett.

A magyar református egyházkormányzat és presbiteri rendszer tehát hosszú fejlődési folyamaton ment keresztül. Hatásai a kora újkorban Magyarország politikai és közéleti viszonyainak alakulásában nem bizonyultak, az ismertetett körülmények miatt nem is bizonyulhattak meghatározónak. Az elmúlt évszázadok ezzel kapcsolatos egyházi törekvései azonban hazánkban is kétségtelenül szoros kapcsolatot és kölcsönösségi viszonyt mutatnak az önkormányzatiság és a civil társadalom kibontakozásával.

Zoltai Lajos: Debrecen város és a debreceni egyház egysége, Debreceni Protestáns Lap, 1903. március 14.

2

Pápai Szabó György: A demokratikus egyházszervezet kialakulásának kezdetei hazánkban, Confessio, 1986/2, 33–34.

3

A debreceni egyházigazgatás korábban bemutatott rendszere is ebben a korszakban alakult át. Miután állami nyomásra a város magisztrátusába katolikusokat is be kellett választani, a szenátus által korábban ellátott

Pápai Szabó, i. m., 35.; Thury Etele: Az 1713. évi kocsi zsinat, Protestáns Szemle, 1903, 21.

4

5

Rácz, i. m., 92.

6

Pápai Szabó, i. m., 36.

Koncz Tibor lelkipásztor (Karcag) a Nagykunsági Egyházmegye esperese

„Ami elmúlt, nem mindig a múlté. Néha messzire kihat a jövőbe.” (Wass Albert) „Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál, és ki ne vesszenek emlékezetedből, amíg csak élsz! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is…”

(5Móz 4,9)

Ha egy vetélkedőn az lenne a döntő kérdés, hogy mi köti össze a következő hírességeket: Szegedi Kis István, Csokonai Vitéz Mihály, Könyves Tóth Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Móricz Zsigmond, József Attila, bizonnyal kevesen találnák meg a helyes választ: a Nagykunság. Talán a kedves olvasó sem tudta a választ. Szegedi Kis István Mezőtúr prédikátora és rektora volt, Csokonai Karcagon és Kunmadarason legátus volt, Könyves Tóth Mihály („Kossuth papja”) Karcagon volt lelkész, Petőfi Sándor Mezőtúron írta az Utazás az Alföldön című versét, Arany János és Móricz Zsigmond a kisújszállási gimnáziumhoz köthető, József Attila pedig az öcsödi református elemiben kezdte meg tanulmányait. Természetesen hos�szasan folytathatjuk a felsorolást: Kováts Mihály, az USA lovasságának alapítójával, Csukás István író-költővel, a Horthy családdal, Tamkó Sirató Károllyal. Szinte végtelennek tűnik a lista, hogy kiket adott a nemzetnek az a Nagykunság, amelynek fontosságáról a Himnusz is olyan csodálatosan ír: „Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél”.

Református Tiszántúl

11

F Ó K U S Z B A N A N AG Y K U N S ÁG I E G Y H Á Z M E G Y E

Bepillantás a Nagykunsági Református Egyházmegye szolgálatába

F Ó K U S Z B A N A N AG Y K U N S ÁG I E G Y H Á Z M E G Y E

A kunok 1239-ben érkeztek az országba.

Szállásterületük a mai egyházmegyei terület 80%-át fedte le. A Tiszamente, a Tiszazug és a Hortobágy torkolata magyarok lakta terület maradt. A reformáció és a török megszállás kovácsolta eggyé a Nagykunságot olyannak, amilyennek ma ismerjük.

Fél évezred történelme köszön ránk a történelemkönyvekből. Hogy erről a magyar összlakosság mennyit tud, az kérdéses. Ám merjünk szembenézni azzal is, hogy az érintett közösségeink sem sokat.

Vajon tisztában vagyunk, tisztában vannak a híveink – akik ma a foghíjas padsorokat látják, amikor megjelennek a közösségeinkben, vagy látják a posztolt képeken és a közvetítésekben –, hogy kiknek a leszármazottjai, sőt örökösei? Vajon tudnak arról, hogy az elsők között, 1530-ban alapították a túri alma matert, azaz a Mezőtúri Református Kollégiumot, és országosan a legelsők között indítottak Túrkevén és Törökszentmiklóson református iskolát a rendszerváltás után? Arra biztat a választott igénkben, Mózesen keresztül a Lélek, hogy: „meg ne feledkezz” és hogy „ki ne vesszenek emlékezetedből” az emlékek. Isten tehát gazdagon megáldotta az elmúlt évszázadokban jelenlétével, erejével az Ő nagykunsági népét. Nem feledkezhetünk meg arról, amikor a lehetőségek és a nehézségek között próbálunk „a felszínen” maradni, hogy eleink sokkal tragikusabb körülmények között sem adták fel a küzdelmet, és a rájuk bízott drága kincseket nem engedték elveszni. És itt térünk át a jelenhez. Mert Mózes nem a nosztalgia vágyának felélesztése, és nem is a hagyomány tiszteletének megalapozása miatt szólította fel a népét a teljes 4. részben, amiből idéztük a 9. verset, hogy emlékezzetek arra, amit az Úr tett értetek és veletek együtt, hanem a jelen kihívásaiban támaszul és a jövőnek alapul. Ezért mondja Mózes a lelkeknek: „őrizkedj”, „vigyázz magadra”.

Tehát a jelenünkről kell most már szólnunk.

Vajon mit szólnának a kun ősök, ha látnák a ma egyházát? Remélem, hogy lenne hozzánk jó szavuk is.

Jelenleg 50 településen 36 gyülekezetben van jelen református egyházunk. Mindös�szesen két településről tudunk, ahol nincs valamiféle szolgálattal jelen egyházunk.

Több mint negyvenezer lélek vallotta magát 12

Református Tiszántúl

reformátusnak. Egyházmegyénk területén kilenc településen vagyunk jelen valamilyen szociális ellátórendszerrel, és tizenkét településen több mint ötezer diákot nevelünk, oktatunk református szellemiségben.

Miért vállaltunk ennyi többletszolgálatot?

Azért, hogy lehetőségünk legyen az igének engedve megismertetni a Szentháromság Isten szeretetét, hűségét, hatalmát az emberekkel, különösen is a gyermekeinkkel és az unokáinkkal. Azért őrizzük hűséggel az ősök örökségét és hagyományozzuk az utódoknak, mert meg vagyunk győződve, hogy élet és örök élet csak Jézus Krisztusban lehet a miénk és az övék. Ebben a szolgálatban jelenleg 38 lelkipásztor szolgálatára számíthatnak a híveink.

Vannak szolgálati területek, ahová szívesen várunk lelkészeket, de akárhány végzett teológus, vagy gyakorlott, tapasztalt lelkész is érkeznék a megyénkbe, semmiképpen sem érnénk el mindenkit. Ezért van szükség, és ma különösen is égetően nagy szükség a presbiterekre. Manapság azt tapasztaljuk, hogy a lelkészeink annyira le vannak terhelve a különféle adminisztrációval, hogy a szolgálatra való készülés és az igei szolgálatok elvégzése miatt valóságosan csak azokkal találkoznak a gyülekezetükből, akik felkeresik őket, vagy az alkalmak után meg-

szólítják a pásztorokat. Nagyon fontos, hogy segítőtársaink legyenek a presbiterek, akik éneklik és cselekszik, hogy „egy lélekért” – a családból, a szomszédból, a munkahelyről – „sem érjen vádja” őket, hogy nem szóltak, nem jeleztek a lelkészeknek.

Nagyon jó lenne, ha Mózes tanácsával egyetértésben előbb a lelkészek tanítanának a Szentháromság Isten kegyelmes munkálkodásáról, a saját életük alapján (és a gyülekezetük történelme ismeretében) a szószékről, a különféle hagyományos és modern megszólalási lehetőségeken keresztül, és ugyanezt tennék a presbitereink is a maguk közösségében. A lelkésznek meg kell értenie, hogy a legnagyobb segítség, a leghasznosabb munkatárs számára az elhívott életű presbiter. A presbitereknek is el kell fogadnia, hogy a lelkészüknek nem szurkolókra, sem áhítatos vállveregetőkre van szükségük a szolgálatukban, hanem jószándékú társakra, akik őszintén adnak visszacsatolást, útmutatást a közösségben történő még jobb eligazodáshoz. Leginkább olyan testvérekre van szükségük, akik imádkoznak a lelkészért, hogy az őt elhívó és elküldő Ura akaratát teljesítse. Így, ebben a szimbiózisban lesznek a lelkészek és a presbiterek alkalmas eszközzé arra, hogy Istennek nagy népe élhessen továbbra is a Nagykunságban.

Szentesi Lajos a Karcagi Gyülekezet főgondnoka a Nagykunsági Egyházmegye főgondnoka

„Útjai kedves utak, és minden ösvénye békesség. Élet fája ez azoknak, akik megragadják, és akik rá támaszkodnak, boldogok.”

(Péld 3,17-18)

Hogyan és miért lettem presbiter?

A címben megfogalmazott kérdés első felére könnyebb a válaszadás. Hogyan lettem presbiter? Egy régi ének jut eszembe erről, amit karácsonykor és keresztelések alkalmával éneklünk: „Nem éltem még e föld színén: te értem megszülettél; Még rólad mit sem tudtam én: tulajdonoddá tettél; Még meg sem formált szent kezed, Már elválasztál engemet, Hogy társam légy e földön.” (Új énekeskönyv 412. ének 2. versszaka)

Több mint hetven esztendő távlatából azt tudom leírni, hogy az én Teremtőm úgy alkotott meg, hogy az Ő egyháza presbitere lehessek. Pedig az ötvenes években, az éppen elmúló, de a nemzettel maradó rákosista időszakban születtem. De Karcagra születtem. A kemény, nyakas kálvinista városba. Annak a Karcagnak vagyok a szülöttje, ahol még az ötvenes években is mindenki egyházi esküvőt tartatott és konfirmáltak a gyermekei. Olyan családba születtem, amelyben az édesapám az ún.

belvárosi gyülekezetnek volt presbitere (négy gyülekezet volt akkor Karcagon). Édesanyám minden héten a templomban dicsérte az Urat, odahaza pedig kedves énekét énekelte, miközben végezte az otthoni munkáját. Fiatalként megindító volt a nehéz körülmények között is énekelni e dicséret szövegét: „Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát! Őnéki mennyei karokkal együtt zengj hálát! Zúgó harang, Ének és orgonahang, Mind az ő szent nevét áldják!”

Református Tiszántúl

13

14

Református Tiszántúl

F Ó K U S Z B A N A N AG Y K U N S ÁG I E G Y H Á Z M E G Y E

Református Tiszántúl

15

F Ó K U S Z B A N A N AG Y K U N S ÁG I E G Y H Á Z M E G Y E

Talán a mai szülők nem is tudják, hogy mennyire fontos a példaadás a fiatal lelkek számára. Íme, évtizedek múltán is így emlékszem vissza a meghatározó otthoni szellemiségre. Isten után jó szüleimnek vagyok hálás azért, hogy most elmondhatom: presbiter, főgondnok vagyok.

Továbbgondolva a dolgot: Hogyan lettem presbiter? Úgy, hogy nagyszerű lelkipásztoraim voltak, akik úgy szolgáltak a gyülekezetünkben, hogy megérezhettem, csodálatos ebben a földi életben Jézus Krisztust és az Ő egyházát szolgálni. Számomra Bihari István, Arató Ferenc és Nagy Kálmán lelkészek voltak a meghatározók az elinduláshoz, és a mostani lelkészeink, Konczné Lehoczky Krisztina és Koncz Tibor a meghatározók a megmaradáshoz, hogy elindultam egykor, és ma is járom a presbiteri szolgálat útját. Talán a lelkipásztorok sem tudják, hogy rajtuk keresztül látjuk az Egyházat, a gyülekezetet olyannak, ami vonzó, kedves, örömteljes, hasznos, vagy éppen ellenkezőleg: szomorú, örömtelen és a panaszkodás közössége.

Hogyan lettem presbiter? Úgy, hogy a gyülekezetünkben látták a hívek a folyamatos jelenlétemet az egyházközség életében – és nem csak a vasárnapi, ünnepes jelenlétet –, és bizalmat szavaztak nekem. Megtisztelő, hogy a Szentesi és az L. Kiss őseimet követve én is a presbitérium tagja lehetek.

Szerintem ma sem lehet másként, sőt, nem

16

Református Tiszántúl

is szabad másként presbiterré lenni, csakis a gyülekezeti tagok bizalmából. Fontos a pontosítás. Nem megelőlegezett, hanem kiérdemelt bizalomról lehet csak szó. Sok későbbi csalódás alapja éppen az, hogy azt gondoljuk a presbiterjelölésnél, hogy majd bepótolja a jelöltünk, hogy évekig, évtizedekig nem láttuk az istentiszteleteinken.

Sajnos vannak, akiknél az bizonyosodik be, hogy akinek addig sem volt kedve az életéből Isten ügyére áldozni, annak a szolgálat azután is csak teher marad.

Végül arról szeretnék írni, hogy miért lettem presbiter. Ennek a megértéséhez sok időnek kellett eltelnie az életemben. Ez a felismerés nem jött magától. Nem volt automatikus.

Már gyakorló presbitere voltam a gyülekezetnek, amikor végre „összeállt a kép”. Hiszen voltak feltételezéseim, volt előképem, hogy régebben mi volt a feladata a presbitereknek, de a valóság, ami szembejött velem, az valami egészen más volt. Először nem is értettem, hogy mit jelent az a meghatározás, hogy a gyülekezet lelki és anyagi javainak a sáfára. Nem értettem, hogy a lelki dolgok hogyan tartoznak rám. Mivel intézményfenntartó gyülekezet a miénk, idővel mindent megértettem. Részt vettem a presbiteri bizottságok munkájában. Nekem az építésügyi bizottságban jutott hely, és rájöttem, hogy azért építkezünk annyit, hogy legyen helye a gyermekeinknek, az idősebbeknek is, ahol találkozhatnak Jézus Krisztussal. Te-

hát, ha jól építkezünk, akkor több hely lesz, ahol találkozhatnak a hívek az Úrral.

Később főgondnoka lettem a gyülekezetnek. Ekkora még világosabb lett, hogy miért vagyok a presbitériumban. Egyfelől a vezető lelkész közvetlen munkatársa vagyok, akinek az én terepismeretem, személyes és társadalmi kapcsolataim nagy segítséget jelentenek a szolgálatához. Ráébredtem, hogy a munkamegosztással hatékonyabban működik az egyházunk. Azért vagyok tehát a gyülekezetben, hogy én is szolgáljak. Tevékenyen közreműködjek. Szép rendben megbeszélünk mindent a lelkészemmel, és felosztjuk a munkát. Az pedig különös kegyelem, hogy ezt a Nagykunsági Református Egyházmegyében is meg tudjuk tenni, hiszen ott is elnöktársak vagyunk.

Sőt, országos református szervezetekben is munkálkodhatok, a Zsinatban és a Presbiteri Szövetségben.

Miért lettem presbiter? Azért, mert az Istentől kapott tálentumaimra és szolgálatomra szüksége van a gyülekezetemnek, egyházmegyémnek és az egyházkerületemnek, de az országos egyházamnak is. Miért lettem presbiter, főgondnok? Mert ha nem az vagyok, akkor nemet mondtam volna Isten tervére, amit születésem előtt beleprogramozott az élettörténetembe. Hálás vagyok Neki, hogy alkalmasnak talál még mindig erre a szép szolgálatra!

Szabó József lelkipásztor (Törökszentmiklós) a Nagykunsági Egyházmegye lelkészi főjegyzője

A törökszentmiklósi reformátusság múltja és jelene A törökszentmiklósiak a 16. század közepén csatlakoztak a reformációhoz, így a Szent Miklós tiszteletére emelt középkori templomuk is református tulajdonba került. Minderről az 1571. évi török adóös�szeírás is megemlékezik. Az egyházközség krónikás prédikátora, Szentmiklósi Sebeők Sámuel azt írta történeti feljegyzésében, hogy 1657-ig háborítás nélkül élhettek a környék reformátusai. A nehéz próbák a század végén következtek be, amikor a község végpusztulásra jutott.

Presbiteri jegyzőkönyv (1859)

A Törökszentmiklósi Református Egyházközség Helytörténeti Kiállítását 2020. december 18án nyitottuk meg, a Covid-veszélyre tekintettel online közvetítéssel. A kiállítás létrehozását az a körülmény motiválta, hogy Törökszentmiklós városa 1720-ban települt újra, vagyis a 300. évfordulót igyekeztünk méltón megünnepelni.

Kormos Istvánné Rácz Borbála

Mohai Szabó Zsigmond

Az újratelepülést a gyöngyösi illetőségű Almásy János földesúr szorgalmazta. A török hódoltság végére elnéptelenedett az Alföld e része is. Az Almásy család kapta meg a császári háztól ezt a hatalmas birtokot, amelyet korábban Ballaszentmiklósnak neveztek.

A török idők előtt ugyanis, a középkorban a Szalók nemzetségből származó Balla család tagjai voltak a földesurak. Miután az Almásy család megkapta ezt a birtokot, amely akkor pusztaság volt, rögtön szembenézett a munkaerőhiánnyal, ugyanis senki sem élt ezen a területen. Természetes volt, hogy a római katolikus birtokostársaktól nem tudtak munkaerőt szerezni az Almásyak, így a környékbeli református településekről hívtak ide családokat. Kivétel nélkül reformátusok érkeztek Egyekről, Tiszaroffról, Tiszaföldvárról, Szeghalomról, Debrecenből. Ezek a családok hatalmas terhet vettek magukra azzal, hogy elszegődtek jobbágyi státuszba az Almásy családhoz, hiszen a lakatlan pusztaságot nekik kellett élhetővé tenni. A korabeli feljegyzések szerint ezek az újratelepülők végtelenül szegény emberek voltak, akik igásállatok és munkaeszközök nélkül érkeztek ide, és vállalták a jobbágysággal járó terheket is. 129 esztendőn keresztül hűségesen szolgálták az Almásy családot, akik nem laktak Törökszentmiklóson, hanem messziről irányították a település életét. Egyedül az utolsó földbirtokos, Református Tiszántúl

17

F Ó K U S Z B A N A N AG Y K U N S ÁG I E G Y H Á Z M E G Y E

Almásy Imre (1868–1929) élt itt, és épített egy kastélyt. (Halála után a maradék Almásy birtok is megszűnt.)

Az eddigiek alapján el kell oszlatnunk azt a tévhitet, hogy Törökszentmiklós kun eredetű település és azt, hogy református többségű. Az 1800-as évek második felére kialakult a római katolikusok többsége a városban. (Jelenleg is két római katolikus templom működik.) A jobbágyfelszabadítás után kezdett el fejlődni a település. Addigi hátrányos helyzetét mi sem mutatja jobban, minthogy 1907-ig a járás székhelye nem Törökszentmiklóson volt, amelynek akkor 27.000 lakosa volt, hanem a 800 lakosú Tiszaroffon. Törökszentmiklóson sem épület, sem személyi állomány nem állt rendelkezésre a járási adminisztráció végzésére. A törökszentmiklósiak hátrányos helyzetét mutatja, hogy a környékbeli református városokban, Mezőtúron, Karcagon, Kisújszálláson középiskolát tudtak indítani (Mezőtúron már a 1500-as években), Törökszentmiklóson viszont 2020-ban alapítottuk meg az első református középiskolát.

2020-ban, a város újratelepedésének 300. évfordulója alkalmából emléktáblát helyeztünk el a város legrégebbi épületén, amely egyben a református iskola rektori lakását is magában foglalta. (Itt élt Szabó István rektor, egyházközségünk neves személyisége.)

Az emléktábla felirata: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…”

Ezen a helyen állt településünk első temploma, amely az 1550-es években reformátussá lett. 1685-ben ez a templom a településsel együtt elpusztult.

Ezen templom romjai mellett találtak új otthonra 1720-ban városunk újratelepülése alkalmával református elődeink, akik nagy áldozatok árán tették lakhatóvá az elpusztult, elnéptelenedett települést.

Emlékezetük legyen áldott!

Városunk 300 éves évfordulója alkalmából állíttatta a Törökszentmiklósi Református Egyházközség.

A törökszentmiklósi reformátusoknak nehéz sorsuk volt, nemcsak a földesúri terhek hordozása következtében, hanem hitük gyakorlásában is. Az újratelepülés alkalmá18

Református Tiszántúl

A helytörténeti kiállítás enteriőrje

val a középkori templom romjain kezdték el megtartani az istentiszteleteket. Ebből a korból, 1724-ből egy úrasztali terítő maradt ránk, viszonylag jó állapotban. A terítő méretei azt mutatják, hogy meglehetősen nagy úrasztalára volt szükségük a népességszám következtében. Részletesen megemlékezik erről a korszakról Szentmiklósi Sebeők Sámuel, aki 1766–1777 között volt a gyülekezet lelkésze. Törökszentmiklósról Szentesre került, majd a Békésbánáti Egyházmegye esperese lett. Az 1791. évi budai zsinatnak is tagja volt. A szentmiklósi reformátusok újratelepedés utáni első lelkésze Izsák István volt. A gyülekezet életét a földbirtokos megbízottja, Békési Gonda Mihály hűségesen támogatta, maga is református lévén.

1782-ben kezdték el a reformátusok gyűjteni az adományokat az új templom építéséhez, tekintettel arra, hogy a régit már kinőtte a gyülekezet. Ezt immár szabadon tehették a türelmi rendelet alapján. 1787. október 2-án a reggeli istentisztelet után tették le az új templom alapkövét. Ekkor Fazekas István volt a prédikátor, aki 1781 óta szolgált Törökszentmiklóson. Isten

őreá bízta a ma is álló templom építésének vezetését. Hűséges munkatársai voltak a templom építésében: Dögei István főbíró és az esküdtek: Kalocsa Mihály, Botlik János, Lőrinczi Mihály, Szabó Gergely, Vida István. 1789. október 25-re teljesen készen volt a ma is álló templom. Nagy ünnepség keretében felszentelték a Szentháromság Egy Örök Isten dicsőségére. A ma is látható templom 11.019 váltóforintba és 67 dénárba került. Ez kb. 740 ökör ára volt, 588.000 tégla került felhasználásra.

Az új templom átadása után a megnövekedett gyülekezet már igényelte a második lelkészi állás megnyitását, amelyet 1791ben hoztak létre. 1791-től mindmáig két választott lelkész szolgál a gyülekezetben, az első álláson 25 lelkész, a másodikon 13 lelkész töltötte be e szolgálatokat. Nemrég iktattuk a be a gyülekezet 38. lelkipásztorát, Kupai-Szabó Kornélt. A két lelkészi állás azt is jelentette, hogy két parókiális kört szerveztek, az északit és a délit. Ennek megfelelően a templom két oldalán egy-egy parókiát építettek. (Sajnálatos módon az 1980-as években mind a két parókiát kisa-

megújulásának ideje, amikor elkezdődött a romos templom felújítása, amely pályázat és állami támogatás nélkül, saját erőből valósult meg. Az igazi megújulás a rendszerváltozás után indult el a református iskola visszavételével, a gyermek-istentiszteletek és az ifjúsági alkalmak megszervezésével.

A református általános iskola, óvoda, középiskola és az idősek otthonának megnyitásával az egyházközség méltó helyre került a város életében. (Most készülünk a bölcsőde megnyitására, amely készen áll, és az engedélyekre vár.) Természetesen ez sok munkával járt, a két lelkipásztort több mint húsz segédlelkész segítette az elmúlt évtizedekben. Jelenleg négy intézeti lelkész is szolgál a két gyülekezeti lelkész mellett.

játították hamis városfejlesztési érdekekre hivatkozva, így elpusztították a város legrégebbi, ún. parasztbarokk épületét, amelyet korábban műemlékké nyilvánítottak.)

Az első anyakönyvi bejegyzések 1749-ben kezdődtek. Az első presbiteri jegyzőkönyv 1859-ből származik. Az idők folyamán hol két presbitérium volt az egy templomhoz rendelve, hol közös presbitérium volt. A két lelkészi állás és a két presbitérium működése sokszor feszültségeket okozott a gyülekezet életében.

A nagybirtokok közé szorult reformátusok vagyoni helyzetük alapján megosztottá váltak, mindig volt a szegényeknek és a tehetősöknek lelkésze és presbitériuma.

Az utolsó nagy összeütközés a gyülekezet életében Kutas Bálint nevéhez fűződik, aki a szegények elkötelezett támogatója volt.

Az I. világháború végére a 27.000 lakosú településen több mint 8000 nincstelen ember élt. Ezen a helyzeten még tovább rontott a majd egy évig tartó román megszállás, amely kifosztotta a várost a háború után megmaradt erőforrásaiból. A viszonylagos

fejlődés és nyugalom éveit követően a II. világháború, az orosz megszállás, majd az azt követő diktatúra nagy károkat okozott a gyülekezet életében.

A diktatúra első évtizedében a régi presbiteri családok sorsa megpecsételődött, földjeik és házaik államosítása után távozniuk kellett a városból, és az ország más területein telepedtek le. A gyülekezet élete teljesen megváltozott, a korábbi városi polgárok helyére a tagosítások után tanyasi lakosok költöztek, akik korábbi életvitelük alapján csupán laza szálakkal kötődtek az egyházközséghez. Nagy távolságra éltek a templomtól és a gyülekezettől, még a református elemi iskola is sokszor elérhetetlen volt számukra.

Az 1960-as és 1970-es évek hatalmas vis�szaesést jelentettek az egyházközség hitéletében, nemcsak a lakosság kicserélődése miatt, hanem a diktatúra egyházellenes szorításai következtében is. Voltak olyan esztendők, amikor alig volt keresztelő, konfirmáció, házasságkötés. Az 1980-as évek második felére esik a gyülekezet

Az 1980-as évektől a presbitérium is visszakapta régi tekintélyét, hathatósan szólhattak bele a gyülekezet életének irányításába, az intézmények működésébe. A presbitérium tagjai a választások során nem szoktak nagyon kicserélődni, csak azok hagyják el a presbitérium sorait, akik elköltöznek, vagy időskorukra, betegségükre tekintettel nem tudják vállalni a további szolgálatot. Most is azzal az örömmel készülhetünk a presbiteri tisztújításra, hogy a jelenlegi presbitérium nagy része örömmel és Isten iránti hálával tovább szeretné végezni szolgálatát. Az elmúlt negyven esztendőben a presbitérium és a lelkészek között jó munkakapcsolat alakult ki, amelyet a kívülállók is példamutatónak szoktak nevezni. Minden esztendőben Törökszentmiklóson tartja a Nagykunsági Egyházmegye a presbiteri konferenciáját, amely a presbitériumnak és a gyülekezetnek is nagy ünnepe. Ezekre az alkalmakra vendégigehirdetők és különböző témákat előadó presbiteri tisztet betöltők érkeznek egyházkerületünkből, és az országos egyházból is.

1984. október 1-jétől végzem szolgálatai­ mat Törökszentmiklóson, s minden nap megfogalmazódik bennem a hálaadás, hogy Urunk ilyen gyülekezettel és szolgálati területekkel áldott meg. Azzal a reménységgel készülök lassan a nyugalomba vonulásra, amelyet a 100. zsoltár 5. verse így foglal össze:

„Mert jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.”

Református Tiszántúl

19

F Ó K U S Z B A N A N AG Y K U N S ÁG I E G Y H Á Z M E G Y E

Dr. Csoma Judit lelkipásztor (Berekfürdő)

Miről beszélgettek egymással útközben?

„Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, (…) és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. (…) így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben?” (Lk 24,13-15.17)

A kérdés – „Miről beszélgettek egymással útközben?” – fontos számomra: az egész életem benne rejlik e kérdésben. Úgy nőttem fel a testvéremmel együtt, hogy átjárta a mi életünket is, hogy szüleink, akik lelkipásztorok voltak, egyházi vezetők, gyakran beszélgettek Jézus Krisztusról, a Szentírás tanításáról, az egyház ügyéről, a gyülekezet életéről, és később mi is ezekről beszélgettünk velük. Még amikor nem beszéltünk, akkor is erről szólt az életünk. Kritikus, sőt önkritikus beszélgetések zajlottak és zajlanak, olyanok, mint az emmausi tanítványok beszélgetése (homileó): eszmecsere az Isten dolgairól és egyben vita (szüdzéteó) – ahogyan a két tanítvány vitatkozott egymással.

Több mint 30 évvel ezelőtt indultuk útnak Berekfürdőre, amikor férjem, Molnár János a Megbékélés Háza vezetését kapta feladatául. Együtt indultunk Berekfürdőre, hogy a református egyházban végzett szolgálatunk mindkettőnk életének részévé váljon.

De nemcsak nekünk, hanem három gyermekünknek is. Zsuzsika, Fruzsika, Veronika itt jártak óvodába, iskolába, itt nőttek fel, és lettek részesei ennek a munkának, hivatásnak. Mindez beépül az ember sejtjeibe, ettől nem lehet sohasem elszakadni.

20

Református Tiszántúl

Még menet közben is erről beszél, beszélget az, aki olyan szerencsés, mint az a két tanítvány, akik Emmaus felé mentek.

Bizalmas kapcsolatban lehettek egymással, ha életüknek erről a súlyos helyzetéről beszélgettek, sőt vitatkoztak. Erre vágytam én is, ezt kerestem, hogy beszélgetve, akár vitatkozva tudjak másokkal együtt haladni.

Mert ha nemcsak a saját gondjaimba, gondolataimba, kérdéseimbe merülök el, hanem valakivel beszélgetve, akár vitatkozva haladok, akkor mindig megvan a lehetőség arra, hogy észrevegyem: Jézus együtt halad velünk, sőt, része a beszélgetésnek, és tőlünk is megkérdezi: „Miről beszélgettek egymással útközben?” És nemcsak kérdez, hanem érdekli, hogy mi történik velünk.

Kezdetben a nehezen befogadó hangok hangosabbak voltak, mint azoknak a sza-

va, akik úgy gondolták, mégsem olyan elvetni való gondolat, hogy nem férfi a lelkipásztor, hanem nő, ráadásul fiatal, és még három kisgyereke is van. És amikor ez utóbbit, az irántam való bizalmat Ida néni – aki Mándokról jött ide férjhez és lett korán özvegyasszony –, ki is fejezte az egyik istentisztelet végén, és a többiek mind mellé állva mellém álltak, akkor elmozdult a lelkeket egymástól még elválasztó „kő”, és beáradt a friss levegő a templomba. S talán akkor el is dőlt bennem, hogy az eredeti gondolatom, miszerint három-négy évnél többet nem maradok itt, mégiscsak megváltoztatható. Újra és újra beszélgettünk egymással magunkról, a gyülekezetünkről, és lassan megváltozott minden. Később, visszatekintve átéltük, hogy sokszor hallhattuk a kérdést: „Miről beszélgettek?”

Bár amikor azt hallottam, hogy hét évnél tovább nem lehet várni a templom felújításával, akkor ismét arra gondoltam, hogy az már nem az én feladatom lesz. Aztán nem egyszer jöttem haza úgy az iskolából, hogy ez volt az utolsó vallásórám, soha többé be nem megyek az épületbe. És még most is képszerűen emlékszem arra a karácsony

mindent, mégis olyan hiábavalónak tűnik.

Néha nagyon nehéz, hogy bizalommal legyek, hogy lelkesedni tudjak. Egy a szerencsém: hogy ha fölmegyek a szószékre, vagy beszélgethetek valakivel az életéről, akkor nem érzem sohasem hiábavalónak azt, amit csinálok. Mégis belefáradok a mindennapokba, nem tudok kikapcsolni, hanem ha tehetem, erről beszélgetek „útközben” azzal, akivel lehet, aki megért, aki továbblendít, aki maga is tudja, hogy nem egyedül haladunk, még ha úgy is érezzük néha, hogy teljesen elhagyatottak vagyunk.

Egyébként olyan sok minden megfoghatatlan. Nem vezettünk statisztikát a gyülekezeti munkánkról, inkább belénk épült, életünk részévé vált, nevelt, felnőtté tett.

Máskor meg összetörtünk, magányossá váltunk, aztán új lendületet nyertünk, együtt, egymással, a gyülekezettel haladva, együtt beszélgetve, sokszor észrevétlenül alakult, formálódott, megoldódott az élet.

előtti napra, amikor az iskola igazgatója leszállt a buszról, és akkor ott, a latyakban állva, beszélgetve olyan mélyen érintő dolgok kerültek szóba, amelyek könnyebbé tették a beilleszkedésemet. A személyes találkozások, beszélgetések, türelmes és türelmetlen várakozások, az együtt haladás kitágította a horizontot, és hét év után az addig missziói gyülekezet megválasztott lelkipásztorának: beiktatott lelkipásztor lettem. Később a templomot és a parókiát is felújítottuk, amit sok beszélgetés előzött meg, de egy jókor kimondott kérés rövidre zárta az addigi vívódásokat: a padló maradjon zöld! Ezek után a többi szinte magától jött. Sőt, a vallásórára járó, engem olyan sokszor kiborító gyerekek ma már keresztelni, konfirmálni hozzák saját gyermekeiket. Mindenek ellenére sokszor érzem úgy, hogy annyi mindent nem tettem meg, máskor meg azt, hogy mennyi

A Berekfürdői Református Gyülekezet igen különös, együtt gondolkodó, együtt haladó.

Azt hiszem, hogy láthatatlanul, szinte észrevétlenül formáltuk, alakítottuk egymást.

A konok kunok, akikről az a hír járja, hogy három évig várakoztatják a befogadó „pas�szusra” a „delikvenst”, maguk mellé vettek, és ezután együtt haladtunk. Nem ragaszkodva ahhoz, „ami mindig így volt, és ezen nem lehet változtatni”. És nincs olyan, hogy „ez az én helyem, innen tessék felállni”, hanem az üdülőhely adta mozgalmasságot figyelmesen támogatva, a lelkész kíváncsi keresésében részt véve haladtak tovább. Együtt gondolkodtunk a Szentírás tanításán, nem megelégedve azzal, ahogy esetleg korábban gondolták, hanem kíváncsian keresték a Bibliában még benne rejlő tanítást, örömhírt. És ez nagyon jó! Még a hangjára is emlékszem, pedig már régen nincs közöttünk az a kedves asszony, akiből szinte kiszakadt a kérdés a „tékozló fiú” kapcsán: „Hát nem volt annak a szegény fiúnak anyja? Hát ezért jutott a disznók közé, mert nem volt anyja.”

Majd ugyancsak ő mondta magáról. „Az az idősebb meg én vagyok, azt mintha rólam írták volna.” Mint a kincseket, úgy őrzöm ezeket és a hasonló vallomásokat. Mint ezt is: „Fontos a számomra, hogy jó szót kapjak az istentiszteleten, mert az jó érzés, megtart. Mert ha nem így lenne, szólnék, hogy ilyet miért nem hallok!”

Ezek miatt az emberek miatt váltam azzá, aki lettem. Ezek azok a reakciók, amelyek kíváncsivá tettek az iránt, hogy megkeressem mindig a „jó szót”, és úgy igyekezzek továbbadni, hogy meghallják az itt lévők.

Mert akár felfigyeltünk rá, akár nem, akár vakok voltunk, akár rest a fülünk, sőt balgák, egyvalami soha nem változott. Jézus Krisztus együtt haladt velünk, és igyekezett mindig feltenni a kérdést, hogy miről is beszélgetünk, mert ez meghatározó, lényeges.

Miről is beszélgetünk egymás közt.

Nagyon szerettem volna mindig is felkelteni az érdeklődést az egyház, a gyülekezet, de leginkább a Szentírás tanítása iránt. Azokban is, akik nem tartják magukat vallásosnak. Kialakítani velük a beszélő viszonyt. És ha ez sikerült, annak nagyon örültem és nagyon örülök. A legyintés vagy a megjegyzés, hogy „nem érdemes az egyházzal számolni, hiszen az a néhány öregasszony úgyse befolyásol semmit a község életében”, megsebez mind az öregasszonyok miatt, akik nem is olyan öregek, mind pedig a gyülekezet miatt. Éppen ellenkezőleg: számolni kell az öreg és a fiatal asszonyokkal és férfiakkal, számolni kell az egyházzal, a gyülekezettel, a Szentírás tanításával, és vágyni a „jó szóra”, ha kell, követelni, mert ez több, mint befolyásolása a közösségnek: ez maga az élet. Ettől élhető az élet! És attól, ha egy nem vallásosan nevelkedett ember ezt mondja: „Már elég sok évet megéltem, sok minden történt velem, sok baj, tragédia is. És sokszor olyan dolgok történtek velünk, mintha valaki látná a mi életünket, és úgy intézné a sorsunkat, hogy az nekünk jó legyen. Még akkor is, ha én ezt csak utólag vettem észre, és szinte beleborzongtam, hogy ezt valaki irányította, mert olyan jól jöttek össze a dolgok.”

Isten jelenlétét nem tudjuk előidézni. Már eleve teljesen Isten jelenlétében vagyunk, ahogyan a 139. zsoltár írja. Legtöbbször, mint egy visszapillantó tükör segítségével tanuljuk meg felismerni Isten jelenlétét.

Ezért olyan értékes, ha a napot imádsággal és visszatekintéssel zárjuk, és elmondjuk, miről is beszélgettünk egymással.

Református Tiszántúl

21

VA L L O M Á S O K

Közös felelősség Dr. Fazakas Gergely Tamás főszerkesztő, a TTRE presbiteri főjegyzője intézetigazgató egyetemi docens (Debreceni Egyetem)

Édesapád, Molnár Miklós neves lelkipásztor volt. Milyen kapcsolata volt a presbiterekkel?

Amikor Putnokra került, akkor figyelmeztették, hogy az egyik presbiter mindenbe beleokoskodik, igyekezzen elkerülni. Ám Édesapám – többször beszélgetve vele – elhatározta, hogy éppen őt kéri fel gondnoknak. Döntése helyesnek bizonyult, maga mellé tudta állítani, igazi munkatárs vált belőle. Kiválóan tudtak együtt dolgozni, számos jó tanácsot kapott tőle. Édesapám mindig azt tanácsolta, és hosszú szolgálata idején úgy is dolgozott együtt mindegyik presbitériummal, hogy vita esetén nem a másik legyőzésére, hanem meggyőzésére kell törekedni.

22

Református Tiszántúl

Beszélgetés Molnár Jánossal, a Tiszántúli Református Egyházkerület és a Magyarországi Református Egyház főgondnokával

Miképpen váltál presbiterré?

Fiatal házasként Debrecenben telepedtünk le, ahol a Nagytemplomi Gyülekezethez tartoztunk, oda jártunk templomba.

A 80-as évek második felében volt egy fiatalítási szándék, ezért a tisztújításon több fiatalt beválasztottak a presbitériumba. Ekkor lettem én is, alig harmincévesen presbiter.

Kellemetlen volt, hogy úrvacsorák alkalmával mindig ecetes bort osztottak, amit már az első gyűlésen szóvá tettem, hogy ez méltatlan az alkalomhoz, és felajánlottam, hogy szívesen hozok jobb minőségű bort.

Közben már éreztem, hogy valami olyanba bonyolódtam bele, amibe nem kellett volna, hogy darázsfészekbe nyúltam.

A presbiteri gyűlés végén többen odajöttek hozzám, hogy ezt nem kellett volna.

A lelkipásztor, Tankó Pista bácsi viszont így szólt: „végre valaki kimondta”. Aztán elmesélte, hogy bár mindig jó bort hoznak az úrvacsorára, de a megbízott presbiter nagyon takarékos, és az úrvacsora után megmaradt borokat félreteszi, aztán mindig összeönti a következővel, az újjal. Ezt követően ez az idős presbiter lemondott, és attól kezdve már mindig jó volt az úrvacsorai bor, mert bár ugyanazt hozták, de immár sosem keverték hozzá a korábbról megmaradthoz.

Egy frissen választott presbiter könnyen beleszaladhat ilyen kellemetlen hely-

zetekbe, jó szándékkal, de megbántva másokat, ami még akkor is kellemetlen, ha a végeredmény pozitív változást hoz.

Már akkor levontam a tanulságot, amit azóta is vallok. Vagyis, hogy nagyon fontos a fiatalok jelenléte a presbitériumokban, az, hogy lelkesedéssel fogjanak a munkához, de azért fogadják el, ha az idősebbek visszafogják őket, ne sértődjenek meg. Az idősebb presbiterek viszont legyenek nyitottak, ha a fiatalok nagy lendülettel szeretnének tenni valamit.

A megfásulás ugyanis nagy veszély. Ha sokan azt látják, hogy nem a terveiknek, a közös megbeszéléseiknek megfelelően sikerül valami, akkor belefáradhatnak.

A leglényegesebb azonban, hogy egyedül a gyülekezetet és annak misszióját kell szem előtt tartani. Nem a lelkész életpályája az elsődleges, nem is a presbiter karrierje, hanem a gyülekezet: amely viszont magában foglalja a lelkészt és a presbitert is.

A feleséged, Csoma Judit a berekfürdői lelkipásztor. Mit jelent férjként presbiternek lenni? Örömmel végzem mindazt, amit szükséges.

De törekszem arra, hogy ha a presbitérium véleményét kérdezi a lelkészünk, akkor ne én szólaljak meg először. Sőt, sokszor nem is mondok semmit, hogy ne az én hangom legyen meghatározó a közösségben.

Ha viszont célzottan engem kérdez meg Judit, akkor persze válaszolok. Ám az sosem jó, ha egy házaspár vagy egy család véleménye túlsúlyba kerül egy gyülekezetben. Azonban Berekfürdőn és sok hasonló településen az okozza a legnagyobb nehézséget a presbiterválasztás során, hogy a gyülekezet többsége igen idős tagokból áll. Viszont a feleségem most, a választásra

készülve ügyesen szólított meg fiatalokat, akik tartósan ott élnek, és már integrálódtak a gyülekezetbe. Ez fontos misszió: látszódjék, hogy fiatalok is vannak a gyülekezetben, nem csak idősek. Számos településen, ahol a fiatalok nem maradnak helyben, ez nehéz kérdés: a lelkész fiatalítani szeretné a presbitériumot, mégsem tud hosszabb távra tervezni.

Miként élted meg, hogy berekfürdői presbiterből egyre több egyházi tisztséget betöltő szolgálóvá váltál?

Még a debreceni Nagytemplomban voltam presbiter, amikor már zsinati taggá választottak, mert az 1980-as évek végén elindult egy fiatalítási program. Aztán be-

Debrecen után Berekfürdőre kerültetek, ahol ugyancsak presbiter lettél. Érzékeltél-e különbséget a nagytemplomi és a berekfürdői tiszt betöltése között?

Túl egyszerű volna, ha egy kistelepülés és egy nagyvárosi gyülekezet eltéréseiről beszélnék. Fontosabb azt mondani, hogy az emberek általában különbözőek, illetve a lehetőségek is mindig eltérőek. Viszont az Ige mindig ugyanaz, és mindkét típusú helyen meg kell bízni a presbiterekben.

Másfajta módon, de ugyanúgy megélik a gyülekezetért érzett felelősséget. Igaz, nehéz összehasonlítani egy értelmiségi többségű gyülekezet presbitériumát egy olyan gyülekezetéével, amelybe többségében kétkezi munkások járnak. Itt a lelkésznek is másképpen kell képeznie magát. De ha előadást, presbiterképzést szervezünk, talán akkor is érdemes másképpen beszélnie az előadónak egy kistelepülésen, mint egy nagyobb városi gyülekezetben, noha a presbiteri hallgatóság lelkesedésében nincs különbség. Ahol a gyülekezeti tagok egy részének a beszéd a „kenyere”, ott kön�nyebben vállalkozik valaki egyes gyülekezeti alkalmak megtartására, kisebb csoportok vezetésére, míg más helyen hamarabb lehet találni olyat, aki a kerti munkákban, vagy renoválásban segít.

Református Tiszántúl

23

VA L L O M Á S O K

rekfürdői presbiterként, az 1990-es évek elején szólított meg Nagy Kálmán nagykunsági esperes úr egy újabb tisztújítás előtt, hogy legyek egyházmegyei gondnok. Sok beszélgetés után, sok közös imádság után jutottam döntésre. Előbb rá kellett jönnöm, hogy van különbség abban, hogy azért akarok egy tisztséget, mert vágyom arra a pozícióra (én egyáltalán nem így voltam ezzel), vagy úgy vállalom el, hogy csinálom ugyan, mert mondjuk másvalaki nem adódik, de valójában én sem akarom. Ez utóbbi sem jó, de én akkor ehhez álltam közelebb. Az imádságaim után ráébredtem, hogy pozitívan érdemes nézni arra a tisztségre, amelyre felkértek, hogy az embernek akarnia kell valamennyire. Nem körömszakadtáig, de ha már elvállalom, akkor akarni kell, akarni kell jól csinálni. Hasonlóan, mint a sportban.

Ha valaki nem akar első lenni, akkor nem is lesz első. Ha nem akarja megnyerni a versenyt, akkor nem fogja. Ám ha szeretné, de végül nem nyeri meg, és ebben is meg tud nyugodni, akkor jó. Ettől kezdve tehát úgy voltam vele, hogy ha igent mondok a felkérésre, és megválasztanak, akkor mindent megteszek azért, hogy jól csináljam.

24

Református Tiszántúl

Az előző ciklusban kerületi főjegyző lettél, bő két évvel ezelőtt pedig egyházkerületi, majd zsinati főgondnok.

Dr. Adorján Gusztáv főgondnok úr mellett nagyon szívesen voltam főjegyző. Amikor nem tudott valahova elmenni, szívesen helyettesítettem. Fontosnak gondolom, hogy a világi állásunkban szerzett tapasztalatokat érvényesítsük az egyházban, mert ez bizonyosan többletet jelent az egész életüket az egyházban töltő lelkészek számára. A berekfürdői Megbékélés Házának immár több mint három évtizedes vezetése pedig azért is vált áldásossá számomra, mert nagyon sok gyülekezeti tagot és lelkészt ismertem meg, számos gyülekezet működésébe láthattam bele, az egész országban. Hiszen ifjúkoromban édesapám a Tiszáninnenen szolgált, ennek köszönhetően akkor az ottani lelkészek 80%-át megismertem. Aztán Debrecenben, majd Berekfürdőn élve a tiszántúli gyülekezeteket. Édesapám Pestre kerülése, illetve húgom és sógorom szolgálata miatt a Dunamelléken is nagyon sok lelkészt ismertem meg. Mindez jó megalapozása volt a főgondnoki tisztemnek. Ador-

ján Gusztáv már 2020 tavaszán mondta, hogy még egy ciklust nem fog elvállalni.

Püspök úr megkeresése után viszont sokat gondolkodtam. Guszti nagyon biztatott, és megígérte, hogy segíteni fog. Sajnos erre a korai halála miatt már nem kerülhetett sor. De ezt a pozíciót sem kerestem, nem én akartam, ám hosszú imádságokban megharcoltam, elvállaltam, és ettől kezdve fontosnak tekintettem, hogy jól töltsem be. Ám amikor a kerületi főgondnokságot elvállaltam, nem gondoltam bele abba, hogy esélyem van a zsinati főgondnokságra is. Amikor viszont világossá vált ez a következmény, akkor beleálltam, a megválasztásom talán a Megbékélés Háza miatti ismertségemnek is köszönhető volt.

Az intézmény igazgatója, a település polgármestere, illetve egyházkormányzó vagy. Miképpen gondolkodsz vezetőként?

Sosem éreztem, hogy nekem kellene megmondanom a nagy igazságokat. Nem az a fajta vagyok, aki kigondol valamit, és azt végigveri a rendszeren. Bárhol is töltöttem be vezetői szerepet, mindig fontos volt szá-

momra, hogy közösségi döntések szülessenek. Ha pedig már egyszer megszületett a döntés, akkor onnan kezdve én vállaltam a felelősséget, hogy úgy valósuljon meg, ahogy eldöntöttük. Onnan kezdve csak akkor szabad változtatnunk, ha nem kapkodva mondjuk ezt ki, hanem kimunkáljuk a változtatás szükségességét, mert a körülmények változtak. Az imádságban való elcsendesedés nagyon fontos számomra. Ha az életemben ennek intenzitása időnként hullámzott is, minél több felelősség volt rajtam, annál jobban éreztem, hogy – főleg a döntések előtt – ne csak végiggondoljam a dolgokat, hanem imádságban kérjem a bölcsességet, Isten útmutatását.

Hogyan egészítheti ki egymást gyülekezeti főgondnok és lelkipásztor, segítheti a missziót presbiter és gyülekezeti tag?

Mindenkinek a magáét kell hozzáadnia a közösséghez. Mindenki igyekezzen azt a szerepet betölteni, amire alkalmas, amire Isten elhívta. És mindenki fogadja el, hogy egymást egészítjük ki. Presbiterként, vagy a még nagyobb felelősséggel járó gyülekezeti gondnoki, főgondnoki tisztséget viselve. Hiszen református rendünk szerint a gyülekezeti főgondnok a lelkipásztor egyenlő jogú társa. Viszont nem lehetnek teljesen egyenrangúak. Hiszen a lelkipásztor 0-24 órában lelkipásztor, míg a főgondnok (ahogyan minden presbiter is) a világi munkája mellett végzi egyházi szolgálatát. Ám a főgondnok, a gondnokok és a presbiterek felelőssége ettől nem lesz kisebb, csak annak minősége más: a lelkipásztorral együtt, de egymást kiegészítő területeken kell felelősséget vállalniuk. Ahogyan az 1Kor 12-ben olvashatjuk: „Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. (…) Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol lenne a szaglás? (…) Így bár sok tagja van, mégis egy a test. (…) Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.”

Református Egyházunk 2023-ban presbiterválasztásra készül. Ebben az évben különböző fórumokon számos lelkész és egyházjogász beszél arról, hogy milyennek kell lennie a presbiterségre alkalmas személyeknek. Elsősorban Pál apostol leveleiből tanulva úgy vélem, hogy leginkább

az életemnek kell a presbiterségről szólnia: inkább megélni kell, mint beszélni róla. Botlásokkal, de én is arra törekszem, hogy ne csak szóljak róla, hanem így is éljek.

Református Tiszántúl

25

VA L L O M Á S O K

Klément-Balla Zsófia teológia-lelkész szakos hallgató (Debreceni Református Hittudományi Egyetem), volt presbiter

Presbiternek lenni…

Büszke gyönyörűség? Teher, súlyos felelősség? Megtiszteltetés? Kényszer? Felemelő, örömteli szolgálat? Kihívás és kemény munka? Talán mindegyik. Van, hogy csak az egyik oldalát érzi az ember, van, amikor a másik hangsúlyosabb, olykor-olykor pedig elmondhatatlanul ambivalens. Csupán egy ciklus, hat év is éppen elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember, aki különféle okokból presbiterségre adja a fejét, sokfélét megéljen. „Szakmailag”, hitben és emberileg is sokat tanulhat az ember ebben a komoly és igen jelentős szolgálatban.

Elevenen élhet bennünk a kép a komoly, méltóságteljes, szépen felöltözött embercsoportról – általában idősebb férfiakról –, akik a lelkésszel együtt vonulnak be az istentiszteletre, a hagyomány vagy közmegegyezés alapján számukra „fenntartott” helyen ülnek, segítenek az úrvacsoraosztásban, majd a perselypénz megszámolásában. Ők ügyelnek arra is, hogy az istentisztelet idején, előtt és után minden ékes és szép rendben történjen, szemmel tartják a jelen lévő gyülekezetet, különösen az újakat. Gyűléseket is tartanak, és fontos kérdésekről döntenek olyan ügyekben, amikről sokan talán azt sem tudják, hogy az egyházközségük feladatához tartozik. Összességében ők azok, akikre lehet számítani, hiszen mindig ott vannak, s készen állnak a váratlan helyzetek megoldására is. Éppen ezért megtiszteltetés és büszkeség, ha az embert alkalmasnak találják arra, hogy ebbe a testületbe tartozzon.

Aztán kiderül, hogy az ember nem alkalmas.

Mert nem tud ott lenni minden vasárnap és hétközi alkalmon, mert nem tud sem testületileg, sem egyszemélyben megújulást hozni a gyülekezeti életbe, mert nem tud elég fiatalt toborozni, nem ért az építésügyi kérdésekhez és a költségvetéshez, az 26

Református Tiszántúl

Handa György tiszadobi presbiter és családja (1922), TTRE Közgyűjtemények

intézményfenntartás bonyolult rendszerét pedig több év után sem látja át teljesen, és kompetensnek sem érzi magát. Nem elég meggyőző ahhoz, hogy megértesse a gyülekezeti tagokkal és az összes kívülről szemlélővel, hogy nem a gyülekezet lelkészének főnöke, akinek joga és lehetősége van azt tenni, amit kívülről mindenki olyan jónak

tart, de ahhoz sem minden esetben elég magabiztos, hogy szeretetteljesen, de határozottan képviselje a közösség véleményét és érdekét, ha kell, alkalomadtán a településsel, világi vezetéssel, de még a lelkésszel szemben is. A kudarc, a haszontalanság és alkalmatlanság érzése pedig a motivációra sincs igazán jó hatással, és a szolgálat irán-

ti vágy lángoló tüzét is pislákoló parázzsá tudja változtatni. Ezek miatt lehet tehernek, öröm nélküli kényszernek és kemény munkának érezni az egészet.

Mégis, ebben az ambivalenciában is érdemes beállni a szolgálatba. Miért? Mert presbitériumoknak lenni kell. Szükség van azokra az emberekre, akik „hivatásosan” végzik a sáfári szolgálatot a közösségben,

nyos elképzelésnek, annak mindenképpen, hogy a presbiterek olyan emberek, akik ott állnak a lelkész, a gyülekezeti tagok és az „újak” mellett is, akikben lehet bízni, akikre lehet támaszkodni, s akikre mindig lehet számítani. Akik hitükkel, szilárdságukkal, józan belátásukkal és jóakaratukkal mindig ott vannak azért, hogy gyülekezetükért, Isten által elhívott közösségükért mindent megtegyenek, amit emberileg tudnak,

sá válhatnak gyülekezetük, s így tágabban egész egyházunk életében is.

A reformáció sarokpontként leszögezett tételeinek új énekeskönyvünkben is megtalálható feldolgozása (311. dicséret) jó „program” és iránymutatás lehet presbiteri szolgálatunkhoz is: „Csak egyedül a Szent­ írás vezessen bennünket”, hogy arra tudjunk koncentrálni, ami a lényeg, hogy az Isten ügye, terve és szándéka, az Ő gyülekezete és annak gondozása legyen mindig a szemünk előtt, ne pedig az azt elhomályosító egyebek, világi javak és hívságok, önérdekek, emberi célok és törekvések. A Szentírás legyen a mérce, az „adjon hát nekünk útmutatást és szent bölcsességet”. „Csak a hit által egyedül vezet egyetlen út”, nem statisztikán, létszámon, ingóságon és vagyonon, elismerésen át. A mennybe jutást bizony továbbra sem ezek biztosítják, ezért a közösség hitben való növekedésére és előbbre jutására is éppúgy szükséges kellő figyelmet fordítani, sőt még inkább. „Csak egyedül a kegyelem, mit Urunk ingyen ád” tart meg. Nem az, amit mi teszünk, nem az, amit mi gyűjtünk, nem a mi ügyességünk, tehetségünk, szakmai tudásunk és lelkiismeretünk, rátermettségünk, tanulni készségünk, lelki ajándékaink. Ezek persze mind nagyon fontosak és szükségesek, de nem elégségesek. Csak a Krisztus miatt ingyen kapott kegyelem az, ami átsegít bajban, vészeken. „Nyitott szívekkel” várjuk hát! „Csak egyedül Te, Krisztusunk, vagy éltető remény”. Éppen ezért lehet a reménység szilárd és örök, mert Benne és Rajta áll. Ez vezethet bennünket a sok áldott időn túl a nehezebb napokban, csüggedtségben és eredménytelenségben, a fásultságon és érdektelenségen át is, hiszen ilyenkor is tekinthetünk Urunkra, s kérhetjük: „Árassz ránk égi fényt!”

és nem felejtik el, hogy ez a feladatuk: nemcsak anyagi területen, hanem a lelki életben is. Akiket lelkiismeretük mellett esküjük is kötelez arra, hogy legjobb tudásuk szerint, azt egyik fő dolguknak tartva munkálkodjanak gyülekezetükben. Akik nem tartják ördögtől valónak, hogy bizonyos szempontból megfeleljenek a hagyomá-

azért, hogy óvják, vigyázzák, építsék, gondozzák és vezessék őket. Akkor is, ha már mindenki feladná, akkor is, ha konfliktusos, akkor is, ha hiábavalónak és értelmetlennek tűnik. Mert hisszük, hogy a közösség megbízásán túl az Úr rendelte őket oda, s ennek a rendelésnek bizonyos célja van, amit kutatva, s bizonysággal követve áldás-

Végül pedig „csak Istené a dicsőség, nem lehet soha más!” Ez fegyelmez, ennek hite és valódi, szilárd, komolyan vett megvallása segít a megfelelő helyre fókuszálni. Ha elhívott és elhivatott szolgái ennek szem előtt tartásával forgolódnak munkájukban és életükben, reménységgel várhatjuk az időt, mikor „Rá tekint majd az egész emberiség, és zeng halleluját!”

Református Tiszántúl

27

VA L L O M Á S O K 28

Református Tiszántúl

A gyügyei református templom

Református Tiszántúl

29

VA L L O M Á S O K

Dr. Dezső Bálint bírósági titkár (Nyíregyházi Törvényszék) presbiter (NyíregyházaVárosi Gyülekezet)

A képek a Nyíregyháza-Városi Gyülekezet alkalmain készültek.

30

Református Tiszántúl

Elköteleződés és elhívás, odaszánás és önvizsgálat

Az előttünk álló presbiteri választások alkalmából felkérést kaptam a Református Tiszántúl szerkesztőségétől, hogy vessem papírra gondolataimat, mit jelent számomra presbiternek lenni, milyen ebben a minőségben szolgálni. A felkérést olvasva hevesebben kezdett dobogni a szívem, felgyorsult a légzésem, kiszáradt a torkom, pedig nem vagyok szorongó típus. Ha ilyen érzelmi hatást gyakorol rám a presbiter lét említése, akkor a presbiterség fontos számomra, nem vagyok közönyös, biztos lesz mondanivalóm – biztattam magam. A lelkesedés után viszont jött a csüggedés, hogy a gondolataimmal együtt ki kell adnom érzéseimet, melyeket így az egész Tiszántúlon megismernek majd, képet alkotnak a testvérek a presbiterségemről, amely meg lesz mérettetve, és könnyűnek fog találtatni. Hiszen le tudnék szavakkal festeni egy ideális képet arról, milyen is egy jó, egy tökéletes presbiter. Minden istentiszteleten jelen van, részt vesz az áhítatokon, a bibliaórákon, csendesheteken és lelki gyakorlatokon, énekel a kórusban és a temetéseken is, a fennmaradó idejében felkeresi a gyülekezet tagjait, segít, ahol tud, meghallgat másokat, biztat és vigasztal, tanácskozik, beszélget, ügyet intéz, kulturális rendezvényeken vesz részt, és nem utolsósorban eljár a presbiteri focira. Mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha arról írhatnék, hogy milyennek kellene lennie az eszményi presbiternek. Ehelyett inkább arra jutottam, hogy azt öntöm szavakba, hogy én magam miként élem meg ezt a szolgálatot. Végiggondoltam az elmúlt hat évet, majd a kezemet a szívemre téve be kellett ismernem, hogy küzdelmesen telt, és sokszor olyan érzések és kérdések kerítettek hatalmukba, amelyek megkérdőjelezik alkalmasságomat: képes vagyok-e megfelelni ezeknek az elvárásoknak, tudok-e példásan szolgálni, Krisztusnak tetsző módon cselekedni, szolgálni felebarátaimnak. A presbiteri szolgálatban töltött elmúlt évekre visszatekintve ráeszméltem arra az igazságra, hogy Isten nem az alkalmasokat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá a munkára. Isten nem azt kérdezi, hogy képes vagy-e rá, hanem hogy akarod-e. Az erre adott, immár megerősített igen feleletem kellő bátorsághoz segített cikkem megírásához, hiszen az apostol szavaival élve „nem vagyunk a meghátrálás emberei”.

Amikor 2017-ben megszólított a gyülekezetünk lelkésze, Nt. Gaál Sándor esperes úr azzal, hogy a megválasztandó presbiterek közé javasoltak engem gyülekezeti tagok, sok imádkozással töltött idő kellett ahhoz, hogy megértsem és elfogadjam az Úr hívó szavát, hogy önbizalmam legyen igent mondani a jelölés elfogadására. Közvetlenül munkahelyváltás után, házvásárlás és költözés közben ért a szolgálatba hívás. Köztudott, hogy ilyenkor semmire sincs ideje az embernek, de biztatást kaptam fentről – a szó valódi és átvitt értelmében. Ugyanis a templomunkban a szószék felett olvasható a Máté 6,33 ige első fele: „Keressétek először Istennek országát”, amelynek szövege így folytatódik: „és az ő igazságát, és ráadásként ezek is mind megadatnak nektek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.”

Az Isten ügyéért dolgozó, az Úrnak szolgáló embernek a legfontosabb feladata az Úr szavára való odafigyelés, az ő fiával, Jézus Krisztussal való párbeszéd. Akkor tudja jól végezni egy presbiter is a feladatát, ha olvassa az Igét, hallgatja az igehirdetéseket, és magában forgatja azokat, imádságban kéri az Urat, hogy mutassa meg számára a helyes utat, a helyes döntést. Számomra is mindenekelőtt az Ige által küldött bátorító üzenet segített elfogadni az Úr akaratát, de a családom – a feleségem és a gyerekek – támogató hozzáállása is fontos volt, hogy biztos háttérrel vállaljam a szolgálatot.

Gyermekkorom óta közösségben gyakorlom református hitemet, eljárok templomba, de az iskolák, költözések, szülőkhöz való hazalátogatások és egyéb körülmények miatt feleségemmel nem voltunk egy adott gyülekezet állandó tagjai, csak a gyermekeink megszületése után állapodtunk meg a Nyíregyháza-Városi Gyülekezetben, ahol befogadó, kisgyermekes családok közösségében találtuk magunkat. Úgy éreztük akkor, hogy megtaláltuk a helyünket, így vagyunk már 15 éve tagjai ennek a gyülekezetnek, ahová, hisszük, az Úr helyezett bennünket.

A presbiteri szolgálatra való felkérés megtalálhatja a hívőt ott, ahová gyerekkorától kezdve jár, ott konfirmált és annak aktív tagja, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ez

manapság ritka eset. Inkább az a gyakoribb, hogy a hívő református testvérek is – csakúgy, mint mások – életük során költöznek, és nem ott élnek aktív éveikben, ahol a gyermekkorukat vagy iskolai éveiket töltötték, illetve van, aki nyugdíjas éveire elköltözik onnan, ahol korábban élt.

Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert aki úgy kap elhívást a presbiteri szolgálatra, mint én is, hogy korábban nem ahhoz a gyülekezethez tartozott, nem ott vannak a rokonai, nem ott konfirmált, ez nem kell, hogy eltántorítsa a feladattól, a szolgálattól.

Ennek a felismerésében a berekfürdői többnemzedékes gyülekezeti táborban kapott Ige segített: „Földet adtam nektek, amelyen nem ti dolgoztatok, városokat, amelyeket nem ti építettetek, mégis letelepedtetek bennük; szőlőket és olajfákat, amelyeket nem ti ültettetek, mégis ti esztek róluk.”

(Józs 24,13) Habár ez Izrael honfoglalásáról szól, de ezt a helyzetet képletesen úgy értelmeztem magamra, hogy a gyülekezet az a föld, az a terület, amelynek épületeit ugyan nem építettem, gyümölcsfáit nem ültettem, de most benne élek, sajátomnak tekinthetem, így a gondozását, gyarapítását megtisztelő feladatomnak tarthatom. És – hála az Úrnak – az elmúlt hat évben volt részünk a növekedésben, beértek a gyümölcsök: új gyülekezet formálódott, amely az új templomunk felépülésével önállóvá vált, a már eddig is meglévő öt intézmény mellett két óvodával, egy új iskolaépülettel, megújult bölcsődével és idősotthonnal lett gazdagabb, és egy művészeti iskolával is gyarapodik idén a gyülekezet. Ebből a felsorolásból már következtetni lehet arra, hogy a Nyíregyháza-Városi az ország egyik legnagyobb gyülekezete, a költségvetése meghaladja egy kisváros költségvetését, számos állami és önkormányzati feladatot vállal fel és át, egyúttal felvállalja az ezekkel együtt járó világi felelősséget is.

A világi képviselőtestületekkel ellentétben ugyanakkor a presbitériumnak nem a választók, azaz nem a gyülekezeti tagok felé kell elszámolnia. Másként fogalmazva: nem a gyülekezet a presbiterek „munkáltatója” – világi értelemben nincs is olyan, hogy presbiteri jogviszony –, hanem az Úr Isten a munkáltató, az Ő rendelkezéseit, az Atya akaratát hajtják végre a presbiterek. Ezt ne-

héz megérteni még nekem is, nemhogy a világi embereknek. Ahogy azt Nt. Sipos Kund Kötöny, gyülekezetünk korábbi lelkésze tanította: a Bibliában nincsen olyan, hogy demokrácia, a Bibliában teokrácia van.

A bibliai alapon működő egyházban a választások nem tekinthetők demokratikusnak világi értelemben, s ez nem is cél. Az Úr Isten uralkodása a cél, az arra való törekvés a cél, hogy közvetlenül az Isten uralma alatt álljon az egyház, a gyülekezet, a presbité­ rium, a lelkész.

A teokráciában a presbiteri szolgálatra történő elhívás az Úrtól jön, az Atya hatásköre, az Ő reszortja. A tapasztalat viszont az, hogy olyanokat hív el általában, akikre jellemző a közösségért való tenni akarás, az áldozatvállalás, a közügyek iránti érdeklődés, a társadalomért érzett felelősségvállalás.

A presbiterek legfontosabb feladata a szüntelen imádkozás, a gyülekezet minél alaposabb megismerése, az önvizsgálat.

A gyülekezetemben ennek megfelelően egy többkörös, egymásra épülő analízis és stratégiaalkotás történt az elmúlt években, imádságos szívvel, a presbiterek aktív bevonásával, a feladatok kiosztásával, szem előtt tartva az apostol szavait: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.” (ApCsel 20,28) Hiszem, hogy ha a helyemen vagyok, akkor a presbiteri feladatokra is képessé tesz a Szentlélek, és az a felsorolás az írásom elején nem letudni való kötelesség, hanem boldog munkálkodás az Úrban.

Református Tiszántúl

31

VA L L O M Á S O K

Rákóczi Péterné középiskolai tanár, presbiter (Kisvarsány)

„Fény vagy te is, lobogj hát, Melegíts és égess, Hinned kell, hogy a világ Teveled is ékes” (Tóth Árpád)

Amikor azt a megtisztelő felkérést kaptam a folyóirat szerkesztőségétől, hogy gyűjtsem össze tapasztalataimat, gondolataimat a nők presbitériumban elfoglalt helyéről, szerepéről, úgy gondoltam, hogy ez nem egyszerű feladat. Azért vállaltam mégis, hogy magam is mélyebben elgondolkodjam ezen a kérdésen, egyben inspirációt kapjak a presbitériumban végzett munkámhoz.

A képek a Kisvarsányi Gyülekezet alkalmain készültek.

32

Református Tiszántúl

Presbitérium a 21. században, avagy női léttel Kálvin örökségében

Tóth Árpád sorai nem véletlenül jutottak eszembe, amikor hozzáfogtam az íráshoz.

A történelem hosszú évszázadai során az emberiség sötét vagy felvilágosultabb korszakaiban a női nem sorsát egyaránt a lenézettség, kitaszítottság, megvetettség jellemezte. Nagyjából a rabszolga minőséggel volt egyenértékű. Hosszú út vezetett odáig, hogy a nőket egyenrangú félként kezeljék a családokban, a munkahelyeken, elismerjék a társadalom számára létfontosságú szerepeiket: anya és dolgozó nő.

A közéletben való részvétel lehetőségét jel-

lemzően a 19–20. század fordulóján lezajlott feminista küzdelmek teremtették meg, némiképp ellensúlyozva a patriarchális társadalmi berendezkedés rideg racionalitását.

A folyamat nem állt meg, de valahogyan irányt tévesztett és elcsúszott, a hagyományos női szerepkörök elveszni látszanak, de legalábbis folyamatos változáson, átalakuláson mennek keresztül. S mindezekhez hogyan kapcsolódik az idézet? Úgy gondolom, hogy minden örökbecsű érték megteremtéséhez fontos saját értékeink felismerése. Tisztában kell lennünk képes-

ségeinkkel, gyarapítani ismereteinket, és feladatokat vállalni annak tudatában, hogy Isten teremtményeiként, az Ő segítségével valamennyien sokat tehetünk egy szebb és jobb világ megteremtéséért. A közösségben, közösségért való munkálkodás ennek egyik legértékesebb és talán legalapvetőbb feladata is.

A presbitériumokra, melyek a református egyház gyülekezeteinek világi testületeként működnek, nagy felelősség hárul a gyülekezetek megtartása, gyarapítása szempontjából. Keresztyén hitünk erősítése, hagyományaink ápolása mára nem csupán egyik, hanem legfontosabb feladatunkká vált több szempontból is. Az egyik meghatározó szempont, hogy állandóan változó, felgyorsult világunkban a talaj mozgólépcső módjára látszik kicsúszni a lábunk alól, és egyre nehezebb biztos pontot, kapaszkodót találnunk. Az Istenbe, s általa a magunkba vetett hit csak halvány gyertyafényként pislákol, amelyet embertársaink jó része alig tud életben tartani.

A másik, szorosan ehhez kapcsolódó kérdés egyházaink jövője. Tudunk-e támpontot, elindulási lehetőségeket, tartalmas hitéletet biztosítani mindazoknak, akik keresik a válaszokat, megoldásokat életükre, családjuk, szeretteik életére nézve, s ehhez a segítséget Isten igéjének hirdetőjében, a keresztyén egyházban vélik megtalálni? Tudjuk-e képviselni, átadni mindazt, amit a keresztyénség magában foglal? Közel tudjuk-e hozni, s ami számomra még fontosabb, át tudjuk-e ültetni mindennapos egyházi gyakorlatunkba Jézus tanításait? Amennyiben igen, mi a feladata, teendője ebben a presbitériumnak, s benne a nőknek?

Az első helyre a református hit példamutató gyakorlását tenném, amely számomra nem csupán a rendszeres templomi alkalmakat jelenti. Az ember gondolkodásával, cselekedeteivel, ahogyan jelen van a világban, mindig megjelenít egy mintát, egy követendő vagy elvetendő példát. Példamutatásunk legnagyobb ereje abban rejlik, hogyan jelenik meg az isteni útmutatás mindennapjainkban. Csak az elméletet ismerjük-e, vagy tetteinkkel válunk hitelessé? Mondd azt, amit gondolsz, és cselekedd meg, amit mondtál. Válj Isten iránytűjévé, amely másoknak is megmutathatja az irányt!

Református Tiszántúl

33

VA L L O M Á S O K

és azok előkészítésében való részvétel.

A világjárvány sajnos megszakította azt a gyakorlatot, mely szerint minden év augusztusában megszerveztük a három-öt napos zarándoklatokat. A hit elmélyítésében és közösségünk megerősítésében kivételes jelentőségűek voltak ezek az alkalmak, megtapasztalhattuk az egymásra való odafigyelés, törődés, összetartozás felemelő érzését úgy, hogy minden napon egy különleges szertartással, úrvacsora keretében élhettük át Isten kegyelmét, megtartó szeretetét. Szeretném, ha ez a hagyomány ismét megelevenedne, ezért, élve a lehetőségekkel, azon fogok munkálkodni, hogy lelkipásztorunk vezetésével ebben az évben ismét megszervezhessük zarándoklatunkat.

Mind az előkészítésben, mind az út során adódó feladatokban szeretnék részt vállalni.

Ide kapcsolnám presbiterként végzett munkámnak egyik, számomra legkedvesebb területét: a gyermekek között végzett tevékenységet. Több éve már, hogy feladatot vállaltam a gyermek-istentiszteleteken végzett szolgálatban, mindannyiszor nagy örömmel, mert azt gondolom, hogy ők, különösen a legkisebbek még nyitottak és befogadók a szeretetteljes útmutatásra.

A vasárnapi alkalmakon kívül más, gyermekek számára szervezett programokon (például ünnepekhez kapcsolódó kézműves foglalkozások) is szívesen veszek részt segítőként. Ide kapcsolódnak még nyári táboraink, melyek számtalan lehetőséget nyújtanak a gyermekekkel való foglalkozásra. Az elmúlt évben a szentestén bemutatott gyermekműsor összeállításában és betanításában vállaltam feladatot, mely azért jelentett különleges élményt, mert a legkisebbek is őszinte lelkesedéssel vettek részt a próbákon. Az ő örömük egyféle vis�szajelzés arról, hogy munkánk nem hiábavaló, egyben mi magunk is megélhetjük a gyermeki lét felszabadult, játékos pillanatait. Úgy gondolom, hogy ez az üzenet szólal meg a Megváltó jól ismert szavaiból is: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10,14) A kisvarsányi egyházközség tagjaként a kezdetektől megtapasztalhattam, hogy ünnepeinkhez kapcsolódóan, és azokon kívül is gyülekezetünk kiemelten szép alkalmai a különböző közösségi programok. Ezeken belül is a Református Esték rendezvény34

Református Tiszántúl

sorozat, melynek keretében jeles előadók, művészek, együttesek nemzeti kultúránk egy-egy gyöngyszemét hozták el templomunkba. A rendezvények megszervezésében a legegyszerűbb feladatokat is mindig nagy szeretettel vállaltam el, mert úgy gondolom, hogy ezeken az előadásokon nem történt más, mint az Isten által emberekbe plántált tehetség megnyilvánulása, mely a közösségben való összetartozás érzését erősítette. Más jellegűek, de hasonló céllal szerveződnek évről évre pünkösdi családi napjaink, melyek előkészítésében és lebonyolításában szintén közreműködtem.

Ezeken az alkalmakon többnyire gyülekezetünk valamennyi korosztálya képviselteti magát, a programot pedig úgy állítjuk össze, hogy a pünkösd jelentőségét hangsúlyozva örömben, szeretetben legyenek együtt a résztvevők. Minden alkalommal érkeznek vendégeink, testvérgyülekezeteinkből és a környező falvakból, hiszen a kapcsolatok építése és ápolása szükséges és fontos a gyülekezetek továbbélése szempontjából. Számomra az egyik legnagyobb öröm, hogy 2004 óta határainkon túl Székelyföldön, Telekfalván is van már testvérgyülekezetünk. A velük való kapcsolattartás számomra nemcsak megtisztelő feladat, hanem érzelmi elköteleződés is. Hiszem, hogy a Lélek összeköt bennünket határokon innen és túl, és erősíti hitünket, magyar református identitásunkat.

Utolsó, de számomra kiemelten fontos feladat presbiterként és egyszerű gyülekezeti tagként is a nyári zarándoklatokon

Az általam leírtak talán nem nagy és nem különleges dolgok, mégis azt gondolom, hogy a presbitérium munkáját tekintve nőként, anyaként számomra és más női presbiterek számára ezek a területek a leginkább vállalhatók. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem csak a szervezés, a képviselet, a feladatok vállalása a teendőnk. Más, kimondottan női mivoltunkból fakadó erőink is vannak a presbitériumon és a gyülekezeten belül. A türelmünk, amellyel a problémák megoldását szorgalmazzuk. Alázatunk, kitartásunk, ahogyan végezzük munkánkat a közösségben. Egyszerűségünk, ahogyan az életünkre tekintünk. Hitünk, amelyet legnagyobb nehézségeink között is képesek vagyunk megtartani. Az a lelki békesség és bizalom, amellyel megéljük és továbbadjuk Isten mindenütt és mindenkor jelen levő szeretetét.

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,34-35)

Református Tiszántúl

35

VA L L O M Á S O K

Perspektíva Didi Xénia lelkipásztor (Olcsvaapáti, Panyola)

Él egy elképzelés a szatmári gyülekezetekben arról, hogy a jó lelkész lehetőleg férfi, középkorú és családos.

Ha valaki, én ennek a lelkészképnek, amikor néhány éve nőként, viszonylag fiatalon (akkor voltam 27 éves) és egyedül megérkeztem ide, teljesen az ellentéte voltam.

36

Református Tiszántúl

Már a megszólítással is problémák voltak. Lelkésznő. Tiszteletesnő. Kis Tiszteletes Asszony.

Lelkészlány. Elképesztő nyitottságra volt szüksége a presbitériumnak. Perspektívaváltásra.

Például az első templomi istentiszteleteken hamar kiderült, hogy gond van az egyszerű kézfogás gyakorlatával is. Mert, ha a lelkész nő, a női kijáraton kell kimennie, de akkor hogyan fog kezet a férfiakkal, akik a másik oldalon mennek ki? Nem volt mit tenni: sokáig kezet fogtam az asszonyokkal, aztán a templomkerten átfutva, a másik kijárathoz is odaálltam, hogy a férfiakkal is kezet fogjak. A faluból sokan mondták, nem értik, hogy „miért fut a kis Tiszteletes asszony minden vasárnap 12 óra 10 perckor, mint a veszett, át a templomkerten, palástban és tűsarkúban?” Ezek után megdöbbentő volt számomra, amikor azok a férfiak, akik 40-50 éve ugyanott ültek a templomban, és ugyanazt a kijáratot használták, egyszer csak azt mondták: „jó nekünk a másik ajtó is, ne fusson a lelkésznő, még lábát töri”. Ötven év után kijönni a másik ajtón, mi ez, ha nem igazi nyitottság?

A mi dolgunk a szolgálat, és szükségünk van egymásra. Sajnos ma egyre kevésbé van kultúrája a közös szolgálatnak, de megtapasztaltam, hogyha segítséget kérek, és átadok feladatokat, együtt többre vagyunk képesek. Sokszor mondják nekem a presbiterek: „Segítséget nem szégyen kérni.” Már elengedtem azt az illúziót, hogy mindent nekem kell tudnom. Nincs jó énekhangom, de van olyan presbiter asszony, aki szolgálhat ebben helyettem. Nem tudok fát metszeni, de van olyan presbiter férfi, aki alkalmas erre a feladatra. Mesélték az itt élők, hogy régen a presbiterek összevitatkoztak azon, hogy ki következik a templomkert kaszálásában. Megtiszteltetés volt nekik így szolgálni. Ma ezt kell újra megtanulnunk. Felfedezni saját adottságainkat, és együtt szolgálni. Ma a presbiterek nagy feladata szerintem: megtalálni saját, személyes szolgálati területüket, ott kiteljesedni, és így példát mutatni.

Megtanultam, hogy a szatmári ember, bármi történik, feláll, és teszi tovább a dolgát.

Elképesztően erős emberekkel találkozom itt nap mint nap. Olykor keménynek és sarkosnak tűnnek, de ez csak azért van, mert erősek, és ha kell, körülöttem is összezárnak.

Mert ha nem szeretjük egymást, úgysem működik. Akkor önzés lesz. Hatalmaskodás.

Megszégyenítés. Sokszor kerülünk abba az állapotba, amit Turi Tímea költő így fogalmaz meg: „…sebeim nem hegednek, s haragom borostyán.” Szeretnünk kell egymást.

Régen azt hittem, ez közhely. De, valójában ez Jézus egyik nekünk adott legnehezebb feladata. Csak így lehetünk hitelesek. Együtt kell megtanulnunk megbocsátani a másiknak és önmagunknak, mert „ez az igaz út”.

Az idő telik. Azon a napon nagyon éreztem, amikor először temettem presbiteremet.

A temetés után bementem a templomba.

Ott volt az énekeskönyve a padban. Akkor már tudtam: szavait, tanácsait továbbviszem magammal, mert nyomot hagyunk egymás életén.

Református Tiszántúl

37

P R E S B I T E R VÁ L A S Z TÁ S

Dr. Tóth János főorvos a Békéscsabai Gyülekezet főgondnoka a Magyarországi Református Presbiteri Szövetség alelnöke

Jó dolog presbiternek lenni!

A szentesi presbitérium (1927), TTRE Közgyűjtemények

Első emlékeim a múlt század ötvenes éveire nyúlnak vissza, amikor lelkészgyermekként gyakran találkoztam nemcsak a templomban, hanem a falusi parókián is rendszeresen megforduló, vasárnaponként mindig illendően ünneplőbe öltözött, nyáron vasalt fehér inget, télen gyapjú bekecs mellényt vagy kabátot, kucsmát és csizmát viselő, akkor nekem tekintélyes bácsiknak látott presbiterekkel.

38

Református Tiszántúl

Egyértelmű volt, hogy édesapámat szerették és tisztelték, ami persze kölcsönös volt.

A tevékenységüket részletesen akkor még nem ismertem, de az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy nem kényszerből jöttek, egymással jó viszonyban voltak, jól érezték magukat a közösségben. Ezek a gyermekkori hatások arra engedtek következtetni, hogy biztosan jó dolog lehet presbiternek lenni! Aztán a 80-as évek elején elkezdődött életemnek az a szakasza, amikor már felnőttként, a belső és külső elhívás elfogadása után, megválasztott presbiterként szerezhettem közvetlen tapasztalatokat arról, hogy valóban jó, nagyon felelős, és nem mindig könnyű feladat presbiternek lenni. Az eltelt évtizedekben a különböző szolgálati felelősségi területeken Isten sok feladatot bízott rám, és sok áldással ajándékozott meg, és közben formálódott ki bennem a presbiteri életformáról, hivatásról való vélemény.

A presbiteri szolgálat lényegét összefoglaló megfogalmazások közül számomra mértékadóak a 20. század kiemelkedő püspök-lelkipásztor egyéniségének, Muraközy Gyulának az Egyházalkotmány a presbiter vállain (1933) című írásában olvasható gondolatai: „A presbiterek azok a tartóélei az egyházalkotmány piramisának, amelyek egyenesen viszik a gyülekezet életét a központhoz, Krisztushoz (…). A presbiterek az oszlopok az egyházban. Krisztuson állnak és ők tartják az egész épületet.” Bár a mögöttünk hagyott évtizedek folyamán a presbitériumok működési rendje, küldetése, szolgálati tartalma lényegében nem változott, mégis feltehetjük a kérdést: elégedettek lehetünk-e a presbiterek, a presbitériumok és a magunk szolgálatával, elég stabilak-e ezek az oszlopok, szükség van-e, s ha igen, milyen területeken javításra, res­ taurálásra?

A közös gondolkodáshoz és a válaszok megtalálásához néhány – általam kiválasztott – szempontra, a „presbiter-oszlopok” néhány belső építőanyának fontosságára szeretnék rávilágítani.

Bogya József dévaványai presbiter és felesége, Csatári Regina, TTRE Közgyűjtemények

Presbiteri identitás és önismeret Kiemelkedően fontos, hogy a presbiter rendelkezzen a keresztyén értékrendszerre, hittételekre és a zsinat-presbiteri egyházi működési elvekre vonatkozó stabil ismere-

tekkel, és erre alapozott önmeghatározó képességgel. Az így megszerzett identitás tudatos vállalása és képviselete érvényesüljön minden szolgálatában. A Magyarországi Református Presbiteri Szövetség képzési anyagai és konferenciái ebben igyekeztek eddig is, és szeretnének a jövő-

A hejőpapi presbitérium, TTRE Közgyűjtemények

Református Tiszántúl

39

P R E S B I T E R VÁ L A S Z TÁ S

kat: az egyháznak, a gyülekezeteknek meg kell találniuk a misszió hatékony módszereit, és a formákat úgy alakítani, hogy az felhívja a figyelmet a belső tartalomra. Ez azt jelenti, hogy az értékőrzés és a megújulás szellemiségének egyensúlyba kell kerülnie.

Nagy jelentősége lehet ennek a gyülekezet missziói stratégiáját érintő döntésekben.

Ezekben a helyzetekben megértéssel kell lenni a közömbösnek tűnők, és toleránsnak a kétkedők vagy ellenállók iránt.

A szellemi áldozatvállalás előtérbe kerülése

Az őri presbitérium, TTRE Közgyűjtemények

ben is segítséget nyújtani, hogy felkészült, képzett, „minőségi” presbiterek szolgáljanak gyülekezeteinkben. A megalapozott identitástudat mellett nagyon lényeges a helyes önismeret, a saját képességek tudatosulása.

Ez biztosítja, hogy a presbiter önállóan és eredményesen tudjon feladatokat ellátni, de tudja bölcs önkritikával nem vállalni vagy átadni azokat, melyeket a nagyobb tapasztalat vagy rátermettség mások által hivatott megoldani.

A folyamatos reformáció elvének képviselete: értékmentés és megújulás Mind a túlzott konzervativizmus, mind a liberális gondolatok térnyerése szükségessé teszi a reformáció szellemiségének szem előtt tartását. A presbiteri szolgálatban a folyamatos reformációt úgy képviselhetjük, hogy egyrészt ragaszkodunk a hitvallásos alapokhoz, másrészt vállalni kell a kihíváso-

El kell fogadni, hogy az áldozatvállalás módját és tartalmát új szempontokkal kell kiegészíteni. A hálaáldozat klasszikus kategóriái mellett hangsúlyossá kell tenni a szellemi áldozatvállalást. Ez azt jelenti, hogy a presbiternek folyamatosan fel kell vállalnia a gyülekezet gondjairól, feladatairól való felelős együtt gondolkodást. A presbiter a „kiosztott” feladatok teljesítése mellett legyen „ötletgazdája”, szellemi tervezője is a gyülekezeti életnek. Ez a szolgálat bár idő- és szellemienergia-igényes, de közösségépítő és inspiráló hatású a presbitérium többi tagjára nézve.

A Tiszántúli Református Egyházkerület presbiteri konferenciája (1978. augusztus 25–27.), TTRE Közgyűjtemények

40

Református Tiszántúl

Vezetői feladatok, konstruktív együttműködés A presbiternek a presbitérium tagjaként gyülekezetvezetői feladatokban kell részt vennie. Ehhez tartozik a lelkipásztorral és a presbitertársakkal való konstruktív együttműködés, ennek pedig egyik legfontosabb feltétele a bizalmi kapcsolat. Csak így valósulhat meg a testületi vezetés keresztyén modellje, és ez tudja biztosítani a hatékony munkamegosztást. Így találhatja meg a presbiter saját képességeinek, adottságainak legjobb felhasználási lehetőségét.

A presbiternek mint gyülekezetvezetőnek kettős összekötő funkciója van: információgyűjtő és információközvetítő a presbitérium és a lelkipásztor felé, illetve missziói

Hitre alapozott reménység – bátor jövőkép

rá, mert sugározni kezd az élete. Ennek a sugárzásnak a forrása az embert kereső, megszólító és elhívó Isten szeretete, az Ő szeretete tükröződik tovább. Ez a legerősebb kötőanyaga a presbiter oszlop-életének, és így válhat a presbiter Jézus missziói kérése beteljesítőjévé: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti Mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16)

A jelen feladatainak megértése és teljesítése mellett a jövő tervezéséről sem feledkezhetünk meg. Az egyház megmaradása és a gyülekezetek jövőbeni sorsa attól is függ, hogy milyen gondolatok fogalmazódnak meg, milyen álmok születnek meg Isten kiválasztottainak szívében: Isten elvárja a

Amikor a presbiterválasztásra, a jelölés megtételére vagy a jelölés elfogadására készülünk, akkor érdemes felidézni Kálvinnak az Institutióban leírt tanácsát: „A fő dolog azonban, hogy csak egészséges hitűeket és szentéletűeket szabad megválasztani, olyanokat, akik ellen semmi olyasmit nem

kapcsolat folyamatos ápolása, gondolatainak, szándékainak tisztán tartása. Nem lehet eléggé hangsúlyozni az egyéni és közösségi imaszolgálat és a közbenjáró imádságok, a presbiteri imaközösségek fontosságát. Az imádságot a presbiternek „szolgálati fegyverként” kell használni.

A sajóhídvégi presbitérium (1930), TTRE Közgyűjtemények

feladatot tervező, szervező és felügyelő szolgálat a gyülekezet felé, képviselet és példamutatás a környezet, a társadalom felé. Az együttműködés kapcsolati minősége meghatározó a szolgálat eredményességében.

A „lelki egészségvédelem” jelentősége A gyülekezetek lelki életét, lelki megújulását a vezetők személyiségjegyei is befolyásolják, melyek közül az egyik legfontosabb a lélek állapota. Az a presbiter tud hatékonyan, hitelesen forgolódni a gyülekezetben, tud lelki vonatkozásban is együttműködni lelkipásztorával, és pozitív befolyással lenni környezetére, aki igényt tart és igényes a lelki táplálékra. Ezért lényeges a presbiter „lelki egészségvédelme”, a Jézussal való bizalmi

felelősöktől, hogy gondoljanak egyházuk jövőjére. És ebben a feladatban szabad merészen tervezni, szabad nagy célokat kitűzni, szabad Isten ígéreteiben bízni. A lelki emberré vált presbiter komolyan számol Isten valóságával. Ez a megalapozott hit adja meg a lehetőséget a remények valóra válására. Nagy jelentősége lehet ennek a szemléletnek a táguló oktatási és diakóniai lehetőségek igénybevételéhez való hozzáállásban.

A visszatükröződés mint a hiteles presbiteri szolgálat gyümölcse

lehet felhozni, ami megfosztaná őket tekintélyüktől, és szégyent hozna szolgálatukra.”

Bárcsak nagy lenne a választék!

Azt kívánom, hogy Isten áldása legyen az idén újjáépülő presbiteri oszlopcsarnokon.

Váljon valósággá a szolgálatra készülő és majd megválasztásra került minden presbiter életében, hogy felelős, nem mindig könnyű, sokszor áldozatos, de igen kiváltságos és – ahogyan arról gyermekkori emlékbenyomásaimból táplálkozva saját szolgálatomban megerősödtem – jó dolog presbiternek lenni!

Ha a presbiter szolgálatában az előző pontokban felsorolt elvek valósággá válnak, akkor a következmények minden bizon�nyal érzékelhetővé lesznek: felfigyelnek Református Tiszántúl

41

P R E S B I T E R VÁ L A S Z TÁ S

Kádár-Fekete Andrea lelkipásztori munkatárs, közgazdász (Tiszaújváros)

„A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek: elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak. Mert azt mondja az Írás: »Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját«, és »Méltó a munkás a maga bérére«.

Presbiter ellen vádat ne fogadj el, csak »két vagy három tanú szavára«.” (1Tim 5,17-19) „Azért hagytalak Krétán, hogy rendbe hozd az elintézetlenül maradt ügyeket, és presbitereket állíts szolgálatba városonként, ahogyan meghagytam neked: ha van olyan, aki feddhetetlen, egyfeleségű férfi, akinek gyermekei hívők, nem vádolhatók kicsapongással, és nem engedetlenek.” (Tit 1,5-6) „A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedéseinek tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.”

(1Pt 5,1-3) 42

Református Tiszántúl

Az optimális presbitérium – vagy inkább ideális?

A Szentírásban Jézus, amikor valaminek a működése célkeresztbe került, azt az iránymutatást adta a felmerült lehetőségekre, hogy nézzük meg: hogyan is volt ez kezdetben (Mt 19,8). És bár Ő a házasság intézményére gondolt az említett részben, azt gondolom, szintén a kezdetek vizsgálata a legjobb iránytű, ha a presbitérium optimális, ideális vagy akár csak jellemző működéséről gondolkodunk.

A pocsaji templom perselye (1724), TTRE Közgyűjtemények

Nincs is annál pontosabb leírásra szükség, gondolhatnánk, ha a fenti igeverseket olvassuk a szentírási levelekből, ám mindez talán ma mégsem egészen egyértelmű.

Az első keresztyén gyülekezetek számára ugyanis az egyetemes papság elve volt irányadó, amely azonban az idő múlásával átalakult. Először megalakult a klérus, a papi rend, amely leválasztotta a gyülekezet világi tagjait, valamint a „vének” korábbi feladatait beolvasztották a püspökök hatáskörébe, bár szélesebb jogkörrel.

A presbiteri tisztség a reformáció idején a kálvini elveket és példát követve kapta vissza az őt megillető helyet és figyelmet.

Kálvin szerint Isten három fő feladattal bízta meg a gyülekezetet: az Ige hirdetésével (prófétai feladatként ismerjük), az egyház

kormányzásával (királyi feladat) és a szegények gondozásával (papi feladat). A reformátor szerint négy hivatal útján tölti be a gyülekezet mindezeket: a lelkipásztor, a tanító, a presbiter és a diakónus szolgálatával.

Ha górcső alá vesszük a korabeli presbiteri feladatokat, azt látjuk, hogy ők gyakorolták a gyülekezet erkölcsi és anyagi felügyeletét és az egyházkormányzást. Természetesen az egyház belső szervezete nem egységesen formálódott, a történelmi körülmények és a lokális feltételrendszer egyaránt alakította. A presbiterek szerepe pedig különösen felértékelődött az ellenreformáció idején.

Számos, többé-kevésbé sikeres próbálkozás után, amely a presbitériumok felállításának fontosságát célozta, Magyarországon is megalakult az első presbitérium.

Azután, hogy a 17. században még messze a lutheri és melanchthoni alapokat követő egyházszervezet volt jellemző Európában, amely szerint az egyház vezetésében kizárólag lelkészek vettek részt, 1617-ben Pápán megalakult az első laikus gyülekezeti tagokból álló döntéshozó testület. A kibontakozó ellenreformáció környezetében a lelkipásztor nélkül maradt gyülekezet sérülékenyebb, könnyebben rekatolizálható volt.

Nem sokkal később, az 1630-as körmendi zsinat pedig már előírta minden dunántúli egyházközség számára presbitériumok alakítását. A gályarabság évtizedében meg is mutatkozott ennek a jelentősége, a gyülekezetek második frontvonalaként, a presbitérium segítségével a közösség gyakorolni tudta református hitét a nehéz időkben is.

Mindezek fényében a mai optimális működési modell még nehezebben meghatározható. Már nincs ellenreformációs környezet, egyházunk megerősödött, és a Kálvin szerint említett közösségi feladatok is kibővültek. A presbiteri feladat még látszólag ugyanaz, de gyülekezeteinket ismerve tudjuk, hogy a valóság néhol takarhat, és takar is egészen mást. Nehéz egy lapon említeni egy kis lélekszámú település református közösségének presbitériumát egy nagyvárosi gyülekezetével. Egy kis közösségben maga a templom épületének rendben tartása és a személyesen is jól ismert gyülekezeti tagok közösségi élete, vagy éppen egy esetleges felújítás az irányadó kérdések. Egy nagyvárosi gyülekezet már többnyire fenntartója a templomon és a gyülekezeten túl legalább

egy intézménynek. Itt már nehezebb a helyzetünk, erre kevesebb útmutatást találunk a Szentírásban. A valóság pedig gyakran az, hogy egy református gyülekezet fenntartóként kezelhet akár egy óvodát, általános iskolát, középiskolát és idős emberek bentlakásos intézményét is egyszerre. Természetesen a lelkipásztor egyedül nem tud és nem is feladata, hogy mindent igazgasson, így azt gondolom, hogy korunk presbitériumának egyre meghatározóbb feladata, hogy ezekben az igazgatási folyamatokban tevékenyen is részt vegyen.

Az alapkoncepció szerint a presbitérium tagjai világi, nem hitéleti tudással, végzettséggel rendelkező gyülekezeti tagok.

Láthatunk már több olyan jól működő gyülekezeti példát is, ahol a presbitérium azon tagjai, akik megfelelő gazdasági, vezetési, HR vagy kommunikációs szaktudással rendelkeznek, presbiteri feladatukat a gyülekezet fenntartásában lévő intézmények hatékonyabb működtetése érdekében látják el, a szó legszorosabb és gyakorlati értelmében. Így a mai presbitérium működése már hasonló egy nagyvállalat igazgatótanácsának víziójához. Az elnök, aki egyedül semmiben nem dönt, a megválasztott igazgatótanác�csal együtt, akik a tagok véleményét és érdekeit képviselik, döntenek és működtetnek egy kisebb vagy akár egy nagyobb szerteágazó gépezetet (ez esetünkben a lelkész, a presbitérium és a gyülekezeti tagok).

Felelősségük pedig a lelki építésen túl az optimális és hatékony gazdasági, törvényes és hatályos működésre is kiterjed.

Hogy ez vajon optimális-e vagy ideális?

Ez-e a helyes fejlődési irány? Ha erre valódi választ szeretnénk kapni, úgy járunk, mint azok, akik Jézushoz fordultak tanácsért. Vis�sza kell térnünk a gondolatmenet elejére, hogy feltegyük azt az egyetlen kérdést, amire Jézus is ráirányította a figyelmet: hogyan volt ez kezdettől fogva?

Református Tiszántúl

43

P R E S B I T E R VÁ L A S Z TÁ S

Bor Imre presbiter (Paksi Gyülekezet) a Dunamelléki Református Egyházkerület presbiteri főjegyzője a Presbiteri Szövetség elnöke

A Magyarországi Református Presbiteri Szövetség két éve kezdett megújulási folyamatában három fő célt tűztünk ki: a tagtoborzást, a fiatalítást, valamint a köz­ egyházi kapcsolataink rendezését. Az utóbbival jól állunk, püspökeink a megújulásunkat támogató nyilatkozatot adtak ki, és lelkészeink többségéhez is eljutott már vállalásunk: „mindent lelkészeinkkel együtt, őket támogatva”. A tagtoborzás feltétele a szervezeti átalakítások befejezése, melynek keretében megújult az országos elnökség (egy elnök helyébe ötfős elnökség került), és megújulnak egyházmegyei szervezeteink (itt az elnök–alelnök–titkár pozíciók helyébe egy egyházmegyei szervező került, és dolgozunk azon, hogy működő szervezetünk legyen mind a 27 egyházmegyében).

A fiatalítás pedig a tagtoborzás egyik szempontja lehet, mindenesetre az országos elnökség összeállításával igyekeztünk jó példát mutatni e tekintetben is: az öt elnökségi tag közül csupán egy fő nyugdíjas, de ő is hatvanas éveiben jár még, és van két ötvenes, egy negyvenes és egy harmincas életkorú tag is (erre alább, a 4. kérdésnél még visszatérek). A presbiteri választásokkal kapcsolatban – a teljesség igénye nélkül – elnökségünk által hat kiemelten fontosnak tartott gyakorlati kérdéssel foglalkozunk.

A presbiterválasztás néhány gyakorlati kérdése 1. Mikor kezdjük el a választások előkészítését?

Optimális esetben a presbitérium eskütételének másnapján, mert a hatéves presbiteri ciklus folyamán végig törekedhetünk arra, hogy minden gyülekezeti tag bekapcsolódjon a szolgálatokba. A már szolgálókat folyamatosan, egyre nagyobb felelősségű feladatokkal lehet megbízni, és így biztosítani, hogy a jelölésre legyenek konkrét személyi javaslataink már ilyenkor, a választás évének első felében.

Az előkészítés része az elmúlt hat év munkájának összefoglalása és értékelése: előbb az elnökségben, aztán a presbitériumban, majd a gyülekezet kisebb-nagyobb köreiben. Előkészítési esemény lehet a presbiteri szolgálatról szervezett hétközi alkalomsorozat szervezése, amelyen bármely gyülekezeti tag részt vehet, de amelyre célzottan – de kötelezettségektől mentesen! – hívogatunk olyan testvéreket, akiknek a jelölését fontolgatjuk. Az előkészítés során helyes minden aktív presbiterrel megbeszélni – vagy presbiteri ülés keretében, vagy az elnökség egyénenként folytatott, személyes beszélgetése keretében –, világosan tisztázni: az érintett vállalna-e újabb ciklust, illetve az elnökség tervezi-e a jelölését. (Ha nem tervezi, akkor feltétlenül személyes beszélgetésben kell ezt az elnökségnek jeleznie!)

2. Hány fős legyen a presbitérium?

A gyülekezet választói névjegyzékének legfeljebb 5%-a. Amennyiben a választható gyülekezeti tagok száma kevesebb, mint 120 fő, úgy 6 fő – mert ez a presbitérium minimum létszáma. De az 500 főt meghaladó nagy gyülekezetekben sem indokolt 20-30 főnél magasabb létszám. (Érdemes 44

Református Tiszántúl

ránézni településünk önkormányzati testületi létszámára: például én a 19.000 fős Pakson élek, ahol a képviselők száma 11 fő.)

Fontos figyelembe vennünk: a presbitérium nem a szolgálók testülete, ezért nem lehet érv, hogy „sok a szolgáló, ezért nagy létszámú a presbitérium”. Hitvallásunk szerint református kegyességünk része a szolgálat, tehát szolgálatot vállalni minden gyülekezeti tag kötelessége. A presbitérium a gyülekezet döntéshozó testülete, hogy ne kelljen minden kérdésben egyházközségi közgyűlést összehívni, azaz „népszavazást” tartani.

3. Kiket válasszunk presbiternek?

Az arra elhívottakat! Mégpedig a mind belső, mind külső elhívással rendelkezőket. Tehát nem a szolgálókat (lásd az előző pontot!), nem az önként jelentkezőket (a külső elhívás egyik eleme, hogy valaki jelöl engem), nem a „hasznos” szakmával rendelkezőket (ezermester, építőiparos, vállalkozó, jogász, könyvelő stb.), és pláne nem a „senki nem vállalja, legalább te mondj igent” felszólítással puhított testvért. Amennyiben nincs elegendő számú jelölt, az válságtünet, amit kezelni szükséges, de a „kényszer”-presbiterek választása bizonyosan nem a megfelelő gyógymód. Ha már egy vagy több ciklusban presbiterként szolgáltunk, akkor pedig vegyük figyelembe: presbiteri elhívásunk mindig egy ciklusra szól – ellentétben lekészeink elhívásával, amely életre szóló. Ezért kötelességünk minden ciklus végén feltenni a kérdést: „Tart-e még az elhívásom?”

4. Számít-e a jelölt életkora?

Meggyőződésem szerint igen, több szempontból is. Egyrészt azért, mert egy jól működő gyülekezet presbitériumában

leképeződik a gyülekezet korfája, azaz amilyen korosztályok előfordulnak a gyülekezetben, helyes, ha ezek a korosztályok a presbitériumban is képviselve vannak (lásd a bevezetőben említett példát az MRPSZ elnökségéről).

Másrészt súlyos tévedés a „presbiter” szó tükörfordítására hivatkozva „vének” tanácsaként tekinteni a presbitériumra, mert a presbiter nem életkori megjelölés, hanem hivatali, nagy tapasztalatú ember, akire a közösség vezetői feladatot bíz. Életkort már csak azért sem jelenthet, mert a mai átlag­ életkor körülbelül a duplája a bibliai időkének, így akkoriban 80 (horribile dictu 90!) éves presbiterek gyakorlatilag nem léteztek.

János apostol a ritka kivétel, ami erősíti a szabályt – bár mai terminológiánk szerint ő sem presbiter, hanem lelkész volt.

Harmadrészt fura egyházjogi szabályunk, hogy lelkészeinknek 70 éves korukban kötelező nyugdíjba vonulniuk, a presbitereinkre viszont nem vonatkozik életkori határ. Nem is ilyen szabály mellett szólalok fel, csupán presbitereink józan mérlegelését kérem: újabb hat esztendeig képes leszek-e még teljes felelősséggel, teljes erőbedobással ellátni a szolgálatomat? Vagy ha a ciklus közben betöltöm majd a nyolcvanat, akkor egészségem bizonyosan engedi-e, hogy végig hűséggel szolgáljak?

tünk. Egyrészt beszéljünk az elnökséggel, jelezvén nekik a megkeresést, véleményüket kérve a jelölésemről, érdeklődni a következő hat év terveiről, tisztázni a presbiteri ülések és évközi alkalmak rendjét (részt fogok-e tudni azokon venni?). Másrészt beszéljünk családunkkal: támogatják-e jelölésemet, részt tudunk-e venni közösen a gyülekezeti-presbiteri családos alkalmakon, családi életrendünkbe be tudjuk-e illeszteni presbiteri elfoglaltságaimat. Harmadrészt mérlegelhetem, hogy megválasztásom esetén presbiteri szolgálatom tud-e nem csupán egy, hanem az első lenni elfoglaltságaim között.

Magunkat egy 30 napos kihívással is tesztelhetjük. Képes vagyok-e 30, egymást követő napon át, egyetlen napot sem mulasztva: A) elolvasni a napi igét és Bibliaolvasó kalauzunk igemagyarázatát; B) fél órát imádságban keresni e napi igében Istenünk nekem szóló, személyre szabott napi üzenetét; C) egy hónapra megduplázni adományaim összegét – kivéve, ha már eddig is tizedfize-

tő voltam – (mert adományunk nem pénzkérdés, hanem hitkérdés)?

6. Képes vagyok-e egy választott testület tagjaként működni?

Fontos végiggondolni jelölésünk esetén, hogy nem egyéni döntéshozói leszünk a gyülekezetnek, hanem egy döntéshozó testület tagja csupán, ami garantálja, hogy nem fog mindig az én akaratomnak, véleményemnek, látásomnak megfelelni a döntés. El tudom-e fogadni, ha kisebbségben maradok? Tudom-e jó szívvel majd ilyenkor is a többségi véleményt képviselni? Mert a gyülekezet békessége érdekében ez megkerülhetetlen kötelességem lesz! Összefoglalásul: sok teendőnk van a presbiterválasztással kapcsolatban, most hozzáfogni azonban még mindig jobb, mint októberig várni. Kedves Presbitertársak!

Szeressétek lelkészeiteket, és imádkozzatok a presbiterválasztásokért naponként.

Az idős presbitereink megbecsülésének sajnálatosan ritkán használt eszköze a tiszteletbeli presbiter/főgondok cím adományozása, pedig erre minden presbitériumnak lehetősége van. Amint arra is, hogy a címmel rendelkező testvéreket külön meghívókkal hívja minden presbiteri alkalomra, ahol tanácskozási joggal, érdemben részt vehetnek a munkában. Anélkül, hogy a felelősség terhével a gyülekezet tovább terhelné őket, így lelkiismeret-furdalás és külön indoklás nélkül ezekről bármikor távol maradhatnának, de mindig szeretettel látjuk őket.

5. Mit tegyünk, ha jelölésünk szóba kerül?

Ha még nem voltunk presbiterek, és szóba kerül a jelölésünk, akkor szerintem nem szabad „kapásból” válaszolni. Elhívottságunk kereséséhez több egyszerű dolgot is teheReformátus Tiszántúl

45

KEGYESSÉGTÖRTÉNET

Dr. Kálnási Árpád ny. egyetemi docens (Debreceni Egyetem)

A debreceni cívis polgár „istenképe”*

Cívis asszonyok a nagytemplomi istentisztelet után (1902. augusztus 3.), Déri Múzeum Fotótár

Istent a református vallású cívis polgárság is a világ teremtőjeként, fenntartójaként, legfőbb óvó-segítő és irányító-igazságosztó lényként tisztelte és tiszteli. Ez fejeződik ki nevének a cívis népnyelvben is meglevő (jelzős) változataiban is: Atya Isten, Atyaságos jó Isten, Atya Úristen, Boldog Isten, Élő Isten, Jó Isten, Kegyelmes Isten, Magyarok Istene, Mennybéli felséges Isten, Mennybéli Isten, Mindenható Isten, Öreg Isten, Szentséges Isten, Szentséges jó Isten, Teremtő Isten, Teremtő szent Isten, Uram Isten, Úr Isten. Önállóan: Teremtő, Úr. Becéző alakban, főleg a gyermeknyelvben: Istenke, Jó Istenke. A cívis polgár vallásos életszemléletének szép példái azok a beszédfordulatok, szókapcsolatok, szólások, közmondások is, amelyek Isten, ritkábban Jézus/Krisztus nevével alakultak. A frazémakincs változatos tematikája a magyar parasztság vallásos világképének sokszínűségét, nyelvi gazdagságát is bizonyítja.

* E cikk témája szorosan kapcsolódik a Református Tiszántúl 2023/1. számában Népi vallásosság Debrecenben a 20. század első felében címmel megjelent írásomhoz.

Felhasznált irodalom: Kálnási Árpád: A debreceni cívis élet lexikona (Debrecen, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, 2021, 2. kiadás). A kötet megjelenését támogatta a Tiszántúli Református Egyházkerület és az MTA Debreceni Területi Bizottsága. A lexikon teljes anyaga megtalálható a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárának honlapján: https://nagykonyvtar.drk.hu/kiadvanyaink/a-debreceni-civis-elet-lexikona

46

Református Tiszántúl

Az alábbiakban tematikus csoportosításban tekintjük át az Istenre vonatkozó kifejezéseket.

1. Debrecenben, de más protestáns vidékeken is el voltak, el vannak terjedve az Isten nevével említett üdvözlések, köszönések, jókívánságok: Jó napot aggyon Isten! Jó íccakát aggyon Isten! Minden jót aggyon Isten!

Isten hírivel járjon kegyelmed! Jókívánságok: Az Isten áldása legyen rajtatok/veletek! Az Isten álgya meg még a lába nyomát is! Változata: Az Isten álgya meg még ott is, ahun eggyet líp! Az én Teremtőm álgya meg! Az Isten tarcsa meg sokszámos évekig! Bóldog ünnepre íbresszen/vírasszon az Isten bennünket! Tréfás, ironikus jókívánságok: Aggyon Isten minden jót, diófábúl koporsót! Aggyon Isten, ami nincsen: bort, búzát, bíkessíget, finom, fáin felesíget! Tarcsa meg a Jó Isten, mint rostába a vizet! Úgy álgyon meg az Isten, hogy magad is csudálkozzál rajta! Álgyon meg az Isten, mint a szuhaji malmot!

– ti. amely leégett.

2. Isten neve szerepel például a hála, hálálkodás kifejezéseiben: Hála legyen a Jó Istennek! Isten fizesse meg!; különböző beszédfordulatokban: A Jó Isten a megmondhatója/tudója! Ha van Isten az égbe! Az Isten bocsássa meg a bűnömet! Az Isten panaszkíppen ne vegye! Isten láttya lelkem! Isten az atyám! Mi az Isten csudája? Tuggya az Isten!; fohászokban: Én Istenem segíccs! A Jó Isten segíccsen meg a mai nap is!; tréfás óhajban: A jóakaróimtul mencs meg Uram Isten, az ellensígemmel elbánok magam is! – ti. az ügyetlen jóakaró többet árthat az ellenségnél.

3. A cívis polgár mindennapi életében Isten a viszonyítási pont, a biztos támasz, az erkölcsi mérce: Rajtam már az Isten se könyörül – mondja elkeseredve, akit sok megpróbáltatás ért. A kiszámíthatatlan emberen Az Isten se tud eligazodni. Az Isten ostora lecsapott rám – panaszolja, akit nagy csapás ért.

Helytelen dolog minősítése: Isten ellen való vítek. Ha van Isten az égbe – ha van igazság a földön. Fenn az Isten – gonosz tett nem marad bosszulatlan. Meglessz Isten segíc�csígivel – bizakodás nehéz munka sikeres befejezésében. Aki Isten tanítása ellenére tesz valamit, az Perbe száll az Istennel. Őhozzá fordul más emberekről alkotott véleményének megfogalmazásában. Így például

szeretett vagy tisztelt halottjára mondott áldáskívánásában: Az Isten álgya meg még a haló porába is! Álgya meg az Isten a haló főggyibe is! Az Isten nyugosztajja meg! A halál tényének eufemisztikus, szépítő megfogalmazásában: Magához szólította az Isten. A Jó Isten kiszólította az árnyíkvilágbúl. Istenhez tért. Negatív véleményének megformálásában: Letagadná az Istent is az égbűl. Hiszek egy Istenbe, elviszlek mentembe. Isten adta, loptam, hónom alá dugtam. Be sok bolongya van az Istennek! Lopja az Istentűl a napot, a gazdátul a pízt. Add meg Uram Isten, de most mingyárt/rögtön. Aki lustálkodik, az Sarkával fenyegeti az Istent.

Isten neve szerepelhet más tartalmak kifejezésében is. Így például dicséretben: Tarcsa meg az Isten a jó szokásodat! Az Isten is jókedvibe teremtette. Az Isten is neki teremtette.

Irigykedésben: Most van az Isten markába.

Belecseppent az Isten kassába. Megfogta az Isten lábát. Jól imádkozott az Istenhez.

De felvitte Isten a dógát! Szóláshasonlatokban megjelenő elutasításban: Elcsapja, mint Isten a legyet ősszel. Egyéni vélemény közlésében: Megverte az Isten mind a két kezével. Sajnálkozás, szánalom megfogalmazásában: Rosszkedvibe teremtette az Isten.

A remény kifejezésében: Jó az Isten, jót ád.

Mindnyájan az Isten kezibe vagyunk. Csalódott szerelmes vigasztalásában: Van az Isten mínesibe több is. Egyéb viszonyok megfogalmazásában: a magas termetű ember Kinőtt az Isten markábúl. Kisebb értékű tárgy elveszésekor mondták: Isten neki, fakereszt!

Vásárban mondta az eladó: Isten neki, csak hogy pízt lássak! Isten is megpihent a hetedik napon – tartsd tiszteletben a vasárnapot!

Megvette az Isten hidege – nagyon átfázott.

A koldusszegény ember Ojan szegíny, hogy az Isten se veszen rajta két krajcár írőt.

4. Az Isten nevével alkotott közmondások, népi bölcsességek jelentős hányada nemcsak a cívis polgár vallásosságának bizonyítéka, hanem a magyar népi műveltségnek is része: Ha az Isten akarja, a seprűnyél/ kapa­nyél/kaszanyél is elsül. Ahon nincs, ott az Isten se tanál. Ember tervez, Isten vígez.

Szegíny ember szándíkát/sorsát bóldog Isten bírja. Emberé a munka, Istené az áldás. Aki Istenbe bízik, az nem csalatkozik. Az Isten nem bottal vér. Az Isten nem siet, nem kísik, mégis elírkezik. Összekapcsolt változatban: Az Isten nem vér bottal, nem siet, nem kísik, mégis elír-

kezik. Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Az Istennel nem lehet perbe szállni. A Jó Istennel nem lehet ujjat húzni. Mindnyájunkkal szabad a Jó Isten. Mindnyájan Isten kezibe vagyunk. Isten szeme mindent lát. Három az Isten igassága. Kevésbé általánosak: Ha az Isten nyulat teremtett, csorbókát is teremt neki – Isten segítségével a sok gyermeket is föl lehet nevelni. (A csorbóka tejnedvet tartalmazó gyomnövény, amelyet a disznó és a nyúl is nagyon szeret.) Ád az Isten mindenkinek sarkantyús csizsmát, de kevesen tuggyák megpengetni – sok ember nem tudja élete kedvező alkalmait kihasználni. Más változatban: Az Isten is annak aggya a sarkantyús csizsmát, aki nem tuggya megpengetni.

5. A cívisek istenhitének közvetett bizonyítéka az Isten nevével kapcsolatos népi terminológia ismerete és használata is. Például növénynevek: istenfája – ’ürömfajta’, istengyalultatök – ’főzéskor szálakra széteső tökfajta, laskatök’; állatnevek: istenmadárkája – ’fecske’, istenlova – ’szamár’; időjárási jelenségek megnevezése: istenharagja/ istennyila/istentüze – ’villám’, istenítélet – ’pusztító, viharos idő’; egyéb: istenkísértés – ’vakmerő, kockázatos tett, beszéd’, istenáldása – ’kenyér, ha valami méltatlan történik vele’. Ezt bizonyítják a szókincsnek olyan elemei is, mint a személyre (is) vonatkozó szóösszetételek: istenadta, istenátka – ’csintalan, pajkos gyerek’, istenbaglya – ’ügyetlen személy’, istencsapása – ’sok bajt okozó személy’, istenverése – ’sok bajt, keserűséget okozó személy’; szófajok, mint a főnév: istenség, istenkísértés; melléknév: istenadta, istenfélő, istentelen – ’gonosz, vásott; éktelen, roppant’, istenverte – ’bajtól sújtott’; határozószó: istenesen – ’alaposan’, istenigazában; módosítószó: istenuccse; ige: istenez, istenkedik – ’Istent emlegetve könyörög’. Összetételi utótagként szerepel az adjonisten/ adjisten, fogadjisten köszönésformákban, a bizisten fogadkozásban, a hálaisten/hálisten hálaadásban.

6. Természeti jelenségek magyarázatában is Isten a viszonyítási alap. Ha dörgött, villámlott, a régi öregek azt mondták, hogy A jó Isten elengedte a szógáit; gyerekeknek mondva: Haragszik a Jó Istenke.

Református Tiszántúl

47

KEGYESSÉGTÖRTÉNET

Az alábbiakban a Krisztusra vonatkozó kifejezések következnek. Isten szent fiának a népnyelvben is ismert és említett nevei: Jézus, Krisztus, Jézus Krisztus, Úr Jézus, a hitéletben még Isten fia, Isten báránya, Megváltó, a Mi Urunk, Krisztus Urunk, a Jó Pásztor. Becéző alakban, főleg a gyermeknyelvben: Jézuska. Jézus Isten fia, aki a bűnbe esett emberiség megváltására emberré lett, majd kereszthalált szenvedett. Életének legfőbb mozzanatai: születése (karácsony), kereszthalála (nagypéntek), feltámadása (húsvét) a cívis társadalom ünnepi szokásait, hitvilágát is befolyásolták. A Biblia ismeretét már az elemi iskolai vallásoktatás megalapozta, így Jézus élete, cselekedetei, tanításai hamar részévé váltak a cívisek hitéletének, műveltségének.

A Jézushoz fűződő bensőséges viszony bizonyítéka az is, hogy a cívis családokban étkezés előtt még a legutóbbi időkben is elmondták (vallásos családokban ma is elmondják) a következő imádságot: Jöjj el, Jézus, légy vendégünk! Áldd meg, amit adtál nékünk! Ámen.

1. A cívis frazémakincsnek Jézus is gyakori szereplője, neve sokszor a Krisztus névvel váltakozva szerepel. Enyhébb fegyelmezésben: A Jézusát/Krisztusát neki! Indulatos belenyugvásban: Bánnya a Jézus! – mit bánom én! Étkezéskor mondott tréfás óhajban: Husát, husát, a Jézusát!

Szóláshasonlatokban, szólásokban: Megrázta, mint Krisztus/Jézus a vargát – erősen megrázta. Nagy a különbsíg, mint Krisztus és a kalapos­i nas közt – két dolog között óriási a különbség. A részeges ember Elinná/Beinná a Krisztus palástyát is. Elinná/ Leinná a Krisztus palástyárúl/cipőjirűl/papucsárul a csatot. Aki berúgott, az Bevett a Krisztus víribűl. Krisztus urunk is kitért a ríszeg elől. Változatai: A ríszeget Krisztus is kikerüli.

A ríszegnek Krisztus urunk is kitért az úttyábúl – okos ember nem vitatkozik a részeggel.

Még akkor Jézus a fődön járt – nagyon régen volt az. Közmondásokban: A Krisztus/Jézus koporsóját se őríztík ingyen – az elvégzett munkáért fizetni kell. Akinek Krisztus/Jézus a baráttya, az nem kárhozik el. Más változatban: Akinek Krisztus a baráttya, könnyen idvezül – könnyű annak boldogulni, akinek befolyásos támogatói vannak.

2. A Jézushoz kötődő vallásos érzületet a cívis népnyelvben is meglevő olyan elemek 48

Református Tiszántúl

A debreceni Verestemplom, előtérben teknővásár (1930-as évek), Déri Múzeum Fotótár

Cívisek beszélgetése a debreceni Kistemplom előtt (1910-es évek), Déri Múzeum Fotótár

is bizonyítják, mint a krisztusfőolaj – ’ricinusolaj’ vagy növénynevek, mint a krisztusvérefű – ’hosszúkás levelű gyomnövény, levelén bordó sávokkal’, illetve a cívis polgárok virágoskertjének kedvelt dísznövénye, a jézus­ szív(e) – ’szívvirág, szív alakú virágjai 3-5 cm hosszúak’, vagy a szarvasmarha szarvállásának jelölésére használt jézusfogta szarvú pásztorterminológia. De itt említhető az a cívisektől is ismert népi hiedelem is, amely szerint a nád levele azért cakkos és hegyeskés, mert amikor Jézus a szamáron ment,

a szamár beleharapott a nád levelébe, de nem tudta teljesen leharapni.

3. Régi korok műveltebb, érdeklődőbb cívis polgára számára bizonyára nem voltak ismeretlenek azok a természetmagyarázó, eredetmagyarázó mondák sem, amelyek az ismeretlenül földön járó Krisztus és Péter apostol alakjához fűződnek. Ezeknek egy része középkori prédikációk legendáinak, példázatainak elnépiesedett maradványa, más részük magyar fejlemény.

Szabó Magda Emlékház

Református Tiszántúl

49

KEGYESSÉGTÖRTÉNET

Dr. Keczán Mariann irodalomtörténész, adjunktus (Debreceni Református Hittudományi Egyetem)

A debreceni születésű író nemcsak interjúiban tartotta fontosnak megvallani református hitét, hanem a témára műveiben is rendre visszatért, főgondnoksága alatt pedig gyakorlati tevékenységével is közvetítette a protestáns szellemi örökséget.

Versei, drámái, esszéi és regényei egyaránt tartogatnak e téren megfontolni valót, hiszen alkotói hitvallásának fundamentuma az istenhitben gyökerező hivatástudat, amely az írónak a munkához szükséges kegyelmi állapotot, az egyénnek az emberhez méltó életet, a közösségnek pedig a megmaradást ígéri. Már a hatvanas évek közepén az írástudó felelősségét és a „tisztább, szebb, becsületesebb élet” kimunkálását hangsúlyozza a testvéri szeretet jegyében. „Vigyázz a világra!” – summázza üzenetét olvasóinak. A hagyatékában őrzött Heidelbergi Kátéja címlapbejegyzésével pedig – „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36) – a bibliai üzenetet magának. Krédója harminc évvel később sem változik, csak az értékközvetítő szándék lesz határozottabb rajzolatú: „hiszem, hogy az életművemmel nem önös kis célokat kell szolgálnom, hanem nagyobb igazságot, a humánum, az emberi méltóság és türelmesség, a nemzeti fölemelkedés igazságát”.

A hit erejéről is van mondandója: a Vigilia 1991. évi decemberi számában, körkérdésre válaszolva részint alkotói gyakorlatába enged betekintést, amikor azt tanácsolja, hogy „alázat nélkül ne dolgozzék az író, különben megcsalja a szemmértéke”, részint pedig átélt közvetlenséggel nyugtázza, hogy „a hit Isten ajándéka, egyfajta kegyelem, aki megkapta, naponta köszönje meg, mert oszlopot nyert megroskadó háta mögé, az oroszlán fogai közt a megnyíló ég bizonyosságát… Igen, a hit kegyelem, s hiánya nem bűn: személyes veszteség, az érintett tragédiája”.

50

Református Tiszántúl

Szabó Magda és a protestáns szellemi örökség Aki közelebb hajol Szabó Magda életművéhez, az könnyen beláthatja, hogy hol van a forrása az iménti bölcs bizonyosságnak.

Származása a Tiszántúlhoz, szorosabban a szülővárosához, Debrecenhez köti. Igazolható, hogy anyai és apai ágon nemcsak az íráskészség, a művészetek iránti vonzódás öröklődött, hanem a hitvalló ősök példája és emlékezete is. A családi albumból a Füzesgyarmati krónikát hazafi prédikátorként jegyző anyai szépapa, Gacsáry István, illetve a gályarab ős, Jablonczay Pethes János, valamint az apai nagyapa, Szabó János esperes alakját idézi fel gyakran, életük üzenetét a teljesítménnyel, a meggyőződésért és a közösségért vállalt áldozattal hozza ös�szefüggésbe. Fénykép, festmény vagy olvasmány, zsoltár vagy ima, városi séta vagy iskolai emlékünnepség elegendő ahhoz, hogy az ősök öröksége elevenné váljon az emlékező tudatában. És Szabó Magda életműve, amely életrajzi és fikciós elemeket mesteri módon ötvöz szinte valamennyi szépirodalmi műfaj esetében, az emlékezet jelentőségét különösen meghatározónak mutatja. Gályarab felmenőjéről árnyalt, plasztikus ábrázolást nyújt. Költőként fel­

idézi a szorongattatásban elgyötört alakját (Lehullsz, mint sebről), majd tovább öröklődő jegyét veszi számba (Szüret). Mint regényíró gyermeki szemlélettel közelít sorsához, vizsgálja a nevéhez kapcsolt festményt (Ókút), végül esszéíróként rögzíti a Gályarabok oszlopának – családi séták és iskolai reformáció napi megemlékezések kapcsán körvonalazódó – üzenetét, amely a „meggyőződéshez való hűség parancsát írta gyermekszív”-ébe (Debrecen három arca), s képzeletbeli dialógusban elhangzó tanácsát is nyomatékosítja: „Ha jó viszonyban akarsz maradni önmagaddal, tanuld meg jókor, csak a hited és meggyőződésed szerint élhetsz, és aszerint kell válaszolnod, ha kérdeznek” (A holtig haza: Debrecen).

Szabó Magda hitbeli növekedését alapvetően meghatározta az apai és az anyai örökség összefonódása. „Imádkozni apám tanított” – írja az Ókút című önéletrajzi regényben, majd hozzáteszi, hogy az általa megszólaltatott egyházi énekek egyszerre idézték fel a Kollégiumban tanuló férfi felmenők portréját, és ama „szépséggel teli” bibliai világot, amelynek titokzatos részle-

Szabó Magda főgondnoki avatása (1985. szeptember 7.), TTRE Múzeuma

„…országos a kivonulás: az első női főgondnok, a curator generalis beiktatására hív a harang…” (Für Elise) Szabó Magda főgondnoki avatása (1985. szeptember 7.), TTRE Múzeuma

teit a gyermeki képzelet naiv módon azzal egészítette ki, hogy „a Teremtő és a Biblia minden egyes szereplője nemcsak hogy magyar, de hajdúsági volt (…), számomra a pusztaság (…) a Hortobágy volt”.

Szabó Magda a Dóczy Leánynevelő Intézetben tanult, itt érte el első – önképzőköri – sikereit, s az egyetem elvégzése után két esztendőre ide tért vissza tanítani.

A református „nőoktatás egyik legfontosabb működési terepeként” számontartott iskola mintája lett az Abigél Matulájának és a Für Elise Cifra Palotájának, amely növendékeit nemcsak az összetartozás tapasztalatával gazdagította, hanem a Trianon utáni magyarság sorsproblémáival is szembesítette. Ezt később – latintanárától származó és megfontolandó tanácsként – így összegzi: „Az élet rossz, kegyetlen, igazságtalan, mégis kötelességem, hogy jót, irgalmasságot és igazságtételt valósítsak meg benne” (Merszi, möszjő).

Bizonyos, hogy Szabó Magda származása mellett elismertsége és népszerűsége is sokat nyomott a latban akkor, amikor a Tiszántúli Egyházkerület 1985. május 6-án tárgyalta a szerepvállalását. A Confessio már 1978-ban közli Bartha Tibor püspök köszöntő és az Abigél filmváltozatát dicsérő levelét (Nyílt levél Szabó Magda Kossuth-díjas írónőhöz), s ez alapján sem meglepő, hogy az említett egyházkerületi gyűlésen az elnökség Szabó Magda személyében a „tiszta jellemű”, „őszinte hitű” és „neves közéleti szereplőt” javasolja a főgondnoki tisztség betöltésére. A választás a „nők egyházi szolgálatát megerősítő hitvalló jellege” miatt külön figyelmet érdemel, hiszen „első ízben választ egyházkerületünk – olvasható a jegyzőkönyvben – nőtestvért a legmagasabb világi tisztségre”.

A Jog, jogrend, karcolatlan igazság című főgondnoki székfoglaló beszéd nemcsak a klasszikus római és biblikus hagyományra tekintettel érdemel figyelmet, hanem azért

A Nagytemplom kilincse a „Tiszántúl örökös főgondnokának” (2002), Szabó Magda Emlékház

is, mert jelzi, hogy az író életében a vállalt szellemi örökségnek és az egyházkerületi közgyűlésen elhunyt békésbánáti esperes nagyapa utolsó mondatának meghatározó jelentősége van. Szabó Magda 2002-ben – egyházi szolgálata után csaknem tíz évvel – megkapta az örökös főgondnokság reprezentatív tárgyi emlékét, a Nagytemplom kilincsének hű másolatát, amely az egyházkerület által fenntartott Emlékházban látható.

Református Tiszántúl

51

A L E L K I PÁ S Z T O R I H I VATÁ S É V E

Legyen igényes a szolgálatunk!

Farkas Zsuzsanna újságíró, PhD-hallgató (Debreceni Református Hittudományi Egyetem)

Beszélgetés Nagy Bettina Tünde teológiai hallgatóval

„Fontos, hogy kitartóan nézzek az ige mélyére, és ne elégedjek meg kevesebbel, ne a saját elképzeléseimet erőltessem egy-egy szakaszra, hanem engedjem Isten üzenetét megnyilvánulni” – vallja Nagy Bettina Tünde, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem végzős hallgatója. A jelenleg gyakorlati évét töltő teológát a lelkészi hivatás éve alkalmából arról kérdeztük, hogyan készül a szolgálatra.

Már kamaszként eldöntötte, hogy lelkész szeretne lenni, érettségi után egyenesen a debreceni teológiára jelentkezett. Mi vezette erre az útra?

Tizenhárom évesen, egy ifitáborban tértem meg, onnan hazaérkezve éreztem azt, hogy Isten új lendületet adott nekem, nekünk, és feléledt az ifjúsági közösségünk.

Már akkoriban buzdítottak, hogy jelentkezzek a teológiára, de sokáig anglisztika szakra készültem. A Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumában aztán a különböző programokon keresztül még közelebb kerültem Istenhez, és kerestem is önmagamat a vele való kapcsolatban. Sokáig vártam az elhívást, a magam vágya miatt nem indultam volna el a teológiára – de aztán az igében megszólított és elhívott Isten.

A teológiai tanulmányok évei miként formálták a kezdeti gondolatokat?

Nem tudtam teljes egészében, mire számítsak, de az otthoni lelkésznőm felkészített: beszélt a szolgálat szépségeiről, és az árnyoldalakról is. A naiv énem előtt hamar világos lett, hogy nem minden rózsaszín, de ezt meg is erősítették az egyetemi évek.

A teológiai tanulmányok hatnak a hitünkre, sokszor meg is tépázzák, és ha nem állunk stabil lábakon, könnyű csalódni. Ugyanakkor jó volt megtapasztalni, hogy formálódik a látásom, és hogy megannyi tanár támogat 52

Református Tiszántúl

Nagy Bettina Tünde

bennünket. Számomra megtartó erő volt, hogy a teológián kívül is erős közösségek állnak mellettem, támogat a családom, a mentorlelkészem, a nem teológus barátaim és olyan ifjúsági szervezetek tagjai, amelyekben önkénteskedem. A tanulmányi évek pedig erős bázist adtak a szolgálathoz, megtanultam, hogy folyamatosan

bővítenem kell a tudásom. A tanulás nem ér véget, de már van egy eszköztárunk, amel�lyel elindulhatunk – rajtunk múlik, hogyan használjuk.

Szeptember óta gyakorlati évét, az úgynevezett hatodévet tölti egy gyülekezetben. Mik az aktív szolgálat eddigi tapasztalatai?

A Debrecen-Széchenyi-kerti Református Egyházközség és lelkipásztoruk, Lovász Krisztián fogadtak erre az évre. Már az első hónapokban megéreztem, mennyire kemény munka alkalomról alkalomra az igehirdetésre készülni, azt a feladatot végezni, ami valóban a szolgálatunk. Gyönyörű, amikor valaki egy világi munkahelyen képviseli a hitét, de magam előtt mindig csak ezt az utat, a lelkészség útját láttam. Most úgy érzem, szárnyakat kap a személyiségem ebben a szolgálatban. Érdekes, hogy sokáig az ifjúsági misszió felé szerettem volna fordulni, nem gyülekezeti lelkészként képzeltem el magamat az elmúlt években, azonban a gyakorlati év formált ezen az állásponton. Már nem kellett elképzelnem, milyen lelkész lennék, hiszen itt megélhetem ezt a szolgálatot. Így ma már nemcsak szívesen lennék gyülekezeti közösségben, hanem ennek fényében tervezem az életem.

A zsúfolt mindennapokban hogyan talál időt az elcsendesedésre?

Mik ezek a tervek?

Mit tart jelenleg a szolgálat legnehezebb részének?

A történetemhez hozzátartozik, hogy tavaly, az ötödik évünk végén megfáradva, kicsit talán kiégve léptem ki az egyetemről. Szerettem volna egy évre egy ösztöndíjprogrammal külföldre menni, de végül ez máshogy alakult, ezért kezdtem el a hatodéves szolgálatomat. Úgy érzem, abban az áldott helyzetben lehetek, hogy a számomra legtökéletesebb helyre kerültem, ahol nagyon sokat tanulhatok és fejlődhetek. Mostanra úgy alakult, hogy a gyülekezet és a lelkipásztor is marasztal, én pedig érzem a hívást, és azt, hogy van még itt dolgom.

Olyan teológushallgatóként, aki sokáig ifjúsági szolgálatra készült, milyen kapcsolatot sikerült kialakítania a gyülekezet idősebb tagjaival?

Nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire megszeretem az idősebbeket, nagyon aktív, engem is formáló közösség. Tanulom, hogyan adjam át nekik az ige üzenetét, hogy az számukra is aktuális legyen, de megtaláltuk a közös hangot, úgy érzem, elfogadtak.

Ilyen szempontból is szeretem ezt a közösséget: minden generáció jelen van, és a különböző programoknak köszönhetően találkoznak is egymással, ezek mindig jó lehetőséget kínálnak a növekedésre.

Foggal-körömmel harcolva érte. Nagyon sokat adnak a programok, de sok energiát el is vesznek. A személyes istenkapcsolatomat nem pótolja semmi, ezért a reggeleimből és az estéimből szakítok ki csendes időszakokat. Emellett mostanában sokat vezetek, ez is jó lehetőség az imádságra vagy igehirdetések hallgatására. Azt látom, hogy könnyen bálvánnyá válhat a szolgálat, ha elvész belőle Isten élő jelenléte. Ezt nem engedhetem. A tanárainktól is sokszor hallottunk az egyéni csendesség fontosságáról, de személyesen megélni sokkal nehezebb, ebben mindenkinek meg kell találnia a saját útját. Sokat segítenek a teológián szerzett barátok, emellett az évfolyamfelelőseink, Kovács Krisztián és Gonda László is fontos útravalókat adtak nekünk a spiritualitással kapcsolatban.

A munka és a magánélet közötti egyensúly megtartását. Ebben is sokat segít a vezetőlelkészem, de látom, hogy ez komoly nehézség lehet. Számomra hasonlóan nehéz visszavenni a kritikus szemléletemből, de az elmúlt években növekedett bennem az empátia, a szeretetteljes elfogadás: először az értéket igyekszem észrevenni abban, amit mások képviselnek. Megtapasztaltam, hogy a legnagyobb igyekezet ellenére is könnyű hibázni. Fontos emellett a kitartás, az, hogy kitartóan nézzek az ige mélyére, és ne elégedjek meg kevesebbel, ne a saját elképzeléseimet erőltessem egy-egy szakaszra, hanem engedjem Isten üzenetét megnyilvánulni. A kitartás megjelenik abban is, hogy sokakat hosszan kell kísérni, támogatni. Le kell lassulnom, mert a fontos dolgokat nem lehet siettetni. Nem mindig sikerül még türelmesnek lennem, de ott van bennem a vágy. Ahogy arra is, hogy nőként, a saját értékeimmel és talentumaimmal legyek jelen a gyülekezetben.

nyomás, hogy pontosan ugyanúgy kell teljesítenünk, ahogy a férfi lelkészeknek, de a másik oldalon is ugyanez jelenik meg belső kényszerként. Pedig másra vannak talentumaink, máshogy tudunk jelen lenni egy közösségben – egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, ez két különböző, két fontos szerep. Vannak apróságok, például a férfi lelkészek sokszor nem tudják, hogyan köszöntsenek bennünket, de vannak komolyabb dolgok is, vannak még olyanok, akiknek még ma sem természetes, hogy nőként akár lehetünk önálló lelkészek is. Úgy érzem, minden nap falakat döntögetünk, de közben látom, hogy a többségben van erre nyitottság, és van változás is.

A gyakorlati év lassan a végéhez közeledik, júniusban a záróvizsga, ősszel az Egységes Lelkészképesítő Vizsga, majd az aktív lelkészi szolgálat következik. Hogyan készül a következő évekre?

Mindenekelőtt egy teológiai könyvtár ös�szegyűjtésével, imával és az istenkapcsolatom erősítésével. Jelenleg folyamatosan tanulom, hogyan tudok a különböző emberekkel különböző módon kommunikálni, és azt is, miként tudok úgy igét hirdetni, hogy az az adott közösség valós problémáira, kérdéseire reagáljon az evangélium örömhírével. Ezek nem mennének, ha nem tudnék Istenre figyelni én magam is. Hálás vagyok, hogy a jelenlegi vezetőlelkészem segít és támogat, mert hiába végzek idén, ettől még nem lesz mögöttem több év gyakorlata. Az a célom, hogy merjek folyamatosan tanulni a gyülekezeten belül és a közösségen kívül is. Szeretném magamat képezni, hogy a még megválaszolatlan kérdéseimet le tudjam tisztázni. Bátorítanám az utánunk jövő teológushallgatókat is, hogy merjenek nyitni, tanuljanak minél többet, és merjenek tapasztalatokat szerezni az egyetem falain kívül is. Fontos, hogy ne legyünk restek az igényes és minőségi szolgálatra, ugyanakkor egyszerre legyünk egészséges mértékben kritikusok és nyitottak is.

Olykor úgy tűnik, egyházunkban ennyi évtized után sem természetes a női lelkészek szerepvállalása.

Még mindig nehéz nőként erre a pályára lépni. Egyik oldalon van egy társadalmi Református Tiszántúl

53

RECENZIÓ

Dr. Kis Klára lelkipásztor, egyetemi adjunktus (Debreceni Református Hittudományi Egyetem)

Siba Balázs a Károli Gáspár Református Egyetem habil. egyetemi docense. Könyve egy hallatlanul izgalmas kutató-elemző munka eredményeként tárja elénk a lelkipásztori hivatás reprezentációit. A kvalitatív megközelítés kiválóan alkalmas technika, amikor a kutatás tárgya nehezen konkretizálható, amikor a kontextus lényegi szerepet játszik, vagy amikor egyedi jellemzők, összefüggések megragadásáról van szó.

A lelkipásztori életutak vizsgálatához pedig a terület viszonylagos feltáratlansága okán is jól illeszkedik az interjúelemzés módszere.

Lelkészként nagy érdeklődéssel olvastam megkérdezett lelkipásztor kollégáim megnyilatkozásait, vallomásait. Elgondolkodtató, hogy mennyiféle olvasata van, lehet egy-egy rögzített életúttöredéknek, epizódnak. Engem elsősorban „bajtársi” minőségemben szólítottak meg az interjúk, s hívták elő belőlem a beavatottak szolidaritását. Csak református lelkész értheti meg a református lelkészt. A közös tapasztalati valóság teremti meg azt a fogalmi keretet, ami nagyon erős kötést hoz létre a „közös nyelvet beszélők” között. Ugyanakkor izolálja, nehezen olvashatóvá is teszi őket azok számára, akik nem abban a bizonyos vonatkoztatási rendszerben mozognak.

A beszélgetések bizonyára sokat jelentettek a megkeresettek számára is, hiszen életpályánk elmesélése az újradefiniálás, az értelemadás aktusa lehet, vagy egyszerűen annak a megbátorító tapasztalatnak a megélése, hogy történetünk úgy érvényes, 54

Református Tiszántúl

Siba Balázs: A református lelkészi hivatás vizsgálata interjúk tükrében – reflexió ahogy elmondtuk. Bizonyára hozzájárultak a lelkésztársadalom identitásának és önbecsülésének megerősítéséhez is. De az interjúgyűjtemény kiváló nyersanyag az objektív vizsgálódás, a vallásszociológia, a szociográfia, a szervezetpszichológia számára is.

Sőt azok számára is, akik az egyházról mint struktúráról, mint közösségről vagy mint munkahelyről szeretnének képet kapni. Az interjúk pillanatfelvételek, de időkapszulák is, melyeknek sorait majd a kései olvasók ruházzák fel történelmi jelentőséggel. Azok számára pedig, akikben csupán valamiféle ködös, romantikus elképzelés élt a „lelkészi hivatással” kapcsolatban, valóságos tartalommal telik meg ez a kifejezés a könyv olvasása során.

A kilenc kérdéscsoport a lelkészi pálya szempontjából meghatározó témaköröket járja körül. Az interjúrészleteket a témákhoz kapcsolódó lélektani, szociológiai, társadalomtudományi bevezetők, majd értelmező értékelések keretezik. A témák közül hármat különösen fontosnak, aktuálisnak éreztem.

Az egyik A lelkészi szolgálat és magánélet kapcsolata. „Sajátos módon a gyülekezeti lelkész családja része a munkahelyi rendszerének” (116.) – írja a szerző. Tekintettel a lelkészcsaládok egyre gyakoribbá váló krízisére, a válások számára, a kiégéssel küzdő lelkipásztorok nehézségeire, egyre nagyobb kihívást jelent ennek a szolgálattal járó „specifikumnak” a kezelése. Ráadásul nemcsak hogy szétválaszthatatlanul egymásba gabalyodik a munka és a magán­ élet, de mindez egy olyan ideál nyomása alatt történik, ami valóban elviselhetetlen

terhet ró a lelkészcsaládra. A parókián „mindig viselkedni kell”, de azt sem akárhogyan. Példamutatóan. Erősen egybecseng ez annak a kutatásnak az eredményével, amelyet 2011-ben végeztek a Tiszántúli Református Egyházkerület területén szolgáló lelkipásztorok között, hivatás és lelki egészség összefüggésében. A lelkipásztorral szemben megfogalmazott (vagy sugallt) elvárásokra vonatkozó kérdés válaszainak eredménye igen nagyfokú egyöntetűséget mutatott. Mind a gyülekezet, mind az egyházi elöljárók részéről a legerősebb elvárás a példaadás. Amikor azonban a példaadásra vonatkozó külső elvárás és a belső ideál – „légy példa a hívőknek” (1Tim 4,12) – ilyen erőteljesen találkozik, a teljesítménykényszer veszélyes útjára viheti a lelkészt, aminek a lényege, hogy ő (és az övéi természetszerűleg) nem hibázhat(nak).

Ebből pedig lehetetlen sérülésmentesen kikerülni.

A másik, számomra különösen érdekes témát Az egyházi kultúra és a lelkészi szerep hatalmi dimenziói fejezet kínálta. Egyházi intézményrendszerünk bővítését évtizedeken keresztül az a jóhiszemű elképzelés vezérelte, hogy az intézményeink „használói” a gyülekezeteink lélekszámát is gyarapítják majd.

Ezt a feltevést nem igazolta az idő. A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyház nem kapja meg automatikusan a generációkat, még akkor sem, ha azok saját iskoláiból kerülnek ki. Sőt, az egyháziasságra nevelés bizonyos fajtája kifejezetten ellenszenvessé teheti az egyházat azok előtt, akiknek a megnyerésén fáradozik. De ez még csak az egyik probléma. Azzal ugyanis egyáltalán nem számolt az egyház, amit az intézményesítés saját háza táján elindít majd. Például a misszió fogalmának és gyakorlatának torzulása. A bibliai értelemben vett misszió nem csal. Nincsenek hátsó szándékai. Nem kapcsolt áru. Nem végezhető munkáltatói jogkörből. Nem a misszionáló javáért van, hanem a célszemélyért. Tisztán és minden érdek nélkül. Ez azt jelenti, hogy vissza is lehet azt utasítani. Missziózni nem azért kell, hogy tele legyen a templom, hogy vállalhatóbbak legyenek a statisztikáink, hogy jobb legyen az egyházi közérzetünk. Ez nem az a fajta motívum, amivel a pünkösdöt megélt tanítványok elindultak. Ez maximum

propaganda, agitáció, manipuláció vagy adminisztráció. Semmi köze ahhoz a féltő szeretethez, amelyik „önmagát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen”. Az intézményekre delegált misszió nem becsületes dolog az intézményekkel szemben sem, mert nem ez a dolguk. Ha az iskola misszionál, mit akar csinálni a gyülekezet? Főleg nem becsületes behajtani az iskolán azt, amit a gyülekezet sem tudott megvalósítani. Ami pedig a lelkipásztort illeti, feloldhatatlan szerepkonfliktusba kerül mint fenntartó s egyben mint lelkigondozó, aki vezetéstechnikailag egy személyben felelőse, működtetője egy struktúrának, és pásztora a „kicsiny nyájnak”. Nyilván vannak kifejezetten jól sikerült kapcsolódások is gyülekezet és intézmény között, de „a lelki és szellemi hatalom elérésére való törekvés a helyi közösségben sajátos kihívássá válik, ha ehhez politikai/gazdasági/munkáltatói hatalom is párosul” (156.). Az intézmény olykor nemcsak annak a lelkésznek okoz gondot, akinek van, hanem annak is, akinek nincs. Mert megélése szerint ő immár a „másodvonalbeli lelkészek” táborához tartozik, aki csak lelki munkát végez.

S a harmadik dolog, ami fölött kicsit többet időztem olvasás közben, az a pályaelhagyó lelkészek említése volt. Azt gondolom, hogy

az ő sorsuk nélkülözhetetlen tanulságokkal szolgálna a mindenkori egyház számára.

Hogy milyen lesz a jövő református lelkipásztora – teszi fel a kérdést Szűcs Ferenc –, „az számomra kölcsönhatásban van azzal, hogy milyen lesz a jövő református egyháza, gyülekezete. Hiszen a gyülekezet is teszi, formálja a lelkipásztort. Jó esetben nem torzítja, amikor viszkető fülekkel, hamis elvárásokkal megalkuvásra készteti, hanem lelki igényességével szüntelenül inspirálja, pozitív kritikájával vadhajtásait nyesegeti, ezért együtt növekednek az Úrban.” (Szűcs Ferenc: A XXI. század református lelkésze, http://regi.reformatus.hu/lap/gyakorlatiteologia/bejegyzes/12/) Csatlakozva Szűcs Ferenc gondolataihoz, azt remélem, hogy az „aratás Urának” is van terve és stratégiája arra, hogy elhívott munkásai miként kerülnek majd az aratásba.

S hogy ez a szép bibliai metafora mi mindent jelenthet ma, abban jó segítség Siba Balázs könyve, amelyet örömmel olvastam, és józan, szembesítő és orientáló jellege okán jó szívvel ajánlok mindenkinek, különösképpen a lelkészi szolgálatra készülő teológusoknak.

Református Tiszántúl

55

ÉVFORDULÓ

Dr. Csorba Dávid igazgató (Debreceni Református Kollégium Múzeuma)

Orlai Petrich Soma: A Mohácsnál elesett II. Lajos király testének feltalálása (1851), TTRE Közgyűjtemények

56

Református Tiszántúl

A Petőfi-év nyitánya Debrecenben

Nemzeti költőnk, Petőfi Sándor az 1822–23-as év fordulóján született, s ilyentájt rendszeresen születésnapi versekkel lepte meg önmagát, illetve az egyik epikus költeményének, a profétikus szerepet megjelenítő Apostol című művének főhősét is emiatt Szilveszter névvel jelölte. Ekként tehát idén ünnepeljük születése 200 éves jubileumát, de épp a kettősség miatt a Petőfi Kulturális Ügynökség a 2022–2023-as évet nyilvánította Petőfi-évnek.

A 2023-as esztendő első ilyen témájú eseményét a Debreceni Református Kollégiumban tartottuk Vízkereszt napján, január 6-án. Ekkor adták át a Nagykönyvtár 2. emeleti régi díszkönyvtár északi termében Orlai Petrich Soma Mohács témájú nagyméretű történelmi tablóját, Fekete Károly püspök és Győri János közgyűjteményi igazgató kö-

názta a Petőfi-verseknek a Kodály Kórus által hatalmas erővel megszólaltatott vegyeskari feldolgozása, végül koszorúzás és szeretetvendégség zárta az alkalmat.

A megszólalók a város, a Debreceni Egyetem és a Kollégium képviseletében jelentek meg, s együtt azt a régi szellemi egységet jelenítették meg, amely Debrecenben évszázados hagyományra tekint vissza.

A Kollégium előtti tér és az Emlékkert szobrai (a mai Bocskai, Csokonai, vagy az egykori Haldokló oroszlán) és a Kollégiumon belüli alkotások (emléktáblák, illetve az 1883-ban felavatott Petőfi-szobor) ünneplése is a 19. század vége óta olyan kultusz keretében történt, amely egybefonta a városi költők aktuális évfordulóit és szövegeit (Csoko-

sod-unokatestvére is volt. A Petőfi-rokonság is lehet érv, hogy ez a festmény most, a Petőfi-bicentenáriumon került átadásra, de ennél sokkal jelentősebb tényezők állnak amellett, hogy az idei, jubileumi évet ez a mű ékesíti.

A Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában található 3x2 méteres, hatalmas olajfestményt 1850–51-ben készítette el a művész – aki ettől a képétől használta az Orlai előnevet –, s 1852-ben vásárolta meg tőle a Református Kollégium, igen vaskos, 513 Ft-os összegért. Több mint 170 éve az alkotás mostani helyén, a Nagykönyvtárban tartották azt a kiállítást, amely a festő saját alkotásait mutatta be, 61 portrét, s ezt a tablót. Ez volt a történelmi Magyarország

Petőfi arca (részlet a festményből, lásd a kép bal oldalán)

nai, Petőfi, majd Ady), és a felekezeti háttér (reformátusság) kialakította kulturális nyelvezet, illetve a közösségi (városi, nemzeti) jelképek, szimbólumok világát. 2023 januárjában újból ennek a közös főhajtásnak, az együtt ünneplésnek lehetett örülni.

szöntő szavával, Csorba Dávid festményértelmezésével. Majd a Díszterembe vonult át a népes közönség, s ott a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője, Demeter Szilárd szólt a 200 éve születettekről, a díszlépcsőházban pedig Fazakas Gergely, a TTRE presbiteri főjegyzője a Református Kollégium évszázados Petőfi-kultuszáról. Mindezt megkoro-

A Föltámadott a tenger dallamai a Petőfi-szobor lábánál és a különböző emlékező közösségek koszorúi – az ünnep ihletett hangulatát nem kell különösebben körülírni. Sokkal inkább szükséges magyarázni a Nagykönyvtárba a Püspöki Hivatalból visszakerült 19. századi Orlai-festmény kötődését az alkalomhoz. 2022-ben volt 200. évfordulója a festő, Petrich Sámuel születésének, aki nem mellesleg nemcsak egy évben született Petőfivel, hanem má-

első egyéni monografikus művészeti tárlata: addig ugyanis csak vegyes műegyleti kiállításokat rendeztek (sem a témában, sem az alkalmazott technikában nem volt elvárás, de egy személy önálló tárlata végképp nem volt addig gyakorlat). Innentől a – mai szóval – református köz- és felsőoktatás tanárai és diákjai láthatták, majd a második világháború vége felé, ahogy a front közeledett Debrecenhez, került át menedékbe a Püspöki Hivatalba, s most onnan tért vissza, némi restaurálást követően, a régi helyére, a Kollégium Nagykönyvtárába.

Orlai művészi felfogása új irányt teremtett a magyar festészetben, s ez már erre a képére is igaz. A korábbi stílusok és témák (német biedermeier portrék, angol preromantikus Református Tiszántúl

57

ÉVFORDULÓ

tájképek, francia klasszicista filozófiai ideá­ kat ábrázoló képek) meghaladásával egy nemzeti sorskérdéseket bemutató, azok etikailag kiemelt pillanatait, súlyos válságai­ nak dilemmáit a nézők elé táró alkotásai nyomán született meg a hazai romantikus történelmi tablók sora. Ezt a szemléletet olyan fontosnak tartotta Orlai, hogy barátaival megalakította az Országos Magyar Képzőművészeti Társulatot (1861), mely ezt a nézőpontot erősítő, ilyen tematikát támogató, és ehhez mért kiállításokat szervezett, s ebben társai Than Mór, Barabás Miklós, Székely Bertalan vagy éppen Madarász Viktor voltak.

De mit is ábrázol a festmény? A Mohácsnál elesett II. Lajos király testének feltalálása címet viseli, és egy világítóan fehér holttestet láthatunk a középpontjában, az azt körülállók csoportjával, fegyverek, holtak közt, viharos egek alatt. A cím jelzi, hogy az 1526 augusztusában a csatában elesett, majd ideiglenesen eltemetett test hivatalos, októberi feltalálását rögzíti, ami után elindították a testet az állami temetésre, hogy utána új királyt iktathassanak be. Az 1850-es évek önkényuralmi időszakában tehát Orlai egy 300 évvel korábbi nemzeti katasztrófa pillanatképét idézi a nézők szeme elé, s késztet a párhuzamok felismerésére. Akkor veszni látszott minden: a középkori Magyar Királyság egyházi és állami vezető rétegének majdnem egésze maradt ott a csatatéren a királlyal együtt, ezt török invázió, az ország két, három, végül négy részre szakadása, valamint 150 éves muszlim uralom követett. 1849 után pedig a reformkorban és a forradalomban kivívott polgári Magyarország alkotmányos rendje, szabadságvágya látszott örökre homályba veszni: ’49 őszétől ’53-ig kivégzések és üldöztetés, várfogság és kötelező besorozás, teljes állami és kulturális cezúra következett.

A képen megjelenített tisztességet tevők és siratók arcai reformkori politikusokat, vezető személyiségeket idéznek meg (Batthyány, Kossuth, Görgey), az egyik holtban pedig épp Petőfi Sándor arcára ismerhetünk. Ekként viszont a Mohácsnál elesettek (az uralkodó s a katonák) a szabadságharc áldozatait, a sirató nők és gyászoló férfiak az 1850-es évek hangulatát, a megtorlást követő néma csendet idézik meg. S teszik mindezt egy olyan kompozí58

Református Tiszántúl

Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor (1840 k.)

cióban, ahol a király a reneszánsz és barokk kori halott Krisztus-ábrázolások módján, a Pietà szokott elrendezésében látható.

A Nagypénteken keresztre feszített Krisztus harmadnapra húsvéti Megváltóként jelenik meg: őt holtában, megtöretett testében sem lehetett másként ábrázolni, mint aki magában hordozza a feltámadást.

Ez viszont arra készteti a nézőt, hogy az allegóriát magára értse: ahogy 1526 után elveszett az önálló Magyar Királyság, úgy 1849 után az önálló polgári Magyarország; de ahogy a 16. század történelmi viharai ellenére sem veszett el a magyarság, akként az önkényuralom is csak átmenet lesz, hisz „él magyar, áll Buda még! A mult csak példa legyen most” (Kisfaludy Károly: Mohács).

A magyar szabadságeszményeket szokás Petőfi személyével, verseivel szemléltetni.

Orlai számára is nemcsak rokon, sőt jóbarát volt Petőfi, hanem jelképe az ideákat művészien megformáló, a kor lelkét megjelenítő invenciózus költőnek, prófétának. Amint a szabadsághoz való viszonyt jeleníti meg a festményén a többi reformkori alak is. Ekkor,

1851-ben még úgy tartotta a közszellem, hogy egy intuitív személyiségnek kötelessége szólnia, a közösségi véleményt erős hangon képviselnie, akár vezetnie. A csatatéren eltűnt Petőfi versei, a bükki hegyoldalban, Tardonán bujdosó Jókai ekkoriban írt debreceni novellái, valamint Orlai történelmi tablói mind ezt a spirituális útmutatást képviselték. Egykor ők hárman indították útjára a Pápai Református Kollégiumban az Önképzőkört, később beálltak nemzetőrnek, s a debreceni országgyűlések eseményeit nyomon követték, eszméit halálukig ápolták. A Debreceni Református Kollégium 1852-ben nem véletlenül vásárolta meg „a szabadság őrvárosa” számára ezt azt alle­ gorikus festményt: útmutatást kívánt adni, tovább vinni a lángot.

A monumentális alkotás 2022 végétől minden érdeklődő számára szabadon megtekinthető a Debreceni Református Kollégium Múzeumában váltott belépőjeggyel, hétfőtől szombatig 10-től 16 óráig.

A K T U A L I TÁ S O K

A kívülállók megszólítása, a gyülekezetek lelki életének felvirágoztatása Nagy hangsúlyt kap idén református egyházunkban a lelkipásztori szolgálat témája, a Zsinat ugyanis a 2023-as esztendőt a lelkipásztori hivatás évének választotta.

A legfőbb célkitűzés, hogy lehetővé váljon a lelkipásztorok támogatása, megújulhasson a képzés, egyre többen válasszák a lelkipásztori szolgálatot hivatásuknak, és erősödjön a lelkészek elköteleződése. Ennek jegyében háromalkalmas esemény­ sorozatot hirdetett a Tiszántúli Református Egyházkerület. A szervezők három helyszínen, hármas egységekben várták a kilenc egyházmegye lelkészeit a találkozókra. Az első rendezvényt Nádudvaron tartották március 22-én, a következőt március 27-én Kocsordon, a harmadikat pedig április 17én Zsadányban.

Lelkésztalálkozó Nádudvaron

Dr. Kis Klára

Mucsi Zsófia

Hajdú Zoltán Levente

A fórumokon résztvevők előadásokat hallhattak a lelkipásztori szolgálat aktuális kihívásairól, személyes beszámolókat a pálya szépségéről, valamint megoszthatták saját tapasztalataikat is, ahogyan tette azt dr. Kis Klára, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem teológiai tanára, aki előadásában azt fogalmazta meg, mi a lényege a lelkészi hivatásnak, hol kell lennie a fókusznak a szolgálatban. Mint mondta, a legnagyobb veszedelem abban áll, amit Jézus is megfogalmazott, hogy a só elveszti ízét. „Istentisztelet Isten jelenléte nélkül, vallásos élet az élet istentisztelete nélkül, aktivitás gyümölcstermés nélkül. Nem külső veszedelmek fenyegetik Isten népét, a veszedelem belülről jön, csak onnan lehet megrontani, egyébként a pokol kapui sem tehetnek benne kárt” – hangsúlyozta, majd arról osztott meg hasznos gondolatokat, hogyan érhetik el a lelkipásztorok a kívülállókat. Az elérendő peremvidéken az embereknek Isten-problémájuk van, erre a hiányra pedig a nagy Istenről, a nagy

Gondviselőről szóló bizonyságtétellel kell válaszolni – emelte ki. „Egy olyan Istenért, akiben nincs kihívás, egy lépést sem tesznek az emberek. Az igazit követik az emberek, és az valódi imádatot kap” – mutatott rá.

tának, Isten-kapcsolatának megerősítése, a segítségkérés kultúrájának erősítése – ezt a feladatot látja el a Gyökössy Intézet.

A lelkipásztoroknak nemcsak másokra, de saját magukra is gondot kell fordítaniuk – erről, azaz a lelkipásztorok lelki egészségvédelméről tartott ismertetést Mucsi Zsófia, aki a Zsinat Missziói Szolgálatának országos kezdeményezését ajánlotta figyelmünkbe.

Egzisztenciális bizonytalanság, kapcsolati és szakmai problémák, a szolgálatban való elfáradás, hiányosságok és feszültségek – ezekre keres megoldást az a program, amely találkozási és tanulási pontot is jelent. Mint mondta, segítő szolgálat oldja meg ezentúl, hogy több helyszínen tudjanak lelki, spirituális szolgáltatásokat igénybe venni az egyházi alkalmazottak és lelkipásztorok. A legfontosabb céljuk a kapcsolatok ápolása, a közösségek lelki életének felvirágoztatása, a szolgálattevők küldetéstuda-

Milyen egy icipici faluban lelkésznek lenni, vagy az országos egyház missziói szolgálatában vezetőnek? – Hajdú Zoltán Levente lelkipásztor néhány kulcsszó segítségével vázolta fel, hogyan lettek részesei a csodának egy Somogy megyei kis faluban. Mint mondta, miközben mindenki arról beszél, hogy szükség van a világ megváltoztatására, azt senki sem látja, hogy a gyakorlatban ez miként tud megvalósulni. Ahhoz, hogy bármi praktikusan és rendszerszerűen működni tudjon egy gyülekezetben, ahhoz nulladik lépésben a lelki megújulásra és esélyadásra van szükség. Elkezdték a gyülekezet újjászervezését, és egy valódi csodasorozatnak lehettek részesei, hiszen egy reménységében elveszett gyülekezetből egy lélekben megelevenedő gyülekezet jött létre, ahol a tagok aktívan élik meg a hitüket.

Szilágyi Szilvia sajtóreferens (TTRE) Református Tiszántúl

59

A K T U A L I TÁ S O K

Megélni az összetartozás örömét, megmutatni reformátusságunk sokszínűségét

A Tiszántúli Református Egyházkerület és a Debreceni Református Egyházmegye május 18–21. között rendezte meg színes programokkal, ünnepi kibocsájtó istentisztelettel, koncertekkel, bibliaismereti vetélkedővel, konfirmandus találkozóval a II. Debreceni Református Napokat.

A rendezvénysorozat központi napjára május 20-án, szombaton került sor, amikor is egyháztáji vásár, főzőverseny, kézműves és gyermekfoglalkozások, keresztyén koncertek, tárlatvezetések, református kvízjáték és úrvacsorás istentisztelet várta mindazokat az Emlékkertben és Debrecen református

negyedében, akik meg szerették volna élni az összetartozás erejét és örömét. Hadházi Tamás, a Debreceni Református Egyházmegye esperese a megnyitón úgy fogalmazott, a Debreceni Református Napok remek alkalmat nyújt arra, hogy megmutassuk, mi, reformátusok, Debrecenben és környékén nemcsak élünk és szolgálunk, de ezt a szolgálatot örömmel tesszük. A szabad ég alatt úrvacsorát venni nagy közösségben különleges lelki alkalom – ennek az erejét is sokan megtapasztalhatták délután. Több százan gyűltek össze az Emlékkertben, a Debreceni Református Napok kiemelt eseményén, az úrvacsorás istentiszteleten, ahol a debreceni egyházmegye lelkipásztorai vezették az istentiszteletet, és Fekete Károly tiszántúli püspök hirdetett igét. A napot a Magyar Örökség-díjas együttes, a Credo koncertje zárta, majd másnap a konfirmáció vasárnapjával fejeződött be a református fesztivál.

Szilágyi Szilvia sajtóreferens (TTRE)

Történelmi emlékhely lett Szabolcs református temploma Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegye napja keretében ünnepélyesen avatták fel Szabolcson, a középkori református templom kertjében azt a sztélét, amely megörökíti a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság döntését, hogy Szabolcs honfoglaláskori földvára és XI. századi eredetű temploma történelmi emlékhely lett.

Az ünnepség május 20-án délelőtt ökumenikus istentisztelettel kezdődött. Revák István görögkatolikus parókus és Takács János római katolikus plébános szolgálatát követően dr. Fekete Károly tiszántúli püspök hirdetett igét.

A püspök csodának nevezte, hogy – korukat és történetüket ismerve – megmaradt a fizikai lét oltalmazója, a földvár és a lelki élet bástyája, a templom. Emlékeztette a jelenlevőket, hogy amikor 1092-ben László király ide hívatta össze a zsinatot, akkor megalkották a szertartásos és a hétköznapi élet rendelkezéseit, az isteni és az emberi 60

Református Tiszántúl

törvény mércéjét, mert a király ismerte a kettős nagy parancsolat elválaszthatatlan rendjét és elvárását: Isten ügyének védelme érdekében megállapította a kegyesség és a tisztelet kötelmeit, az ember jövendőjéért pedig elengedhetetlennek tartotta a jóság és az igazságosság zsinórmértékét megállapítani.

Ünnepi beszédet mondott dr. Navracsics Tibor területfejlesztési miniszter. Az emlékhely avatásán Harrach Péter, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke szólt az ünneplőkhöz.

Dr. Fekete Károly püspök (TTRE)

A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

Református Tiszántúl

X X VI I | 2019 | 4

Református Tiszántúl

X X VI I | 2019 | 3

Református Tiszántúl

X X VI I | 2019 | 1-2

Református Tiszántúl

X X VI | 2018 | 4

X X VI | 2018 | 2–3

X X VI | 2018 | 1

Református Tiszántúl A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

Református Tiszántúl A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

Hálaadás az Egységnapért

A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

200 Ft

Református Tiszántúl

X XIX | 2021 | 3

Református Tiszántúl

400 Ft

X XIX | 2021 | 2

Református Tiszántúl

400 Ft

X XIX | 2021 | 1

Református Tiszántúl

400 Ft

X X VI I I | 2020 | 3 – 4

Református Tiszántúl

400 Ft

X X VI I I | 2020 | 2

X X VI I I | 2020 | 1

400 Ft

A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

Református Tiszántúl A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

Imádság

Református Tiszántúl

X X XI | 2023 | 1

Református Tiszántúl A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

X X X | 2022 | 4

Református Tiszántúl A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

X X X | 2022 | 3

Református Tiszántúl A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

X X X | 2022 | 2

Református Tiszántúl

X X X | 2022 | 1

X XIX | 2021 | 4

Egyház és iskola

Református Tiszántúl A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

A TISZÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET LAPJA

Diakónia Misszió a változó helyzetben

Hitébresztés és hitmélyítés

Pünkösd – vigasztalás

A lelkipásztori hivatás éve

Teremtésvédelem

Megrendelői űrlap Az űrlapot – kitöltés után – szkennelve vagy befotózva is be lehet küldeni erre az e-mail-címre:

reftisza@reformatus.hu Alulírott megrendelem a Református Tiszántúlt a 2023. évre.

Az előfizetési árat (példányonként 4 × 1000 = 4000 Ft) befizetem a TTRE számlaszámára:

11738008-20011428

Megrendelő (gyülekezet / intézmény / magánszemély neve):

Példányszám összesen: Postacím: E-mail-cím:

Református Tiszántúl

Név, aláírás

REFORMÁTUS SZÁLLÁSHELYEK A TISZÁNTÚLON Megbékélés Háza

Református Konferenciaközpont, Berekfürdő Közösségi szálláshely 76 szobával, 219 férőhellyel.

Teljes körű ellátás, konferencia- és szekciótermek, akadálymentes szolgáltatások.

5309 Berekfürdő, Berek tér 19. • megbekeleshaza.reformatus.hu megbekeleshaza@reformatus.hu • tel. +36 59/319-011

Hét Csillag

Üdülő- és Konferenciaközpont, Beregdaróc Háromcsillagos panzió 25 szobával, 60 férőhellyel.

Teljes körű ellátás, wellness, konferenciaterem, rendezvényhelyszínek, szabadidős és sporteszközök.

4934 Beregdaróc, Alkotmány út 5. • hetcsillag.hu info@hetcsillag.hu • tel. +36 30/349-8583

Ház az Élő vízhez

Református Ifjúsági Üdülőközpont, Tivadar Ifjúsági szálláshely 13 szobával, 60 férőhellyel.

Teljes körű ellátás, kerékpárbérlési lehetőség, kerékpárosbarát szolgáltatások, közösségi terek, szabadvízi strand.

4921 Tivadar, Petőfi utca 27. • eloviz.reformatus.hu info@hetcsillag.hu • tel. +36 30/349-8583

Forrás

Vendégház & Kávézó, Nyírbátor

Közösségi szálláshely 4 szobával, 20 férőhellyel.

Reggeli, kávézó, látogatóközpont, kerékpárbérlési lehetőség, kerékpárosbarát szolgáltatások, helyi termékek.

4300 Nyírbátor, Egyház utca 1. • nyirbator.reformatus.hu/forras-vendeghaz-kavezo • forraskavezo@gmail.com tel. +36 70/734-3024

Élet vize

Apartmanház és Kerékpáros Túraközpont, Csengersima Közösségi szálláshely 5 szobával, 21 férőhellyel.

Kerékpárbérlési lehetőség, kerékpárosbarát szolgáltatások.

4743 Csengersima, Fő út 20. • facebook.com/ eletvizereformatusifjusagihaz • csengersima@reformatus.hu tel. +36 30/689-5830

Szálláshely Lónyán

Lónyai Kerékpáros Túraközpont és Látogatóközpont Közösségi szálláshely 3 szobával, 10 férőhellyel.

Reggeli, látogatóközpont, kerékpárosbarát szolgáltatások.

4836 Lónya, Kossuth Lajos u. 89. • tel. +36 70/621-7722 nagylonyaikozepkoritemplom@gmail.com