SZIRMABESENYŐ

A Bükk-vidék keleti részén, a Sajó nyugati partja mellett fekszik Szirmabesenyő település. A község két településből, az XVII. századtól a gróf szirmai és szirmabesenyői Szirmay-család által birtokolt Szirmabesenyőből (más néven Kelecsényből) és az attól független Sajóbesenyőből (vagy Besenyő, Alsóbesenyő) jött létre 1939-ben. A két település története azonban, az egymáshoz való közelségük miatt a fúziót megelőző évszázadokban is összefüggött. Szirmabesenyő első ismert írásos emléke III. András magyar király uralkodása idején keletkezett. Az említett 1291-es dokumentum közlése szerint Besenew település a Miskolc nemzetségből való Besenyei Sándor fiainak tulajdona volt – innen a település nevének eredete, mely egyben a településen élt besenyő közösségre is utal. A településen egy 1332-es említés szerint egy Mindenszentekről elnevezett egyház működött, mely után fennmaradtak a pápai tizedjegyzék adatai is.

A település alapító atyja gróf szirmai és szirmabesenyői Szirmay István volt, aki I. Lipót magyar király által jóváhagyva 1694-ben költöztette át földműveseit Szirmáról Kelecsénybe, s ebből kifolyólag lett a település neve Szirmabesenyő – utalva a hely birtokosaira, s a lakosság eredetére. Szirmay István felépítette a családi kúriát, majd leszármazottjai a 18. században barokk kastélyt építtettek, illetve átvették a település kegyúri posztját is. Az ő fennhatóságuk

alatt épülhetett ki a helyi iskola is, melynek első ismert írásos emléke 1746ból származik. A kastély jelentősebb tulajdonosa gróf szirmai és szirmabesenyői Szirmay Alfréd volt, akinél gyakorta vendégeskedett sógora, Szinyei Merse Pál; utóbbi az itt festett művei miatt máig a település művészeti arculatának képviselője. Mivel a település lakossága nagy arányban szlovák etnikumú volt – a többek között Szentmihályfalváról (szlovákul Šarišské Michaľany) való betelepítések miatt –, az oktatás az asszimilációs törekvések miatt csak

1875-től folyt magyar nyelven. A szláv eredet máig megfigyelhető a tősgyökeres lakosokon, akik szüleik, nagyszüleik által tudnak szlovák kifejezéseket. A 19. századi anyakönyvekben gyakran előforduló vezetéknevek: Balcsár, Bányász, Béres, Bodnár, Bodolovszki, Bodvanszki, Dojcsák, Duch, Dvorcsák, Dvorszki, Éliás, Furcsák, Gazsik, Germuska, Gibárti, Görömbölyszki, Guzi, Hanák, Hnat, Jarocsik, Kállai, Kascsák, Kirn, Klusovszki, Koczán, Kocsis, Kollár, Konderák, Kopacskó, Kozdrony, Kubiczki, Lipták, Litmanovszki, Markó, Markovics, Mikovszki, Murin, Obóczki, Oscsadlovics, Papczun, Pavlikovics, Petúra, Popovics, Sárosi, Selling, Senviczki, Stefán, Szabados, Szakos, Topa, Tornai, Tövis, Üveges, Vaskó, Vencuch, Virosztek, Xenzsakovics.

Az első világháborúban, 1914–1918 között Sajó- és Szirmabesenyő lakosai közül összesen 41 fő halt hősi halált. 1945-ben a Szirmay-kastélyt az állam eltulajdonította Szirmay Eszter tulajdonosnőtől, amely raktárként, majd ideiglenesen iskolaként működött tovább. A kastély értékes berendezését a lakosság felélte, így a jeles épületet régi pompájában már nem lehet előidézni. Az 1956. október 26-ikai sortűzben elhunyt helyi áldozat volt Koczán Imre és Nagy István. Az 1971-es szirmabesenyői árvíz okozta károk nagy befolyással voltak a település lakosságának életére; ehhez az eseményhez köthető a helyi roma kisebbség Sajókeresztúrba