A másik megközelítésben a tanulástámogatás értelmezése szűkebb. Alapvetően a munkaerő-piaci relevanciával bíró tudásokra összpontosul, és a képesítések (tudást igazoló, munkaerő-piaci pozíciót javító dokumentumok) megszerzése az elsődleges cél. Van egyfajta jól érzékelhető szakadás nem csupán a szemléletben és annak szavakban történő kifejezésében, de a népesség tanulásának ösztönzését illető tényleges gyakorlatban is. Több tényezőtől, a hagyományoktól és az elosztható forrásoktól is függ, hogy mennyire széles látókörű egy nemzeti stratégia, és mennyire képes minden társadalmi csoportra, minden korosztályra kiterjedően orientálni a tanulással kapcsolatos gondolkodást. Szűkebben az európai térségben is jellemzőnek mondható, hogy a jelentős iskolán kívüli tanulási hagyományokkal rendelkező országok, amelyeknek többsége a „gazdag észak-európai országok” körével azonosítható, sokkal erőteljesebben fogalmazódik meg a tanulás és az állampolgári önállóság, autonómia kapcsolata, mint azokban az országokban, amelyeket gazdasági fejlettségük okán a követő vagy kevésbé fejlett kategóriába sorolnak. Egy tágabb kitekintés is azt jelzi, hogy a gazdaságilag is élenjáró országok (pl. Kanada, Németország és Japán) sokkal nagyobb figyelmet és jelentős forrásokat fordítanak például az idősebbek tanulási lehetőségeinek biztosítására, és jóval aktívabbak azok a civil kezdeményezések is, amelyek az állampolgárok készségeinek fejlesztésére irányulnak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy nemzeti stratégia tanulástámogató kapacitása csakis a gazdasági erő függvénye lehet. A kevésbé tehetős országoknak fokozott figyelmet kellene arra fordítaniuk, hogy nem kormányzati szereplőket megfelelő szabályozással ösztönözzenek az aktív részvételre, és minden eszközt megragadjanak a tanulás költségeinek csökkentésére, nem kormányzati források mozgósítására.
14