Issuu on Google+

Prรกgai Tamรกs P E S T I KO R N ร‰ L


Prá g a i Ta m á s P E S TI KOR NÉL

Napkút Kiadó Budapest, 2007


A kötet megjelenését támogatta a Horváth és Társai Ügyvédi Iroda.

B EMUTATKOZ IK

© Prágai Tamás, 2007 © Napkút Kiadó, 2007

Jó lenne megszerezni ezt az összeget – egy kisebb összeget kellene megadnia –, úgy számol, húszezerből még maradna is valami a zsebében, nem is tartozásról (nyugtázza némi örömmel), „egyszerűbb pénzzavarról” van szó. Húszezerből maradna is pár darab ezrese, venne sört, felvágottat, talán „tavaszi felvágottat”, az egészséges zöldségdarabkák miatt. Fodrászhoz okvetlenül be kellene ugrania. Elhanyagolt a megjelenése, a fejét borító (egyéként dús) hajzat amúgy is „előnytelen”, mosás után is mintha leragadna. „Ma okvetlenül levágatom, csak megszerzem azt a pénzt.” Csakhogy a legközelebbi kifizetés hó elején lesz, addig legfeljebb valami emberbaráti előlegről lehet szó, ha egyáltalán hatni tud a bérszámfejtő vagy a pénztáros „kisasszonyra” (bibircsókos vénasszony a Bányainé), vagy esetleg már elfogadott publikációjára vehetne fel előleget a Folyamnál – de ezt már megjátszotta, múlt héten játszotta meg, úgyhogy marad a Turf. Már a gondolattól megkeseredik a szája, mintha tablettás bort öklendezne fel: a Turf bérszámfejtője vár rá. „Hát megint elfogyott a pénzecske, író úr” – szól majd, és ezt kedveskedésnek szánja; de pontosan érezni a hangjában a megvetést és a gyűlöletet, és nem csak a szimpla, világnak 5


szóló gyűlöletet, melyet saját visszataszító volta miatt áraszt, hanem a neki személy szerint járó gyűlöletet, amiért mégis úgy véli, „író úrnak” kell szólítania. „Kevés az, ami a kis színesből bejön, ugye, író úr?” – teszi hozzá, és megnyálazza az ujját (a hüvelyk- és mutatóujját), mielőtt lapozna a bérszámfejtésben. Aztán néhány pillanatra mindenről megfeledkezik, amíg elmerül a járulékok és levonások számértékeiben. Ezek talán a legboldogabb pillanatai. Aztán ismét a repedezett zománcfehér vasráccsal elrekesztett ablakhoz hajol, és odasúgja: „Meg kell beszélnem Jolánkával”, és elhúzza az üvegezett tolóablakot. „Harmadik éve dolgozom ezeknek. Harmadik éve. És még nem adtak státust.” Bányainé becsukja a pénztárhelyiség ajtaját és a sötét átjáróban meglapul, majd mozdulatlanul fülel két-három percig, hiszen Jolánka már régen nincs bent; hazament vagy a gyerekéért, akit egyedül nevel. De a két-három percet mindenképpen kivárja, addig hallgatózik, hallgatja a köhécselést; de leginkább a megjegyzésekre kíváncsi, hátha megjegyzéseket tesz az „ügyfél”, aki „pénzt kérincsélni jött”; mert ezeket további rosszalló megjegyzések kíséretében tovább lehet majd adni. Aztán visszajön, megereszkedett testét a forgószékbe préseli, és az elhúzott tolóablakon keresztül kibocsát egy mosolyt, de már csóválja is a fejét („nehezen ment, író úr, nehezen ment”), és hozzáteszi: „tizenhatezret tudok előlegezni, ha megfelel”. Úgyhogy inkább az Ordas felé indul, keresztül az aluljárón, és érzi, hogy izzad a tenyere, mintha máris a tollért nyúlna, hogy aláírja a készpénzfizetési bizonylatot; ezért zsebre vágja a kezét, de a tenyere a zsebében tovább izzad. Az első két lépcsőfokon nyugodtan döccen le (az Ordas jó megoldásnak tűnik – a cimborák!), de aztán eszébe ötlik a hajléktalan, és megtorpan. 6

A hajléktalan ezt az aluljárót szemelte ki, és a délutáni órákban, mikor legnagyobb az áthaladó forgalom, az aluljáró kereszteződésében leselkedik. Most is ott van. Műanyag hálót borítottak az arcára, amilyenben a kétkilós kiszerelésű zsákos krumplit tartják. A vörös műanyag háló összehúzza az arcát, mintha ráncos lenne; a láthatatlan hálófonaton keresztültüremkedik a táskás bőr, a húscsomók, a puffadt, arcra emlékeztető lebeny. Az egész lehet vagy másfél kiló, az állaga májra emlékeztet, talán síkos is (ettől a gondolattól borzong), lehet, ha nincsen a háló, elomlana. Eszébe jut a húszas. Van még egy húszasa, zsebre dugott kezével keresni kezdi, a zsebkendő redőiben lehet („úristen! nézzétek a zsebkendőjét!”), nem veszi ki, nem húzza elő a zsebkendőt, nem követi el ezt a hibát; így viszont nem is olyan könnyű megtalálni a pénzt, eszébe ötlik, hogy ki is eshetett. Mint ahogy eszébe ötlik az is, hogy a bélés lyukas. Ez esetben a kabát óhatatlanul elnyeli a pénzt, és az csak komoly munkával erőltethető ki a bélés és a kabátszövet közül, akkor, ha leveszi a kabátot; de mivel nem tapasztal lyukadást a zseb belsejében, ez még megfoghatatlanabbá teszi, mért nincs meg a pénz. Közben a lépcső aljára ér, és látja, hogy a szakállas szintén észrevette. Pofaszakálla van (lehet, hogy elburjánzott pajesz), de az álla és a száj fölötti rész, ahol bajusznak kellene lenni, csupasz. („Ezek szerint borotválkozik. Még borotválkozik.”) Amilyen kontúrosan látja a fejét, az arcát, annyira megfoghatatlannak tűnik a teste: a krumpliszsák alatt idétlenül handabandázik egy kabát. Fölfújt orkánkabát, műanyag pufajka. Két merev ujjából elkoszlott, kötött kesztyű áll ki. A kesztyű ujja foszladozni kezdett, az aluljáró torkolatából is kivehetőnek véli, hogy a foszló kesztyűből kilóg egy szál. Egyetlen, fekete 7


szál. A torkolatban állva némi bizonytalansággal tekint a kesztyűre. Látni véli a szálat, a feslést, és valamit a kézből, de lehet, hogy az a valami sötét, fekete folt (például egy másik kesztyű, melyet a pofaszakállas a kötött kesztyű alatt visel). Az is lehet, hogy bőrfolt. Test viszont mintha nem lenne sem a kesztyűben, sem a kabát alatt. Nem tudja kikövetkeztetni, hogyan helyezkedik el a test abban az irdatlan méretű kabátban. Mintha egy ballonban pálcikaembert helyeztek volna el, ráhúzzák a kabátot, aztán megrázzák, hallgatják, hogyan zörög. Közben az egyik ujja megérinti a pénzt. Aztán újból el is veszti, de most már nem veszti el az önbizalmát, mert a pénz, ezek szerint: megvan. Megint rátalál az ujja, érezni véli, hogy a húszas mellett (mert húszasra emlékezett) még egy pénzdarab van. Nem érzi pontosan, hogy mekkora – lehet, hogy még egy húszas, de ez nem biztos. Valahogy mégis úgy sejti, hogy egy másik húszas. „És ha egy százas? Vagy legalább egy ötvenes?” A pofaszakállas kinézte magának. Közeledik, némiképp talán bizonytalanul. Lehet persze, hogy csak a járása ingadozó, de nem így véli; hanem hogy ez a bizonytalanság a kabátjának szól, annak, hogy a kabátja a könyökénél és a súrlódásnak leginkább kitett helyeken, a gallárnál és a hón alatt nemcsak szemlátomást bolyhos, hanem kopott, és a halvány, drappos Esterházy-kockás szövetminta rostjai közül is kitüremkedik egy-egy. Bár ezt csak közelről, egészen közelről vehetni észre. „Üldözési mániám is van?” – kérdezi ezért önmaga felé forduló iróniával. Azon kapja magát, hogy a pofaszakállas felé küld egy bátorító mosolyt. Ezt a mosolyt a pofaszakállas nyugodtan tekintheti grimasznak. És ő is. Rá kell most eszmélnie, hogy milyen mélyről, zsigerből jött fel, ült ki az arcára ez a fintor. (Talán ne is nevez8

zük mosolynak.) Gesztusa egyértelműen bátorító akar lenni, de ez most megalázóvá válik. (Eddig bizonytalanságban maradt a pénzérmék után való kutakodás jellege, hogy mennyire görcsös és mennyire erőltetett hajlamnak kíván megfelelni.) Kiderült, mennyire megijedt attól, hogy nem lesz mit odaadnia. Így viszont megnyugtatja a pénz, a pénz tapintása, és hogy néhány lépés választja el a pofaszakállastól, és világosan kiveheti az arcára boruló ránc-háló rajzolatát. (Nem valami jó a látása, különösen távolra nem.) De részben a pofaszakállas közelségétől, részben az iménti felismerés közelségétől ismét megkeményíti az arcát. A pofaszakállas ettől meghökken, sőt, megtorpan. A gyűrött paksamétát, melynek fedelén a „Fedél nélkül” felirat olvasható, félmagasságban tartja maga elé, hogy ezzel egyben igazolja jelenlétét (hiszen ezt az újságot, pontosabban azt a kéregető „spekulációt”, melyet az újság felkínálása fedez, mindenki ismeri), és csaknem szemérmetlenül, úgy, mintha hivalkodna azzal, hogy nem kell kérnie, megszólalnia – nem kell kérnie, elég, hogy feltartja a gyűrött papírcsomót, pontosabban két keze hüvelyk- és mutatóujja közé szorítva a lap szegélyét kifeszíti, és jobb tenyerét ugyanakkor – kidolgozott módon – kérőn nyújtja maga elé. De most, hogy az arckifejezését meglátja, beledermed ebbe a kidolgozott mozdulatba. Ő viszont azt érzi meg, hogy túllőtt a célon, és mintha visszavonna valamit, ismét el akarja lágyítani az arcát, de annyira görcsösen és keményen teszi, hogy ezzel alighanem éppen ellentétes hatást ér el. Csakugyan. A pofaszakállas lassan leereszti kérésre előrenyújtott kezét. Másfél méternyire állnak egymástól, ő és a pofaszakállas. Kabátzsebében szorongatja a két fémpénzt, már-már emelné is ki a zsebéből, hogy átnyújtsa, de a pofaszakállas nem tartja oda a kezét, hogy kérjen. Néhány másodpercig tarthat 9


ez. Lassan mégis előhúzza a kezét, de már nincsen benne a pénz. Még közelebb lép, és a kezét előrenyújtja, mintha kezet akarna fogni a hajléktalannal, és amikor megszólal, egy kicsit megbicsaklik a hangja: – Pesti Kornél vagyok – mondja. A pofaszakállas az arcába néz, és most már nyugodtan kérdezi: – Az író?

A BUDA PESTI M AYA- KULTUSZ KEZ DETE

Pesti fél tizenkettő óta hall egy hangot – meglehetősen erőszakos hangot –, hogy a Lövölde tér felé menjen, vagyis a Presszó vagy a Maya felé, egyre hevesebben, egyre erősebben követeli ezt a kitérőt a hang. De még tiszta, és nem akar efféle helyen kikötni. A hang viszont azt mondja, hogy ne kerülje el a Mayát. Ezért a bútorüzlet felé kanyarodik, ismét elhalad a hentes előtt (barnára sült húsdarabok és kolbászok hevertek a megvilágított üvegdobozban), és az útkereszteződésnél megáll. A megfeketedett, viaszos kupacokban a járdaszegélyekre és az utak szélére rakódott hótorlaszok betonkeményre tömörödtek, és tíz óra után megcsordultak, bár éjjel még fagyott. A kutya- és macskaürülék, a járdákon rothadó vizelet szaga fél kettő felé válik a szűk utcákban elviselhetetlenné, és a helyzet a késő délután érezhető lehűlés következtében sem lesz jobb. A szag az esti hűvösben is ugyanolyan átható marad. Fél négy felé úgy érzi, hogy a tarkójába beleáll egy hajszálvékony tű. Történnie kell végre valaminek. A Lövölde tér sarkán egy kabátból rászól valaki: – Szevasz. Csodálkozva ő is azt mondja, hogy szevasz. Csak ekkor ismeri meg a kabátból vigyorgó arcban Csótit. 10

11


– A Mayába megyek. Jössz? – Mért, lesz ott valami? Csóti vállat von, ez nagyjából azt jelenti: máshol lesz valami? A kabát egyet zökken. Csóti kialvatlan és áporodott szagot áraszt. A főbérlője két nappal előbb elzárta a vizet, azóta nem tudott megmosdani. Ezért először a függönnyel elválasztott mosdóhelyiség felé megy, utasítja őt, hogy egyedül telepedjen a sarokasztalhoz, ahonnan a legjobban látni a Király utcát. A Mayában mindig van valami. Most például az, hogy egy vendég a vizesblokk felé nyomul (gyanútlanul!), de az ajtóban megtorpan, és felveti azt a – helyzethez korántsem illő – filozofikus kérdést, hogy „mi az isten”. Pesti hamarosan meghallja Csóti hadaró, mentegetőző hangját. A vendég eltűnik. Kisvártatva megjelenik Csóti, és attól fogva háztartásiszappan-szagot áraszt. – Rendeltél? – kérdezi. (Ez azt jelenti: van pénzed?) Pesti szomorúan megcsóválja a fejét. („Harmincöt éves vagyok”, gondolja.) Csóti elvigyorodik, elővesz egy ezrest. Kiteszi az asztalra. – Szerző vagy idézet? Pesti tűnődik egy percet, és azt gondolja: hülyeség. Aztán azt mondja: idézet. Szavalni kezd, azon a visszafogott fejhangon, amelyen saját verseit szokta, amikor szerepelnie kell: „Örök forgóajtó, türelmetlenek szélrózsája. Kipörögtem. Csak behunyt szemmel fordulhatnék vissza, bőrömre bízva sorsomat, a régi borzongásra…” – Állj. Marsall László: Távozó. Pesti megtorpan, csalódottan bólint. – Legalább azt a részt megvártad volna, hogy „vak tükörbe rakja petéit az unalom”. (Azt gondolja: „harmincöt éves vagyok”.) – Mikor adod meg? 12

– Ne hülyéskedj. Holnap. (Azt gondolják: „hol leszünk holnap”.) Zörögve forogni kezd a ventilátor, talán ebben az évben először, éppen akkor indul meg, amikor Marcibányi toppan be. Marcibányi nem is azért kérdezi, de tényleg, csak éppen, ha már itt találta őket, akkor nem kaphatna egy icurka-picurka kölcsönt, már ha ők valamivel jobban állnak, de tényleg csak egy icurka-picurkát – a tekintetét persze nem veszi le az asztalon heverő ezresről. Csóti lassan, de visszavonhatatlanul a pénzjegyre teszi a kezét, és zsebre gyűri. Majd gondol valamit, és visszarakja az asztalra: – Szerző vagy idézet?! – Ja, ti ilyen vicces fiúk vagytok? Szerző – darálja Marcibányi. (Az izgalomtól kicsit dadog – mindig ideges, mindig dadog –, és a bal kezével tépkedi letapadt Krisztus-frizuráját.) Csóti komótosan szavalni kezdi: „Örök forgóajtó, türelmetlenek szélrózsája. Kipörögtem. Csak behunyt szemmel…” – „…fordulhatnék vissza”. Marsall László: Távozó. Marcibányi felkapja az asztalról a pénzt és elteszi, mielőtt közbe tudnának lépni. – Akkor megyek. Sokáig mozdulatlanul áll a bejárati ajtó elé féloldalasan felakasztott függöny előtt, aztán vállat von, és tényleg elmegy. – Ezt az embert… – szúrja közbe drámai hangfekvésben Csóti – nem látjuk többé. – Idézet? Nem ismerem. Aiszkhülosz? Euripidész? – Most kevéssé értékelem a humorodat. Honnan szerezzek ma estére pénzt? – Esetleg szappanreklámnak elmehetnél – jegyzi meg jóindulatúan Pesti. – Mért? Nem is hülyeség. Egy nap két13


szer végigsétálsz a Belvároson… Na hallod…. Szerintem a KÖJÁL biztosan fizetne… Van még egyáltalán KÖJÁL? Másfél óra múlva kilencen szoronganak az asztal körül, de még nem jutott eszükbe, hogy két vagy három asztalt öszszetoljanak. Pesti még mindig azt fejtegeti, hogy felelőtlenség volt Csóti részéről játékba tenni a pénzt; sőt, rosszabb: teljességgel alogikus. Marcibányinak nem volt pénze, tehát ha veszt, nem tudott volna fizetni. És mivel sosincs pénze, nem lehet rajta behajtani. Konklúzó: Csóti irreálisan kockáztatott, ezért most mindketten szívnak. – Nekem van pénzem, haver. Te jössz egy ezressel – veti oda foghegyről Csóti, ettől a megjegyzéstől Pesti kissé lehorgad, de tovább magyaráz: – Akkor is. Az az érzésem, hogy svindli volt. Még nem jöttem rá, hogyan, de svindli. Nem igaz, hogy olvas Marsallt a srác. Közben nagyjából összejött a péntek esti társaság. Pékh, az alanyi költő, aki botanikával és Hegellel foglalkozik. Kéry, egy másik költő, aki történelmi drámát ír. Döme, aki nem ír semmit, de mindenki bízik benne, hogy egyszer majd írni fog. Turkov, akinek középiskolai állása van, és mindenre azt mondja, hogy „ez azért enyhe túlzás”. Verebélyi Aladár, egy zenekritikus. Angéla, aki mindenhol ott van, egy másik zenekritikus. Sebestyén, aki hívő. Lestyán, akiről mindenki azt gondolja, hogy AIDS-es. Zsazsa, akiről annyit lehet tudni, hogy a Sanyi barátnője volt. (Sanyit viszont nem ismeri senki.) Bolygó, akinek állítólag van egy eposza, néha felemeli a mutatóujját, és ilyenkor bólint. Nagycsöpi és Kiscsöpi, két sakkozó. Surda, aki Bácskából Kanadába emigrált, de viszszajött Magyarországra, azóta anorákruhában, kerékpáron közlekedik. Olaszné Sárdi Etel, aki digitális irodalommal 14

foglalkozik, mert az a jövő. (Mind foglalkozik valamivel.) Hideg, egy feminista, kritikai tárcákat ír. Lázár, aki télikabátban harmincöt kiló. Hat óra tizenhárom perckor megérkezik Weéry, és rendkívül idegesen hét óra nyolc percig telefonál; akkor ledobja a mobilt az asztalra, ’még ilyet, gyerekek, lejárt a kártyám’. – Mi az, Weéry, úszik az üzlet? – Gyerekek, ne bosszantsatok fel, nem igaz, hogy ebben az országban mi van! – Öntse ki a szívét, fiatal barátom! (Ezen persze röhögnek, mert ezt egy közlekedési rendőr javasolta egyszer Weérynek.) – Gyerekek, nem tudom, hogy ti hogy értek rá ennyire… Nem tudom, hogy marad minden hülyeségre időtök… Nem tudom, ki dolgozik ebben az országban egyáltalán… – Weéryt országos gondok emésztik… Mondd, nem volt a családban gondnok? – Nagy poén, Kéry, szerintem ezt is vedd be a drámádba… Mit mondtál, mi lesz a címe? Cuncimókusok? – Inkább azt mondd, hogy mi van az Alappal. Berakja a negyven milkót az újgazdag tapló, vagy nem rakja be? – Á, beszóltam neki. Úgyhogy innentől fogva nem érdekel az üzlet. – Mért, nem kell neki a következő évezred folyóirata? – Több kis színest akar, zenészportrék, ilyesmi; úgyhogy tapintatosan jeleztem, hogy ezt nem velem fogja megcsinálni. – Gyerekek, felállítottam. Jön valaki játszadozni? – Csöpi, tényleg minden este el kell sütnöd ezt a hülye poént? – Mért, Hideg, csak mert te nem sakkozol? Egyszer te is beszállhatnál a partiba… Vagy mehet egy ötvenesbe, ha a százas neked gond… De én nem tudom, hogy kinek lehet 15


gond egy százas… Egy százas, hogy velem sakkozhat… És ha elbukod? Nagy ügy! Vagy mehetsz egy menetet az öcsivel, ha túlteng benned a pedofil hajlam… Hét és nyolc között megvitatják, hogy Arisztotelész szerint a katarzis kognitív természetű-e, vagyis abból az örömből származik, amelyet a felismerés okoz, vagy esetleg egészen másféle örömből; szörnyülködnek, hogy Surda ismer valakit, aki kimossa és újrahasználja az óvszert (mért, gyerekek, riszájkling, mondja Surda); aztán felmerül, hogy milyen emberi társadalom alakulna ki a holdon, nők nélkül, és ezt hogy írná meg Wells és Verne Gyula; majd Pékh és Zsazsa felolvassa egy-egy újabb versét (utóbbi nagy alkaiosziban íródott, és az a címe, hogy ’Alexandroszhoz’). – Hú, de bekapnék valamit, gyerekek – jegyzi meg Hideg, de nem mernek röhögni és senki sem mondja, hogy „akkor kapd be”. (A röhögés nem éri meg az azt következő eszmefuttatást.) Hideg csalódott. – Igaza van egyébként Hidegnek – jegyzi meg Surda. – Torontóban, ilyenkor estefelé, mindenütt az égett curryt lehetett érezni. (Nem tudom, mért, de mindenütt szétégették a curryt.) Hányni tudtam volna attól a szagtól. Most meg… nem is tudom… szinte hiányzik. Bolygó fölemeli a mutatóujját, és halkan, de határozottan azt mondja: – Tündike, legyen szíves! Körülbelül három percig tartja felemelve a mutatóujját, és ezért a kitartásért a többiek szinte becsülni kezdik. Ekkor aztán Tündike tényleg odajön: – Mondjad, drágaságom! – Tündike… nagy gondban vagyok – kezdi még mindig a levegőben tartva mutatóujját Bolygó, és Tündike nyilván azt gondolja, hogy nem tud fizetni. Bonyolult, alig követhető 16

körmondatok után, melyekben valahogyan szó esik a gravitációról és a szabad akaratról, a táplálkozásnál lyukad ki: – Istennő… Nem lehetne mégis enni valamit? – Jaj, gyerekek, ezt mindig eljátsszátok. Csak akkor kaptok kaját, ha előre leteszitek a pénzt. Engem nem érdekel, de itt nincs még egyszer hitelben zabálás. Követhető voltam? A két sakkozó azt javasolja, hogy dobjanak össze pénzt és ők felvállalják az üzletet, hoznak kaját a szomszéd hentestől (nyolcig nyitva), az adott keretből a lehető legjobb megoldást hozzák ki, de valahogy senki sem bízik igazán a sakkozók legjobb megoldásában (mindenki előtt sült kolbászok és főtt csülkök lebegnek). Pesti gyomrában krátert érez, rájön, hogy aznap még nem evett, csak kávét ivott és konyakot, és most szinte facsarja a gyomrát a fekete; és a hirtelen támadt tülekedésben csodálkozni kezd azon, hogy itt van. Csodálkozva nézi Angéla arcát, és nem emlékszik, hogy látta volna már valaha ennyire közelről – Angéla éppen Lázárhoz hajol, mintha súgna valamit, de váratlanul belefúj a fülébe, amitől Lázár elpirul és hevesen gesztikulálva magyarázni kezd – Pesti viszont észreveszi, hogy Angéla bal arcán van egy apró szemölcs. Nem érti, hogy mért van ott; aztán meg azt nem érti, hogy ő mit keres ezek közt az emberek között, akik a barátai; de azt ugyanúgy nem értené, ha nem lenne köztük. Harminc másodperc alatt végiggondolja, hogyan telik a napja. Fölkel, kávét iszik, bekapcsolja a számítógépét és ír valamit, amíg unni kezdi, akkor aztán abbahagyja… és mert addig elvből nem nézte meg az órát, most rájön, hogy késésben van, mert a szerkesztőségben már várják. Nincs ideje zuhanyozni és enni sem, éppen csak magára kap valamit és elrohan, elkezdődik a napi pörgés, a dolgok bonyolult szövevénye, amelyben nem tud, nem is lehet igazán eligazodni, és ezért mindig aggódni kell, hogy valamit elfelejtett, és ezért egy költő vagy 17


egy kritikus megsértődik majd, vagy nem emlékeztetett valakit valamire, és ezért az nem hozza majd az ígért anyagot. Reménytelennek látszik ez mindég, és Pesti most, hirtelen, valahogy egészében látja az életét, és ez az egész valahogy olyan, mint egy rendkívül tömör, nehéz anyag, amely egy elhagyott mezőgazdasági telephelyen egy vödör vagy bádoghordó aljára ülepedett, talán törköly. Ennek a hasonlatnak megörül, úgy érzi, el kell mondania valakinek. Csótit keresi, és hiányozni kezd, hogy nem találja. Pékh Lestyánnal vitázik azon, hogy a ’kiszolgáltatott magány’ használható-e versben, Pilinszky-utánérzés vagy egyszerűen szar. Aztán próbálják kétfelől átkarolni Zsazsát, de ő a mosdó felé menekül, akkor Lestyán elővesz egy női magazint és lapozgatni kezdi. Pesti most föláll, de – mint mondja később – „úgy tekintett magára, mintha performanszot valósított volna meg, egy jó közepes performanszot”, figyelmet kér és bejelenti, hogy megvendégeli a társaságot, egy távoli ismerősének születésnapja van, illetve éppen elmúlt a születésnapja, de ez nem tartozik szorosan ide, illetve mégis ide tartozik annyiban, hogy ennek örömére szánta rá magát erre a gesztusra, és mindenkit arra kér, hogy ne utasítsák vissza azt a szerény vacsorát, melyet Tündike hamarosan elébük helyez. Félszeg értetlenkedés fogadja Pesti bejelentését, de – Pesti legnagyobb meglepetésére – Tündike hamarosan tényleg megjelenik egy hatalmas tállal, melyen több, rettenetes méretű sertéscsülök remeg, az asztal közepére helyezi, eltűnik, és hamarosan kenyérkosárral, valamint olcsó, de praktikus, eldobható műanyag evőeszközökkel tér vissza, mert utál mosogatni – a vízben való ázás veszélyezteti fényesre polírozott körmeit. Ez az a pillanat, amikor Bolygó ismét felemeli a mutatóujját. Tündike utánozhatatlan flegmával megjegyzi: 18

– Mondjad, Bolygó. – Tündike drága! – itt Bolygó hatásszünetet tart, nehéz eldönteni, hogy a barátság eszméjét élteti hamarosan, vagy, mondjuk, a termelési versenyt. – Úrnő, ne feledjük a mustárt! – Ezt bírom benned, Bolygó, hogy szinte sebészi éleslátással, világosan fogalmazol. – Legalább valami éles – nyiszál egy nagyobb cubákot Hideg egy műanyag késsel. – Nahát, Hideg, komolyan úgy tudtam, hogy vegetáriánus vagy! – Vörösbort ide! – remegteti meg a levegőt ekkor Bolygó orgánuma. – Iszonytató mennyiségű vörösbort! – Gyerekek, Bolygó rendelt egy öreg kannát. Pesti elé is nagy darab főtt húst tesz valaki, és most egészen közelről és ártatlan csodálkozással nézi a csülköt, mintha most látna ilyet életében először. Csóti hajol a füléhez, és azt suttogja: – Kornél… fantasztikus voltál… Ez a szöveg a születésnappal… Úgyhogy ne aggódj, innen már a felelősség az enyém, szerzek pénzt – és elmegy, Pesti még a keze után kapna, meg akarja szorítani a kezét, és megkérdezni, hogy ’mégis, honnan’ – de már csak arcokat lát maga körül, egészen más arcokat, mint az imént, mintha egy pillanatra Zsazsa arcát is látná, de aztán minden arc beleolvad egy távoli képbe, állkapcsok és ízületek görcsös és erőltetett, megfeszített munkáját látni, mechanikus küzdelmet, hogy egy állat testét minél apróbb rostokra zúzzák (egy állatét, amelynek egyébként ugyanúgy mindenevő fogazata van), és ezek az inak és izmok nyelik a rostokat és izmokat, és most, hogy ennyire közelről látja, hogy hányféleképpen remeg és gyűrődik az állkapcsok körül rágás közben a bőr, azt gondolja Pesti, hogy ezek a fo19


gak mindent összezúznának, és mindent lenyelnének ezek a torkok, és tudja, hogy ezért majd egyszer fizetni kell; a csülök máris nehezebb a gyomrában valamivel, mintha megfeküdte volna, teljesen kitölti, mint a húsdarálék a bendőt. Egyszer csak valaki hangosan böffent. Pesti megvetően ránéz, és dohánymorzsás zakója belső zsebéből irdatlan méretű szivart kapar elő. – Most pedig, barátaim – emelkedik szólásra ismét Pesti –, itt az ideje, hogy megidézzük valahogyan azt a ’szegény Kosztolányit’. – Tényleg, Pesti – jegyzi meg foghegyről Verebélyi Aladár, aki, míg a többiek túlették magukat a csülkön, egy partitúrát olvasgatott –, meg akartam tőled kérdezni, hogy mikor kezdődött nálad ez a Kosztolányi-komplexus. Hogy pontosabban fogalmazzak: hogyan lehet valaki akkora sznob állat, hogy ilyen nevet vegyen fel, mint ez a Pesti Kornél, kérdem én. Nem mondom, ha te lennél Turkov… akkor földolgoznám ezt is, és azt mondanám: egyszerű, elmekórtani eset. De téged egyébként épeszű embernek ismertelek meg. Vagy akkoriban, hogy úgy mondjam, alulfejlett voltál? – Nem tartjátok Verebélyi kérdését enyhén szólva ízléstelennek? – kérdezi Turkov. – Miért, gyerekek, jobb lenne, ha engem is úgy hívnának, mint őt? – bök rám csülökzsíros mancsával Pesti. – Mint őt? Csodálkozva mondogatják a nevemet. Nem tudom, miért, de szeretem, ha a nevem hangosan mondogatják. – Hogyan? Hát eredetileg nem is vagy Pesti? – Gyerekek! Nem is tudtam, hogy ez a Pesti Kornél felvett név….! Kérdőn Pestire néznek. Valamit hablatyol. 20

– Tudjátok, távoli rokonok vagyunk… ezzel, itt. (Rám mutat.) A dédapáink, vagy valami ilyesmi… És történetesen mind a kettőnket ugyanarra a névre kereszteltek… tévedésből. Talán megértitek, hogy nekem ez kellemetlen. (Nekem is kellemetlen, gondolom.) – Meg aztán… tudjátok… nem is tetszett az a név, hogy „István”. A Kornél… hogy is mondjam… impozánsabb. – Jé! Én azt sem tudtam, hogy korábban Istvánnak hívtak! Bolygó tanár úr mutatóujja a levegőben. – Álljunk meg egy szóra! – szögezi le jelentőségteljes fejhangon. – Ti, barátaim, mindnyájan művelt fiatalok vagytok (tisztelet a kivételnek), és be fogjátok látni, hogy most egy turpisságot leplezünk le. Áruljátok már el, de őszintén (emeli fel még jobban, fontoskodva a hangját): mond nektek valamit ez a cím, hogy Sakálok? – Sakálok. Esti Kornél. Kosztolányi – szögezi le Turkov. – Bingó! Helyes, amit Turkov tanár említett… Illetve nem: Esti Kornél kalandjai, barátom, kalandjai… De ehhez most még valamit hozzáteszünk. Ez az egyetlen hely, hangsúlyozom, az egyedüli hely az Esti Kornél korpuszban (beleértve Esti Kornél kalandjait is) ahol Estit… illetve az elbeszélőt… Ez az a rész, tudjátok, ahol Esti Patakinál alszik, és azt mondja neki, hogy mi lenne, ha ő eltűnne, míg Pataki viszszajön a mosdótállal – szóval, ahol az elbeszélőt ’Istvánnak’ szólítja Pataki! Nem, ne szóljatok közbe: az elbeszélőt, aki elvileg Esti, tehát Kornél, de Pataki világosan és érthetően azt mondja, hogy „kimondanám a neved, először hangosan, aztán halkabban, azt hogy ’István, István’ ”. Vagy valami ilyesmi. Na mármost mi következik ebből? Ad egy: hiba csúszott a mátrixba, Kosztolányi, a nagy Kosztolányi lyukat lőtt. Ad kettő – ez a két seggfej – oppardon, de nem találok jobb szót, szóval ez a két seggfej szórakozik velünk, összebeszéltek és kitalálták ezt a Pesti Istvánt, akarom mondani Prágai Kornélt… 21


Szóval értitek… Mert ezek képesek, és olvasnak Kosztolányit – (Bolygó felemeli a hangját). – Konklúzió: ez az egész svindli, és én ezt a svindlit ezennel… a legnagyobb ünnepélyességgel le-lep-le-zem!!! A szavait követő ingatag csöndet Zsazsa töri meg. – Nahát… ezt nem gondoltam volna rólatok. Hogy így meghülyítitek az embert ezekkel a nevekkel… Nahát… Ezt most már végképp nem értem. – Felém fordul. – Te nem is ezen a néven szoktál publikálni! Akkor mi értelme van ennek az egésznek?! (A szavakat hangsúlyosan, szótagolva ejti ki.) Szerencsére nem kell válaszolnom. (Én Pestivel ellentétben utálom, ha rám terelődik a figyelem.) Pesti sokat sejtetően vigyorog, elkéri az öngyújtómat, leharapja a szivar végét és féloldalvást a padlóra köpi (a primitív állat! egyébként is meg volt már vágva a szivar), kortyol a vörösborból, végre rágyújt. – Gyerekek… most egy kis sajtot ennék – (és arra gondol, hogy Csóti a pénzzel még nem érkezett meg). A dohányfüst fél tizenegy után kezd konkrét alakot ölteni, az utcai sarokban, a szomszéd asztalnál, ahol legkevésbé jár a levegő, először jellegzetes fejtartás, asztalra könyöklő alak jelenik meg sötéten, utóbb kiderül, sötét szalonkabátot visel; a vakító fehér ingmellen sötét csokornyakkendő. Egyre fehérebben vakít az arca is, az a jól ismert arc, mely legtöbbet szerepel középiskolai irodalomkönyvekben és lexikonokban, az a fiatalkori kép, ahol vidám még és sötét haja elöl a homlokába göndörödik, és mintha nem is ’valamin’, hanem magán az ’életen’ nevetne. A nagy ember most is derűs, bár kicsit áttetsző. – Tulajdonképpen örülök nektek, és most, hogy így együtt vagyunk, el kell mondanom valamit – szólal meg halkan, és kortyol egyet a hideg kávéból, ami a szomszéd asztalon ma22

radt ott (többen állítják, hogy látták, hogy a kávé hogyan folyik le az ingmell mögött). – De ez, amit mondani akarok, egyáltalán nem lesz valami kellemes. Sajnálom. – A halál…. – sóhajt Zsazsa. – Nem, nem a halál. A halál…. – tűnődik a jól ismert ember, és egy pillanatra látni a szemét – egyáltalán nem olyan kellemetlen valami. Inkább közömbös. Egyfajta elégedettség. Talán még sohasem volt ilyen csend a Mayában, mint most. Úgy emlékszem, hogy hirtelen a ventilátor is leállt, vagy legalábbis elhallgatott. Tündike leesett állal támasztja a pultot, a hátsó asztaloktól is a nagy embert bámulják rendkívül bamba szemmel. – Szóval nem a halál. Azt akarom elmondani nektek, hogy kik vagytok. Persze mind azt gondoljátok, hogy tudjátok, kik vagytok… vagy legalább, hogy a legjobban ti tudjátok… azt hiszitek, hogy ti vagytok a győzedelmes típus, az új ember. Ez a felismerés engem zavar. Mi több, bosszant. (Ismét elhallgat, és keserűen elmosolyodik.) Hát nem. Vegyétek tudomásul, hogy nem ti vagytok az új ember. Nézzetek végig magatokon. Engedelmesen végignéznek. Megnézik, hogy milyenek tényleg. – Vegyétek tudomásul, hogy mindannyian az én kreációim vagytok – mondja a jól ismert, fehér fej, és félresimítja homlokából a fekete fürtöt. – De sajnos elég rosszul sikerült kreációk. Ezért vagyok itt. Most felemeli a hangját, és dörgedelmesen megkérdezi: – Melyőtök gondolja magát például sikeresnek? Aztán, mintha bárki is válaszolni merne vagy félbe merné szakítani, sietve hozzáteszi: – Igen… igen… konkrét, anyagi és üzleti sikerekre, pénzre és hírnévre gondolok. Van jó autótok? Villátok a Sváb-hegyen, bérházatok a Logodi utcában? Arany inggombotok? 23


Szekrényetekben harminchat öltöny, hogy szeszélyesen öltözhessetek? Ajándékoztok drága nyakéket drága nőknek? Reggeliztek pezsgőt vagy hideg rákot, szintén szeszélyből? Utaztok a tengerhez februárban, csak mert Szicíliában szép a tavasz? – Mást kérdezek: hova tűntetek a napilapokból? Hol vannak az írásaitok? Hol a véleményetek? Hol vagytok egyáltalán?! – Csalódtam bennetek, és ezért, amint eloszlok (ugyanis mindjárt eltűnök, mert ha nem is hallani, azért működik a ventilátor), vissza foglak benneteket vonni. A köpönyegem alól bújtatok ki, és elegem van, hogy mást sem tudtok, csak takarózni a köpönyegemmel. Tudjátok, mi fáj legjobban….? Hogy a vágyaitok is annyira szerények. Szerkesztőségi vagy egyetemi állás, sovány pénzzel… Díjak és ösztöndíjak, megélhetés… Folyamatos ’publikációk’… (Kultúrdekorációk a hátsó oldalakon…) Szánalmas és nevetséges. – Tudjátok – mondja, és nehéz, ezüst szivartárcát, drága havannát vesz elő, örömmel megszagolja –, tudjátok, néhány alkalommal elszóltam magam. Hogy úgy mondjam, jeleztem nektek… Szóltam, hogy ne feledjétek egy percre sem, hogy királyok vagytok… Amikor végigmentek az utcán, dolgoztok, káromkodtok vagy szeretkeztek, mondogassátok fennhangon és magatokban ezt a tudást… De hogy mért bíztam bennetek ennyire, most már nem is értem! Aztán sokáig hallgat, majd szivarozás közben még ezt a mondatot mondja a kifejezetten gonosz fej: – Az én kreációim voltatok, de meguntalak benneteket. Úgyhogy húzhattok a francba! Oh, pardon…! Végérvényesen elhallgat, és mélyeket szív a drága szivarból.

24

BEAVATJÁ K

A teáskanna a kredenc lapjához tapad. Kifolyt valami. Talán méz, talán egy csöpp lekvár. – Nézzenek oda! Elpirul, most meg elpirul! Ilyet még nem láttam, hahaha! Hátraveti a fejét. Göndör, erőteljes fürtjei ragyognak. (Pesti tudja, hogy „Makadám” hajnövesztőt használ.) Izzadságcseppek lógnak a homlokáról. – Elpirultál, Pistuka? Nem megmondtam! Hahaha! „Meddig leszek még Pistuka neki?” – Gyula bácsi! Harminchét éves vagyok. Megint itt van. Néha felbukkan: de azért öregszik. „Látom rajta, hogy öregszik.” Világoskék konyhaasztal előtt ül, hokedlin, magyaráz és kolbászt eszik. „Az ejrópás rokon.” Az „ejrópás rokon” Szabadkáról „ment ki”, „amikor azok a zavaros idők voltak”. (A „ki” persze azóta „bent” lett, mivel ők is „csatlakoztak Európához”.) Egyedül a lakás nem változott. Homályos hall, a bejárati ajtó vasráccsal óvott, hosszúkás ablakain át a gangra és a szintén sötét és szürke, sárga kockakővel borított udvarra látni – innen nem látja, persze, a követ, de tudja, hogy ott van a kockakő is, és a belső udvarokat elválasztó betonfal a szőnyegporolóval. Bár lehet, hogy az is öregebb lett; gyara25


podott egy-két folttal, és a vakolat még kormosabb, feketébb. A hokedliről csak a szürke és málló tűzfalat és a „szemközti szomszéd” bejárati ajtaját, a rendszerváltozás óta „mázolt és felújított bejáratot” látja az adventi koszorúval. Papagájos csendélet a falon Gyula bácsi mögött. Másodvonalbeli, valószínűtlenül eleven színekkel festett reprodukció. Hatalmas asztalon irdatlan gumók és vadvirágok, közöttük néhány hal. Hátul, egy törött oszlopon papagáj trónol. A csőre félig tátva, rikoltoz. („Minek rikoltoz egy törött oszlopon trónoló papagáj?”) – Mondd – csap le rá a nagybácsi, köntörfalazás nélkül –, a nőkkel hogy vagy mostanában? „Hányszor ültünk már itt. Éppen így. És mindig a nőügyeimről beszéltet.” A teáskanna fedele kipottyan a kezéből, éppen úgy, mint amikor nagybátyja először kérdezett rá a „nőügyeire”; huszonöt évet, kerek negyed évszázadot zuhan vissza az időben, mielőtt csörömpölve földet érne a mákszemcsés keramitkövön a fedő – ugyanaz a fedő, hiszen tárgyak dolgában állhatatos; ezerkilencszáznyolcvanat írunk, ő éppen abban a korban, amikor a világlexikon mindig a „punci”, a „fasz”, a „hímvessző” és az „elélvez” szavaknál nyílik fel; de ezeket némán, szájmozgás nélkül mondogatni már nem kell. Talán az ütött-kopott zománc vetette fel az emlékezés fonalát, vagy maga a tárgy, a kannafedél; vagy azok a tárgyak, melyek a félhomályos hallban körülveszik, a kredenc a soha-elő-nemvett porcelánnal, a stelázsi, a sublót – párnavég „Isten áld meg a magyart!” hímzett felirattal (sic!), vagy éppen azok a dolgok, amelyek hiányoznak innen; mert a „zaciba” vagy az ócskapiacra vándoroltak, emlékekben élő nagyapák ezüstórái és bélyeggyűjteménye. Mindaz, amit ő vagy szülei eltékozol26

tak. Nem mintha éppen tékozolni akartak volna. Kalózok jöttek, és végigdúlták a nehéz, ódon szagú fiókokat, keresték a „családi ezüstöt”, Ilus néni kiszidolozott kanalait – szerencse, hogy ők már nem találták, persze lehet, hogy soha nem is létezett ez a titokzatos kincs –, intarziás dobozkákat dúltak fel és karton szalvétatokokat, visszataszító porcelánmütyürök értékét latolgatták: mindenképpen vinni akartak valamit, „ha már itt vagyunk”, mondták (szinte mindegy volt, mit), végigsuhantak a szekrény alatt is, megbotlottak a szekrényláb és fal között elvackolódó porcicákban. Tudta, hogy előbb vagy utóbb felvetődik ez a „szempont” is, az ő „nőügyei” – kiemelkedik története a tárgyak közül, mint egy régi fénykép kontúrja; de aztán elsimul a többi „ügyek”, nagyapák és nagyanyák ügyei közt. Most először jutott eszébe, hogy ezekről az ügyekről nem tud; elhallgatásra ítéltettek, és el is hallgatták őket; és aligha kerülnek vissza a vitrin polcaira, a régi porcelánok közé. Huszonöt éve még két kofferral a kezében és hatalmas szamovárral a hóna alatt jelent meg: „Szamovár. Nektek hoztam. Jó. Orosz, de jó. Moszkvából jövök – jegyezte meg, és levette „usánka” szőrmesapkáját. – Nem is tudom… Talán időzöm nálatok egypár napot.” „Most akkor Gyula – vagy Jules?” A tárgyak azóta fogytak. A bőröndök kisebbek lettek, a szamovár elmaradt. Az utolsó falatokat mártogatja fel a tálból, kenyérfalat, mustár, szürcsölve élvezi a kolbászzsírt; és ő arra gondol, milyen szokatlan, hogy valaki kedéllyel eszik. Nagybátyja valóban az evésre koncentrál, minden falatot élvez – ahelyett, hogy beszélne rágás közben is, megbeszélne vagy beszámolna, tájékoztatna vagy magyarázna, ahogy például apa, aki fontosnak tartja, hogy családja egyaránt nyomon kövesse a palicsi üdítőital-palackozó vagy a Soroksári úti 27


Trilakk napi gondjait. „Nem csoda, hogy ízletes táplálkozásra ebben a környezetben nem jutott idő.” (Ő egyetemi hallgatóként is egyre fogy: a tankörben papírnak becézik. Ajtórések alatt közlekedik, és borítékban adja fel magát, postán utazik a rokonokhoz, Szabadkára.) – Öröm nézni, milyen élvezettel eszel, Gyula bácsi! A nagybácsi jelentőségteljesen közelebb hajol, és a zsíros, mustárragacsos papírtálcát, amin a hurka volt, odébb tolja – talán, hogy semmi se állhasson közéjük. – Ne szarj be mindjárt, öcsi, nem arra vagyok kíváncsi, hogyan dugtok. Úgy értem, jársz-e valakivel – kérdezi, éppen mint huszonöt éve; és ő éppen olyan engedelmesen válaszol: „Most éppen nincsen barátnőm.” Világosan emlékszik, hogy akkor ezt válaszolta: „Majdnem felszedtem valakit, de aztán mégsem.” – Majdnem – hümmögött Gyula elégedetlenül. – Majdnem… Milyen az, majdnem felszedni valakit? Ide figyelj, öcsém: nehogy megtudjam, hogy romantikus alkat vagy! Még csak az kéne, hogy ez derüljön ki! Ámbár … – legyintett széles ívben – a mi családunkban… Szerette volna tudni, mi van „az ő családjukban”. Akkoriban semmi sem érdekelte volna jobban, mint ez. De nem derült ki semmi. Nézte csak a nagydarab embert, ahogy a magasba emeli a sörösüveget. Vékony hab csorgott lefelé az állán. Az üveg hangosan csattant az asztalon. – Azt ne mondd, hogy nem merted megfogni a kezét, Pistuka! „Úgy nézett rám, mintha én gyilkoltam volna meg Batthyány grófot.” Tény, a grófot megölték. Agyonlőtték, mert felesége rövid pengéjű, ám borotvaéles kést csempészett a börtönébe – a gróf ezzel a késsel metszette át nyakizmait, nehogy akasztani le28

hessen: akasztás esetén leszakadt volna a fej. Így tehát agyonlőtték, kegyelemből; ez a dicsőség nem jutott ki a magyar szabadságharc tábornokainak. De mért gondolja Jules, hogy éppen ő? Hogy éppen ő akar vezényelni a kivégzőosztagnak? Elképzeli, hogy keze a hideg kardmarkolaton… magasba emeli… tűz! Megborzong. Már látja is a sajtóról frissen levett címlapfeliratot: Prágai István, a miniszterelnök gyilkosa. „Vajon mért emlegette Jules annyit ezt a rémes történetet?” (A Prágai István áthúzva, fölé írva: Pesti Kornél… Nevünkről a gyalázatot…!) – Már mikor megváltoztattam a nevem, Gyula bácsi. – Te változtattad meg? Nem az a bácskai Prágai-gyerek? Mert én már azt is hallottam. – Már a barátaimnak is Pesti Kornél vagyok. A papagáj, ez a rettenetes madár, mintha kihajolna a másodvonalbeli reprodukcióból, és tört magyarsággal azt mondja: kérrem, kérrem… Fölkapja a fejét. – Ja? Ha neked a Prágai nem jó…! (Vállat von.) Egyébként mindegy. Szinte mindegy. De egyet jegyezz meg! – komolyodik el. (Milyen kemény az álla, amikor elkomolyodik.) – Nincs könnyebb, mint felszedni egy nőt, de ennek is megvan a fizikája, a szabályai. Van olyan mesterség, mint mondjuk a lengőteke. „Lengőteke? Hát persze hogy vannak szabályai. De mért pont a lengőteke?” A szabályokról magyaráz. Például, azt mondja, alaphiba más, szép nőkről beszélni annak a nőnek, akit éppen meg akarunk dugni. A nőket nem az érdekli, hogy előzőleg milyen sikereink voltak. (Illetve ez is érdekli, de ezt nem tőlünk 29


akarják hallani. Erről körmönfontabb módon szerez tudomást. A nő szeret nyomozni, történetet fabrikálni, mert ez sikerélményt jelent. Legjobb, hogyha a nőt nyomozni hagyjuk.) Ugyanilyen alaphiba saját magunkról beszélni, ahelyett hogy róluk beszélnénk. – És ha még nem is ismerem? – vetette közbe. – Ha nem ismerem eléggé? Megtetszett, de nem tudok róla semmit? – Az mindegy. Beszélni attól lehet. Ha nem tudsz a nőről beszélni, akkor beszélj helyekről, ahol jártál; vagy ha nem jártál is… attól még mondhatod, hogy jártál ott. Hanem vigyázz! – emelte fel a mutatóujját –, azért valamit tudjál mondani! Legalább egy képeslap vagy valami legyen a szemed előtt! – mondd azt, hogy feltétlenül el akarod vinni őt is oda. Feltétlenül, hallod, feltétlenül! Én először minden nőnek azt mondom, hogy elviszem Monte Carlóba. Telt, bariton hangon. Jegyezd meg példának okáért ezt a mondatot: A Casino teraszára ráhajolnak a datolyapálmák és estefelé sörillata van a levegőnek. A sörillat tuti biztosan bejön. Esetleg megpendítheted, hogy van valami rendkívüli hobbid vagy szokásod. – Pókokat gyűjtök – jegyezte meg akkor. „Most sincs semmi érdekes szokásom.” – Megőrültél? – szisszent fel Gyula, és határozott, kemény mozdulattal sújtott a papírtálca közepébe. A zsírt utóbb hosszan törölgette kockás sortnadrágja szárába. – Eszedbe ne jussanak a pókok! A nők utálják a pókokat. Nem mondom, ebben az egyben igazuk van. Mondd inkább azt, hogy vadászol, ha már annyira ragaszkodsz a természethez. A nők szeretnek a természetben kettyinteni. Vadetető… friss szénaszag… ilyesmi… Igen, ez jó. Nézzenek oda! Még a végén eligazítasz, kishaver! Ezt már szeretem! Hahaha! „Úgy vágott hátba, hogy csuklani kezdtem.” 30

– Hát még ilyet! Pókok! Hahaha! Amikor ott a vadetető…! – Azért elkomorodott: – Egyvalamiről semmi esetre se feledkezz meg. Várt. „Talán most elmondja, hogy mi a hódítás titka.” Szőke hajfonat libbent el előtte, emlékezett Pesti, ahogy nagybátyját figyelte az égszínkék hokedlin, pördült egyet, elővillant egy szeplős arc, orr, szem (az is kék volt), és egy szemtelen száj azt mondta egy régi-régi iskolaudvaron: Adsz a kenyeredből, ugye? A kezében kaviáros kenyér volt. (Tízóraira! Kaviáros kenyér tízóraira!) – Mért adjak! – csattant fel, de azonnal megbánta. „Akkor is elhamarkodott voltam.” A szemtelen szájon keresztül kibújt egy hosszú, hegyes nyelv. „Ezt talán neki sem kellett volna.” – Mit nem kellett volna? Azt mondd meg, mit nem kellett volna! – őrjöngött a nagybácsi, és dobálta magát a hokedlin, ahogyan most is: előrehajolt, és az arcába ordította: – Amikor már majdnem a szájában voltál? Amikor már majdnem lesmároltad?! – Gyula bácsi, hozzak piócát? Ez a mondat mentette meg. Biztos benne, csakis ez. Értetlenül nézett rá, ám arcbőre lassan visszanyerte természetes színét, több árnyalatot halványodott, és csak a homlok közelében, illetve a halántékoknál maradt kékeslila árnyalat. – Piócát. Gutára. – Hahaha! Hát mégis van humorod! Titkolod, de van. Hahaha! Gutára! Hahaha! Ide figyelj, valamit bevallok. Dermedt csend támadt a főzőkonyhában. – Egyszer földhöz vágtam egy lányt, aki birkózni kezdett velem. 31


Hideg volt. Hó. Nyolc centiméternyi hó. Gyula bácsi a tenyerébe hajtotta a fejét, az állán megjelent néhány csepp folyadék, bizonytalan kissé, hogy izzadság, könny vagy nyál. Ő mindenesetre azt gondolta: „Gyula bácsi sír. Gyula bácsi éppen sír.” De mindjárt fölkapta a fejét: – Szóval, ahogy mondtam, egy dologról ne feledkezz meg. Bizonyos idő elteltével kötelező dicsérni valamit a nőn. Például egy testrészt. „Talán ő volt az első szerelmem. Pécsi Borinak hívták, hatodik c-be járt, és szerette az Eddát, mint a nővére.” Pécsi Bori a villamoson. Pécsi Bori Röjtökmuzsajon, a gyermeküdülőben bikiniben. Pécsi Bori könyvjutalmat vesz át, a nyakában összerágott szélű úttörőnyakkendő. Pécsi Bori kezében hatalmas csokor virág, elvadult dzsungelrészlet. Nagy nehezen áttöri az arcát a rengetegen, és a klorofilon keresztül az arcába sziszeg: – Legalább nem bosszantasz többet, makikám! Sokáig állt az „Üdvözöljük a búcsúzó nyolcadik osztályosokat!” tábla alatt, és pöckölgette egy kókadozó tulipán fejét. – De hát mit dicsérjek rajtuk, Jules bácsi? – Látod, az már jóformán mindegy. Azt kell dicsérni, amire büszke. Először meg kell tudni, hogy mire büszke, aztán azt kell dicsérni. Ha nem azt dicséred, akkor gáz van: azt hiszi, szekálod, aztán lekever egyet. Vagy mit tudom én. Megsértődik. Abból soha semmi jó nem sül ki, ha improvizálsz. A nőnek énképe van… énképe, érted…? Ezt jegyezed meg, ez egy kifejezés. – De Jules bácsi – fakadt ki a tizenévesek hisztérikusságával. – Van olyan lány, aki semmire sem büszke. Azon mit dicsérjek? 32

– Mit tudom én – csapott Gyula ismét az asztalra. – Dicsérd a szemét! Vagy a haját! Mondd neki azt, hogy milyen szép a copfod! Abból nem lehet baj. Már ha van copfja… – De ha tényleg nincs rajta semmi, amit dicsérni lehet? – Hát akkor meg mi az isten csudájának akarod megkefélni?! Én még ilyet nem hallottam! Mi vagy te? Aszkéta? Ide figyelj, de komolyan – hatásszünetet tartott – mondd meg nekem, ha mazochista vagy, mondd meg nyíltan… De akkor én többé nem állok szóba veled! Ámbár… a mi családunkban… Lemondóan legyintett. – Szóval mazochista vagy, vagy nem? „Vajon mért mondta azt, hogy makikám?” Akkor már a sárga mászókánál álltak. Ő és a Néptáncosjudit, sárga pólóban. Már látszott, hogy domborodik a cicije: kicsit, de domborodik. – A Pécsi Bori üzeni, hogy menj oda hozzá, mert akar valamit mondani. – Akkor jöjjön ide ő. Ha mondani akar, akkor jöjjön ide ő. Magasba emelt orral lógászott a mászóka alatt. Néptáncosjudit elment. Világért se nézett volna a tornatermi kijárat felé, mert tudta, hogy ott vannak a lányok. Néptáncosjudit talán éppen azt mondja: azt mondta, hogy ha mondani akarsz valamit, akkor menj oda te. – Vagy tudod mit? Végszükség esetén mondd azt, hogy olyan delejes a tekintete. – Delejes? Gyula bácsi! Az annyira régimódi! – Nekem mondod? Nekem akarod bemesélni, hogy régimódi? A „delejes”??? – (A nagyon is valóságos nagybácsi levegőbe csapott a kezével.) – Ha tudnád… ajajaj! (Sokatmondóan hunyorgott.) Egyébként nem is jelent semmit az, hogy delejes. A szótárban legalábbis nincsen ilyen szó. Illetve pontosan azt jelenti, hogy „meg akarlak reszelni, 33


mit gondolsz?” És ez volt a cél, vagy nem? Vagy mi a szösz? Hogy ezt tapintatosan kijelentsük. Most mondd meg nekem, hogy mi a szösz? Hát nincs igazam? – Mit mond egy nő arra, hogy delejes? Tisztára zavarba hozzuk a nőt! – Hogyhogy mit mond? Hát találja föl magát, a keservét! Mondja azt például, hogy „maga olyan nagy kópé, Gyula!” De akkor már megszólalt az iskolaudvaron a csengő. Még mindig ott lógászott a sárga mászókán, a néptelen tornaudvaron; és most az jut eszébe, hogy „mintha azóta is egy néptelen iskolaudvaron lógásznék”. – Fölbőszítesz, kisapám, fölbőszítesz. Szóval azt mondod, hogy nem tudod a címét, nem tudod a telefonját… A nevét tudod? Jó, nem mondod meg, lényegtelen. Bori? Nem is rossz név. Bori. Egyszer… na mindegy. Két évig legeltetted rajta a szemed… három, jó, három… és nem tudod a címét? Mégis – a telefonkönyvben nézted? Titkos. Bizonyára titkos. Bizonyára. Osztálytársa meg nincs, mi? Akitől a címét megkérdezhetted volna… Persze. Na, vidd innen ezt a zsírtócsát, egyébként is: minek ettünk kolbászt, ki nem állhatom a kolbászt. – Tudod, az a benyomásom, hogy ez egy reménytelen ügy. A Nórikád. (Bori, Gyula bácsi, Bori). Az mindegy. Habár… ha tényleg azt mondta, hogy makikám… Ez nem rossz, a makikám nem rossz. Tudod, hogy ez nem rossz előjel? De három év után egy makika?! Úgyhogy mégis azt mondom: tiszta lapot kell nyitni. Hallod, apikám? Elvégre nem rohangászhatsz előremeredező dárdával egész nyáron, nem? Fölveszi a teáskanna fedelét, és a kannára illeszti; a nagybátyjára néz, aki huszonöt évet öregedett, de azóta sem „alapított vállalkozást New Jerseyn”. Reménytelenül néz maga 34

elé, ahogy a papagáj is, aki mintha kiszólna a salátalevél méretű foltok közül. Talán most is azt mondja, hogy „kérrem, kérrem”. De ő egyre kevésbé tudja, hogy mit kérne, ha kérését valami jótékony, tollas lény teljesítené. Gyula bácsi bátorítólag, sőt, emberbarátian hajol felé – éppen úgy, ahogy akkor; és homlokát ugyanúgy törli meg a zsebből előhúzott, gyűrött zsebkendővel. – Tiszta lapot kell nyitni – mondja ki. Megkönnyebbül. Ezt már hallotta. – Hogyan… nyissak tiszta lapot? – kérdezi, és már ezzel kompromittálódott; ugyanezt kérdezte huszonöt évvel ezelőtt is. Kíváncsian várja, hogy nagybátyja ugyanazt tanácsoljae; előhozza-e a szalagavató bált vagy hölgyismerősét, akinek társkereső irodája van. – Mi az, hogy „hogyan”? Mi az, hogy „hogyan”? – pumpálja fel magát ismét Gyula. – Itt áll a bekapcsolt számítógép a sarokban, korlátlan hozzáférés, és akkor azt kérdezed, hogy nyiss tiszta lapot? Jegyezd meg, fiam, a technika arra való, hogy a nőket megkettyintsük. Lássuk csak… ide nézz… beírom azt, hogy www.szabadidopartner.hu. Mit akarsz? Kubai oldalt? Hahaha! Kis mohó! Hamar rákaptál az ízére, hahaha! Na, ide nézz… társoldalak… www.kettyintunk.hu… ezt talán egyelőre mellőzzük… bele a sürejébe, mi? Hahaha! Na, ez jó lesz. 11084 fényképes oldal? Micsoda? Még hogy hogyan nyiss tiszta lapot? 11084 fényképes oldal, 1047 online? Na milyen nagybácsi vagyok, mi? Hahaha! Nem mondod, hogy még sohasem próbáltad? – Hát ez? Ezt nem hiszem el. Fogj le. Komolyan mondom, ilyet még nem láttam. Fiam, te most benne vagy a sürejében, de én nem láttam ilyet. Azt mondja: „tantrajoga szexdémon vagyok”. Ezt nem akarom elhinni. Nézzük a fényképet… Klikk rá… Hahaha! A tantrajoga szexdémon, 35


hahaha! Itt a tantrajoga szexdémon flanelben! Hát ebbe kétszer belebújhatnál hátizsákostul, hahaha! Mit ír? Ne hajolj rá annyira, nem tudom elolvasni, mit ír… „Nem lehet véletlen, hogy éppen te reagáltál a rezdülésemre.” Fiam, azt hiszem, itt lehetett már egypár rezgés. Földrengés, hahaha! Mert ha ez megmozdul, na hallod… „A test, amelyben élek, látható a mellékelt fényképen, sok meglepetés ezzel kapcsolatban már nem érhet.” Hát, ebben alighanem igaza van. „Hol van az az intim közép, ahol találkozunk? Isteni férfi, nehogy elfuss, inkább nézd meg, milyen szépen mosolygok Rád: …” – Mosolyog. Ez tény. Komolyan mondom, mosolyog. Láttál ennyire bágyadt mosolyt? Mondjuk ez az intim közép… hogy mondjam… nem rossz. Elgondolkodtató. Találó, ez a helyes szó, találó. De ugorgyunk, ahogy a pestújhelyi kántor mondta, azt mondom, ugorgyunk… Igen… Igen…. Hahaha! Hát ez? Hát ez? Mit ír, mondd már, hogy mit ír, nem látom azoktól a széles vállaidtól… Micsoda? Azt írja, hogy „egy kis huncut boszorkány?” Ez??? Azt mondja, hogy elvarázsol? Hahaha… Inkább dinoszaurusz, nem? Hahaha! Hát ez aztán el tudna varázsolni, azt hiszem… A fal adná a másikat, hahaha! Hát még ilyet! Komolyan mondom, nem értem az embereket. Szerinted minek hirdet? De komolyan: minek foglalja a tárfelületet? Na nézzünk egy másikat, csak azért, mert a szívemen viselem a sorsod, na… ugorj rá mondjuk erre… „Boci vagyok a málnásból. Maci, keress meg!” – Na nem. Ezt nem vehetjük komolyan. „Boldogság, szerelem, e kettő kell nekem.” – Micsoda? Helyes az arca? Rosszul idézi Petőfit, és akkor azt mondod, helyes az arca? Szójáték? Mi az, hogy szójáték? Nekem akarod elmagyarázni, hogy mi a szójáték?! Jó, nem szólok bele. De akkor már inkább a kis Boci, eredj utána a 36

málnásba. Ide figyelj, nem nyitok vitát. Nem nyitok vitát, de leveszem rólad a kezem! Itt van viszont ez… Micsoda…? Hát ez nem viccel, igaz, apikám…?! Egy szőke hajfonat úszik lassan a szobába, éppen, mint huszonöt éve.

37


a név könyörtelensége. Az egyéb értelemben merész auktori phantasiának ez a tény, a név – generációkon át őrzött családnevük – térképnél konkrétabb határokat szab.

F O LYA M O DV Á NY

„Mi az isten csudáját csinálsz már megint?” A kérdést megfáradt arcú, szőkére melírozott hajú nő teszi fel. A konyha irányából tekint a homályos hall felé, nyakában vízfoltos, kék mintás kötény. Hátát a konyhaablak kontúrosan világítja meg. Nem válaszol, a hálót a székre teszi, lehajol, kenyér és literes „asztali” bor a szatyorban (ez olcsóbb kategória, mint tudjuk, szemben a „minőségivel”, mely lehet „száraz” vagy „félszáraz”, de a legritkább esetben „édes” – „asztali” kategóriában viszont még a „félédes” is megengedhető); előrehajol, bizalmas mozdulattal lesimítja a nő szoknyáját hátul, mert az a pamutharisnya miatt „felkap”. A hálószatyrot lerakja a földre, a rendetlen asztalról papírlapot vesz föl, melynek fejlécében az a kifejezés szerepel, hogy „névváltoztatás iránti kérelem”, és mikor újra meghallja az előbbi kérdést, meglobogtatja az űrlapot. Nem egészen pontosan így hangzott el. A nő azt kérdezte: „Mi az isten csudáját csinálsz már megint, Prágai?” „Úgy tapadt ránk ez a név, mint koponyára a haj.” Máskor ezzel letudná. Most viszont éppen ez a téma, ez az esemény: a családjuk neve, és ennek „hangsúlyt ad”. A név pontosan azt szólítja meg, akit talál, s számára – mint afféle szövegekkel szöszmötölő filosznak – testközeli tapasztalat 38

Nem válaszol tehát, de az asztalról szétszopott végű tintaceruzát vesz fel. Maszatol vele („a nyomtatványt olvashatóan, nyomtatott nagybetűkkel, tollal vagy tintaceruzával kérjük kitölteni”), a „jelenlegi vezetéknév” rubrikába olvashatóan beírja: „Prágai”, a „jelenlegi utónév” rubrikába: „István”, majd a „kérelmezett vezetéknév” rubrikába határozottan: „Pesti”, a „kérelmezett utónév” rubrikába: „Kornél”, és, talán hogy demonstráljon, csaknem a nő orra alá nyomva a papírt, a hűtőszekrény tetején az üres üvegek közt helyet szorítva végül beikszeli a „mindkét név változása esetén ikszelje be” négyzetet. „Mért csinálod ezt, István?” Önelégülten roskad a hálószatyor mellé, fél fenékkel fér el a kenyér és a literes „asztali” mellett: végre elhangzott ez a kérdés. Ha kényszerűen odébb taszítja is a szatyrot, a kabátját még nem vette le, ölbe tett kézzel ül, ölében összekulcsolt kézzel, mintha imádkozna… de ezt a nő nem látja az asztal miatt, és egyébként sem érdekelné. Most már a tintaceruzával van elfoglalva, bosszankodik, kissé elmázolta a „P” betűt, életében nem írt még tintaceruzával. „Bemondták, hogy népfölkelés volt.” Ropogtatni kezdi az ujjait, idegesen. A nő még nem tudja, hogy „reagáljon”, még nem készült föl az arca, vagy egyszerűen lomha már fölháborodni, épp ezért nem néz a férfira, hanem valahová a konyha vagy a hátsó fal felé, ahol az Árpád-házi királyok pecsétarcait bemutató iskolai tabló található. Ő közben félresöpri az asztalt csaknem beborító papírokat, megszemléli a hamutartót (majdnem megtelt csikkel) és 39


az üvegpoharat (ez viszont üres), aztán az asztalra könyököl. Nem emeli fel a tekintetét. Aztán mégis felemeli valamenynyire, de csak a saját keze vonaláig, a férfi arcába véletlenül se nézne bele. Beikszeli az utolsó rubrikát is és aláírja az űrlapot. Felsóhajt, kiegyenesedik, fölnéz. A nő arcába néz, de nem találja meg rajta azt, amit látni szeretne, az ellenkezés vagy valamiféle makacs ellenállás nyomát. Kissé ingerülten hátralöki a székét, feláll. Ekkor mégis a nő szólal meg: „Téged mért érdekel? Ugye ezt akarod most tőlem hallani?” Egy pillanatra megtorpan, a kérdés, ahogy mondani szoktuk, „a levegőben éri”. Igen, ezt akarta hallani; vagy ha nem is ezt, lényegében ezt. Tettének (hiszen nem akármiről van szó: családnevétől akar megszabadulni!) a nő fölháborodása adna jelentőséget. Sértőnek találja, hogy a nő ezen az eseményen keresztülnéz. Hogy ne váljon nevetségessé a mozdulata – ahogy indulattól fűtötten egy helyben topog, rakosgatja, gyűrögeti a nyomtatványt, leteszi, majd a fiók mélyéről előkapirgált tintaceruzát veszi fel –, inkább az asztalra csapja a ceruzát és fölpattan, határozottan a konyha felé indul. Két poharat és dugóhúzót hoz be. Ugyanúgy, az asztalra dőlve találja a nőt. A kenyeret és a bort tartalmazó bevásárlószatyor mellett a poharakat is szorosan elhelyezi az asztalon. „Bemondták. Napközben többször is bemondták.” A nő mégsem néz rá. Eszébe jut: szerette volna átölelni. De így nem. Inkább leül, „elhelyezi” az asztalon a kezét, mintha így akarna időzni, sokáig; de mindjárt fölkel majd – hogy elérje a bort, mert a nőt nem akarja megkérni, hogy közelebb nyújtsa ezt a kínzóeszközre hajazó tárgyat, aztán mindkét pohárba tölt majd (előbb behozza a sörnyitót is, mert elfelejtette, 40

hogy ezen a palackon söröskupak van), és lehet, hogy újból „kifejti álláspontját”: még „megérjük, hogy rehabilitálni fogják a hadifoglyokat”. De a nő közben eltűnt. Hogy mehetett ki egy szemvillanás alatt, amint a palackra nézett, amint babrált a nyitóval? Talán a konyhába ment ki, talán a gangra – mert tüntetően nem cigarettázik a félhomályos, fülledt levegőjű hallban, ahonnan a füst nem „szellőzik ki”, ellenkezőleg: az egyetlen szoba és a konyha irányába „terjed szét”. Ezért ő tettetett közönnyel összehajtogatja az űrlapot és becsúsztatja a megcímzett borítékba.  A tintaceruzát íróasztalfiókjából halászta elő, régi lomok közül. Sohasem használt tintaceruzát korábban: ha a „Névváltoztatási kérelem” feliratú nyomtatványon nem szerepel, hogy „tollal vagy tintaceruzával” kell kitölteni, eszébe sem ötlött volna ez a lehetőség. Tudta pedig, hogy van tintaceruza a birtokában. Az íróasztallal került hozzá, amikor nagyapa meghalt. Mondhatni: „nagyapja hagyatékából” maradt rá, egy tűzőgéppel, két ceruzacsonkokkal teli fémdobozzal (alighanem szivarosdobozok lehettek), néhány írógépszalaggal és fél tucat tusceruza-heggyel együtt – ezeket kegyeletből nem hajította el. A bőrborítású, sokfiókos asztal ma is az ablak előtt áll, ahová hurcolkodáskor került. Nem adódik számára jobb hely, nem is nagyon adódhat a másfél szobás lakásban: méltó dolgozószobáról nem is álmodhat (pláne üvegezett könyvespolcokkal, „bárha fenyő is”). A költözést apja intézte („kár lenne elkótyavetyélni ezt a drága holmit”), az íróasztal a bárkaméretű „diófa háló” mellől került le a teherautóról (ezek később vidéken kötöttek ki, nem fértek el a kis lakásban). „Ez a garnitúra díjat nyert harmincnyolcban a szegedi börzén.” 41


„Hát most elvan megint vidéken.” A kezében cigaretta, és fáj a feje. Figyelmét megosztja a fejfájás és egy új gondolata közt: arra kell gondolnia, hogy most akkor sutba hajíthatja „családtörténeti kutatásainak” az összefüggések tekintetében hagymázas, ám mégis izgalmasan tárgyszerű „csekélyke eredményét”. A megkopott szegélyű íróasztal fiókját nehézkesen kicibálva (ragad az eredetileg fasínen elhelyezett fiók, mivel a sín rég leszakadt, és természetesen nem pótolta) sárga, „családtörténet” feliratú papírdossziét halász elő. Néhány jegyzetlapot (lásd: „cédulázás”) tereget szét az e célra megtakarított felületű asztallapon: Prágai 1473: Elia Prágay (TörtTár. 1910. 290), 1561-1563: [Prágai Péter] (Békés város 188), 1596: Joannes Prágai (Marsina-Kusik, Urb. 1:566), 1617: Andrea Prágai (RMK. 3/1:355), Andreas Prágai (RMKT. XVII. sz. 457), 1628: Prágay Andras (Régi magy. nyomt. 2:437), 1634: Prágai Thamas (Erdélyi SzT. 2:577), 1635: Susannam Prágai (RMKT. XVII. sz. 2:66), 1639: Prágai Tamas (Erdélyi SzT. 4:544), 1699: Prágai Samuel (OL Marosvásárhely 4), 1720: Stephanus Praga! (OL Pest m. 31.). – L. még Nagy Iván 9:472; Kempelen 8:417-8. <Prágai < Prága hn. (Nógrád, Zala m.-i mn.-képző. M: Lakó- v. szárm. hely.) Sz. 1634: Hallam hogy Borsai mihaly hazanal loves lon, aztis hallam hogy Prágai 42

Thamas monda, Uraim ne lónóldözzetek mert egette egyszer nekwnk az kasa az szajunkot [Mv; MvLt 291. 18a] 1639: az Prágai Tamas szalloja megh üsmerte hogy az gazdaja lova s haza hozta nekj [Mv; MvLt 291. 201.a] A kijegyzés a Kázmér Mátyás-féle Régi magyar családnevek szótárából való (a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványa, 1993, Budapest). Konkrétan a családjára vonatkozó adatokat nem találhatott ez időkből; a mitikus erdélyi „eredeten” túl fantáziájában él csak a feltételezett huszita ősök kalandos élettörténete. Ám a gyűjteményecske oklevelekből ideollózott passzusai mellé részlet-morzsácskákat másolt Prágai András Fejedelmeknek serkentő órája című opusából. (Alighanem a bártfai, 1628-as szövegkiadás alapján, de ezt elmulasztotta följegyezni.) A lap aljára pedig öntelt, derekabb megfogalmazásban önigazoló bírálat-szentenciát vésett: „Fordítása méltán vívta ki a kényes ízlésű Rimay János elismerését, akinek – mint láttuk – éppen Prágai könyve szolgáltatott alkalmat stilisztikai-retorikai elvei kifejtésére” (A magyar irodalom története, 2, 42.). „Mikor lesz nekem dolgozószobám?” Visszafojtott dühvel arra gondol, hogy „ez a nő nem gondoskodott róla megfelelően”; de mindvégig tudja, hogy vádja alaptalan, nem hibáztathatja Terkát; és ez még mindennek tetejében keserű önsajnálattól fosztja meg. Nem neki nincs dolgozószobája, hanem nekik; ismerőseinek, barátainak. Azoknak sincs, akikkel az utcában, az állami általános iskola angol tagozatos osztályában felnőtt. Nem kulcskérdés ez – hiába véste gondolatai közé magát ez a hiány –, lehet dolgo43


zószoba nélkül élni. Most mégis ezen mereng el, s mindazon, amelyet egy kényelmes karszék, egy antik állólámpa sugall; egy karszék, amelybe nehézkedni lehet, netán egy szolid virágmintázatú, szecessziós cserépkályha mellett áll mozdíthatatlanul; talán csak „leporoláskor” moccan néhány centimétert, hogy ő azután „helyreigazítsa”. Kedélyes, meghitt dolgok – egy-egy falikép, levélnehezék, térképtartó. Az asztalon persze mind több a de facto karmai közé kaparintott dokumentum. Ezek egy másik, rejtett fiókból kerültek elő. Könnyebben jár, mint amaz; amelyikben az íróeszközöket tartja. Legfölül Michael Prágai Óbecsén kiadott keresztlevelének román illetékbélyeggel elotrombított másolata; tanúsítja, hogy az 1854. szeptember 15-én született gyermek Prágai Simon (római katolikus hitű napszámos) és Bakai Anna (római katolikus hitű, foglalkozás nincs föltüntetve) törvényes gyermeke, valamint ugyanezen Prágai házasságlevele – immár a szőregi rk. egyház kebeléből, 1877-es évszámmal –, mely arról tudósít, hogy Prágai Simon és Bakai Anna törvényes sarja nőül veszi a szőregi születésű Szabó Rózsát. Megint eszébe ötlik, mi minden hiányzik, és felgyűlik benne a rosszindulatú testnedv, az epe. Úgy véli, nem személyében sértett; nem neki hiányoznak a tárgyak, a munka rekvizitumai. Egy életvitel roncsai között keresgél. Mintha múzeumi tárló idegenségében motozna illetéktelenül; s már nem is a tárló üressége bántja, hanem az, amivel szembesülni kényszerül: hogy ezt a „tárlót” tudatosan és könyörtelenül, ám orvul kiürítette egy fosztogató horda. Tengeri rablók lehettek, álruhában, horgas orrú, sokevezős naszádokon. De távozni nem látta őket senki. Valami hirtelen sugallattól megszállva – talán ez a sugallat teszi, hogy (ha nem is teológiai értelemben korrekt distinctio alapján, mégis valamiféle predestinatio érzetétől elragadtat44

va) tragikus hősnek tekintem – megragadja a szürkésen seszínű, nagyalakú, már leragasztott borítékot, és egy vajazó kés életlen-recés felületét (élnek aligha nevezném!) segítségül híva „lap mentén”, megkülönböztetett óvatossággal feszegetni kezdi a korábban lenyálazott ragacsot, és ténylegesen alig szaggatva meg az ezek szerint mégiscsak kiváló szakítószilárdsággal és egyéb tulajdonságokkal sújtott papíranyagot, újfent szabaddá teszi az állami boríték letapasztott száját. Ezután a „családtörténet” feliratú, sárgás, nem éppen vaskos mappa teljes tartalmát – a fentieken kívül nagyapja orosz fogságból írt hadifogolylevelét („jól vagyok, a váll-sebem szépen gyógyul stb.”); a szőregi „Béka egylet” néhány fényképével (jó kedélyű fiatalok jellegzetes „béka-testtartásban” állnak a fotográfus kamerája előtt valami múlt századi kocsmahelyiség kertjében, köztük nagyapja, aki akkoriban kaphatta meg doktori oklevelét a Kolozsvárról Szegedre települt jogegyetemről); egy „Ügyeljünk a tisztaságra!” feliratú papírlapot, a hátoldalán a távolabbi rokon Sz. Gy. „Emlék” című, kézzel lejegyzett versével: „Többet mondjon nektek e könyv / minden valóságnál!” stb. (a dátum elmosódott) – mindezt rezzenéstelen arccal a borítékba csúsztatja, és ismét leragasztja azt, ezúttal „Uhu” ragasztóval, mert a nyál ezt a kérdést már – képzavarral! – nem oldaná meg.  Tölt még a borból. Még egy mozdulat: a bélyeget férfias határozottsággal „lenyomja”. Végre valamit lezárt. Bár a boríték nem minden maszatot nyel el. A családi emlékezet megfoghatatlanabb szövedéke, emlékképek és anekdoták sokasága – melyek úgy kezdődnek, hogy „mikor saját fűrészmalmán akarták földarabolni az oláhok 49-ben, Prágai Simon mondta volt: még apostol45


nak csináltok engem, s az se nektek, se nekem nem lesz jó” (már a megfogalmazásban, ami módon e kényes helyzetben a hasonló sorsot elszenvedett apostolra utalni bátorkodik, nyugodt szerrel észleljük a könnyed testnedvet, a humort, mely a tragikus alkat pátoszának ellene mond) –, vagyis imhol az a bizonyos oral history, mely a történelem újabb kutászaiban máris jótékony izgalmakat kelt… Mindez a kolonc: marad. Továbbra is makacsul csimpaszkodik a néven, melytől szabadulni igyekszik; a néven, amely végleg történelemmé válik döntése következtében. A név, amelyet levetkezett, a családfa legvégén szerepel ugyanis (vagy szerepelhetne, de talán szerepel is egy régi-régi Bibliában; távoli vidéken, romos almáriumban lapul). A „P. István” mellé egyenlőségjellel Cs. Terézt írtak; ezt a „P”-t most áthúzzák vagy odapréselik majd mellé: „Pesti”, hogy névváltoztatását megörökítsék. (Eddig ilyen kiegészítésre nem volt szükség, minden „p” betűs családtagja Prágai volt.) Kettejük neve alatt nem folytatódik a Fibonacci ágfa, így a „Prágai” név soha nem szerepel már. „Jobb így. Legyen csak »Pesti«, ha ugyan lesz valaha gyerekem.” Döntésének távlatától fölvillanyozva tölt még bort a poharába (Terka a magáét még nem itta ki). Vezeklésből nézi Terka arcát. Látni akarja rajta annak a kifejezését, hogy „ő juttatta ide”, haragot és ellenérzést akar látni, ahogy ilyen esetben ez lenni szokott, mert Terka hamar kijön a sodrából; de most nincs szó ellenérzésről. A nő pillanatnyi fásultságát kénytelen úgy értelmezni, hogy „ez is az ő kibírhatatlan természetének a következménye”. Hálásnak kellene lennie, hiszen végeredményben ő tartja el, tisztes állása van, mint gyermekorvos a társadalom megbecsült és hasznos eleme, nem úgy, mint ő, aki csak „szövegeket ír” – bár véleménye szerint „első osztályú” szövegeket –, melyek megjelennek vagy nem jelennek meg. (Egyiknek sincs különösebb jelentősége: a mi46

nimális pénz mellett különösebb megbecsülést sem hoznak.) Most mégsem kezdi magyarázni, hogy ez más, mint eddigi hőbölygései – nem tiltakozás, hanem életstratégia. „Történelmi helyzet van” – mondja ki mégis félhangosan (mert nem tudja megállni, hogy kimondja). – „Új időszámításra iszunk.” Magyarázkodni mégsem akar. Aztán, mint egy vallomást – fennhangon, de visszafogottan – elpöttyinti ezt a mondatot: „Demokrácia lesz.” Az üveg félig üres (ő a harmadik pohár bort issza ki, Terka az elsőnél tart, pontosabban kortyolt csak a borból), és már marni kezdi a gyomrát a sav, mivel aznap még nem evett. Ezért tör a kenyérből, a serclidarabot a poharába mártja, morzsákat szór szét az asztalon. A boros kenyér jó, mint egy sikeres műtét. Kivágja a gyomorból a marást. Nem vette észre, hogy Terka mikortól figyeli az arcát megint (mert már nem a poros királyokat, hanem az ő arcát nézi), annyira lekötötte az evés. Rácsodálkozik, milyen fáradt és szép Terka arca, ahogy a takaros félhomályban ücsörög. Megkívánja, hogy szeretkezzenek. Bár most görnyedten ül is és ezért ernyedtek a mellei, tudja, hogy milyen kemények és gömbölyűek, amikor a teste ívbe hajlik az ágyban. Ilyenkor az arca és a szája „o” alakba feszül, és az ajkát a végén valóban egyetlen, nyögéshez hasonló „o” hang hagyja el. Mocorogni kezd a nemi szerve, ha a jól ismert „végkifejletre” gondol. „Le kell majd pakolni az ágyról”, gondolja, mert eszébe jut, hogy az ágyon kartonlapokat teregetett szét. Hamarosan kiderül, hogy erre semmi szükség: „Ittál, aztán majd szeretkezni akarsz. Kurvára unom ezt.” Terka – úgy emlékszik – sosem mondta ki még ezt a ká betűs szót. Lehet, hogy kimondta, de ő nem emlékszik erre, és ezért most meglepi a káromkodás. A felesége föláll, kissé eltolja magától az asztalt, és az üres hálószatyrot gyűröget47


ve eltűnik a konyhában, de mielőtt „végérvényesen” betenné maga mögött az ajtót, és ismét nyakába akasztva a kékfestő kötényt csörömpölve nekilátna, hogy a maradék romokat eltakarítsa a mosogatóból, visszaszól: – Legalább egyszer ne lettem volna rád tekintettel… Még egy gyereket se csináltattam magamak. Az ő hangja (fenyegetően) követi a nőt, a csukott ajtón át utána vet valamit arról, hogy most hogy jön ezzel; és ha itt demokrácia lesz, akkor úgyis mi lesz. Magára marad a szobában a vágyával, és részben a délelőtt hozott döntés hatására, részben a bortól mámorosan nem érez lelkiismeret-furdalást, hogy kissé félszegen, lelepleződéstől tartva a fürdőszoba felé osonjon (mivel ott található a vécé is), és a fordítható tolózárral magára ne zárja az ajtót. Terka, tudja, ismét azt fontolgatja, hogy összepakol és a bátyjához költözik; de lelkesedése – bár már lohad – keresztülvezeti ezen a zsombékos gondolaton. Pontosan tudja, hogy hamarosan inkább közönyösen, mintsem ingerülten „végleg” elmegy. A bizottság névváltoztatási kérelmének helyt ad majd, bár nem érti a csatolt indoklást. (Ami nem csoda, hiszen az lényegében nem is indoklás.) Ha kimenne a konyhába, látná, hogy felesége most már a padon ül, és az arca üres, mint egy porcelántányér. De nem megy ki. A fürdőszobából visszaoldalog a szobába, iszik, felveszi az asztalról a levelet, óvatosan, hogy a borfoltos viaszosvásznon ne mázolódjon el a címzés. Hűvösséget érez, mintha a lichthóf ablakát nyitotta volna rá valaki. Mintha a legfontosabb kérdést mégis Teréz mondta volna ki; amikor megkérdezte, miért csinálja mindezt. Ez a kérdés megválaszolatlanul maradt. Valakik hideg kézzel a keresztlevelek és kérelmek, dokumentumok közé kotortak. Tolvajok? Tengeri rablók? De nem ez bántja. Pók motoszkál a lelkében, és sző. Akarja-e, hogy új nevén – majd, egyszer 48

– gyereke szülessen? Erre a kérdésre kellene igazán válaszolnia, de nem teszi fel; nem meri, nem tudja feltenni így ezt a kérdést. Egy arcot lát, aki ráismer, ámbár ő nem ismer rá erre az arcra. Egy idegen csecsemőé. Még azt se mondanám, hasonlít rá; éppen csak van, és néz. Mint ahogy várni tudnak azok, akiket a töltés oldalába, egy tehervagon mellé kényszerítettek. Az arca nehéz. Nem akar semmit. Talán ez a legborzasztóbb. Végérvényesen kiszolgáltatott, és ezzel kényszeríti önmagával való nyílt szembenézésre. De ő bezárul, és kimért léptekkel indul a posta felé. Az asztalon morzsák és borcseppek maradnak.

49


„ E Z A B E T E G , B O R OS, B Ú S , L O M H A B Á C S KA…”

kentő méretű hajtű. Bárhogy szégyelli, Flinstonék Irmájára emlékezteti ilyenkor az anyja. – Eredj aludni, mamus. Máskor meg az a bajod, hogy nem szerbül beszélek. – Vidd át inkább a levest Derékinének. – Most? Mikor a gólemmé duzzasztott hadsereg… – Ne szemtelenkedj velem! 

Úgy kell átmenni a szobán, hogy ne ébredjen föl. Ha nyikordul az ajtó, fölébred. Éberen alszik, hiába szed nyugtatókat és altatókat, sőt – megfigyelte – mostanában egy jó kupica házi pálinkát is ráiszik már délután, pongyolában. Aztán elalszik, de az éjszaka közepén fölébred. Nem gyújt villanyt, a majdnem teljesen sötét szobában rakosgat valamit hajnalig. Ha megneszeli, hogy le akar lépni a hátizsákkal, magyarázkodni kell. – Mit viszel már megint el a háztól? – süvölt át a szobán. Akkor azt mondom, meleg ruhát viszek Antaléknak, gondolja, de ez még olaj is lehet a tűzre. – Antaléknak, mi?! – kérdezi majd sipítva – mikor a gólemmé duzzasztott hadsereg… – …bármikor bevonulhat Suboticára – fejezi be a mondatot. Az öregasszony kicsi, gyűlölködő arca. Sértődötten öszszébb fogja magán a tunikát. – Ne mondd nekem még egyszer azt, hogy Subotica! Ha apád élne… Szabadka, punktum. „Apa. A mintaférj, a mintaapa, a mintamagyar.” Néhányszor megrázza azt az apró madárfejét. Lehet, hogy csak a vékony, piszkosan őszes haját rázza ki a homlokából. Kis kontyban van összefogva a haja hátul, benne meghök50

Családi fényképek a tükör keretébe tűzdelve, az apja, halála előtt kevéssel, fekete keretben a fésülködőasztalon. Megcsörren valami, amikor a kabáttartó fogas alá rugdossa a hátizsákot. Talán a bádogcsajka, vagy a tőr. Lehet, hogy a szerbek tényleg bevonulnak Szabadkára? A fotográfia biccent a fekete keretben. „Apa, te mindig a legrosszabbra számítasz!” A fénykép megint bólint. – Úgy határoztak – mondja azon a magas fejhangon –, mindenkinek részt kell vennie! Ünnepélyes fogadtatás lesz! Felvonulás, móka, idétlenkedés a lufikkal! Szerb nyelvű szónoklatok! Tra-ta-ra ram! – Hess! Az ablakhoz megy, kinéz a csaknem teljesen leeresztett redőny résein keresztül a sötétedő, néptelen országútra és a vasúti pályaudvar, aztán a blokklakások közt a városközpont felé. Sehol senki. Vállat von. Amióta tart a háború, alkonyatkor már senki sincs az utcán. Elég a gyorsfőzőlapon melegített, a hadsereg készletéből kiselejtezett, ezért fél áron kapható húskonzervből és a nyitott flakonban tragikus hirtelenséggel romló kannás borból, az állandó kalapácsolásból, mely mindig áthallatszik valahonnan a házgyári betonfalon, a sípoló és remegő vízvezetékekből, az üvöltözésből a gangon, az ablakokba kiteregetett fehér51


nemű, hűtésképpen kilógatott nejlonzacskó és egyáltalán: a málladozó, habszivacs szigetelésig csupaszított, összefirkált fal látványából. Egyáltalán: elég a látványokból. Nem akarja látni az alant elhúzó szerelvények miatt meg-megremegő gyalogfelüljárót és a légkalapácsosok által mindig föltört betonjárdát, a betonjárdára kifolyó sarat, a tócsákon keresztülfektetett deszkapallót és a nejlonnal letakart szemétkupacot, a szeméttárolót. Ezt nézi, mióta a régi házból ide, a modern lakásba költöztek. Több mint húsz éve. És most már nem akarja, nem fogja látni többé. Ellép a redőnytől, és mégis látja, hogy a falra vízszintesen sávozott, halvány fénypászma vetül. Ma éjjel el kell menekülni innen. De máris felcsattan az ismerős hang: – Próbáld más színben látni a dolgokat, fiam!  Az arca üres, mint a vidámpark zárás után. Itt hagyták. Vagy egyszerűen megfeledkeztek róla és itt maradt, egyedül. (Talán már nincs is itt sokáig.) De mért éppen ebben a félhomályos, dohos előszobában, mért ez előtt a régi lakásból idekerült tükör előtt, melynek a keretéről mállik az aranyfesték? Lehet, hogy már mindenki az ünnepre készül. Lehet, hogy van, ahol kalácsot sütnek, szereztek friss élesztőt és talán még mazsolát is. Mindjárt karácsonyszag lesz. Résnyire nyitja az előszobaajtót, kihajol, beleszagol a levegőbe. Az öszszefirkált falú lépcsőház túloldaláról, Kovacék ajtaja mögül se szűrődik ki se fény, se hang. Semmi. Tévedett, ez csak dohszag. Régi szekrényekben, molyos nyári kosztümök és vedlett legyezők között van ilyen. Fekete csipkével bevont női táskák közt. A régi lakásban volt ilyen. Óvatosan becsukja a bejárati ajtót, helyére tolja a tolózárat, és már megint a tükör előtt áll. 52

– Nyisd már ki azt a táskát, nézd meg, nem-e tettem oda. – Nagyi? Hol vagy? Az anyja végre hortyogni kezdett a belső szobában. Ma éjjel, ha a menekülés mellett dönt, a szagoktól is meg kell válni. Persze hogy így dönt. Nem nagy lemondás. Rendkívül kedvezőtlen a kellemes és a kifejezetten kellemetlen, visszataszító vagy egyenesen orrfacsaró szagok aránya. Mindent betölt az ételmaradék szaga, a főzés- és konyhaszag, a lépcsőházból beszüremkedő égett fémszag – alighanem hegesztettek az imént, talán vasrácsot, s ez mind bejött most, hogy ajtót nyitott –, plusz még a fűtésből származó melléktermékek káros gázai, a kinti szmog és benzingőz, rothadó kutya- és macskaürülék, húgy… Mért tipródik még mindig ezen? Úgy dönt, hogy mégis átviszi a levest Derékinének; jó három órája van még, hogy érte jöjjön az autó. De aztán csak áll az üres tükör előtt.  Azt szeretné, hogy valaki szólítsa meg, mondja ki hangosan a nevét. Azt sem bánná, ha egy történetben szerepelne a neve. Valaki feljegyezné ezt a történetet, mely úgy kezdődik, hogy a gólem bevonul Szabadkára. Ő egy karosszékben üldögél, az állólámpa állványán kínai csészében keserű tea, és ezt olvasgatja. Egyre jobban érdekli, mi lesz a vége. Mért mondogatja anya mindig ezt a gólemet? Olvasta Meyrinket? Eddig nem emlegette… Különös dolgokat hoz ki az emberekből a háború, gondolja, nem mamus az első, akin ezt tapasztalom. Az is lehet, hogy tényleg le van jegyezve az egész, kézírással, macskabetűkkel. Nem is annyira valószínűtlen. Talán 53


egy kockás füzetben, feljegyzések és egyszerű számítások közt lappang, bevásárlási listák, üzenetek és történetvázlatok közt. Egy üzenő füzetben, melyet az előszobában, a tükör mellett tartunk. Értéktelen, csak aktuális mondatok közt. „Ma későn jövök, ne várj.” „Vidd el a zakót a tisztítóba, zsíros a gallér.” Esetleg lenne néhány naplójegyzet: „Ma éjjel megint veszekedtünk, aztán összepakolta a ruháit és hazaköltözött, nem fogom keresni.” A kockás füzetben az egész megvan. Csak éppen a füzet nincs meg. Lecsúszott, elsüllyedt, elmerült valahová a szobával együtt. Egyszer majd a legváratlanabb helyről kerül elő. Rádöbben, hogy régóta egy tömegsírra gondol. Azt rebesgetik, hogy egy ellencsapás során többet is föltártak horvát területen. Hogy a polgári lakosságot is… Egy bűzös, rothadó kabát zsebéből fog előkerülni az a kockás füzet. Tőle fog bűzleni. – Fiam, a világháború után is mészárolták a magyarokat. – Apa! Már megint… Mióta belső kamerája előtt megjelent a kockás füzet, a háttérben mindvégig ott lebeg a tömegsír képe, mint egy fekete-fehér dokumentumfotó. És képtelen továbblapozni.  Hogy kerül ő a kockás füzetbe, kérdezi, és a tükör felé fordul, babrálni kezd a fésülködőasztalon, egyszerű gondolat szerkezete jelenik meg előtte világosan és tisztán, mint egy villa három ága. Felülről, furcsállóan nézi a villát, mely a sötétbarnára koptatott fésülködőasztalon hevert. Nem is villa. Hajtű. Háromágú hajtű. Finom, csipkekönynyű munka, a pereme ezüst vagy ezüstözött. 54

A gondolat egyik ága az, hogy alacsony toronyban áll. Őrtorony vagy magasles lehet, vadászok használnak ilyet a gabonatábla szélén és határőrök, a durva deszkaácsolat nyomja az oldalát és a veséjét. Sötét van, csak a sötétet látja abból a toronyból, bár a hold néha kibukkan. Hallgatózik és beleszagol a hideg szélbe. De a levegő üres. Nem hall, nem lát, nem érez semmit. Aztán sebesen ereszkedik a nyikorgó pallólétrán, fél. És akkor valakinek a sötétben azt mondja: Nem látok, nem hallok semmit. A testhelyzetén nem akar, nem tud változtatni, a deszka a veséjének nyomódik, és az most már tompán sajog, sőt inkább öblösen döng, mintha ütögetnék. Legalább a fájdalom valós, az, hogy valami a veséjét nyomja, a fájdalom legalább van, áthatol a gondolat szerkezetén és a valódi veséjét fájdítja meg. Legyen kellemetlen, gondolja, de mégis feleszmél, és kilép ebből a gondolatból. A tükör előtt áll, de tény: nekitámaszkodott a fürdőszobaajtónak, és a veséjét tényleg nyomta a kilincs, de most már nem tudja eldönteni, hogy az elképzelt fájdalom fáj vagy a valós.  A gondolat másik ága az, hogy sarokba szorulva vonatkupéban ébred. Félrehanyatlott a feje, begörcsölt a nyaka és most fölriad, érzi, hogy egy nyálcsepp folyik az állán és – ez megdöbbentő – a vállán alszik egy nő. Nem látja a nő arcát, és nem tudja, hogy ki az. Próbál emlékezni. De nem látja, nem érzi, nem tudja megtapintani. Óvatosan mégis a combjára teszi a kezét. Nem emlékszik, hogy vonatra szállt volna. Ki ez a nő, aki tehetetlenül a vállára nehézkedik, izzad és hortyogva szuszog, tehát él? Nem mer mozdulni, mégis egy nő. A nő kinyitja a szemét, felé fordul. Idegen az arca. Abban sem biztos, látta-e már, de ezt – ebben biztos – most már nem árulhatja 55


el. A kezét nem tolhatja el a combjáról egy olyan okból, ami – sejti csak – később talán nyilvánvaló lesz. Egymásra néznek, és a nő rámosolyog. Arra gondol – de most már nem tudja eldönteni, hogy ezt még az álomszerű gondolatban gondolja, vagy most, a tükör előtt –, hogy ezt a női arcot mindenképpen el kell felejteni. Fel kell ugrani a kosztól és saját izzadságától ragacsos műbőr ülésről és a poggyásztartóról le kell rántani a poggyászát, kirohanni a vonatkupéból, és… De melyik poggyász az övé? Nézegeti azt a néhány csomagot, van köztük két kemény fedelű utazóbőrönd is, de egyik sem ismerős. Van egyáltalán poggyásza? Hogy ismerje fel a csomagját, ha álomból ébred, és nem emlékszik az álom előzményeire? Ezért nem tud kilépni a fülkéből. A mennyezeten a gondolatvilla neonfénye pislog. „Most azt fogom neki mondani, kopjon le.” Megszólal, magas, behízelgő fejhangot hall: „Készülj, hamarosan ott leszünk. Csak a hátizsákot viszik magukkal.” A nő megint mosolyog, tehát nem értette meg, mert akkor nem mosolyogna. Lehet, hogy elrohanna, ha igazából értené. Közli vele, hogy a szerelmed érvényesít majd engem, vagy valami más, hasonló értelmetlenséget. Szinte felröhög, mert ebben a helyzetben alig tud elképzelni nagyobb képtelenséget – de ez a másik mondat is elvész a ragacsos félhomályban, és nem kell meghallania. Föllélegzik, hangosan, zaklatottan. A nő fényképet vesz elő egy fekete bőrtárcából, melynek az oldalára golyóstollal egy szerb futballcsapat nevét írták. Jól látja, hogy nincs is más a tárcában, csak ez az egy kép. Mintha a családját akarná megmutatni. Apa, anya, gyerekek, kutya. Fekete, sötét, kibogarászhatatlan fotó, csak a fülke el-elhalványuló izzójának tükrözése látszik a sötét háttér előtt, a fekete tükörben. Nem tudja, miért, vetkezni kezd. Víztükör, bizonygatja a leesett állal és riadtan figyelő nőnek. Pihék vannak a nő 56

álla alatt, szőke pihék. Mindegy most már. Riadtan böngészi a képet, melyen – felismeri – ő áll anyaszült meztelen valami fekete víztükör szélén, rugózik, előrenyújtja a karját, és ugrani akar. Be akarja vetni magát az idegen képbe. Az ugrás előtti utolsó pillanatban megtorpan. Hatalmas jégdarabok úsznak a felszínen, nem mer ugrani, már vacog a foga, ingadozik a sötét víztömeg szélén. Bele akar ugrani a képbe, amely a félhomályban tényleg hajszálnyira olyan, mint egy sötét tó. – Tegyük a ruhákat a nejlonzsákba – suttogja a nő. Ezt a mondatot viszont világosan érti, talán azért, mert már egészen közelről hallani a kutyákat. Hallani, hogy fémlemezen csikorog a körmük. Szerb vezényszavak hallatszanak, talán a kutyákat próbálják visszatartani – beereszkedik a jégkockák közé. A víz szúrós, tavaszi vadszeder. Először a combját érinti meg a halszerű valami, elkapja onnan, aztán valósággal keresztülbukik a testen, a sekély vízben vacogva és fáradtan bukdácsol, alig tudja magát kiemelni, a test a lába előtt hever, undorodva megragadja a haját: a szőke nő az. Vonaglik, rángatózik a szája. Él. A víz alá kell merülniük, mert a tavat holdfény világítja meg, és túlságosan messze látnak az üldözőik, megláthatják őket a partról, a tavalyi nád alig takar. A kutyákat a vízpart közelében hallani. Víz alá nyomja a nőt is, birkóznak, a nő mond valamit, válaszol, de se a nőt, se a saját válaszát nem érti. Szorosan tartja a testet a hideg vízben, rátapad, a nő megnyugszik. Megérzi, hogy arányos a teste, az a helyzethez kevéssé illő gondolat támad benne, hogy valakinek egyszer hiányozni fog; lehet, hogy már hiányzik is valakinek, valakinek, aki szeretné félálomban erre a csípőre tenni a kezét, de nem találja, tétován kutat most is a takaró gyűrődései közt. A jeges víz nehéz. Vacog, kocog a foga, fél, hogy a kutyák meghallják a parton. Várni kellene, de nem bírja tovább. Hajánál fogva húzza ki a nőt a vízből. Nincs senki a parton. 57


A nejlonzsák beázott, minden ruha hideg és vizes. Nedves trikóval dörzsöli a nőt, és mondogatja: Kelj fel. Kelj fel. Kelj fel. A nő fölül. „Mondtam, hogy ne gyere. Mondtam, hogy később gyere utánam. Téged nem fenyegetett közvetlen veszély.” Kitaposott földúton botladoznak. Lánctalpas járművek és teherautók szaggatták fel a sarat, a kátyúkban összegyűlik a víz. Megcsúszik, megbotlik valamiben. Már nem fáj. Tavaszi szántás szélén mennek, jobbról takarja őket a fasor, de balról nyílt, takarás nélküli terep. Már pirkad: keleten piszkosszürke fénysáv, elkeserítő, hideg. Elöl bedőlt akolépület, a hodály félig leégett, a náddal fedett szállás teteje behorpadt, de az nem kapott találatot. Sietni kell, mert pirkad. „Csak nem értünk át. Valahol a fasoron túl lehet a határ, de már túlságosan világos van.” Az úton keresztben szétégett személyautó. Felismeri, hogy egy Yugo. – Mi az? – kérdezi a nő. – Ne gyere ide! – Mért, mi az? – Azt mondtam, ne gyere ide! – Próbál az autó belsejébe nézni, de tükröződik az üveg; aztán rádöbben, hogy már nem az autó előtt áll, hanem az előszobában, az aranyozott tükör előtt, és önmagát nézi; de már nem tudja pontosan, hogy melyiket képzeli, és melyik a valóságos… szagolgatja a kezét: mintha hullaszagot érezne rajta, de ez sem biztos (hiszen lehet, hogy képzelődik). Ki is mondja, hogy lehet, hogy képzelődöm, mert hallani akarja ezt a mondatot, a hangját, a saját hangját, de csak halkan, nehogy fölébredjen mamus, ha mégis ott szuszog a belső szobában.  De már tudja, hogy ő mesélte korábban ezt valakinek. Lillának. Még délelőtt. Így most már végképp nem érti, a víztükör melyik szélén áll, ezen vagy a túlsó oldalra került, egyre lejjebb merült a jéglemezek közé, míg végül belesüppedt az iszapba és legalul 58

kicsusszant a képből. Görcsöl a válla, a szíve, kapkodja a levegőt, sötét van, nem mozdul – csak azt nem érti, hogy miért él benne ennyire elevenen ez az egész, ha ő találta ki, amikor felugrott a barátnőjéhez. Egyáltalán: hogy van most ez ezekkel a szövegekkel? Mikor jutott eszébe a kockás füzet először, a történetfoszlányok, és főként: hogyan kapcsolódik ahhoz, ami történik vele? Az a kísérteties, hogy mintha már ezt is mondta volna; hogy „mintha írva lenne ez az egész, annyira kísérteties”. Elege van a szövegből. Úgy látszik, hogy ahány szöveg, annyiféle autoritás. Van, amelyik valami füzet mélyére merül és elvész; de olyan is, amely azonnal megvalósul, amint papírra vetik. És olyan történet is van, melyet éppen ellenkezőleg, átgondolt és teljességgel alárendelt életünkkel kell megvalósítanunk. Nem tudta megállni, hogy meglátogassa. Néhány percre csak, mert nem tudott volna úgy elmenni, hogy legalább egyszer, utoljára ne. De arról, hogy lelécel, hallgatni akart, és betartotta; éppen ezért jött kapóra a lány sértődöttsége, és az, hogy ő úgy tehet, mintha e miatt a sértődöttség miatt haragudna. – Azért, amit a tegnap mondtam? – kérdezi dühösen és felpattan a heverőről, hátat fordít, az ablakhoz megy (a kilincsen dióhéj állatok lógnak). Örül, hogy folyékonyan képes hazudni, semmi ellágyulás… és ekkor jött az ötlet, hogy egy történetbe kezd, nem kis részben önigazolásul, hogy majd, amikor ki tudja, vele már mi lesz, Lilla elővehesse mint egyfajta végrendeletet vagy hagyatékot és emlékezni tudjon. Volt ebben némi keserű, mégis kaján öröm. Lillának rögtönözte, amint az imént felidézte, nagyjából úgy; és talán volt benne néhány motívum, amit az utcán vagy a cukrászdában szedett fel, ahol sorban állt burekért (mert nagyon szerette a túróval töltött könnyű tésztát); de ott, Lillánál, mindvégig tudta, 59


hogy rögtönöz, és ezért maga is meglepődött, hogy ennyire hatásos és eleven lett, amit mond. – És aztán? – kérdezte Lilla, amikor idáig jutott, és megszorította a kezét. – Megmenekülnek? Nem mondhatnám, gondolta. Ahogy azt sem, hogy hagyjál már, unom… hogy azért találom ki, hogy átvágjalak és vigasztaljalak. Azt kell mondanom, hogy az istálló fagyos, szeles hely volt, mert a deszkát több helyen felszaggatták, mégis volt az egyik sarokban egy kis korhadt szalma. – Azt akarom, hogy bennem érezzelek – mondta a nő, és hozzábújt, de ő képtelen volt, a nő viszont elmondhatatlanul forró. Hozzásimult, és érezte, hogy átmelegíti, lázasan mondogatta, hogy menj, menj. Azt válaszolta, gyógyszert kell szerezniük, de nem mozdult. A rongált tető ujjnyi repedései közt betört néhány fénysáv, fölragyogtak a rések, harántcsíkolt sávok fent, fájt a háta. Aztán megint sötét lett, aztán megint világos. A nő hűlni kezdett. – Hűlni? – kérdezte Lilla. Hűlni, folytatta nagy komolyan, ő pedig, amennyire tudta, szorosan tartotta a karjában, hogy ne vesszen kárba semennyi a testmelegből, de csak hűlthűlt, és olyan lett, mint egy alumíniumvonalzó. – Mért pont alumínium? – Tudod, az olyan hűvös. Nehézkesen oldalra fordította, de már akkor olyan furcsán tartotta a karját. Hiszen ez csak egy baba, nevetett fel. Hát ezért aggódott annyira? Ezt féltette? Színházi baba, gondolta, és mivel a tetőrésen fénysugár vetült a szemére, mert éppen nappal volt megint, látta, hogy a pupilla már nem húzódik össze. A baba fejének a belsejébe látott, a legmélyére, de ott sem volt semmi. Nem voltak emlékei, egyenletesen sötét volt a fejében, mint egy kokszban. – Szemét vagy. Tudom, hogy mért csinálod, de iszonyatosan szemét vagy. 60

– Várjál. Ő a baba szemére rakja a kezét és becsukta a szemhéjait, a baba úgy maradt, csukott szemmel. Alvóbaba. Kaparni kezdte a korhadó széna alatt a talajt, de a korhadás nem akar véget érni. Egy méterre is korhadás volt, másfél méterre is korhadás, két méterre is korhadás. Korhadás, korhadás, korhadás. Lehet, hogy a föld közepéig korhadás van. Talán a birkaürülék miatt: a szénával kevert birkaürülék hamar elkorhad, a legjobb komposzt, a legjobb trágya. Csak kapart, kapart, pedig már nagyon mély volt a gödör. Fájtak a körmei, fekete volt a keze, a kezével kapart, körme alá ment a komposzt, a ruhája, a szája, a szeme tele volt trágyával és komposzttal, kezében egy marék fekete föld. És akkor azt mondta: a legjobb termőföld, moja draga Backa. A gödör szélére vonszolta a babát. Puffanást hallott. Kapart, kapart, aztán az arcába törölte az ujjait. Széles nyomokat húzott az arcán. Moja draga Backa. Akkor meg zabálni kezdett, marokkal tömte a szájába a korhadékot, de nem tudta lenyelni, talán még most is ott ül a gödör szélén, és rág, rág. Akkor megint a barátnőjére nézett. Az történt, amit várt – hogy sírni fog, némán és elszántan, és ő azt mondhatja majd, mielőtt elrohan, hogy kurvára utálom, ha egy nő bőg.  Mert akkor már, ezt nem nehéz összerakni, valami elromlott. Hiába találta ki ő ezt a történetet, valakik, valahol beleírtak. A kezükbe került a kockás füzet – hiába keresi, ha megtalálná, talán még helyre zökkenne ez a minden. Beírná iromba betűkkel, hogy Lilla, szeretlek, itthon vagyok legkésőbb nyolcra. Esetleg, hogy hozok tejet (amikor éppen kell tej). De valakik kalóz módra kilopták a füzetből ezeket a mondatokat (van eszük, a fontos szavakra mennek rá), és helyette azt írták bele, hogy éppen egy üres parkon rohan át, kezében 61


üres ételhordó (mintha állandóan ételhordóval a kezében rohangászott volna Szabadkán). És ez a füzet a saját elképzelései szerint is egy tömegsírban lappang, és ez már tényleg több mint aggasztó. Ritkás hajú fej húzza be egy kapu alá, a fej alatt egyenruha hadonászik, mond valamit, idegesen kiles az utcára, nincs senki sehol, a fej hadar, ő hallgat, hallgatja, egészen az arcába beszél, a behívóról van szó, az ismerős arc azt mondja, már ma ki kellett volna vinnem, de már nem lehet tovább visszatartani, holnap mindenképpen kikézbesítem, értesz, Pistukám, lépések hallatszanak a lépcsőház felől, ő bólint, tudomásul veszi, hogy holnap ki lesz kézbesítve. De ekkor már elvész ez a valami. Lehet, hogy most ezt keresi a fésülködőasztalon, a kredencen és a kredencfiókban, de félő, hogy többé nem lesz meg. A kapualjban málló vakolat és félig letépett plakát. Valaki ezt válaszolja az ő hangján: – Kézbesítse akkor ki, Laci bácsi. – Ne őrülj meg, fiam. Ne vedd át. Az útleveled megvan, igaz? Sok idő van holnapig. – És Lilla? Neki mit mondjak? – Mit tudom én. Mondd neki, hogy majd utánad megy. Hogy ez átmeneti. Hogy ez egy átmeneti helyzet. Na és? Nagy eset! Utánad megy, és majd eligazodtok. Még haza is jöhettek! Egyszer. Alighanem. Te csak ne ess kétségbe, fiam, amíg megvan az útleveled. Valaki keresztülszalad a téren, kezében abroncs nélküli kerékpárkerék.  Az asztal alatt terepszínű hátizsák, mellette bakancs, a bakancson vastag zokni, valaki odakészítette, valaki, nem lényeges. Az asztalon térkép, zsebkés, karóra. 62

A karóra mellett a hajtű. Bizonytalanul kézbe veszi, mintha sohasem látta volna. Holott az anyjáé volt, és az anyja anyjáé, aki talán még a híres Sümegi nagyapától kapta, aki testületi ülnök is volt, és ő is bizonyára kapta valakitől, mert az ilyen családi ereklyéket nem vesszük, hanem megörököljük. Mivel nincs testvére, rámaradna majd, hogy a jövendőbelijének adja tovább. Úgy tartja a kezében, mint az öröklés titokzatos átjárójának kulcsát. Magyar családnevek kavarognak ebben a láncolatban (és persze helyenként nem magyar nevek is, hiszen a családba, amennyire tudja, itt-ott bekeveredett egy-egy „jöttment”), és most már egyre riadtabban nézi a hajtűt, mert pontosan tudja, hogy nem viheti magával, és itt sem lesz kinek továbbadnia. Fehér lapot vesz elő, és azt írja, hogy nem tud elbúcsúzni valakitől. Aztán áthúzza, aztán leírja megint ugyanezt. Aztán az egészet áthúzza megint. Végül azt írja a papírra: „Ne haragudj. Add ezt Lillának, anya.” Aztán mezítláb a tükörhöz megy, az ujjaival megfésüli a haját. A tükör üres. Nem is hajszál, fonal. Valami vékony fonal marad az ujjai között. Megsodorja és szórakozottan elszakítja. Erre a tükörből visszanéz valaki. Az arca kicsit sápadt, amúgy átlagos, beesett arc, borosta üközik ki az állán és a száj fölött. Normális, emberi arc. A halánték és egy fürt elöl őszül. Harminchárom éves lehet. Fölhúzza a zoknit és a cipőt, aztán fölkapja a hátizsákját, aztán eszébe jutnak az iratai. Megvan az útlevél, az asztalon volt a térkép és a karóra között. Kézbe veszi és rutinosan átpörgeti, idegesen, és látja, hogy tökéletesen üres, nincs benne egyetlen adat, egyetlen bejegyzés, semmi. Csak üres, hivatalos oldalak. 63


A kalózok, gondolja. Megérti, hogy ezt most már neki kell kitöltenie. Tintaceruzát húz elő, szájába veszi, rágja. Akkor eszébe jut az a név, hogy Pesti Kornél. Vastagon, mázolósan beírja az első oldalra: Pesti Kornél. „Azt mondták, ezzel a névvel átjutok.” Felnevet, és beírja még: Szabadka, 1968. július kettő. 176 cm, szemszíne barna. Aztán kinyitja a térképet. Sötétvörös vonalat lát, az egyik oldalán városok és utak vannak, és számok is, távolságok, irányok és benzinkutak. Keresi, ő hol áll. A vonal másik oldala üres, fehér. Néhány tintacsepp folyik a fehérségre, nagyjából oda, ahol Szabadka nevének kellene lennie. Aztán csak nézi az üres térképet. Még mindig van két órája, hogy érte jöjjön a kocsi. Gondolja, mégis átviszi addig az ételt Derékinének.  Mit mondhatna Lillának? Nemcsak hogy nem tud változtatni a történeten, hanem azt sem tudja pontosan, melyik történetben áll. A tükör előtt vagy a képzeletbeli határsávban, a kilőtt Yugo előtt, és a füstös ablaküvegen keresztül próbál benézni a roncsba. Egyik kezében az ezüstözött fésű, a másik az üvegen. Ez már a gondolat harmadik ága: félhomályos hátsó udvaron rohan keresztül. Üldözik vagy üldöz valakit. Vagy tényleg fut? Tényleg üldözik? Egy beszögellésbe ugrik, a málladozó falhoz támaszkodva, lihegve megáll. A saját lélegzetét hallja csak, az udvaron rajta kívül nincsen senki. Eszébe jut, hogy fél. Ez az a hely, ahol félni kell. Mamus azt mondta, ide ne jöjjön egyedül, mert elviszi a mumus. Tartja magát egy ilyen mendemonda Szabadkán. 64

A mumus minden harmincharmadik évben megjelenik egy irdatlan hátizsákkal itt a hátsó udvarban, ennél a porolónál, és akit elér, összegyűjti, és elviszi valahová, de hogy hová, nem tudni. A mumus elől futni kell. Akit elvisz, azt nem látja többé a családja, nem születnek meg sohasem az utódjai, a mumus ujjára tekeri és elszakítja az öröklődés fonalát. Milyen a mumus arca? Sápadt, kissé verejtékes, amúgy normális emberi arc, mint az övé? Vagy még sápadtabb? Ráncos, repedezett, visszataszító, az állán fekete szőr? Bibircsókjai vannak? Lehetnek gyerekei? Távoli rokona? Egyáltalán: lehet ismerőse? Éppen olyan, mint a gólem. Lépések. Bevágódik egy vaskapu mögé, nekilapul a falnak, aztán ugrik, mert nem érzi magát biztonságban az ajtó mögött. Csörömpölés, pincelejáró. Zihálva menekül. Keskeny folyosón kel át, az arcára pókhálók tapadnak. Zokogni akar, de nem mer. Valami ablakon mászik ki, a ruhája csupa szénpor. Be kell törje az üveget, csörömpölve hull az udvarra. Aztán egy mélyebb árkot kell átugrania, elveszti az egyensúlyát, csaknem belezuhan, de sikerül nagy nehezen megkapaszkodnia. A bokája kifordult, minden lépésnél megbicsaklik. Fáj. Sötét van, hideg és sötét, lehet, hogy szenespince volt ez valaha, ahol most lomokat tartanak, a sarokban ládák és rossz papírdobozok közt málladozó ruhadarabok, van köztük néhány használható is, bár a sötétben nem látja pontosan. Fázik, ezért öltözni kezd (talán a rohanásban melegedett ki ennyire és az izzadsága a hátára fagyott), valami zubbonyt vesz magára, és fölhajtja az ujját, mert lelóg, a lábait, hogy ne dobogjanak, vastag rongyokkal tekeri be. Az egyik ládában mintha játék fegyverek lennének, az egyiket kiemeli, mert a lába, úgy érzi, nem bírja el – a markolatra támaszkodva kászálódik ki a magas lépcsőfeljárón keresztül, pinceablakon kell kimásznia, mert a 65


vasrács nem enged, egy hátsó udvarban van, a málladozó falnál szeméttároló és bádoggal fedett deszkabódé (mintha járt volna már itt), nem mer végignézni magán, de a bódé ismerős, a botnak használt fegyver markolatával döngeti a deszkaajtót, kinyílik, az ajtóban ismerős arc, „hiszen ez Derékiné”, állapítja meg, „kezét csókolom”. A nő meredten nézi, de nem felel. A másik kezében alumínium ételhordó, nem emlékszik, mióta cipeli, talán már a pincében is vele volt, de lehet, hogy menet közben emelte fel valahonnan. „Meghoztam a levest, hát nem ismer meg, Derékiné”, kérdezi. Az arcmás behátrál a kalyibába, bevágja az orra előtt az ajtót, a deszka repedéseiből hull a por, és ő úgy érzi, most kizárták az egyik életéből, nem léphet vissza többé, sosem talál vissza ugyanoda, ahonnan elindult, keresztül a pincelabirintus átjáróin, és ami még rosszabb, sohasem fogja tudni, hogy mindez megtörténik-e vagy képzelődik, netán kalózok fogságába esett, és most egy hétköznapok közé süllyedt félhomályos szoba mélyén egy kockás füzetbe ír hétköznapi feljegyzések közé. Hallani, Derékiné zokog a deszkaajtó mögött. Görcsösen és sokáig. Kivágódik az utcára, de visszarántja magát, valósággal hanyatt esik a kapualjban. A nyílt utca veszélyes, takarásban kell maradni. Meglapul, de eszébe jut, hogy a hátizsákért, letette valahol, el kell menni. Az nem maradhat ott. Lassan, majdnem a talaj szintjén kinéz. Rend van. Vannak az utcán, nem sokan, de a kései időpont ellenére (hiszen alkonyodik) akad néhány járókelő. Valami azt súgja, hogy ezek veszélytelenek. Azt a szót hallja, hogy civil. Kilép, sietnie kell. Szovjet gyártmányú géppisztolyra támaszkodik, a csőszájféket teljesen eltömítette a sár. Rémült arcok és magasba emelt kezek. Mindenki mozdulatlan. 66

Megállapítja, hogy őt nézik. Aztán ordítást hall: – Meneküljetek! Az ordítás mélyről jön fel. Lehet egy ember torka ennyire mély? Aztán a saját hangját hallja, teljesen elváltozott, majdnem artikulálatlan, majommakogás-szerű hangját. Az üres utcán áll, a fal takarásában. Előle futnak. Végignéz magán, és ekkor veszi észre, miért: régi katonazubbony lifeg a testén, olyan, mint egy madárijesztő. „Nevetséges, de ezek mégis azt hiszik, én vagyok a gólem.” Tesz néhány botorkáló lépést, kifacsart, katonazubbonyba csavart testét alig képes két lábán megtartani, a géppisztolyon egyensúlyoz, mint egy mankón. Görcsöl a válla és ezért nem tudja egyenesen tartani a fejét, és rongyokba csavart lábai ormótlanok. Azt akarja mondani, várjatok. Ne fussatok el. De csak áll, és néz. Tényleg van benne valami gólemszerű. Eléggé darabos mozgású gólem, de gólem.

67


H A L Á L M E N T E S NAP

1 Budapest bölcs vezetői elhatározták, hogy végre halálmentes napot tartanak. Huszonnégy órára fölfüggesztik az összes halált okozó vagy emberi életet veszélyeztető tevékenységet. Nem surranhatnak fényezett, metálos Harley Davidsonok az Andrássy úton, nem düböröghetnek hosszú platós teherautók rosszul rögzített, hátul messze kilógó, figyelmeztető jelzéssel el nem látott betonvasakkal a közigazgatási határon belül: a várost az „emnullás” körgyűrűn keresztül sürgősen el kell hagyniuk. A mentőszolgálatot megkétszerezik, a Nyugati tér közelében megerősített járőrszolgálat és terroristaellenőrzés lesz; megzabolázzák a Blaha Lujza tér és a környező, sötét mellékutcák macskaléptű vadócait; lebontatják a Moszkva tér felett imbolygó kötéldarut, és végre életveszélyes házi villanyhálózata felújítására kötelezik az Ó utcában lakó özvegy Dengeleghinét. Autóbuszok helyett ökörfogatok induljanak az Andrássy úton a Ferenciek tere és a Kígyó utca felé, határoztatott el; és az emberek azon közlekedjenek. Fogatok fuvarozzanak göcsösre száradt ölfát a pesti polgárok pincéibe és udvaraiba, mint egykor – abból nem lehet baj, s mert szürke ősz jön, fűteni úgyis kell majd, hasogatni a gyújtósnak valót, 68

s rárakni, „lezárás előtt”, éjjelre a vastagabbját. Caplassanak az üres telkek közt, amelyeken ne emelkedjen még a híres villasor, sem a Körönd, de talán még az Opera sem; hajtsák barmaikat a belváros felé, ahol ilyenkor forró, fűszeres bort kaphatni, ha a gazdasszony vagy a házmester elégedett a fával, elég vaskosnak és súlyosnak találja a Mátrában vagy a Börzsönyben kidöntött rönköt. Köpjenek hegyeset a tót ácsok felé, akik a saras úton „csaknem” keresztülfektetik ácsolataikat és pallóikat, hogy kerülgetni kelljen; ám az egyik szekeres, az evangélikusok templomához érve, emelje meg csöndben a kalapját az Angol Királyné felé, hátha épp akkor pillant ki keskeny ablakán „a haza bölcse”, akit ez a pokróctermészetű áruszállító rajongva tisztel; és éppen ezért ne köpjön az evangélikusok szökőkútjának vizébe. Kezdje inkább überelni egy földijét, hogy az idő teljen. Soroljanak felváltva szavakat, melyek az ökrök szarvállását írják le, mondogassák, hogyan nevezik ezt vagy azt a szürkét, melyik győzi tovább (mindketten a Hortobágyról valók, ős pásztorcsaládok leszármazottai); ám a Kígyó utcához érve unják el háromszáztizenhétnél, és attól fogva szótlanul hajtsanak a Molnár utcán a vásárcsarnok felé. Kerüljék azt a randalírozó társaságot, amelynek tagjai jó kora délután becsiccsentettek a Csigában, s mert nem hallottak a rendeletről, máris fennék a fogukat a rác kereskedőkkel való szolid vitára; mert ezek meg a Nagyvásárcsarnok előtt raknák ki bárkáikból portékáikat, s a föld alatt hordanák a csarnokba az e célra kiépített alagúton, mint egykor… S akiket aznap is bizonyára „helyre kellene majd tenni”, hogy „illemet tanuljanak”… Mert talán az idő is a halállal együtt bujdosna egész nap. Erősen rájuk parancsolhattak, nem mernek nyilvánvalóan mutatkozni. Szokatlanul csendes lenne a város, csendes és talán sarasabb a kelleténél – de hiába volna a városatyák igye69


kezete, az épületek nem süllyednének el a múlt posványos és televényes mélyén. (A háború utáni bombázás foghíjait betöltő vasbeton sem válna köddé.) Nem változna semmi azon túl, hogy többen két, beesett arcú embert látnának kétségbeesetten inni az Üllői úton a Paracelsusban, aztán a városban, több helyen, este; de kit érdekelne Budapesten két beesett arcú ember? Talán a forgalom se gyérülne meg a körutakon és a Rákóczi úton, ideges sofőrök szorongatnák a volánt, taposnák hol a gázt, hol a féket a megszokott csúcsforgalomban; ám tülkölni talán senki se merne…

2 Napsárga tavaszikabátot viselő fiatalember közeledik az Üllői úton felhajtott gallérral, fején norvég mintás sapka – a felöltőt szorosan összevonja magán, szemlátomást vacog. Éjjel fagyott már, s még kora délelőtt is kemény nyolc fokok vannak, este megint „lúdbőrzik a tócsák pofája”, ahogy a külső Üllői út környékén mondják. A Klinikák irányából a Paracelsus felé tart, hosszúkás állát vállai közé böki. Amint a pincehelyiséghez ér, nagy dübögéssel ereszkedik alá a vasdobogón, és – kicsúszhatott kezéből az alukilincs – éles csattanással vágja ki a pinceajtót. A rosszul beillesztett ajtóüvegtáblák megremegnek. – Annyira sürgős? – morog a pult mögül a megereszkedett arcú némber. A pultra hajol, nem néz fel, talán nem is felháborodás, hanem „vak megszokás” mondatja vele ezt a mondatot. A kezében levő háromdecis borospoharat a dörzskefére húzza. – Bocsánat – imbolyog a helyiség mélye felé a fagyoskodó vendég. – Túlélte? – kérdezi valaki. 70

Kell egy kis idő, amíg a félsötéthez hozzászokik a szeme. Hunyorog, de azért kezet fog az illetővel; a keze feltűnően hideg. – Túlélte a kis krapek? Bólint. A karját apránként húzza ki a kabátból, mint egy szabadulóművész. Óvatlan mozdulattal csaknem leveri az asztalon álló háromdecist. Megilletődött hangon válaszol: – Tudod, Csóti… úgy érzem, megrázkódtatáson estem át. Ecseteli, milyen a hideg folyosón várakozni, a műtő előtt; hogyan festett „a legnagyobb kisfia”, amint zöld lepedővel letakarva a műtőbe tolták. „Olyan volt, mint egy barokk festő tanulmányképe.” Kifejti, mi volt „a legszörnyűbb”: az, hogy „nem nézett… egyáltalán nem nézett, se az anyjára, se rám… teljesen szétszórt volt a tekintete”; és hogy mi volt vicces: az, hogy a gyerek félig önkívületben és öntudatlanul, vigyorogva azt mondogatta, amint az altatásból fölébredt: „…ez egy kis semmi… ez egy kis semmi.” Kitér a várófolyosó mérnökien hideg világítására és arra, hogyan csinálják a műtétet manapság altatással; végül elmondja, milyen érzés volt, amikor „jó huszonöt perc múlva végre kitolták”. Csóti, nem tudni, miért, felhúzza magát ezen a történeten. „A kis krapeknak van igaza!” – dühöng, és rendel egy könnyű kólát. – „Az a baj, hogy mindenki retteg a haláltól… ezért vagytok olyanok, mint a birkák… ezért megalázó ebben az országban élni…!” Ő nem kíváncsi most Csóti véleményére. Legyint, belekortyol a fröccsbe, fintorog. („Ugye mondtam, hogy ne bort rendelj.”) „Nem baj”, legyint, ennél sokkal több is érte már aznap; az emlékeivel szeretne foglalkozni, csakis az emlékeivel; de még előtte áll egy beszélgetés Csótival, és arra gondol, hogy „valahogy még azt is túl kell élni”. Nem emlékszik, mikor tűnik fel az a két, feltűnően szürke férfi a szomszéd asztalnál – de egyszerre veszik észre őket, ő és Csóti. Mintha kimondottan őket figyelnék. Hogyan materi71


alizálódhattak? „Micsoda pipaszár lábak!” – hüledezik Pesti, aki utóbb „esküdni mert volna rá, hogy amikor ő érkezett, még nem voltak a helyiségben”. Csóti viszont állítja majd, hogy „egész délután vodkás traubit ittak”. Mi tehát az igazság? Nem tudták összerakni később. Beesett arcú és egészében nyomozókülsejű a szürke kabátos; kimondottan nyomozókülsejű. A másik viszont a kelleténél kisebb Esterházy-kockás zakóban úgy fest, mint egy vándorcirkusz vékonycsontú direktora. Mire észbe kapnak, ott vannak a nyakukon, az asztaluknál: – Jól hallok? A halált emlegetted? – nyomul asztalukhoz ferde mosollyal a kockás zakós. – Hadd mutatkozzam be… Érdekel a véleményed… (Nem mutatkozik be.) – Ne zavard őket, baráti beszélgetésben vannak… khe.. khe… – telepszik hozzájuk fontoskodva azonnal a másik is, a szürke kabátos, és Pesti arcába mered. – De hát ez érthető… hiszen annyi minden történt ma… előzmények … leginkább előzmények… nemdebár, kedves Kornél? „Itt valami bűzlik”, kezd gyanakodni Pesti. „Milyen előzményekre gondol? Biztos hallgatózott.” Honnan tudna különben nyomasztó élményéről a rossz arcú idegen? Ám ebben a pillanatban olyasmi történik, amire később nem szívesen gondol vissza. Semmi különös, csak… valahogy mégis… Egyszerre szétoszlik a figyelme; a külvilág elenyészik. A műtétre gondol, amely még mindig nyomasztja. Felidézi a részleteit, mintha magát a műtétet is látta volna (holott a műtőben természetesen nem lehetett bent). Nehéz megmagyarázni a jelenséget… hogy mitől is lett egyszerre annyira elmélyült. Átnéz a két jövevényen, akik már a poharukat is az asztalukhoz hozták, mintha az lenne a legtermészetesebb, mások asztalához telepedni… De nem látja őket, egészen addig, amíg újra el nem jut addig a pillanatig, hogy „amikor a műtőből kitolták”. Akkor egyszerre felréved. És akkor megint szöget üt a fejébe valami, még éle72

sebben, még kellemetlenebbül hasít belé egy kérdés, mint egy orvosi műszer. „Honnan tudja a nevem?” Ez szinte felfoghatatlan, még nehezebb megmagyarázni. Ha hallgatózott is a két rossz arcú, még ez sem elegendő magyarázat! Csóti egyszer sem mondta ki a nevét, emlékezik világosan Pesti. A kérdést így a pepita zakósnak teszi fel, és próbál határozottan a szemébe nézni. „Örvénylő a tekintete”, állapítja meg. („Mindkét szeme zöld volt.” „Dehogy”, cáfolja később Csóti, „az egyik barna, a másik foltokban kékes.”) Nem lehet érteni az idegen makogását, szavait lapos és száraz köhögés nyeli el. „Ugratnak” – véli Kornél. Csóti viszont arra gondol: „Vigyázat! Megfigyelnek!” Ennek is lehet szerényebb realitása. A sajtó, a média tele mindenféle kínos „lehallgatási üggyel”; ha olvasnak vagy hallgatnak efféle „orgánumokat”, tudják. De mért pont ők ketten lennének roppant költséges és körülményes „személyi követés” célpontjai? Pusztán mert „értelmiségiek”? Azok az idők elmúltak. Ilyen és hasonló gondolatok nyomasztják Csótit a két idegen közelében. Mintha a levegő is lehűlt volna a híres orvos-misztikusról elnevezett pincében; talán az ajtó maradt nyitva, talán a fűtést csavarták le. Kimondottan gyanakvóvá válik a két bölcsész, kiváltképp Csóti. Bökdösni kezdi barátját az asztal alatt, „vigyázz, hogy mit mondasz ezek előtt”. Pesti nem érti el. – Milyen előzményekre… khm… gondolsz? – kérdezi, és belekortyol az asztali borba. – Erről a barátomat kellene megkérdezni, hehehehehe! – nyerít fel a kellemetlen arcú pepita zakós, és hátba vágja a köhécselő ballonkabátot. (Mind a ketten krákognak.) – Ennek olyan az emlékezete… a „memóriája” (nyújtja el különös módon a kifejezést)….! (Sokatmondóan int, és a másik felé bök.) Igaz, „Noselti”?! („Milyen ostoba neve van.” „Angolok voltak?” – 73


vetik fel másnap. Valóban volt a beszédükben idegen íz. „De hol tanultak meg ennyire magyarul?”) – Hogy milyen előzményekre?! Hehehehe! – nyerít fel az idegen. – Hát ez hihetetlen…! Hiszen még le se szedte a gézszálakat a kabátjáról! A sárga kabátra mutat, és valóban: a hajtóka alól kifoszlott gézlap rojtjai lógnak. „Nahát! Hihetetlen! Csak a kórházban ragadhatott rám!” Pesti úgy emlékezik utóbb, hogy a pepita zakós váratlanul és jórészt összefüggések nélkül egy különösen „összetett és bonyolult ízvilágú” trópusi növényről kezd beszélni – ki tudja, mi okból –, melyet Pesti nem ismer, sőt, a nevét sem hallotta soha. („Nem gyanús ez is?” – kérdezi másnap Csóti idegesen. – „Hogy a nevére sem emlékszel?”) Ő ugyanis állítja, hogy az időről szólt az eszmefuttatása; az időről, melynek ajtajai és ablakai nyílnak, mint egy épületnek. Toronyépületnek, mely magaslaton áll, és meghatározott időközönként víz veszi körül, ám ez a víztömeg időnként lelappad. „Úgy képzeljétek el, mint ár és apály váltakozását”, magyarázta a ballonkabátos Csóti szerint, és Pesti szívét, ahogy Csóti magyarázatát hallgatja az idegenről, hideg tű járja át. „Számtalan ajtaja és ablaka van, és bárki beléphet. Ám senki sem emlékszik arra, amit ott lát.” „Akkor te honnan tudod, hogy így van?” – szúrta közbe Csóti elbeszélése szerint Csóti. „Én? Hahaha!” – nevetett fel az idegen, és kihörpintette azt a pohár vodkás traubit. De Pesti ezt sem bírja cérnával. „Dehogy! Egész este paradicsomlét szürcsölgetett!” – szúrja közbe, és ezzel kizökkenti majd a barátját. – Mert te mindent tudsz, igaz? Ami történt és ami történni fog? A köhögés kemény kopogássá vált, mintha koporsót szegelnének. – Nem. Nem tudok mindent. Még én sem. A jövőt például. 74

– Akkor honnan tudod a nevem? Honnan tudod, hogy a legnagyobb fiam állapota aggaszt? – Honnan? Hehehehehe! Hallod, „Noselti”, azt kérdi, honnan tudom? – A fiam súlyos műtéten esett át! – (Duzzog.) – Súlyos! Erre a műtétre mondod, hogy súlyos? Műtétecske inkább, nem is műtét! Egy ilyen kisebb operáció… Pláne gyerekkorban…! („Honnan tudja – döbben meg –, hogy csak kisebb operáció…?”) – Mondok neked valamit. („Elérzékenyült”, állítja másnap Csóti. „Fenyegetővé vált”, gondolja azonnal Pesti.) – Ha valakinek meg kell halni, akkor meg is hal. Ha igazán úgy van. Szó sem volt ilyesmiről a fiad esetében. Értesz? Meg aztán: ördögi szerencséje volt, hogy mára esett a műtét. – Ördögi! Hehehehehe…! – Sokan nem adták volna, ha ma műthetik őket. Még halálos betegek is! – Halálos! Hehehehehe…! Hát ez tényleg halálos! – Egyébként sem értem, mért akar olyan makacsul folytatódni a magadfajta a gyerekeiben…! Mindkettejüknek az az érzése támad, egyeztetik később, hogy ugratják őket. Pesti azon töri a fejét, hogy mi módon lehetne „megfogni” a két ellenszenves frátert; Csóti viszont durván beszól nekik: – Nem hiszem, hogy kértük volna, hogy üljetek át az asztalunkhoz. – Nézzenek oda! Hogy fölkapja a vizet! Esetleg egy cigarettát? Nehéz, ezüst cigarettatárcából kínálja meg. „Nem kellene elfogadnom” – gondolja Csóti, és már nyúl is a cigarettáért. – „De mit csináljak? Ez a gyengém. És ő is ‘Bölcsesség’ cigarettát szív.” 75


– Persze hogy nem rajtam múlik, hogy ki hal meg – üt meg békülékenyebb hangot a madárcsontú –, de mégis van egyfajta tapasztalatom. Azt, hogy kinek kell elmenni, egyedül Ő tudja. – Ő? Kicsoda? – Kicsoda, kicsoda – türelmetlenkedik a pepita zakós. Mintha titkot árulna el, lehalkítja a hangját. – Krisztus herceg… Te, úgy tudom, nem hiszel benne… mivel a realitások talaján állsz… és kevés az élettapasztalatod. Ámbár legalább nekem hihetnél. („Vallási megszállottak” – szűri le Pesti, és megnyugszik. „Tényleg kémek!” – véli Csóti. Nemrég hallott egy riportot arról, hogy a titkosszolgálatok hogyan használják hírszerzésre a vallási fanatikusokat.) – De azt talán elhiszed, hogy van némi fogalmam a halálról… hogy ki hogyan hal meg? (– Némi fogalma! Hehehehehe!) – Mi vagy te? Sírásó? (– Sírásó! Hehehehehe! Ez jó! Ez talált!) – Kötözködni akarsz velem, ez nem szép. És mindvégig arra gondolsz, hogy „majd a modern orvostudomány…” Hányinger. A modern orvostudomány! Ez a mentsváratok! Viszolygást ébreszt bennem ez a szó! Szerinted jobb a halottnak, ha a döntő pillanatban elkülönítjük egy rideg fürdőszobában? (– Egy idegen fürdőszobában! Ez szellemes! Hehehehehe!) – Válaszolj, ha kérdezek tőled valamit! Vagy legalább egyszer képzeld magad a halál helyébe! Nem, nem annyira abszurd gondolat! Magad is tudod, hogy a halál megjelenítésének komoly tradíciója van: ezt talán nem kell éppen neked, éppen a Paracelsusban magyaráznom. A halál nem elvont fogalom, ahogy ma vélitek; és ezt minden komolyabb kor tudta. Keze, lába, teste van; ámbár tény, hogy ez kicsit más, mint egy hétköznapi ember teste, 76

már ha alaposabban szemügyre vesszük. Talán kicsit különös. („Ahhoz képest, hogy milyen alakok rohangásznak szabadlábon, nem is annyira különös, hehehehehe!”) Talán beesettebb, vagyis sovány; de elmondhatom, hogy ennek is oka van. A halál testanyaga ugyanis nem a sár, és nem is valamiféle testszerű üledék, mint az emberé, ahogy a hagyományok – egyébként helyesen – feltételezik; hanem egy olyan, különleges anyag, amelyből ektoplazma képződik. Ha a szublimáció folyamatára gondolsz, akkor nem a „phlegma vini”, vagyis nem a bor szelleme – holott a halál valóban egyfajta szellem, de nem a fényhez köthető, mint a szellemek általában. Szellem, de nem a démonok, és nem is az angyalok rendjéből. Sokkal egyszerűbb, ha mégis testnek képzeled. Egyes korokban madárnak tekintették; nem rossz alapgondolat, ám a fajtabesorolásban már teljes az egyet nem értés. Talán azért, mert erős csontú, de vékony húsú – ám soványságát már megmagyaráztam. Az sem igaz tehát, hogy kizárólag szellemi lény. Szellemi is. Egyfajta vázlat, tekintsétek úgy; ahogy a testnek is valamiképpen váza a csont. Megy, zörög, a kelleténél nagyobb kabátban, a vállát behúzza, benéz ide-oda: így telik egy napja, a tömegben észre se vennéd. Az, hogy szaga van, nem igaz. Nem kelt feltűnést, sőt kimondottan jelentéktelen. Észre se veszi az, akinek nincs vele kimondottan dolga. Ám akinek van: az aztán igen! Annak a szemében egyszerre megnő! Fölé magaslik! Mondhatjuk tehát, hogy „démoni”, de csak ebben a tekintetben; vagyis, hogy nagyjában „alakváltó”. Hallottatok a relativitásról… hogy ennek a gondolatnak mekkora szerepe van a modern fizikában… Nos, ilyen a halál is, a végletekig szubjektív. Akihez kiküldetésben jön, az először lódobogást hall. (Nem igazán lódobogás az, de nem tudjátok máshoz hasonlítani azt a hangot.) Csuklyába bújt alakot lát; s mivel az embernél nagyobb termetű (az imént kifejtett viszonyla77


gosság miatt), hajlamos azt gondolni, hogy az alak lóháton ül. Az arcot nem láthatja, mert azt a csuklya takarja el; ám mégis leginkább arra emlékszik. A halál arca nem megrendítő. Pontosabban: mindenkinek olyan arcot mutat, amilyen az élete is volt. Aki az életétől idegenkedik, a haláltól is idegenkedni fog. Ezért jó, ha életünket idejében megszeretjük. Rémületet már nem is a látványa kelt, hanem az ölelése. Az, hogy valakit „átkarol a halál”, tökéletesen pontos kifejezés. Átkarolja azt, akihez küldték. Gyöngéden, mint egy szerető; ám jellemző, hogy senki se mondja azt, hogy a halál „ölébe vesz” valakit. Pedig így van. Becézi, elringatja, átsegíti a túlvilágra… De ezt kevesen élik meg ilyen módon! Miért? Mert rettegnek tőle, s nem tudják valóban örömmel fogadni! Nem is értem az embereket! Sanyarognak az életük miatt, hogy „milyen nehéz”. Aztán, mikor halni kell, nyavalyognak, ahelyett hogy örülnének! Mostanában végképp kész szánalom az, ahogy a halált fogadják. Gondolod, öröm elsötétített kórterembe, gyengélkedők közé, paraván mögé megérkezni? Hallod, hogy a szomszéd ágyon egy másik delikvens hortyog… Semmi intimitás, semmi érzelmesség… A jelöltre rá van kapcsolva egy műanyag cső; a belső szerveit már nagyjából kivették… Csoda, hogy rémült? Amilyen tortúrán keresztülment! Én se tudnék így jó érzéssel meghalni! Ezt nevezitek „modern orvostudománynak”!? Nagyon ritka, hogy valakinek a kezét fognák, amíg a halál el nem jön; még ritkább, hogy a jelölt családja körében várná halálát derűs mosollyal. Ezért a halál is rosszkedvű. Kényszerből teszi a dolgát, kötelességszerűen, kedvetlenül. „Hamar munka ritkán jó”, mondják; még kevésbé a kedvtelen munka. Hibázik? Persze. Megesik – igaz, ritkán –, hogy egyet-egyet tévedésből visz el… mellényúl… de erről nem szívesen beszélnék. 78

Még sincs emiatt lelkiismeret-furdalásom. Annyian vannak, mind fel kell keresni… hát nem lehetne az emberben is egy kis belátás? Minek szaporodik annyira!? Tudod, minden a kertben kezdődött. Az ember – Ádám annyit jelent, hogy „ember” – fejébe vette, hogy mindent tud… És azóta nem is figyel az előjelekre! Pesti saját, pökhendi hangját hallja, és megnyugszik: – Nagyon közhelyes, amit mondasz, ámbár igaz, hogy a halálnak filozófiája van. – Filozófiája! – dühöng a pepita zakós. – Nekem mondod, hogy „filozófiája”!? Igazán szórakoztat, amit mondasz… Tartottál már haldoklót a karodban? Az ujjai beléd marnak… A keze rád kulcsolódik és szorít… Az egész ember máris olyan, mint egy csontváz! Csak a marka van, ahogyan szorít, és talán a szeme! Az aztán „él”! Minden haldoklónak más és más a tekintete. Közepes írók mondják, hogy „rémület tükröződött a szemében”. Teljesen elhibázott mondat. A halált nem rémület, hanem rettenet kíséri; és a rettenet sehol sem tükröződik. Nincs olyan tükör, amely megmutatná. A rettenet mindent elnyel. Elnyeli az érzelmeket, az ingereket, a szemet, a látást, a fényt. A halálnak szívása van: kiszippantja a lelket abból a kis tehetetlen, madárvékony testből. Mint az abortusz. Azt legalább láttál? Valódi abortuszt? Ahogy a pár centis csecsemőt kiszippantják az anyaméhből? Az maga a halál, ahogyan van! Lelket mondtam? Egy kis vacogó valami, próbál megbújni a testben, amíg tud; de aztán tágas lesz neki az a ház, egyre tágasabb. Végül eltűnik benne. Elárulok neked valamit, figyelj jól. 79


A régiek ismerték a halál pillanatát. Odafigyeltek a halottra, ahogyan meghal. Himnuszaik voltak, azokat szépen elénekelték a haldokló mellett. Mert a halálhoz egyedül az emberi hang jut el. Kiváltképpen az énekhang, az ötfokú hangsor. A pentatónia. Mindent a kezdetekre kell ugyanis visszavezetni. Letakarták a tükröt, hogy a lélek nehogy nekikoppanjon; mert a halál vak. De ma? Nem lehet rendesen meghalni sem. Tudod, mit mondok? Ezért kóborol annyi állény a világban. Rabló, gyilkos, percemberke, közszereplő. Akik nem találták meg az utat a túlvilágra; e helyett valami testet kerestek gyorsan maguknak. Ezek az idők kalózai. Vigyázz ezektől, elszívják erőidet! Látom rajtatok, hogy most mind a ketten pontosan értitek, szóról szóra, hogy mit magyarázok – ám egy perc sem telik el, és érzékcsalódásra gyanakodtok majd. De ugyanarra fogtok emlékezni mind a ketten. Szóról szóra. És ez is egyfajta bizonyíték. Legalább magatokat ne csapjátok be! „Vallási megszállott” – gondolja megint Pesti. (Csóti állítja később: halálosan sápadt az arca.) – „Ezek után egészen biztos.” (Mintha mély álomból ébredne, egyszerre látja maga előtt az idegent és azt, amit mondott. Térben jelennek meg előtte a szavai. Valóban ugyanazt hallottuk, állapítják meg másnap, amikor magukhoz térnek ebből a rémálomból.) Rettenetes levertség vesz rajta erőt; Csótin viszont indokolatlan felszabadultság. Fecsegni kezd, nem lehet leállítani; lázasan magyaráz, talán mert jócskán ivott, s mert végre nem a megszokott társaság hallgatja a Grinzingi borozóban vagy a Mayában. – Én, a magam részéről, kimondottan szeretnék ép tudatállapotban találkozni a halállal – jelenti ki, és a pepita zakós elmosolyodik. („Mikor vagy te ép tudatállapotban?”) – Annak, aki alkotó, illetve művészi tevékenységet folytat, elsősorban a zárványok természetével kell foglalkoznia. A fő 80

csapásirány erő és ellenerő, veszteség és a hatalom akarása mentén rajzolódik ki. De akadnak félreeső helyek – és minden zárvány ilyen félreeső hely! –, ahol összegyűlik és feltüremkedik a felhasználatlan vitális erő. A csapásirány ugyanis egyenes, ezért sodrása, a zárványnak viszont mélysége van. A mélységben – a halál is ilyen! – megszűnnek az irányok, bármerre indulsz, a mélység minden irányban kiterjed. A politika vagy a történelem terepe az erők koordinátarendszere – de a stabilitásért és az élet továbbadásáért a zárványok, a zátonyos holtágak felelnek, ezek az eszmék és a művészi alkotás ívóhelyei. Ezekben lelhető fel a nyelv. Pontosabban a nyelvnek azon sűrű, szivacsos, áthatolhatatlan rétege, mely elengedhetetlen az elmélyült alkotáshoz. Ez a porózus talaj az alkotás alapja, a zárványok aljára ülepedett le. Az alkotó számára menedék egy ilyen félreeső hely: azt is mondhatnám, a zárványok az inspiráció artézi forrásai. Mindent lebíró tehetetlenségével szembesülsz, ha a zárványok ellen dolgozol – ez a szivacsos talaj minden ellenirányú erőt leköt. De ha belevágsz, ha megfelelő módon hasítasz belé, gazdagsága, tömege és telítettsége mutatkozik meg. Az alkotó fejében – magyaráz kizökkenthetetlenül Csóti, le sem viszi a hangsúlyt – mohazöld térkép található. Holtágak és rejtett felszín alatti vizek, zsombékok és lápok, sár, tőzeg. Zöldes, áttetsző buborék, mint egy kecskebéka szeme. A holtág sekélyes vizében, mélyen a fenék kellemesen langy iszapjába nehezedik minden, alkotó és közönség, talán nézik egymást, emberi távolságból, de nem beszélnek. „Van abban valami, amit mond” – állapítja meg Pesti, ahogy Csótit hallgatja, de a szemére álmosság nehezedik. – „De mégsem lehet mindezt rázúdítani a gyerekre! Egy műtét megrázkódtatásait! Az is elég! Egyébként is: micsoda igazságtalanság!” 81


Ismételgeti: „Micsoda igazságtalanság!” Amikor fölriad, az üres és kihalt Üllői úton caplat. Egy sötét tűzfalnak magyaráz, „micsoda igazságtalanság”. A harmadikon épp a villanyt oltják. Maga sem tudja, mikor, faképnél hagyta azt a molyette társaságot.

3 Elindul, és talán az elfogyasztott hat deciliter rossz minőségű, úgynevezett „kannás bor” hatására elhatározza, hogy ez az este már az ördögé lesz, inkább pénztárcáját, mintsem szervezetét kíméli, s az ésszerűséget és józan megfontolásokat sutba hajítva azokat a rosszabb, mellékutcákban lappangó helyeket keresi fel, melyek egyaránt megtalálhatók a nyolcadik és a kilencedik kerületben; a bor decijét nem több, mint ötven forintos áron mérik. Nem tudja eldönteni, józannak maradni nehezebb-e, vagy ily módon veszíteni el a józanságot. Mégis az utóbbi mellett dönt – vállalja a bor nyeldeklését követő kellemetlen utóízt és a másnap fenyegető rosszullétet, mely jóformán az egész napot tönkreteheti. Betölti a gondolat, hogy még inni fog. Nem ellenkezik, bár nem is törődött még bele döntése következményeibe. Érvet keres, mellyel menthetné magát, de ahhoz már túl sokat ivott, hogy ilyet találjon; ezért legyint, mert a végső kétségbeesésig, amikor meg már mindegy lenne, nem jutott még el. De mintha nem is ő maga baktatna a Paracelsustól az Üllői úton a Nagykörút felé, hanem valaki, aki a testéből már kilépett, kiemelkedett, de mégis az ő tudatával bír: mintha ezt a magasban lebegő tudatot követné az, akit „énjének” nevez, holott mégis ott ragadt volna azzal a fárasztó és egyenesen visszatetsző társasággal a Paracelsus 82

borozóban. Nehéz árnyékok lengenek körülötte és kimondottan metsző szél. Hosszú kötélen lengő bárdokat függesztett az égboltra valaki, és most tehetetlenül sodródik föl-le ez az éles inga. „Nehogy aláálljak. Micsoda képtelenség.” Nedves nyelv érinti meg a bokáját, megborzong. Mégsem lát kutyát. Tükörré fagyott tócsa felszínén ül, és a bokája odaér a jéghez. Nem emlékezett rá, hogy mikor esett el, de most, ahogy helyzetébe belegondol, érezni kezdi a farkcsontját, a medencéjét. „Erősen megütöttem magam.” A Szigony utcán indult el, de nem megy tovább, beljebb, aztán a körút felé. Lerövidíti útját a Kálvária térig, bármennyire „találja is rizikósnak” ezt a környéket. Veszélyt megvetve halad el az előtt a ház előtt, ahol úgy tudja, hosszú ideig az utolsó barokk költő élt. De az ablak sötét. „Amúgy sem mennék fel.” Nem, nem menne; de így még jobban ránehezedik a város, hogy tudja, egyedül van; és nem tudja, eljuthat-e egyáltalán a Kálvária térig. Mert mintha tágulni kezdenének a terek. Először csak a szemközti házsor távolsága lesz valahogy gyanús. „Nem őrülhettem meg” – véli, ám mintha mind szélesebb lenne a Szigony utca, és – még valami – nem borítja az a rossz minőségű, feltöredezett, ám megszokott aszfalt, hanem tengelyig érő sár. A szemközti házfal alattomosan és félszegen kezd távolodni – egyre szélesebben nyílik meg az égbolt a két házsor közt, ott, ahol a Szigony utca „modern szakasza” a régi utcához csatlakozik. Mintha szakadozni kezdene az égbolt feketesége. „Mikor megyek, mikor megyek hazafelé” – dúdol egy régi nótát, de sokáig nem jut eszébe a második sor, ezért ezt az egyet ismételgeti a dallamot követően; majd, amikor eszébe jut végre a megfelelő sor, végleg elcsúszik a dallam. Mindegy most. „Megnyílt az ég, megnyílt az ég három felé.” 83


Egyszerre ott van a borkimérés. Ezen a néptelen környéken! Beleszaladt! A füstös és szűk helyiséget egy blokkház földszinti garázsából alakítottak ki. Zsúfolásig megtelt. A pulthoz furakodik és két – nem! – három deci bort kér, nyugtázza, hogy ez sem jobb semmivel az elvárhatónál. Valaki a durva pallóasztalra borul és öklével veri a szennyes és robusztus lapot: „Mért nem akar velem élni, pedig hát szeretem, szeretem”, majd megáll, felnéz és felháborodva kijelenti: „és hivatalosan is a feleségem!” De ez már nem köti le Pestit, mert tudja, hogy most már tovább kell mennie. Nem tudja egészen pontosan, hogy hova; de fejébe veszi magát a gondolat, hogy „útiránya van”. Talán, hogy valami jobb bort igyon? Az majd kimossa, véli, szervezetéből ezt a sok mérgezőséget… Ha a körútig eljutna… Ha mégis találna nyitva tartó helyet… De: ne kapkodjuk el! Még három decit rendel, és valakinek fizet egy deci Hubit. – Örülök, hogy megismerkedtünk – mondja ez a valaki, és bizonytalan, elcsukló hangon hozzáteszi: „haver”. De így sem kerülheti el, hogy utána szóljanak, amikor elmegy, és résnyire nyitva marad az alumíniumkeretes ajtó. Sűrűbben szedi a lépteit. „Kell itt lenni valahol piactérnek.” Hogy tévedhetett el ennyire? „Nemcsak az aszfalt fogyott el, hanem a macskakő is.” Ijesztő reccsenéssel roppan meg az útszéli tócsa felülete, amint rátapos, mintha kemény hátú bogár kitinpáncélját törte volna össze. Félcipője szárán befolyik a jeges víz, máris hűteni kezdi a lábát. „Mielőbb meleg helyre kell jutnom.” Az utca, ahogyan megy, egyre szélesebb, mármár országút. Távolodik, mindegyre távolodik. Hajnalodni kezd, a derengésben élesen rajzolódik ki a házak és kémények, tűzfalak és erkélyek sziluettje.

84

4 Farkasszemet néz egy tükörponttyal. A Nagycsarnok árusai éppen nyitnak – vagyis nem nyitnak még, de a vasrácsot már húzzák fel. (A Nagycsarnok építésére pályázatot írtak ki az utolsó emberi század utolsó éveiben; ezt vasszerkezetes megoldásával Petz Samu műegyetemi tanár nyerte meg. A vásártér fedését egyébként mind a kilenc pályamű vasszerkezettel oldotta meg. A halasok az alagsorban vannak.) „Mekkora egy ponty!” Elképzeli, hogyan úszkálna a fürdőkádban; hogyan tátogna; verdesne farkúszójával. Predesztinálva van arra, hogy megvegye ezt a halat. – Nyitnak már? – Mért? Siet? Nem válaszol. A halat nézi, azt a bizonyos halat. Halak közt is láthatni ezt-azt. Némelyik kimondottan rossz külsejű. Az, ott. Kiköpött maffiózó! Vigyázat, komoly keleti kapcsolatai vannak! Öntelten lebbenti az uszonyát, az alsó ajkát lebiggyeszti. „Megálljunk, Kornél, jobb lesz vigyázni!” De ráébred, hogy várják otthon, és ez is egyfajta felismerés. Megveszi a halat, és azzal ébreszti majd a gyerekeit. Ez most már döntés. „Apa, hol fogtad?” – kérdezi majd a középső fia, aki „külsőre” talán legkevésbé hasonlít rá. „Jól kifogtam!” – mondja majd „viccesen”, és a halat nézik, hogy oldalazva imbolyog a fürdőkádban. Kezd magához térni, a csapból frissen zúdul a kádba a víz. „Jó nagy hal!” – mondogatják. – „Nekünk van a legnagyobb halunk az oviban!” Kár ennyire előreszaladni. Megegyeznek egy ezresben, „áron kívül”; s a verdeső nejlonzacskóval gyalog megy át Budára. Van ebben valami megszállottság, valami misszió. Ám a hajnali járatok kevésbé kegyetlenek, mint a nappaliak. Nyitottabbak a rendkívüli eseményekre. Titkos szeretők, ke85


délybeteg, aludni nem képes mérnökök tervezik a hajnalt, átkelnek a rossz csatlakozáson. Hajnalban megérkezni! Ebben van még önkívület! Mintha szabadok lennénk, legalább egy kicsit, legalább egy percre – csak utóbb kezd nyomasztani valami a mellkas körül… Hajnalban minden könnyebb, minden távolabb van. Viszi a halat, mint akit „megbíztak”. Zörög a kulccsal, de senki nem ébred fel, szuszog az egész lakás. A kádat teleereszti, biztos, ami biztos, ki tudja, mennyi kell egy halnak. Nézi, hogyan fordul az oldalára: hamarosan egészségesen tallóz. Három uszonycsapás, eléri a lefolyót, megint három, a szemközti falnál van. Ennyi a játéktér, de nem is kell több. Aki többet akar, szükségképp belerokkan. Nézi a halat, hogy tér lassan magához. Aztán levetkezik, a szobába megy és gyorsan magára húzza a paplant. Féligmeddig álomban volt már; és nem más folytatódik, hanem az álom. Mégsem tud elaludni. Az oldalára fordul, és öklével verni kezdi a fejét, hogy valami legalább fájjon – de hidegen csattannak az ütései, és egyáltalán nem fáj semmi. Hiába öklözi erősebben a homlokát, halántékát, az orrát is – nem történik semmi, és ettől zokogni kezd, a párnába fúrja a fejét, és arra gondol, hogy van valaki a szomszéd szobában, aki az elfojtott sírást meghallja majd és bejön, talán az anyja, és akkor majd az anyja ölébe fúrja a fejét, amit amióta az eszét tudja, sohasem tett meg. Szél csapdossa a fekete palettát, hideg fuvallat érkezik kintről, de az ablak körvonalait még mindig nem látni, sőt, talán még kevésbé látni, mint az előbb – egyszerre arra gondol, hogy nem hajnalodik, hanem esteledik odakint, és végtelen hosszú, éber éjszaka vár rá. Abbahagyja a sírást, mert a hajnalival ellentétben az éjszakai sírásnak nem látja értelmét. Végképp elhatározza, hogy fölkel, és azon nyomban elalszik. Azt álmodja, hogy valaki áll mellette, a fejénél, egészen közel. 86

M INT AKI T BELSŐ TATÁ R KERGET, Á TKEL PESTRŐL BUDÁRA ÉS V ISZ ONT

Széll Arankát vak macskadémonok kezdték kínozni. Macskakölykök lelkei ezek, akiket agyonütöttek vagy vízbe fojtottak, mielőtt a szemük kinyílt volna, vagy netán elevenen temettek el – így mindétig sötétben keresik a szoros átjárót a macskatúlvilágra. Kissé molett, telt nő volt Aranka, de bájosan vonzó; nem is háj vagy felesleg, hanem egy kis kedves plusz övezte derékban és hátul, épp csak annyi, amennyit a férfitenyér „elbír”; de mellben sem kellett szűkölködnie; és a mosolyán is érződött valami közvetlenség. Éppen ezért nem egy férfi vásárló tekintete időzött rajta feltűnően hosszan a kisállat-kereskedésben, ahol életét papagájok és díszhalak, falánk és szapora rágcsálók közt tengette munkanapokon, kiváltképp aztán, hogy hirtelen sugallat hatására loknijait vörösre festette, és egy szerdai napon, Luca napján bodor, vörös „futrinkákkal” a halántékán jelent meg a kisállat-kereskedésben… Ettől várta volna, hogy magánélete megoldódjék? Hogy végre akad egy férfi – belevaló férfi! –, aki felé bizalommal fordulhat, és megosztja vele harmadik emeleti, gangra nyíló lakását?! Hm. Talán nem ennyire egyszerűek az efféle lelki folyama-

87


tok. – Nem is tűnt volna fel a démonok tolakodó jelenléte, de Aranka egyik napról a másikra mogorva lett, és feszültségét lakásának újabb és újabb átrendezésén vezette le. Pesti Kornélhoz másod- vagy harmadkézből jutott el a hír. A tükör előtt állt, szakállával szőrözött – hetente, kéthetente vagdalta körömollóval a hirtelenebb, makacsabb szálakat, melyek a kelleténél jobban kikandikáltak. Meztelen volt, zuhanyozás után, a borotválkozáson már túl. (Kétoldalt borotválta az arcát, a szakállt csak az állán hagyta nőni, mint egy időben Ezra Pound; bár az arca jóval erősebb csontú volt, mint Poundé.) – Nem, nem hagyhatjuk – morogta a telefonba (mert mégis felvette a kagylót, bár gyűlölte, ha piperézkedés közben megzavarták). – Azt a kedves nőt… Dehogy. De mit csináljunk? (…) Megbeszéljük, persze. Jó óra múlva a Szigonyban. A Haller utcánál úgy döntött, nem száll villamosra: gyalog indult el, keresztül a városon, ahogy egy időben szokta; majd a Márton utcán „levág”, úgy ér ki az Üllői útra. Csóti úgyis késni fog, de nemcsak az idő… Belső szabadsága tápászkodott fel a málladozó, alacsony épületek közt. (Mert a Mester és a Baross utca környékén még a házak sem mertek magasra nőni.) Sötét történetek árnyai lapultak a gipszkeretes ablakbemélyedések, megereszkedett kapubejárók zugaiban, elbeszélt és elhallgatott történetek spórái. Nem félt, de valami rossz érzés fogta el: mi lenne, ha itt kellene élnie? Érdekelte ez a lehetőség, de nem mártózott meg a képzelgésben. Az események felszínét így is, úgy is meg-megkarcolja valami. Érintjük csak; mégis fülsértő csikorgást hallunk. Homokszem? Üvegszilánk? Várni valakire egy elsötétített ablaknyílás mögött, éveken keresztül, belerokkanásig? Nem, nem: tovább! Végig a Márton utcán, a grundok és itt ragadt, földszintes házak közt. 88

Egy ideje nem járt erre, ezért meglepte a Tűzoltó és Márton utca sarkán a fölújított, alacsony drótkerítéssel óvott gyermekjátszó, ez az idegen test. Az a kifejezés ötlött eszébe – mert csavargás közben annyi minden eszébe ötlött, talán éppen ez egy-egy ilyen nap legjelentősebb hozadéka –, hogy „területrendezési terv”, de hivatalosságának most nem anynyira örült. Azt hiszem, pontosan érted, miért. Megzavarta a séta meghittségét. Ez okból megszaporázta lépteit, amint kiért az Üllői útra. Túloldalon fel is tűnt a régi Ludovika épülettömbje, az istállóépülettel, ahová az Apolló mozit, majd a Természettudományi Múzeumot helyezték; és pontosan tudta, hogy ez alkalommal nem fordul az Orczy kert felé, pedig az igazgyöngyöt: sekély kis tavat rejt. Kísértést érzett: egy démon a Paracelsus felé húzta. Mindössze jobbra kellett volna fordulnia. Nem tette meg ezt a fordulatot. Átkelt a széles főúton, és kimérten, már se jobbra, se balra nem pillantva lépdelt a Klinikák metrómegálló, vagyis a Szigony utca és az Ételbár pincecsárda felé, ahol alighanem Csóti várja, hogy Széll Aranka megmentésének tervét megbeszéljék. Sejtette, hogy Csóti nem érkezik időben, már akkor, vagy még korábban sejtette, amint lecammogott a barnára festett betonlépcsőn. Csóti tényleg nem volt ott, hacsak nem valamely fülkében lapult, mint egy darab lambéria. (A falambériás, téglacsempés pincehelyiség jobb oldali hajóját rönkpallókkal öt rekeszre osztották. Az angol nyelv tanúsága alapján, s a lóistállók beosztását alapul véve – és ez komoly, felelősségteljes gondolkodásra utal – e rekeszeket boxnak, vagyis „állásnak” mondhatjuk.) Elsétált a pult előtt, végig a pince tengelyén, és tapintatosan benézett e deszkarekeszek búvóhelyeire; aztán sört kért, és egy üres állásban helyet foglalt. 89


Úgy döntött, megkockáztatja a bablevest. Rendelt, és a füles korsóba mért sört örömmel vonta közelebb magához. Az aznapi ételkínálat bableves volt ugyanis és fasírt. Az efféle helyen általában mindkettőt megbízható módon készítik el, mégis azt tanácsolom, áprilistól szeptemberig, amikor a higanyszál a Celsius-skálán huzamosabban időz a húszas környékén vagy a fölött, fasírtot ne vegyünk magunkhoz, ahogyan tormás virslit se. Érdemes megfigyelni ellenben az ételükre váró férfiak arcát. Nem ritkán telepszik rá az a tettetett közöny, mely idegességet, netán mohóságot és egyéb, körmönfontabb és még ellenszenvesebb vonásokat takar. Mit tagadjam: volt valami vadállatias Pesti mozdulatában, ahogy a söröskorsó fülét megragadta… valami burkolt erőszak; mondjuk inkább, hogy az erőszakosság szükséges minimuma, amely nélkülözhetetlen az élet bizonyos területein, egyes nőtípusok meghódításának pedig elengedhetetlen feltétele. (De a korsót mégsem emelte fel.) Összevetve az ételére váró férfit az ételét fogyasztó férfival – a bablevesre váró Pestit az átellenben, a szemközti asztalnál levesét kanalazó fiatalemberrel – mély tapasztalatokat szűrhetne le valaki az életre vonatkozóan. (Mert a másik „hajóban”, a kocsma hoszszanti tengelyétől balra nem állásokat, hanem három nehézkes asztalt helyeztek el abból a fajtából, mely ilyen helyeken leginkább szokásos.) Ez a fiatalember erősen kopaszodott, de szakállas és szemüveges volt; kedélytelenül kanalazta a levesét, és ímmel-ámmal kortyolgatott hozzá a sörből. Mindezen körülmények együttállása komoly ellenérzést ébresztett Pestiben. Hirdetési újság hevert előtte, félig az ölében; a lapot ugyan ügyesen félig az asztal peremén támasztotta meg, a levest a fölött kanalazta, ügyelve, le ne pacázza a papirost, és – hirdetési újság lehetett – esetenként piros színű golyóstollal bekarikázott egy-egy cikket. „Lakás. Bizonyára lakásban 90

utazik” – gondolta Pesti. Ekkor – talán Pesti akaratát követve – egyetlen levescsepp mégis elszabadult a kanál pereméről, és a papírlapokra csöppent. Köhenthetett, mert az idegen ingerülten föltekintett a lapból és keményen szembenézett vele. Nem számított erre a nézésre. A vártnál határozottabb volt, kihívóbb, úgyhogy a párbajt – e készületlenségre hivatkozva – ő adta fel, és inkább a megsárgult, tengerparti nyaralást ábrázoló naptárlapot kezdte figyelgetni a manó mögött, pálmafákkal és fürdőruhás nőkkel. Beleélte magát abba a képbe. Rájött, ott sem volna jobb lenni, és ettől a felismeréstől megnyugodott. A manóforma padszomszéd – vállalom döntésem ódiumát, és ezután is manónak nevezem! – visszatért a leveshez és az újságjához, és ezzel az idő lomha folyásának útjából megint egy kisebb, jelentéktelen torlasz hárult el. Hátul csocsózni kezdtek, hangosan és viháncolva, önfeledten, ahogy az időt elegáns klubok és efféle külső kerületek vendégei tudják eltölteni. Már-már nekikészülődött, föláll, elmegy, és a rendelt levest inkább kifizeti és veszni hagyja. (Nem először történt volna meg, hogy Csóti megfeledkezik a találkozóról, melyet ő erőszakolt ki.) Ám ekkor a manó hirtelen mozdulatokkal hajtogatni kezdte és zsebébe gyűrte a pecséttel és tollal megjelölt újságlapokat, és fújtatva fölállt, váratlan sietséggel nyomult a pulthoz. – Írom már, írom már – fordult a hölgy a pénztárgép felé. (Nő ritkán fordult meg a pincében, ezért leginkább a pultos asszonyságot nevezték hölgynek.) Manó kerek pénzt tett az asztalra, nem kérte el a visszajárót, és máris a kijárat felé törekedett. Talán a borravalónak kijáró tiszteletből iparkodott a szokottnál serényebben a felszolgáló, hogy a vendég tányérját, poharát levegye, bár abból már mit sem érzékelt a távozó; de egy megjegyzést azért megengedett magának, már kockázatok nélkül: Hát 91


nem ízlett a jó kis sörike? – kérdezte a mintegy félig maradt sörösüvegtől cöcögve. Mégsem távozhatott oly könnyen kopaszkás szemüvegesünk. A bejáratnál röhögés harsant, kihallatszott belőle manócskánk reszelős hangja: vélni lehetett, az ő kontójára mulatnak. Csakugyan. Három hasonló „kaliberű” fickó ereszkedett az ivóba, s a szemüvegest, mintha szökni akarna, szorosan közrefogták. Mögöttük viszont – kicsit oldalazva, fejét kicsit előbbre biccentve – Csóti tűnt fel, felemás lépteivel araszolt lefelé a téglaburkolatú lépcsőn, abban a napsárga felöltőben, melyet Pestivel egy fekete bőrkabáton cserélt el, fején norvég mintás sapka. – Már azt hittem, nem jössz – morogta ő, amikor kezet fogtak. Csóti vállat vont. („Mért ne jöttem volna?”) Aztán, mintha máris unná az egész napot, babrálni kezdett a kendője csücskével. (Mert a nyakában tarka, rojtos szegélyű kendőt viselt, mint hajdan a magukra valamit adó népek, a pásztorok és állatkereskedők.) – Akkor megbeszéljük? – kérdezte a kelleténél kicsit mogorvábban, és várható is volt, hogy Csóti visszakérdez: – Mit? – Mire ő viszont azt gondolta volna, hogy „olyan ez a beszélgetés, mint egy roszszul elsült randevú”. De Csóti nem kérdezett vissza. Figyelmét manónk és hasonszőrű „kollégái” kompániája nyűgözte magához, és Pesti – mert ismerte ennyire – megérezte, megint „terve van”. (Akkoriban sokat lógtak együtt, ő, Csóti és néha Pékh, és a váratlan helyzetek előidézését feladatuknak tekintették. Pékh egy alkalommal íróigazolványát mutatta be egy BKV-ellenőrnek, mert bérlete persze nem volt, és legújabb költeményét olvasta fel. Az ellenőr állítólag köszönömöt rebegett.) Csóti valóban kipécézte magának a társaság egy tagját (talán feltűnően kockás ingje miatt?), odalépett és legkomolyabb ábrázatát felöltve mondta: Hallom, hogy beszélgetésükbe a dro92

gokkal és tudatmódosító anyagokkal kapcsolatos ismereteiket szövik. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Dr. Ízes Péter pszichiáter vagyok, ez a szakterületem. „Jó, hogy nem valami meghökkentőbb keresztnevet mondott.” Néhány perc és Csóti már a drogok fajtáiról magyaráz, szélesen hátat fordítva Pestinek, különös tekintettel a beszerezhetőség és az ár paramétereire, részletezve különböző hatástényezőiket. – A legegyszerűbb persze – mondja, és Pestit is odainti, talán a társaság miatt, talán hogy legyen, aki értékeli előadását – a tantrikus módszer, amely valójában az ősidőktől fogva ismert. Ez az emberi test mechanizmusainak ismeretein alapul, és a klasszikus, holisztikus gyógyászat fejlettségéről is sokat elárul. Nem kell hozzá más, mint – sokatmondóan körbepillant – saját testünk! Tegyünk is egy kísérletet! Ide állok, a láb enyhe terpeszben… A fejem előrehajtom, mintha az állam át akarná döfni a homlokomat… Jobb kezemmel préselni kezdem lefelé a tarkóm, amilyen erősen csak tudom, a ballal körkörösen masszírozom itt, szívtájékon… amíg csak érezni nem kezdem azt a különös bizsergést… Így… még néhány perc… És hirtelen…. hopp! Mindannyiuk megdöbbenésére Pesti hirtelen előrebicsaklott és kezét tarkóra szorítva átkukucskált lábai terpeszén. Mintha magunkra hagyott volna minket. Csak valami különös zümmögő hangot hallhattak. Aztán egy csapásra kiegyenesedett, és kipirult arccal, de mosolyogva fordult feléjük: Ennyi. Ez a legegyszerűbb. Fontos, hogy fal felé forduljunk, vagy hunyjuk le a szemünket, mert konkrétabb tárgy vagy kiváltképp személy látványa összekuszálja a belső képek áramlását. Ugyancsak fontos, hogy légzésünk legyen szabályozott, az orrunkon beszívott levegő tüdőnket torkon át, a hangszalagot enyhén rezegtetve hagyja el. 93


– Tényleg ennyi?! – Igen. Ez a tantrikus módszer. – És tényleg tudatmódosító? – A vérnyomáskülönbség miatt. Az agy vérellátása megváltozik, és ez kémiai reakciókat indít el. Képeket és képzeteket látunk, éppúgy, mint bizonyos drogok esetében. A képek áramlását irányítani is lehet azzal, ha előbb határozottan gondolunk a felidézendő képzetkörre, ám a látomások áradása ekkor is kiszámíthatatlan. Régen látomások előidézésére alkalmazták, így faggatták a jövőt. Jobb kezüket, mintha gyakorolták volna, egyszerre helyezték tarkójukra, ballal vadul masszírozni kezdték a szívet. Kissé vonakodva, de követte példájukat manónk is – négyük közül talán ő festett a legmulatságosabban. Előrebuktak, és meredten nézték terpesztett lábaik közt a falambériát… – Halljam a zümmögést! – figyelmeztette őket Csóti, és vigyorogva intett: lépjünk le; és Pesti megértette, a helyes lépés valóban ez lesz. Az üres telek kerítésoszlopának dőlve röhög. – Átvágtam őket! Kutyául átvágtam őket! – és leporol magáról valami koszt vagy falmaradékot. – Megették, mint kutya a csontot! – nyerít, és mondani akar még valamit, de fuldokolni kezd, ezért kézzel-lábbal magyaráz, hogy megvan. – Mi van meg? Elkomolyodik és magyarázni kezd; „legalább Pesti ne legyen már ilyen”; rákérdez, talán elfelejtette már, hogy miért találkoznak… – És Széll Aranka? – veti fel szinte sértődötten. – Csak nem hagyjuk szenvedni? – Csóti habogva kifejti, látomása támadt; megtalálta a megoldást problémánkra, hogyan fogjuk Széll Arankát megszabadítani. Mégiscsak működik a tantrikus tudatmódosítás, nem is sejtette, hogy ekkora 94

zseni, hogy ilyeneket tud – magyarázott égre fordított szemmel. – Valódi látomása támadt, tüzes karika jelent meg előtte a magasban, és Budapest térképére ereszkedett. – Kiégette? – kérdezi Pesti. – Hülye – sértődik meg. – Nem égette ki. Ebből tudtam meg, mi a feladatunk. – És mi? – Megtesszük a mágikus kört. Körbejárjuk a várost, hogy megszabadítsuk Széll Arankát – nyilatkoztatja ki, és körbepillant. – Nem is tudtam, hogy ekkora, üres tér van itt. Valóban volt ott valami telek, drótkerítéssel durván elrekesztve, grund, ahová nem hatolhatnak be. Pestinek eszébe ötlött, mi sem szórakoztatóbb, mint fölkapaszkodni a három méter magas drótfonaton, lábunk nyomán a szabályos kockákat szabálytalanra tágítva ki. De gondolják meg: miért éppen ez a szabálytalanság ne vonzotta volna őket? Hevesen vázolta tervét az önelégült mágus, akinek fenekén látszott még a mágustojás maradéka; még jó is, hogy mélyéről nem vérszomjasabb fenevad, mondjuk kelta sárkány vált ki. – Mivel kocsmában találkoztunk, kocsmában folytatjuk. Kocsmáról kocsmára járunk, de nem változtatunk az események menetén, a folyam vizét nem kavarjuk fel. Végigisszuk a kört a tüzes karika nyomán, hogy egy legyen tűz és víz, spiritus és aqua vitae, ahogy feltámadáskor egykoron egy lesz. Nem mi határoztuk el, nem mi változtatjuk meg. Utunk a víz jelöli ki, járásunk módját a víz folyásának módja. Átkelünk Budára és viszont. A folyam mentén haladunk, a folyamhoz tájoljuk utunkat. Körben járunk, hogy a végletek összeérjenek; és ne legyen többé szélsőség és sarkalatosság, amelybe a macskadémonok lelke belekapaszkodhat. Jer és kövess engem, hogy megmentsük Széll Aranka lelkét! 95


A fennköltség mindig lenyűgözte Pestit, most is elragadtatta magát, megrendülten indult Csóti nyomdokain, aki napsárga kabátjában imbolygott az író előtt, mint valami fénycsóva; jó jelnek vélte, hogy egy kidöntött útrendészeti akadályban nem botlott el. Akkor még nem ittak, mert Pesti még a sörbe sem kortyolt bele és a levesét sem kérte el; ezt utóbb szintén jó jelnek tekintették, bár Pesti – persze! – érzett némi lélekfurdalást a ki nem egyenlített számla miatt, még ha nem fogyasztottak is. – A sör mindenképp kárba vész, még ha a levest utóbb valaki másnak adja is ki – magyarázott, de Csótit nem hatotta meg a felelősségteljes gondolkodás e viaszlenyomata; köpött, és a hangsúlyt inkább arra helyezte, hogy „a tűzcsóvát követve majdan bort és vizet isznak”. „Hát majd csak bort és vizet iszunk”, gondolta Pesti is, és máris ernyesztően áradt szét benne az alkohol, melyet elképzelt; és pontosan tudta, hogy ez a nap mindinkább ebbe az ernyedtségbe emelkedik majd. Ő is, mint azok, akik életüket hétköznapi megszokottságok közé kényszerítik, rendszertelenül ivott; az egészségügyi és szociális borozgatáson túl időről időre szüksége volt egy-egy „görbe napra”. Csóti látomása viszont irányt adott ennek a vágynak; a tűzcsóva magasságába kell emelkedjenek, hogy Széll Aranka lelkét megmentsék; fel kell emelkedjenek a hétköznapok térképe és a megszokott otthonosságok fölé, oda, ahonnan a város perspektívája madártávlatból, kitárulkozva látszik. „Nyitva kell állni mindenre” – nyitott máris teres horizontot Pesti előtt a gondolat; és nem is tudta, mért nem gondolta ezt korábban. „Az is különös, hogy épp egy beépítetlen telek szomszédságában gondolom mindezt.” Nem tudta volna megmondani, „mire is kell nyitva állnia”, és talán azt sem, mért kerít akkora feneket felismerésének. A lehetőségek sokasága mégis észveszejtő erővel lepte el, a dolgok fenyegető álarcukat levették. A város látképével együtt 96

odalent ragadt megszokottságuk nyűge. Megsejtette, hogyan teremthet rendet az események közt, a tantrikus tudatmódosító módszer egyszer s mindenkorra irányt szabhat életének! Felszabadult és emelkedni kezdett, csaknem függőlegesen emelkedett föl, mintha feje léggömbként húzná a magasba; pillanatokon belül a tetők vonalában, majd a kémények fölött lebegett. – A karcsapások is segítenek! – hallotta Csóti hangját a háta mögül, és fél fordulatot téve tengelye körül a felhők közt megpillantotta napsárga kabátban tempózó barátját. – Nem megyünk bele mindenbe! Tudatosan ereszkedünk alá, de az eseményeket a magasból is szemmel tartjuk…! Képzelte csak persze, hogy emelkedik. Gyalogosan lódultak neki, megbabonázva követte Csótit a Baross utcától egészen a Mátyás térig, aki olyasformán imbolygott elöl a sárga kabátban, mint egy temetői láng. Az egyik sarkon fejet hajtott a kopott kabátos bádogkrisztusnak, és lekapta a norvég mintás sapkát. – Szakrális úton járunk – súgta Pestinek. – Biztos, ami biztos… – Ő bintott, és amikor a Rákóczi utat keresztezték, megsejtette, hogy az első pohár bort nem valami gagyi helyen, hanem a Tokaji borozóban fogyasztják majd el. Ráhangolódott Csóti ritmusára, aki viszont tőle szokatlan módon hallgatag lett és elmélyült, mint egy vérnyomásmérő. Pesti fejében is megjelent a tüzes karika, és csaknem bizonyos volt benne, hogy ez a kép azonos Csóti látomásával; az utcák, a házak, a helyek és kocsmák e kör mentén rendeződtek el. Pontról pontra, lépésről lépésre haladtak e terv alapján, hogy nagyjából-egészében körbeigyák a várost. A Tokaji borozó faragott falképeit és boros jeleneteit – mintha mozgófilm pergett volna – hamarosan fölváltotta a budai Pince csárda jóval sprődebb, falfeliratokkal tarkított belvilága. De az első pohár bort tényleg a Tokajiban vették magukhoz, és a borhoz friss 97


pogácsát kértek. Mikor Pesti jelezte, hogy a lepcsánkát is jól készítik e helyt, Csóti magából kikelve utasította rendre: Nem ehetünk burgonyát, csak gabona lisztjét! – Kiderült persze: a lepcsánkáról ő is „tud”, engesztelésképpen bevallotta, szinte rajong ezért az olajos, fokhagymás lepényért. Ezek után a Pincében is bort és pogácsát kértek, de itt már áttértek a megszokott villányi vörösre. A Pincében vizeltek először. Megállapodás volt köztük, hogy a Pince piszoárját sohase mulasszák el felkeresni, ha a környéken járnak: a tetőtől talpig barna-fehér aprócsempével kirakott helyiségben faltól falig vályú volt kiépítve a férfi vendégeknek. Egyre nehezebben követte akaratát a teste. Lábai ólmosak lettek, feje le-lehorgadt, mintha járás közben elszunnyadna. Pedig csak két deciket ittak, de egyre több helyen: a gócpontok sűrűsödtek a budai körút mentén. A Pince után beugrottak a Kékfrankosba, és hígvérű villányit öntöttek magukba; a Moszkva térnél viszont előbb a sajátos bejáratról elnevezett kecskeméti Kétlyukúban, majd a Móriban hörpintettek egyegy pohárral (ebbe a Budai Vár oldalába nyúló, szokatlanul mély pincébe viszont hosszú lépcsősor ereszkedik le). Itt vált világossá Pesti előtt az általuk követett koncepció magasrendűsége. – Tudod mit, Csóti? – kérdezte mind ábrándosabb tekintetű barátját, akit cselekedetük áldozatos, testet nem kímélő kálváriája is meghatott. – Akár lottózhatnánk. Mit gondolsz? A módszer meg…. meg…. megvan. A látomás nem deviancia, hanem esszencia; vagyis: nem eltérés, hanem sűrűbb szövetű valóság. Ellenőrizni fogjuk, módszerünk helyes-e, avagy lepkeábránd! Pesti fölállt, mintha vizelni indulna, de kezébe fogta poharát – kiderült, meg akarta kocogtatni, hogy csendet parancsoljon –, de nem talált kocogtatásra alkalmas tárgyat, villát 98

vagy tollat; ezért hangját emelte fel, és úgy közölte az ivó vendégeivel: – Én és a barátom, vagyis ő és én… – hangsúlyosan Csótira mutatott – megtaláltuk a megoldást, a pénzkeresés kulcsát. – Kis hatásszünet után kibökte: – Lottó. (A kuncogás már elkezdődött, de komolyabb beszólások még nem csattantak el…) Igen, a lottó, mindannyiunk álma, de – széles mozdulatot tett a kezével – nem így. – („Nem hogy?”) Pesti felelet helyett érthetetlen mozdulatot tett, mintha egy palack nyakát csavarta volna ki. – Nem így. (Megakadt, nagy levegőt vett.) Biztosra megyünk, mert látomásunk van. Most kérem szépen…. (magasba emelte mutatóujját, mint Bolygó a Mayában) de-mons-trál-ni fogunk! („Mit? Demonalizálni?” „Izélni, nem?” „Nem! Onanizálni!”) Íme a biztos recept, és én ezt most grátisz – hangsúlyozom: grátisz! – megosztom veletek: hogyan lehet könnyen, azonnal meglátni a nyerő ötöst! Figyelem! Egy… kettő… három! Várható volt, mi következhet. Pesti kilépett és terpeszbe állt, előrebicsaklott, hogy átnézzen a terpesz alatt, de mivel nem számolt a rönkasztallal, mely éppen feje vonalába került, iszonyatos dörrenéssel fejelte azt le, elveszítette egyensúlyát, hanyatt, mereven zuhant a szomszédos asztal alá, magával rántva néhány ülőkét… A gyengébb idegzetűek felugráltak. – Megsérült? Nézzétek a fejét! – Fontoljuk meg, gondoljuk át és vessük össze – tápászkodott fel, mintha mi sem történt volna –, mely helyeket áll még szándékunkban felkeresni, mielőtt a mágikus kör ívét összezárnánk, vagyis saját farkával etetnénk meg a kígyót… – hablatyolta, most már közel hajolva Csótihoz, aki felállt, és gyűrött kabátját magára rángatva kijelentette, hogy nagy út áll előttük, és ő ugyan a maga részéről „még elég hosszú utakra képes”, de úgy látja, nem kezeskedhet barátja „helyt99


állóságáért”. – Tehát? – szögezte neki hajlíthatatlanul írónk. (Bizonyára ismered az ittas emberek efféle makacsságát, mely megrögzöttség és engedékenység, s rosszul felfogott barátkozási kedv elegye: kivétel nélkül minden kérdésben határozott álláspontot várnak.) Csóti rátekintett, és jobb tenyerüket némi bizonytalankodás után vállmagasságban összecsapva együtt mondták ki a szót: Borpatika! – s az ámuló ivóközönség nagy meglepetésére meglehetősen fürgén és szélesen fecsegve kapaszkodtak fel a fordulatos lépcsőn. A Borpatikában újabb meglepetés várta őket. – Látomásom van! – sikoltotta egy ismerős hang. – Megjött a tantramágus, Dr. Ízes! – Elájulok! – kontrázott a kockás inges. – A vérnyomáskülönbség! – És valóban barátja karjaiba hanyatlott. – Két deciliter villányi kékfrankos, ugye? – Hogy kerültetek ide? – Nahát, hogy? Jó kis alak vagy! – Kiforgatott szemmel mondta: – A fejünk felett tüzes karika jelent meg….! Meghallották, miről diskurálunk, még a Szigony utcában – vélte megalázva Pesti, de Csóti nem így fogta fel. – Ő ebben is, magyarázta, módszerük helyességének bizonyítékát látja. Hogy kerültek volna ide ezek a Szigony utcából, ha nem az események sorsszerűsége miatt? „Nem elégséges érv az, hogy nagy körivászat nincs a Borpatika nélkül; és ki sem hallgathattak, mert a Borpatika nevét a Móriban vettük először szánkra.” Tehát: csoda történt, szögezte le, és istenemre mondom!, a négytagú társaság nem várt felbukkanását végül mindkét széltoló valóban így is fogta fel. Hamarosan a Petőfi híd alatt, a budai rakpart kövein botladoztak. Valaki tudott egy rövidebb utat az egyetemen keresztül. Valaki tudott egy kocsmát, ahol jó sört mérnek. (Ilyen 100

kocsmát mindenki tudott, egészen közel.) Pesti hóna alatt irdatlan méretű fénycsövet cipelt a televíziózás fénykorából – valahogy „társául szegődött” a muzeális tárgy. (Az üveges vitrin nem volt kulcsra zárva.) Világított bennük a tűzkarika, és megfeledkeztek a fáradtságról. Tény, hogy bizonyos alkoholmennyiség után a szervezet valósággal levedli a fáradtságot; kibújik belőle, mint egy kezeslábas munkaruhából. Ez az átalakulás egyik lépcsője, a báb elvesztése. A felnőttkor küszöbét ugyanis bábállapotban lépjük át, és azt csak számos tényező együttállása segítségével hagyhatjuk el. Nem elég a megfelelő módon megválasztott életmód, a siker vagy a szerencsés párkapcsolat. Szükség van arra a mozzanatra, melyet a keleti lélektan intenzív faktornak nevez. Ennek megjelenése sorsesemény; de legalább annyiféle, ahány fátylat Maya, ez a démon, magára ölthet. Ezek száma pedig köztudomás szerint épp eggyel több, mint ahány ember megcsalja magát vagy a hozzá legközelebb állót. Lehet, hogy Pesti épp e különös gyűrű-túra során hányta le a báb-bőrt? És mi köze mindehhez Szellő Arankának? – Azt javaslom, ne találgassunk. Véleményünket csak általánosságokban fogalmazhatjuk meg; ámbár: tulajdonképpen ez sem kevés. – Micsoda baszomadta! – jelenti ki éppen ebben a pillanatban az, akitől e keresetlen kifejezést legkevésbé vártuk volna (ennyit megérzéseinkről!): a manó, és háromágú vasat mutat fel. – Szigony. Kutya legyek, ha ez nem szigony! – (Valaki persze beugat: vaúúú!) – Hogy kerül ide egy szigony? – Bingó! – Talán halásztak vele… akarom mondani, szigonyoztak… – Úgy érted, rendeltetésszerűen használták? 101


– Keresztény Neptun, Nepomuki Szent János, segíts meg! – Éljen az utolsó budai szigonyos! – Megőrültél? Beleállt a lábamba! – Hülye vagy! Épp csak megkarcolta… – Vérzik! Látod, hogy erősen vérzik! Csóti felüvöltött, kiragadta a tompa vastárgyat a manó kezéből, és megmagyarázhatatlan módon rohanni kezdett a Petőfi híd felé. – Szigony, értitek, szigony! – Követték, mit tehettek mást – de mindinkább derengeni kezdett valami… Ha a magasból, mondjuk helikopterről néztük volna őket, akkor sem mondhatnánk egyebet, mint hogy útitervüktől Csóti még az izgalom e felfokozott állapotában sem tért el. A lehető legrövidebb útvonalon haladt a Szigony utcai Ételbár felé, egyetlen kitérőt az Üllői úti Paracelsus borozó felé engedett meg. A mai napig látható az a hasadék, ahová Csóti a vasdarabot irtóztató erővel beütötte, úgy, hogy azt a fölháborodott pultosfiú – pedig talán még jobb erőben volt, mint mostanság! – harmadszori nekirugaszkodásra tudta csak kihúzni az elhasadt rönkpadlóból. Borukat egy miccre hajtották fel (az egyik haver öklendezni kezdett), és máris robogtak a Szigony felé… Mint akit belső tatár hajszol és nem engedi, hogy átadja magát a kényelemnek, megelégedettségnek; aki mindig mást akar, mindig többet, mint ami van és elérhető, és az engedményt az ördög művének tekinti; és a maga képére alakítja a világ otthonosságát. A megszokás ellensége ez a belső tatár, nem engedi, hogy rabjává legyünk. Mert ez a valódi rabság: a bábállapotba való visszazuhanás. Mert aki bábállapotban marad, kegyelmet nyer, mert reménytelennek nyilváníttatik, és a hülyéket nem cseszteti senki; de aki egyszer kilépett a bábállapotból, maradjon csak lepke. Mert a bábon a bábot, a lepkén a lepkét [kérjük számon]. Az Üllői úton sréhvizavé 102

rohantak át, és Csóti talán az út nevére utalt, amikor kijelentette: Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Irtóztató módon handabandázott azzal a szigonnyal. De utalhatott volna a látomás hőfokára is, amelyben égtek. Kitértek előlük a járókelők, de már ennek sem volt jelentősége. Nyitva állt előttük a tér. Lent, a viszonylatok között mozogtak, és ugyanakkor a látomás által kirajzolt magasban. Csóti, amint az Ételbár összefeliratozott bejárata felbukkant előttük, utolsó erejét felemésztve sprintelni kezdett, és a háromágú vasat lendületből, vékony testét és nem éppen atlétavállait meghazudtoló erővel hajította fel a magasba, olyannyira, hogy az egy pillantásra el is tűnt szemük elől. – Emelkedj! – ordította magából kikelve valamelyikük. Senkiben sem volt rémület, egyeztették utóbb. Biztosak voltak benne, nem történhet baj, a zuhanó szigony senkiben sem tehet kárt. Amint írva van: „egybekapcsolódik ég, föld”. Felüvöltöttek, amikor a vasdarab visszatért látóterükbe. Még egyszer, utoljára nekirugaszkodtak, hogy megnézzék, hova zuhant. Átrepültek a három méter magas drótkerítésen és gyűrűt formáltak a kis földtúrás körül a grund közepén: hegyével előre, szabályosan zuhant le, és csaknem félig a talajba mélyedt. Akárhogyan számolták is, meg kellett állapítaniuk, hogy a magasba hajított rozsdás vas minden saroktól egyenlő távolságra, a Szigony utcai grund mértani középpontjában ért talajt.

103


A TA L Á LT GY E R E K

„Olaszné Sárdi Etel, amikor a légvonat résnyire kitárja az ajtót, arra gondol, valakinek érkeznie kell: küldött toppan feltétlenül az életébe. Szinte sötét az utca. A meredeken beeső fénypászmában – rálátni – kamion áll, talán eltévedt gép, a ház előtt éjszakázik – a sofőr hátul, az ülés mögötti rekeszben szuszog és elgémberedett oldaláról a másikra fordul. (Az új terelőút nem esik messze.) De az ajtó üres. Nem férje érkezett ismét hajnalban haza, nem a szomszéd keresi hajnalok hajnalán képtelen ötleteivel (nem volna tizennégyes villáskulcsa kölcsön vagy három tojás, segítene-e leemelni egy bronzserleget az „almárjom” tetejéről). Tényleg a légvonat az, és már ettől sajátos színt kap a szokványosnak induló reggel. Etelnek szinte elég aznapra ez a szívmelengető kis rendkívüliség. „Az installáció mint termék és mint műtárgy. Konzulens: phd. Olaszné Sárdi Etel egy. doc.” A gyermeket nem ő pillantja meg, bár – mint utóbb állította a temetőben – már az aluljáró felé kocogva hallja azt a különös, éneklő hangot. A nádi csér csattog így, véli eleinte. Vagy mintha fémlemezeket ütögetnének egymáshoz. Enyhe zörej kíséri, mint a 104

szokatlan hangzatokat általában. (Olaszné Sárdi Etel a legmodernebb művészetek elkötelezett híve; és bár konzervatív, hosszú, sötétbarna hajfonatot hord, vonzódik a kísérleti műfajokhoz, így a zörejköltészethez.) Énekhang az pedig, emberi hang, és nem is hanyagolható! Becsukja az ajtót, a konyhába siet, ahol máris sisteregve kotyog a barnára égett kávéfőző, artikulálva a reggelt – túlzásba vitt, határozott mozdulattal elzárja a gázt. De kezét hosszan tartja a gázcsapon. Ez a mai nap sem lesz más, mint a többi, hiába a hírnök jövetelét előre jelző léghuzat, véli – de azután ismét meghallja a különösen „opálos” zengést, talán a diszkontbolt felől, és a gázcsapot végre elengedi. Ez a hang ébreszti néhány másodperccel később Pékhet. Meztelenül hever az ananászmintás ágyneműn, nyújtózkodik, fölfigyel a fémes csattogásra, és ráeszmél, hogy a végletekben sincsen már semmi érdekes. Kitett gyerek? Na és. Sanyarú sorsú, vagy éppen felelőtlen anyja miért éppen ebben a lakónegyedben tette ki ezt az apróságot? Talán arra számít, hogy a véletlen szánalom mégis jómódba emeli majd a jövevényt, akit szülője sem ellátni, sem felnevelni nem óhajt? Pékh pontosan tudja, hogy nem ő lesz az, aki ebben a szerencsében részesíti a boldogtalant. Természetes irtózása, sőt, undora a gyermekektől, és általában a biológiai és nevelési folyamattól (kaki-pisi, szabad-nem szabad), mely a szülőket hosszú éveken át láncolja a gyerekszobához, szinte predesztinálja, hogy most másik oldalára forduljon, és a paplan feltüremkedő szegélyére helyezze férfiasságát. Hamarosan elhallgat a csettegésszerű zaj. Pékhet elfogja a túlságosan korai ébredést követő ernyedtség, és valami bizonytalan, talán szexuális vágy, mely lassan alakot ölthet: helyek és helyzetek derengenek, ahol és amelyekben aznap 105


megjelenik majd… Később, útban a temető felé, már nem tudott volna számot adni a különös hang további „fölbukkanásáról”. Nem úgy, mint Bolygó, aki már hetek óta nem tud aludni. Irritálja ez a zörgő hangicsálás. Mintha össze nem illő fékpofák csikordultak volna egy munkagépben, meséli majd, talán éppen Pékhnek, már a Kerepesi úton. Munkagép? Az. Technokrata civilizáció! Bolygó gyűlöli és megveti ezt az egészet; de kiváltképp az irodai munkát és a dossziékat, melyek ábécé-sorrendben hevernek valamely iratgyűjtő mélyén, várnak a számítógépes feldolgozásra, melyet minden bizonnyal elszántan elvégez majd egy kedélybeteg, rossz testalkatú adminisztrátor, akinek ínyén sohasem szikkad fel a reggel »sebtiben« elfogyasztott tejeskávé étvágytalan íze, zsörtölődve és vonakodva, mégis kérlelhetetlenül, hogy utóbb az adatok egy számítógép memóriaegységében lappangjanak tovább évekig, évtizedekig: többé soha senki nem engedélyezteti a hozzáférést. Bolygó az életnemigenlésben csillagászati magasságokba emelkedett. Olyan nekünk ez a vékony alkatú szöveggondozó, mint egy hibás agyagból gyúrt Buddha, akinek drágakő lappang a fejében! Példának okáért: senki sem utálja jobban a teremfocit, mint ő. Nem csupán a szabálytalanságok miatt, melyek baráti, összeszokott játék során is megesnek. A sport játékmódja pöccenti be, mely szerinte a fogyasztói szemlélet megtestesülése: edzegetés szerda és szombat este a bérelt pályán, összecsiszolt mozdulatok, rutin… Bolygó, állítja, hányni tudna ettől, és egészségkultuszát inkább harmadosztályú borkimérések pultjának támaszkodva vezeti le. Sok évünkbe 106

telt, míg annyira nem lett semmink, mint neki. Több éven át üldözött szerelmével egy szláv műfordítónőt (úgy tudom, az állampolgárság miatt el is vette), de az Almássy téri ingatlan helyett egy szabolcsi tanyán kötött ki: istállóban lakott, lovakat ápolt napi tizenkét órában, esténként valami ételmaradékot löktek neki, és kapott fél liter tablettásbort. (»Rettegtem a szemüktől… Nincs irtóztatóbb, mint a lószem.«) De visszatért, és mi leborultunk valószínűtlenül kicsi lábai előtt. Mégsem ő hallja meg a hangot, hanem Zsazsa, aki a szomszéd szobában forgolódik, és szintén nem tud aludni. Mert ez is csak Bolygóval eshet meg, hogy egy lakásban él egy ilyen nővel, mint Zsazsa, és nem történik semmi! Zsazsa ritkán tér magához (másfél éve folyamatosan szunyókál, csak a dupla feketék riasztják fel szemrebbenésnyi időközökre, ilyenkor halaszthatatlan munkáihoz fordul). De ha magához tér, akkor nagyon. Alig lehet elviselni ilyenkor. Annyira okos, hogy csak az idegbetegek maradnak meg a közelében, a költők, a zsenik, vagy azok, akik hasonló, értelmezhetetlen vágyaktól szenvednek, mint ő. Szakadatlanul szerelmes. Hogy kibe? Mindegy. Nem tudjuk, nem fogjuk tudni. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szerelmére vágyainak társa nem méltó… Ezért dől dugába az egész lamúr, és Zsazsának ez talán épp így jó… Csak ne lenne az a hang, az a csettegés, mintha egy antik verssor tápászkodna fel nagyjából magára csatolt versfalábakon és indulna a nyiszergő-kopogó faparketton át a gang felé, hogy végigbillegjen az elbontásra ítélt, felfüggesztett magasban a Rózsák tere fölött, érintve csak a gangon a szemcsés keramitot… De hallható, mint egy tény, mintha túlsúlyos angyal vergődne a lichthófban, halálos kimerültségben, mind sikítani, mind felemelkedni képtelen – de arra igen, hogy 107


papírpuha, fehér szárnytollait ostyaként törje össze maga alatt. Angéla ismeri föl, hogy a hang a lichthóf felől jön. Hosszan, tűnődve áll a páncéltőkés állózongora előtt, talán egy pillanatra a hideg, fényezett fahangszerhez érinti fiús, feszes testét – mintha bezörögnének a fürdőszoba ablakán –, magára kap valamit, egy könnyű, nyári ruhát, mely éppen csak térdközépig fedi el, a fürdőszobába rohan, feltépi a korábban soha ki nem nyitott fürdőszobaablakot. A lichthóf talaján, csaknem fél méter vastag üledéket képezve galambtetemek hevernek, összeaszott és rothadó, bűzös, tollcsóvás tetemek. Angéla hátratántorodik, és így szemtanúja a galamb haláltusájának: fent, a harmadik emeleti magasban a kirothadt szellőzőrácson át lefelé könnyedén bejutnak a levegő tollas postásai, de a vasszálak lefogják szárnycsapásaikat, ha menekülni próbálnak a négyszögnyi nyitott égbolt felé, beakadtak, vergődtek a lichthóf magasában, véresre zúzzák maroknyi testüket és kis szívük megszakadt az erőlködéstől, és akkor visszazuhannak, alig hallhatóan puffannak társaikon. A fehér tollcsomó Angéla orra előtt zuhan a dögkupac tetejére, és az öklendező nő becsapja a fürdőszobaablakot.”  Kéry másfél órát tökölődött ezzel a szöveggel, mielőtt kinyomtatta volna. Tizenhárom pontos „Times” karakterben, kettes sorközzel – közelítőleg „flekkben” számolva – bő harmadfél oldal a képernyőn. Irálya, állapítja meg, úgy, ahogy van, elhibázott. Szerkezete mesterkélt. Alakítani, megmenteni képtelenség. De már a kamrapolcon motoszkál, ahol este a nívótlan alkoholpárlat maradékát rejtette el. Másfajta delírium: a szereplők felsorolása alibi-apropó ürügyén (hallanak 108

vagy nem hallanak egy bizonyos megfoghatatlan hangot stb.). „Akkor már inkább a rumpótlék, a Rom.” Átsuhan koponyáján a kissé mondvacsinált, faramuci szócska: „vámpírromantika”, ahogy az italba kortyol. (Szőrös bőrszárnyacska verdes a tudatában…) – Jó kétoldalas szöveget csináltam – meséli majd délután, már a temetőben Pestinek, néhai Aba József sírján. – Másfél órát csesztem el vele az életemből; s elvégre rájöttem, menthetetlen. (Kéjeleg a „menthetetlen” kifejezésben. A bölcsészszemüveg lencséi mögött megvillan a szeme.) – Képességes szövegnek indult – magyaráz. (Hosszasan egyengeti a gerincét. A görnyedt testtartással magasságát rejti a vállai közé.) – Végül – legvégül! – beláttam: mégis talentumos írás. Kedélytelen lettem tőle, azért. Idegen volt. Az idegensége tetszett meg végül… Mint egy családi fénykép. Derű bukdácsol a dohos lépcsőfordulókon és félemeleteken, nem is a szuterénba, a szenespinecébe le, kidobott kacatok, ereklyék, szén alá ásott macska- és katonatetemek, korhadó kartonládák közé. Száll alá a gangos emeletről. Kihajították vagy elsodorta a bombaszél (a házat épp keresztülmetszi egy kéttonnás repülőbomba, törmelék, bútorforgács és ruhanemű potyog): most már nem derül ki. Vagy egy festmény! Egy Ferenczy Károly-kép rossz minőségű, régi másolata… A napernyők alatt a nyári kert, az őszi tornácon az édeskés aszaltgyümölcs-szag, a széles, sokfiókos írószekrénykék ellibbenő, merített könyvlapokkal… Émelyítő. Túl sok az alak. Nem vagyok pesszimista. De egyszer… egyetlenegyszer… életedben egyetlenegyszer: képzeld magad a helyembe…! Ahogyan ott állok a szövegemmel az ablak négyszögében – és napnál világosabban látom, hogy a nagyokat utolírni 109


nincs mód; egy Móriczot, egy Krúdyt, egy Hajnóczyt; a mi nemzedékünk erre alkalmatlan! Elhatároztam, hogy kidobálom a könyveiket az ablakon, szó szerint, hidegen, kíméletlenül, számítóan. Volt egy Cholnoky-kötetem; egy puha fedeles Mikszáth; Pap Károly Azarele; aztán a Rembrandt-novellák szecessziós kiadása, Bródytól… Repüljenek! „Szabadulási sorrendet” dolgoztam ki, de aztán nem bíbelődtem vele: egymás után hajítottam a könyveket az utcára. Végre magamra maradtam a szövegemmel, a saját szövegemmel. Az első perctől tudtam, hogy élhetetlen. Végigírtam azt a néhány oldalt, mert látni akartam a gólemet: föltápászkodik, téblábol a hideg lakásban. (Tudjátok, hogy én már télen sem fűtök, nagykabáttal takaródzom.) Hiába az alakrajzok plasztikussága, a záró kép bizonyos emelkedettsége – ez a betoldás a galambokkal nem éppen realisztikus, de azért ül, még belefér abba, amit normális alkotói fantáziának tekinthetünk –, a felsorolás esetlegessége mégis letaglóz. Az esetlegesség e fokán nem keletkezhet életképes szöveg. Mesterkélt szöveg pedig nem engedi, hogy megtörténjünk. Képzelheted a döbbenetemet… a velőtrázó döbbenetemet! Idejövök… gyanútlanul… mit sem sejtve… és megtudom, hogy Zsazsa és Etel idehozzák a kitett gyereket, akiről írtam, és az arcomba vágják, hogy amiről fantáziáltam… pontról pontra bekövetkezett…! És mi, mint a bolondok, mint a hülyék – pontosan érted, hogy miről beszélek! – kivonulunk a temetőbe, hogy lakmározzunk néhai Aba József sírján, élt hetvenhárom évet… Hát nem őrület ez? Ez az egész, ezzel a talált gyerekkel?! Meg kell osztanunk egymással megtöretésünk történetét, egyszerűen és testvériesen, mint egy kovász nélkül sütött lepényt – összegzi Kéry, azon a túlfűtött kora őszi délutánon, 110

a temetőben, miután a ROM feliratú üvegből már magába szippantotta a szőrös hátú, szárnyas emlős röptét. Vergődik benne a félbemaradt repülés. A talált gyerek viszont egykedvűen játszik a sírhanton a bádog úthengerrel, pontosan ott, ahová Zsazsa leültette. Mint aki földbe döngöli a halottakat.  – A gyerek megtalálása explicit módon nincs benne a szövegedben – jegyezte meg a maga tárgyilagos módján Pesti. – Fölkeltem és tudatában voltam valaminek – folytatta rendületlenül Kéry, és egyre idegesebben vibrált. (Szaggatottan kezd beszélni, ha ideges, fejét kapkodja, fürtjei lobognak.) – Amit korábban sejtettem csak, közelítettem, de nem értem fel; talán az a baj, hogy így is túl késő; vagy az, hogy jóval élesebb lett bennem a dolog, mint ahogy még elviselhető lenne; tudatába kerültem valaminek, aminek mások csak jóval később, életük végleges beszűkülése környékén lesznek tudatában, ötven felé, vagy túl az ötvenen; hogy mindaz, amire életüket tették és amiért maguknak annyi gyötrelmet okoznak, nem hiányzik többé. Hangyányi hiányérzet sem maradt bennem. Vágytalan és üres lettem, mint egy családi ház mögé kitett, kiselejtezett hűtőszekrény, a saras földről felverődő esőtől gyarapodó és növekvő rozsdafoltokkal. Talán csak a polcrácsok zuhantak szállítás közben a már ki nem mosott, kilöttyintett folyadékoktól szennyes, ragacsossá keményedő hűtőfenékre, s most kuszán, így-úgy hevernek egymáson lomtalanításig. Tét nélkül nyújtózkodtam tehát az ágyon, aztán félrehúztam a napszítta-foltos, kreol sötétítőfüggönyt. Szokatlanul világos, üveges volt a horizont, s az éppen csak derengő pirkadatban a néptelen utcarészlet, a használaton kívüli gépjárművek, mint gyűrött papírlapok. Mégis meglepett, hogy mitől 111


ilyen egyszerű. Tébláboltam a hajnali félhomályban derengő lakásban (egyébként is korán kelő vagyok, mert nem tudok aludni), és különös, szinte emberfölötti erőt éreztem, melyet jobb korok megszállottságnak neveznek. Rájöttem, hogy nemet lehet mondani a napról napra savanyúbb szájízre, állott száj- és testszagomra, mely reggelente kikerülhetetlenül megcsap; saját látványomra, ahogy a tükörben ébredés után megjelenek (a gyűrött arc, mint a frissen vágott sertés bőre); korai üresjárataimra (mert tehetetlenül járkálok fel-le az üres lakásban, de nem tudom rávenni magamat, hogy leüljek a számítógéphez); ráébredtem, hogy minderre nemet lehet mondani. És? Akkor se fog történni semmi. Az életundor mégis foszladozni kezdett, talán ez a mai reggel legnagyobb érdeme. Kihajoltam a negyedik emeleti ablak vaskorlátján, kitekintettem a Mázsa tér felé; föltűnt, hogy a környéken mégis mennyi a zöld. Makacs, torz fatörzsek kapaszkodnak a beton számukra meghagyott résein keresztül a talajba, és vadul lengetik zöld bokrétáikat. A világ poshadtnak és nikotinszagúnak tetszett, mint a testem, de a föld, a termőföld, a talaj, melyen növényi vegetáció hersen, sohasem tűnt még ennyire makacsnak és szépnek. Gaz. Egyszerű gaz volt. Akárcsak itt. Sosem tűnt fel még ennyire. Akkor kezdtem kidobálni a könyveket – de ezt már mondtam. A dombornyomású rézlemezen, melyet hamutartónak használok, ledöftem a korai szivart – az utolsó füstcsóvával kellemetlen illat szállt fel –, és a konyhai faliórát és a vekkeremet is kitettem a szemétledobó mellé. Tudjátok, milyen mérnöki alapossággal dolgozom. (Hatásszünetet tartott, és színpadiasan magasba emelte a mutató112

ujját.) Ez az életforma, amit mi követünk, nem folytatható. Mától teljes magányban és telefoncsendben, a világon és az időn kívül élek – szögezte le Kéry, és átmenet nélkül összebicsaklott és zokogni kezdett (az utóbbi időben valóban kikapcsolta mobilját és kihúzta a vezetékes telefont). Zsazsát szemlátomást bosszantotta, hogy a gyermek Kéry kegyeit keresi: a kicsit lenyűgözhette az, hogy szépen átélt, mély pátosszal beszél.  – Tehát a kuka mellett ült? – vetette fel kis idő elteltével Bolygó. A gyerek – kerek galambszemeivel – derűsen szemlélte ezt a kora őszi pikniket. – Hangot… hangot nem adott ki? Zsazsa nehéz, sűrű szövésű kendőt terített a gondozatlan földhalomra. Tégelyek, finom fóliával fedett tálak és pohárkák kerültek elő fedeles kosárból, ahogy ilyenkor illendő is, ha temetőben, sírhanton étkezik az ember barátaival. Angéla salátás sültet hozott, pitában. A kendő közepén, mint egy isten, friss foszlós kalács. A tormás tojás csúszik a lazacvörös sonkán. – Szóval… akit a gyerek ma délután kiválaszt, az szépen elballag vele a gyámügyi hivatalba. – Szerintetek milyen idős lehet? Legszívesebben a pépes, de ízletes ételeket kanalazta. Pékh, a nagydarab Pékh finomra metélte a hideg sültet, hogy a gyereknek könnyebb legyen a szájába vennie. Egy angyal suhanhatott keresztül a Kerepesi úti sírkert vén platánjai közt, vagy egy bűntudatos, beteg asszony lelke, mert nagy csend lett. – Mégsem… így kellene eldönteni… – jegyezte meg idegesen Zsazsa. 113


A gyerek közben Kéry ölébe mászott. Egy apróság miatt Etel idegesen ripakodott rá Pestire. A gyerek lebucskázott a sírhant mellé. (Egy sírós hang.) – Honnan tudhatná… azzal a csöpp kis eszével… eldönteni… hogy ki legyen az apja? (Egy sátáni kacaj.) – …és ha sorsot vetnénk a kockán…? Ekkor olyasmi történt – nem először aznap –, amire a legkevésbé sem számítottunk, tárgyaltuk meg később: Angéla, a temperamentumos, ám kiegyensúlyozott Angéla fölugrott, és apró öklével püfölni kezdte Etelt és Zsazsát. „Nevetségesek vagytok, nevetségesek vagytok”… – kiabálta magából kikelve, de alig maradt időnk megrökönyödni. A gyermek, aki egy ideje csakis Kéry körül sündörgött (a vállára mászott és „hajókázott” a térdén), most már a felzúdulással mit sem törődve az aznap megvilágosodott szövegíró ölébe telepedett és jól hallhatóan, derűsen megkérdezte: – Leszel az apám? – Ne szaladjunk ennyire előre! – válaszolt sértett arckifejezéssel az író.

114

J ÁTÉK A Z ÖLDBEN

Feladatukhoz mérten irdatlan, kétágú villanyoszlopok sorakoztak a falu egyetlen utcáján, egészen a bedőlt kerítésű bakterházig – mert évtizedekkel korábban vasút is haladt át a falun, de keskeny nyomtávú sínpályáját mára lebetonozták kerékpárútnak, hogy a repedésekben helyet kapjon az aprócska árvacsalán, a pongyola pitypang, a tövises iglice, a pásztortáska és a lándzsás útifű – hiszen mindössze egyetlen halovány fényt adó ívlámpát kellett tartaniuk. Csikorgó beletaposott a fékbe – a kanyarban valószínűtlen jelenés tűnt fel, egy féltestű nő. Rikítóan sárga pólót viselt, mely fenekét is takarta – feneke hiányát pontosabban, hiszen (és ezt világosan látta mind Csikorgó, mind az anyósülésen, egy háztartási gázpalack tetején kucorgó Pesti) alsóteste teljes mértékben hiányzott, a felsőtest mégis embermagasságban lebegett a derékig érő út menti fű fölött. – Láttad ezt? – kérdezte Csikorgó, amint elsuhantak a jelenés mellett, aki fekete, alighanem fénymásolással sokszorosított plakátokat csirizezett éppen az oszlopra. A plakáton ormótlan betűkkel a következő felirat állt: Van túlvilág. Vetített képes előadás. A belépés ingyenes (időpont, helyszín). – Fűszínű, csíkos hosszúnadrágot viselt – jegyezte meg a pontosság kedvéért Csikorgó. – Fűszínű nadrágot, messziről valóban nem látszott a magas aljnövényzet miatt. 115


– Nem volt alsóteste. Pesti sápadt volt, és maga elé nézett. – Tisztára be vagytok kattanva – szólt előre a hátsó ülésről Zsazsa, valami Sanyi nője, akinek a legjobb feneke volt az idő tájt a tizenegyedik kerületben (erről kerületi szinten teljes volt az egyetértés), egyébként fekete hajat és körmöket viselt. – Paráztok? Megmondtam, hogy az egész misszió hülyeség, nem? – Zsazsa, én tényleg értékelem világos helyzetértelmezésre való törekvésed. Ha anyázni fogok veled, az nem ezért lesz, jó? – Nápolyit kérsz, csöpi? Kókuszos. Nem jó, de el lehet ropogtatni. Mégis valami, nem? Elhagytuk már az ököritató vályút? – Mit??? A hevenyészett térképen iromba ákombákomokkal tényleg ez állt: az ököritató vályúnál jobbra a földúton. A volt szarvasmarhatelep romjainál valóban a földútra kanyarodtak, a kocsi küszködött a meredek bakháttal két párhuzamosan futó vizesárokra osztott szekérúton, lehuppant a kitüremkedő sárszigetekre, az első kerék helyenként kilátástalanul kapart, aztán mégis nekilódult, mintha belülről kényszerítette volna valami titokzatos „lelkierő”. Aztán éles csattanást lehetett hallani. Csikorgó káromkodva megállt, kiszállt az autóból, alánézett, vészjóslóan megjegyezte: a kipufogódob. Csakugyan: a kipufogódob leszakadt. Alaphiba ennél a kétüteműnél, a viszonylag magas alváz ellenére. A kipufogócső csatlakozása elöl, közvetlenül a motor alatt van, és bárminemű huppanás – hiszen az ütődést a cső görbülete fogja fel – könnyedén kirántja a bilincsből az éppen itt felfüggesztett toldást. A kipufogócső ilyenkor, mint egy előreszegett dárda, 116

életveszélyesen lifeg, készen arra, hogy a következő efféle ütközésnél felfüggesztéssel együtt leszakadjon. – Megdrótozom – jegyezte meg sötéten Csikorgó. Pesti maga elé meredt, és azt mondta: Drótozd meg. (Aztán megkapaszkodott a gázpalackban.) A motor valahogy nem akart többet elindulni, megérezhette, hogy utolsó útja ez, közúti forgalomban az EU nem tűri a kétütemű járműveket, a Wartburgok (a szocialista rezsim középkáder járművei) így végleg kiszorulnak az autóutakról. Május elseje volt, kétezer-négy. Az idő esősnek indult, de nem volt kétségbeejtő – már kilenc óra tájban kitisztult, és fél tizenegykor szinte perzselt a nap. Pesti és Zsazsa kiszálltak, és tolni próbálták a „selyemzöld” gépjárművet a mély sárban, több-kevesebb sikerrel, csúszkálva és káromkodva araszolva a „tanya” felé, de az csak nem akart közelebb kerülni. Pesti úgy állt az ajtóban, mint akit lepasszoltak valahová, és aztán nem lett meg – legalábbis ez tükröződött az arcán. Vele szemben nyílt tekintetű fiatalember, akin mély nyomokat hagyott a természetes életmód. Kártolatlan birkagyapjúra emlékeztető, fekete szőrzetet viselt, ezt széles fejpánt rögzítette a fejéhez. A szőrzet a száj alatt kecskeszakállban folytatódott, melybe viszont színes bőrszalagokat fontak. Inka típusú, bő ujjú, bíborszín ing fedte felsőtestét, alsótestét viszont rendhagyó módon semmi. – Rögtön jövök, csak felveszek egy nadrágot – jelentette ki. – Már akartam, csak ma még nem volt időm. De már a belső szobából hallatszott a hangja. – Csikorgó, akkor jobbszélsőt játszol, jaj, de örülök, hogy ideértetek, féltem, hogy leragadtok a bukkanónál, két napja volt egy kis eső, éppen, amikor a Nivával akartam feljönni, hoztam a kenyeret, de valahogy keresztbe fordultam a buk117


kanónál, nem is értem, a Niva mindig feljön, át kellett hívni Derecs Janit a traktorral, de az meg nem tudta meghúzni fölfelé, úgyhogy lefelé húzta meg, de a traktor megszaladt a meredeken, Jani berántotta a kéziféket, mert elfelejtette, hogy előző nap javították, és olyan szerencsétlenül blokkolt, hogy fejjel előre kizuhant a traktor elé, szerencsére előző nap kivette a szélvédőt is, mert tavasztól őszig szélvédő nélkül száguldozik, de az első kerék a fejétől öt centire állt meg, majdnem szétlapította… Nem láttátok a lenyomatát a bukkanónál? Tegnap még kivehető volt a sárban az arca. Na mindegy, Pesti, te akkor hátvédet játszol, rendben? Egyébiránt ahogy megbeszéltük. Verkli és Ábel középpályás lesz. Hajnalban elindultak Pálmajorból, szerintem gyalog már itt lennének, de szamárkordén jönnek, jó ötlet, nem? Verkli szerzett szamarat, nagyon praktikus, jár vele fuvarozni állítólag, csak az a baj, hogy Szentán van egy kanca, akibe Verkli szamara beleszerelmesedett, és minden délután keresztülveti magát a karám korlátján és átcsattog hozzá lobogó fülekkel, elég mulatságos látvány, elöl robog a szamár, majd kisvártatva Verkli a kötőfékkel, aztán alkonyattájban vonszolják egymást vissza. Mindegy, délután kettőig csak ideérnek, nem? Van még idő, nem? Szerintetek hány óra lehet? Az épület tényleg tanyára emlékeztetett. A vályogfalú házat szép hullámos cseréptető fedte, így messziről látszott, alternatívok lakják. A tapasztott fal fehérre volt meszelve, de a meszelés nagy foltokban hullott, és kilátszott a földszínű tapasztás. Az épület mögött valaminek a romjai látszottak, de nem jól; a tetejébe tornyozott ágak alól nem lógott ki eléggé ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, mi az. Lehet persze, hogy ez volt a tűzifatároló. A bejárat előtti tornácon a következő tárgyak voltak felhalmozva, illetve kiakasztva: egy fél hordó (abroncsok nélkül), egy szügyhám, egy fagereblye 118

(„grábla”), néhány kolomp, egy döntőfejsze (favágó tőkében), egy topor (nyél nélkül, a tőke alatt), néhány tucat üres méhkeret, egy üst, néhány tégla és még néhány felismerhetetlen tárgy, részint a földön, részint a házilag készült deszkaasztalon, valamint egy lavórban néhány ázó rongydarab vagy ruhanemű (ezt így hamarjában nem lehetett megállapítani). A ház környezete egészében is nagyon intenzív tevékenységeket sugallt. Mindenütt hevert valami apróság, egy-egy fél szekér, létra, talicska vagy facsemete (a megilletődöttségtől földbe gyökerezett lábbal). Csikorgó, Pesti és Zsazsa kis ideig barázdabillegetőt játszottak – egyik lábukról a másikra álltak az ajtó előtt, míg végre a fejpántos fiatalember (most már kockás farmernadrágban) ismét fölbukkant. – Azt, hogy hány óra lehet, nem azért kérdeztem, hogy feleljetek. Amióta a tanyán élek, nem érdekel az idő. Tényleg nem. Csak megszokásból kérdeztem, de már bánom az egészet, komolyan. Szia. Medvegyev vagyok. – Szia. Zsazsa. – Ha mégsem érnének ide Juricáék Hárságyról, akkor beállsz védeni? – Persze. Még sohasem fociztam, de szerintem védeni tudok. Nők is játszhatnak? – Mi az, hogy nők is? – kapta fel a vizet máris Medvegyev. – Hogy érted azt, hogy nők is játszhatnak? (Medvegyev hadonászott.) Egyszerűen nem értem, hogy egy ilyen gyönyörű nő, mint például te, miért prezentál magáról negatív képet, és miért hagyományozza ezt a hangsúlyosan diszkriminatív szemléletet azokra, akiktől – egyébként nem elvi okból, hanem zsigerből, érted, zsigerből! – csillagászati távolságban áll ez az álláspont! Csillagászati, érted? Ha Jurica ideér, akkor úgysem te állsz be, mert biztos bénán védsz, de ezt nem azért 119


mondom, mert nő vagy, érted? Egyszerűen tudom, hogy bénán védsz, függetlenül attól, hogy nő vagy, vagy nem! – Jaj, ne pörögj már, Medve, tök jó fej vagy, hogy erre gondolsz, meg minden, de én tényleg szívesen megpróbálom, ha nem csesztek le, ha egyszer-kétszer berepül a laszti. De azért a kapu nem túl nagy, ugye? – Szabályos kapumérettel játszunk – jegyezte meg Pesti, akinek, mióta a Wartburgot tolta, még nem tért vissza az életkedve. – Hol a pálya, apropó? – kérdezte Csikorgó, hogy elébe vágjon Medvegyev eszmefuttatásának a női emancipációról, mert egyszer már beleszaladt ebbe a zsákutcába. Miután a vidéki élet szerelmese figyelmeztette őket, hogy ne tiporják le a zsenge olajtököt, keresztültörték magukat a telket szegélyező csalános-bodzás akácoson, és kiértek egy nagyjából futballpályányi gyepes, ám meglehetősen gödrös területre. A térség közepén rövidnadrágos, hórihorgas fiatalember edzett egy kaszával, látszott, éppen vesztésre áll. – Szevasz, Méla, itt az első turnus! – kiáltott Csikorgó. – Gáz van? – kérdezte üstöllést a nyúlánk mezei gazdálkodó. – Dehogy. Legfeljebb, hogy leszakadt a kipufogódob. Mért? Látszik, hogy nyomott hangulatban vagyok? – Nem úgy értettem. Gázpalackot hoztatok? – Ja, persze. Pesti végig azon kuporgott. Jól átmelegítette. – Tényleg, Méla, most már abbahagyhatod, szerintem elég egyenletes a gyep! – kiáltott oda Medvegyev is. – Mindjárt ideér Verkli a kordéval, és akkor fölállítjuk a kapukat. Már átjöttek a Boros-erdőn. Úgyhogy inkább fújj egyet, és pihend ki magad az összecsapásig. Valóban – az erdő felől tényleg hallatszott valami rikoltozás, mintha gramofon erőlködött volna, amit hol gyorsabban, hol lassabban tekernek. 120

– Lemossuk őket – válaszolta a hórihorgas anélkül, hogy föltekintett volna, megigazította a napszemüvegét, és a kasza hegyével becélzott egy pitypangot. Látszott, hogy már egy ideje tréningezik, mert kb. harmadszorra sikerült ledöfnie. Biztos, hogy Verkliék voltak, mert a nótázáshoz hasonlítható hangicsálásba időnként bájos szamárordítás vegyült. A hang hol közelebbről, hol távolabbról hallatszott – Méla szerint a szél miatt, mert ez a tavaszi szellő fölkapja és elsodorja a hangot. Pesti hitte is, meg nem is – de annyi tény, hogy az ordítás hol az erdő alsó, hol pedig felső végéből hallatszott, és valószínűtlennek tűnt, hogy szamárkordén ennyi idő alatt megtegyék oda-vissza ezt a távolságot. – Ki lesz a másik két hátvéd? – kérdezte Pesti. – Eláruljátok, hogy kivel játszunk? – vágott közbe Zsazsa, és egy akáctüskével piszkálta a körmét. – Azért mégis jó lenne tudnom, kivel játszunk. Méla felegyenesedett és a kaszára támaszkodott. – Hát elég vegyes társaság lesz, annyi szent. – Vérprofik lesznek – erősítette meg sötéten Medvegyev, és szemlátomást megörült, hogy ismét beszélhet. – Vérprofik a megyétől, de nemzetközi felállásban, mert hoztak erősítést Sao Paolóból, vagy honnan? Melyik is Inkavár uniós testvérvárosa? Lucern? Na mindegy, szóval közigazgatási erők vonulnak fel, de képviselteti magát a bankszektor is, úgyhogy vigyázzunk, mert a megyének van valami érdekeltsége a fejlesztési alapban vagy miben… De hogy melyik fejlesztési alapban? Na mindegy, kemény lesz, nagyon kemény. Nem hátrálunk meg. A csatáraik kiválóak, egy ikerpár, kétéves koruktól együtt játszanak, egyébként aktív pártpolitikából buktak a közigazgatási szektorba, láttam őket lőni a Cukorgyár ellen. Az egyiknek olyan beadásai voltak, hogy amikor félpá121


lyáról megküldte, és a kapus kiszaladt, mert azt hitte, eléri a tizenhatoson belül… – Lemossuk őket – vágott közbe Csikorgó. – Hazai pályán játszunk, a közönség nekünk szurkol. Ismerjük a pályát, az előny nálunk, nem rúgnak labdába. – De mégis, hogy jött össze ez a meccs? Kihívtátok őket? – Neveztünk. Ez is valami csatlakozási izé, amatőr focicsapatok nevezhettek. Sorsolás volt, aztán annyi. Jól belenyúltunk egyébként, Szentát hat–egyre verték, pedig azok is erősek. Innen szép győzni, nem igaz? – Ami azt illeti, a pályát nem ismerjük – szúrta közbe lakonikusan Méla, aki megfeszített figyelemmel követte a beszélgetést, és egészen a kaszanyélre nehezedett. – Hogy őszinte legyek, még én sem ismerem, pedig már harmadik napja itt kaszálok, hogy egyenletes legyen a fű, de annyi benne a gödör, hogy a kasza állandóan elakad. Ezt most nem panaszkodásból mondom. De képzeljétek bele magatokat. Vezetem a mozdulatot, hogy ívben lendüljön az él, és akkor a kasza hegye belefúródik a talajba, megbiccenek, a lendülettől csaknem kiszakad a vállam. Olyan ez, mint egy coitus interruptus. Komolyan. Úgyhogy ti mondhatjátok, hogy ismerjük a pályát, de nincs igazatok. Kevéssé, sőt semennyire sem ismerjük. De tegyük hozzá: ők sem ismerik. S talán még inkább nem ismerik, mint mi, ha ez ugyan vigasz, netalántán remény. – Tetszik az érvelésed, Méla. Foglalkoztál retorikaelmélettel? – Inkább csak érintőlegesen. Egy darabig szakács voltam, később programozó matematikus. De most már abban sincs pénz. Te bölcsész vagy? – Olyasmi. A klasszika-filológia érdekel, meg írok is. Többnyire klasszikus metrumban. 122

– Az engem is érdekelne, de hiányoznak az alapjaim. Megmutatod majd, hogy miket csinálsz? – Jó, szívesen, de csak ha komolyan érdekel. Mert ha ismerkedni meg kefélni akarsz, akkor jelezném, hogy monogám vagyok, és most van pasim. – Megjegyzem, mindkettő változhat. De a metrumok tényleg érdekelnek. Egyszer majdnem megnyertem egy diák szavalóversenyt Sződligeten. Éppen az érzelmi tetőpontnál tartottam (egy hazafias ódáról volt szó), amikor egy gigantikus méretű fekete macska vetette be magát az ablakon, egyenesen a zsűri elé – na, a hatásnak persze lőttek, úgyhogy amikor… Ekkor Méla elakadt. Meredt szemmel tekintett a hátuk mögé. Megfordultak, és az erdő felől meghökkentő látvány örvendeztette őket. Méretes szalmakalap alatt szorongó, vékony csontú és keskeny arcélű, de jellegzetes harcsabajuszt hordozó fiatalember zöldre festett kétkerekű kordét vonszolt a poros földúton, egy tömzsi, szakállas hátulról tolta. Teli torokból azt a nótát üvöltötték, hogy „Tótszentpálon elkészült a vasút…”, de valószínűleg nem emlékeztek a következő sorra, mert ezt az egy sort ismételték a nóta nehezen felismerhető dallamára. A kordén, égnek meredő lábakkal szürke szamárcsődör hevert hanyatt, kimerevítve, mozdulatlanul. Valószínűleg enyhe sokkot kapott a szokatlan bánásmód vagy a zenei élmény következtében. Élt, mert a fülei remegtek. – Szevasztok – ért oda hozzájuk a fogat. – Szevasz, Verkli. Megjöttetek? – Mért, nem? Előbb ideértünk volna, de Csaba folyton elkalandozott, úgyhogy jobbnak láttam, ha felültetjük a szekérre, hogy még sötét előtt ideérjünk. Ne menjetek közel, mert harap, abban bízom, hogy ha megnyugszik, valahogy leugrik egyedül. Elég önálló. Szia, Verkli vagyok, ez meg Ábel. 123


– Zsazsa vagyok. Minek neked ez a szamár? – Fogatolok vele, nagyon takarékos és jól haszn��lható, már amikor normális. Néha neki is lehet rossz napja, nem? Ez engem nem zavar. Piacozni járok vele, tudod, biogazdálkodásból élek, mert nem akarok részt venni a globális termelési folyamatokban. A hagyományos gazdálkodásnak számos fenntartható eleme van, lehet, hogy kicsit nagyképűen hangzik, de a föld gyógyítását életfeladatomnak tekintem. – Nekem tetszik, hogy ilyen öntudatosak vagytok. Örülök, hogy mégis eljöttem Pestiékkel. Először nem akartam, mert tartok a szöcskéktől. Nem félek, csak tartok. Tudod… – Csitt! Figyeljetek… Átszellemülten nézték, hogy Csabi hogyan kászálódik le a fogatról. A megye három busszal képviseltette magát. Suhanva érkeztek a poros úton, és fegyelmezetten egymáshoz zárkózva megálltak a pálya szélén. Egy csíkos zakót viselő gentleman – alighanem az edző – megkérdezte Mélától, hogy ki a csapatkapitány. Medvegyev bemutatkozott. Az ellenfél hozta föl buszon a bírót, az kimérte a távolságokat, fintorgott, tett néhány megjegyzést bokaficamra, és kicsit hátrébb állíttatta az egyik kaput. – De hát kimértük – morgott Pesti. A buszokból két felállítható lelátó került elő napernyővel. A megye játékosai kék-fekete dresszben melegíteni kezdtek. Valóban az ikerpár, Vízi Péter és Pál fog játszani elöl. A harmadik csatár mindenki meglepetésére egy magas, szőke svéd: valami Niel Ansterstrom. A buszokból hideg söröket, tökmagot, szotyolát és szurkolókat vettek elő, és megtöltötték a lelátót. Jurica Hárságyról tényleg nem érkezett meg, de Cipcsányi, Melasz és a két Draskovics időben befutott Cipcsányi fapa124

dos Landroverén (a megyei helyezett cukrász mindennél többre becsülte ezt a klasszikus márkát, mellyel az angolok kiépítették világbirodalmukat és megnyerték a háborút). – Nyugodt meccsünk lesz, fiúk – jegyezte meg öntudatosan, amikor sikerült kimadzagozni az első ajtót és kiszálltak. – Hétfőn összefutottam Marcibányival, és jelezte, hogy Varsóba megy tüntetni a globalizáció ellen valami zöld küldöttséggel. Mondom neki: nem is tudtam, Marcibányi, hogy ilyen zöld vagy. Képzeljétek, erre azt mondja: volt hely a buszon. Öntudatos, nem? Klasszikus elosztásban álltunk fel: Méla, Medvegyev és Cipcsányi elöl, középen Verkli és Ábel, Melasz bal szél, Csikorgó jobb, hátul a két Draskovics és Pesti, a kapuban – egek! – valóban Zsazsa. (Medvegyev feszülten várta, hogy a bíró szóvá teszi-e, hogy nő a kapus – sajnos nem tette szóvá.) Nálunk volt a kezdés. Méla indított, lazán átbiccentette Cipcsányinak, az hátraszúrta Verklinek, aki kiadta szélre: de egy fűcsomóban megpattant a laszti, bedobás. – Nekik is meg fog pattanni – vont vállat Verkli. A jobbszélső, az oktatási bizottmány előadója dobta be, az egyik Vízi leszerelte, átemelte Csikorgón, amikor Pesti ráfutott, beadta a másik Vízinek, az továbbpasszolta a svédnek, aki pontosan a hátvéd vonalában szerelte a labdát, ráfordult, és higgadtan elhelyezte a jobb sarokban. Gól a második percben. Nem is ez volt meglepő, hanem hogy Zsazsa balra vetődött. – Megijedtem a lövéstől – vallotta be szipogva. – Nem baj, ne add fel. Tedd csak le – nyugtatta a kis Draskovics, és kirúgta a labdát. Középen Ábel próbált szerelni, de elvették tőle, két perc múlva megint a kapunk előtt volt a labda. Vízi Péter pöccentette be Zsazsa remegő térdei között. Kettő–null. – Nem bírom ezt az idegfeszültséget! Nem sejtettem, hogy 125


a foci ilyen idegmunka – szögezte le a klasszikus formákat pártoló „versbajadér”. A következő támadásunk a hátvédsoron tört meg. A középpályásuk jó indítólabdát kapott, de kiadta szélre. Aztán hátrajátszották, majd megint ki szélre – mintha a hosszú labdákat gyakorolták volna. Megint az egyik Vízihez került a laszti, de hátrajátszotta, hogy mozgásba hozza a középpályát. A mi embereink úgy pattogtak a laszti után, mint a szöcskék. Derekasan küzdöttek, de valahogy a szerencse is ellenük dolgozott. Ha a laszti megpattant, egészen biztos, hogy az ellenfél járt jól. A harmadik gólt megint a svéd gurította be Zsazsa lábai közt, látszott, hogy most már a kötényre mennek rá. Az emelkedő felől csörömpölve vágtázott egy kerékpáros fagylaltos kocsi. – Jön Jurica! – sóhajtott föl Medvegyev. – Csere! Zsazsa rogyadozó léptekkel hagyta ott a kaput. Juricához lépett, és azt mondta: Köszönöm. A kapuban végre Jurica állt, a kis Jurica. A kék-feketéknél volt a labda, a középpályás előrejött, és csak úgy, tét nélkül megeresztette, Jurica fölnyúlt, lehúzta. Aztán jöttek Jurica híres kiadásai. A labda hatalmas ívben Cipcsányi lába elé zuhant, csaknem belebotlott a lassan tempót váltó fiú. Egy testcsel után megeresztette, jóformán elrugaszkodni sem volt ideje az elkényelmesedett kapusnak. Három–egyre szépítettünk. Erre beindultak. Szinte azonnal elöl volt a labda, és Vízi kettő a tizenegyes vonalából eresztette meg, egyenesen középre, a kapusnak lőtte a bőrbogyót. Jurica mellel vette le a lövést. Dicséretére legyen mondva: a labda nem pattant ki. Többen állították, hogy a kis termetű csodakapus a lövés erejétől megemelkedett, és vagy húsz centimétert repült hátrafelé, éppen a gólvonal előtt ért talajt. Ez szerintem túlzás. Tény az, hogy 126

kissé meggyökkent. Lehet, hogy csak beleszorult a levegő. Az is tény, hogy nem rúgta ki a labdát, mint az imént, hanem legurította Pestinek. – Vidd előre, fiú. Ilyet még nem láttunk Pestitől. Nekifutott, elvitte a labdát a svéd és a téglaarcú középpályás mellett, egy pillanat múlva a tizenhatosnál cselezett, és elfektette az egyik hátvédet. De nem volt ideje lőni – a középhátvéd becsúszott talppal, Pesti fölpördült, mint a lőtt nyúl, és elfeküdt a gyepen. A bíró nem adta meg a tizenegyest. Pesti föltápászkodott, és darabosan elindult a bíró felé. Cipcsányi és Medvegyev gyorsan közrefogta, és hátrakísérték. Megint ők indítottak – mi mintha pályán sem lettünk volna. Gépiesen adogatták a labdát, a középpályásuk becsúszott Verklinek, aztán elfektették Ábelt (Ábel fölbucskázott, és lesántikált a pályáról. Aztán elnézett valahová az erdő irányába, és visszajött). Vízi egy Vízi kettőtől kapta meg a labdát, hajszálpontosan lábra, a kapu előtt. Ekkor ment rá az ellenfél csatárjára Pesti. Vízi egy megtorpant, Pesti előredőlve, megfeszített izmokkal törekedett a labda felé. A pontos lövéseket szóró csatár megpróbálta elhúzni a labdát, de már ott volt Pesti lába: mintha egy szekérrudat húztak volna el a pálya felett derékmagasságban, Vízi felbucskázott, nyekkent a zöldön. Pesti a talajhoz szögezte a labdát, lendületet vett és ráhajolt a lövésre. A bőrbogyó úgy lódult meg, mint Gagarin hordozószerkezete, amikor el akarta hagyni a sztratoszférát. Egy darabig követtük a tekintetünkkel, de hogy pontosan hova esett, nem lehetett látni a naptól (mert ráadásul nappal szemben játszottunk). Annyi biztos, hogy a labda az akácos túloldalán, a csalánosban tűnt el. 127


A játékosok mozdulatlanul álltak a pályán, mint a marcipánfigurák egy roppant méretű zöld tortán, de az italozó és örömittas szurkolókban is bennragadt a szusz. Ilyen lövést még nem láttunk a szabadtéri stadionban itt a Barát-hegyen. Senkinek sem akaródzott elindulni a labdáért. Pesti elégedetten állt a viszonylagos siker fényében, kihúzta magát és felderült az arca. Megint volt idő. Szép, mozdulatlan jelenet kerekedett váratlanul ott a zöldön. Pesti arra gondolt: feladtuk, de le nem mostak minket. A sűrűből, ahová a labda zuhant, valami csörtetés hallatszott. Az anyakoca terelgeti ilyenformán süldő malacait. Hamarosan emberi jellegű beszéd foszlánya is kivehetőnek tetszett. – A határon félreállították a buszt – hallatszott egy recsegő hang –, politikai manipuláció! Félreállították az egész kibaszott buszt, és másfél napig májkonzervet és krékert ettem… A bozótban hamarosan Marcibányi csapzott alakja lett kivehető. Fekete műanyag táska volt átvetve a vállán, kezében három múlt heti Magyar Narancs. A tisztás szélére érve megtorpant, és egy pillanatig farkasszemet nézett az egész, megkövült társasággal: – Mi történt, gyerekek, megint lemaradtam valamiről?

AZ ÁL - PROSTITUÁ LT

Komor és elvadult térségen megy át. „Foghíj. Így hívják az ilyen telket.” Nem tudni, elbontották már az épületet, amely itt állt, ezért a sok lom; vagy ezek után kezdik majd bontani, és a lakók a lomok közt élnek, míg ki nem halnak, és velük hal az épület is. Félig-meddig máris összeomlott, összeroskadt – vaskos törmelékkupac, gerendarakás, téglatörmelék mindenfelé. Az egyik kupacot fehér és égszínkék habszivacs-törmelékkel öntötték nyakon. Amott meg: traktorgumi. Lehet, hogy munkagép kereke volt – hogy került volna a belvárosba traktor? Gerendakupac, az egyik rönkre így-úgy rozsdafoltos táblát szögeltek: A terület rendezés alatt áll. Mindenütt gyanakodjunk a balesetveszélyre! „Gyanakodjunk? Szép kis rendezés…!” Lompos, sötét tekintetű kandúr billeg végig az egyik gerendavégen: megtorpan, gúnyosan visszafordul. Lomhán lehuppan, mint egy nedves mosogatórongy; a szilánkos konyhaszekrény mögött szívódik fel. „Ugyan ki rendelne tőlem hidegburkolatot?” Lehet, hogy így akarják lemérni az irodában, mennyire „használható az új káder”. Hogy ilyen helyre küldték. Lesz-e megrendelése az „idegen terepen”.

128

129


„Az építésvezetőt kell megkeresnem! Ki kell belőle szednem a kivitelező telefonját.” Határozottan indul el, tesz még egy kört a telepen, a drótkerítés mellett. Most tűnik csak fel neki, hogy a beton hasítékaiban kihajtott valami gyomnövény: mintha évek óta magára hagyták volna az építési területet azok, akik meggondolatlanul és felelőtlenül a betongigász építésébe fogtak. Inkább a szállodára gondol, ahová estére befizették; gondoskodtak róla, akik ide küldték, „az idegen terepre”. Meleg vacsora várja és gőzölgő tea vacsora után; lehet, hogy „svédasztal” lesz. Ezért hálás kell legyen. Meg kell becsülje magát. Mégis meg kell keresni az építésvezetőt! „Hotel Rakéta. Nem lehet elfelejteni egy ennyire ostoba nevet.” Saras pantallóban talán be sem engedik a szállodába. Mert tény: szürke nadrágja sárfoltos a boka körül. „Mert mindig kalimpálsz, fiam. Ez nem járás.” „Ugyan már, apa! Látod, hogy üzleti úton vagyok!” „Üzleti úton. Persze.” Váratlanul és tragikus hirtelenséggel kezd esni, leereszkedik az esőszálak függőónja. Lehet, hogy jég – bizony, meglehet, hogy jég, arcán, vállán, zakóján kopognak a kicsi, áttetsző gyöngyszemek. „Ón vagy nagyon kemény víz.” (Hátha mégis jég, és akkor aggódni kell.) „Ezért volt annyira szürke az égbolt. Kifényesedett bádoglemez.” Hogy mért fényesedik ki egy bádoglemez, arra nem gondol. Arra viszont igen, hogy mindig ilyen helyeken köt ki; vagy talán nem is ő az, aki eltéved, hanem a helyek ferdülnek el egyre-másra, romlani és pusztulni kezdenek körülötte – körülötte? körülöttünk! –, csak mások nem veszik észre talán 130

ezt a mindenre kiterjedő, alattomos és penészes pusztulást (mert a tárgyak legbelsejét itatja át a penész, erősnek, nehéznek és egészségesnek látszanak, de mégis megroppannak, összetörnek, ha vállukra súly nehezedik). Csakhogy neki feltárul a város takargatott romlottsága, a pudvásodás. A villogó és üvegtáblákkal fényes városközpontok falait talán gombafonalak járják át, ez okozza: az omladékony és málló vakolatréteg alatt szivacsos tűzfalak, garázsok, szemétledobók városa lappang. S ami még nagyobb gond: a kór terjedését a legmodernebb vasbeton sem állítja meg. Szakértők szerint a vasbetont évtizedek alatt lassú korhadás emészti fel; a nehéz szerkezet egyszerre megrogy majd és leroskad, mint a szíven döfött sertés. Mindig alkonyat van, mert a gombák növekedéséhez félhomály kell. Nem este, de nem is nappal. Piszkos, nyúlós alkonyat, mint olajos tócsafoltban a korhadék. Arcába vág a narancsvörös reklámfelirat: „Hotel Rakéta”. – Foglaltak? Ugye, foglaltak nekem? – A nevét legyen szíves! – Pesti vagyok! Pesti Kornél nevét keresse! – Igen, itt van. „A harmadikon” – suttogja elégedetten. – Megmentett, kisasszony. – Mért kellett magát megmenteni? Kezdjen bele? Hogy eltévedt az esőben? – Aztán mégis: – Tudja maga, milyen veszélyes romterületen lavírozni? A nő szemöldökét vizsgálgatja. Dús, mélybarna, hosszú szárú szemöldök keretezi a kisasszony szemhéjait, az orrnyereg közelében erőteljes pamacs, már-már vaskos összhatást kelt; a halánték felé haladva ellenben elvékonyodik, s így azzal a bizonyos „kunkorkával”, lefelé hajló görbülettel ér véget szinte észrevétlenül a szemsarokban… Szereti ezt a kunkort. 131


Megnyugtatja, hogy nem kitépett szemöldökű, a homlok alsó peremén betetovált arc fogadta a szállodában. Talán nem anynyira idegen ettől a fekete kosztümöt viselő alkalmazott; vagyis hát, persze, idegen; mért ne lenne az? Mégis jólesik ez a kis ajándék. „Talán csak a két szemöldök közén használhat csipeszt.” Talán a nő is megérez valamit vonzalmából. De lehet, hogy csak Pesti véli így. A szokásos udvarias gesztusokon túl bizalmas jelzést nem indít az eltévedt író felé. Mért indítana? Munkaköre távolságtartásra predesztinálja és udvariasságra; papírlap élén kell lavíroznia; megsértenie sem szabad vendégeit, a túlzott bizalmaskodásból pedig csak kellemetlensége fakadhat. Pesti, persze, kivételnek képzelheti magát. Valljuk be, helyében mindenki ezt tenné. Éppen ő lesz, aki kimozdíthatja a recepciós kisasszonyt tettetett közönyéből! Benne lát majd (véli, csaknem biztosan alaptalanul) megoldást életproblémáira a barna sörényű díva! (Ezekről persze sejtelme sincsen.) A köznyelv azt mondaná: Pestiben látja meg a nagy Őt. Pesti, látjuk, árnyaltabban fogalmaz ennél. Talán túlságosan árnyaltan; hiszen az ő életproblémája viszont éppen ez. Megfogalmazás nélkül nincsen tudatosság, hallgatag megérzéseink képlékenyek és a félálom dermedtségébe siklanak vissza, bármennyire ragaszkodjunk is egy-egy borzongáshoz vagy másképpen telített pillanathoz. A tudatosság kimondott, vagy legalább félbe-csendbe kimondott szavakat igényel, még ha magunknak, rejtve mondjuk is ki ezeket; megfogalmazás nélkül nincsenek körvonalak. De – Pesti félig-meddig felismeri ezt, javára írom – legalább annyira érdemes óvakodni attól is, amit a tudatosság kényszerének nevezhetünk… Nem véletlen, hogy Pesti kapcsán említem ezt a nem pusztán megszállottságot feltételező jellemvonást. A tudatosság vágya ugyanis különös módon uralja el az elmét. Először 132

megfogalmazásra és a megfogalmazás finomítására törekszik; ám hamarosan nem elégszik meg a világ szóban is leképezhető árnyalataival. A tudatosság nem mást: önmagát akarja; és lassan háttérbe szorítja mindazt, melynek korábban feltérképezésére és rendszerezésére vállalkozott: a valóságot. Az érzéki inger, mely – kezdetben! – a beszéd vágya mögött áll, halványulni és enyészni kezd; a megfogalmazás eltávolodik az érzékeléstől, ahogy a személytől is, akin az érzékek keresztülfutnak; többé már nem valaki számára akar tudatosodni. A legvégső stádiumban az eluralkodó kényszer csak magát, egyedül magát akarja: saját mibenlétét kívánja kimondani. Pesti tehát azt hiszi, kiléphet a megfogalmazás kényszeréből; és mert a lány szabadon és derűsen fordul felé, nem kell saját görcseitől tartania. Fölvillan előtte az, melyet általában „első pillantásra való szerelemnek” nevezünk, de ugyanúgy nevezhetnénk szavak nélkül való szerelemnek is, sőt, ezzel a jelenség jóval lényegesebb vonását ragadnánk meg. Teljes átadást és teljes feloldódást követelünk ettől a pillanattól, ámbár – ha engednénk a megfogalmazást követelő „én”-nek! – tudnánk, hogy követelésünk felesleges és meddő; ám addig is, amíg semmi nem történik, jólesik lelkünknek e bizonytalanságban lebegni. Ám a kulcs körüli hercehurca mozdulatait sem lehet a végtelenségig nyújtani! Elhatározza, hogy legalább egy, egyetlen felesleges gesztust kiprésel a lányból. Átveszi tehát a kulcsot… hátrafordul, mintha szobája felé indulna… a lány is hátat fordít neki, és hátranyúl, a kulcsszekrény felé, talán hogy valamit megigazítson, valamit, ami iménti mozdulata miatt elmozdult… amikor Pesti megtorpan, és visszanéz a válla felett. A lány megérzi Pesti megtorpanását vagy meghall valamit: talán lépései hiányát érzékeli. 133


Ő is hátrapillant, és mosollyal jutalmazza a félreértett gesztusok között elveszett írót. Ahogy egy-egy találó kifejezés ötlik eszünkbe, egy szempár villan elé a folyosón. Sokszor a legvalószínűtlenebb gondolatokat kíséri egy-egy ilyen felismerés: nem tudni, valami régi emlék, vagy régebb óta mocorgó talány oldódik fel a meglátásban. Mégis, a kifejezés révén ölt alakot, világosodik meg – mintha nem is a megoldás, hanem a megoldás megnevezése hiányzott volna korábban. Közvetlenül a háromszáznyolcas szoba előtt veszi észre, hogy figyelik, pedig a hórihorgas alak mintha a lépcsőforduló óta követte volna – ám belesimult a háttérbe, elveszett a motívumok közt. Annyi mindent kellett megfigyelnie a recepciótól fogva! A lift, a lépcsőház, a csillárok (a szállodában tolakodóan hamis csillárok ragyogtak), a folyosón az ajtók számozása és elhelyezkedése… Pár lépést tesz, a zárba illeszti a kulcsot, aztán megtorpan – úgy dönt, nem fordul hátra. Aztán mégis hátrafordul. Magas, homlokán kopaszodó, oldalt „felgépelt” frizurás férfit pillant meg a folyosó falát borító drapp drapéria előtt, mintha titokzatos és gyerekregénybe illő módon abból lépett volna elő. – Kicsoda maga?! (Megbicsaklik a hangja. Krákog.) – A konkurencia – vigyorog a farmerruhás. – Sümegi és Tsa. Termékbemutatón találkoztunk. – Emlékszem – jegyzi meg bizonytalanul. „Sümegi? Akár rokon is lehetne… A szabadkai sümegiek…” A férfi lassan közeledik. – Gondoltam… jobban telik az este… így vidéken… Mit szólsz egy italhoz? 134

Úgy fogja meg Pesti kezét, olyan tapintattal és érzékenységgel, mintha a legközvetlenebb viszonyban lennének – ő ettől megdermed, ezért néhány pillanatig tűri, csak azután rázza le a farmerruhás karját. – Mi jut eszedbe?! – kérdezi élesen. Saját rémületét nem érti. Semmi riasztó nincs abban, hogy az imént kezet fogott. De ahogy kezet fogott…? Az idegen erőltetett, szinte viszszataszító módon nevet; megjegyzi: ugye megleptelek; de kijelentését Pesti nem tekintheti sem mentegetőzésnek, sem magyarázatnak. Tétován nyitja az ajtót, és ráébred: Sümegi és Tsa. képviselője be akar hatolni a szobájába. „Nem szabad elbizonytalanodnom” – gondolja. Máris bizonytalan. „És ha tényleg találkoztunk? Felesleges botrányt csinálnom.” Talán semmi sem mozdíthatná ki dermedtségéből, semmi sem lendítené ezt a kimért pillanatot tovább határozottabban és erőteljesebben, mint egy még valószínűtlenebb esemény. A föltűnő kárpit előterében látogatójának égszínkék szabadidőruhába öltözött, amúgy összetéveszthetetlen hasonmása jelenik meg. Keze a kilincsen – még mindig nem tudja, szobájába meneküljön-e valami semleges kifogásra hivatkozva, vagy csapja be inkább az ajtót, fordítsa rá a kulcsot, és invitálja „letámadóját” az étterembe – mert étterem van a földszinten, megfigyelte –, s most már így is marad, ebben a mozdulatlanságban, míg az égszínkék hasonmás meg nem szólal. – Mi az, bébi, témánál vagytok? – vigyorog a jövevény, mielőtt Pesti lélegzethez jutna, vigyora is hasonlít hasonmásáéra. Most, hogy jobban szemügyre veheti őket, Pesti arra gondol, hogy talán mégsem ikrek; hasonlóságukat mesterségesen, hajviseletükkel, a kerekre nyírt szakállkával, sőt bizonyos gesztusokkal fokozzák. Mégis, mintha tükörben állnának. Pesti, akit már-már megérintett a kétségbeesés, fölujjong: ürügyet talál egymásba merült látogatóit leráznia. 135


– Rendbe szedem magam… akkor este… az étteremben… – motyogja, mielőtt a háromszáznyolcas szoba elnyelné. Alig teszi be az ajtót, arra a nehéz és visszatetsző kárpitra lesz figyelmes, mely az apró előteret, ahonnét fürdőszobabelépője nyílik, a szobától választja el. Nem a kárpit színe: nehézkedése érinti kellemetlenül. Mintha merevebb hálókeret lappangana az anyagon belül, láthatatlanul, s a látható, barnásvörös drapéria ezt a hálót éppen azzal a céllal borítaná, hogy maga a háló láthatatlan maradjon. Maga is tudja, hogy ez őrültség. Miért rejtenének hálót ily módon a hálószobába (hacsak nem az ostoba szójáték miatt); de éppen ez az őrültség ijesztő! Célja, tudja, nem lehet ennek; és mi lehet ijesztőbb Pesti számára, mint a cél hiánya? Olyan ez a kárpit, mintha lappangana mögötte valaki. Mintha arra várna, hogy „kivesse rá a hálót”. Kiszámíthatatlanságot sugall a borzalmasan ízléstelen drapéria. „Mit várhatunk a tulajdonostól, ha ilyen drapériát helyez a hallba?” Bármire el kell készülni, ezek után. Nem tetsző meglepetésekre, melyek az ágy alatt vagy a szekrényben lappanganak; s ha semmit sem talál, az is csak valami még riasztóbb, még rejtettebb rettenet jele marad…! Először a szekrényhez oson és nyiszorogva kinyitja. Dohszag és egy magányos vállfa lóg az akasztós részben; a polcon szappan és két darab bolyhos, világoskék törölköző. Tűnődik, az ágy alá belessen-e, de kudarcát máris megérzi: akár beles, akár nem, ebben a helyzetben mindenképpen alulmarad. Kimutatott gyanakvásával alaptalan félelmét árulná el, vagyis azt, hogy szorong (ez nem azonos feltétlenül a gyávasággal…). És ha nem néz be? Benne marad a gyanakvás, mint a szorongás még nyilvánvalóbb bizonyítéka. Régimódi készülék hever az asztalon, sokáig keresi a hí136

vógombot, aztán meghallja a recepciós hallóját – elég volt a kagylót leemelni ahhoz, hogy odalent kicsengjen –, és idegesen süvít a készülékbe: „Mondja, kérem, lakik a szállodában egy ikerpár?!” Bevallotta tehetetlenségét. Érti a recepciós bizonytalankodását, és pontosan tudja, hogy ezt a történetet lehetetlen megosztani a dús szemöldökű hölggyel. – Nincs… két feltűnően hasonló vendég… jelenleg a szállodában? – ismétli meg a kérdést. Ez persze nem magyarázza a hangjának hevességét. – Felmegyek. Egy perc – válaszolja, és leteszi a beszélőt. – Nem kell! – feleli sietve, de a nő már nem hallotta meg. Valóban egy perc sem telik el, és kopogtat a háromszáznyolcas ajtón. – Mért hívtál? – kérdezi a kelleténél kissé kacérabban, és váratlanul a díványra huppan, mintha otthon lenne; és Pesti most ismeri fel, hogy igazán szükségtelen magyarázaton tépelődnie. A nő már megtalálta saját maga számára a magyarázatot. Ahogy hosszú, harisnyába bújtatott lábát keresztülveti egymáson és hátradől a kereveten, ahogy a rövid szoknya alól kikandikálnak valóban formás lábai, hogy minél kedvezőbben érvényesüljenek – mozdulatai nem értelmezhetők a hivatalos keretek közt; és az „arca is mindent elárul”. „Most kellene mellé ülni.” Azonnal helyet foglal a fotelben, szemben a lánnyal. Hogy malőrjét – mert máris annak érzi! – jóvá tegye, kérdést tesz fel, melyet szintén megbán: – Ugye jó lenne… összejönni? A lány nevetve felpattan, és vidáman, mintha maga is felszabadult volna valami idegen hatás alól, a függönyhöz lép, játékosan félrelebbenti, mögé rejtőzik: – A recepción dolgozom… nem is érthetem, hogy mire gondolsz… A függöny ezzel a mozdulattal nyert értelmet. 137


– Megbántottalak? – kérdezi gyorsan Pesti, és maga is fölpattan. A dús szemöldök elkomolyodik, a lány megrázza fejét. – Dehogy. Segíteni szeretnék neked – mondja. – Nem tudom, kitől hallottál a testvéremről… De nem is érdekel. Én nem lehetek veled… az állásommal játszom, ezt ugye megérted…? Közelebb jön, és megsimogatja Kornél arcát. Kezét a nyakon felejti, és hosszasan fenntartja ezt a Pesti számára kellemetlen, bizalmas, mégis távolságtartó érintést. – Nem lehetek veled, bár lehet, hogy én sem bánnám… De a testvérem itt lakik a szállodában. Ikrek vagyunk, ő ugyanolyan, mint én… Talán fiatalosabb is nálam, bár állandóan nyestprém gallért hord, és az öregít… De azt mondja, hogy van, akinek ez tetszik! Ha gondolod, szólok neki… De valamit szeretnék kérdezni tőled, mielőtt riasztom. Dórának nincs pénze: ugye nem baj, ha tőled elfogad valami szerényebb összeget a kedveskedés fejében? Amikor képes lenne megszólalni, a nő nincs már a szobában. Végképp nem tudja, mit gondoljon arról a helyzetről, amelybe zuhant. Talán az a baj, hogy nincsen akarata. Ezért nem tud eladni, és ezért nem tudja eladni önmagát sem annak, aki lenni szeretne. „El kell adni magam.” Nem mondanám, hogy nyugodtan várja Dórát a nyestprém gallérban; talán tíz, legfeljebb tizenöt perc telhet el, míg újból kopognak (mennyire pontosan hallotta már a hangot a kopogás előtt), az ajtóban tényleg Dóra áll, illetve az a nő, aki valóban megtévesztésig hasonlít a recepciósra; és valóban nyestprém gallér mögé rejti leszegett állát. 138

– Bejöhetek? – kérdezi, és Pesti pontosan tudja, hogy most már nem mondhat nemet, ha nem akar még az eddigieknél is nagyobb, kiheverhetetlenebb hibát elkövetni; most már végig kell csinálnia ezt az estét, kerül amibe kerül, akár anyagi, akár érzelmi tekintetben. A nő – szögezi le – választékosabban, ám feltűnőbben öltözik, mint testvére, aki a portán ténykedik. Testszínű és testhez tapadó selyemruhát visel, melyben aligha léphet ki az utcára anélkül, hogy heves megjegyzéseknek és beszólásoknak lenne kitéve. „Csak a szállodában veszi fel – szögezi le Pesti –, amikor üzletel a vendégekkel.” – Tetszett a húgom? – kérdezi Dóra, és a dívány karfájára veti a nyestprémet, majd a díványra omlik; éppen úgy, ahogy az ikertestvére az imént. Ettől az egybeeséstől az a gyanú fogalmazódik meg Pestiben, hogy ez mégis ugyanaz a nő: a recepciós, aki valami okból – talán állásféltésből – ezzel a képtelen históriával etette meg. „Talán ő szervezte a két pasit is” – gondolja, bár erre már tényleg nem találhat logikus magyarázatot; hacsak azt nem, hogy „az ikertémát akarta ilyen körmönfont módon szóba hozni”. – Ennyire hasonlítasz a testvéredre? – kérdezi, és megteszi azt, amit az imént elmulasztott: a lány mellé telepszik a kerevetre, és hoszszú, harisnyába burkolt combjára helyezi a kezét. – Igen, hasonlítunk – feleli a lány, és simogatni kezdi Pestit. – Sokan meg sem tudnak különböztetni minket. De téged kedvellek, és neked elárulok egy titkot: egyikünknek köldöke alatt anyajegy található. Pestit érdekelni kezdi az anyajegy, bár azonnal rájön, hogy a lány ezzel semmibe sem avatta be. Nem árulta el, hogy ki viseli az anyajegyet: Dóra vagy a szép szemöldökű recepciós. „Becsaptak”, mosolyodik el. Legalább erre rájött. 139


KA L Ó Z O K

– Ha elég kemény vagy, nem kezdesz dialógussal elbeszélést. Leteszi a falbontó csákányt, kalapácsot vesz a kézbe, odaüt neki, aztán leteszi a kalapácsot. Az Ezredes a vaskályhánál szöszmötöl, megigazgatja a bádogbögrét. Megigazgatja, viszszateszi a vaskályhára. A szinte izzó fémhengerről több helyen lekopott a zománcfesték, a töredezett fehér alól előtűnik a rozsdás, fémes anyag. – Megtanítalak, hogy kell megcsinálni. Hogy azonnal közöljék. Felveszi a falbontó csákányt. Minek közölni, ha egyszer úgyis „megvan”? Édeskés kozmaillat terjeng, szelídgesztenyének lehet ilyen szaga, amikor lefordított vaslábas alatt pirul, szétterjed ez a békebeli illat. Szinte hallani, hogyan pattog, pukkan. Ki fog futni a kávé. A zacc a bögrére égett, odakormozódott a kék fémbögre köpenyére. Arra gondol, hogy ebből kell kiszürcsölni majd, és máris émelyeg; a csákány nyelére támaszkodik; de észbe kap, megmarkolja. Odavág, téglatörmelék, por fröccsen. Kizárt, hogy legyen kávéscsésze, gondolja, a táskában; kiegyenesíti a derekát, odavág. 140

– Országos lapokban gondolkozz. „Meg akar alázni, de ezt nem viszem haza.” (Jönne sittet hordani, ha országos lapok közölnék?!) – Nem tudom, hogy hullottam ki. Nem elég trendi, amit csinálok. Konyharuha. Mondén zászló. A közepébe lyukat égettek. Kormos a lyuk széle. – Neked is be kell adnod valamit. Azért rágom a szádba, hogy érezd, odafigyelek rád. Minden elbeszélésben legyen valami, ami személy szerint neked fontos. Színezni nem kell. Színezni? Ezeknek? Részeg Mikulás zuhan az utcára, hasra esik, fejét odacsapja a villanyoszlophoz, a piros kreppsapka lepottyan a fejéről. Mintha bebámulna a szuterén ablakán: mint egy zsíros gombóc, olyan az arca. A kocsmaajtó becsapódik (megint megremegnek az alumínium lábasfedők), valaki dobog a vaslépcsőn, lerohan, ordít: – Buzi Mikulás! A Mikulás megrázza a fejét. Egy kisgyerek és egy anyuka ér a képmezőbe, a gyerek egészen látszik, az anyuka deréktól lefelé… – Gyere, kislány, adok egy szaloncukrot. A tompa tekintetű piros ruhás zsebébe gyűri a sapkát, szaloncukor után kotorászik, végigtapogatja, mind üres, legyint: – Tudod mit, inkább legyél jó! Most fut ki a vaslapra sisteregve a kávé, a sistergés elnyomja a kórust: buzi Mikulás, buzi Mikulás! A buzi Mikulás egyre távolabbról hallatszik. Elfojt egy káromkodást, lekapja a bögrét a vaslapról, rongygyal fogja meg, de így is égetheti a kezét: gyorsan a téglakupac tetejére dobja, ismét kiloccsan. Hát ezért van megpörkölődve a rongy. A műanyag flakonból vizet csöppent bele, hogy leül141


jön a zacc, aztán a bőrtáskából két kávéscsészét vesz elő. Hát mégis van csésze a harapófogók, villáskulcsok, kalapácsok, szögek, csavarhúzók közt! Az egyiken vitorlás hajó, balatoni nyár, a másikon rózsabimbó – a balatoni nyár aranypereme csorba. Másodlagos tisztaságú csészék. Az Ezredes megfelezi a sötét levet a rózsabimbó és a balatoni nyár közt, a zacc nehézkesen leülepszik a sötétkék zománcos bögre alján, de ő biztos benne, hogy mindkettőbe jut. Ragacsos fehér szemcsével teli neszkávés üvegcsét vesz elő. – Cukor. Tessék. Amennyit gondolsz. A szomszéd lakásban felordítanak: azonnal hagyják abba, mert hívom a hatóságot! Az Ezredes rávicsorít, elé rakja a csészét, és azt mondja: – Én vagyok a hatóság. De ő már a vékony lányra gondol, aki norvég mintás, kötött pulóverben szalad a Vas utcában. A bal kezében szennyes bevásárlószatyor. A jobb kezében: óriási plüssmacska. – Nem karmol a cicus? – Pff… Ráfújt. Vagy inkább perregett? Cicus… nem is volt rossz beszólás. Harmincasnak nézte. Harminc körül. Nem volt rajta kabát, pedig a szürkület fémhálójával együtt leereszkedett már a fagy, mégis erős, korhadó Duna-szaga volt a levegőnek. (A sirályok a szemétkupacok miatt bejöttek a Duna felől.) – Hova sietsz, fagytündér? – kérdezte a norvég mintástól. Gesztenye. Sült gesztenye! Mikor volt az már! Pesti Kornél és Budapest aranykora volt, amikor gesztenyét árultak a kisebb tereken, az aluljárókban. – Volt idő, mikor úgy vélte, egybeeshet ez a három: aranykor, Budapest, Pesti Kornél. Kis vaskocsikban pirították a gesztenyét a forgalmasabb tereken és az aluljárók kijáratainál azok, akik idénymunkából éltek, és októbertől decemberig éppen ez jelentett szűkös megél142

hetést. A város még nem kezdett süllyedni. A rakodópartok mészkő lépcsői közt csordogált az enyv- és kátrányszagú víz, de még nem mosta alá a pesti oldalt; áradás idején pedig valódi vadvízszagot árasztott a szennyes lé. Nem szivárgott be alattomosan a háztömbök alá, nem gyűlt meg a lomha, nehéz sár a pincék zugaiban. Ismeretlenek voltak a háztömbroppanások… Istenem! A régi Budapest! Emeleti lakásaikban nem szorongtak úgy a kisnyugdíjasok, mint manapság, amikor a lágy sárba merülő alap bármely pillanatban megsüllyed, megrogy, és az alapra nehezedő többemeletnyi tömeg egyszerre alászáll, az épület megbicsaklik, kifordul, és a tartófal merev, tarkón lőtt testként borul az utcára. Kisnyugdíjasok – micsoda ostoba szó…! Él-e másféle nyugdíjas, ma, Pesten? De fiatalok voltak még ugyanezek a megkeseredett, savanykás szagú öregek akkor, egy időben; és a szájuk szélén csak úgy habzott a remény… Kávéházak és koktélbárok virultak a Liszt Ferenc téren és a Nagymező utcában, mint a sárgás penész a hátsó udvarok zugaiban, és éjfél felé, mikor a csupa üveg, divatos helyeket zárni kezdték, kisebb és olcsóbb kocsmák felé vonultak a lagymatagon egymásba kapaszkodó fiatalok, az Oktogon táján őgyelegtek vagy csapatba verődtek a Kiskörúton az Egyetem épülete előtt, majd egymást taszigálták a sötétebb, zegzugosabb utcák felé. Korábban ismeretlen étkezdék szaporodtak gombamód Pesten. Arab és török vendéglők, ahol az elektromos tűz előtt forgó húshengerről kunkorira pirult darabkákat szel le Ali a hosszú késsel; indiai éttermek, ahonnét fűszerekkel teli mező, az égett curry szaga terül az utcára. Pesti tudott egy perzsa éttermet a Veres Pálné utca környékén, ahol mindig friss volt a kacsahús, és fél áron mérték nyolc után. Talán úgy hívták ezt a helyet, hogy „az Arany rózsa”. Szép a savanykás mártás és a friss hús ízére 143


gondolni most, amikor ismét fölveszi a hegyes falbontó acélt, hogy a falba vágjon. Szinte úgy lehet faragni, mint a homokkövet. Megtartja magát, alakra formálható. – Nem volt zaccos a kávé? Zaccos volt. A fogai között puha, barna mákszemek. – A sirályokat etette. Döglött halat dobált a sirályoknak, hogy egyenek. – A pulóveres? Bólint. Az Ezredes vizet önt a műanyag tálba, ellögyböli a csészét. Mintha mosogatna, de mégsem. Fölveszi a csákányt, nekivág, bontja a falat, de még nem lyukadtak át. Meghúzza gyémántvágóval a kontúrt, ahhoz igazodnak, másfél méter átmérőjű lyukra van szükség, hogy az elszívót átvezethessék. Szépen, egyenletesen kell csinálni, a lakosság érdekében végzett hatósági kötelezettségtől ingerlékeny lakók fölháborodása közben, akiknek nem tetszik, hogy másfél méteres narancssárga plexicső szalad majd keresztül a nappalijukon vagy a konyhájukon, és nekik azt kerülgetni kell, lehajolni és átbújni alatta, hogy a plazmaképernyős készülékhez vagy az ételpreparátorhoz jussanak. Itt most aljzatbontás is van. Legalább negyven centire le kell még menni szint alá. Ott van a kő. Arra lehet ráterhelni az alapot, amihez kimerevítenek. Egyenget és lapátol. Most inkább csak lapátol, hogy enynyire belehúztak. Épp elég elhordani a sittet. Amilyen tempót az Ezredes diktál! Nem tudni, miért nála csapódik le mindig a munka, gyanús az egész ügy… mindegy, csak fizessen… másokkal dolgoztat… Csoda, hogy most ő is beállt, hiszen ez nem szokása. Az Ezredes jobban szereti irányítani a munkát. De most igazít néha a kibontott kupacon, megkocogtatja a falat vagy arrább tesz egy útban levő szerszámot. 144

Most ráadásul az Ezredes bont, és ő megéri elhordani az egészet. Ütés puffan a hátán. – Fontosabb nem jut az eszedbe? Úgy áll a kezében a csákány, mint egy vasmacska. Lapátol, mintha nem venné észre, hogy az Ezredes abbahagyta a bontást, és most őt nézi. Megütötte. Megütötte, igen. Hátratolja a talicskát, újabb halom képződött, a talicskát közvetlenül a halom mellé tolja, a lapát elakad a törmelékben, alá kell nyúlni, a padlón elcsúszik azért, a kötelező padlóvédő plexilapon úgy hatol előre a lapát, mint kés a vajban. Vállat von. Rosszindulatú az Ezredes arca. A csákány nyelével ütötte meg, a „fonákjával”. Ha nem lenne vágás a szeme alatt, elhinné, hogy rajta akar segíteni, azért ajánlotta fel ezt a munkát. Csúnya, csúnya ütés lehetett, ami az arcát így kicsinálta. És ha borotválkozna? Mért nem tud ez borotválkozni? Megtehetné, biztosan van borotvája. Nem szuterénban lakik, mint ő – fali mosdó az ajtó mellett, mögötte fali fülkében villanyrezsó –, de hát még neki is van borotvája! A szuterénban! Legalább a horgolt sapkát ne tette volna fel… – Ki vagy te, hogy átnézel rajtam?! A csákány hegye a jobb térde felé mutat, egészen közel van. Szótlanul lapátol, a kitermelt föld így előbb-utóbb el fog fogyni, megszűnik majd ez az alibi-mozgás, meg kell állnia, és nem kerülheti el, hogy az Ezredes szemébe nézzen, és akkor mondani kell valamit. De mit találjon ki? Nem az a dolga, hogy nézzen, hanem hogy lapátoljon. Észbe sem kap, olyan gyorsan üti meg. Épp csak odakoccantja a térdéhez a csákány hegyét. Elég az! A térde élesen megbicsaklik. Az Ezredes a porcot találta el. Ez aztán fájdalom! Az ásó hegye a sittre zuhan, még szerencse, legalább a nyélen megtámaszkodik, nem is fáj most, inkább zsibbad a térde. 145


– Jegyezd meg, hogy a haverod vagyok. Adtam kávét, nem? Nem tud a lábára ránehezedni. – Jót akarok neked, de ha pofázol, azt nem szeretem – fejtegeti az Ezredes, és még igaza is van: ő fizeti a napot azért, hogy hordja a sittet. Nem kellett volna annyira nézni. Hogy mért nem tartja a száját, az ő baja. Még a végén el fogja veszteni ezt a munkát. Ha nem fizeti ki a napját, igaza lesz: elvégre pofázott. Erre a tényre hivatkozik majd, vagy ráhúz még egyet a csákánnyal, aztán biceghet lefelé a lépcsőn. Lent meg elkapják a lakók… Az Ezredesbe nem mernek belekötni, ezért rajta töltik majd ki a bosszújukat. – Közben beszélgetünk. Mert van rá időnk. Bal lábon egyensúlyoz, próbálja kiegyengetni a jobb térdét, de minden mozdulatra sajog a porc. Hajlik azért. Fáj, de hajlik. Az Ezredes aztán tudja, hova kell ütni! Nem csoda, hogy az ő kezébe fut össze a legtöbb megrendelés. (Igaz, jattot ad a közüzemnek.) Azt mondják, hogy a kalózoknak is dolgozik, a vezetékeket rosszul köti be, csatlakozási pontokat létesít, ahová ők is beköthetik a készülékeiket, és ezért egyre több helyen ott vannak… A szellőzőrendszeren, a vezetékeken keresztül bejutnak a lakásokba, a középületekbe, és megcsapolják az energiapontokat… Minden épület egy-egy energiapont, ezekből árad a társadalom hajtóereje…. Azt mondják, az Ezredesnek innen esik le a nagy pénz! De tudja is mozgatni az embereit! Az ám! Kiszed belőlük mindent. Nincs előtte titok! Őt is kivakarja a szarból, mert elterjedt róla, hogy ír… elbeszéléseket ír a szuterénban, a lomtalanításkor szerzett konyhaasztalon. Munkát adott neki… Elmondja, hogyan kell megírni egy történetet, hogy aztán jó legyen… Ő meg néz és beszól! Ez aztán a hála! Lenyűgözi a szép, baráti gesztus, hogy az Ezredes dolgozni hívta. Harmadik alkalommal ácsorgott a metrófeljáró 146

előtt a munkások terén, amikor intett neki, hogy jöjjön. De már előző nap is – már akkor majdnem intett. Érezte. Ahogy végigmustrálta a testét. Kihúzta magát, de nem nézett vissza hivalkodóan, nehogy önteltnek tűnjék. A teste úgyis magáért beszélt, az izmai, az akaratereje. (Azt mondják, az Ezredesnek van egy pincéje a Mester utcában, a vízszint alatt. Áradás idején ellepik a folyami rákok. Tiszta rák minden, meg rákhéj.) Rádől a csákánynyélre, úgy kérdezi. – Fussunk neki még egyszer, utoljára. Szóval leszólítottad. Aztán? Rádől a lapátra, megnyomja. Tudja, hogy az Ezredes nézi a tarkóját. Egy nagyobb darabot kézzel emel fel, a talicskában púposodó sitt tetejére dobja, leteszi a lapátot, megragadja a talicska szarvát és keresztültolja a pallón a ledobó felé. – Átvágtam előtte a Bródy Sándor utca felé, hogy összefussunk a sarkon. Az Ezredes grimaszol, de nem emeli fel a csákányt. – Nem vagy elveszett gyerek, mi? Föltűnően, de nem tolakodóan követte a plüssmacskást. Neki is észre kellett már vennie, mert néha kicsit be is előzött – persze a szemközti járdán –, hogy a látóterébe kerüljön valahogy; aztán a saroknál, a kirakat előtt bevárta. Mintha a kirakatot nézné. Ahogy kifordult a sarkon, a norvég mintás tényleg megtorpant. – Mi az, tetszik a cicám? Bólintott. – Pedig általában nem vagyok oda a macskákért. – Nem bánom, belém karolhatsz. Úgyis fázom. Éppen a szuterén felé indultak el. Szótlanul mentek, mert neki semmi sem jutott eszébe ebben a helyzetben – zavarba 147


jött attól, hogy lepattant ruhában megy karonfogva a lánynyal. (Munkához volt öltözve, a rosszabb kabátját vette fel.) A kabátnak kifejezetten állott volt a szaga. A szuterénban nem tudja megoldani, hogy kimossa – egyszerűen nincs megfelelő méretű edény. De erről most nem számol be az Ezredesnek, inkább lapátol; és az Ezredes arcát nézi közben, titokban, és fél, hogy bármikor lesújthat a bontócsákánnyal – Mit csinálsz, amikor épp nem a macskám után lófrálsz? – Író vagyok. Vagyis… régebben írtam. – Ne mondd! Jobb, mint vártam. Azt hittem, hajléktalan vagy. És most nem írsz? – De! Most is írok. Néha írok. – Van neved? – Pesti… khm… Pesti Kornél… néven publikáltam… – Ez valami álnév? Hajléktalan? Hát majdnem. Előző este vett egy literes asztalit, mert úgy érezte, nem bírja tovább a feszültséget, és elköltötte azt a pénzt, amit a hétvégére szánt, hogy egyen, és a savas bor marta a gyomrát – nem kellett volna a lánnyal kikezdeni, most szemlátomást az is ráakaszkodik. – Távolról érkezik a hangja. („Miket írsz? Meg is jelennek az elbeszéléseid?”) Mintha nem is ő válaszolna. („Az nagyon régen volt, hogy megjelentek, talán évekkel ezelőtt, igen, már több éve.”) Nem akarja meghallani, amikor a lány megkérdezi, hogy most miért nem. Segít neki a macskás lány, ez tény – szóval tartja, és így nem kínos a találkozásuk; így elodázható a kudarc, ami azért előbb-utóbb úgyis bekövetkezik, ha kiderülnek a körülményei, hogy alkalmi munkából él, szuterénban lakik, napról napra él és ténylegesen éhezik, és semmi reménye arra, hogy ebből a helyzetből kikeveredjen. Csak nem viheti a lányt a szuterénba! 148

És ha ő mehetne föl hozzá? Ez volna a szerencsésebb. De akkor a kabátját kell levennie, és zárt térben mindenképpen érezhető lesz a szaga. Ő már megszokta, nem érzi, de biztos, hogy van szaga, hiszen a szuterénban nem tud rendesen megmosdani. – Meghívsz egy teára? – Őöö… (Ezt rendesen megmondta.) És mit veszít, ha meghívja? Legfeljebb faképnél hagyja, ha meglátja a „szuterént”. Mikor is volt utoljára nővel? Egy ilyen nővel! – Csak csalánteám van. – Szeretem. És ha a „nem mindennapi” helyzetek vonzzák? (Penetráns. Ez a helyes terminus, Kornél.) Már ez is több, mint amit remélt. Mégis vigye magához? Ha már egyszer lejött a szuterénba… Akkor majd… Ki tudja… (Igen! Igen! Igen! Igen!) Aztán kiderül, hogy a közigazgatásban vagy a kalózok közt vannak ismeretségei! Vikingek, szálfatermetű normannok; a kalózok közt, akik a hálózatot csapolják…! Azok fölkenik a vérét a falra. Megáll, szembefordul a lánnyal, megkérdezi: – Mit akarsz tőlem? Az orrához nyomja a macska orrát. – Olyan szép szomorú a szemed. Az egész téglákat félredobálja, csákányt vesz fel, az Ezredes kezében még mindig ott a másik, az a hegyesebb végű, ha nem szólal meg, bizonyára le fog sújtani – lehet, hogy már nem a térdére, hanem a gerincét, a tarkóját, a koponyáját üti meg. 149


A kezében nincs ott a csákány. A barna bőrtáskában kotorász, fél szemmel figyeli, az Ezredes műanyag flakont vesz elő, nem áll meg a keze, gépiesen dobálja oldalra a téglát, az Ezredes közeledik a flakonnal, a vállára teszi a kezét. – Igyál. Konyak. Valamilyen konyak. Szúrós alkoholszaga van és keserű, de konyak. Szürcsöl, néhány csepp lefolyik az állán, kidugja a nyelvét és lenyalja, az ezredes vigyorog, kicsavarja a kezéből, beleiszik, elteszi a flakont. – Szóval? A csajodról beszélünk. Neve van? Mért érdekli az Ezredest a plüssmacskás neve? Bizonyára fontos az Ezredesnek, tervei vannak vele, ismerni akarja az „életkörülményeit”. Ő, személy szerint fontos. Bizonyára. Ha a plüssmacskát nem találja meg aznap a szeméttartály bádogfedelén, feltétlenül öngyilkos lesz, vagy legalábbis így mondta… Számára volt odakészítve az a macska. – Azt mondta, olyan a szemem, mint egy plüsscicának. – Plüsscicának? Bólint. – Tudod te, hogy ki ez a nő?! Nem tudja. A múltjáról nem beszélt. Nem is kérdezte. Jobb, hogy egyiküknek sincs múltja, mert akkor neki is a megunt és megutált életéről kellene beszélnie. Napközben hosszabb időre eltűnik… ez rejtélyes. De neki is megvannak a „saját útjai”! Munkát keres vagy nézeget az utcán, végigjárta az útvonalait és csörgeti az ipari szatyrot a visszaváltó előtt. „Önálló életet élnek.” – Önálló életet élünk, egyikünk sem bírja a túlzott kötöttséget – feleli és kétszeres erővel lendíti meg a csákányt, energikusan lapátolja a törmeléket, a konténerbe csörömpölve 150

hull a sitt a ledobón keresztül, fordul a talicskával, egyszerre ott van az Ezredes gyűlölködő tekintete, fölveszi a csákányt, nekivágja, keményebb kődarabot érhetett, szikra cikkan (talán a téglába hullott egy kődarab), félretolja az Ezredest, az ütni kezdi, szerencsére nem a csákánnyal, hanem a lapáttal, tompán puffan a hátán, alig érzi, mert az ütés erejét fölfogja a vastag kabátbélés. Egy idő múlva az Ezredes zihálva megáll. – Este áthozod hozzám a nődet. Tehát igaz! A kalózoknak dolgozik, mert erre csak ők képesek. Kiszedik belőled, hogy mi a legfontosabb. Ami a legfontosabb, azt végül magadnak kell elmondanod. Szinte tálcán nyújtod át nekik, mert olyanok, hogy kiszedik belőled… De ez nem elég. Önként kell átadnod, úgy, hogy tűhegynyi megbánás se motoszkáljon a szíved kamráiban. Mert ha arra rájönnek! A megbánás tűjére szúrnak fel! Elképzeli, hogy meglendíti a csákányt. Szép, lendületes ívben zuhan a kurta vas. Az Ezredes torz ábrázata, nincs ideje félreugrani – nincs ideje, vagy nem akar félreugrani –, nem tudni, mi történik, lábánál fogva vonszolja a testet, elájult vagy meghalt – a kalózok embere, semmi kétség, azért ilyen nehéz –; aztán elfordul a ledobótól, hordani kezdi rá a sittet, csörömpölve hull alá a többemeletnyi mélybe a törmelék… Odavág, a csákány hegye átüti a falat, ordítás hallatszik a másik oldalon és keserves káromkodás, mintha az alvilági folyó tetemei nyüszítenének, aztán egy magas fejhang monoton és erőteljes, de korántsem ideges hangon ismétli, hogy „a ká anyátokat, a ká anyátokat” – és nem, nem, nem! Tudja, hogy most már ez kevés, az alap még mindig nem tárult fel. 151


S Z I G O N YO S O K

„A szörnyü város mint zihálva roppant eleven állat, nyúlt el a homokban.” (Babits Mihály)

1 Azt mondja, nem kell neki a kés. Más sem kell neki, a márványerezetű ceruzahegyező, a szivárványszínben játszó kulcstartó sem. – Egyebed nincs? – Vegyél valamit. Följebb húzza a combján az amúgy is rövid szoknyát. – Most nem. Dagály ideje van. Arrébb ül. A kiszáradt folyómederhez közel, az olaj- és hagymaszagú csapszékekben a kocsmapult fölé cikornyás „hitel nincs” feliratot véstek. Most is poshadt, rothadó szemét szagát érezni, és ez már így is marad. Mondogatja a szót, hogy cikornyás. Mint egy kihalóban lévő mesterség. „Az utolsó cikornyás.” Föliratot vés a kocsmapultba, azután meghal. 152

A férfi arcát a homlok közepétől állcsúcsig forradás csúfítja el. – Olaj? Van olaj. Tengeri olaj. Príma áru. Vállat von. – Fasza gyerekek vagytok. De még megtanultok Jónáshoz fohászkodni… – Egyék a beleid, azok! A vizekbe piszkítanak. Egy-egy ürülék akár több mázsa, és átható szaga van. Az arca görcsbe torzul, mint amikor a szigonykötél belevágódik a tenyérbe. – Mondják, hogy… azok… embereket köpnek a partra. Vállat von, kijelenti: ha igaz is, nem érdekel. Aztán mégis azt mondja, itt is járt már egy. Körülnéz, üres poharához nyúl, megemeli, kortyol, a gyűrű alakú folt közepébe helyezi vissza. – Ragályt terjesztenek. Meg a bűnt. Egészségtelenséget! És még az a szag. – Ki ne mondd! (Azt akarta mondani: halszag.) Gyomorsavtól bűzlenek! Krákog és kiköp. Daróccsuklyája van, az arcára liffen. Mint a szigonyosoknak. Kitágult bőr. Lehet, hogy az is. Szigonyos, munka nélkül. Kézfején olyan alakú tetoválás. Kézelő és gallér. Zsír- és piszokgallér. – Egy pénzt adok. Csitt! Lesz az még kettő. Vitorlarúd vagy evezőlapát dörzsölhette le a homloktól a pofacsontig. – Miféle bűzös emberkéket? – Nem tudom. Beszélnek összevissza. Kitakarja az arcát. Sétatér, razzia után. Egy homályos szegletben egy szürke tömeget komótosan vernek, puffan. 153


A száját félig kimetszették, hogy hozzáférjenek a koponyaüreghez. Ezt a tartály, más néven szólva a heidelbergi hordó kimerésének nevezik.1 Tudom, mert fedélzetmester volt az apám. – Egy. Azt mondtam, egy pénz. Tegnap elvittek a Pálma presszóból egy textilkereskedőt. Azt mondta: „nem nagy halom, inkább bucka…” Félig lehúzták az arcát. Az anyja nem él már. Egyszer elszólta magát: a végén agyhalál következett be. Aggódott. Sokáig aggódott. Egyszer csak rosszul lett. Nem ízlett neki a kávé. A fejseb erősen vérzik; a kötözőtapló alig használ. – A fejére öntöd a levest, mert azt mondja, hű, de zabálna… (Nevetnek. Most már azt kellene megtudni, hogy az a Béla hol van.) – Napok óta nem láttam. A neve fehéret jelent. (És ha ügynök?) – Nathan Swain lándzsáját tizenhétért vitték el. Ahogy mondom, igaz! Pedig görbe volt az a lándzsa.

1 „A kocsonyás tömeg koncnak nevezett alsó része egyetlen roppant olajlép, amely véges-végig fehér, szívós, rugalmas rostok tízezernyi tartállyá alakuló kereszteződéséből áll. A felső rész, az úgynevezett tartály, az ámbrás cet nagy heidelbergi hordójának tekinthető, s miként ama híres nagy hordó alján titokzatos vésések vannak, éppúgy a bálna hatalmas ráncos homlokán számtalan különös ábra szolgál e csodálatos tartály díszítéséül. S miként ama heidelbergit mindig a legkitűnőbb Rajna-völgyi borokkal töltötték meg, éppúgy a bálna hordója az olajszüret legeslegértékesebb levét tartalmazza, nevezetesen a nagyrabecsült spermacetolajat, teljesen tiszta, átlátszó és illatos állapotában.” (Herman Melville, Moby Dick, a fehér bálna. (77.), A nagy heidelbergi hordó)

154

Három hete. Három hete… Nathan napkelte és napnyugta között tizenöt vízi óriásemlőst ölt meg azzal a szigonnyal. – A vásárcsarnokban minden vízi uszonyost forgalmazó bódé oldalára kifüggesztették a táblát, hogy az étkezési uszonyosok legnagyobb megengedett hosszúsága 45 centiméter fejtől farokig. Persze, mindig akadnak bajkeverők, akik elkezdenek pofázni meg szemtelenkedni. A legnagyobb farokhosszúság mennyi lehet, kérdezik az ilyenek. A felügyelő meg idegbajt kap, mert a vásárlók a nyakára járnak, hogy pornográf anyag terjed a lacikonyhán. Gondolom, hogy ügynök. (Az a szag! Mosdatlanság- meg izzadságszag.) – Neved? – Pesti. A zavaros tekintetű Pesti Kornél.2 – Akkor tudom, hogy kit keresel. De az meg nem itt van. Eredj a Baál-bekbe. Ott fogod megtalálni. – Hát nem ez a Baál-bek? – Nem. Ez csak volt a Baál-bek. Érted? Csak volt. De most már nem az. – Nekem azt mondták, ez a Baál-bek! A nő mintha már ott se lett volna.

Az Elnök úr közbeszól …itt hívom fel a figyelmet, hogy a Szükségből-LettOrrevezős, a lábjegyzet 1-ik pontját használva fel alantas céljaira, három alkalommal politikailag inkorrekt módon – egyszer hangsúlyos, ún. „címhelyzetben”! – említi a bálna (áthúzva) vízi óriásemlős kifejezést, egy alkalommal „fehér” 2 Pestire már jóval korábban ráragadt a „zavaros tekintetű” jelző.

155


jelzővel „igen világos” értelemben hangsúlyossá téve mondandóját; kétszer pedig valami szörnyű, érthetetlen, hárombetűs szavacskát használ. Utóbbit egy alkalommal összetett szóban elrejtve elmismásolni kísérli meg. Ezt nem tolerálhatjuk, ennek további következményei lesznek. Úgymint: 1. A Tengeri Vadász Egyesület – mely sem törvénytelenséget, sem az öszeférhetetlenség gyanúját, sem bárminemű, ilyen jellegű, ill. általánosságban bárminemű gyanút nem tűr meg – a fent nevezett személyt azonnali hatállyal, sőt visszamenőleg törli tagjai sorából. Megjegyzem továbbá, hogy az említett személy az Állami Járulékpénztár (a továbbiakban: Járulék) épületének előterében található figyelmeztető táblára vonatkozólag kétértelmű megjegyzést tett: – Mi ez a halfej? – kérdezte, mégpedig közterületen, sőt, forgalmas közterületen gúnyos éllel. Ez kimerítheti az izgatás gyanúját. – Úgy tudtam, hogy a Szükségből-Lett-Orrevezős soha életében, vagyis élete folyamán egyszer sem járt a Járulék nevű állami közigazgatási intézmény épületében – jegyzem meg. – De nem is járhatott: hiszen köztudott, hogy nem kapta meg a beutazási engedélyt Ninive városrészbe. – A Járulék üvegcsarnokában a vakolatomlásra való tekintettel „Vigyázat, omlásveszély” feliratú, fekete halálfejjel megjelölt táblát helyeztek el – folytatja rezzenéstelen arccal az elnök. – Nevezett személy, bizonyos Szükségből-LettOrrevezős, nyilvánvalóan provokatív céllal egymás után kétszer, tisztán is kivehetően halfejet mondott, így: halfej. Halfej. Mivelhogy: Tényállás. Fent nevezett Szükségből-Lett-Orrevezős, ninivei állampolgár, de alapos indokkal állampolgárságá156

tól megfosztatott, folyó év százkilencvennyolcadik napján a hatóságok éber figyelmét kijátszva illegálisan, beutazási engedély nélkül tartózkodott az Állami Járulékpénztár ninivei központjában. A Járulék üvegcsarnokában a vakolatomlásra való tekintettel „Vigyázat, omlásveszély” feliratú, fekete halálfejjel megjelölt táblát helyeztek el. Miután a szintén ezen előcsarnokban nyíló büfében két szalámis zsemlét vásárolt, és azt kulturálatlan módon, csócsálva magába tömte, nevezett személy a figyelmeztető táblára mutatott, és fittyet hányva a nyelvrendeletre, nyilvánvalóan provokatív céllal egymás után kétszer, tisztán és kivehetően kimondta a halfej vízi uszonyos feje kifejezést. Provokatív céllal, mert minekutána a táblán, az omladékveszély felirat alatt halálfej áll, miért említené bárki a halfejet vízi uszonyos fejét…? Minekutána a fent nevezett, egyébként svájcisapkát viselő személy (bár ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz) egy apró termetű, züllött benyomást keltő – ám meglehetősen jó állapotú vízhatlan köpenyeget viselő – egyelőre azonosítatlan, ám felettébb (a „felettébb” szó legyen kurzív!) gyanús megjelenésű alak társaságában hagyta el a tett színhelyét. Vagyis. Mint az Egyesület elnöke a továbbiakban fent nevezett Szükségből-Lett-Orrevezőst – akit joggal gyanúsítunk a Moby Dick, a fehér színű tengeri óriásemlős című, kézen-közön terjedő pornográf szennyirodalom sokszorosításával és terjesztésével – az Egyesület rendezvényeiről elfelejtem tájékoztatni, és az értesítés, valamint a névre szóló meghívólevél elmaradása miatt az Egyesület év végi szokásos közgyűléséről kiutasítom, ha valahogy mégis tudomást szerezne róla, és odadugja a pofáját. Továbbá. 2. Mivel a Tengeri Vadász Egyesülethez azonmód csatlakozik a Zöld Vízititánok Kereskedelmi Szövetség, a Feljegyzések a Tengerekről Alapítvány és az Egyesült 157


Hajózási Unió (itt tartom szükségesnek megjegyezni, hogy a szóbeszéd ellenére a hivatalos vizsgálat egyik szervezet elnökségi tagsága esetében sem állapított meg összeférhetetlenséget), egyhangú döntésünk értelmében a SzükségbőlLett-Orrevezős rendkívül értékes egyébként is kétes értékű és kellőképpen alá nem támasztott megfigyelései, valamint a tengeri cet óriásemlős vadászatra vonatkozó pótolhatatlan alkalmi jellegű feljegyzései a Tengerészeti Hivatal archívumából vesszenek, illetve kallódjanak el, valaki vegye ki őket és aztán ne hozza vissza, és többé ne legyenek meg. Ha valaki nagyon keresné, akkor se.

2 Pesti, mikor végre újjászületett, szardellásdoboz volt valami folyóparton. Előző életében gonosz volt és irigy, ezért alaktalanná horpadt. Nagy nehezen lett csak aztán ereklyekereskedő a nagy Ninivében, az agyagvárosban, ahogy lakói akkor nevezték. Itt egy bizonyos Bélát kellett keresnie, aki a szóbeszéd szerint az Állami Járulék épületében lappangott. A sors könyvébe az volt bevésve az ékírás szöges betűivel, hogy nagy üzletet csinálnak együtt. Legjobban mégis az a hosszú, hajlékony, baljóslatú, titokzatos, fekete tömeg lepte meg. Belépvén a csúcsos tetejű Bálna-fogadóba az Állami Járulék központi épületének előcsarnokába, széles, alacsony, rendetlen, régimódi fa- műmárvány burkolattal borított előtérben találod magadat, amely valami elátkozott, régi hajó mellvédjére emlékeztet. Egyik falon hatalmas s olyannyira füstlepte és minden módon meggyalázott olajfestmény rep158

rodukció lóg, hogy az ember csupán úgy tudta tárgyát valamennyire is felismerni a homályos fényben, ha buzgón tanulmányozza, rendszeresen újra meg újra elébe járul, és alaposan kikérdezi a szomszédokat. Az árnyékoknak és árnyaknak oly érthetetlen tömegét látod, hogy először már-már arra gondolnál: valami becsvágyó ifjú művész a New England-i boszorkányperek nagy ninivei rém-üldözés idején megpróbálta megfesteni az elvarázsolt káoszt. De ha sokat és elmélyülten szemléled, ha újra meg újra eltöprengesz rajta, s legfőképpen kinyitod az előtér hátsó részében bujdosó kis ablakot, végül arra a megállapításra jutsz, hogy ez a gondolat, ha szertelennek látszik is, nem egészen alaptalan egészen alaptalan.3 Kérdés pottyan a mosószerszagú csöndbe: – Béla kartársat látta valaki? Ahol kérdés van, válasz is van, mert ezek össze vannak kötve, mint egy hermafrodita két fele. Lehet, hogy egy törött ablakon dobták be, és onnan esett le.4 Végiggurul a folyosón, 3 Másolom ide ismét a Szükségből-Lett-Orrevezős szövegéből. Szeretem ezt a bekezdést. Kellőképpen rugalmas, képlékeny szöveg, nagyon jól le lehet vele jellemezni egy belső teret és egy képet, ami a falon lóg. Arra kérem a kedves olvasót, hogy az alábbi szövegben az „óriástestű vízi emlős” értelemben használt kifejezést („szinonimát”) saját biztonsága érdekében ne olvassa ki fennhangon, kiváltképp társaságban ne, hanem a tekintetével ugorja át vagy esetleg nyeljen egyet, amikor arra kerül a sor; vagy ha nagyon ki akarja olvasni, akkor helyettesítse a nyelvtörvényben szabályozott kifejezéssel. Biztos, ami biztos, azért át is húztam. 4 Itt egy kicsit pontosabban kellett volna fogalmazni, mert elsőre nem eldönthető, hogy a kérdésről vagy a hermafroditáról van szó. Azért persze ki lehet következtetni logikus gondolkozás segítségével.

159


az olajzöld lábazatról visszaverődik, a homályos lépcsőfordulónál „gellert kap”, pördül egyet (mintha meghajolna a félhomályban, mint egy kérdőjel, vagy egy akrobata a jól sikerült csavart szaltó után), szürke, simára koptatott lépcsőkön pattog lefelé, szinte kalimpál, aztán az alagsorban csaknem áttetszővé válik és eltűnik, elenyészik… Ajtók. Sorszámok száztól fölfelé, néha egy-egy kilencvenkilences. Aztán egypár szám harminc alatt, majd valami húszas (talán éppen a huszonhetes). Az ablakon keresztül bekacsint a macskaköves udvar, galambok tipródnak ott, kiéhezett macskák kerülgetik őket. Zajtalan léptek a keramiton, néhány csosszanás. Félig nyitott ajtó. Az irodában két íróasztal. Nyitott aktacsomó, ceruzás széljegyzetek. Magasan föltornyozott irattartók, mennyezetig fölpolcolt irathegy. Kis tányérban töpörtyű. Mintha valaki azért ment volna ki, hogy a töpörtyűhöz kenyeret szerezzen. Kenyeret vagy zsemlét. Esetleg sót. Lehet, hogy a só fogyott el, a kenyér pedig ott lapul valamelyik fiókban, papírszalvétába kötve. Olajfüstös kép közelről. Nem ábrázolhat mást, mint cetet,5 amint éppen tört árbocú vitorlást ugrik át, de fennakad a három árboccsonkon. Felirata: Magyarország hajózási térképe és vasúthálózata. Egy „Rácegrespuszt” nevű települést besatírozott valaki – összekente tintaceruzával, vastagon. Ugyanaz a kéz mellé rajzolt egy dátumot: 1902. (Nyilván a régi időszámítás szerint?) A bejegyzés mellett elmosódott fénykép. Középkorú férfi, fején svájcisapka. Mintha abból a kivehetetlen képből pattant volna ki. 5 Ismeretlen eredetű és jelentésű kifejezés, vagy elírás lehetséges.

160

Valaki megrágta az üveglemez alatt. Talán az idő. – Mért gondolja, hogy bent vannak? Vagy nem is volt üveglap? Azért fakult meg annyira az arca? – Hazamentek. Ilyenkor már mindenki hazamegy. Jöjjön vissza holnap, ha valami hivatalos ügye van. – Itt voltak. Tegnap ilyenkor még itt voltak. Mondták nekem… – Most meg ma már nincsenek. Kint vannak a téren. Koszorúzni vannak, ha érdekli. (Kibírhatatlanok a mondatai.) Aztán már távolodóban: – Uram. Még a szellemek is elhagyták ezt az épületet. – Munkaidő van! Majd egyszer az egész bagázst lapátra teszik…! Legalább a munkamorálra ügyelhetnének! Üvegház szakad a mellkasomra… egy üvegkupola vagy az üveghegy, amelyet meg kellett volna mászni… de most már sehogy se lehet kikászálódni az üveg alól. Utána kiáltok: – Béla kartársat keresem…. Megtorpan. Több lépéssel előtte lohol a cipője, a lépcsőn lohol a kérdés után, kopog a cipő, megy a homályos lépcsőfordulóban, sietősen, le a homályos sötétbe, egyre lejjebb. – Mostanában sokan keresik… Egyébként mondtam, hogy koszorúzni vannak. A koszorúzás mindenkire nézvést kötelező.

3 A hajdan impozáns fémkupola, a modern építésztechnika emlékműve megroggyant, a féloldalas szerkezet alaktalanná görbülő és nekifeszülő fémidomai közt itt is, ott is el-elpattan161


gat az üveg, élesen pengve hasad el, mintha jelentős teher alól szabadulna így. A lassú halódás szép. A boltív súlya, melyet a statikusok szerint a vasnak kellene viselnie, az üvegtáblákra nehezedik, ezért vannak a hangos pattogások; az üveg meghasad időnként, éles csattanással ezer szilánkra rebben, mint dögről a legyek, melyek a tetemet körüldongják, különösen melegben, és beköpik: légy nagyságú üvegrepeszekkel szórja tele az előcsarnokot, a keramitot szilánkkal teríti be, és ez elég rossz a cipőtalpnak. Mert az üveg beleáll. És akkor a súrlódásától fényesre koptatott kőpadlón „csikorgó” hangot hallat a cipőtalp, melybe félig beette magát a soha ki nem száradó mosószeres rongyok jellegzetes szaga. – Itt most vigyázni kell. Ez már az ügyfélszolgálat. Húzza le a fejét. Járásuk ehhez a figyelemhez igazodik. Pesti meggörnyed, mintha azonosulni szeretne svájcisapkás kísérőjével… a vállait előreejti és határozottan nehézkesen mozog. Óriási gyomorban haladnak. – Itt már életveszélyes sérülések is történtek az omladékony vakolat következtében… Valóban. A jó félvödörnyi omladék nagy sluttyanással zuhan le, baljóslatú, titokzatos fekete tömeg, melyet a kupola sárgás betonpillére engedett szabadon, hiszen a komor tekintetű, kicsiny alakokkal telepingált falközökbe az épület statikai hibáiból származó repedéseken keresztül beszivárog a víz, alámossa, bomlasztja a vakolatot. – A jól ismert jelenség jól ismert okból következik. Leginkább mégis partra vetett hajóroncs benyomását kelti ez az építmény. Tömbös, vastag tagok… A bordák és a fedélzet tartószerkezetei… Az árbocok derékba tört tönkje húzódik meg a mindent elborító hordalék alatt, félig korhadtan és rozsdával 162

lepetten… Az egész borda-monstrum végül olyan, mint egy csontváz, egy óriási hal6… A kormánylapát uszonyzata… az irdatlan, szárnyas ajtó… Széthullott csigolyák, szétesett gerinc. Kalandozni egy csontvázban… Közismert, hogy a vizes rongyok szaga mennyire hasonlít a vizes bőréhez… Nem szívesen gondolok bele olyan iszonyatokba, mint egy lomha testű állat szuszogása! A csarnok légterét tagadhatatlanul belengi valami szag. Részben a felmosás következményeiről van szó. Gigászi emésztőrendszer? A menza felől beszűrődő ételgőzök, részben más, egyelőre azonosíthatatlan szagforrások teszik emberi orr számára elviselhetetlenné a vízi óriásemlős gyomrát. – Abban a fülkében álltam hajdan. Onnan szervíroztam a hűsítőket, továbbá a szardellás, makrélás és kaviáros szendvicskéket az előadóknak és a referenseknek. A „Vigyázat! Omladékveszély!” feliratú, halálfejes tábla mögött apró kis benyíló, néhány lépcsőfokkal magasabban, mint a csarnok padlószintje. – Bizonyára jól belátta a terepet. – Beláttam… (Bólogat. Elszürkült, borostás arc.) Az élet ütőerén tartottam akkor a kezem. Ezekben a padsorokban lüktetett az államháztartás szíve… Ott voltam, amikor a szóadó eszméje megszületett!7 (És ha provokátor?!) – És miért pont… miért pont a halak és a cetek, azt mondja meg??? 6 Vízi uszonyos. 7 Szóadó? Alighanem az első Szóadó Törvényre (SZAD I.) utal az elbeszélő. De ezt jobban ki kellett volna fejteni, mert aztán meg senki nem fogja tudni, hogy mi az a szóadózás.

163


Vállat von, valamit morog, hogy ezt mi sem értjük, így alakult. Egyszer csak közölték, hogy így lesz. Az államháztartás szíve, ez a mozdulatlan, hatalmas, ömlengő izomcsomó, teljesen betölti az előcsarnokot, a bensőségek csaknem kibuggyannak a padsorokból. Szinte hallani, hogy hörögnek a tüdők. – Iszonyú… emlékei vannak. De ez az eleven gépezet, most, ugye, szemlátomást leállt. – Olajozni kellene – jegyzi meg az öreg. – Menne ez, csak olajozni kellene, hogy menjen.8

4 – Miként a szellemek, lelépünk nesztelen. (…)9 – Igen, de miért?10

8 „A kocsik tengelyét olajozzák, hogy könnyen és gyorsan fussanak; s nagyon hasonló célzattal némely bálnavadászok a vízi emlősök vadászai ugyanolyan műveletet hajtanak végre a csónakjukon: bezsírozzák a fenekét. Nem kétséges, hogy ez az eljárás nem árthat, esetleg nem megvetendő előnyt is jelent, mivel az olaj és víz ellenséges elemek, az olaj csúszós anyag, s a cél az, hogy a csónak derekasan csússzon a vízen.” (I.m., (84.), Gerelyvetés) 9 Itt eredetileg egy fontos cetológiai ontológiai fejezet volt, melyet a Szükségből-Lett-Orrevezős jegyzeteiből mentettem ide; nem tudom, hová lett. Amióta eltűnt, szorongok. 10 Vagy álszent, vagy műveletlen – hároméves szintnek megfelelő kérdés.

164

5 Én vagyok az az „apró termetű, züllött benyomást keltő, ám meglehetősen jó állapotú vízhatlan köpenyeget viselő… gyanús megjelenésű alak”, akinek a társaságában a svájcisapkát viselő illegális tartózkodó új idő szerint 51-ik év 198-ik napján „elhagyta a tett színhelyét” – nyilatkozta Pesti. Állította, a táblát átrajzolták. Már-már paranoiás, megrögzött makacssággal, meg-megrándult egy aprócska izom a pofacsont alatt; hogy átrajzolták hal11fejjé. Kérdezte, azt hiszem-e, ennél különbeket nem csináltak ezek. (Hogy kik az „ezek”, persze titok maradt.) Bármivel érveltem is, ragaszkodott ehhez a képtelen ostobasághoz. Állította, hogy szórakoznak vele, hogy azért csinálják, hogy befeketítsék. De ki előtt? – kérdezem. Tudatában volt persze, hogy a „veszély” jele a halálfej, ezért halálfej állhatott csak a táblán, mert a hal12fej mit jelzett volna ebben a környezetben? Semmit, egyáltalán semmit. De a halálfej is: minek? Kit érdekel a koponya, a vigyorgó csontpajtás, vetette fel. Mindenki tudta, hogy a Járulék megzuhant, vagy legalábbis zuhanni kezdett, és alaktalan tömegben hullott a talajra, mert továbbzuhanni nem bírt (romjait a föld nem fogadta be). A ruha alatt mindenki meztelen, jelentette ki különös hangsúllyal, és úgy véltem, ez már a vég. De még nem a vég volt. Az öntudatlan bolyongás vége egy pinceajtó előtt ért akkor minket utol. – Olajozzunk. Olajozni kell. Bolond ember, aki az olajat nem a megfelelő helyre önti. 11 Vízi uszonyos. 12 U.a.

165


– Miért olyan biztos benne, hogy ez a megfelelő hely? Válasz helyett hátraarcot csinált, mint a híres kettősügynök, Boniésklájd abban a némafilmben, és csaknem bevágódott az üvegkirakatba, mely a pinceajtó mellett a falfelületet foglalta el. (Szinte hallottam a csörömpölést, de szerencsére nem: jó erős, öt milliméteres volt az üveg.) Az ajtó fölött ott volt a tábla, hogy Baál-bek. Rövid és égetett italok. Ételek is.13 – Hiszen… én ide indultam! – Küldték? Zavartan biccentettem; még azt gondolja, provokátor vagyok; de leintett: ne izguljak, mert nincsen semmi; és igaza volt, mert tényleg nem volt. 13 „Belépvén a csúcsos tetejű Bálna Baál-bek fogadóba, széles, alacsony, rendetlen, régimódi faburkolattal borított előtérben találtad magadat, amely valami elátkozott régi hajó mellvédjére emlékeztetett. Egyik falon hatalmas s olyannyira füstlepte és minden módon meggyalázott olajfestmény lógott, hogy az ember csupán úgy tudta tárgyát valamennyire is felismerni a homályos fényben, ha buzgón tanulmányozta, rendszeresen újra meg újra elébe járult, és alaposan kikérdezte a szomszédokat. Az árnyékoknak és árnyaknak oly érthetetlen tömegét láttad, hogy először már-már arra gondoltál: valami becsvágyó ifjú művész a New England-i boszorkányperek nagy ninivei rém-üldözés idején megpróbálta megfesteni az elvarázsolt káoszt. De ha sokat és elmélyülten szemlélted, ha újra meg újra eltöprengtél rajta, s legfőképpen kinyitottad az előtér hátsó részében bujdosó kis ablakot, végül arra a megállapításra jutottál, hogy ez a gondolat, ha szertelennek látszik is, nem egészen alaptalan. De legjobban egy hosszú, hajlékony, baljóslatú, titokzatos fekete tömeg lepett meg…” (I. m., (3.), A Bálna Vízi óriásemlős fogadó)

166

Nem volt meg a Béla se attól, hogy a Baál-bekben vagyok és iszom, egyelőre mértékkel; ami azt illeti, pénz is meglehetősen kevés lapult az erszényemben, vagy majdhogynem semmi, a mértéktelenséghez pedig, tudjuk, elsősorban ez a három dolog kell. Az anyagi háttér hiánya véget vet a kicsapongásnak, és fordítva is igaz: ha nem marad más, mint az istennő neve,14 akkor a kicsapongás iránti vágy lendítheti előre csupán a nemzetgazdaságot. De nem erről volt szó… Meg kellett találnom Bélát, akinek a neve fehéret jelent, és fel kellett derítenem, mit tud az ereklyéről, amivel a nagy szakítást véghezviszem… Az öreg nyilván tud, gondoltam, sokat tud… Az volt a gyanúm, jóval többet tud annál, mint ami a száján kijön, például azt is, hogy miért is akarok Bélával beszélni… Ez rám nézve kár, sőt csapás! Mert akkor nyilván ő, az öreg akarja majd megkaparintani az ereklyét, véltem… Pesti vagyok, feleltem, mire visszakérdezett, mint egy nyomozó, hogy micsoda pesti, de nem árultam el, hogy a keresztnevem Kornél, nehogy erre az egy szóra fölfeszítsen… Bosszantóan rángatózott arca, akkor ő meg a Csöpi, a Jónás Csöpi, kötötte az ebet a karóhoz viccesen. – Szólítsatok Csöpinek – állította váltig, de ez már másnak is sok lett; de magam sem nyelek le mindent; egymagam vittem el a Sárkány tatvitorlájának behúzókötelét Bicegős Fred elől (azért egy-két nagy üzletet már én is csináltam); ne majrézz, apa, mondtam kedélyesen, s miközben töltök, kigyúrt, bálna15testes lény tűnt fel a láthatáron, nyugat-északnyugaton fújt, hatalmas arcával betöltötte a látótér jó felét, rothadásszagot árasztott és ámbraillatot, jól értettem, kérdezte, és valami 14 I.N.N.I. 15 Vízi óriásemlős.

167


uszonyt emlegetett reszelős hangon, mert a bálna16 nyelve is reszelős. Engem meggyőz az izmok szépsége, az emberi izomkötegeké, ebben is a délszaki röneszánsz híve vagyok, persze elsősorban akkor, ha a meztelen női fenekek izmairól van szó, mert abban van a truváj; nemcsak a segget, hanem az izmokba fektetett munkát becsülöm, a sok járást és energiát, ami a mozgásra megy el. – Kicsoda maga, apa – nyomult közelebb a nagydarab ember, a Sztallónéval keresztezett Svarcenegger, és röhögött. – Mi a csodát is pampog itten? De egyszerre csönd lett. – Én ott voltam a Pequodon. Ebből tudtam meg, hogy a svájcisapkás, aki a harmadosztályú Baál-bek kocsmapultján kékoportót fogyaszt a kontómra, maga a Szükségből-Lett-Orrevezős, a Pequod katasztrófájának túlélője. – Nem a mentőcsónak mentett meg, megjártam ám a bál17 na poklát. Akkor már csak a nagy fehérséget láttuk, az ivó falát.18

16 Még mindig vízi óriásemlős. Mit mondjak, ez az átírás nekem elég sok munkát jelent. 17 Szinte tudtam, hogy lesz még. 18 A vízióriásemlős-vadászok tényleg terjesztik a szóbeszédet, hogy a Szükségből-Lett-Orrevezőst benyelte a Moby Dick, de aztán kiköpte. Én is olvastam egy füzetet, amiben ez volt, A Pequod túlélőjének igaz tanítása volt a címe. Sárga volt a fedőlapja, csak valaki leöntötte zsírral. Ezeket a szamizdatokat egyébként mostanra már teljesen összeszedték és bezúzták, mit mondjak, megvagyok nélkülük. Pesti megint úgy dimenzionálja a jelenetet, mintha spanyolviaszt szart volna.

168

6 A koszorúzás az, hogy az ember keres egy magaslatot, ahonnan jól látni. Egy emelvény hátsó korlátja vagy egy álló teherautó is jó, csak föl lehessen kapaszkodni a tetejére, meg ne legyenek olyan sokan, hogy lelökjék. Azért kell ilyen helyet keresni, hogy egyrészt látni lehessen, meg hogy ellen tudjunk állni a tömeg lomha, alattomos mozgásainak. A tömeg lomha, de mindenre elszánt, és minden lehetséges helyet kitölt. A magaslat azért is jó, mert innen látjuk a vizet. A víz ugyan nem tartozik szorosan a rendezvényhez, de jelenléte, nyugalmas hömpölygése emelkedettebbé teszi azt, és a fény opálos tükröződése kiemeli a szónok arcát. A jó szónoklat is ilyen. Árad, nem venni észre. Nem minden esetben vesszük észre az áradás kezdetére utaló intő jelzést. Eleinte, amikor nincsen áradás, nyilván nem; ha meg már van, akkor többnyire késő. Az áradás által magával sodort hallgatóság tovább gyarapítja az ár tömegét. A magaslatról jól látszik a víz. Körülömlengi a szónokot, aki éppen egy szép hasonlatot mond. A tömeg a szónok szavaira felzúdul és nekilódul, mintha fel akarná borítani az emelvény deszkaácsolatát – egy pillanatra lebegni látszik az ácsolat a tömeg fölött, feszült, hatalmas erejű várakozás, aztán újból leesik, odakoccan: a tömeg hatalmas örvénygyűrűt kavar a szónok köré, aki ebben a gyűrűben vergődik, fuldoklik, kitéve az elemek veszélyeinek. A fröcskölés, tülkölés és hangos szuszogás következtében a szónokot a házfalnyi hangfalak és hangerősítés ellenére sem lehet hallani most. Lehet, hogy valami nem tetszik a tömegnek: fujjozni és fütyülni kezd, vagyis szaknyelven szólva „kifúj”. Mintegy tíz-tizennégy lábnyi vízés páraoszlop csap a magasba ilyenkor, hatalmas erővel, mint egy gejzír, és a szónoknak ugyancsak résen kell lennie, hogy a 169


hatalmas tömeg nyomában maradjon. Nekifeszülni ilyenkor az evezőknek, ez a férfias tett; nekifeszülni, beledőlni ebbe az áradásba. Nem tudni, mi van az örvény mélyén, mely ott gyűrűzik a könnyű deszkaalkotmány körül, senki sem tudja kiszámítani a tömeg mozdulatait. Lehet, hogy hátrafeszül, hogy lendületet vegyen; aztán izmának egy lökésével nekivadul a szónoknak. Az is megesik, hogy az emelvénnyel együtt fölemelik, és a mélybe sodorják. A koszorúzás az, hogy a tömeg koszorút alkot a szónok körül: ha tetszik neki valami, akkor előrerohan, és élteti a szónokot. De ha nem…! Akkor aztán hátrahőköl, ami viszont egy újabb előretörés előkészülete. A tömeg pulzál. De még ez sem ennyire egyszerű. Mindenhol támad kisebb csődület – akadnak olyanok, akik éltetik a szónokot, és velük szemben olyanok, akik éppen nem. Ilyenkor aztán játék kezdődik, amit „ninivézésnek” hívunk. A tömeg két sort alkot, és a jól ismert rigmus szavaira előbb az egyik, aztán a másik sor indul meg egymás felé. A szemben állóknak ilyenkor mindig értelemszerűen hátrálniuk kell. Egy helyben lüktet végül is a ninivézés, úgy, hogy a két sor közt mindig maradjon egy keskeny, alig embernyi üres tér. Az is a koszorúzás, hogy az embernek tetszik a tömeg. Tetszik, hogy olyan energikus. Hogy egy pillanat alatt hátára kap vagy levet magáról – mindez a tömegnek semmi. És a tömeg alig várja, hogy ez a semmi megtörténjen. „Hirtelen mintha buborékok törtek volna fel lezárt szempilláim alól – jegyzi meg a Szükségből-Lett-Orrevezős –, kezem mint a harapófogó ragadta meg a köteleket; valami láthatatlan kegyes hatóerő megóvott: összerázkódva magamhoz tértem. És íme, közel a hajó bal oldalához, alig negyvenölnyire óriási ámbrás vízi óriásemlős ringatózott a vízen, mint egy vitorlás fel170

fordult törzse. Széles, sima, etiópiai színű háta úgy csillogott a napon, mint a tükör. A bálna marha nagy állat lustán hömpölygött a hullámvölgyeken, minduntalan lomhán fellövellte gőzös vízsugarát, s olyan volt, mint valami pocakos polgár, ki pipáját szívja egy meleg délután.”19 – A rendezvény fővétnöke! – jegyzi meg ilyenkor valaki. A tömegen halk zsibongás fut át, mint mikor az északi szél előszele a tengerre omlik és paskolja. A tömeg a fehér, lomha járású autó felé mutat, mely mégis megállíthatatlanul fúrja magát keresztül a tömegen, araszol a célja felé; körülötte biztonsági emberek gyűrűje, mint a tajték, a díszemelvény felé hullámzik komor ünnepélyességgel. Kísérőmön, akit Szükségből-Lett-Orrevezős néven is említettünk, a rendezvény ünnepélyessége folytán indokolatlan lelkesedés vett erőt, és lebírta a magafeledt kiáltozás vágya: – Elnök Úr! Drága, szeretett Elnök Úr! Erre meg csend lett és visszafogott hallgatás, csak a víz susorgását lehet ideig-óráig hallani, ahogy a hatalmas állat teste körül fodrozódik, mígnem ez a rendkívüliséggel teljes pillanat is elillant. Mintha a lomha fehér test szívóhatása lenne, a hatalmas hullámtömeg, mint valami örvény, valósággal beszippantotta kísérőmet… Emberem hamarosan a tömeg előterében, az elnöki emelvény előtt emelkedett fel. És akkor valaki elkiáltotta magát: – Mit akar itt ez az egy ember? A tömeg ráfelelte, amit ilyenkor, hogy Ninive, Ninive, király, király, biztos. 19 Kíváncsi lennék, Pesti hogy jutott a szamizdathoz. Csak nem a Szükségből-Lett-Orrevezős hagyta rá a kéziratot, még a tragikus esemény előtt? Lehet, hogy a szöveg azóta is rejtélyes körülmények közepette lappang?

171


Mert ez már maga volt a ninivézés. A legszebb lányod akarom dübögve visszhangzott, és az öreg elveszítette egyensúlyát. Egy pillanatra láttam… aztán eltűnt a szemem elől az, aki túlélte a Pequod katasztrófáját. És mintha a tömeg áment mondott volna… Fölzúdult a Ninive, Ninive, király, király, biztos, mint akkor, az ünnepen, amikor az óriási ámbrás vízi óriásemlős vérét kiontják. Egy mondat biccen elém a mellettem álló csuklya alól. – Na, Béla, most megkapod, amit akartál! … És már ordítom, kihányom magamból: – Hát te vagy a Béla, te rohadék, te dög, mért nem mondtad…! Mire ő, a Szükségből-Lett-Orrevezős, a Pequod túlélője mintha visszanézett és vigyorgott volna. A fejéről leesett a svájcisapka, ahogy lökdösték ide-oda, és a kiáltásait – mert ritkásan, de még eljutottak hozzám a kiáltásai – elnyelte az eleven örvény. És akkor egyszerre iszonyatos hal20szag lett. Kibírhatatlan, orrfacsaró hal21szag, rohadthal22szag, döglegyes, bomló hal23álszag, hogy hiába szorítottad a pofádra a kendőt, olyan rohadthal24szag árasztotta el a rendezvényt, hogy a rendezvény fővédnöke megtántorodott az emelvényen, és a rózsacsokorba nyomta a fejét, de így is alig állta meg, hogy ne hányjon. Valaki végre elkiáltotta magát: 20 21 22 23

Vízi uszonyos. Vízi uszonyos. Vízi uszonyos. Vízi uszonyos. (Most már tényleg nagyon unom, nem csinálom már ezt sokáig.) 24 Vízi uszonyos.

172

– Mi ez a …. sajtszag? A tömeg felkapta ezt a szót. Sajt-szag, sajt-szag, sajt-szag, skandálta ütemesen a tömeg, mert a tömeg ilyen. Egyre távolabbról, egyre mélyebbről hallatszott a kiabálás, de a tömeg már-már mintha oszladozott volna. Nem rohamosan kezdett oszlani és fogyatkozni, hanem apránként, merev arccal, merev felsőtesttel szivárogtak el, akik alkották, és a tér mégiscsak üres lett, mint egy fehérre súrolt éjjeliedény. Nem marad egy rongy, egy papírfecni sem. Ezzel beteljesedett az Írás: „Kicsi madarak repkedtek rikoltva a még tátongó örvény fölött; mogorva fehér hullám vágódott neki meredek oldalának; azután minden összecsapott, és a tenger nagy szemfedője úgy hömpölygött tovább, mint ötezer évvel ezelőtt.” Végre megértem, hogy ez25 volt az ereklye, amelyet kerestem.26

25 Nehéz megállapítani, hogy ez az „ez” mire is vonatkozik. Csak nem a kéziratra? Vagy magára a történetre, melyben a Szükségből-Lett-Orrevezős sorsa teljesedik ki és be? 26 A zavaros tekintetű Pesti Kornél feljegyzései itt érthetetlen okból megszakadnak.

173


HÚSDISZKONT A KÖ Z V Á G Ó H Í D U T C ÁBAN

Késésben volt, de nem tudta pontosan, mennyire. A volt császári és királyi palota márványfolyosóján siklott a lift felé („tapadósan”, mint a gyanta egy harmadosztályú, vidéki „zenés hely” nem éppen alkoholista, de azért ilyenkor már nem is egészen józan prímásának vonóján éjfél után, bácskai nyárban, amikor vihar előtti lehűlés tapasztalható, a kerti illemhely mögött megzörrennek a széltől a nyárfák, és hamarosan sisteregni kezd a húrokon a Lakodalom van a mi utcánkban…), gumitalpú szandálban kaszáltak a lábai, ide-oda, ide-oda, erőlködve, mert a talp tapadt, de valamiért ragaszkodott ehhez a korcsolyázó mozdulathoz. Sietett, ezért döntött úgy, hogy a Budai Várat a rejtett, bennfenteseknek fenntartott lift segítségével hagyja el. Miután célját – a nyitott liftajtót – megpillantotta a hosszú folyosó sarkán elhelyezett ferde tükörben, nem nézett hátra többé, nehogy kiderüljön, hogy követik és akkor várnia kelljen… Beugrott, és máris megnyomta az F betűvel jelzett gombot. Az Országos Széchényi Könyvtár liftjének kezelése egyszerű, használata még a szellemi munkától lankadt filoszok agyát sem erőlteti meg. Az 5 jelzetű gombbal a könyvtár bejárati szintjére, az F jelzetűvel a Dózsa György téri kijárathoz 174

lehet jutni, a lift a köztes szinteken nem áll meg. A CSENGŐ vagy a STOP feliratú gomb használata az alapvetően nyugodt, ám véges türelmű portásra való tekintettel kerülendő. A kétszárnyú ajtó becsapódott és Pesti süllyedni kezdett. Az a május hetedike jutott eszébe, amikor először találkozott Ritával a Művész mozi kókuszolaj- és popcornszagú előterében (a randevút egy volt gépműhelyben rendezett kiállítás megnyitóján sikerült kicsikarnia). Az „ajándéklány” idült késéssel és szénanáthával érkezett. Akkoriban melírozottszőke volt, néhány vöröses tinccsel a halántéknál (ma már nem az: milyen volt a szőkesége, nem tudom már), orrán az aktuális divat szerint való bagolyszemüveg (és Pestit akkor még meghatotta a női hiúság és elesettség e kevercsének jele), fülében klipszszerű tengeri kagyló. Intelligens benyomást keltett, és ez riasztotta a komplexusokkal küzdő fiút – a világvégéről Pestre került experimentális költő a divatos értelmiségi helyeken akkor még esetlenül mozgott –, de testét miniszoknya és erőteljesen dekoltált top fedte (alig) – ez az öltözék, vélte ő (utóbb kiderült: helyesen) mégiscsak biztató előjel. (Pesti a mozgókép és a hangzóköltészet mutációjával kísérletezett akkoriban, a hangot próbálta vizualizálni – Rimbaud-nak ajánlotta ezt a művét.) Most egy belső szalag kezd peregni Pesti agyában, és találkozásuk forgatókönyvét hangkölteménnyé transzponálja: taktaktaktaktaktak-kitikatakitikata-oink-oink-oink-hű… hű… hű…a a a a a a a a a… (A költemény zárlatában nyugodtan ismerjünk fel egy kellemesen erotikus mellékzöngét. Pesti három hónapja szakított a barátnőjével, és ezért minden mélyedés erotikus fantáziálásra késztette.) Találkozásuk Pesti forgatókönyve szerint zajlott. Rita megeresztett egy mosolyt, amint nekifeszülve behatolt a bejárati üvegajtón és megpillantotta a háromdecis kóláspohárba 175


kapaszkodó „hőst” (ld. még: „HMCS” és „ifjú titán”), és enyhén riszálva közeledett a mozi előterének mintegy harmadát elfoglaló szervizpult felé. „Nem ment neki valami jól ez a mozgás” – kommentálja Pesti forgatókönyve, és ebben a megjegyzésben már megmutatkozik a későbbi világfi, aki utóbb egy, a nagyüzemi állattartást pellengérre állító dokumentumportréval feltűnést kelt Cannes-ban. – „De oldotta szorongásomat, és tárgyszerűbben tudtam szemügyre venni az adottságait: felvágni nem lehet vele, de vélhetőleg akár strandon is elmegy.” Később kiderült: Rita folyamatosan beszél. Néha mosolyog is, de csak a beszéd szüneteiben, hogy ezzel is új sávot nyisson a kommunikációban. „Nem köszönéssel kezdi, fecsegéssel hidalja át a távolságot, úgy közeledik” – jegyzi a forgatókönyv. – „Mintha mindig a mondat közepén tartana.” Legyek őszinte? Nem tudta, de nem is akarta követni Rita szövegét. Ügyelt, hogy üdvözlésénél jó sokáig szorongassa a kezét, mert jelezni kellett valahogy, hogy szeretkezni akar, és villámsebesen két puszit helyezett el a száj közelében, mielőtt meggondolná magát. Talán egy harmadikat is megkockáztatott volna, mondjuk a fülnél, de ezt inkább visszavonta: nem tartunk még itt, jutott eszébe akkori gondolata, és a liftben állva is elmosolyodott. Elég szemét kis mosoly volt. Jól látszott a tükörben: a lift hátsó falát teljes egészében tükör foglalta el, ebben a tükörben pillantotta meg magát Pesti. „Tulajdonképpen nem is rossz a testem.” Rita pillanatok alatt beszorította a könyves stand és egy állóplakát közé. Hogy ő most valamit keres, jelezte. Éreztette, hogy az a valami, amit keres, éppen rendkívül fontos; de nem árult el közelebbit. Imázsépítés, gondolta megvetően Pesti, de mivel közben a lány testével foglalkozott, szélnek eresztette a megvetését. Talán nem is tudta volna követni Rita magya176

rázatát, még ha akarja sem: arra is ügyelnie kellett, hogy a szemébe nézzen, ezért nem bámulhatta nyugodtan. Kicsit széles volt a csípője, és formásnak, de túlságosan lágynak tűnt a melle. „A melle később meg fog ereszkedni, ha nem kondizik. De akkor hol leszek én már.” – A hős feldarabolását a szöveganalízis metaforájának tekintettem (tudod: szétszedik, de aztán összerakják)… és amikor az arany játéktáblákkal az Ida mezején játszanak az istenek, abban a történetiség megjelenésének a terepét ismertem fel… vagy ez szerinted hülyeség? – Nem, dehogy – válaszolta Pesti. Fekete melltartót hordott, és ez áttetszett a blúzon. A szöveg úgy rángatózott Rita szájában, mint valami roszszul kivégzett prédaállat. De a történés utóbb Pesti forgatókönyve szerint zajlik – betuszkolják magukat a moziterembe, és miután kiseprűznek a helyükről két, nyelvükkel egymás fogait tapogató fiatalt, leülnek. A film viszonylag érdektelen, homoszexuális férj és leszbikus feleség kapcsolatáról – úgy érzik, titkolódzni kell a gyerekeik és egymás előtt, de aztán rájönnek, hogy már mindegy –, ám az ötödik percben Pesti megérinti Rita combját, és a nyolcadikban már csókolóznak. Ritában nyilvánvaló módon mutatkozik meg az a bizonyos szexuális éhség, melynek Pesti felettébb örül, így adódik, hogy hazakísérje, s kérdésére, hogy egy teára nem hívja-e fel, mozipartnere nem mond nemet. A forgatókönyv szerint a hűtőből ekkor vörösbor kerül elő (valójában vodka), melyből Rita férfias adagokat tölt. Pesti időben közli, hogy biztos benne: partnere válogathat a pasikban, mire Rita elégedetten bólint, a vodkát a könyvespolcra teszi, és a kanapé szögletében kucorgó Pesti ölébe ül. A szőnyegen szeretkezve hamarosan sikerül eljutni a hangköltemény záró oktávjáig. 177


Pesti gyakran ordít szeretkezés közben, ettől jó esetben hideg futkároz partnere gerincén. Azután Rita a fürdőszobába megy és a világoskék bádogkád fölött akkurátusan mosni kezdi a combjait, melyeken Pesti nyoma maradt, de közben a lift áthalad a 4-ik, 3-ik, 2-ik feliratú piros kijelzőkön, és lassulni kezd az F-nél. Itt kell kiszállni. De Rita közben visszajött a fürdőszobából, melynek ablaka nem lichthófra, hanem kéményekre, háztetőkre és mozdulatlan, életunt galambokra nyílt, valami ősi, nőies gesztussal ölébe vette a fiú fejét, fekete haját kezdte marcangolni, és azt mondta: – Jó volt veled. Aztán, mivel Pesti nem reagált, megkérdezte: – Találkozunk még? – Persze. Egy epizódról, valljuk be, Pesti forgatókönyve makacsul hallgat, de most, a lift lassulása miatt kimerevedő időben állítsuk helyre a pontos időrendet: a volt gépműhelyben rendezett festészeti kiállítás megnyitója óta, ahol Ritát megismerte, és kiéhezetten (ez Pesti kifejezése!) csapott le rá, három nap eltelt a Művész mozi előterében zajló találkozásig; és ezalatt a három nap alatt Pesti minden éjjel egy fekete hajú lány földszinti ablaka előtt állt, akinek nem tudta a nevét, de egyszer egy pohár vizet nyújtott neki hajnalban a függöny mögül. – Hát ez teljesen valószerűtlen. Igen, az volt: a lift nem állt meg az F jelzésű vörös villogónál, hanem ismét gyorsulni kezdett, és tovább zuhant a mélybe, miközben a piros fény a Földszintet jelző F-nél időzött. Pesti a lift falához lapult, mintha mélység nyílt volna alatta, pedig pontosan tudta, hogy a földszintnél mélyebb szint nem képzelhető el. 178

„Érzékeim megtévesztenek: állunk, csak éppen nem nyílik az ajtó. De ha ez nem más, mint puszta illúzió?” Tagadhatatlan, zuhantak. És még azt sem lehetett tudni, meddig. Hiszen Pestinél nem volt óra (mióta átlépett egy határon, nem hordott órát), és mobiltelefonja, melyet időmérésre is használt, a könyvtárban lemerült. Pesti meredten figyelte az F kijelző mozdulatlan fényét – aztán végre a kapcsolótáblára vetette magát, és csaknem egyszerre nyomta meg a STOP és a CSENGŐ feliratú gombot. A lift megállt. Az ajtó rendeltetésszerűen kinyílt, és állott dohszag csapta meg Pestit – az ajtó előtt sötét kriptafolyosó tárult fel, néhány csillogó, nedves pókháló lebbent a huzatban. Pesti agyát véráram öntötte el. „Milyen elfuserált, harmadosztályú horrorparódiába csöppentem megint???” De hiába meresztette a szemeit, a színhely csak nem akart változni, és Pesti arra gondolt, hogy a kalózok megkaparintották a forgatókönyvét. A kalózok, ezt mindenki tudja, akadálytalanul közlekednek a világhálón, és ami megtetszik nekik, arra kivetik pókháló-finomságú leplüket. Amit a kalózok eltakarnak, az attól fogva nincs. Még jól jár az, akire hálót vetnek: volt valaki a Vas… vagy… nem is tudom… talán a Somogyi Béla utca közelében… akire horgos hálót vetettek… Mit mondjak… iszonytató… Átírták a forgatókönyvet, csak a kalózok lehettek azok! Óvatosan tapogatózott a homályban, és néha egy-egy nedves szál a hajára, arcára tapadt – nem mert sietni, mert lába alatt nyíló rejtekajtótól tartott –; de egyre jobban átjárta a csontjait a dohos hideg. Egy kanyarulatban világosságot pillantott meg, és a könyvtár földszinti bejáratának előterében találta magát: minden ugyanúgy festett, ahogy egyébként, például érkezésekor ta179


pasztalta, leszámítva a szemközti falon terpeszkedő, vörös betűs, irdatlan méretű feliratot: A VÁGÓÁLLATOT FÁJDALOMMENTESEN VÉGZIK KI ÉS AZ E CÉLRA KIFEJLESZTETT GÉPSOR SZINTE EMBERI BEAVATKOZÁS NÉLKÜL DOLGOZZA FEL.

MÉGIS

MEGRENDÍTŐ LÁTVÁNY, HOGY A HŰTŐ-

KAMRÁBAN (KÍMÉLETLEN VÁLLFÁHOZ HASONLÍTHATÓ KAMPÓKON) FEJJEL LEFELÉ EGY IDŐBEN TÖBB SZÁZ BONTOTT ÉS FELEZETT TÖRZS LÓG.

A feliratot Pesti félve közelítette meg, és – most már valljuk be ezt is – gyáva módon megtapogatta. Valódi írás volt, sem mélysége, sem domborulata nem volt. Szabályos, nyomtatott betűkből állt, Book Antiqua betűtípus, amennyire meg tudta állapítani. („Valószerűtlenebb, mint egy Cortázar-képregény.”) Pedig az Országos Széchényi Könyvtár földszinti bejárata volt az: a három lifttel szemben a nehéz, bronzból való bejárati ajtó, csukva, eléhúzva a függöny (mint télen, pedig rekkenő nyár lehetett kint), balra a portás fülkéje, ahonnét kiszűrődött a fekete-fehér képernyő fénye és a Ferencváros– MTK összecsapás futballközvetítőjének izgatottsága. Az ajtóban előrebillent fejjel testes portás aludt. Pesti érezte, hogy jobb lenne egyszerűen eliszkolni. Félrelebbenteni a függönyt, és nekifeszülni a bronzajtónak. De azt is tudta, hogy ez nem sikerülhet, nem kerülheti el az éberen alvó portással való találkozást. Ez így is történt. Még a csarnokon keresztül áthaladva a távolság felét sem tette meg, amikor a portás felhorkant, és felemelte a fejét: – Várjon csak! Pesti mozdulatlanná dermedt. – Még jó is, hogy jön. Egy levele van itt magának. – Nekem? 180

– Maga az a Pesti Kornél, vagy nem? Magának hagyták itt. Nehézkesen felemelte testét, és odújának mélyére húzódott, ahol rekeszes levélszekrény körvonala derengett, mint az egyetemi tanszékeken. Tényleg lehetett itt Pestinek levélrekesze, mert az egyikből a portás lezárt borítékot varázsolt elő. – Ezt hagyták itt magának. Pesti forgatta a leragasztott borítékot, melyen nem volt se cím, se feladó, semmi. – Azt mondták, a Közvágóhíd utcába vigye el. Van ott egy húsdiszkont, vagy valami hasonló. – A Közvágóhíd utcában? A portás bólintott, majd visszament a fülkébe, és becsukta maga mögött az ajtót. Pesti zsebébe gyűrte a levelet, és nekifeszült a bronzajtónak – az lassan kitárult, és kiléphetett a fényre. A műteremhez hasonlatos helyiséget több száz wattos reflektorok világították meg. Paravánszerű függönyök takartak el a deszkaácsolatot, az egyik emelvényen egy görög szobor másolatának gipszfeje, pontosabban: egy arról készült lenyomat, maszk. Talán férfifej volt. De ebben nem lehetett biztos, mert nem látta az arcát. Óvatosan ráhelyezte a kezét, és megfordította, hogy lássa az arcot is. Saját gipszlenyomata nézett vele szembe. Ugyanúgy, ahogy a tükörben látta magát, a liftben. Megrázkódott, és a maszk kicsúszott a kezéből. Odakoccant a fazsámolyhoz, és ezer darabra tört a hajópadlón. – Mit csinál? – kérdezte egy ingerült hang. – Tönkreteszi a díszletet… – Kicsoda maga? 181


A sarokban, ahonnét a hang hallatszott, nem látszott senki és semmi. Csak hallani lehetett a sutyorgást. Talán a padló is nyikorgott. – Ki van ott? – kérdezte még egyszer Pesti. Csend lett. De az, ott megmozdult – a félhomályból mintha kinyúlt volna egy kar. – Utoljára kérdezem, kicsoda maga! – sipította Pesti hisztérikusan. Ekkor megjelent az árny. Fején irdatlan méretű bikaszarvat viselt. Az arcát félig csapzott, összeragadt haj takarta el, de így is látszott, hólyagosra égett a pofája, és a gennyes kelések helyenként kifakadtak. A bőre fekete volt a fájdalomtól. Nehézkesen mozgott, bal karját teste mellett leszorítva tartotta, jobbal viszont rák módjára hadonászott és hörgött – úgy festett, mintha a krétai Minotaurosz és egy zombinő nászából jött volna a világra. Pesti elhatározta, hogy küzdeni fog. Hátát a falnak vetette és jobbját védekezőn nyújtotta maga elé, amikor a zombi odaért. Az megragadta a kezét és hevesen megrázta. – Lám, lám! A mélyen tisztelt szerző úr, személyesen! Csakhogy tiszteletét teszi, valóban, igazán… Már-már nem is reméltem, hogy megtekinti a munkánkat… Tehát kezdhetjük is! A zombi egyet tapsolt, és Pesti előtt lehullott egy lepel, és vágóhídnak berendezett színpadi tér tárult fel: A háttérben, vaskampókon néhány fél sertés lóg (az éles megvilágításban világosan látszik, hogy műanyagból vannak). Elöl egy fa bontószék. Hamarosan testes, hentesruhába öltözött színész bukkan fel (a fehér henteskötényen lehet néhány vércsöpp, de ne legyen ízléstelen), és kést fen (közben pillantson ki a közönségre). Aztán egy másik hentes jön be, ez nagy 182

deszkadarabot cipel. A közönség felé mutatja, hogy világosan látszódjon a felirat: HÚSDISZKONT A KÖZVÁGÓHÍD UTCÁBAN – Aha – gondolta Pesti –, ez a címfelirat. Hangosan viszont így szólt: – Mondja csak, merre van ez az emlegetett Közvágóhíd utca? – Melyik? – Ahol a húsdiszkont van. Bizonyos okból mielőbb oda kellene eljutnom. – Ó, hát ezen a vidéken minden utcát Közvágóhíd utcának hívnak, és minden épület húsdiszkontokat rejt, némelyik többet is. De ezen ne akadjon fenn… egyébként mért kérdi? – Bizonyos okból… tudniillik oda kellene jutnom – jegyezte meg zavartan Pesti. – Akkor menjen be az első, tetszése szerinti boltba. De nehogy most azonnal fölpattanjon! – hápogott a szörnypofájú rendező ijedten. – Lehet, hogy forgatás is lesz! Vagy mit gondol, mért vagyok így beöltözve? Tudja mit: legalább a nyitányt várja meg! Három szólamban csendül fel a nyitány, és az altunk, mondhatom, eg-gé-szen ki-fog-gás-ta-lan! Marad még bőven ideje, hogy zárásig megkeresse a húsdiszkontot! Pesti ekkor észrevette, hogy a színpadról kamera szegeződik rá: mintha őt venné, nem is az előadást. Ettől leblokkolt, és elkésett azzal, hogy még az előadás kezdete előtt kámforrá váljon. A nyitány valóban három szólamban csendült föl: a két, színpadon álló, hentesnek öltözött szereplő valószínűtlenül magas fejhangon zendített rá, a magasból egy telt alt recitálta a következő szöveget, mely még a sertés klasszikus feldolgozását idézi meg: 183


A HÚSSERTÉS HÁZI FELDOLGOZÁSÁNAK MÓDSZERE (NYITÁNY)

(Végül a három szólam együtt:) A SERTÉST KÉT HÁTSÓ LÁBÁNÁL

FOGVA AKASZTJUK FEL, ÉS

MEGKEZDŐDIK A BELSŐSÉGEK ELTÁVOLÍTÁSA! AZ ÁLLATOT NAPKELTE UTÁN TERELJÜK KI AZ ÓLBÓL, AZ OR-

LEL MÁR NEM VESZŐDÜNK!

KÖZTUDOTT,

MANAPSÁG

A BÉL-

HOGY A GYOMOR ÉS A

MÁNYRA HÚZOTT DRÓT- VAGY KÖTÉLHUROK SEGÍTSÉGÉVEL. A VÁ-

BÉL TISZTÍTÁSA A VÁGÁS LEGKELLEMETLENEBB FELADATAI KÖZÉ

GÁS HELYÉN RÖGZÍTSÜK STABILAN (ORMÁNY, LÁBAK, FAROK, FÜ-

TARTOZIK, DE A JÓ GAZDASSZONY HAGYOMÁNYOSAN JÓFORMÁN

LEK) AZ ÁLLATOT, HOGY A BÖLLÉR A SZÚRÁST (A NYAKI VERŐERET)

SEMMIT SE DOB EL A SERTÉS TESTRÉSZEIBŐL!

NE HIBÁZZA EL!

A BELET TISZTÍTÁS UTÁN ECETES VÍZBEN ÁZTASSUK, AZ ELVESZI

A JÓINDULATÚ SERTÉST HÁROM FŐ BIZTONSÁGOSAN RÖGZÍTHETI! (Az elfuserált több szólam, a miskárolt templomi ének folytatódik:) A NYAKI ARTÉRIÁBÓL KIÖMLŐ VÉRT A HÁZIASSZONY LAVÓRBAN FOGJA FEL, HOGY MEG NE ALVADJON, A VÉR KEVERGETÉSE VALAMELYIK GYEREK DOLGA! A SERTÉS A SZÚRÁS UTÁN KIS IDŐVEL, HIRTELEN ROSKAD ÖSZSZE, MINT A ROBBANTÁSSAL SZANÁLT ÉPÜLET! A LÁBAK RÁNGATÓZÁSA NÉHÁNY PERCIG IS ELTART, EZ ALATT A VÁGÓEMBEREK HÁZI PÁLINKÁT ISZNAK! (Az alt drótkerítésre kapaszkodó babszár módjára mélyről kacskaringózó szólamba kezd:) A PERZSELÉS TÖRTÉNHET HAGYOMÁNYOSAN BEPENYHEDT SZÉNA VAGY SZALMACSÓVÁVAL, VALAMINT GÁZPÖRZSÖLŐVEL! A FEKETÉRE KORMOLÓDOTT BŐRT MELEG VÍZZEL, GYÖKÉRKEFÉVEL, LAPÁTTAL LEVAKARNI EL NE FELEDJÜK! (Belép az egyik tenor:) AZ ELSŐ FOGYASZTHATÓ FALAT: A GÁZPÖRZSÖLŐVEL MEGPÖRKÖLT FÜL! VÉKONY CSÍKOKRA HASÍTJUK, EGYESEK SZERINT VALÓDI CSEMEGE! PERZSELÉS UTÁN A NÉGY ÉGETT SZARUPATA LEHÚZHATÓ A KÖRÖMRŐL, EL NE FELEJTSÜK MEGCSELEKEDNI EZT AZ EGYSZERŰ MOZDULATOT! KÖZBEN, HA MINDEN IGAZ, ELKÉSZÜL A HAGYMÁS PIRÍTOTT VÉR, MELYET FEHÉR KENYÉRREL ÉS PÁLINKÁVAL FOGYASZTUNK EL! 184

A SZAGOT!

TEHÁT

HA MÉGIS,

A KIBELEZETT TÖRZSET HOSSZÁBAN FELEZZÜK EL, ÉS A RÉSZEK MEGFELELŐ

A DARABOLÁST FOLYTASSUK VÁGÓPADON!

MÓDON VALÓ ELKÉSZÍTÉSE ÁTGONDOLT MUNKASZERVEZÉST ÉS A NEMZEDÉKRŐL NEMZEDÉKRE FELHALMOZÓDÓ TAPASZTALAT MEGBECSÜLÉSÉT KÖVETELI!

– Mi ez a badarság?! – ugrott fel paprikavörös fejjel Pesti. – Mit kalózkodtak össze? Ki engedte meg, hogy hozzányúljanak a szövegkönyvhöz? – Még hogy hozzányúljunk! – horkan fel a zombinak álcázott rendező, és lerántotta a fejéről a csimbókos parókát a szarvval együtt. A feje kopasz volt, és erőtejesen izzadt. – Itt van a szövegkönyv, tessék. Nézzen bele. Maga írta, a maga írása, a csaknem olvashatatlan, gyerekes betűi, vagy nem? A hóna alól szamárfüles és zsírpecsétes füzetecskét húzott elő, borítóján a következő cím állt: A KB. 150 KG KÖRÜLI SERTÉS FELDOLGOZÁSA Pesti fölütötte a hibás helyesírású kéziratot: A

SERTÉS SZÉTBONTÁSA UTÁN DISZNÓ FEJRÉSZÉT, BELSŐ

RÉSZEIT

(FODROSHÁJ,

TÜDŐ, SZÍV, LÉP, VESE, NYELV, VÉRESEN

MARADT HÚS NYESEDÉKET) NAGYOBB EDÉNYBE TESSZÜK ÉS MEG-

185


FŐZZÜK.

FÉLFÖVÉSNÉL

A MÁJAT IS BELETESSZÜK, MERT ENNEK

RÖVIDEBB IDEIG KELL FÖZŐDNI.

ARRÓL TUDJUK MEG, HOGY JÓ-E, AMIKOR FEJ CSONTJAI KICSUSZNAK A HUSRÉSZEK KÖZÜL. EKKOR KISZEDJÜK AZ ABÁLÓVÍZBŐL ÉS SZÉTSZEDJÜK A CSONTOKAT, EGYÉB ODA NEM VALÓ RÉSZEKET KISZEDJÜK ÉS AZ EGÉSZET OSZTÁLYOZZUK HÁROM RÉSZRE – DISZNÓSAJT, MÁJASHURKA, VÉRESHURKÁNAK VALÓRA. DISZNÓSAJT A NYELV, VESE,

SZÍV, FEJHUSOKAT FELERÉSZBEN, JÓCSKÁN

BŐRÉT ÉS SZALONNA NYESEDÉKET APRÓ SZELETEKRE VÁGJUK, FÜSZEREZZÜK ÍZLÉSÜNK SZERÉNT FOKHAGYMA

(8-10

PAPRIKA (ŐRÖLT)).

(3-4 DKG ŐRÖLT FEKETEBORS,

GEREZD) PÉPÉ ZUZOTT SÓ ÉS ESETLEG PIROS AZ EGÉSZET JÓL ELKEVERJÜK, MEGÍZLELJÜK ÉS

HA JÓNAK TALÁLJUK A TISZTÍTOTT GYOMORBA ÉS KISPÁLANYJÁBA

(VASTAGBÉL RÉSZE) BETÖLTJÜK, MAJD SZOROSAN ELKÖTJÜK VAGY VARRJUK, HOGY A TÖLTELÉK KI NE FOLYJON. AZ ABÁLÓ LEVET (AMIBŐL KISZEDTÜK A HUSOKAT) FELFORRALJUK ÉS LASSÚ FORRALÁSSAL 15-20 PERCIG A DISZNÓSAJTOKAT FŐZZÜK. A FŐZÉS UTÁN LEPRÉSELJÜK, SAJT OLDALÁT ÉTKEZÉSI VILLÁVAL TÖBB HELYEN MEGSZURKÁLJUK, HOGY A FELESLEGES ZSIRADÉK KIPRÉSELŐDJÖN BELŐLE. KIHŰLÉS UTÁN (10-12 ÓRA) ENYHÉN MEGFÜSTÖLJÜK ÉS EZT KÖVETŐEN FOGYASZTHATÓ. MÁJASHURKA AZ ABÁLÓBÓL ERRE A CÉLRA SZÉTVÁLOGATOTT SZALONNADARABOKAT, KEVÉS BÖRKÉT, FEJHUSOKAT, MÁJAT HUS-DARÁLÓN ÁTDARÁLJUK, FŰSZEREZZÜK, ÍZLÉS SZERINT SÓ, BORS (ŐRÖLT) 2-3 DKG, ÉS AZ EGÉSZ MASSZÁT EDÉNYBE ÖNTVE ENYHÉN ÁTSÜTJÜK, MAJD ÖSSZEKEVERJÜK EGY MARÉK EDÉNYBEN RÓZSASZÍNŰRE PIRITOTT, APRÓRA SZELETELT VÖRÖS HAGYMÁVAL (4-5 FEJ). BETÖLTÉS ELŐTT MINDIG MEG KELL KOSTOLNI ÉS HA SZÜKSÉGES A FÜSZEREKET, SÓT, ÍZLÉSÜNKNEK MEGFELELŐEN PÓTOLNI. 186

AZ

ÍGY ÖSSZEÁLLÍTOTT MASSZÁT A KIMOSOTT TISZTÍTOTT SIMA

BELEKBE KELL TÖLTENI ÉS KÉT VÉGÉN KÖTNI, HOGY EGYENES SZÁLAK LEGYENEK BELŐLE ÉS NE KEVEREDJEN ÖSSZE A KARIKÁBA KÖTÖTT RIZSESHURKÁVAL AZ ABÁLÁS SORÁN.

ABÁLÁS 5-10 PERCIG SZÜKSÉGES, KIHŰLÉS UTÁN ENYHÉN LEHET FÜSTÖLNI DE FÜSTÖLÉS NÉLKÜL IS FOGYASZTHATÓ. A DISZNÓSAJT ÉS MÁJASHURKA KÉSZÍTÉSÉNÉL ÜGYELNI KELL ARRA, HOGY GYORSAN ROMLÓ PL. TÜDŐ, VÉR, LÉP EZEKBE NE KERÜLJÖN, MERT ELLENKEZŐ ESETBEN MELEGEBB KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT 1-2 HÉTEN BELÜL MEGROMOLHAT. AZÉRT KELL A FÜSTÖLÉSNÉL IS ARRA TÖREKEDNI, HOGY HIDEG FÜSTÖT KAPJON. KOLBÁSZ A SERTÉS

SZÉTSZEDÉSE ÉS FELDOLGOZÁSA SORÁN ÖSSZE-

GYŰLT HUSOKAT A ZSIRADÉKTÓL, SZALONNÁTÓL SZÉTVÁLASZTJUK ÉS OLYAN NAGYSÁGURA VÁGJUK ÖSSZE, HOGY A HUSDARÁLÓVAL LE LEHESSEN DARÁLNI.

AZ

EGÉSZ MŰVELETET TISZTA EDÉNYEKBEN

VÉGEZZÜK, NEHOGY MÁR ELŐZŐLEG FELDOLGOZOTT

(MÁJAS,

RIZSESHURKA STB.) MARADVÁNYOK KÖZÉ KEVEREDJEN. AZ ÍGY ELŐKÉSZÍTETT HUST FŰSZEREZZÜK (SÓ 2-3 DKG 1 KILÓ HUSHOZ, ÖSZSZEZÚZOTT FOGHAGYMA, VAGY KIPRÉSELT FOGHAGYMALÉ, ŐRÖLT FEKETEBORS, PAPRIKA ÍZLÉS SZERINT) MAJD AZ EGÉSZET JÓL ÖSZSZEKEVERJÜK A HUSSAL.

AMIKOR TÖKÉLETESEN ELKEVEREDETT, A MÁR KITISZTITOTT KOLBÁSZ BÉLBE TÖLTJÜK VAGY HA KEVÉS, PÓTOLHATJUK MARHABÉLLEL IS. A KOLBÁSZ TÖLTÉSÉNÉL ÜGYELNI KELL ARRA HOGY A BÉLBEN SZOROSAN ÁLLJON A HUS, NE LEGYEN KÖZTE LEVEGŐ, MERT KÜLÖNBEN EZEKEN A HELYEKEN MEGROMOLHAT. A BETÖLTÉS UTÁN EGY RUDRA AKASZTJUK ÉS EGY NAPIG SZIKKADNIA KELL, MAJD UTÁNA LEHET FÜSTRE TENNI. FÜSTÖLÉS UTÁN NÉHÁNY HÉTTEL MÁR FOGYASZTATÓ LESZ, HOGY ELŐSZÖR A VÉKONYABB MAJD KÉSŐBB A VASTAGABB SZÁLAKAT EGYÜK. 187


RIZSESHURKA 2-3 KG RIZST

VÍZBEN ANNYIRA KELL MEGFŐZNI, HOGY

NE RAGADJON ÖSSZE

(GURULJON),

DE AZÉRT NE ROPOGJON A

KOSTOLÁSNÁL.

AZ

ABÁLÓBOL ERRE A CÉLRA KIVESZÜK A FODROSHÁJAT, KEVÉS

HUSDARABOKAT, SZALONNA DARABOKAT, TÜDŐT, LÉPET, HUSDARÁLON

– Mi az, hogy „hogyhogy” – idézte Pestit gúnyosan a torz emberke. – Összetöri a saját maszkját, és még azt kérdezi, hogy „hogyhogy”? Hát nem tudja, hogy a saját szerepét most már magának kell eljátszania? Pesti az érv erejétől megroppanva magára öltötte a köpenyt, és mintha vesztőhely deszkái felé lépkedne, indult a színpad felé.

ÁTDARÁLJUK ÉS MELEGEN ÖSSZEÖNTJÜK A FŐZÖTT RIZZSEL, FŰSZEREZZÜK, SÓ, BORS (ESETLEG KEVÉS MAJORANNA) AZ EGÉSZET ÖSZSZEKEVERJÜK FINOMAN, HOGY A RIZSSZEMEK NE TÖRJENEK ÖSSZE, MEGKOSTOLJUK ÉS AMENNYIBEN MEGFELELŐ A BÉLBE TÖLTJÜK, ERRE A CÉLRA VASTAGBELEKET HASZNÁLHATUNK DE HA KEVÉS, ÉS VAN A VÉKONY KOLBÁSZBÉLBŐL ABBA IS TÖLTHETŐ. TÖLTÖTT ÉS KARIKÁBA KÖTÖTT HURKÁT IS ABÁLÓLÉBE TESSZÜK.

5-6

A VASTAGBÉLBE

PERCRE A FORRÓ

LEGJOBB ERRE A CÉLRA TÉSZTASZŰRŐT HASZ-

NÁLNI, AMINEK A FÜLÉRE SPÁRGÁT KÖTÜNK ÉS EZZEL KÖNNYŰSZERREL A FORRÓ VÍZBE ENGEDHETJÜK ÉS KI IS EMELHETJÜK A HURKÁKAT

A színpad előterében utcalámpa, a hátteret belvárosi bérház omlott vakolatú fala zárja el. Bal oldalon kapualj, jobbra vasajtóval lezárt pinceborozó bejárata, előtte parkírozó autó. (Valódi autót vigyünk fel a színpadra!) A házszám nem látszik – drótüveg táblácskára festették, de ez összetört. Az utca néptelen, elsötétítéssel jelezzük, hogy éjszaka van. A színpad közepén földszinti ablak ugrik ki az utca fölé. A szobába nem látunk be a függöny miatt, de amint Pesti a színpadra ér, a függöny félrelebben. Az utcára fekete hajú lány hajol ki.

AZ ESETLEGES KISZAKADÁS VESZÉLYE NÉLKÜL.

– Ez az – mondta Pesti elragadtatottan, és tapsikolni kezdett. – A híres-neves szőregi recept! Ezt valósítsák meg maradéktalanul, aki ettől a szövegtől eltér, az legyen átkozott, nemzedékről nemzedékre, hetedíziglen. – Úgy legyen – bólintott a zombi. Ebben megállapodtak. – Akkor tehát jöhet a második szín. Az erkélyjelenet. Pesti bólintott. – Pontosabban ablak. Pesti jóváhagyta. A zombi ekkor aranyhímes köpönyeget vett elő. – Akkor tehát öltse fel. – Hogyhogy?! 188

– Tudtam, hogy ma is eljössz. Kérsz egy pohár vizet? – Honnan tudtad? (Pesti hátrahőköl.) – Hallottam a csengőt. (Kicsit fiús, kihívó hangon.) Tudod, ha valaki megnyomja a liftben a csengőt… szóval… Az a csengő mindig annál szólal meg, aki felé elindult valaki. Ez a csengő nálam volt bekötve. – Itt várod az ablakban a látogatóidat? – Hozzám még sohasem indult senki, és utánad sem fog jönni senki. Ez a csengő egyetlenegyszer szólalt meg, és nem is fog többet megszólalni. Csak számodra létezett, és egyébként már nincs is ott a liftben. – Nem értem… – Hát nem valami gyors a felfogásod, de mindegy. Azért elmondom, amit tudok rólunk. Akarod hallani? 189


– Persze. – Ha bejössz hozzám, egy titok tárul fel nekünk. Nyilvánvalóvá válik valami, amiről most még nem tud senki: se te, se én… Csak neked és nekem nyílik majd meg ez a nagyon titkos valami. Ha bejössz hozzám, szeretkezni fogunk, és egymáshoz préselődik a testünk. Meleg van, ezért izzadunk majd, de észre sem vesszük. Kiderül, hogy tökéletesen illeszkedsz hozzám – te és én, mint egy félbe tört pénz két fele. Olyan lesz, mintha egyszerre minden porcikám érintene és simogatna, és te is mindenhol érintenél engem. A szeretkezés nem fogja csitítani a vágyunkat… Sőt, éppen a szeretkezés szítja majd fel. Örvény leszek neked, fuldokolni fogsz bennem és felejteni fogsz. A gyermekkorod, a szüleid, mindent. Elfelejted az úgynevezett „egyetemi karriered”, és elhajítod, mint egy használt óvszert. Mint író sajnos eltűnsz. Nem mondod többé borospohárral a kezedben, társaságban, hogy „az írás mindennél fontosabb számodra”. El fogod felejteni ezt az életedet, de, mit mondjak, szerintem nem fog hiányozni. A Közvágóhídon vállalsz munkát, mert akkor már semmi sem vonz majd jobban, mint a meleg, zsíros hús, és az, hogy belenyúlj a langyos, felhasított testbe. Estére lemoshatatlanul ivódik bőrödbe a vér szaga. – (…) – Nos? Mit szólsz? – (…) – Mondj már valamit! – (…) – Tudod, a nőkről is megfeledkezel majd, akiket korábban szerettél… mert felismered, hogy egyikük sem adta azt, amit én adok. Ha bejössz, semmi mást nem akarsz majd, csak azt, hogy mindig és szüntelenül velem szeretkezz, és én sem akarok majd mást; csak hogy szeretkezzünk, és közben 190

folyamatosan feltáruljon ez a titok, amiről beszélek. Szóval? Bejössz? – Az ablakon? – Persze. Hol máshol. – Az emberek általában nem ablakon keresztül közlekednek. – Általában nem. De ennek a szobának nincsen ajtaja. Hozzám csak ezen az ablakon keresztül tudsz bejutni. Én elmondtam, amit tudok, de te döntesz. – Nem értem, hogy minek van itt akkor a kapu. – Utoljára figyelmeztetlek: az ablakon kell bemásznod. Az a kapu nem neked épült, ha azon lépsz be, számomra elvesztél. Neked egy ablak adódott, ez sem kevés – becsüld meg, mert sokaknak még belátása sincsen ebbe a szobába. – Át akarsz verni. A kaput választom.  Néhány nap múlva tehát Pesti ismét megjelent az utcára ugró földszinti ablak előtt, kis ideig tépelődve topogott, majd reszkető szívvel belépett a kapun. Az ajtón elektromos kapuzár volt, de mintha a véletlen is Pesti kezére dolgozott volna, a legutolsó hazatérő lakó után résnyire nyitva maradt a nehéz szárny. Mielőtt belépett, le kellett tennie a kabátját. A kabátzsebében maradtak az iratai, a pénztárcája, és a kulcs is, ahhoz a lakáshoz, ahol épp akkor élt. Pesti szűk és sötét folyosóra jutott, és felismerte, hogy nem a megfelelő helyen jár. Visszafordult, de a nehéz kapuszárny döngve becsapódott mögötte. Hiába rángatta, nem nyílt, és nem találta az elektromos kapunyitó gombját sem. Megindult tehát a rothadásszagot árasztó kapualjban, a lábával tapogatózva araszolt beljebb és beljebb. Sötét volt, mint egy gyomorban. 191


Szűk lépcsőfeljáróba jutott, alighanem cselédlépcső, a sötét semmi fölé kanyarogva indult meg, a vaskorlátot tapogatta, érezte, hogy rozsda és málló festék tapad a kezére – nem tudta, hogy milyen magasan járhat, hiszen tulajdonképpen azt sem tudta, hogy honnan indult el. A csigalépcsőt elvágták, vaslétrában folytatódott, Pesti tériszonyát leküzdve mászott felfelé, annál is inkább, mert az alatta nyíló mélységet nem látta, sejtette csak – és valahol a magasban jelzőfényt pillantott meg. – A levél – jutott eszébe. – A levél! Hát hogyne! Hiszen a Közraktár utcába indult, hogy a levelet elvigye oda, ahol az a bizonyos húskereskedés van. De nőtt a csábítás, és a valószerűtlen magasban kísértéssé terebélyesedett: nem tudta megállni, hogy kibontsa a levelet, melyen nem volt címzés, tehát nem neki szólt (igaz, a portás mégis neki adta át, ezzel a nehezen értelmezhető üzenettel). Szerencsére a levél a belső zsebében volt, a szív fölött. Idegesen tépte fel a borítékot: Kedves Pesti Kornél! Gratulálok a Hertz Arnold ösztöndíjhoz. Huzamosabb ideje követem húsipari megfigyelésekkel kapcsolatos munkásságát, sokáig meditáltam azon, hogy miként írjam meg véleményemet Önnek. Végül is arra jutottam, hogy szakmánk védelme érdekében nem lehetek kíméletes. Köntörfalazás nélkül megmondom, hogy a sózott bél kikészítésére vonatkozó elképzelései úgy viszonyulnak a tudományossághoz, mint egy újsütetű szektaprédikátor víziói Szent Atanáz vagy más egyházatyák irataihoz. Csodálom, hogy miként érhette el azt, hogy nemcsak az esszéket közlő Hurkatöltő, hanem a Gondos Hentesmester című szakfolyóiratban is közzétették irománya 192

fejezeteit. A Házi Vágás aggályos szerkesztője állt a hivatása magaslatán, amikor visszaadta önnek a vese tisztítására vonatkozó cikket. A darabolás Ön által bemutatott leírása inkább trancsírozás! Mindez a húsipari zsargon sallangjaival fűszerezve, tökéletesen érthetetlen és szakmailag teljességgel hasznosíthatatlan! Nem éri meg a fáradságot, hogy a tévedések, a félreértések és a szamárságok özönét elősoroljam. Nagyon kérem, nemcsak a húsipar, hanem saját maga érdekében, hogy ne terjessze ilyen irányú fantazmagóriáit. Ha ragaszkodik a témához, úgy alaposan olvassa át a húsipari szakirodalmat, s alakítson ki valamilyen elképzelést arról, hogy valójában mit kíván elmondani. Kérem, ne sértődjön meg kemény szavaimon, nem haragból fogalmazok így. Figyelmeztetni szeretném, hogy a jövőben más módszerrel dolgozzon. Mindazonáltal – ha maga is úgy gondolja – találkozót ajánlok, pontban hajnali négy órakor várom a Közvágóhíd utcai húsdiszkontba egy meleg töpörtyűre. Üdvözlettel: S.K. Tény, hogy a húsdiszkont étlapján többnyire szerepel meleg töpörtyű. De a felemás magasban, a vaslétrán, az alvó Budapest fölött Pesti megingott. Elképzelte az S.K.-val való találkozást: Pontosan érkezik, és amint belép a helyiségbe, azonnal észleli S.K.-t, aki már jókora meleg hurkába / töpörtyűbe temetkezik; S.K. még nem lesz ott. Pesti széles mosollyal lép az asztalhoz, kezet nyújt, kabátját a szék támlájára dobja / a fogasra akasztja, és egy belső asztalhoz; ablakhoz közeli asztalhoz ül, hogy szemmel tarthassa az utcát, S.K. közeledik-e. 193


Tanulmányozza az étlapot, majd – habozást mímelve – meleg töpörtyűt rendel, ahogy azt a levél útmutatása szerint jó előre elhatározta / dacból sült oldalast rendel. Szól a pincérnek, friss legyen a kenyér / megkérdi, hol a só, csak hogy fontoskodjon. Előadja szakmai terveit S.K.-nak; / várja, hogy a szakember megérkezzen. S.K. bólogat majd, és helyesli, hogy Pesti egy ideig koncentráljon a vesére / májra: egy szűkebb terület beható és elmélyült ismerete kedvező benyomást kelt, és a meleg vese / máj tapintása kellemes és selymes; S.K. alakja csak ekkor bukkan fel a Soroksári út felől. Megérkezik a meleg töpörtyű / sült oldalas, és Pesti gyomrát jóízű kellemetességek töltik el / alattomosan megfekszi a zsíros disznóság. Megborzongott. – Följebb kell kapaszkodnom – határozta el. Vadul ragadta meg a vaslétra keze ügyébe eső fokát. A tapintása hűvös és nedves volt, mint valami belsőségé. Tiporni kezdte: a létra kiszaladt alóla. Kisebb benyílóba jutott. Még három lépcsőfok, és egy deszkaajtón keresztül kint van a tetőn, a nehezen lélegző magasban. Göncöl táltos csillaga megadóan forog a város fölött, mint aki már annyi mindent tapasztalt, hogy pontosan tudja, nincs min csodálkoznia. És valóban, nem is csodálkozik semmin, talán még azokon a vékony testű, energikus nőkön sem, akik éppen másik oldalukra fordulnak a szobagaléria padlójára terített hálómatracukon, és álmukban combjaik közé szorítják bal kezüket. A hold sápadt fényt szitál unottan a tetőkre, és megkérdezi: hát érdemes aggódni, Kornél? Csak a Sarkcsillag néz piszkálódva, szálkát keres Pesti szemében, mint egy hegyes tű. 194

– Jaj. Megijesztett. – Láttam, hogy jön, de nem szóltam. Gondoltam, nem szólok. – Mért ül itt ezen a pallón? – Nézelődöm. Minden este kiülök ide kicsit szellőzködni, mert nem bírom a cigarettafüstöt. Most meg még magát is vártam. Na de ha már meggyött, akkor elindulhatunk. Hajléktalankülsejű kísérője szálkás padlásgerendák és nyikorgó lépcsőfeljárók közt vezeti, olyan csapóajtókon át, melyeket talán építőjük, a sovány tót kőműves tett be maga után utoljára, kétszáz esztendeje, amikor a város felépült. Bárkagyomorhoz hasonlatos padlástereken kelnek át, Pesti véli, hogy az egész alkotmány recseg és inog. A félhomályban való időtlen bolyongás után tetőtéri padlászugolyba nyitnak be. Az ajtóval szemben, vasvödörben tűz ég. A helyiség közepén, kőasztalnál nagydarab, szőrös emberek kecskebak bokacsontjából készült kockával játszanak. A szakállas kísérő azt mondja: – A barátaim. Aztán a szabályok ismeretébe vezeti be Pestit: – Asztragalosz. Így nevezzük. Négy oldala van, aki a legkisebbet dobja, annak egy testrészét levágjuk. Testrészbe játszunk. Ez a szabály. Mivel Pesti már semmire sem tud nemet mondani, leül közéjük negyediknek. Sejti pedig, hogy ezek csak a harcias istenek lehetnek, az ádáz ászok. („A kezükben ott az ászok, mert ők az ászok.”) Valahol nyitva maradt egy régi könyv, abból szabadultak ki (valóban látszik a háttérben valami félig elfalazott fali fülke), vagy szétszórva egy pakli ördög bibliája. Az egyiknél van egy irdatlan, kalapácsszerű eszköz, az a „böllér” – ő csonkolja le, illetve roncsolja szét hatalmas csapással a kijelölt végtagot a kőasztalon. Segédjét, aki az áldozatot lefogja, 195


Thornak hívják, őt magát Fejthornak. Hivatásuknak kifogástalan szakértelemmel tesznek eleget, minden mozdulatukon kiütközik a mesterségbeli tudás és az évezredes gyakorlat. Pesti meg merne esküdni, hogy Thor és Fejthor nem véletlenül vállalta a csonkolást, hanem mert élvezik. Persze mindig ő dobja a legkisebbet, és így egyre veszít. Először az ujjait vágják le, egyenként az ujjperceket, aztán a combosabb [nagyobb] darabokra kerül sor: a két alkar, a két felkar, a lábszár, a combok következnek. Ekkor eszébe jut, hogy sietnie kell, hiszen fontos találkozója van – el kell jutnia a húsdiszkontba, a Közraktár utcába. De ugyanebben a pillanatban felismeri, hogy most már ha akarna sem tudna fölugrani. Ízléstelen, közhelyes, elcsépelt hasonlat jut eszébe, és nem hagyja nyugodni: a város fölött derengő hajnali fény karéja olyan, mint egy vértől gőzölgő hentesbárd. De ezt nem mondja ki, a látomásait többé nem osztja meg ezekkel. Mert jóérzés, az ezekben nincs: törzsét, amikor már semmi csonkolható nem marad rajta, lazán félregurítják. Hevernek egyébként más törzsek is a kőasztal körül. Egy kopaszodó fej rögtön megszólítja: – Ne haragudjon, maga speciel mivel foglalkozott előző életében?!

196

A VA LLOMÁ S

Shelty felügyelő egy őzarcú fiatalembert figyel, egy ólomszürke arcot, és arra gondol, hogy vajon „mért hord ez a csontsovány alkat három számmal kisebb gyapjúzakót”. Finom, szürkéssárga por száll föl a fémpolcokra tornyozott dossziékból, valahányszor a műbőrrel bevont, párnázott ajtót becsapják. Néha napokig rezzenni sem mer, nehogy a finom, sárga port ellebbentse, amely „tisztára olyan, mint a lösz”. Aztán ismét nekilódul, mintha egy gépet bepöccentenének. (Házilag tákolt „lopógép”, vagyis „csettegő” ilyen, tűzifát hordanak vele engedély nélkül egy tanyaudvarra.) Az őzarcú több mint egy órája beszél, de még mindig nem mutatkoznak a nyomozás szempontjából találó összefüggések. – Tűzpiros trombitavirággal befuttatott filagória alatt ültünk hárman, Pesti, én és Kéry, vagyis, dehogy: Pesti, Kéry és én. Tudja, nyomozó úr, ő az, aki meg akart házasodni és ezért lefogyott; de senki sem ismerte a menyasszonyát, egy rejtély volt az egész. Alig több mint egy hónap alatt több mint tíz kiló, és ezért különféle mendemondák kaptak lábra… De erről már tájékoztattam. A kihallgatott artisztikus mozdulattal cigarettát és öngyújtót varázsol elő. – Rágyújthatok? 197


– Mégis, miféle mendemondák, Bolygó úr? „Milyen kopott a hangom… Palaszürke.” – Tessék? Nem, nincs turpisság. Tényleg tíz kilót fogyott, Pékh és Weéry, az a két vamzer lemérték a Széchenyi fürdő mérlegén, két alkalommal, március 8-án és április 11-én, tíz kiló huszonnyolc deka volt a különbség, igaz, szauna után. Ki van zárva a turpisság! Pesti úgy ült az asztal túloldalán, olyan sandán, mint most maga, már megbocsásson… (De az ő nézése is közismerten gyanakvó.) Mondhatom, hogy az események ütőerén tartottam a kezem. Persze nem ilyen asztal volt, mint ez, hanem kerti asztal. Kéry kicsit hátrább, srévizavé, nagyjából ott, ahol az írógép van… Vagy nem, inkább ahol az a dossziétartó. De ne zavarjon közbe, legyen szíves. Pesti ráébredt, hogy egy szikár, gyomorbajos író képzeletének szüleménye… Egy papírízű figura kezében van, és sorsa az író étrendjének megfelelően alakul. – Várjon csak… tud arról, hogy a maguk barátja, ez a Pesti… Pesti Kornél… a keresett személy… orvosi kezelés alatt állt? – Egyszer. Visszérrel. A bal heréjében volt visszere neki, vagyis heresérv, ahogy tapintatosabban mondják, azzal megkéselték – de ezt mindenki tudja, szeretett a műtétjével dicsekedni. Ez a műtét, hogy úgy mondjam, nyílt titok. A teste amúgy egy bivalyé. S a tüdeje! – Értem… és pszichiátriai szempontból? A madárcsontú kihallgatott sokatmondóan széttárja a karját. – Tudja, nyomozó úr… jól értem, hogy mire céloz, de ez övön aluli ütés. Higgye el, hogy Pesti nem őrültebb, mint én vagy maga. Sőt! Talán… De mindegy. Ha kérhetem, ne kényszerítsen folyton arra, hogy elkalandozzam! Ez a bizonyos személy, aki Pestit írja Pesti feltételezése szerint – a to198

vábbiakban az egyszerűség kedvéért csak írónak nevezem, ha megengedi –, nappal egy pesti bérház ablaktalan hátsó szobájában dolgozik, melyet üveges tolóajtó választ el a szintén homályos halltól. Pesti egyenesen a vakond kifejezést használta, ez talán túlzás. Talán a bőrszíne miatt? Nem tudom. Lehet, hogy tényleg utál napozni, azért olyan seszínű; de a napozás manapság nem is várható el, a bőrrákon kívül másról sem locsognak a rádióban. Én például… de mindegy, vallomásom szempontjából mellékes, hogy milyen napolajat használok. De ha seszínű, akkor miért vakond? Meg aztán kinek mi köze ahhoz, hogy valaki egész nap dolgozik, igaz, későn kel, de akkor is: csak egy kávé zsömlével reggel, aztán jóformán föl sem áll az íróasztaltól délután négyig, ötig, és akkor megy le csíkos műanyag szatyorral a közeli Hééé diszkontba sovány virsliért, mert többnyire azt eszik; sovány virslit zsemlével. Sok, sőt, töméntelen zsemlét. Ismeri a gyomorbajosoknak ezt a szokását, hogy friss péksüteményt rágnak, nem? – Várjon csak… a keresett személy tisztában volt azzal, hogy hol lakik az írónak nevezett illető? – Kicsoda? Pesti? – Ő a keresett személy, nem? – Dehogy. Éppen úgy utálja a száraz zsemlét, mint én vagy maga! Ha a zsemle állott vagy száraz (tudjuk, nyáron gyorsabban szárad a műanyag rekeszekbe kitett áru), akkor az író sugárzott a gyűlölettől. Várjon csak… megvan. – Micsoda? – Hogy miért vakond. „Feketén ragyogott ilyenkor a gyűlölettől” – állította Pesti. – „Ez is valami: kevés ember akad, akit annyira gyűlölnének, mint engem.” – Hol lakott… ez a vakond? „Hideg. Kimondottan hideg a fekete. A kávét se tudják megmelegíteni…? Tényleg szólni fogok Marikának.” 199


– Tessék? Kicsit hangosabban kérdezzen, ha nem bántom meg! Önnek ugyanis gondjai vannak a nazálisaival, én meg, mint tudja, ez egyik fülemre nagyothallok. Szerencsétlenül befolyásolja egymást ez a két adottság. – Hol lakott az író, Bolygó úr?! – Nem volt nála. (Vállat von, nagy lendülettel hanyatt veti magát a műbőr bevonatú karszékben. Talán le is ver valamit, néhány papírlapot, de nem veszi észre.) Én nem hiszem, hogy nála volt. Talán bevásárlás közben? Egy Hééé diszkont volt a közelben, mint említettem. Nem kérdeztem… ez ugye hiba? Magának nyom lehetett volna, de én ezt nem sejthettem… Ha mindent észben tartanánk, csak azért, mert egyszer majd kérdezhetik… Hajaj! Pesti rettegett attól, hogy a száraz péksütemény megfekszi az író gyomrát. Kérdezze csak meg bárkitől! A legnyomasztóbb epizódokban akkor szerepeltette Pestit, amikor fájt a gyomra. Például, hogy tengeralattjáró kajütjében ébred. A falat borító díszlambéria résein sugárban spriccel a víz. Tudja, kibaszott egy helyzet. A víz már az ajtó résein folyik befelé… A hátát nekiveti az ajtónak… „Frici bácsinak igaza volt. Jobb lett volna meg sem születni, vagy meghalni fiatalon.” – Hogy… menekült meg? – Nyomás nehezedett a tüdejére. Állította, hogy csatakosan ébredt. De nem ez a lényeg. Tudja, mi a lényeg, őrnagy úr? („Hadnagy. Csak hadnagy.”) Ez a gyomorbajos ember terrorizálta Pestit! Perverz vágyai voltak, képtelenebbnél képtelenebb helyzetekbe sodorta az írásaiban. Kibírhatatlan sorsot kreált neki. Kérem, jegyezze fel, hogy valósággal szekálta ezt az érzékeny embert. Alig maradt csöppnyi kis szuverenitása! Maga mit szólna, de őszintén!, ha valaki belepofázna az életébe, a felesége vagy az anyja (csak példának okáért mondom), és még vissza se tudna szólni neki! Erősen egyoldalú kapcsolat volt. 200

Képzelje el, telnek a hétköznapok… A megszokott cselekmény… Azt írja Pestinek, hogy éppen szerelmes lesz vagy ellenkezőleg: mélységesen csalódik valakiben… Találkozik ezzel az illetővel, aki egy levelet bíz rá, de ezt Pesti elveszíti, és aggódni kell… Esetleg egzotikus kirándulásra indulnak kettesben (váratlan, kellemes fordulat), de megvadul az elefánt, életveszély… És neki kell az agyarokról lehúzni ezt az illetőt … Szóval telnek a hétköznapok, ahogy az írók a könyveikben a hétköznapokat vázolni szokták. Pesti élvezi, hogy időnként rendkívül aktív szexuális értelemben… (Az írónak volt egy erotikus korszaka, és ezzel Pesti is jól járt.) Aztán egyszerre: teljes krach! A zsemle egy darabja beszorult a zápfogába… Vagy az olajos rántotta megfeküdte a gyomrát… Kibírhatatlan lett…! Kin bosszulja meg magát ez is? HÁT PESTIN! Valósággal szadizta ilyenkor! Most tényleg ne szóljon közbe – nem csodáltam, hogy kijelentette: megöli. Kijelentette, nem akar magának ilyen írót. – Megöli?! – Ezt vallomáson kívül mondom. De a hitelesség kedvéért, pontosan így hangzott el a mondat: „Nem akarok magamnak ilyen írót, egy ilyen gyomorbajost.” Pedig lehet, hogy nem a gyomorbajtól volt beesett az arca, ez Pesti hipotézise. Az életmód, melyet fölvázoltam, elég ok – a helytelen táplálkozás és a rendszeres mozgás hiánya. – Marika! Jöjjön be, legyen szíves! Civil ruhás, középkorú nő. Leül a piros asztali lámpa mögé. „Hideg. Határozottan hideg. Nem csoda, hogy nincs szerelmi életem, ha ilyen nők vesznek körül.” – Kattogni fogok, nem zavarok? – Tud arról, hogy a Pesti Kornél néven anyakönyvezett személy személyesen felkereste volna, megfenyegette vagy 201


netán bántalmazta a fentiekben írónak nevezett, ismeretlen helyen tartózkodó személyt? – A magam részéről azt nem értettem, miért van nála lila nárcisz. Sokáig nem. Mindenütt lila nárcisszal bukkant fel. A kezében, a gomblyukába tűzve… Volt úgy, hogy rágcsálta. Azt gondoltam, Apollinaire miatt. – Betűzné a nevet? Az aktacsomó alól újabb porpamacs libben fel. – Nem! Ezerszer is nem! Nem kell mindjárt berezelni. Azt mondta, hát azt mondta! Pesti sokat fecseg – mindene a fecsegés és a friss tengeri rák –, és ennek egyébként sincsenek következményei. „Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig, szemedtől életem lassan megmérgeződik…” – Apollinaire…. Ismeri? Döbbenetes erejű sorok. Nárciszt mondtam? Ha! Micsoda tévedés! Kikerics, ez a helyes szó. Vagy kökörcsin? A kikerics sárga, nem? Megőrülök a ká betűs virágnevektől. Botanikában járatlan vagyok. „Képes, és verset szaval itt nekem.” – Azt hiszi, nem ismerem Apollinaire-t… Tudja mit: kötelező olvasmány is volt! A Rákócziban érettségiztem… – Ismeri Apollinaire-t… (Bolygó meghatódik.) Micsoda döbbenetes erejű találkozás! Akkor tudni fogja, hogy mit jelentett Pestinek az a lakás. Azt mondta, Szent Flórián szobra áll a lépcsőfordulóban. Én ezt, hogy őszinte legyek, nem hittem el. Egy pesti bérházban? De nem hitte el Kéry sem, aki, mint említettem, szintén fültanúja volt a beszélgetésnek a zirci apátság filagóriájában. Azt mondta: Pesti, már megint színezel. Megtaláltad az íródat, rendben van. Végre van köztünk egy igazi író. De ez a Szent Flórián, ez nem jön át. Hiteltelenné teszed az elbeszélést ezzel a valószerűtlen részlettel – e szavakkal bírálta Kéry Pestit. 202

De ne feledjük – Kéry nősülni készült, és senki sem ismerte a jövendőbelijét. Gyanús, nem? Valóságos rejtély. Pékh szerint Kéry Nautiluszba volt szerelmes. Tudja, Nautilusznak hívják az állatkertben a nőstény vízilovat. Mint mikor kis kortyokban kezd kotyogni a kávéfőző, Marika csuklani kezd, és újabb papírt fűz a muzeális írógépbe. – Tehát Kéry is… fültanúja volt a beszélgetésnek? – Ízlése? Ugyan! Ha látta volna a tortát! Az volt aztán torta! Az egy… pancser! Vagy inkább puncser, hahaha! – Kéry? – Dehogy! A cukrász! Puncstorta világoskék marcipánnal? Hogy őszinte legyek, úgy nézett ki, mint… egy szögletes, hermafrodita csecsemő. Talán nem a legtalálóbb hasonlat, de szabadon asszociáltam. Pesti fejébe vette, hogy az írónak születésnapja van. Hogy miből gondolta, nem tudom. Én a saját születésnapomról is megfeledkezem, nemhogy torta! De mindenkinek megvan a maga heppje. A fejébe vette, de a torta vásárlását Kéryre bízta. Hogy miért? Voltak ilyen baklövései. A tortát Kéry vette meg, de kezében a fehér, „Bonbon cukrászda” feliratú papírdobozzal Pesti lopakodott a lépcsőházban. Szent Flórián előtt megtorpant. Miképpen fogja, gondolta, a tálcát az író lakásába csempészni? Még az is eszébe jutott, hogy a küszöb előtt hagyja a dobozt, mint a talált gyereket egy Dickens-regényben. Végiglopakodott a gangon… Remélte, hogy a szomszéd nem látja meg… Odaért az ajtóhoz… Nyitva volt. Tudom, banális megoldás, de Pesti így mesélte. Nem tudom, kinek ilyen szegényes a fantáziája, az írónak vagy Pestinek. De az író nem is tudhatott erről: neki meglepetés a torta, hiszen az egészet Pesti találta ki – feltűnés nélkül akarta becsempészni hozzá. 203


Na jó: de ha ő írta Pestit, akkor a meglepetést is ő írta, nem? Tehát mégis tudott a dologról, sőt, lényegében önmagát akarta meglepni! Önző, posztmodern gesztus, mit gondol?! Kapaszkodjon meg, felügyelő úr: csíkos felöltő volt Pestin! Azt hitte, feltűnés nélkül császkálhat a gangon, kezében tortás dobozzal, csíkos felöltőben! A Mayában előző este sokatmondón legyintett. „Nekem már úgyis mindegy” – jegyezte meg, fennhangon, többször. Mégis, minden ellenérzését leküzdve, harmincöt fok nyári kánikulában, bal kezében puncstortával lopakodott végig a gangon másnap, és… persze hogy az egész ház kiszaladt, hogy megbámulja. De kinek lehetett volna olyan kutya mázlija, hogy résnyire nyitva találja az ajtót, mint neki?! Fél négy volt, és az írónak a belső szobában kellett ülnie. Ha minden Pesti elképzelései szerint megy – és a tolóajtó csukva van! –, az író észre sem veszi, hogy ő, mint egy meglepetésre időzített bomba, a lakásban ólálkodik a világoskék marcipánrózsával, és ajándékát elhelyezheti a hallban. Ám a bejárati ajtóban kísértés fogta el. Mit írhat éppen az író? Próbálta maga elé idézni: milyen lehet a személy, akinek létét köszönheti; milyen lehet az arca és… A keresett személy személyleírása („Pesti Kornél”, 2004/003-14) A keresett, „írónak” titulált személy magas, még inkább hórihorgas alkat, mintegy száznyolcvan-száznyolcvanöt centiméter, tartása általános, vagy in204

kább kissé görnyedt. Testalkata, végtagja, fogai épek. Haja világosbarna, szeme világosbarna, bőre világos színű, sárgás, beteges jellegű. Különös ismertetőjele, hogy a lakásban kávéspohárral a kezében járkál, akár üressel is. Más ismertetőjele (bibircsók, forradás, tetoválás ilyesmi) nincsen. Gerince görbedett, ez foglalkozási ártalom, merthogy a foglalkozása író neki. Inkább szangvinikus lenne, mintsem flegma, csakhogy feltételezhető módon gyomorbajos, és ez kedélyállapotát a sárga epe irányába határozza meg. Sovány, munkabíró fajta, napi nyolc óra munkaidőt gondolkodás nélkül kitölt. Nem is lenne baj, ha öltözete nem lenne hanyag: kék posztó háziköntös, melyet citromsárga selyemsodrony kötöz meg derékban, tarka posztópapucs, lenvászon gyolcs. Fején, kiváltképp téli hidegben, bordó szín bojtos hálósapka. Utcára, főleg vásárolni, el nem ítélhető módon kitérdelt szabadidőruhában ruccan ki. Haját, arcszőrét ritkán nyírja illetve beretválja, inkább csak muszájból, ez fizimiskájának ún. „krisztusfejet” kölcsönöz. Napközben a lakásban motoz vagy ír. Irálya többnyire az ún. „fentebb stíl” jegyében születik meg, de ez inkább megszállottságot leplez, mintsem modort. 205


Ha látjuk, jelentéktelensége miatt nehezen ismerjük fel. Az átlagosság megtévesztő, legyünk résen! Kelt. Budapest, 2004. Sept. 2-n S. nyomozó hadnagy …és maga elé képzelte az író fizimiskáját, de, mint utóbb mondta, sikertelenül. Az alak a képzelet félhomályában maradt. Pestiben tüskeként lappangott a gyanú, hogy az egészet illetően téved. De minden tétlen perc olaj a tűzre: vagy az író dugja ki az orrát, vagy a szomszéd látja meg, jóformán egykutya. Semmiképpen sem tud számot adni arról, hogy mit csinál a gangon, kezében a tortás dobozzal… Sajnos jobb nem jutott eszébe, mint hogy sétáltatja a dobozt. Ez pedig necces… Erőt vett magán, és finoman betaszította térdével az ajtót… Ez az utolsó hírem Pestiről. – Köszönöm. Sokat segített. A csikket a filodendron tálkájába hajítja és körülményes mozdulattal kezet nyújt (bármiben segítek, kérem, találják meg a barátomat!), és közismert imbolygó járásával, mely alapján neve származik, a kijárat felé indul. Az ajtóban még visszafordul: – Talán mellékes, de mégis… úgy tudom, az író asztalán levélnehezék pihen… kőkoponya… fekete bazaltból… „Vajon mért én kapom a legzűrösebb ügyeket, az összes művészt és prostituáltat?” De nincs válasz, s így végre átadhatja magát szenvedélyének, a gondolkodásnak. Miután végzett a tanúkihallgatással, Shelty felügyelő könnyed sétára indul, mert – józan tapasztalat – a gondolkodást mi sem inspirálja jobban, mint a könnyed séta. A város 206

megint olyan, mint aki gyilkosságra készül. Lappang valami a mélyén. Már elkövetett és elkövetésre váró bűntények leselkednek a homályos kapualjakban, az egymásra torlódott bérházak rég nem használt pincelejáróiban titokzatos zsákokat vonszolnak sötét arcú emberek, hogy valami félreeső zugban, soha nem használt rekeszben az ott maradt szén alá rejtsék. A nyitott földszinti ablakokból fojtott kiáltásokat lehet hallani. Valaki mintha őt is figyelné. A tekintete a hátába fúródik. „Szemmel tartanak”, gondolja, és reflexből behúzódik egy kapualj alá. Kis idő múlva óvatosan végigpillant az ismét néptelen utcán. A Kálvária tér közelében járhat. Mégsem követi senki. Egyedül van. „Hogy is hívták csak azt a kertet, ahol Jézust magára hagyták a tanítványai?” Mintha révülésszerű látomásba jutna, résnyire nyitott szemmel, a házak közt megnyíló járatokban hatol előre. Idegen helyre jutott, pedig azt hitte, jóformán minden házat ismer a kerületében. A két- és háromemeletes házakkal beszegett utca enyhén lejt és jobbra fordul. „Úgy sejtem, jobbra kellene haladnom. Mindig csak jobbra…” Egy sarkon a falnak támaszkodva megáll. Szemben Hééé diszkontáruház bejárata nyílik. Az imént hallott beszélgetés részletei és a körülmények egybeesése bizonytalan, mégis termékeny interferenciát eredményeznek. A vadászkutya éberségével a szomszédos, sárga bérház felé lódul, talán mert az épület képlékeny határozottsággal törleszkedik a többi elé, mint egy plasztikus, citromsárga tömb, egy rendkívüli sütemény. „Citromszelet. Mint a Sima-ügyben…” Remek intuíciója sohasem hagyja cserben. „Ott is a sütemény vezetett nyomra.” (Eszébe jut persze, hogy a Sima-ügy után lefokozták.) „Ha az aktatáska-vonalon elindulhattam volna… Politikai nyomásnak lettem kitéve.” De csend van, mint egy korhadt fatörzsben. Ez a csend a nagy pillanatokat, a látomást és az őrületet előzi meg. Valami tör207


ténni fog, súgja az éber, belső hang. Idegszálai megfeszülnek… A napfény kitör a föltolult felhők mögül, és a sárga épületre fénypászma vetődik. Ez úgy érinti, mint valamiféle bizonyosság. Irracionális? Igen. De tapasztalta, hogy a megérzésnél nincs élesebb szimatú kopó… „A rettenet és remegés pillanataiért érdemes élni.” A sárga bérház előtt gyanakodva megáll, és hosszú ujjaival babrálni kezd a mellkasán, ahol a vászonkabát alatt rejtve tartja a szolgálati fegyvert. „Ha most kinyílik a kapu, bemegyek.” A kapu ebben a másodpercben kinyílik. Szőkére festett, férfias fej jelenik meg a kapunyílásban, és az úttestre szökik… Megrökönyödik: férfi-e vagy nő? A testalkata férfira utal, de rövid szoknya, körömcipő rajta, a kezében retikül. Mindegy. Besurran, és a lépcsőház hűvöse kellemesen borzolja idegrendszerét (hiszen a kora ősz ellenére rekkenő meleg volt kint), hűt és inspirál; mint két-három pohár jó bor után: megnyílnak az asszociációk csatornái, bonyolult és megalázott idegrendszerét frissesség – emlékezés és ábrándozás – árasztja el. Az emelkedettség, az alkotás pillanata ez; a szabadon áradó gondolatoké, melyek nem fegyelmezik egymást; de nem is csaponganak. Titkos ösztön – talán egy magasabb szerveződés látomása – rendezi őket. Miért nem vagyok író, gondolja, és nem érti, miért ne válhatna rögtön azzá. Vágyakozik a megfogható után, már-már kezében a pillanat borostyánköve; de elejti, és megsejti nyomban, hogy ez az állandóság számára nem adatik meg. Csak a bizonyosság öröme, hogy létezik magasabb szerveződés… Szívét a kiáradás vágya tölti el, és mintha finoman a magasba, saját élete fölé emelkedne. Világos rajzolatú térképet, sziklaszirtre épült várból nézi egy régi város alant elterülő romvidékét. Életünk kiemelt pontjait ritkán éljük meg megrázkódtatások nélkül. Félszegen oldalaz a kapubejáróban, a lépcsőház vaskorlátja felé… Mint az epilepsziás, aki pontosan tudja, hogy 208

hamarosan a fejére számlálják az önkívület perceit… És a lépcsőfordulóba érve megáll. Szent Flórián szobra kérdőn és gyanakvón néz rá félemeletnyi magasból. – Mit akarsz te itt? – kérdezi csendesen a szobor, és aranyozott feje meg-meginog, és bütykös ujjaival oktatóan feddi Sheltyt. – Mit akar ebben a tisztességes házban egy ilyen gyújtogató? Miért gondolod, hogy az igazság, melynek kósza kergetésére életedet tetted, nem tények összevisszasága?! Ha be akarsz lépni a kapun, óvakodj az igazságtól! Mit gondolsz, ki vagy te, hogy az igazságon tűnődj?! – magyaráz felpaprikázva. – Azt, amit ti, halandók igazságnak neveztek (bár sejtelmetek sincs róla, mi az), a nálad nagyobbak és bátrabbak sem pillanthatják meg…! Aki látta, egytől egyig megvakult, érted? Az igazság mindnek a szemére lobbant…! Tudod, hogy így járt Ő is…? A Magasságos, akit ti Úrnak és Istennek neveztek, és akinek félszegen és ájtatosan ejtitek ki a nevét… Akinél valóban nincsen nagyobb… De ő is vakon rakosgat, mióta látni akarta az igazságot… És most már kijátsszák trónja körül őgyelgő angyalai… Mert az angyalok, a maguk mulatságára, találomra adogatják a dolgokat a kezébe…! „Hallucinálok… Ez a fülledt meleg… Az egész napi hercehurca…” – Nem hallucinálsz! Mit gondolsz, azért várlak évtizedek, vagy… ki tudja… évszázadok óta, hogy ezzel elintézz?! Hogy semmibe vegyél?! Gyere csak közelebb! Így! Gyere, csak gyere… Érints meg… Itt… Mit érzel…? Flórián éget, mint a tűz. – Tűz… 209


– Tűz? Ez tűz? Jegyezd meg, ha ezen a lépcsőn fölmész, és bemész azon a kapun, sokkal égetőbb tűzbe zuhansz… (Rikácsolóvá válik az aranyozott hang.) Az aztán tűz, ami ott van! A legforróbb tűzben akarsz égni, barátom?! „Megőrültem.” A felügyelő úgy válik le a szoborról, mint egy darab vakolat. A lépcsőfokokat párosan szedve rohanni kezd, mintha máris késő lenne, kivágódik a gangra, de a résnyire nyitott ajtó előtt megtorpan. Képek és látványok mutatják áttetsző testüket, mint kristály mélyére dobált érzetek a tört felszínlapokon, de ez a sokaság egyszerre összeáll. Egyetlen kontúr áll az észleletkupac közepében. Egy szobor. Az a szobor. Megmozgatja a vállát, mintha a pisztolytáskát keresné. (Általában megnyugtatja a pisztoly tapintása.) De nincs nála fegyver. Az a képtelen ötlet jut eszébe, hogy „itt a fegyver úgysem segítene”. Hozzáérinti a mutatóujját. Képlékeny arc, mintha elfolyt volna. Közelebb hajol. Viaszos anyag. „Tényleg viasz. Viaszból mintázták meg…” Langyos, sima. Aha. A bejárati ajtó fölötti világítóablakon keresztül az arcon minden délelőtt keresztülvonul a fény, és a nyári melegtől (hiszen a napnak nyáron az üvegen át is ereje van) az arc átmelegszik, sőt, júliusra egészen megpuhul, saját tömegét is épp csak megtartja, olvadozni kezd. „Pesti Kornél arca. Viaszból öntötték ki” – ismétli meg. – „Felismerem a fantomrajz alapján.” Halott arcáról készül ilyen viaszöntvény… Nem, ez morbid. „Mért nincs nálam fegyver?” 210

Gondolkodni kezd, mintha valódi nyomokat követne; a valós életben elhelyezhető, „reális” nyomokat. Mit akarhatott a szoborral az író, ez a beteges, gyomorbajos alkat? Miért állítja ki a hallban áldozatának viasztestét? Mi a célja ezzel? Mit is hablatyolt őzarcú kihallgatottja délelőtt? Írja a sorsát? „Megőrülök” – mondogatja sokadszor. Elkerekedik a szeme. „Sérülések. Sérülések vannak rajta…” Tűkkel döfték tele a másolatot. „Testmágia! (Most a pszichiátria-tanfolyamon tanultakat idézi fel.) Archaikus-mágikus technikák a huszonegyedik században.” Ekkor mozdul valami odabent. Észbe kap, bentről láthatják. Ha van ott valaki, feltétlenül látja, ahogy ő az üvegajtó előtt áll. Ő viszont nem lát be az opálos üvegen… Egészen kiszolgáltatott. „Hogy nem gondoltam erre.” Surranó, óvatos zajt hall. Félrehúzza a tolóajtót, besurran. Körülnéz, egy polc takarásába húzódik… „Könyvtár? Csak nem könyvtárba jutottam?” (Idegesítő hangot hall: „Mi másra számítottál, Shelty?”) Kéziratok és irattekercsek a mennyezetig fölpolcozott falakon, könyvek, régi bőr- és vászonkötésben, címfeliratok nélkül, poros pergamenek. Szövegmúzeum. A terem közepén irdatlan íróasztal, azon is dossziék és fóliánsok roskadásig, üveg tintatartó. Az asztal közepén fekete kőkoponya. „Ez az! – ismeri fel. – Ez az!” (Nem tudni, mért éppen ettől rémül meg.) – És ezek… Csak nem!? Jobb oldalon, szemmagasságban a polcon viaszbabák sorozata. Pontosabban: egyetlen pici viaszbaba, különböző, meglehetősen realisztikus élethelyzetekben. A hasonlóság mindig jól kivehető. Pesti Kornélt ábrázolja mind. Itt dobogón áll, a háttérben felismerni az iskolai falitáblát, a kezében alighanem kréta. Villamos lépcsőjére kapaszkodik fel. Mosolyog, a 211


lányalak arcát nem látni. Asztalnál ül, előtte számtalan üveg és pohár. Aztán: egy írógép. A szobrász aprócska volta ellenére élethűen mintázta meg, a kocsiszekrény, a továbbító kar, sőt, a billentyűk mindegyike pontosan kivehető. A figura a gépre mered, mindkét keze az ölében. Még fel is cédulázták: „Pesti Kornél az ihlet óráján.” „Az ihlet óráján! Megáll az eszem!” A titokzatos szobrász valóban Pesti Kornél életének legjelentősebb pillanatait alkotta meg. A hely, ahová került, Pesti Kornél életének könyvtára és mauzóleuma. A kéziratok Pesti sorslehetőségeit őrzik. Kezébe vesz egy márványkötésű kötetet, de nem üti fel – tudja, abból sem ismerné meg Pesti Kornél sorsát. Csak körülírás lehet, ahogy a szobrocskák sem Pesti tökéletes megjelenítései! Ahogy a mozdulat is, legyen bár a legjellemzőbb is – ahogy egy Michelangelo, egy Rodin vagy egy Medgyessy látja –, szintén kevés… A jelentések bármilyen sokaságát idézze és tárja fel árulkodó gesztusaival, az arc vagy a kéz formáltságával, földre vetülő árnyéka csak az elsuhanó jelentésnek, mely az élet és sors talajába gyökerezett pillanattól rúgta el magát. Az életlehetőségek száma köztudomás szerint végtelen és egy, ám a sokaságból egyetlen realizálódik… Közelebb került Pestihez, mint a nyomozás során bármikor; de felismeri, hogy sohasem kerülhet hozzá igazán közel. Sohasem fog vele találkozni ott, ahol mozdulatainak magja pihen. Talán nincs is ilyen mag. „Végleg elveszítettem szem elől” – gondolja, ám nem adhatja át magát a keserűségnek. Csilingelő hangot hall, és összerezzen. – Pestit keresed – csöngettyűz a hang. – Tudtam, hogy el fogsz jönni. Nem találod itt, de segíthetek, hogy a nyomába szegődj. Én is az ő nyomában vagyok. Gyere most velem! 212

Puha lánykéz. Szinte forró. „Egy kicsit cicás.” Húzza valahová. „Aha! Itt szökött be tehát észrevétlen!” (De már haldoklik benne a nyomozó.) A könyvszekrény mögött rejtekajtó. Csigalépcső. A fordulóban fénykép: Pesti és ez a gyönyörű nő. Pesti a lány fekete gyapjába fúrja az ujjait. – Ezek mi vagyunk. – Látom, hogy ti vagytok. („Micsoda mázlista ez a Pesti…”) Hova megyünk? (Nem válaszol. Mosolyog… De mért nem válaszol?) Minden valószínűtlen, de talán ezért nem ijesztő. Keskeny ajtó. A csigalépcsőn fölkapaszkodva lapos tetőteraszra jutnak. A magasban kert van, gyep, szőlőinda, trombitavirág, lugas és leanderek, a kő mellvéden keresztül sárkányfa hajol az odalent elterülő, tudatlan város fölé. Kitárul előtte a város, ahol eddig élt, őszintén, leplezetlenül. Kertjeivel és udvaraival, nyitott és zárt ablakaival, mint egy pőre, szép nő. (Pedig a legtöbb ablakon függöny van. Vagy éppen azért?) Mintha a város valamennyi története feltárulna előtte, amelyekben nyomozást végzett, és azok is, amelyek mellett közönyösen haladt el. Nem lehet felfogni ennyi történetet. Kusza fonalak szövedékének látszik. Egy serény kéz öntudatlanul bogozza és fejti ki ezeket a szálakat… Most éppen ő az, aki látja ezt a kezet; látja, hogy fog és elenged; köt és kibont; de tudja, hogy ez a csoda egyetlen pillanatra mutatkozik meg. „Meddig tarthat – gondolja – ez a gyönyör?” Keze a lány kezébe kulcsolódik, aki szintén „Pesti nyomában van”, és hangosan is kimondja ezt a mondatot. – Meddig tarthat ez a gyönyör? – Ugye tetszik? – töri meg a csendet a fekete hajú. A lány kérdésétől megkönnyebbül, ezért fölsóhajt. – Egy vallomással tartozom – mosolyog rá a lány, tekintete a nyomozóét keresi, és a kezét még mindig nem engedi el. – Eddig titkoltam elő213


led valamit, de most elárulok mindent. Hunyd be a szemed… Így… (Lesimítja a szemét, mint egy halottét.) – Hamarosan tudni fogsz mindent! Mindent, érted, mindent! – és kacéran megvillantja gyöngyfogsorát, de ő ezt már nem látja.

GYA RMAT

„Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg, amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa, úgyhogy azt a meggyőződést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a formájában nincs semmi oka és célja. El kell tehát menekülni valahová, ahol azok egyszerűekké és könynyen megfejthetőkké válnak…” Csáth Géza

Mintha borsót ráznának az alagsorban vagy a poros és maszatos padlásfeljáró szúette lépcsőfokai alatt farostában, hoszszan, sokáig. Telefoncsörgés ébreszt, félálomban egy mondatot hallunk, hogy „Muszáj a végletekig kitartani.” Nem tudjuk hová tenni ezt a mondatot. Túlságosan jól ismert hang követi, de semmivel sem kevésbé vagy inkább valós, mint az álombeli: – Ébresztettelek, főnök? Fél ötkor minek aludni? – kérdezi ez a hang. – Tudom, mi jár a rossz hír hozójának, de ki fogod találni, mért hívlak. Vicces vagyok? Igen, azonnal be kell jönnöd! Valami baromi nagy szarban vagyunk. 214

215


– Mi az istennyila van már megint?! – kérdezzük erőtlenül. Mintha távozott volna belőlünk valami, üresnek érezzük magunkat. – Majd bent! Kéz felkap, láb kipörög! Ennyi! – folytatja ez az akarnok, és magunkra maradunk a vonalhanggal. Elfojtunk egy káromkodást. Mély és kellemetlen álomból ébredtünk, de azt az egyetlen mondatot leszámítva képtelenek vagyunk felidézni álmunk részleteit. Viaszarcú szobor beszélt hozzánk, és „rendkívül fontos tennivalónkra emlékeztetett”. Félrecsúszott, kék csíkos pizsamában billegünk a natúr fenyőfa ágy kemény peremén néhány másodpercig, aztán helyére akasztjuk a kagylót. (A készülék úgy van felszerelve, hogy elérjük az ágyból.) „Megint Imregi szórakozik”, véljük, alighanem joggal. Félfordulattal az ágy peremére gördülünk, jobb lábunkat kidugjuk a hidegbe. Az ágy mellett simára kopogtatott szobainas, előző este levetett, áporodott gönceinkkel. Megbillenünk, de visszanyerjük egyensúlyunkat: meztelen testünkön borzongás fut át. Fél szemmel ellenőrizzük, milyen „aktivitást fejt ki” a kivilágított hőerőmű – az ablaknál állva billegünk fél lábbal papucsban, és nadrágunkat próbáljuk fölráncigálni –, ám tudván tudjuk, hogy a kibocsátott füst koncentrátuma „aznap sem lesz az engedélyezett határérték fölött”, mert akkor a „polgári lakosság egészségének érdekeit szem előtt tartva azonnal rendkívüli intézkedéseket vezetnének be”. Érdekeinket szem előtt tartják, megnyugszunk: bár a hőenergia egyre drágul. Engedünk a csábításnak, a szemközti folyosóra vetvén tolakodó tekintetünket: a barna tündér a függönyt behúzta-e. Nem, megint elmulasztotta behúzni, mégsem látunk be. Az események aggasztó módon a megszokott mederben folynak. Rosszul ébredtünk, filozofikus hangulatban vagyunk. Nem téveszt meg a látszólagos nyugalom, „lakókörletünk” 216

eseménytelensége. Akármi megtörténhet, véljük. (Nemhiába dolgozunk tizenhatodik éve a rendkívüli csoportnál.) Hiszen már az is döbbenetes, hogy létezhet egyáltalán bűntény. – Egészen biztos, hogy ez a gondolat a lelkünkbe tipor. Megtörik bennünk valami, a tükör előtt billegünk az élesre fent borotvával. (Inkább rigolya, mint hagyománytisztelet, hogy késes borotvát használunk.) Talán szükségszerű is, hogy megtörjön. Rettenet lappang az események mélyén, talán a felszínhez egészen közel. Rosszabb perceinkben arra gondolunk, hogy a gyilkosság sem más, mint a rettenet felszínre türemkedése. Lerakjuk a kést és vizet fröcskölünk magunkra; az arcunk idegen, és egészében semmi köze hozzánk. Eszünkbe ötlik az álombeli hang, tisztán és világosan újabb mondatot mond: „Még mindig te vagy a király, de ez most nem a te időd.” Fölhorkanunk, de részben igazat adunk neki. (Mindenről a múlt jut eszünkbe.) Veszélyes környéken mozgunk, a téli kikötő környékén és a külső-Soroksári úton, minden lépést latolgatni kell. Talán ezért az állandó feszültség. Megoldhatatlan ügyeket oldottunk meg, ezért tartanak tőlünk a pályaudvarok és a lóversenytér vagányai. (Sőt, a kisebb arcok talán tisztelnek minket.) Példaképünk a gyors kezű, fekete New York-i ügynök: Fred Kyle. Mi voltunk, aki kelepcébe csalta a Zsákost, bizonygatjuk. Élvezzük, hogy a hangunk üresen kopog a tengerkék csempés fürdőszobában. „Ki a legjobb?” – vágtuk a szemébe. (Mi magunk kattintottuk rá a kézbilincset.) Köpni akart, de akkor képen töröltük. Ha a felsőtestünket vesszük szemügyre – így, ahogy a falilámpa megvilágítja, „frontálisan” –, talán még elégedettek is lehetnénk… Mellkasunk zömök, telt. (Igaz, van egy kis felesleg deréktájon.) Hallottuk valahol: a rendszeres testedzés hiánya és a stresszes élet is megköveteli a maga 217


adóját. – De ez még hagyján! Az arcunk ne volna beesett! – Történt valami időközben, talán az éjjel; vagy korábban, évekkel ezelőtt; akárhogy is, fű alatt történt. Megöregedtünk volna? Is. De annyi mindenfélét mondanak! A nagy pénzeket kalózok nyúlják le, vérszomjas tengeri rablók… Zsákos minap egy napilap címoldaláról vigyorgott ránk: felmentették, mára fontos ember… (Képét kicelluxoztuk az aktatároló oldalára, azóta elpiszkolódott, szélei beszakadoztak.) Csalódottak vagyunk, amennyire ezt a józan ész meg is követeli. Reggelente mintha nehezebben kelnénk, és ha riasztanak, nem fog el az a lázas izgalom. Jó lenne váltani, pályát cserélni, gondoljuk néha; de akkor sem történne semmi. „Talán valami nagy siker vagy nagy szerelem menthetne meg.” Úgy döntünk, mégsem borotválkozunk. – Vajon mivel lephet meg Noshelty? – jut eszünkbe a hajnali telefonáló, és felidézzük helyettesünk, a magunkkorú, elvált nyomozó főhadnagy vonásait. Reméljük, hamar túlesünk a helyszínelésen, és a holttest látványa sem lesz émelyítőbb a kelleténél. – Gyors voltam? – kérdezzük majd, amint hivatali szobánkba érünk, amint szoktuk: hogy legalább köszönni ne kelljen. – Megint Imregi? – Örülni fogunk, ha helyettesünk legalább bólint. Őt is megfogta az idő, ébrednénk rá. Kopaszodik, az arca lötyögő nejlonzacskó. Tizenhat éve dolgozunk együtt az osztályon, villan eszünkbe. Kideríthetetlen okból mindenki „Sheltynek” és „Nosheltynek” hív minket. (Talán mert mind a ketten apa nélkül nőttünk fel.) Ismerjük a gesztusait (unjuk), ám most, ahogy derékig meztelenül téblábolunk a tükör előtt, megsejtjük, mégis emlékeztetnek a mi gesztusainkra. Mintha egyszerre két helyen időznénk: saját fürdőszobánkban, és ugyanakkor bent is, a megszokott dossziészekrények közt. Egymást fürkésszük egymásnak fordított íróasztalaink mögül. Megérezzük, nem ugratás a korai riadó: valóban 218

vészhelyzet van. (Nemhiába volt ideges a telefonhangja. És mindig leleplezi, ahogyan cigarettázik!) Ő is ismeri a gesztusainkat. Talán elismerést akarunk majd kiolvasni a tekintetéből, amiért ilyen hamar beértünk, szikráját az egykorinak. Ám csupán ezt mondja majd talán, kimérten: Valóban Imregitől kaptuk ezt az ügyet is. – Még csak ránk se pislog. Végre fölállt az asztaltól, hogy kezet nyújtson. – Névtelen telefonáló… A beszélgetést rögzítették. Újabb meglepetés, nemde? A meglepetéseit is unjuk. Nem olyan nehéz a tárgyakat felidéznünk, az asztalon, ahogy tegnap délután csapot-papot hagytunk: a rendezetlenséget az ódivatú telefonkészülék körül, a vízilóborítós mappát. (Íróeszközzel kiismerhetetlen okból egy csomagolóipari cég lát el.) Bizonyára lesz magnófelvétel is. Ez hozzátartozik az ilyen „névtelen telefonokhoz”: évtizedek óta ugyanazok a Tesla márkájú gépek! Ízléstelen, barna kukac kikunkorodik majd íróasztalomon. Intünk képzeletben, indítsa el a készüléket, és mozdulatunkat azonnal meg is bánjuk. (Elindíthattuk volna mi magunk is.) Amíg a tekerccsel szöszmötöl, kihúzunk egy „mappák” feliratú gyűjtőfiókot, és a dossziék mögül konyakosüveget és vizespoharat veszünk elő. A poharat egyharmadáig töltjük. A régi magnetofon recsegve indul el, nem szalaghiba, egyszerű mellékzörej, a hangtechnika esendőségének jele. Nem éppen kellemetlen, kicsit érdes hang lesz. Megborzongunk, mert hűvös van a fürdőszobában. Hirtelen sugallat: leoltjuk a villanyt, és a félig takart ajtón át beszűrődő fénypászmában állunk, sajátos megvilágításban. Mondat végén nem viszi le a hangsúlyt ez a kellemetlen telefonbetyár; monoton, ám határozott hangon valami hihetetlen történetet mesél el: „… amit mondok, vegyétek nagyon komolyan – mondja. – A hely neve Gyarmat, a palackozóüzemtől két kilométerre 219


keletre, R. közelében, a vasúti töltés túloldalán. Z. felé kell elfordulni, a betonúttól nyárfaerdő választja el. Ez az alaptábor. Van egy kiszolgálóüzem is az alaptáboron túl (egy bizonyos ellátóegység), oda is az alaptáboron keresztül visz út, át a sorompóval elzárt és drótakadállyal megerősített II. kapun. Az alaptábort kivégzőgyarmatnak, az ellátóegységet tábornyelven kivérzőgyarmatnak nevezik. Vicces? Szerintem az. A kiszolgálóüzem területén nincsen őrség, de a személyi állomány föl van fegyverezve. Négy őrtorony van; a kapus szobájából, valamint a napos tisztéből az útra látni. A tábor csak az erdő felől közelíthető meg észrevétlen. Kutyás őrzés nincs, csak éjjel; az őrség gumilövedéket és könnygázt használ, éles lőszert csak rendkívüli esetben vetnek be. A tábor őrzését huszonnégy-huszonnyolc fő, vagyis egy őrszakasz látja el, de mint mondtam, a kiszolgáló személyzet is fegyvert tart magánál. A transzportáltak életkora változó, de általában tíz-tizennégy év, ebbe a táborba kizárólag hímnemű egyedeket gyűjtenek. Hetente van behajózás, kedd délelőtt tizenegy óra magasságában harminc-negyven újonc érkezik. Ilyenkor a legkönnyebb rajtuk ütni, mert az őrséget lekötik az új turnussal kapcsolatos feladatok. Az emberanyag a szortírozóba, majd a napos tiszt rendelkezéseinek megfelelően a barakkokba kerül. A barakkok a tábor keleti oldalán terpeszkednek zárt alakzatban a fák közt, az alakulótér mögött; a tér nyugati felén a fürdőgödör és a zsákmánybontó, valamint féltetővel fedett szárnyék helyezkedik el. Az egyedek táplálását itt végzik. A fürdőgödörben minden délután vértisztítás folyik, a szarbunker esetenként használható (a tábornyelv kis- és nagyesetet ismer); földbe mélyített falai közül nem szűrődik ki hang. A Gyarmat jelmondata: ‘Mielőbb végezz magaddal.’ Az idő ellenetek dolgozik, kapjátok össze magatokat!” 220

A felvétel ezen a ponton szakadna meg (véljük a félhomályos tükör előtt). – Mi ez a hülyeség? – kérdeznénk idegesen Nosheltytől. (Elég szégyen, de megbicsaklana a hangunk: talán nem is lehet hozzászokni a borzalomhoz.) – Mi a szar ez? Elég különös módon fogalmaz… – mondanánk, hogy beosztottunk azonnal lecsaphasson. – Különös módon fogalmaz?! Ennyit tudsz mondani, főnök? – rikoltaná diadalittasan. (Mit lehetne itt még mondani?) – Égbekiáltó marhaság, Noshelty – felelnénk, hogy a mundér becsületét védjük. – Valaki ostoba módon szórakozik velünk, de még azt sem értem, mit akar elérni ezzel az ostobasággal. Tényleg ezért keltettél fel? Térképet venne elő, teregetné. Igénybe venné mindkét íróasztalt, a nagy felbontású katonai térkép szegélye így is lelógna az asztalperemről. – Lehet, hogy nem is olyan marhaság, főnök. Sajnos. (Ingatná a fejét, mint egy gázlómadár.) – Pislants csak ide! Gyarmat… a vasút… a tájolás stimmel… A palackozóüzem R. közelében…. Ez itt Z…. Itt a töltés… Kapiskálod már? Nem ismerős a helyszín? Hm? – Smerch. A görbe lábú Smerch – jegyeznénk meg tanáros hangsúllyal, és hátravetnénk magunkat a „pille” fotelben, elégedetten, mintha máris „beljebb lennénk”. (Utóbb jönnénk rá, hogy képzeletünk nem véletlenül ezt az esetet idézi: pályánk során legnagyobb lebőgésünk Smerch volt.) A poharat a dosszié mögé helyeznénk, zsebre dugnánk a kezünket. (Még ez hiányzott, hogy erre a lebőgésre emlékeztessen.) – Meg se kérdezed, hogy mit gondolok? – kérdeznénk félig Nosheltytől, félig önmagunktól: de csak azért, hogy a félhomályos fürdőszobában állva fölidézhessünk egy történetet, melyben korántsem mi: hanem legkeményebb ellenfelünk, Smerch volna a főszereplő. Már attól hideg futkározna a hátunkon, hogy eszünkbe juthatott Smerch. – Arra gondolok, Noshelty… – monda221


nánk szórakozottan, de be sem fejeznénk a mondatot. (Nem látnánk különösebb értelmét, hogy befejezzük.) Kezünk a mosdó porcelánján, és azon tűnődünk, mégis jobb volna már az irodában: legalább két-három deci örmény konyak maradhatott az üvegben előző este. – Smerch… Mint egy jeti… Tagbaszakadt, robusztus… – morognánk, hogy helyettesünk azért hallja. – Egy ápolónő gerincét egyetlen ütéssel törte el. Az alvilágban „Zombinak” nevezik – magyaráznánk Nosheltynek, aki mindezt tudja, és szintén töltene a konyakból. (Egy versenyautót ábrázoló poszter mögött kialakított faliszekrényben tartja a poharát.) – Azon tűnődöm egy ideje, Noshelty – fejtenénk ki azzal a hanghordozással, melyet a legjelentősebb pillanatokra tartogatunk –, hogy a gyilkosság nem más, mint nekünk rendelt lehetőség. Egy-egy esély a megoldásra… És ha ez így van – márpedig hidd el, hogy így van! –, akkor nincs bűnösebb ember, mint a nyomozó. Hiszen logikus, hogy az egésznek mi legyünk a főszereplői… Miattunk van a bűn, hogy a nyomára akadhassunk… mármint általánosságban, egy magasabb szempontból! Hát nem őrület ez, ha így fogod fel, mit gondolsz?! – De bizony őrület, főnök – vesz mély lélegzetet beosztottunk, és széles homlokát megtörli egy treffmintás pamutzsebkendővel. Aztán megismétli, fáradtan, unottan. – De mit csináljunk? Áthívom Annuskát a családvédelemtől. Meglátod, tartogat számodra egy-két meglepetést Smerchcsel kapcsolatban. Hogy ne legyen időd ezeken a marhaságokon agyalni! (Egyáltalán nem fogékony a misztikumra.) – Jól van. Hívd át Annuskát – egyeznénk bele fásultan, és megkérdeznénk, hogy nincs-e még egy kis akta a szekrényben. Poénunkon beosztottunk, mint mindig, nevetne. Ezért a regiszterhez mennénk, és kihúznánk a fájlszekrényt, a doszsziék mögül előkerülne a konyakosüveg. Mindkét pohárba 222

töltenénk, mert jó főnök vagyunk, gyorsan, mielőtt Annuska belépne: de bárhogy lenne is, pontosan tudnánk, hogy köves talajra hullott ez az igénk. Annuska, a családvédelmi előadó évszakhoz illő kisruhában libbenne be, mint egy virágszirom, hóna alatt gyűjtőmappa a kicédulázott kartonokkal. Néhány félfordulatot tesz, rámosolyog erre-arra, majd könyörtelenül a bizottság felé fordul. Jó lenne érteni, hogy fér el benne „annyi energia”. – Itt vagyok – jelenti be vidáman; és itt is van. Félmosoly, a fejét ferdén tartja, mint egy influenzával fertőzött háziszárnyas, pillogat egyenesre vágott frufruja mögül. Éles szemüvegkerete mögül vetett pillantása fenyegető. – Három esetet hoztam feltárásra – tárja fel. (Ne higgyük, hogy hamar túlesünk. Akadályoz „önnön fontossága”, amelynek „maximálisan tudatában van”.) – Három suttyó ártatlan árva áll az eltűntek listáján, várva jogos megkerülését! – hangolná cselekvésre az operációs bizottság tagságát szerény félmosoly mögül, és egyben biztosít, hogy a diszkrimináció felmerülhetősége elkerülhető. – Szülői bejelentés történt: apróságok vesztek, gyerekek tűntek el. Jóval több eset lehet, akár száz! Ám a bejelentéstételtől egyéb szülők elálltak. – Talán nem hiányolják gyermekeiket? Nem keresik magzatuk? – rikolt beosztottam. (Hálás mosollyal jutalmazunk.) – Bejelentéstételtől elálltak – pillog Annuska. – Talán csak elfelejtették, hogy gyerekük nincs meg, vagy éppen hiányuk nem tűnt fel. Bruttó három suttyó árva lett nyilvántartásba véve – mosolyog újfent. – Mindössze. (Ez annyit tesz: „kapd be, tapló!”) – Három vonalon indítunk tehát támadást – hallatjuk hangunkat, hogy addig se halljuk az övét; s a kezdeményezés szálát markunkba fogjuk. (Késő.) Félbeszakít, erőteljesen; mintha a beleinkbe taposna. – Igen, hogyne! – csipogja 223


kedvesen. Ránk mosolyog, tűrjük. – Informálva vagyok, és én is három vonalon indítok támadást…! Van valami ilyenkor, ami elkedvetlenít. Ezért engedjük át a terepet, nem a hőhullám miatt, amely elönt. Kifejti, hogy „három szinkron esetet kell elemeznünk”, és hogy mi „elemzésünk célja”. Csakhamar megleli „a közös nevezőt”. Hogy ez mit jelent? Nem firtatjuk. Mérjük stopperóránkon: tizennégy és fél perce lépett be a tárgyalóba; az események irányítását a második percben vette át. Eléri: Smerch gyanúsított hanganyagából a hetedik percben „kriminológiai eset” lesz. Hívatni kell az operációs szakértőt és a készenléti állomány parancsnokát. Egy percen belül belépnek. A térkép illusztrációs anyagára tekintettel „operációs tervvázlatot eszközöl”, mérlegeli „annak megvalósíthatósági kvóciensét”. – Igen – hümmög a parancsnok. (Szemlátomást máshol lenne, de nincs.) – Ellenzi-e valaki egy operatív csoport létrehozását? – veti fel az operatív nőszemély, de nincsen, aki volna ilyen bátor. Legyünk őszinték: mi magunk sem. Az erőket mérjük fel, melyek bevethetők. „Nem kezeljük tényként, de egyelőre nem kérdőjelezzük meg a hanganyag szavahihetőségét.” – Az ördögbe! – fakad ki a készenléti állomány szúrós arcszőrzetű parancsnoka. – Megint beletenyereltem a nagy szarba, ez megint Smerch! – Annuska hálás mosollyal fogadja a kifakadást, mely vizet – feltehetőleg – az ő malmára hajthat. Óhajában nem osztozunk. Homlokunk fölött jelmondat lebeg: „tűrnie kell a magyarnak.” – Hátra volna még a gazdasági és politikai számvetés – szól, s ezek nem késnek. – Hány bevetésfővel számolhatok? – kérdezi a könyvelés mindenese, és kinyitja hordozható kompóterét. (A kompótert hernyótalpálló burkolattal szerelték fel, és kiképezték sivatagi aszály ellen.) – Annuska megrendül, rebegni kezd, fenntartásait jelzi. – Az ördögben! – jel224

zi ismét a parancsnok, és bólogat a fejével. – Ne azon múljon, hogy hány fővel! Mikor az életünket kockáztatjuk! – Benzin-üzemórában? – tárgyiasítja a kérdést az elszámolási osztályvezető ellentmondást nem tűrő hangon, és éles szemüvegpereme felett tekintetet vet. – Ne marháskodjatok! – véli. – Pártsemleges akció híve vagyok! – szögezi le egy szögező, akinek az a dolga. – Eszközöltetni fogjuk, de már csak a következő választási ciklusban! – Félreértés ne essék: másféllel élből szorozd meg a végösszeget! Nem kenyerem a szőrözés! – véli egy vélő. (Mire az egyetértés elkészül, mindenki önelégült, az akció „A” veszélyességi besorolást nyer, fedőneve „Mentőtábor”.) Fáradt tekintetünket a radiátorra vetjük, egy kis melegség. A képzelgésnek különösebb súlya persze nincs. Az ablaknyílás éles peremének támaszkodunk, figyeljük, a keleti égbolt hogyan dereng. Vékony fémfóliát húztak keresztül a horizonton. Félhomályos csík, mélyebb sötétből bontakozik ki. Lassan, ahogy egy nő vetkezik – egyre nagyobb felületet takar ki magából. Feltartóztathatatlanul virrad. A vasúti töltésen lomha tehervonat cammog, rögös huppanásait elnyeli a hajnali fuvallatban meg-megremegő csalán, bodza, dudva. Nullaöt huszonegy van. A lakótelepi félhomályból bontakozni kezdenek a „Mentőtábor” akció kontúrjai. Lomblevelekkel álcázott páncélautó tör előre az erdősáv takarásában a blokkházak mögül, onnan, ahol véget ér a parkosított terület, mögötte – sejtjük – gyalogsági deszant rejtezik. A töltés túloldalán az előretörést domborzati viszony: árok is segíti. Az utászosztagnak huszonnégy perc állhat rendelkezésére, hogy elhárítsa a drótakadályt, amely körülveszi a Gyarmat fedőnevű tábort. („Különös, hogy eddig senki sem botlott el a szögesdrótban. Még jó, hogy nem lett komolyabb baleset.”) 225


Különös az is, hogy a polgári lakosság engedelmesen pihen betonkaszlijaiban, „vízszintesen és vakon”, ahogy a költő mondja, és mit sem észlel… De hát mit is észlel a polgári lakosság mindabból, ami a létben történik?! Nikkeldarazsak csörömpölő felröppenéseire sem kell számítani nullahat nullanulla előtt. Mintha filmet hívnának elő képzeletünkből, nullaöt huszonháromkor egyszerre kiemelkedik a félhomályból a tábor. A barakkok, az alakulótér, a felépítmények – a képzeletben kialakított vázlatrajz nem fedi mindenben a valóságot, de a tereptárgyak helyzete valószínűsíthető. Nullaöt harmincnyolc: az utászok parancsnoka jelzi, hogy tíz perc tervmódosítást kér. Talán a drótakadályt erődítették taposóaknákkal. (A kommandósok „pukkancsoknak” hívják a taposóaknát.) Az Operációs Parancsnok a módosítást jóváhagyja. – Hihetetlen! – hüledezik a szúrós szőrzetű OP PK. – Pukkancsok civil területen, a műúttól egyezernyolcszázötvennégy méteren belül! – Erős ellenállásra számítunk! – szögezi le nullaöt negyvennégykor beosztottja, az OP PKH. A harcállásponton az idegállapot feszült. – Miért számíthatnánk erős ellenállásra? – szegezzük az ostoba, mégis elengedhetetlen kérdést a feltartóztathatatlanul derengeni kezdő tájnak, hiszen tudjuk, hogy csak képzeletünk ellenállásába ütközhetünk. Szemléletünk szabadon mutál a tömör, lakótelepi tömb mögött húzódó nincstelen erdő, a vasút és belső, elképzelt tereptárgyai közt. Nullaöt ötvennyolc. Kinyitjuk az ablakot, friss levegő és madárcserregés áramlik szobánkba. A páncélozott jármű megindult a betonúton az I. kapu felé. – Bekapcsolni az aknaelhárító pajzsot! – halljuk a gépparancsnok éteren keresztülhasító rezes tenorját. A hang hegye átdöfi a nyitott ablakon beömlő lágy madárcsicsergést. A deszant szétszórt, úgynevezett „foltalakzatban” közelíti meg az utászok által csapásszabaddá tett 226

II. kaput. Egy percen belül foltalakzatos támadás indul a civil tereptárgyak közt kiszámíthatatlanul reagáló célpont ellen. Pontban nullahat nullanullakor felharsan a tábori vészjelző, és mintha a felettünk lakó erdőmérnök hangokádó szerkezete erősítené fel a „Jó reggelt, itt a tej, / keljetek most fel…” – kezdetű tábori ébresztő idegesítő hangjait, és bevillan: Úr Isten, minket is ezzel ébresztettek az üdülőtelepen gyermekkorunkban! Nem térít el ez a hang. Erős nagyítású lézertávcsöveinken át a terepet figyeljük. A parkoló autók közt banánmintás kezeslábast viselő – valószínűleg trópusi bevetésre kiképzett – alak igyekszik páncélozott gépeink elé, amelyek már civil területen nyomulnak előre láthatatlanul, lavíroznak a szűk közlekedőjáratokban, kerülgetik a parkoló autókat, a betonszegélyt. Gondolom, a napos tiszt. A kezében érthetetlen okból foltos nejlonszatyor. Az objektíven keresztül hosszasan szemléljük az arcát huszonöt- , ötven- és százszoros nagyításban. Kisimult, derűs nagykamasz-arc, ám nikotintól megsárgult gondozatlan szakáll keretezi, és ez öregít. Öregesek gesztusai is, ahogy rámosolyog a gépágyúra. Magyaráz valamit – sajnos, nem halljuk –, és féldekás üvegből áttetsző folyadékkal kínálja az áthúzott P betűt ábrázoló tábla előtt megtorpanó gépekből kikukucskáló fegyvereseinket. A gépágyú kezelője dühösen kikapcsolja a célzásélesítőt. – Vaklárma! – ordít a képzeletbeli rádióba az OP PK, és a felettünk lakó erdőmérnök végre elhallgattatja az idétlen indulót. A feszültség enged. Szájról olvasom a napos tiszt szavait, motyog, mintha magában beszélne: Teát? Kávét? Esetleg konyak? – kérdezi. (Talán csak bennünk lappang a gyanú, az ital nem mérgezett-e.) Hátha kamuflázs? Ez az alak? (Túlságosan sok időt töltöttünk az ügyosztályon.) 227


Galambok perdülnek ki a térre, mint egy csapat tollpamaccsal játszó gyermek. Minden kézben tollseprő, lengetik, lobogtatják, örülnek. Vagy valóban galambok? Az induló utolsó futamait erőteljes hang konferálja le; közli, jó reggelt mindenkinek, ő a napos tiszt. Tréfásan kiadja az öltözködési és fogmosási parancsot, aztán irány a reggeli: csak az kezdheti meg a délelőtti ki-mit-tud vetélkedőt, akinek tele a pocija. Az OP PK úgy néz ránk, mintha keresztül akarna döfni a szemével. – Micsoda lebőgés! Ezt nem viszed el szárazon, Shelty! – üvölti, képzelem el. (Tán megérjük, hogy egyszer annak is örül, ha nincs vér.) – Az akció költségvonzatát levonom a fizetésedből! – Vállat vonunk („vonjad, bameg”), mivel pontosan tudjuk, hogy a levonás is képzeletbeli. Félhomály és valami nyomasztó érzés interferenciája mindez, kóros valósághiány. Még jól is esnek felettesünk dorgáló szavai, hiszen határainkra emlékeztetnek. Tovább vizsgáljuk a rongyos alakot, lent, a bunkerek közötti téren, a beton pingpongasztal előtt. Banánmintás egyenruhában, panamasisak alól kikandikáló ősz fürtjeivel úgy fest, mint egy túlérett, trópusi gyümölcsökkel teli kosár. – Tudtuk, hogy számíthatunk erre a meglepetésre! – harap rá egy mosolyra, olvassuk szavait szájról. (Angol lord trópusi lepkevadászaton. Hogy került ide a mászókák közé?) – Honnan? – csapunk le. Tréfásan int: „Kémeink jelentették!” A nejlonzacskóból párizsit vesz elő, belemarkol, hiányos fogaival cincálni kezdi. Képzeletünk objektívjén keresztül mind világosabban látunk. – Mint látják, a tábor centruma egy rugalmas tér, melyet „alakulótérnek” nevezünk – kezdi csámcsogva képtelen idegenvezetését a napos tiszt a jól ismert betonépületek közt sunnyogó autóparkolót szegélyező beton virágládán ücsö228

rögve, de bármilyen ostobaság legyen is, amit mond, a figyelmünket maximálisan leköti. – Rugalmast mondtam? Igen, de nevezhettem volna képlékenynek, flexibilisnek, alakváltónak, funkcióvezéreltnek, átváltozónak, alkalmazkodónak, igénybeteljesítőnek, kreatívnak, tevékenynek, elevennek, emberinek, százarcúnak, kisokosnak, csodálatosnak vagy mindentudónak is! („Meglepő a szókincse.”) Ez a csoda egyetlen óriási koponya, egy gigászi elme, W. H. Smerch úr leleménye – böki ki. Tehát Smerch! Gondolhattam volna. Ha lehet, még feszültebben figyelek szavaira. Nem is tudom, hogy érthetem ennyire tisztán ebből a távolságból. – Mondhatnám azt is, hogy ez a tér maga a tábor. Nézzék csak meg, mit művelnek éppen huncut kis növendékeink – nem tévedés! – mutat a porban fürdőző galambokra. („Tehát őrült!”) Látják: épp végeznek a fogmosással… A barakkok pedig lassan hátrébb húzódnak, szinte szertefoszlanak… elolvadnak és belesimulnak a képlékeny alapba! Máris megváltozott ez a merevnek, szilárdnak látszó tér! A tábor területén ugyanis semmi sem szilárd, minden mozgásban van… Nem akarok nagy szavakat használni, de olyan ez, akár maga az élet! Igen, igen, igen: a gyarmat az életre nevel! Figyeljenek csak: máris emelkedni kezd a szárnyék! Kiszolgáló őrangyalaink máris tálalhatják a tápláló és ízletes reggelit, melyet kis táborlakóink a szárnyék pálmaleveles hűse alatt fogyasztanak el! – Úgy érti… változtatja az alakját? Ez lehetetlen…! – Nono… Nem is annyira lehetetlen, nem is annyira lehetetlen! (…) Képzelet és akarat dolga, mint minden. Minden, ami lélegzik és szaporodik, rendelkezik egyfajta csak rá jellemző akarattal. Ez nem új. De meg kellett találni a mód229


ját – és inkább ez állította feladat elé a nagyszerű elmét, Mr. Smerchöt! –: hogyan befolyásoljuk e kis világ egészének állapotát akaratunkon keresztül! Persze, afféle tömegpszichózis. Létezésével mindannyian tisztában vagyunk, nemde? Ám működésmódjával kevésbé! Huncut, felettébb huncut dolog ez… Képzelje el azt – hiszen erős a képzelőereje –, hogy az alakulótér anyaga irdatlan méretű idegplazma, és a táborlakók gondolatainak alakját ölti fel! Kit ne töltene el lelkesedéssel ez a ragyogó gondolat? Ahhoz, hogy a gyarmat olajozottan működjék, mindenkinek ugyanazt kell akarnia. Ez létezésünk feltétele, pedagógiánk alapja, a táborélet princípiuma – ez minden! A világ értelmezésében tehát messzire lépünk előre, messzebbre, mint eddig bárki. De miért is ne? Kis növendékeink egy hetet töltenek el az alapozóban – tábornyelven így hívjuk vakációnkat – , ezalatt megtanulják, hogy hogyan működik ez a finoman érzékeny, képlékeny anyag; hogyan alakíthatják akaratukkal; megtanulnak értelmet adni a furcsaságoknak, vagyis – megtanulnak helyesen akarni! – És a vérfüdő? A szarbunker? A szortírozó? – üvöltöm az ébredező városnak a nyitott ablakon keresztül. Kalauzunk nem is néz föl. Látom, végzett a parizerrel, fogait piszkálja, zavartalanul folytatja elbeszélését. – Ne szavakon lovagoljunk! (Legyint.) A helyes felismerésen múlik minden. Minden a plazma különböző megjelenési formája; minden, értik?, minden! Mint említettem, ahhoz, hogy a napirend zavarok nélkül, pontosan valósuljon meg, kis lakóinknak mindent egyszerre kell akarniuk. A táborélet alapja ezért a napirend, mely kötelez és megtisztít. Tisztasági feladataikat reggeli után végezhetik el, locsipocsira ez után kerülhet sor az élményfürdővel kombinált, feszített tükrű medencében, melyet tábornyelven „vérfürdőnek” vagy „vértisz230

tító medencének” nevezünk. (Több tudományos tanulmány bizonyítja a fürdő elsőrangú élettani hatását, elég a Science legutóbbi számára hivatkoznom – rágalom, hogy ezt a körültekintő írást W. H. Smerch úr kutatóintézete szponzorálta.) Első osztályú táplálásukról háztáji gazdaság, tábornyelven „kivérzőgyarmat” gondoskodik, innen kerül asztalunkra friss zöldség, gyümölcs, hal és hús. (A kivérzőgyarmathoz mintagazdaság, halastó és feldolgozóüzem tartozik.) Úgy is mondhatnám, kis vendégeink mindazt megtalálják gyarmatunkon, amit csak akarniuk szabad. – Mégis… miért használnak ilyen szavakat? – Mért használjuk, hahaha! Mért ne használnánk? Mért nem ezt a kérdést teszi fel? (…) De ne locsogjunk – térjünk a tárgyra! Lássuk ezt a csodálatos anyagot működésében! Kérem, koncentráljon az anyagfelületre… Igen, igen, erre a felületre, itt, maga előtt… vagy alatt, hogy is lehet mondanom… azt gondolja, valóban beton? Dehogy! Ez csak megszokás, merő megszokás! Tegyünk egy próbát, koncentráljon a felületre, és próbáljon megjeleníteni egy egyszerűbb alakzatot… Mit mondtam? Látja? Az anyag máris gyűrődni kezd…. Fodrozódik, nagyon is fodrozódik! Látja? Persze hogy látja! Uram, Ön eszméletlenül ügyes! Na…! Na! Elég is lesz, azt mondom, elsőre elég! Hallja! Hagyja már abba, elég, elég! Nem hallja? Hagyja már abba!!! Lent, a szürkületből kibomló virradatban valóban fölgyűrődik a plazmaszerű bitumen és csaknem tajtékot vet, mintha víztömeg vagy még súlyosabb folyadék lódulna a mélyén. Még-még, fel-fel, imbolyog előre-hátra a kásás, nehéz, elszabadult anyag, mintha fekete, nyúlós léggömbbe irdatlan, eleven kocsonya: amőba szorult volna… Be is szorult, nem szabadulhat! Gumós és ragacsosnak látszik, jó öt-hat méter magasra tápászkodik fel… Az imbolygó gumó csak231


nem betüremkedik az ablakon! – Megállj! Megállj! – halljuk lepattant idegenvezetőnk riasztó hangját, de minden hiába! Még tovább nő ez a szörnyűség, egyre alakszerűbb, mintha két kar nyúlna ki belőle, próbálna csak kinyúlni, nyújtózik, támolyog, csaknem elér minket, akik szájtátva figyeljük… A fejből apránkint kitüremkedik egy orr. A fantom egyre emberszerűbb és riasztóbb. Talán mert annyira absztrakt és ugyanakkor valós. Elnagyolt vonásai is sajátságosak. – Smerch! – üvöltünk föl. Csakugyan! A tagolatlan szurokbéka Smerch alakját öltötte fel! Fölénk magasodik, plasztikus emlékmű, önállósodott végtag, akármelyik pillanatban kidurranhat és akkor ragacsos, ocsmány plazmával lep el. Rettenet ólálkodik a tekintetében, pőrén és olyan leplezetlenül, ahogy az csak a legsúlyosabb bűntény: gyilkosság révén mutatkozik meg.

232

AP RÓ DOLGOK ISTENEI

Megoldás lett volna az is, ha soha többé nem beszél, nem szólal meg, legfeljebb cédulákat küldözget vagy egy füzetbe jegyzetel, mint a beteg Babits – de nem tudta megállni, és én tudtam, hogy nem fogja megállni, és utóbb beszélni fog. Vagy eltűnik, végleg – de csak egy időre tűnt el. Egy ideig nem látták a Ferenciek terén, az Egyetemi Könyvtár előtt, és nem bukkant fel fekete, nehéz bőrtáskájával az Andrássy úton, sem a Moszkva tér harmadosztályú pinceborozóiban. Pesti Kornél eltűnt Budapestről. De én tudtam, hogy egy idegen városban él kínaiak és feltűnő fejfedőt viselő indiaiak közt. A várost – vagy inkább városrészt, mert ezt is egy sokkal nagyobb, kiterjedtebb és még szövevényesebb város vette körül – Tao Hszinek nevezték. Még kijjebb vizek övezték, lappangó tömegű, szennyes vizek, és ezért mindennaposak voltak a kalózok betörései. Az idegenek, akik összegyűltek Tao Hsziben, még nem beszélték ennek a városnak a nyelvét, de a sajátjukat már felejteni kezdték, eleinte a jelzőket és a bonyolultabb nyelvi kifejezéseket, aztán az igék és főnevek ragozását vétették el, már ha volt a magukkal hozott nyelvben ilyen, és nem a kalózok által használt hordaléknyelv jelkincsén osztozkod233


tak. Szétfoszlott a nyelv a kezeik között. Cafatjait a szemétre dobták az egyébként ékes szövetből készült, de könyökénél és a dörzsölésnek leginkább kitett pontokon jóformán elfeketedett és foszlányokra rongyolódott első ruhával együtt, amiben megérkeztek ide. A kalózokról keveset tudunk, de tény, hogy Pesti itt, ezen a kalóztámadásoknak leginkább kitett területen próbált gyökeret ereszteni. A kínaiak eleinte fullajtárnak használták, mert azt hitték, néma. Amikor kiderült, hogy mégis beszél, ki akarták vágni a nyelvét. Aztán inkább úgy döntöttek, hogy megbíznak benne. Fél szemét mindenesetre fekete szorítókötéssel kötötték le, hogy csak a féligazságot ismerje meg, és ne vallhasson sötét ügyeik ellen, ha valamelyik perben tanúnak idézik. Pesti derekán kidörzsölődött a bőr és nem akart begyógyulni, az orra megnőtt és elformátlanodott, haja elveszítette világos természetességét. Egyre kevesebbet tartózkodott napközben az utcán, mert félt, hogy nézik, és szégyellni kezdte a testét. Tényleg nézték. Hideg, fojtott idő volt, nappal is alkonysötét az égbolt és mindig kásás hó esett, és mind több piszkos-saras víz folyt a Tao Hszit környező tavakba, úgyhogy ezek vízszintje tovább emelkedett és elöntötte azokat a lomha iszaphátakat és földnyelveket, melyeken a kalózoknak kitett kacat és hordalék hevert, de már nekik sem volt jó. Keresni kezdtem Pestit, de nem tudtam rábukkanni, pedig már minden percéről tudtam. Tudtam, hogyan él és mit csinál, hol, melyik pillanatban kel fel és kászálódik ki a szalmabálával kibélelt katonaládából, melyet ágynak használt, és mikor löttyint mosdáshoz saras vizet a lepattogzott zománclavórba, hogyan ráncigálja ki a deszka ablakkeretből a nagykabátot, amitől a szürkésfehér fény hirtelen az arcába omlik, hogy hunyorognia kell, és aztán egy tükördarabon meglátja, 234

hogy borostás és sárga az arca. Tudtam, hogy délelőttönként melyik sarokban lapul. Mégis, ha nagy nehezen eljutottam a sikátorba, ahol egy mosoda pincéjébe húzódott be (a feje fölött vastag csövön zubogott keresztül a szennyvíz), ő éppen elment. A Kennington piac halasainál kerestem (mert ezeknek dolgozott, tudtam, hogy hideg halakat belez napközben és halnyáktól iszamos ládákat rak tele), de éppen aznap, amikor kerestem, sosem vette fel a munkát – ő is pontosan tudta, hogy én hol vagyok, és útjaim elől mindig pontosan kitért. A hasonlóságok ki nem állják egymást. Taszítás volt köztünk, azonos előjelű mágneses tér. Távolságot tartottunk, mert túlságosan közel voltunk egymáshoz. Ha ugyanabba az utcába fordultunk be, akkor valamelyikünk egészen biztosan visszahőkölt és ellenkező irányba sietett el, mielőtt látótávolságba kerültünk volna. Aranybarna öltönyt viseltem világos inggel és bordó nyakkendőt, antilopcipő volt rajtam és kemény karimájú kalap, sétapálcát pörgettem a bal kezemben, melyben kilőhető pengéjű tőr volt. Egy alkalommal kidobált kartondobozok közé zuhant be háttal, hogy az utamból kitérjen, mert már nem tudott észrevétlen visszafordulni, és én nem vettem észre, szándékosan. Rajta májusban is télikabát volt, ugyanaz a kabát, amivel esténként a kitört üvegű ablakot tömte be, madzaggal kötötte meg a derekán a nadrágot és ezért sohasem tűrte be az ingjét, mely több számmal volt nagyobb a kelleténél. Sajnáltam, de nem akartam rajta segíteni. Azt akartam, hogy ne beszéljen, csak írjon. Tudtam, hogy van egy kávéskannája, napközben azzal babrál. Előveszi a kannát, aztán elteszi – azt mondja, minek igyon feketét megint. Hónapokig nem ivott feketét, persze nem volt rá pénze. Egyszer egy portugál pék kávéval kínálta meg: elutasította. Egyszer kimaradt kávét akartak adni neki a halasok. Akkor sem szólt, csak megrázta magát. 235


Egy nyugdíjas mérnök lakásában laktam, de az ablakom az ő pincéjének irányába nézett. Írásban érintkeztünk. Esténként papírlapokat hagyott a kukámon, nem a levélszekrénybe, a kukatartóba dobta be ezeket a fecniket. Az első lapot akkor találtam meg, amikor ki akartam vonszolni a kukát a ház elé, másnap jöttek a szemetesek, büdös volt, a lapon koszfolt, írás: „A papírlapot a Practical Troubleshooting & Problem Solving of Industrial Data Communications és az Engineering Dimensions tetejére teszi, bogarászni kezdi a kusza vázlatpontokat, kezében valahogy megint ott a kanna – azt mondja, amióta eljött otthonról, Book Antiqua betűtípust használ, már otthon alapértelmezetté tette ezt a gépi betűt, látványa, mondja, valamiféle lojalitás, sőt, hazaszeretet érzetét kelti benne. Papírlapok közt bogarászik, talán jobb híján. Van ideje dolgozni, de egyelőre nem tud. Azt mondogatja: ki kell használni ezt az időt. Van ideje dolgozni, de egyelőre inkább előveszi megint a kannát, és a vaskos műszaki kiadvány tetejére teszi, az alja körkörös lenyomatot hagy a papírlapon. Nem lehet vele beszélni. Harmadik napja van már Tao Hsziben. A kezében kemény fedelű, de kopott légipoggyász-koffer, másikban hatalmas utazótáska. Köszön, és megkérdezi, hogy egyezik-e a cím, hamarosan az üres, kibérelhető szobában mászkál, bólogat, kipakol, leül. Csak reggel és este mutatkozik, mintha bujkálna valaki elől, ritkán mutatkozik az utcán.” Valóban Book Antiqua betűtípust használtam. Honnan tudja? Rejtély. Egyszer éreztem, hogy valaki benéz a földszin236

ti ablakon, amikor dolgozom. Ő lehetett. Az ablaknak háttal ültem, előttem a számítógép billentyűzete. Megéreztem, hogy néz. De nem mertem hátrafordulni. Iszonyú lett volna. Nem akartam látni ebben az állapotban. Percekig ültem mozdulatlanul, amíg végre megéreztem, hogy elhúzódik az ablaktól. Mire az utcára értem, eltűnt. Nem tudtam meggyőződni róla, hogy ő volt, de éreztem, hogy nem tévedhetek. Mozdulatlanul állok a sajtbolt kirakata előtt sokáig, míg esni nem kezd az eső. A kirakattal szemben kötött, erős alakú nő cipel piaci kosarat a túloldalon, ahogy a súlynak ellentart, megfeszül a melle. Meghökkenek: mennyire hasonló módon tért ki mindig előlem! A nő arcát figyelem. Halvány lazúr fedi ezt a hússzerű anyagot, mely mégiscsak egy eleven ember arca, de apró mozgásai, rángásai ellenére sem tűnik elevennek, bár a fekete borosták, a nem éppen előnyös sötét szőrszálak tövénél érezni a növekedésre kész erőt (hogy a makacs szálak nőni és nőni akarnak), és oldalt, az állkapocs és a koponya találkozásánál időről időre megfeszül egy izom. Tudom, hogy ő már hazaért. (Haza? Vissza a pincébe.) Legalább olyan elmélyülten tanulmányozza a kávéskannát, mint én a nő arcát tanulmányozom, úgy tartja a kezében, mint egy csecsemő fejét, és mintha a szemébe nézne. A legőszintébb, legrettenetesebb arca ez. Nem szánalmas, egyenesen visszataszító. Nem ügyel a vonásaira, és kitetszik, mennyire erőszakos az álla, milyen beesettek a szemei, és a bőre – ezt sem vettem észre korábban – pettyes az apró pórusoktól. Évek óta nem láttam az arcát. Most azt mondom neki (magam elé, azon a nyelven, melyet rajtunk kívül senki sem ért Tao Hsziben): „Megöregedtél.” A kirakat üvegének beszélek. Rám néz az érett sajtok közül, nem válaszol, föláll, kimegy. Visszajön, a kezében ott van a kabát. Áporodott, kellemetlen szagot áraszt, nem tudom, a 237


kabátból vagy Kornél mosdatlan testéből jön ez a szag. Leül, éppen szemben, az arcomba néz. Én is jól megnézem az arcát. Árnyék indul a szeme alatt (árnyék, nem vonal), az áttetsző bőrön, a romlandó húson áttűnik egy testszerű, sötét folt. Szeretném megérinteni, de ez most lehetetlen. Ahogy megszólítani is lehetetlen, nem tudom, miért. Azt a pillanatot próbálom felidézni, amikor utoljára beszéltünk. De nem találom ezt a pillanatot (ő is némán ül a sajtok között). Aztán elfordulok, és akkor ő is elfordul. Most veszem észre, mennyire hasonlítunk. Meg akar alázni. Másnap a következő cédulát találom a kukán: „A telefonálás nehézségei Tao Hsziben. A telefonkártyák fajtái. Hivatalos és valódi ár.” Mellette: „Tao Hszi: közölni Istvánnal, hogy a szó ’találkahelyet’ jelent.” Aztán egy hoszszabb szakasz: „Előző este, mikor – egyébként félhomályban, mert valami miatt már nem volt kedve lámpát gyújtani – a vázlatot papírra vetette, még fontosnak tetszett ez a téma. Az, hogy a legnagyobb szolgáltatón kívül számtalan telefontársaság létezhet, nem lepte meg, de hogy a dolog lebonyolítása az egyszerűség és bonyolultság ilyen ötvözetét hozza létre, igen. Több tucat telefontársaság kártyája közül kellett választania, behívni a megadott hívószámot, majd a kaparással láthatóvá tett pin-kód bediktálása révén számlát nyitnia a kártya értékének erejéig: telefonálásait aztán ezen a behívószámon keresztül kellett intéznie.” Ez a jegyzet ismét talál. Valóban voltak gondjaim a telefonnal: nem értettem a távhívások rendjét, és – hozzá kell tennem – ezen egyszerűnek tetsző, normális körülmények között olajozottan működő műveletet olyan körülmények 238

nehezítették, melyek a bennszülött lakosság számára is csaknem lehetetlenné tették a távhívással történő beszélgetést. A rendszer gyenge pontjait kihasználva kalózok telepedtek a telefontársaságok központjaiba, és folyamatosan csapolták a vonalakat. A legobjektívebb felmérések szerint is csupán a beszélgetések mintegy negyven, legjobb esetben ötven százaléka jutott át a meglehetősen nagy vesztességgel üzemelő rendszereken. A szavak fennmaradó, tetemes részét a kalózok nyelték el, hogy ezekkel táplálják titokzatos létesítményeiket. Így lett a tulajdonképpen veszélytelen civil technika szövetségesükké, sőt, kiszolgálójukká. Nem tudtam, mivel lep meg legközelebb, de ez a telefon éles volt. Ült és megsebzett, belül, a tüdőm egyik ernyőcskéjéből, érzem, szivárog a vér. A szagát éreztem: mintha a lakásba is beszivárgott volna, émelyegtem tőle, elkeserített. – Füstölő kellene. Valami kellemes illatú füstölő – mondom szállásadómnak. – Igen. Ki kell füstölni őket – válaszol. – Holnap próbálok szerezni. Addig jó lesz ez is. Szivarokat vesz elő. Nehéz szivartárca, azt gondolom, ezüst. Odanyújtja elém, kiemelek egy közepes szálat, ő is. Nem szoktam bent dohányozni, de ő is kérdezés nélkül gyújt rá. Az öngyújtó fényében megváltozik az arca. Papírlappuha. Ezt meg kellene mondani neki, de nem lehet. Inkább fölírom. Fölírom majd egy jegyzetlapra. Közben megkérdezi, hogy fölhívtam-e. Tudtam, hogy bizalmaskodni fog. Megosztottam vele egy problémámat. Kár volt. Egy nőről volt szó, akivel… Érdeklődni kezdett. Azt hitte, bizalmamba avatom. A formális, szállásadó-albérlő viszony személyessé alakul ezzel át. Megérzem, hogy most már hónapokig lekötelezettje leszek. 239


Érdeklődéssel figyel majd, a tapintat és részvét apró jeleivel halmoz el. Tudtam, hogy az a szó, „bánat”, az ő nyelvén már a kalózok fogságába esett. Nem is érthet meg maradéktalanul, ezért csügg rajtam ilyen figyelemmel. A kalózok által elrabolt szavak helyén ugyanis űr marad, és az űr vákuumot teremt. Kiszolgáltatja magát nekem, fizikai értelemben – nem tudatosodik benne ez a hiány, mely a betöltés vágyát szüli, én pedig apránként adogatom azokat a mondatokat, melyek betölthetnék. De a hiány sohasem fog betelni, mert azok a szavak, melyek betölthetnék, a kalózok fogságában vannak. – Tudod jól, hogy nem fújom fel a dolgokat. De ez… mit mondjak… A kávéskanna csörömpölve lehull a földre. Felveszi, megint az ív alakú fogantyúval babrál, lóbálja, mint egy füstölőt. Felém fordul és hidegen azt mondja: – Szóval, azt mondod, bepasizott. Tíz napja vesztetek össze, és már bepasizott. Te pedig úgy érzed, nem rendeztétek a kapcsolatotokat. Nem rendeztük? – gondolom. Mit lehet itt rendezni még? Mért vállaltam el ezt a munkát Tao Hsziben, ha nem azért, hogy meneküljek? Mondjam azt, hogy állandóan szakítottunk? Hogy a szakítások szüneteiben éltünk? Válaszolni akarok, de egy kalózhajó kifut a kikötőből. Kivetik a horgos hálót (a számukra szükséges szavakat agyafúrt trükkök segítségével szerzik meg). Mondani akarok valamit, de érzem, hogy egy horog akad meg bennem, mélyen. A szavak hordalékaira lenne szükség, a szavak maradékaira. Cafatokra. Kár volt belekezdeni ebbe a történetbe. Talán még mindig jobb nem beszélni. De megrebben a keze, és gesztikulálni kezd – darabosan és természetellenesen, túlságosan széles mozdulatokkal; és rémülten látom, hogy felfedi az arcát. Nem néz rám – a kávéskannának magyaráz, melyet 240

maga elé, az asztalra tett le –, de tudom, hogy ezt az arcát gondolja emberinek. – Természetesen nem akarok a magánügyeidbe avatkozni. Megvonom a vállam. Egy gépi hang válaszol, egy gépi hang: – Tudnia kellett volna, hogy szeretem. Magyarázni kezd, lázasan, mintha most már minden a szavakon múlna. „Mennyire letaglózza ez a hír.” Tehát tudtam, hogy új kapcsolat szövődik szerelmem és a képrejtvényíró közt? Megható, hogy „hiányzol” feliratú marcipánszívet vásároltam neki, néhány nappal összeveszésünk előtt… Ez a szív most volt kedvesem környezetében lappang. Hátradől, és két füstkarika közt rákérdez: – Nem túlzod enyhén szólva el ennek a marcipánnak a jelentőségét? Valami enyhébb dohányra gyújtok rá, mert ideges lettem. Általában az erkélyen dohányzom, mert kímélem az idegeit. Pedig jogom van a szobában dohányozni (ő is rágyújt bent). Amikor kibéreltem a szobát, egyezséget kötöttünk. Megkérdezte, dohányzom-e, amire azt válaszoltam, néha. Bólintott, ő is. Aztán mégis kiderült, fáj a feje a füsttől. De mégis rágyújt, mert nem tud lemondani róla. Kényelmesen terpeszkedik el a kanapén. Élvezi a füstöt, hogy egyre vastagabb, mélyebb. Meg kellene érintenem, a vállát vagy a kezét, barátian – hogy együttérzésében megzavarjam. De nem vagyok erre képes. Hideg lenne. Félek, hogy hideg lenne. – Nem idegesítelek? – kérdezi hirtelen. – Mért idegesítenél? Ugyan. Nem vagyok ideges… Csak valahogy összezavarodott bennem a dolgok fontossági rendje… Mondd… szerinted tíz nap nem túlságosan rövid idő? – kérdezem. 241


Nem akarom, hogy együttérzéssel táplálja a lelkét. Miattam ne érezzen részvétet. Kiterítem a horgos hálót, hogy a nyakába vessem. De nem találom meg a megfelelő mondatot, a megfelelő kifejezést, és ezzel időt nyer: – Eltúlzod a fontosságodat, István. Tíz nap rettenetesen nagy idő. Bólintok, visszavonulok a szobámba. Többet dolgozom, és keveset mutatkozom reggel és este a nappaliban. Egyre többet gondolok Pestire. Tudom, hogy szálláshelyem körül lófrál. Egy leshelyét véletlenül felfedeztem. Banki ügyeimet intéztem délelőtt, és ennek végeztével csaknem felszabadultan igyekeztem szállásom felé (végre sikerült valamit elintéznem), amikor megéreztem, hogy a közelben van. Az utcába érve lelassítottam lépteimet, és az árusok körül nyüzsgő tömeg fedezékében közelítettem meg a házat, az átellenes oldalon. Éreztem, hogy itt van. Néhány méteren belül kellett lennie, de még nem vettem észre. Egy kínai zöldséges boltjába húzódtam be, tessék-lássék válogattam a padlizsánok, különféle zöld és fekete gumók között, amikor… egyszerre rájöttem, hogy fölöttem van. A bolt hátsó udvarából vaslépcső vezetett a teraszszerű emelvényre, ahonnan – azonnal tudtam – éppen ablakomra látni. A korlátnak dőlve állt és az ablakomat nézte. Majdnem elnevettem magam, annyira meghökkentő volt ez a jelenség. Alaposan szemügyre vehettem, mert lekötötte az erőfeszítés, hogy szemmel tartsa üres szobámat. Alakja a nehéz szagokat árasztó kabátba roskadt, és szinte a borosták közül sütöttek a szemei. Magára hagytam, és mégsem mentem haza. Felszabadult voltam aznap, kávét ittam, aztán napoztam egy parkban, egy 242

kerti padon. Este, amikor hazatértem, már nem volt ott a leshelyén. Elunta. A kukán a következő cédula várt: „Először nem észlelte, hogy hol van az a papírpohár, melybe a kávét csurgatni kell a könyvtárépület földszinti zugában elhelyezkedő kantinban, majd észlelnie kellett, hogy az automatán olvasható feliratok – Irish cream, Pure caribbian – számára semmit sem jelentenek. Taktikájává vált, hogy odafigyeljen, hogyan viselkednek mások, és – ezt el is hiszem! – nehezére esett a másokra való odafigyelés. Mivel egy keleti arcélű hallgató a Caribbian típusból töltött a fekete nyomógomb segítségével, követte példáját, és forró, híg szirupot eresztett a papírcsészébe. Képzelhetjük zavarát – ő, aki elegáns mozdulataira, nagyvonalúságára annyira büszke, hogyan élte meg a következő jelenetet: a pénztárnál nem értette meg a fekete pénztáros szájából kipottyanó darabos kifejezést, mennyit kell fizetnie. Találomra vett tehát elő egy dollárt és valamennyi aprót, majd, a pénztáros várakozó tekintetétől sújtottan, tovább kapirgált a fémérmék közt. A fekete megszánta: elhúzta előle a kis fémkupacot, besöpörte, válogatott, majd egy legalább akkora kupacot helyezett elé. Példaképe, a keleti arcélű hallgató közben fölszívódott, eltűnt, és csak ekkor jutott eszébe a cukor; de mivel járt már úgy, hogy kávéját a masina megédesítve öklendezte ki, ebben bízva egy sarokszékbe telepedett a bejárattal szemben, és a forró italba kortyolt. Keserű volt, real caribbian taste.” Dühösen gyűrtem össze a papírt. Nem halaszthatom tovább. Vérre megy. Ördögi tervet eszelek ki. Feltűnő sétát teszek délelőtt (nem látom egy pillanatra sem, de érzem, hogy 243


mindenütt a nyomomban van), de az este már a kukatárolóban talál. A kezemben kibontott, horgos háló. Tudom, hogy el fog jönni. Alkonyatkor közeli lépéseket hallok, és a kukatartó vaslemeze kicsapódik. Kivetem szerkezetemet. Teljesen körbetekeri a csaknem láthatatlan finomságú anyag. A horgok miatt mozdulatlanná dermed. Amikor ránézek, megrándul. – Kornél. Gúnyosan elmosolyodik. A nyakába vetem magam, és bevonszolom a lakásba. Minden úgy történik, ahogy elterveztem. A konyhaasztalra terítem ki, és egy lézerezett pengéjű késsel lefejtem róla a hálót és a kabátot. Mindkettőt azonnal a konténerbe dobom. Ugyanígy jár a vitorlaméretű, szennyes ing és a madzaggal megkötött nadrág. Amikor teljesen meztelen, még egyszer megpróbál menekülni. De belecsimpaszkodom, és szorosan átölelve tartom, amíg megnyugszik. Reszket, kimerülten zihál. Tudom, hogy nem lesz több ilyen kísérlete. Kezesen hagyja, hogy bevezessem a fürdőszobába. A meleg zuhanyt szinte élvezi – tetőtől talpig lecsutakolom –, és egy villanyborotvával rövidre nyírom a haját. A szakállat meghagyom középen (most éppen ilyen van nekem is, most ez tetszik), de oldalt kíméletlenül megborotválom, és szivaccsal dörgölöm át a testét. Majd a tükörhöz rángatom, és megkérdezem: – Nem jobb így? Megvetően felém fordul, és azt mondja: – Ezek apró dolgok. Én csak őt látom a tükörben, ő pedig alighanem csak engem. Most szinte olyan, mint én. Nem érdekelnek az ironikus megjegyzései. Megkérdezem tőle, hogy ezek az apró dolgok szerinte kinek a kezében vannak. 244

Erre beszélni kezd, történetek fakadnak fel belőle, mint valami kelés, dől belőle a vér és genny, de tudom, hogy erre szükség van most. Kitisztítom a sebeit, puha gyolcsba kötöm, fehér inget, nadrágot adok rá. Az itthoni ruhámba öltöztetem fel. Ő maga fésülködik meg, és a kávézóasztalhoz ül, és közben szakadatlanul beszél, de mintha magamat hallanám: most lesz világos számomra, mennyire közel volt. Minden, ami vele történt, velem is megtörtént egy kicsit (hiszen öntudatlanul én is követtem), de nem akartam emlékezni a dolgaira. – És ez mind semmi ahhoz képest, ami az imént történt – magyaráz megállíthatatlanul. – A buszmegállóban, ahol a Rose Dale felé vivő buszra vártam, egyre nagyobb embercsődület vett körül. Burnuszos, fezes, hockey-capet viselő emberek közé kerültem, akik idegenek voltak és távoliak (Pestinek mindenki idegen). Olyan idegenek, amennyire csak tárgyak lehetnek idegenek. Egyre szorosabban préselődtünk össze, úgyhogy éreztem a szagukat, füstölőt, égett curryt és izzadságszagot, és összébb húztam magamon a kabátot. Sötét, horpadt orrú arc hajolt a képembe és magyarázott valami ismeretlen nyelven, és hidd el, nem ismertem föl, hogy angolul beszél, hogy a cserepes, csaknem barna száj angol szavakat dobál ki, de lehet, hogy tényleg nem angolul volt, amit mondott, hanem olyan nyelven, melyet ismernem kellett volna ugyan a horpadt orrú arc szerint, de – nehezményezte a hang – nyilván nem ismertem; ezért mászott a képembe és gyömöszölte le a torkomon idegenségemet… Hidd el, hiába volt világos, félni kezdtem. Bátortalan okét válaszoltam, de ez nem nyugtatta meg, sőt – még fenyegetőbbé, még erőszakosabbá váltak a gesztusai. Felemelt mutatóujjal hadonászott előttem. Közben – ami még rosszabb – a többiek bólogattak. Már nem mertem ránézni sem – de rá nem nézni sem mer245


tem, ezért a cipőm orrát néztem, és azzal babráltam egy eldobott cigarettásdobozt. Ekkor még váratlanabb, még döbbenetesebb dolog történt. Egy hatalmas kendő, a tömegben talán nem is tűnt volna föl, egy hatalmas, okkersárgás-zöldes kendő kezdett imbolyogni a csődület közepén, vagy mint egy hirdetőoszlopba csomagolt kígyóbűvölő… És egyszerre megszólalt a hangja…. Mit mondjak… Valami nem is emberi, magas, erőltetett hang tekergett elő a kendő alól, ugyanúgy lehetett távol-keleti sirató, mint afrikai hősi ének, egyre erőteljesebben, darabosan és büszkén, valósággal zuhogott a fejünkre, a hátunkra, a vállainkra, súlyosan, valami felfüggesztett magasságból… És – becsületszavamra mondom (most megcsuklik Pesti hangja) – világosan és félreérthetetlenül az a nóta szólalt meg tiszta magyarsággal a papundekliből előkígyózó dallamban, hogy: „Fiuméból elindult a gőzhajó, tetejében megszólalt a bandaszó”. – És ez volt a legrettenetesebb – mondja Pesti, és megborzong.

246

A L ÁNY TESTE

Az erdő meglehetősen gondozatlan hátteréből úgy emelkedett ki a park, mint a hajlatok közül a combok belső felülete (világosabb színű foltok) – és csakugyan volt valami erotikus abban, ahogy a meredek dombhátak közül kisebb csermely ereszkedik a lankásabb lejtők közé, folyása lelassul és tükre megadóan terül el, sőt, a dombok tövénél kisebb tóvá enyhül és hosszan, kényelmesen nyújtózkodik. „Jó helyen van a park”, állapította meg azonnal, amint a dombtetőn félkörben végigvonuló betonút felől először nézett a tóra, még nem ismerve fel, hogy szerencsésen a lejtő legszebb, déli oldala felől közelítette meg. Végigsétált a tóparti földes ösvényen, mely betonútba torkollt, majd nagy ívben balra fordult, hogy a dombhátra kapaszkodva ismét felülről pillantson a tóra. Itt a park aprólékosabb, kisebb léptékű részletekre bomlott. Kövek, díszcserjék, padok és sétányok tagolták az eddig jóval nagyobb léptékű, erdős felszínt, melynek természetességét kiemelte, hogy még nem végezték el a tél után kötelező tisztogatást, a kidőlt törzsek és leszakadt ágak itt-ott már feldarabolva, de még elszállítatlanul hevertek a cserjés egy év alatt elburjánzott vadhajtásai közt. Egy padot keresett, ahová leüljön, ahonnan a vízre láthat. Inkább árnyékos, semmint napfényben úszó helyet, mert 247


onnan élesebb lesz a „kontraszt” – látni akarta, hogy a verőfény hogyan súlyt a víztükörre. Egy filagória előterében találta meg, amit keresett, egy sziklakert közelében. Betonozott gyalogösvény szélén állt a pad, ahol végül megállapodott, és fekete bőrtáskáját maga mellé tette. Lenyűgözte a látvány, az alatta tágasan, de nem túlságosan messze elterülő domboldal, a víztükör, melyet túlfelől is csupasz fák határoltak a kinyújtott térben, mint terepasztalon bolyongó „emberi alakzatok”, ezért sokáig nem nyitotta ki az ölében heverő könyvet. Figyelme megoszlott a táj és a sétálók közt. Nem voltak olyan közel, hogy éreznie kellett volna jelenlétüket, de azért jelen voltak; nem személyként (ahhoz túlságosan messze, hogy arcvonásaik bármilyen benyomást, akár a részvét, akár az ellenszenv érzetét felkeltették volna), hanem mint színfolt vagy benyomás. Mint hiba. Igen, így érzékelte, mert kabátjuk mesterséges színe kirítt a látvány keretét meghatározó színtelenségből, hiszen a zöld és barna, a fű és a vastag rétegben feltorlódó avar keveréke élesebb kontúrok nélkül vonult a tóig. Mikor már nyitva volt ölében a könyv, akkor is hol föl, illetve le, a tó felé, hol a fekete betűsorokra tekintett, és hirtelen pillanatképet készített a sétálók elmozdulásairól. Mindaz, amit olvasott, így egy valóságos táj részleteiként rendeződött eggyé. Nevek és tulajdonságok bukkantak föl ebben a szövegben, amelyek a változások és mozgások látványban tárgyiasuló alakzataiként vetültek elé. A park sajátosabb részleteit a cselekmény sajátságaival feleltette meg, a szereplők nevei, jellemzése és anyagi valósága pedig azokhoz a megfogható pontokhoz kötődött, melyek minden jellegzetes tájban megfigyelhetőek: egy nagyobb sziklatömb, egy félig már száraz fatörzs a megszemélyesítés vágyát ébreszti fel. Egészen elmélyedt a könyvben, melynek címoldalán Paul Ricoeur neve szerepelt, s mely a metafora elméletét taglalta. 248

Már mindegy volt, fölpillant-e: állandóság és változás ugyanazon finom hullámzása járta át a tájat és a könyvet, melyet olvasott, s azon sem lepődött volna meg, ha a táj leírása, melyet szemlélt, a könyv sorai közül köszönt volna vissza. Egy csosszanás tömör, szövetszerű részletet szakított át. Lépéseket hallott közvetlenül a háta mögött, mintha valaki óvatosan közelítette volna meg, és most hirtelen egy-két hangosabb lépéssel árulja el jelenlétét, hogy megijessze vagy megzavarja… mintha az lenne a célja, hogy ő fölkapja fejét (mert tényleg fölkapta a fejét és összerezzent), de még mindig nem tudta, inkább érezte csak, hogy a valaki a háta mögött van. Nem feltűnően előreroskadt, mint akit játékosan hátba vágtak, nem erősen, de határozottan; és késztetést érzett, hogy előreengedve súlypontját felugorjon. De az idegen éppen ekkorra látóterébe került. Balról kerülte meg a padot. Fekete hajú, törékeny testű fiatal nő volt. Nyílt mosollyal azt kérdezte, leülhet-e. Kicsit durvábban, mint szerette volna, jelezte, hogy miért ne – de megbánta durvaságát. Zavarta, hogy áldozatul esett képzeletének. A lány leült, s mivel ő a pad közepén terpeszkedett el, és még annyi ideje sem maradt, hogy maga mellett helyet szorítson, most egyszerre csaknem összeért a testük (és lehet, hogy a ruhájuk tényleg érintkezett egy vagy két ponton). A lány először előrehajolt (mert ő még a karjait is a pad támláján tartotta, jelezve, hogy igényt tart az egész padra), de aztán hanyatt vetette magát és nekitámaszkodott a támlának. Ugyanennek a hirtelen mozdulatnak a lendületével felé fordult, és az arcába merülve megkérdezte: – Megijesztettelek? Sajnálom. – Nem hallottam, hogy jössz. – Ó, én nagyon halkan járok. Amikor a lány elfordult, már nem érezte magát kényelmetlenül; örült, hogy a lány háta mögött, a pad támláján van 249


a karja. Arra gondolt, hogy szép lehet az arca. A rövid párbeszéd alatt nem tudta megfigyelni – annyira megzavarta a lány viselkedése, hogy figyelme szertefoszlott. Nehezen érthető, kusza szövegszakaszhoz ért, mely nem emelkedik ki eléggé az összefüggések hátteréből. Metaforára talált, melyet fel kellett oldania; de nem találta a hordozót, a testet, melyre a metafora jelentése rakódik. Oldalról kiválóan megfigyelhette volna a lány arcélét, de nem akarta kifürkészni… Azt gondolta, már így is nagyon jó helyzetben vagyok. Azt gondolta, beszédkapcsolatban vagyunk. Azt gondolta, nem véletlenül ült mellém. De hogyan lehetséges, hogy nem hallotta meg? Ez talány volt. Mégis kissé a lány irányába fordította a fejét, mintha csak a távolban követne valamit a szemével (valóban elrepült a tó fölött néhány gázlómadár), és a szeme sarkából végre alaposabban szemügyre vette: tudta, hogy a lány ezt is pontosan érzékeli, mégsem bánta most már. Oldalról – vagy inkább hátulról, mint oldalról – látta az arcát. Keleti és európai vonások ötvözete, állapította meg. Az anyja japán lehet, az apja leginkább francia. Tekintete a fülkagyló környékén időzött, és rémülten vette észre, hogy a lány bőre halvány, csaknem áttetsző, mintha üres lenne a teste – ez a szó jutott eszébe, hogy üres. Az a különös érzés fogta el, hogy pontosan tudja, mi következik most; meg fogja kapni a lányt (a közeledéséből nyilvánvaló volt, hogy ismerkedni akar), de riasztotta, hogy ezt előre tudni lehet (vagy legalábbis ő tudni véli). Nem a lány látványa vagy jelenléte, hanem az eset szokatlansága ébresztett benne vágyat. Úgy tűnt, hogy a játszmának, melyet a lány kezdeményezett, a tétje az, hogy meg tud-e felelni a lány vágyainak. Ha igen, nem kell félnie kudarctól. De ha nem? Mozdulataikat és gesztusaikat valószínűtlen felbukkanása óta a lány uralta mozdulataival és gesztusaival. A pad szélé250

re helyezett vászontáskából könyvet és valami rágcsálnivalót vett elő, és a kötetet kinyitotta a címoldalon. Paul Ricoeur metafora-elmélete volt. Ő azonnal lekapta a pad támlájáról a kezét és ölébe ejtette; majd a kelleténél hangosabban csapta be az ő példányát, mely szakasztott mása, genomja volt a lány kezében találhatónak, mégpedig előre át nem gondolt terv szerint úgy, hogy a könyv vágott éle tekintsen felfelé, nehogy a címlap vagy akár a gerincen levő címfelirat látsszon. Két kézzel tartotta, mintha imakönyvet tartana, és teljes törzzsel jobbra fordult, a táskája felé, hogy valahogy elrejtse a bizonyítékerejű tárgyat, és ezzel meg nem történtté tegye vagy legalább leplezze az egybeesést, mely most mindennél jobban riasztotta. – Mit olvasol? – hallotta azonnal az éles hangot. Azt gondolta, most azonnal vissza kell kérdezni, mért érdekel, és aztán menekülni innen. Nem az azonosság ténye rendítette meg önmagában, bár el kell ismerni, hogy ha nem is rendkívüli, de az is több volt, mint meghökkentő; hanem az, hogy nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy már akkor tudta, hogy ez fog történni, amikor a lány a padra telepedett. Hazudott volna, ha ezt állítja; hogy valóban tudta ezt; de mégis több volt, mint sejtés, amit a lány felbukkanásakor elhessentett, hogy mindez nem véletlenül történik; és véletlenen nem csupán a lány akaratának kiszámíthatatlanságát, hanem a tőlük független események egybeesését is értette. Még mindig kitérhetett volna a válasz elől. Mondhatta volna azt, hogy nem érdekes, vagy nem kellett volna mondania egyáltalán semmit. Legyinthetett volna. (De már meg volt róla győződve, hogy a lány pontosan tudja, hogy Ricoeur könyve van a kezében, nem tudta volna megindokolni, hogy miért.) Miközben ezeken gondolkozott, azt mondta: – Ugyanazt, amit te. 251


– Gondoltam – derült fel a lány, és az arca egészen áttetsző lett. – Már amikor melléd ültem, gondoltam, hogy te is Ricoeur-t olvasol. Annyira örülök, ez most annyira fontos! Gyere, madárkám, egyél! Az utolsó mondat persze nem neki szólt. Feketerigónál nagyobb testű madár röppent a pad elé (nem ismerte ezt a fajt), és kíváncsian nézte a lány kezében zizegő sztaniolzacskót. Az kinyújtatta a kezét és leeresztette, a zacskó fölemelkedett, aztán leereszkedett a madár elé. Ez most nem vele történik. A meghökkentő események sorozata túl volt azon a határon, amelyen innen a történet még valószínű, vagy legalább hihető. Ez a lány nem lehet valóságos, gondolta, hanem képzelete mellékterméke, a látvány és az olvasás interferenciája révén keletkezett. De ennyire hangsúlyos melléktermék? Nem, ellenkezőleg. Törékeny alakja talán túlságosan nehéz volt ahhoz a valósághoz képest, mely a tó felé terpeszkedően, de alattuk terült el. Kiszámíthatatlan valószerűsége az események szükségszerűen bekövetkező láncolatát sugallta. Éppen ez volt érthetetlen. Hátborzongató volt a lány közelsége. Fizikai félelmet érzett. Reszketni kezdett a jobb keze, nem is reszketni, remegni. Arra gondolt, hogy a madár mindjárt elrepül majd, és akkor nem lesz más választása, mint megfogni a lány kezét. De már nem tudott várni addig. Tapintani akarta és enyhén megszorítani, hogy érezze, valódi. Nem tudott szabadulni attól a képtelenségtől, hogy ha hozzáér, egyszerűen átnyúl majd a lányon, és nem a kezét, a zacskót szorítja meg. Ez a gondolat iszonyatos volt. Mélyet sóhajtott, majd a könyvet, mely még mindig az ölében hevert, maga mellé csúsztatta a padra és a lány felé nyújtotta a kezét – most már szándékosan azt a kezét akarta, amelyikben a zacskó volt –, és határozott mozdulattal a lány kézfejére csukta a tenyerét, mintha ökölbe akarná azt szorítani. A rigó elröppent. 252

Legalább annyira meglepte a lányt, mint észrevétlen közeledésével az őt. De nem húzta el a kezét, és ő sem vonta vissza; sőt, mintha kicsit meg is szorította volna az övét, vagyis viszonozta volna a fogást – bár a zacskó szerencsétlen módon a két fogás közé szorult és zörgött. A lány keze hűvös volt, de nem volt hideg. Puha, emberi anyagból készült. A lány egyszerre felé fordult és mosolygott. Ettől a mosolytól egészen megrémült. A lánynak – nyilvánvaló – eszébe se juthatott, hogy ő tulajdonképpen csak testének valódiságáról kívánt meggyőződni; ő viszont arra nem gondolt (és még most is nehezen tudta elhinni), hogy ez a kézfogás az ő közeledési szándékát sugallja majd (a lány számára pedig nem tűnhetett másképp). Rádöbbent, hogy jóformán öntudatlanul, vagyis akarata ellenére, a legszabályosabb, leghétköznapibb módon kikezdett a lánnyal. Mosolyát nem tudta nem viszonozni (ez most már kínos is lett volna), de közben arra gondolt, hogy a mosolyával megtévesztette. A mosolya nem sugallt idegenséget, és talán hamarosan magával is sikerült elhitetnie, hogy cselekedeteik szabályos, hétköznapi keretek között vannak újra. – Akarod tudni, hogy mért járok ilyen hangtalanul? Mert kísértet vagy, akarta mondani. Ehelyett azt mondta: mert angyal vagy. A vakítóan fehér, áttetsző bőrű lány nevetett (mintha krétával fehérítette volna az arcát). Aztán azt mondta: – Gyere, mutatok valamit. A park túloldalán kínai házak közt egy kisebb mellékutcába jutottak, és a lány nem engedte el a kezét. Maga után vonszolta valami meredek, vas csigalépcsőn. Arra gondolt, hogy a lány fel fogja darabolni, és a darabjait megsüti egy óriási wokban (nem tudta, hogy mért éppen wokban). Tetőtéri 253


lakásban találta magát, és a lány bezárta belülről az ajtót. Egyedül voltak. Ez egy keleti nő, gondolta. A keleti nő először a fűzöld felsőkabátot vette le (könnyű felsőkabát volt rajta), és ismét látta, hogy mi következik majd, mozzanatról mozzanatra. Hallotta a szavakat, mindazt, amit a lány mond majd, és azt is, hogy ő mit válaszol ezekre a szavakra, bármennyire szeretne is mást mondani. Iszonyatos volt. Minden mondatot előre hallott, de úgy, hogy egyben egyszerre, megsokszorozódva, egy időben hallotta az összes mondatot. Azt akarja, hogy mindent pontosan és világosan előre tudjon, a keleti nő, gondolta. Hogy ne mondhassa utóbb: nem tudtam, hogy ez lesz. Tudta, hogy amit most tesz, az visszavonhatatlan. A keleti nő örökre szól, nem ismer olyat, hogy kecmec. Tudta, hogy mindjárt belekezd egy történetbe, amelynek ő már előre tudja a végét (hiszen egyszerre látta mozdulatlan állóképként az egész történetet és minden egyes jelenetet képről képre), és látta a megnyúzott testből mozdulatlanul kiömlő vért. És csakugyan: a keleti nő belekezdett a történetbe, melyet ő már mindennél jobban ismert, mint a tenyerét, vagy nem – inkább egy kőlapot, melyen rovások vannak, és neki éveket kellett eltölteni azzal, hogy ezeket a rovásokat nézi. Tudta, hogy amint a felsőkabátból kibújik, azt mondja majd, hogy nekem nincsen identitásom. És akkor kibújt és azt mondta: – Nekem nincsen identitásom. Tudta, hogy ha a keleti nő az ágyra telepszik, akkor a finom nyersbőr szandált mutató- és nagyujjal csatolja ki, az anyjáról beszél majd, aki japán, és az apja a szülei akarata ellenére vette el (közben a keleti nő kicsatolta a szandált), és mikor ebből a képből felréved, a keleti nő éppen befejezi a történetet, és „nagy mezaliansz volt”, mondja. – Ez a japán ruha az identitásom első rétege – magyaráz a keleti nő, és a padlóra ejti a könnyű, zöld felsőkabátot. 254

Olajzöld trikó és feszes selyemnadrág takarja a testét, mert a keleti nők megőrülnek a pasztellszínekért. A nadrág gombját már ő gombolta ki és a cipzárt is ő húzta le – de még félt, hogy a ruhában nem lesz test, mert a keleti nő (úgy sejtette) test nélkül is viszonylag elvan. Tudta, hogy míg a combokra feszülő nadrággal bajlódik, s az áttetsző alsóneműn keresztül a vakító fehér combok között már átdereng a fekete szőr, a keleti nő az apjáról beszél majd, mert a keleti nők a fontos pillanatokban az apjukról beszélnek; és tudta, hogy a keleti nő apja francia márki lesz, akinek a családja sivatagi harcokban tüntette ki magát az arabok ellen, pedig valamennyire maga is arab – de erről családi asztalnál szigorúan tilos volt és ezután is tilos lesz beszélni. – Hát majd nem beszélünk – mondja, és várja, hogy a keleti nő lassan mórikálva fején keresztül lehúzza magáról a trikót is, de tudja, hogy egy történetet addig még meg kell hallgatnia, és azt is, hogy ez lesz a legkegyetlenebb; mert a keleti nők a legkegyetlenebb dolgot a végére tartogatják: – Amikor alkonyatkor a sivatag hűlni kezd, és a kősziklákról vékony kőpengék pattannak le éles sikollyal, a karaván lomha vonulással hömpölyög az egész napi megfeszített iram után a szeráj felé, a hajcsárok már gyűjtik a kőkéseket, aztán hátul, a szeráj mögött az oszlopokhoz feszítenek egy embert, lemeztelenítik, a lapockáknál kezdik meg a bőrt, az alkonyi félhomályban őrült iramban kezdik fejteni, tépni, hogy napnyugtáig végezzenek, mert a szentülő napnak az igazi énünkkel kell találkoznia; akarom, hogy tudd, hogy az az ember, ott, minden este az apám – mondja majd hidegen, mert a keleti nő ilyen; „de hát miért?” – kérdezi ő öklendezve, „ó, hát ez a szokás” – mondja majd erre, és kifejti magát a vékony felsőruhából.

255


A Z Á T V Á LT O Z Á S

Mékli Attilának

1 Gregor Samsa, az ízeltlábú házi – másként: keleti – csótány (Blatta orientalis) nyugtalan álmából arra ébredt Paulay Ede utcai padlásszobájában, hogy négy darab, szörnyűséges, puha, bőrbevonatú végtagja nőtt. Testhelyzete szokatlan érzetekkel töltötte el, a feje mintha kifordult volna nyakpáncélja kitinjéből, tarkója elgémberedett – nem találni jobb szót: a tor körüli részen –, szájszerve puhán lefittyent. Nyújtózni próbált. Rendszerint a könyvespolc hátsó lába és a szőnyeg gyűrődése közt alakított ki magának egy kis megfelelő zugolyt. Kicsavart pózban, félig hason feküdt, a hideg fal nyomta a vállát. (Február 8-a vagy 14-e lehetett, mindkét dátumot hallottam; bárhogyan is, ropogós télidő.) A kitin nem lapul be, ha szoros résen, padlástéri ajtó alatt vagy szűk szennyvízcsatornán préseli magát az ember keresztül. De most… Puhánynak érezte magát. Megbetegedett? Vírus támadta meg? Kórság győzte le a túlfeszített életvitel következtében legyöngült immunrendszerét? (Annyi mindenfélét hallani.) 256

Előző éjjel kirúgott kicsit a hámból – a szomszéd névnapját ünnepelték a Deák térhez közel eső vendéglő mosogatóhelyiségében, ahol finom, rágós falatokat, sőt erjedt növényi maradékot is találni –, nem emlékezett hát mindenre. Ropogva körbeforgatta a fejét. Orientálódni próbált. Köztudott, hogy a keleti csótány immunrendszere általában kifogástalanul válaszol a környezet kihívásaira. Ügyről egyelőre nincs szó – szögezte le. (Latolgatta a szót: ügy. Ügy. Emberi kifejezést használt. Érthetetlen!) Hunyorított. Elmosódott foltokat látott. Nem a tárgyak szép, tiszta, fekete-fehér mintázatát, ahogy azelőtt. Színes, elmázolt felszínek jelentek meg előtte. Színekről korábban mit sem tudott: a csótány látószerve színeket nem érzékel. Katyvasz. Az a szó juthatott eszébe, hogy katyvasz, bár stílusérzékét kockázatos megítélni. A színekért „cserébe” a körvonalak bizonyosságát veszítette el. Karjaira pillantott. (A legritkább esetben nevezik végtagjaikat „lábnak”.) Ha már egészen ember, felzokog: de erre még nem érett meg. (Később tanul meg sírni.) Teste elveszítette szép ébenfeketeségét. Világos volt, de nem fehér vagy szürke, hanem: hússzínű. S tegyük nyomban hozzá: a csótánynál a fekete szín a szépség szuperlatívusza. Kemény kitinje helyén a puhány testanyag elformátlanodva terült szét a rissz-rossz padlón. Felismerése „énképét” ingatta meg. Használhatjuk ezt a fennkölt szót. Átváltozása óta nem találkozott senkivel. Ez aligha csoda. Kétszobás, kényelmes, tetőtéri lakását senkivel nem osztotta meg, ha nem számítjuk a puhány, nagy testű, ám nem sok vizet zavaró „betolakodókat”. Most, hogy önbizalma saját identitását illetően megingott, felötlött benne: próbára teszi értelmét valakin, akit régtől fogva ismer. Maga is kíváncsi volna, hogy a szemrevaló, fiatal egyed a szomszéd kifőzdé257


ből (mint elárulta, egymást általában „egyednek” szólítják), avagy a lépcsőházi híreket hozó-vivő, kellemetlen Turrné ebben az állapotában fölismeri-e? Világosodni kezdett kint, és a lomtárnak használt belső szobában zörgölődni kezdtek a „betolakodók”, akikkel lakását néhány hónap óta osztja meg. Tapasztalatból tudta, hogy motoszkálni fognak. A hosszú hajú az étkezősarokba vonul, tüzet gyújt, matat valamit az alumíniumszerkentyűvel, a tűzre teszi és várja, hogy kotyogni és sisteregni kezdjen. A lakást elárasztja ilyenkor az a kesernyés, étvágytalan szag. (Nem, igazán nem mindig kellemes számára ez az együttélés.) A szőrös állú morogva kászálódik elő a lomtárból, ahol, el kell ismernie, rongyokból elég kellemes vackot fészkeltek maguknak. Vizet ereszt magára a csempés kamrában. Most is a hosszú hajú feje tűnik föl az ajtónyílást takaró választófüggöny mögött. – Jézusom – sutyorogja. – Mi az már megint? – dörmög a szőrös állú bent, a függönnyel leválasztott zugban. – Nem tudom. Alighanem megőrültem. Összébb húzza magán a halványsárga lepelköpenyt. – Úgy érted, most? A kérdésben Gregor – dicséretére legyen mondva – megérzi azt a kis sajátos ízt. (A humorérzék a magasabb rendű gondolkodás jele.) A szőrös állút jobban kedveli. A hosszú hajú kiszámíthatatlan, szeszélyes; ő a maga részéről nagyra értékeli a megbízhatóságot. (Nemegyszer csapdosni próbálta a partvissal, sőt, a fapapucs sarkával is célba vette.) Közölni szeretné a hosszú hajúval, hogy ő is zavarban van. Hogy ő sem tudja, mi történt. Képtelen tájékozódni; de higgye el, nem szándékosan idézte elő ezt a kínos helyzetet; és, ami azt illeti, mindent megtenne a visszarendeződés érde258

kében… Ám a hang, ahogyan rágói közül kijön, egyáltalán nem emlékeztet artikulált beszédre. Inkább cicegéssel kísért morgás, dörmögés, mély és magas hangok elegye, mely – hideg leli a gondolattól – nagyban hasonlít a „puhatestűek” hangicsálásához. – Mi ez? – hallani a szőrös állút. – Nem hallottad ezt a sutyorgást? – István, gyere már ki! A hosszú hajú megszeppent, a tónus már-már rémült: a szőrös állú megérezheti a hétköznapi mondatocska rendkívüliségét, feje azon nyomban felbukkan az ajtókeretben. Nehéz, vagy csaknem lehetetlen pontosan leírnom a jelenetet – pedig mindhármójukat kifaggattam. Gregor elhelyezkedésében még mindig lehetett valami bogárszerű, ahogy kifacsart testhelyzetben a könyvespolc és a fal közé szorult. „Talán nem zártam be este az ajtót.” Ez lehetett a „betolakodók” első gondolata. Akkor is: vadidegen, meztelen férfi ébred a dolgozószobának és étkezőnek egyaránt használt előtérben? A kulcs is az ajtózárban fityegett, mint mindig, belül. Mindhárman úgy emlékeztek utóbb, hogy István az ajtóhoz ment és megrángatta a kilincset. „Ő is ráfordíthatta a kulcsot, belülről. Akkor is: miért meztelen?” A helyiségben nem hevernek szerteszét dobált ruhadarabok. István mégsem engedi el a kilincset, markolja, mint valami fogódzót. Mondják, idétlenül sokáig állt így. Nem gondolhatott másra, mint ami valójában történt: hogy az éjszaka folyamán az ízeltlábú „betolakodó” változott megfoghatatlan módon emberré. (Az új lakók is „betolakodónak” tekintették a jóval beköltözésük előtt már a lakásban élő Samsát.) Többnyire meztelenül vagy házi köpenyben ülnek reggelihez. István egy joghurtos kiflit dob be, netán egy kis sajtot, a 259


reggeli feketét ürítés és zuhanyzás után hörpinti ki, és azonmód, ahogy a fürdőszobának használt kamrából kijön, rágyújt egy cigarettára. Eleget meztelenkedik tehát – Gregor mégis új minőségű kíváncsisággal veszi szemügyre a másik férfi testét. Mit tudhat ez a behemót, esetlenül egyensúlyozó, függőlegesen torz test biodinamikai szempontból? Két lábon megáll, tény; valamelyes biztonsággal néhány lépést így is megtesz. Kísértést érez, hogy utánozza. Nem hezitál tovább, vállát kissé kiforgatva egyik karját kiszabadítja a teste alól. – Mozog! – sikolt fel a hosszú hajú. – Gondoltad, ki van tömve? „Jobb, ha nem provokálom őket.” Megmerevedik, hogy békés szándékát jelezze. Nem fél, nem ijed meg (korábban sem szorongott a jóval testesebb lények közelében), ám megsejti, hogy helyzete most mégis bizonytalanabb. „Szóba kell velük elegyednem.” Elképzelhetjük, hogyan nyitogatja „rágóit”. Arcizmai engedelmeskednek. Érvényesíteni tudja akaratát, hat a testére, még ha nem tudja is pontosan, hogyan; nem érti ennek az új testnek a mechanikáját. „Nem látom magam” – gondolja. – „Lassan a testtel, Gregor.” A két „puhatestű” talán nem reagál kedvezőtlenül a mosolyszerű gesztusra. – Vigyorog. Megáll az eszem. István végre elengedi a kilincset. – Hogy az istenbe kerülsz ide? Még egyszer Gregor elé veti a kérdést. Ő megismétli előző mozdulatát, talán sikerültebben. A meztelen férfi már közelebb lépne, de a hosszú hajú még mindig nem bújt ki az ajtó fedezékéből, és rászól: vigyázzon; a mozdulat íve így a magasban felfüggesztve marad. 260

Aztán mégis a hosszú hajú az, aki az egészet elunja. Előbújik a fedezék-zugból, de nem üres kézzel: napsárga frottírköpenyt lóbál. (Jól ismeri ezt a köpenyt.) Óvatosan közeledik, himbálja a ruhadarabot, inkább kedvesen, egészen közelről az emberré változott bogár földön heverő teste fölé tartja. Karnyújtásnyira megtorpan: – Nesze, vedd már föl. – Nem gondolod, hogy mégsem kéne odaadni neki a köpenyemet?! Utóbb különös jelentősége lett annak is, hogy Ágnes nyújtotta át a köpenyt. Ágnes szánta meg, holott korábban partvissal és egyéb kemény tárgyakkal üldözte föl-le a teakonyhában. Ő pedig elvackolódott benne, és teste kicsit eltávolodott a faltól. Ahogy mustrálja a testét, szeme egy olyan kis incifinci pálcikán akad meg. A pálcika combjai között, egy szőrkupacban ül. „A szőrös állúnak ugyanilyen van. Ez mégis valami.” Elbizonytalanodik, nem érti pontosan a jelzés tartalmát, csak annyit: valahogyan érteni, magyarázni kell majd ezt is. Összefüggések közt helyezi el felismerését, s e hevenyészett rendszerben szerepe lesz annak is, hogy a hosszú hajú adta a köpenyt. Olaj a tűzre, hogy a szőrös állú, amint a bogár emberré vált törzse kifordul a zugolyból és combközi pálcikája láthatóvá lesz, jól láthatóan fintorog. Ezek után a köpenyt már nem tudja nyugodt szívvel elfogadni. Felemelkedik, amennyire bír, és karját félszegen nyújtja a föltűnő színű ruhadarab felé. Ám a hosszú hajú sem jön közelebb. Meglengeti csak a kezében tartott anyagot, és így Gregor, ha elsőre nem is, másodszorra ügyesen megragadhatja a felé libbenő csücsköt. Ketten tartják a rikító frottírt, mely mintha az ujjak ruhaszárító kötelén akadt volna fönn. 261


„Közelebb húzhatnám magamhoz.” Ekkor veszi észre a hosszú hajú testén – a pálcika helyén, ami az imént annyira föltűnt – a csupasz, függőleges rovást. De a kézből kiejtett ruhadarab már Gregor meztelen testére omlik. – Megkukultál? – kérdezi idegesen a pálcikátlan. Az utóbbi percekben túl sok újszerű tapasztalat érte. Nem akad fenn azon, hogy pontosan érti, amit a puhatestűek mondanak – velük most majd nyilván „más síkra terelődik” a kapcsolata. Valahogyan értette őket addig is – nem tudni pontosan, hogyan, lehet, hogy a gesztusok és a folyamatos dörmögés ritmikája, a kiejtett hangok szabályos váltakozása, zenéje keltette az ismerősség érzetét. De nem ilyen üveg-tisztán. Eljut megvilágosodott tudatáig az is, hogy maga is képes volna hangadásra; talán várnak is tőle valami efféle produkciót azok, akik takaróval és vízzel megkínálták. De beszéd helyett emlékezni kezd, mint az, aki saras mélyúton kaptat felfelé, és a külvilág helyett szükségképpen magába fordul. Csótány-emlékezete anyagszerű, mégis képlékeny; ahogy egy álomra emlékezünk: darabjai megfoghatónak tűnnek, de idétlenek: elenyésznek, ha az egészre tekintünk vissza. Simító fadarabot húztak végig egy puha viaszlemezen, melyet korábban ismeretlen jelekkel keresztül-kasul róttak tele. Makacsul újra és újra telekarcolja valaki az opálos viasztükröt; de sietség nélkül, már-már szeretettel megint végigsimítja a gömbölyű végű fakés. Tárgyakat idéz fel. „Rühzsírtartó.” Nem tudná megmondani, honnan került elő. Karcolt szarutülök, a pereme csorba. Az oldalára életfát karcoltak néhány száz vagy néhány ezer évvel ezelőtt – a szétterülő lomb alatt legelésző szarvasok. Aztán megint a földút. Halott, szétdarabolt testrészek süllyednek félig-meddig az út menti sárba. 262

Darabjaira hullott, szétfacsart játékbaba. Irdatlan, szétdobált végtagok, talán a kelleténél több is. Bababoltot szórtak szét itt a faluszélen. Nem akarja látni. Ezért föltekint, ekkor kékre festett zeppelin úszik a látóterébe, oldalán „a fagylaltját maga méri” felirattal. Kerek, tulipánosra pingált kajütablakát belülről kinyitják, egy láthatatlan kéz fehér és rózsaszín vattacukorbabákat hajigál kifelé, a babák alaktalanná formálódva lebegnek a bárányfelhők közt, lassan közelednek a földhöz. Vékony, magas női hang: – Vata Sugar! Vata Sugar! Az első cukorbaba valószínűtlenül zöld pázsitra zuhan, lassított felvétel, mint egy reklámfilmen, úgy törik szét, mint egy porcelántál: sötétkék tinta csap ki belőle, girlandokat fest a fűtorzsák kitüremkedései közt. – Vedd és olvasd! – mondja az iménti hang. Fölülről látni: a pázsit olajzöldjén hatalmas krikszkrakszokkal tintakék felirat: Csak az a szép zöld gyep fog nekem hiányozni. „Hö!” – kapta föl a fejét. – „Hö!” Fölbuggyan a sár az ujjai között. Vasemeltyű. Súlyos öntöttvas. Az egyik oldalán öntöttvas perem. Talán egy nagyobb szerkezethez illeszkedik, melyet nem ismer; ahogy nem ismeri a testét sem; arányai, működése egyaránt idegen, funkciótalan. Vagy nincs is ilyen szerkezet? Amely értelmet adhatna neki? A „puhatestűek” szirupos-dermedten állnak az elválasztó függöny háttere előtt. Marcipánfigurák egy születésnapi tortán; gyerek nélkül árválkodó szent család. Váratlan ötlettől indíttatva bólingatni kezd, szinte gimnasztikázik a fejével… – Hát ez? 263


A férfi toporog értetlenségében. Bárhogyan gondolja is, hogy leleplezi magát – inkább megzavarja, elbizonytalanítja őket. A hosszú hajú grimaszol, sárga köpönyegét elöl összefogva magán átkel a kis előtéren (eddig az ajtónyílásban állt), a konyhafülkében tűnik el, hallani, csobogni kezd a víz a bádog mosogatóban. Színültig töltött üvegpoharat hoz be. (A víz a pohár peremén csaknem kicsurran.) – Tessék. Meghajol a vízszintes, meztelen test előtt, és a poharat leteszi a földre. Vad mohósággal iszik. A földre tett poharat nem borítja fel, pedig megdöntötte – fogaival csikorogva szorítja a peremét, egy-egy fél korty víz ki-kiloccsan. Az ivás fizikai öröme tölti el, nem törődik azzal, aki odaadta a poharat; teljesen megszűnik másra figyelni, mint a kortyokra. – Megitta. Megitta a vizet…! Nem is merül fel: mért ne itta volna meg? Hirtelen, csaknem támadónak tetsző mozdulattal – és ő valóban maga elé kapja egyik, szabad kezét – a szőrös állú lehajol és fölsegíti, inkább fölráncigálja a földről, nem durván, de határozottan; a sárga köpeny persze lecsúszik az emberré változott bogárról, és az így remegő lábsz��rain (iromba végtagoknak tűnnek ekkor) anyaszült meztelenül áll az elő- és dolgozószobának egyaránt használt, lambériával burkolt falú nappaliban. A szőrös állú könyökénél fogva tartja meg az emberré változott férget, és kissé eltartva magától, megtámasztja, mert megérzi bizonytalankodását. A falhoz támasztja Gregor másik vállát. Különösen fest a két meztelen férfi. Ágnes azt mondja, szépnek látta őket. Gregor kissé ingadozik, helytállásra készteti ezzel Istvánt: neki kell őt is megtartania. Valahogy 264

jó, hogy meztelenek ebben az egymást segítő küzdelemben. A szakállas sem vastag, a bogár pedig kimondottan sovány, egyenként megmutatja a bordáit; talán kicsit Krisztus-szerű így, már ahogyan barokk oltárképeken ábrázolni szokták a megváltót (aki soha, még a kereszten vagy a keresztről levéve sem egészen meztelen – a szemérmes ágyékkötő egyszerre fedi el a társadalmi álszemérmet és a halál pőreségét). Néhány másodperc imbolyog így el. Akkor ő – nehéz megmagyarázni, miért – ismét nézegetni kezdi a másik lógó nemi szervét, feltűnően (figyelmét most a göndörödő szőrzet köti le), sőt – és ettől szemlátomást zavarba jön a szakállas férfi – mintha meg akarná érinteni. Csaknem biztos, hogy nem képes megfigyelni a tag fizikai jellegzetességeit. Ismétlem, ez a két kis jelentéktelen és értelmetlennek látszó fityfiritty olyan rajtuk, mint valami jel. Összetartozásuké. Megnyugtat, biztonságot kínál. Pozitív forma, a hosszú hajún látható rovással ellentétben mégis mesterségesnek, csinálmánynak tetszik. A természetesen őszinte érdeklődéstől a szakállas zavarba jön, és elengedi az emberré változott csótány karját. – Hát ilyen nincs. Vedd már föl azt a köpenyt! Most lehajol, arca így óhatatlanul közelebb kerül a szakállas nemi szervéhez. Ő sietősen hátralép. Bizonytalanul állnak, mint valami feledhető, alkalom szülte csoportképen. A szakállas hangja most már határozottabb: – Nem hallod? Vedd fel a köpenyt! Mégis a nőnek kell valahogy ráaggatnia a ruhadarabot. Ő veszi észre, hogy már csaknem összerogy. Nem is a fáradtságtól, hanem attól, hogy már egy ideje felülről, embermagasságból tekint a berendezésre. Nem tudom, miért, de mindhármukban ekkor fogalmazódik meg: feltétlenül történni kell valaminek. Végzetes, pótolhatatlan lesz, ha olyasmi nem történik, amire utóbb 265


emlékezni lehetne. Mintha keretbe kellene most már önteni ezt a pillanatot, mint egy fényképet. Talán az idegfeszültség miatt – érthető, hogy mindhármukat megterhelte a hosszúra nyúlt bizonytalankodás. Valami zörej hagyja el Gregor torkát, gurgulázáshoz hasonlítható zümzüm, mely csak a lejegyzésben tűnhetne hangnak. (Az írás számára nem létezik „zörej”, csak „hang”.) – István vagyok – cikkan a szakállas tekintete. – Értesz? Én… vagyok… István… Tagolva és magára mutogatva beszél, mint az, aki külföldön a saját nyelvén, ám szótagolva próbálja magát megértetni. – Ágnes… ő… Ágnes… (Csaknem kimondja a „van”-t, mint kalandfilmeken a bennszülöttek közé keveredett fehér felfedező.) – Ne hülyéskedj már – int Ágnes dühösen, és ismét ő az, aki a köpenyt a bogár csontos vállára akasztja. – Hagyd békén. Pihen. – Hagyjam békén?! István, emlékezett utóbb, belemerevedett ebbe a durcás pózba. – Grrr… glllll… – ismételgeti görcsösen és erőlködve Gregor. – Bemutatkozik – tör ki Istvánból a megkönnyebbülés. – Hallod? Bemutatkozik! – Valami Kornél – szögezi le Ágnes. – Az, Kornél a neve – mondja ki valószínűtlen magabiztossággal, lélegzethez jutva. Istvánban talán lappanghat egy kis tekergő, kisze-kusza gyanú, de nem engedi szabadon. Úgysem tudna jobbat, mást állítani, mint ez a név. Mért ne lehetne Kornél? Nem akaródzik tovább nyújtani sem a pillanatot. – Legyen Kornél a neve – jelenti ki immár határozottan, és amint megszólal, rögvest halványodik a „legyen” teszetoszasága. Mintha Gregor is be266

lenyugodna ebbe a szóba. A véletlen hangsor – mert számára az – betölti képzeletét. És – különös – egyben helyet csinál magának csótányemlékei közt, kiszorít bizonyos hangsorokat, amelyeket korábban használt. (Mintha az emlékezete is az új szituációhoz alkalmazkodna.) – Mit csináljunk vele? Ki kell dobni a lépcsőházba… „Nem félek. A lépcsőházat ismerem, nem félek.” Fél. A másik vállat von, és összekulcsolja elöl a kezét. Ismét bizonytalanok. Hogyan taszítsunk télvíz idején egy meztelen férfit az utcára – legyen az bár bogár?

2. Ha alaposabban szemügyre vesszük Csutorás István arcát (mintha közeli kamera rögzítené), megértjük, miért nevezik tanítványai „Lakat”-nak. Tényleg olyan, mint egy nyitva felejtett lakat: az állkapcsa előrebiggyed. A Paulay Ede utca sarkán, a Deák Ferenc tér közelében hordozza éppen ezt a címert. Egy beugróban áll meg, melyet egyszer majd deszkapallóval fednek le, amikor a házban mulatóhelyiség nyílik. (Most még nyoma sincs mulatóhelyiségnek.) Állkapcsát, mint említettem, kissé előretartja; arckifejezése erőszakosnak tűnik ettől, ellentétben egyébként finom vonásaival. Az orra ugyanis különösen vékony és törékeny; igaz, haja a szemébe lóg, ez rendezetlenséget sugall, melyet éppen csak ellensúlyoz a vastag keretes „bölcsész” szemüveg és a rövidre vágott szakáll. Az a benyomásunk: vázlatos emléket idéz fel vagy készül valamire. (Befelé figyel; az előtte elsuhanó kerékpárostól nem 267


rezzen össze.) Valahogyan „gyanús”. Tudunk a rá nehezedő teherről – talányos lényt, igazi „csodabogarat” felejtett otthon, az előtérben. Szülei előtt újabb titokról kell majd hallgatnia. E pillanatban alkotott hevenyészett benyomásunk akár előítéleteket szülhet; de egy pillanatra se feledjük, hogy tévedhetünk. Nagyon kevéssé ismerjük Csutorás Istvánt. Nem láttuk még a munkahelyén; nem tudjuk, hogyan tölti ráérős szombat délelőttjeit, amikor nem kell az első becsengetéssel versenyeznie. Amikor egyedül van, mert Ágnes is szüleit látogatja vidéken. Meglehet, csupán az előtte álló utat idézi fel, azért ilyen tehetetlen az arca. Nehézkesen, gyalog, végig a kiskörúton a Vámház térre, a Nagycsarnokig, majd át a hídon a változatlan nevű Bartók Béla út felé. (Ezt az utat elkerülik az utcanév-változtatások.) Szombat délelőttönként nyugdíjas pedagógus szülei egy valaha elegáns, most inkább nyomasztó tanácsi lakásban várják. (A lakást hamarosan sikerül visszaváltaniuk.) Lehet, hogy Lakat arca már az elképzelt beszélgetés grimaszait vetíti előre; vagy éppen a majd elnyelendő szavakat vési most az emlékezetébe, nehogy valahogy „elszólja magát”. (Szüleit véletlenül sem szeretné felizgatni.) Nekilódul, darabosan – talán a hideg miatt (mindjárt itt a március, mégis a mínusz tízet ütötte reggel), baljában ipari szatyor. Gyűrögeti, zörög. Jobb kezét zsebre vágja, de nem tud mit kezdeni „foglalt” bal kezével. Figyeljük meg: kesztyűtelen keze a hidegben lassan színt kap. Fejét vállai közé ereszti, háta meggörbed ettől (mintha púpot hordana). A nyugati anorákkabát alatt hűvösen tapad testére a kék farmerruha. Átszalad a pirosra váltó közlekedési lámpánál a Filmmúzeum előtt. (Fehér Lada személygépkocsi fordul élesen a Dohány utcába, fékez a gyalogosátkelő előtt. A kocsi hátsó ülésén szobapálmák, cserepes növények.) Egy pillanatra hátrahőköl. A sarokra helyezett újságosbódé látványával eszébe juttatjuk, hogy nem 268

fizettette elő a Hitel folyóiratot. Ily módon sugalljuk, hogy ezt hétfőn feltétlenül említse meg az iskolakönyvtárosnak. A független folyóirat borítóképe megidézi azt az „átmeneti kort”: a borítólapon kibillent mérleg. Felvillanhat, ahogy az érettségire készülő osztály előtt áll. Kissé keresett lazasággal elemez egy hadtörténeti eseményt vagy egy letűntnek tetsző korszak gazdaságszerkezetét. Tudatában korántsem válik élesen ketté a bizonytalan jelen a történelem tantárgy keretében vizsgált régmúlt vagy közelmúlt eseményeitől. Szakmai ártalom? Hajlam a szintézisre? Inkább az utóbbi. Talán ennek köszönheti diákjai előtt való népszerűségét. Megtorpan, mielőtt az aluljáróba ereszkedne; arcon csapja a feltörő, kellemetlen szagú légáram. Közben Ágnes – felidézhetjük egy rövid snittel – elérte a nyolc ötvenhármas távolsági autóbuszt, sőt, még ablak melletti ülőhelyet is sikerült szereznie. Ölében jegyzetfüzet. Megnyugtatja, ha élete eseményeit naplószerűen összefoglalva, rögzítve látja. Van, aki hiába kényszerítené magát naplóírásra, feljegyzései mindenképpen alkalomszerűek maradnának; neki természetes szükséglet a napi, írásos meditáció. Többnyire a délutáni tea idején vagy késő este fog hozzá, amikor nyugalom van a lakásban. Előző napi feljegyzéseit idézzük most fel. A kissé zilált kézírást kinagyítva, hosszan mutathatjuk; függőleges műanyag válaszlappal határolhatjuk le a hátteret (a buszülés hátlapja ilyen), ezzel jelezhetjük, hogy a szöveg csak a képzeletbeli kamera előtt jelenik meg: „Előadás előtt az a szakállas jött be, aki korábban a tudományos szocializmus tanszéken dolgozott; a száját leszámítva hasonlít Istvánra. Azt mondta, a szeminárium elmarad. Egy, az aktuális lengyel események mellett kiálló nyilatkozat aláírását kérte tőlünk. Valahogy zavaros volt az egész. Nem írtam alá, zavart a személyisége, a puhánysága. (Intuíció.) Az arcába meredtem. Legszívesebben a 269


pofájába ordítottam volna, hogy „szemét provokátor”, de nem mertem megtenni. És ha tévedek? A többiek mind aláírták. István megerősítette: lehetett provokátor. Kérdeztem, ő mit tett volna. Persze diplomatikus: a karrierem szempontjából a megfelelő lépés a nem cselekvés. Kis sunyi!” Először a Kálvin téren tekint fel, az üres telek előtt, amelyen néhány éven belül irdatlan méretű, üvegfalú irodaház épül. Egy pillantást vessünk a Szabó Ervin Könyvtár épületére, ahol lassacskán feloldják az állomány bizonyos részének titkosítását. Az üvegablak, melyre a tér felől látunk, a palota kopott aranycirádával díszített fogadótermét: a folyóirat-olvasót rejti. Valahogy jelezzük, hogy szimpatizálunk a vasárnap délelőtti nyitva tartással. (Alig néhány olvasó lézeng ilyenkor a termekben, kényelmesen lehet tallózni a hetilapokban, és a legjobb, ablak melletti karszékek is „szabadok”.) Mutassuk meg egy pillanatra a kapubejárót és a nyitva tartás rendjét jelző műanyag táblát. Aztán egy villanásra István keze az ipari szatyorral: már kékesvörös. A Kálvin tér árkádjaitól a Nagycsarnok klasszikus épületéig egyetlen iramodással jut el. Ha most az arcára tekintünk, hosszan, végig a néhány perces út alatt, maradjon mozdulatlan az arckifejezése. Csak a háttér mozdul el. Lakat arca mögött vonul át a sarki áruház, a Szamuely Tibor (vagyis Logodi) utca bejáratának képe az iparművészeti iskolával, a Ludas vendéglő kirakata és néhány jellegtelenebb épület (az egyik kapualjban cipőkereskedés). A Vásárcsarnok épülete előtt megállunk. „Az újabb kor vasszerkezetű csarnokainak időszakát a híres párizsi, már elbontott központi vásárcsarnok, a Les Halles Centrales vezette be (V. Baltard, 1853). Budapest vásárcsarnokai a századforduló körüli években épültek, szám szerint 6 épület. Szerkezetük teherhordó kül270

ső térhatároló téglafal, szegecselt és öntött vasszerkezetekkel. Két csarnok kivételével valamennyi előnyben részesítette a hosszant, háromhajós elrendezést, amelynél bizonyos változatokat teremtettek meg. (…) A Vámház körúti központi vásárcsarnokunk szintén hossztengelyes elrendezésű, azonban igen gazdag térképzésű. A főhajókra kétoldalt harántirányban 6-6 kereszthajó csatlakozik, közöttük alacsonyabb terekkel. Rácsos tartói felül egyenes övűek (a nyeregtetőt alakítják ki), alul poligonálisok. Megépítésének előzménye tervpályázat kiírása volt, amelyen kilencen vettek részt (ezen belül négy külföldi csoport is). A pályázatot Petz Samu műegyetemi tanár nyerte meg. Egyébként a pályázók valamennyien vasszerkezettel oldották meg feladatukat.” (Császár László [szerk.]: Épülettípusok a kiegyezés utáni Magyarországon, Bp., 1995.) Lakat arca, közelkép. Finom, öntudatlan, alig észlelhető szájmozgásra lehetünk figyelmesek. Próbáljunk a szájáról leolvasni egy tulajdonnevet: Petz Samu. Ez persze ismét projekció. Tény ugyan, hogy tudhat Petz Samuról; helytörténeti szakkör keretében foglalkozott Budapest építészetének történetével. A Vásárcsarnok alagsorát a rakodóparttal föld alatti folyosók kötik össze, a tervező a vízi szállítást tette ily módon kényelmesebbé. A hideg ellen védő nehéz, sötétbarna függönyt félrehajtva lép a csarnoképületbe. Határozottan a jobb oldali vasszerkezetű lépcsősor felé indul. Cipőtalpa puhán gördül a a csarnok szembenézeti jobb oldalán kényelmesen emelkedő lépcsősoron. Fent megtorpan a büfék és pecsenyeárusok bódéi előtt. Az arc finom „reagálása” jelzi – mintha beleszagolna a levegőbe –, hogy a korai időpont ellenére (talán a „szokásos módon elmaradt” reggeli miatt) erőteljesen foglalkoztatja a kíná271


lat. Itt, a magasban mindig szétszórt, visszafogott zsibongás hallható. „Mint az osztályterem zsivaja tanóra előtt.” A bódék az alábbi két csoportra oszthatók: lángosos és pecsenyés. A lángososnál alkalomadtán palacsinta, némelyik pecsenyésnél sült hal, általában szálkamentes tengeri hal fogyasztható. Italt (gépi kólát, gépi narancsot, szódát, kimért bort és csapolt sört) is inkább a pecsenyések mérnek. A pecsenyés készletéből nem hiányozhat a disznótoros (hangsúlyozottan házi jellegű kolbász, májas és véres hurka), a sült szalonna, a sült oldalas és a karaj, esetleg a szárnyas, egészben lesütött vagy grillezett csirke, mell és comb. Az étlap választást enged a savanyított uborka, a csípős és almapaprika, valamint a mustár tekintetében. Különös tény: az árlistát csaknem mindenütt a „kenyér” címszó zárja. Az infravörös lámpa melegen tartó fényének kitett árut szemlélve akadjunk fönn a pecsenyének nevezett sültön (karaj vagy tarja). (Megengedhető, hogy bevillanjon egy távoli párhuzam: a csíksomlyói búcsújáró kápolna aranylombos ősszel. A harsány, még zöld domboldalt sárguló levelű fasor szegélyezi. Mária-napi búcsúsok, „civilben” és székely, valamint csángó népviseletben. Egyházi ének. A domb aljában vurstli és kirakodóvásár, bóvli, műanyag áru. Elkülönül a parazsas kályhán hatalmas hússzeleteket pirító lacikonyha.) Hol az infravörös fény, hol a parazsas vasrostély dereng a szaftos hússzeletek mögött. A sült gödreiben megáll a szaftos lé; ezt valahogy vonzóvá kell tennünk. Feszesen telt, kisimult női arc. – Egy laza fröccsöt, fiatalember? – Enni szeretnék. A következő mondatot halogathatjuk. Vegyük észre, hogy a négyszögletes műanyag tálak egyikében savanyító lében hegyes zöldpaprika ázik. 272

– Megéhezett, ugye. Kér egy kis husikát. Nem riasztja a bizalmaskodó hang. Megértenénk, hogy miért nem, ha a világos köpenyt viselő nő mellé állíthatnánk az anyja szikár, szögletes arcát. Bólint, célirányosan rövidre zárja az eszmecserét: az egyik hússzeletre mutat. – Ez megfelel. – Két szelet? Három? Nevet, nemet int. – Egy kis májacskát mellé. Nem is tudja, miért: bólint. Két jókora karéj kerül a piros műanyag tálcára és pirosas, hegyes zöldpaprika, úgynevezett „macskapiros”. – Méregerős? Az eladó ajkbiggyesztve, elégedetten bólint. – Az. – Hova való maga? – Érdekli? Azért némi hallgatás után hozzáteszi: – Bagi vagyok. – Onnan jár be? Bagról? – Hát valahonnan ide kell hogy érjek. – Tegyen akkor mellé mégis egy fröccsöt, legyen szíves. – Meg kell ám alapozni a napot. A tálcával az erkélykorláthoz csatolt állópult felé egyensúlyoz, ráteszi, hátat fordít a nőnek. A háttérben a csarnok fémhálós térszerkezete tárul fel. A hús műanyag késsel való darabolása, a kézzel tört kenyér, az apró zöldpaprikadarabok hátterében időnként fölvillanhatnak az épületkonstrukció egyes elemei. (Például olyankor, amikor egy-egy ételdarabot a szájához emel, követhetjük a műanyag villa ívét.) 273


– Szabad? Hasonló műanyag tálca. Majd: egy barna bőrdzseki fényes ujja. Kopaszodó, kerekded fej. Ha nem szólalt volna meg, megesküdnénk: német turista. A zsírosnak látszó arc és föltűnően vaskos nyak kicsi, mégis előreugró és valahogyan malacszerű állcsúcsban teljesedik ki. Föltűnően ismerős – talán azért, mert annyira hétköznapi. István arcát mutatva jelezzük, hogy maga is elbizonytalanodott. „Ismeri-e valahonnan?” Mintha aznap is látta volna ezt az arcot, valamivel korábban; ám ezt a feltevést, mint valószínűtlent, elvethetjük. (A háttérben megjelenhet a Deák téri végállomáson parkoló negyvenhetes villamos előtt átvonuló, elmosódó tömeg.) Aztán villanjon be egy másik kép: a piarista kápolna, vagyis az Egyetemi Színpad előtere. Úgynevezett „költői felolvasás” szünetében vagyunk. Próbáljuk „beilleszteni” a tömegbe. Észleljük, hogy a bölcsész hallgatóság közül ez az arc – ha nem is föltűnően, de – kirí. Nem biztos, hogy korosabb; mégis annak tűnik. Viszolyogtató, ahogy nyomul. István (ez is egyfajta paranoia!), míg az udvariaskodó, formális kérdésre adandó választ latolgatja, az arcot Ágnes előző napi történetével hozza összefüggésbe, melyet mi a naplóból ismerünk. (Akár újra bevillanhat a kézzel írt napló.) Hiába keresnénk erre egyéb okot, mint hogy ismét eszébe jutott távolsági buszon zötyögő kedvese. Megérzés? Intuíció? Egy olvashatatlan feliratú dossziéból elővarázsolt irat fölvillantásával szuggeráljuk, hogy az „egyetemi ügyről” ceruzavonásokkal kiegészített, géppel írt „szigorúan bizalmas” jelentés készült. Belső elhárítás, még mindig működésben? Vagy csak egy alcsoport öntevékeny túlkapása? A dosszién elmázolt, kivehetetlen betűk és számok, tekintetünk megakadhat a „titkos” vagy a „munkadosszié” feliraton. Az alábbi szöveget emeljük ki: 274

Jelentés Adta: „Csendes” tmb. Vette: Kocsis hdgy. Idő: 1989. II. 27-én Tárgy: a lengyel események iránti szolidaritás kifejezése nyilatkozat A jelenleg zajló lengyelországi eseményekkel kapcsolatban az egyetemi hallgatóság általánosságban tájékozatlan, különös érdeklődés nem tapasztalható. Ennek ellene mond, hogy a hallgatóság alapvetően együtt érez a lengyel munkásság törekvéseivel, bár annak pontos tevékenységéről nincsen tudomása. Oka valószínűleg az, hogy a lengyel eseményeket a magyarországi események, a közismert módon bizonytalan, forrongó politikai helyzet mintájára érzékeli. A megkérdezett négy tanulócsoport tagjai ezért „a lengyel munkások törekvéseivel egyetértek, aláírásommal támogatásomat fejezem ki” nyilatkozat aláírták. (A nyilatkozat aláírása a szemináriumi csoportokban csaknem 97%-os, erről ld. I-IV. sz. melléklet.) Említést érdemel Petele Béla és Szellő Ágnes, akik a szemináriumi foglalkozáson jelen voltak, de a nyilatkozatot nem írták alá. Petele Béla budapesti születésű, édesapja gépkarbantartó Csepelen, az 275


1956-os eseményekben valószínűsíthetően nem vett részt. A törekvő, megbízható, a párt munkájával való egyetértésének több alkalommal hangot adó hallgató beszervezését kiemelten javaslom. Szellő Ágnes ajkai bányászcsalád sarja, édesanyja a helyi műv. központ kulturális előadója. Beszervezése javasolt. Aláírás: Csendes. – Ismerjük egymást? Kimondottan kaján, zsíros vigyor. Véres hurkát eszik, a feszes bőr nagyot pukkan az első harapásnál. – Gólyatábor. Balatonlelle. Gyuszi vagyok. A Krammer Gyuszi. – Nahát. Nem gondoltam volna, hogy az ELTE-re járt. – Olvastam a cikkedet is… a Históriában. Érdekes a véleményed. Érdekes! „Valóban érdekelné a Dózsa-féle parasztfelkelés?” Galambok röpködnek a csarnok fémszerkezete alatt. – Feltétlenül beszéljünk…! Hosszan követhetjük a bőrkabát világosbarna foltját. Elenyészik, elvész a szuvenírárusok közt. Lakat a papírtálca kevésbé zsíros sarkára mered. Golyóstollal fölkaristolt hatjegyű számot látunk, mellette paprikás zsírpecsét. A másik tálcasarok föltűnő hiányával jelezzük, hogy ő is odaadta a maga „névjegyét”: telefonszámot cseréltek.  A Szabadság (Ferenc József) híd és a Gellért-hegynek a pálosok befalazott sziklatemplomát rejtő sziklatömbje után 276

a Bartók Béla út szecessziós építészeti kincseit fedezzük fel, elsősorban a Gellért Szálló tömbjét, majd a Gárdonyi-szobor mögött álló épületet, földszintjén a Hadik kávéház helyét bitorló „úttörő” (sportruházati) áruházzal, ahol majd márkás cipőbolt nyílik (utóbb azt is bezárják). Haladjunk tovább, és állapodjunk meg a hegyre fölkapó mellékutcában található Lechner-háznál. Az első emeleti függöny mögött a Bartók Béla útra leső női arc. Csutorás nem pillant fel. Az arc eltűnik („… akár az erdőben a vadnyom”). A kapucsengőn névszalag: id. Csutorás István.  A hall falát békebeli beépített szekrény uralja. Ebben a szekrényben minden elfér. Félhomályos hallban áll – a szekrény és a hall méreteiből következtethetünk a kissé elhanyagolt, mégis impozáns polgári lakás méreteire. A két kapuszárnynyi ajtón téglalapokból és háromszögekből összeállított geometrikus intarzia. A tökéletességre törekvő, munkájában megelégedett asztalosmester a legmegfelelőbb helykihasználás elvét tarthatta szem előtt, és azt, hogy az anyag egyedisége: szín, mintázat, a fa erezete, változékonysága a legmegfelelőbb módon érvényesüljön. A szekrényt jobbról sublód, balról cipősszekrény kíséri, körülöttük falikárpit; a falra szerelt kabátfogasok mögött lambéria. Kameránk előtt résnyire nyílik az egyik szekrényszárny. Halvány otthoni ruha bújik elő. Nem a legjobb minőségű anyag, a túlságosan realisztikus rózsaminta foltokban kopott. Egyenesen, szinte kihívóan egyenesen tartja magát. Összegyűrt konyharuhát tart maga előtt, „a kezében”, mintegy apropóból. A mosogatóhoz megy (a kamera körbefordul: 277


a konyha a hallból nyílik, a szemközti falon lichthófra nyíló kilépő), és a konyharuhát a mosogatóba rázza. Vállrándítás: a ruha egyet zökken. – Mégis riasztom Annát. A szekrényből dörmögő, morcos hang. – Riasztod? Mi az, hogy riasztod? Állományba vett a tűzőrség? Bentről kaparászás. Kínai selyem háziköntös, citromsárga sál (alighanem torokgyulladás: ezért olyan karcos a hangja!), hátrakulcsolt kezeiben összegyűrt napilap. A házipapucs sarka nagyokat koppan, föl-alá járkál, az újságot gyűrögeti, kopp, kopp. – Annyira örült, amikor legutóbb összefutottak. A köntös megtorpan. – Nekem adod az ártatlant? Bujkál előled! Nem árulta el a címét! A saját fiad! – Bujkál! (Az otthonka mintha szipogna.) Dehogy bujkál! (Majd hangosabban): Éppen annyira a te fiad, mint az enyém! Csöngetés. Kapucsengő lehet, de nem egyértelmű, hogy itt szól. Mindketten a szekrényhez sietnek, kitárnak egy-egy ajtószárnyat. Amennyire a mélyére látunk, az irdatlan szekrény valószínűtlenül mély és üres. (Idézzük fel valamely budai ház pincéjét, a Várhegy vagy a Gellért-hegy oldalában: az egyik sarokban alagutat rejtő vasajtó.) Csönd van; aztán talán valami távoli zörgés. A cipősszekrény ajtaja csapódik ki riasztó zörgéssel, az összegörnyedt, ismerős anorákkabát onnan mászik elő. Maga után vonszolja a közben „megtelt” ipari szatyrot (ez egyértelművé teszi, hogy a piacon bevásárolt), kicibálja a szekrényből, a sarokba ejti, megrázza magát, kiegyenesedik. 278

A köntös és az otthonka mintha csak erre várt volna. Lecsapnak rá, egyszerre beszélnek: – Veszünk neked végre egy rendes kabátot…! – Egyedül abban a hideg lakásban…! Szegény, szerencsétlen fiam! – Ki főz? Az a kérdés, hogy ki főz… Aztán egyszerre: – Meddig játszod ezt a megalázó bújócskát?! Áruld már el, hogy hol laksz! Az anorákkabát összecsapdossa a tenyerét. – Milyen bújócskát? A homályos hallban némán és mozdulatlanul áll a három üres felöltő.

3 A kulccsal motoszkál a hideg folyosón, a sötét tetőtérben, a kilincset rángatja. Mintha árnyék lapulna Lakat mögött. Alacsony, nagy csontú figura. Drabális öklei vannak. Az arcát vaslapáttal mázolták szét: lapos gumó az orra. A középiskolai tanár fülelni kezd, körülnéz, kicsit gyanakvón; saját zihálását hallja, mert a súlyos szatyorral három emelet magasába caplatott fel; de lehet, hogy hatodik érzéke fedez fel valami dohosat, valami szokatlant: – Fülbeutalóra kellene mennem… Gőgicsélésszerű hangicsálás hallatszik bentről. Lassan kitáruló, sárgára mázolt ajtó. – Hát itt vagy. Nem váltál kámforrá. Sajnos. A bogár a bambuszfotelban terpeszkedik, kezében könyv, a fotelban, az ágyon könyv, könyv, könyvekkel borítva a padló. 279


„Gutenbergszőnyeg.” Az árnyék fölszívódik a padlásablak napsugaras keretében. – Mássz ki a fotelemből, te állat! (Ő, mintha meg se hallotta volna.) – Tájékozódtam! Nem tudtam, hogy betű, de rájöttem, hogy betű, olvasás, könyv, megértés, szorgalom. Szorgalmatosság! Polcról levettem, kinyitottam, felütöttem, elmélyülés. Illusztráció. Termékszám. 9.5 nyomdai ív. Pornográf anyag, fasz, fütyi, fapina, hihihi! Hatféle betű van, arab, fekete, latin, verzál, kurzív, szám. A betűt Jóhegyi találta fel. Rovásírás is van, ez lehet turk vagy székely, ez Csaba királyfi népe. Magyar: Attila népe, szittyák. Nép, nemzet, társadalom. „Szkítia első királya Jáfet fia Magóg volt, népét Magóg királyról nevezték magyarnak. Ettől a királytól származott a nevezetes és hatalmas király, Attila.”27 Társadalom? Rendezett együttélés, ez különbözteti meg az anarchiától. Sajt? Étel, hűtőben tartjuk, fogkefét fogpohárban, kaki-pisit vécében, öblíteni kell, a sajtot nem, állati eredetű fehérje. Szója? Növényi eredetű fehérje, a gomba is. Ha lábon nő, Atléta lábporral védekezünk. Felirat alapján tájékozódtam, egyeztettem Anonymus nevű szerzőt Kézai nevű szerzővel. „… a Jáfet nemzetségéből származó Ménrót, az óriás, Thana fia a vízözön utáni tizenegyedik esztendőben egész rokonságával együtt torony építésébe kezdett… a nyelvzavar kezdete után Havilah földjére költözött, melyet ekkor Perszisz vidékének neveztek, és ott két fiút nemzett a feleségével, Enethtel, nevezetesen Hunort és Magort…”28 Nemzés? Hosszú távra kiható dugás. A könyvet polcról veszem le, zsírmentes kéz27 Anonymus 1, 6–7. 28 Kézai 4, 2; 10.

zel, az állomány épségét megóvni segítek. A hadsereg is állomány? Nem tudom… talán igen. Megóvom az épségét. Nimród Jáfet fia? Kétlem. Nem tudom. Nyelvzavar van. Emitt ez áll: „Khús nemzé Nimródot is.”29 Most akkor ki nemzé? Jáfet vagy Khús? (Legyint.) – Mi ez?! (Az ipari szatyor a földre csúszik Lakat kezéből.) – Katedrális. Lehet román vagy gótikus. Ez gótikus. Boltíves áthajtásokkal oldottam meg a fedélszerkezetet, az épület stabilitását fiatorony biztosítja. (Ki kinek a fia?) A könyv sokoldalú felhasználást tesz engedélyezetté. Kiszegélyeztettem. Nem gondoltam, hogy bántani fog. Látom, bánt. De jó erre a könyv, hidd el. Ha nincs tégla, gerenda, szegletkő. A könyv épületkő gyanánt szolgált, a technokol pedig kötőanyagul. Most lelki érzékenység lesz? Trauma, tudatalatti, tudattalan, Freud? Jung? Archetípusok? Anima, animus, árnyék, megbántottság? Tönkretettem a könyveidet? Sapientia az anima legmagasabb szintje. Kifejlődik, egészséges kapcsolat önmagunkkal. Összedől? Nem dől össze. Gondolod, visszateszem a polcra: elbontani habár sajnálom. Szép. Esztétikai kategória. Ezt az esztétikai kategóriát lebontom. Keveset beszélsz, látom. Magyar ember vagy. Jó is, rossz is. Jó, mert beszélhetek én. Hagyol. Rossz: hangszalagokat, beszélőszerveket, garatot nem tornáztatsz. Az artikuláció testedzés, nyelvcsúcstól fogakig, ajkakig. („Articulation is a kind of gymnastics from the tip of the tongue to the teeth and the lips.”) Angol nyelven is elhangoztattam. A nyelv lehet mesterséges és természetes. A magyar természetes nyelv, 29 I. Móz 10, 8.

280

281


megvannak előnyei. Ragozó nyelv, ennek is: kötetlenség, szórend, szóképzés. Megdicsőültethetőség. Gyuszi itt volt, üdvözöl. – Gyuszi? Milyen Gyuszi? – Kopasz Gyula. Toka. Nyakat övező hájréteg. Tokamanó. Barna bőrdzseki, edzőcipő. – Krammer Gyula? – Krammer? Az, az. – Mit akart? – Kiderült? Nem derült ki. Kocogtatott, betoppant, tipegett-topogott. Kérdezte: itt lakom? Mondtam: szerinte? Visszajön. Mondta, visszajön: félek, tartja szavát. – Mit akart? Nem mondta? – Ellenőrizte, szeretek-e olvasni. Kértem, mutasson egy bankust. Nem tudta, mi a bankus. Haha! Mutattam neki. Eltotyogattam. Nehezen: tuszkolni kellett. Elmélyedésemben akadályozott. – Honnan tudta a címet? Csak a telefonszámot adtam meg, a címet nem. – Telefonozott. A készülék csengett, összerezzentett. Mit csináljunk: máskor is cseng, ez igazán nem új. Megkérdezte, vagyok-e a mája. Mondtam, nem hinném. Nem máj vagyok. Állítjátok, Kornél vagyok. Kételkedem. Mindegy, elfogadom a te szádból. A nyelvzavar kezdete után vagyunk, mondtam. Más szájából? Nem döntöttem el még. Tudod, mit? Nem rágódom ezen. Leszek Kornél. Pesti Kornél, születésem helye után, mert a Duna folyó bal partjáról van szó. – Milyen máj? – Májt mondtam? Dehogy. Szív. Az is egy testrész. Szívember vagyok. Kérdezte, milyen utca. Mondtam: Paulay Ede, házszám, emelet, ajtó. Tudtam. – Honnan tudod a címünket? 282

– Haha! Névkártya nincsen? „Csutorás István, gimn.tanár, előadó”? Találékonyság, lelemény, kreatív intelligencia nincsen? – Elvitt valamit? – Dehogy! Figyeltem! Nézelődött. Jó ember, érdeklik a könyvek. Különösen Dosztojevszkij. Dosztojevszkijről értekeztünk. Érdekelte az anarchista múltad. – A… mim??? – Az anarchista múltad. A bürokratikus társadalom ellensége vagy – vagy nem vagy? Említetted. Bürok vagy bürök? Meséltem neki erről. Krammer? Nem Krammer. Kérte, ne szólítsam Krammernek. Krokovicsnak szólítottam, hallgatott rá. Hazudtam neked. Nem tudom, miért. Nem szólítottam Krokovicsnak. Elfelejtettem, hogyan szólítottam, de féltem bevallani imént. De hát micsoda a név? Hang és füst. Nem téged keresett, tudd meg a számból: Ágnest kereste. „Sellő Ágnest itthon találom? Seretném üdvösleni!” – Krammer tényleg selypít. – Mondom: nem emlékszem, de nem Krammer. Akkor már inkább Kutászi. Az, az. Segítőkészségesség volt benne, segítőkészséges ember! Mondtam, nem emlékszem, bogár vagyok. Voltam. Kérdezte, milyen bogár. Sajnos, hogy csótány. Blatta orientalis. Mondta, nem szégyen az, rosszabbat is ismer. Gregor. Gregornak nevezett. Papírt adott, írjam rá nevem. A nevem? – kérdeztem. Nem írom. Még mit nem! Nem pazarlom a tintát, vendégbarát tintáját. Haha! Mondtam neki, nem Gregor. Új nevem van, gyakorolgatom. – Kafka elbeszélésére utalt. Az átváltozás. Van ilyen novella. Gregor Samsa egy reggel arra ébred, hogy szörnyűséges bogárrá változott át. 283


– Szörnyűséges??? Cccc… Nem is annyira szörnyűséges… Nana… Mesélhetnék… Mesélhetneked… Tudod, ki ez a Samsa? – Ügynök. Utazó kereskedő. – Nana. Kelencsér kikereste. Vagy mégis Kutászi? A Kafka nevű szerző mondatai jók. Jó, de: ecetes. Mást mondok. Vitriolos. Savanyúságos. Nem szerettem. Átgondoltabban kell élni, nem így. Megdobta almával? Csúnyaság. Hiszen az egy gyümölcs, egy valóságos gyümölcs! Batul lehetett? Vagy fontosalma? Meglehet, pónyik. Mindenképpen pazarlatosság. Gyümölccsel dobálódzni egy bogarat! Nem, nem leszek Samsa. Akkor már inkább Kornél. Vagy Samas… Ez az! Inkább leszek napisten. Az egy valaki… Olvasgattam… Egyéniség….! Szólíts csak Samasnak, rendben? Jobb, mint a Kornél. Ámbár… azon gondolkodom az utóbbi szekundumokban… micsoda a név is… micsoda megfoghatatlanság! („Iszonyú. Iszonytatóság. Használom a szavait. Gregor Samsa nemzé Pesti Kornélt. Pesti Kornél nemzé Samast, a napistent. Az akkád mitológia »panteonjából« csöppent a Paulay Ede utcába. Bőrfotelben ül, fecsegő kagyló. Elnyelé? Nem nyelé el. Rácsukódhatóság… Négy pálcika, két kar, két láb, pálcikavégtagok, csápolat. Az én karszékemben ül. Apámtól örököltem. Ezt hoztam el a „szülői háztól”. Az idősebb Csutorástól, akit a még idősebb Csutorás nemzett; akit egy még idősebb Csutorás nemzett. És így tovább, Noéig: a legidősebb Csutorás akkor már egészen idős lehetett. Az Úr üdvözölje az ő lelkét! Nem azért mondom: magam is belesüppednék. Jó gubbasztani benne. A tapintása… A természetes bőr melegben sem tapad. A legjobb a természetes bőr. 284

Ez meg? Terpeszkedik, mint egy moszat. Moszat az üres kagyló belsejében. Mi lenne, ha szunnyadnék csöppet, és feledném az egész őrültséget?”)  Pesti Kornél – mert végül elfogadta ezt a nevet – végleg leragadt a Paulay Ede utcai tetőtérben, és szerényen meghúzta magát egy, a földre leterített matracon, nem messze attól a zugtól, ahol magára eszmélt. „Megenyhült”, „megkegyelmezett védencének” a középiskolai tanár, de nem „csupán emberbaráti szeretetből”, amint hajtogatta… Döntésében, valljuk be végre, Csutorás nagy szíve és – tehetetlensége, vagyis az emberi gyengeség is szerepet kapott…! Talán a költözködés merítette ki, a szüleivel való „értelmetlen vita”, az utóbbi hónapok izgalmai. (Hiszen alig néhány hónapja „hirtelen felindulásból” költözött el szüleitől; egy távoli barát kedvező feltételek mellett ajánlotta ezt az albérletet.) És ne tagadjuk: Szellő Ágnes is – érthetetlen módon – kezdettől fogva pártfogásába vette a „higanymozgású pálcikaembert”. Kitartott a mellett, hogy – bármilyen kényelmetlen számukra ez a nem hívott vendég – legalább tavaszig náluk „lábatlankodhasson”. Higanymozgású? Valóban. Napokig tart, amíg testét sikerült megszoknia. Aligha csoda. Egy idő után már nem handabandázik a kezeivel. Az olcsó porcelánban, törékeny konyhai eszközökben sem tesz tetemesebb kárt. Pedig nem csupán a mozgást kell elsajátítania (megváltozott végtagjait eleinte nehezen koordinálja), a tárgyak sokaságát kell „magához szelídítenie”: megérteni, mi hogyan működik, mi mire való. Könnyen tanul, mint egy gyerek; és adottságai – állapítják meg szállásadói – rendkívül jók. Ám mindaz a „katyvasz”, amely fejében támadt „az ismeretek helyén” (ahogy Csutorás 285


fogalmaz), nehezen ülepszik le. Sehogyan sem tudja helyre tenni a rázúduló számtalan újdonságot. – A Gellért-hegyet egy, a mai Kazahsztán területéről származó hadiipari kisvállalkozó alapította – állítja például egy magányos séta után határozottan. (Mert az első napokban is egyedül jár el a háztól.) – Megalapítgatta, és hamarosan bonyolult üzleti útjainak főhadiszállásává tette meg. – Honnan veszed ezt az ostobaságot? – Mondják. – Kik? – Sokan. Az Avarban. (Így derül ki, hogy ezt a kerthelyiséget látogatja, és a gesztenyék alatt minden alkalommal kétszer három deci gyömbéritalt kér.) – Ez a vállalkozó – folytatja lendületesen, és Csutorás rémületére hátizsákjából olvadozó jégdarabokat rakosgat a dohányzóasztalra –, valami Dezső, Iván Dezső, ahogy mondják, vagyont halmozgatott a hegy alá. (– Persze! A hegy alá…) – Igenis alá. Tele van kazamatákokkal. Egyébként szerény körülmények között éledezik a Déli pályaudvar közelében, egy kereveten. (– Mit jelent az, hogy éledezek egy kereveten? Nagyjából értem – de mit jelent a gyakorlatban?!) – Hetvennégy mogyoró méretű szemölcs található a testén. (– Megszámolgattad?) – A titokzatos pakkot, melyben drága briliánsok és betiltott részvénypapírok, fekete bankjegykötegek teste lapul, a Gellért-hegyben, egy könnycsepp alakú szikla alatt rejtette el. Ki lehet ásni, de nem szabad beszélni addig, amíg ásol; mert akkor elkámforodik a kincs. (– Elmegyünk, kiássuk.) – Jó lesz. Meg kell találni, mert beteges kisugárzása van. – Akkor most sétálni fogunk! – vigyorog Lakat, amint Ágnes betoppan a lakásba. – Ne vedd le a kabátod! Megkeressük Iván Dezső kincsét! (Ha vigyorog, egészen kellemetlen az arca.) – Sétálni? Sohasem szoktunk sétálni… (Ágnes arca: képlékeny, mint a cellulóz.) 286

– Igen! A Gellért-hegyre megyünk! Csutorás, mióta Ágnes is beköltözött a Paulay Ede utcába, a padlásról előhalászott, kopott-fekete bőrkabátjához időnként művészes „sálkendőt” vesz magára. Máris a Gellért-hegy oldalában bukdácsolnak. Kornél csetlő-botló járását nyugodtan nevezhetjük bukdácsolásnak. A két ember már a Gellért téren belékapaszkodott, ahogy leszálltak a negyvenhetes villamosról, két oldalról, mint két kísérőtiszt. Két lábon is jól ment a járás. Kevésbé fáradt el, mint gondolni lehetett volna. Fölkapaszkodtak a szecessziós szállodaépület mellett a kaptatón, néhány kis utcán keresztül keveredtek ki a Citadella alatti ligetes-parkos térre. Ekkor Istvánnak eszébe jutott, hogy a hegy meredek oldala felé kerüljenek. Hiszen itt végig lehet menni a Duna fölött, a kilátás pazar, és ezt a területet kerülik a járkálók, a turisták, a lógó mellű, gyerekeiket egzecírozó anyukák az ordító csemetékkel. Keskeny, helyenként saras betonösvény szalad végig a sziklák tetején, valamivel a hatalomgyakorlás legaljasabb formáját megjelenítő erődítmény alatt. (A lapos lövegszállást 1849 után emelték az ország akkori megszállói, hogy sunyi módon ágyútűz alá vehessék mind a Várat, mind a Duna túlpartján lapító nagyváros polgári lakosságát. Miért ne: a „ruszkik” e szörnyszülött elé állítják „felszabadulásuk” emlékművét: a gigantikus nőalakot eredetileg a repülőgépével lezuhant Horthy fiú halálára konstruálta a titáni méretekben gondolkodó művész… Pesti ezt máris mind tudja.) – Kivonulóban vannak az oroszok. (Még nem tudja: április 25-én vonulnak majd ki.) – Nem értem. Hogyhogy „megszállták”…? A „halál” szó azt a hangot juttatja eszébe, ahogy a kitinpáncél összeroppan. 287


A Duna fölött, a kőkorláttal szegett gyalogút, a meredeken ereszkedő lépcső fejénél megtorpannak. Rovarszem számára átláthatatlan tágasság nyílik meg Pesti előtt. – Hát ilyen? – kérdezi. Odalent reszket a verőfényes február végi fényben ázó város, lent egyfelől a budai Vár, másfelől a Gellért Szálló kupolája, a túlparton a Bazilika és az Országház két félgömbje. Mintha kőtörmeléket szórtak volna szét egy óriási edényből. – Mi ilyen? – Ez az egész! A város. Különös, de mégis csalódott. Névadója, keresztszülője ez a város, mivel nevében viseli ennek a városnak a nevét, s úgy véli – bár bizonyára nincs igaza –, hogy mindjárt jogot formálhat történeteire is. Mintha már annyit élt volna! Rendkívüli történet, hogy nem maradt bogár, ez faktum. De azért nem kellene magát elbíznia. Meg kellene írni inkább, részletesen, hűen. Látványról, tágasságról szó se essék. Ha bogár maradt volna, nem látná, amit most lát; ennyire sem… így, mélységében nem. Egy véletlenen… szinte a csodán múljon? Hogy nem maradt bogár?! Lesújtja e tény igazságtalansága, esetlegessége. Szinte megroggyan, öszszeolvad: lángba vetett műanyag flakon. A két emberbe kell ismét kapaszkodnia, hogy ne roskadjon négykézlábra. (Ha már hatkézlábra nem tud.) Az előtte megnyíló távlat a szó legszorosabb értelmében a tériszony érzetével tölti el, ha nem fogják két oldalról, valószínűleg lezuhan a lépcsőn, és összezúzza azt a puha testét. Nem tudhatta, milyen lesz ez a tér, amely számára és alatta nyílt meg; most megsejti: talán túlságosan tág. – Istenem! – sutyorogja gyerekes fejhangján –, Istenem! Ez a metafizikus szóhasználat is éppen elég szokatlan ebben a helyzetben, egy volt bogártól. 288

Valahogy föleszmél: – Jól van. Mondtam már: hívhattok Kornélnak! – jegyzi meg váratlanul, és kimódoltan biccent. (Megszokták, hogy összefüggés nélkül beszél.) – Az egészet szőlő borította egykor… Krúdy valamenynyi hőse rajongott a Gellért-hegyi szemeltért…! – jegyzi meg Csutorás, és tolakodóan körülnéz. (Útközben nem győzi kérdezgetni, hogy „hol van már az a kincs?”) – Barátom! Hol lát Ön itt szőlőt? – válaszol ekkor Ágnes, s így öntudatlanul megvédi a volt bogarat. A Gellért-hegy Rupp Jakab nevezetes térképe szerint (Budapest, Magyarország fővárosának térképe a XIII–XVII. századig: megjelent a szerző Buda-Pest és környékének helyrajzi története című munkájának mellékleteként Pesten, 1868-ban) jóformán néptelen. Az Alhévíznél, ahol most a Gellért fürdő áll, Erzsébetfalva nevű település; fentebb, a mai Szarvas tér környékén viszont Kelenföld található, ahol „Keve vezér alatt Detrik és Matrinus római hadfőnökök ellen a Dunán először átkelvén, a mostani Sz. Gellért hegy aljához értek, és a helyet »kelés« magyar szó nyomán Kelem- vagy Kelény földnek, a hegyet pedig Kelem- vagy Kelény bércznek, később pesti hegynek nevezték; a folyampart mind két részén Magyar- és pesti-rév nevet viselt.” A hegy egészét, szintúgy a mai Tabán (akkor: Kispest!) fölött emelkedő Nyárs-hegyet e nevezetes atlaszon incifinci cérnahurokhoz hasonlatos ákombákomocskák: a szőlő grafikai jele borítja. „Ismeretes Sz. Gellért első csanádi püspöknek halála, kit a pogánysághoz ragaszkodó dühös nép I. András király trónraléptekor Budán megkövezett és a pesti hegyről letaszított 1047. – Az esemény színhelyén a hegycsúcsán, vagy mint 289


mások helyesebben vélik, alján a külvárosban, a vértanú tiszteletére templom épült, melynek alapítójának magát András királyt mondják. (…) A templom fekvéséről és későbbi sorsáról mit sem tudunk, valószínű azonban, hogy több más egyházzal vagy a török betörésekor vagy később pusztult el, egyedül emléke maradván …” – jegyzi meg az említett munkában Rupp Jakab. Csutorást bántja Ágnes közbeszólása. Éppen átengedné magát irodalmi emlékeinek. Könnyűség párája leng a műanyag- és papírhulladékkal berakott cserény mentén: a ritkás-elhagyott északi erdőn keresztül a hely legeldugottabb villasorához, a várkastélyt imitáló téglacsempés palotához érkeznek. Még mielőtt elhagyták volna az erdőt, Csutorásnak intuíciója támad: árnyék követi őket loppal a természet csupasz, ám ébredező ösztönöktől duzzadó, szürke kérgű oszlopai közt. Eszébe jut, hogy nem először van ilyen „intuíciója”. Eszébe ötlik, hogy nem mesélte még el Krammert; a különös, piaci találkozást, és hogy nem sokkal később a lakásukon is kereste ez a gyanús alak. Már-már belekezdene, de megtorpan – talán, hogy ne izgassa egy ideje amúgy is feszült barátnőjét. Egy „fátumos találkozás” úgyis felzaklatja őket, megzavarva a könnyű sétát. A Kelenhegyi lépcsőnél, a kacskaringózó Kelenhegyi út középső szakasza fölött váratlanul Csúti Anna bukkan fel, egy dán dog és egy vidám külföldi társaságában. (Csutorás tudja, hogy volt szerelme szeret bóklászni a Gellért-hegy oldalában.) – Szia, Isti, örülök, hogy összefutunk. Csapódsz? – kérdezi, és szemügyre veszi Csutorás társaságát. Érthetetlen Csutorás zavara: – Most… sétálok a barátaimmal… – mondja, és félszegen tornáztatja a vállát. 290

– Ki volt ez a lány?! – kérdezi később Ágnes egy villakert terméskő falának dőlve. (Olyan, mint egy kőfal előtt indázó növény, egy eleven kérdőjel.) – Be sem mutattál neki… ! (…) – Szomszédotok? És mért azt mondtad, hogy „egy ismerősöd” vagyok?! („– Hozhatod a függelékeidet is!”) („– Nincsenek függelékeim. Nem vagyok koronázási ékszer. Hahaha.”) (…) – Nem volt szexuális kapcsolatunk. Megpróbált elcsábítani. Hétvégére engedtek haza a seregből… náluk voltunk, levetkőztetett. Szó szerint. De ha már ilyen diszkréten rákérdezel: képtelen voltam; és azonnal elszálltam, amikor a kezével próbált izgatni. – Mért kínzol ezzel? – Azt mondtad, érdekelnének végre a nemi ügyeim. Sajnos csak ez az egy nemi ügyem volt előtted. – Mért nem mondtad, hogy nem zárult le benned ez a kapcsolat? – Nagyon rá vagy kattanva erre az ügyre. – Te pedig be vagy kattanva. – Csak tudom, mi zárult le, mi nem… (Valljam be, hogy hónapokon át lestem a gangon, és miatta költöztem el a Bartók Béla útról?)  A kőkerítésen csupasz szőlőtő hajol keresztül, valóságos szőlőfa. Megvastagodott, gubancos, érdes kérgű tőke, metszetlen-buja vesszőkoronával. Ez keretezi a kőfalba süllyesztett kaput, mely – mintha csak őket várta volna – kinyílik lassan, mint egy jelenés. 291


– Hát mégis történik valami misztikus! – lélegzik fel Ágnes. Mi lappanghat egy ilyen régi, Gellért-hegy-oldali kertben? Terméskővel fedett épület, melynek kéményébe bekapaszkodott az idő; a fúgákból az északi szél rég kimosta a cementet, és itt-ott átlátni a kormos kéménytesten. A tetőt olyan cseréppel fedték, melyet még a királyi vasút szállított fedetlen tehervagonokon Nagy-Kikindáról; akik értenek hozzá, hódfarkú cserépnek hívják ezt a fedést. A ház valaha zöldre volt vakolva. Ez ma alig kivehető. A tavasszal meztelenül burjánzó vegetáció mintha körülölelné a hidegben: a csupasz növényi karok fészkében kő-fióka piheg. A birtok alatt kidőlt-bedőlt alagút lappang, melyen át a hegy gyomrába lehet leszállni, a pálosok több méter betonnal beöntött bejáratú sziklatemplomába, egy titkos lejáraton; és még annál is mélyebbre: oda, ahol a forró, kénes vizek fakadnak, melyek Alhévíz fürdőit táplálják, a Gellértet, a Rudast, a Ráczot; és a föld mélyén – legalábbis így állítják egyes delejes tekintetű, fiatal nők, akikkel majd leginkább a Liszt Ferenc tér környéki misztikus teázókban lehet találkozni – lidérces fényű lámpákat lóbáló törpék keresik azt a követ, melyre a felszínen élőknek a boldogsághoz lenne igen nagy szüksége. Sokszor nem is sejtik a felszínen élők, mekkora szükségük lenne a törpék mágikus erejű kövecskéire. Elvadult bodzabozót sunyít a ház mögött. Szakállas, elvadult ember a ház tulajdonosa. Egyetlen szenvedélye valami titkos tudás, melynek lényegéről hallgat. Szívélyesen tessékeli beljebb megszeppent látogatóit: olyan szobában kínálja őket hellyel, melynek egyetlen, lőrésszerű ablaknyílása a Citadellára néz; majd százötven esztendőtől fogva tűzpárbajra óhajtja invitálni a monstrumot ez az ablak. 292

Csutorás, Ágnes és a bogár, akit most már tényleg leginkább Pestinek, Pesti Kornélnak nevezhetünk, óvatosan telepednek az alájuk tolt és álmosan nyöszörgő hokedlikre, mintha attól tartanának, azonnal titkos üreg nyílik alattuk és elnyeli őket, ha az ülőkére nehezednek… Szinte maguk sem tudják, hogy jutottak be ebbe a házba. Megriadnak, amikor csodabogár vendéglátójuk opálos poharakat helyez a konyhaabroszra. (Csutorásnak vannak a borral kapcsolatban vidéki kalandjai: somogyi fukszos borok és másnaposságot okozó lőrék.) – Krammer. Krammer Gyula. Ismerem. Mért invitálta beljebb őket ez a mackós törpe? Talán mert tanácstalanul topogtak a rongált kőkerítés előtt? Megérezte az István és Ágnes közt csaknem kisülő feszültséget? És mért említette neki azonnal Csutorás, hogy attól tart: valaki követi őket; egy rejtélyes alak, akit talán ismer, de inkább mégsem; aki mostanában mégis szinte naponta felbukkan, belepislog az életébe? – Ne azoktól féljetek, akik a nyomotokba szegődnek – magyaráz a megszállott, manókülsejű házigazda, aki mintha nem rájuk, hanem a hátuk mögé vagy a fejük fölé nézne –, hanem azoktól, akik előttetek járnak: mert ezek utakat és ösvényeket taposnak nektek, és ti jártok az ő nyomaikban. Tisztogassátok az ösvényeket és ápoljátok az erdőt! Krammer (legyint), majd meglátod. Meglátjátok. Rá fogtok ismerni, amikor eljön az idő. Nem veszélyes. Nagyobb varázslat van itt! Amit keresünk, felszín alatt lappang, sötétben. A mélyben: veszély és átok; huh! jobb erről nem beszélni… Napfényre hozva ajándék és áldás az, amiről beszélek nektek. Nem akárki szabadíthatja fel büntetlenül a rettenetet. Ha valaki bizonytalan kézzel nyúl a szőlőtőhöz, megsérti; a gon293


dos szőlőkertész kezében íróvessző a szemzőkés, két ölelő kar a metszőolló. Hittétek volna, hogy szőlővesszőt találtok a Gellért-hegyen? Ugye nem? A Gellért-hegy és a szőlő, mondják, ma már egymást taszító fogalmak… Ám tessék, a magatok szemével láthatjátok. Szőlőtőke, nem is akármilyen! A szőlők öregapja! Ez a legnagyobb mágia: a gabona, a dinnye és a szőlő, ez a három; de a legnagyobb mégis a szőlő. Minden évben három puttonnyal szüretelek e tőke terméséből. A fürtöket leszemezem, a szemeket egyenként válogatom át, nehogy a présbe tisztátalan, penészes vagy satnya kerüljön. A satnya kivettetik a présből. A hordót, melyben a must kiforr, a pálosok számára készítették azok, akik még tudták, mi a hordó; azok a régi emberek még mesterek voltak… tőlük maradt rám ez a hordó. A hegy gyomrába vezető alagút oldalkamrájában tartom – itt éppen megfelelő mértékben érik a föld alól feltörő, kénes gőzök, a gyógyvizek kipárolgásai. A borok királyát a hegy torkában érlelem Márton-napig: a föld alatt való érlelés ugyanaz a bornak, mint a szőlőnek a napfény. A kiforrt mustból harminchárom palack bort szűrök. A palackok űrtartalma évről évre változik a termésnek megfelelően: nincsen két egymást követő esztendőben ugyanannyi bor. Harminckettőt a barátaimmal szürcsölgettem el; a harmincharmadikat félretettem: éreztem, idén látogatóim lesznek. Ez a harmincharmadik palack – vesz elő egy pókhálós, zöldessárga üveget az öreg; mintha valóban arra várt volna a stelázsi alsó polcán a kis potrohos, hogy ők belépjenek az ódon kő boltívek alá, melyeket még talán a törökök építet294

tek, és végighallgassák a házigazda megszállott monológját. – Kóstoljátok meg. Hogy ízlik egy ilyen magamfajta vénember Gellért-hegyi szemeltje? Valamit elárulok! – suttog az öreg, és a boltív zárókövére veti a tekintetét. – A borok királya ez… Aki belekortyint, meglátja magát a pohár alján. Az igazi énjét… Amilyennek a valódi Isten, a kimondhatatlan nevű Úr látja… Azt, ami a leglényegesebb…! Összerezzennek, amikor a dugó fojtottan pukkan. Az öreg mindhárom poharat teletölti, de – később eszmélnek rá – magának nem tölt a hasas palackból. Mind Csutorás, mind Pesti kíváncsian issza ki a lőrét (köztünk maradjon: mert az), de Ágnes titokban elönti a földre… (Utóbb állítja, hogy habzott a kövön az ital.) Mindketten állítják: az üres pohár fenekén torz, majomszerű figurát pillantottak meg… – A közelben lappanghatott Iván Dezső kincse – borzong hónapok elteltével is az amúgy észember Lakat, amikor a bor ízére gondol –, azért éreztünk hideget gyomor-tájon.

4 – Semmi pénzért nem megyek vissza. Ha! Közéjük? – Tényleg szó szerint ezt mondta ez a barátod, ez a Csutak – hogyan? Csutorás? –, hogy „agyamra megy ez a csótány”? A gázra teszi a főzőt, néz. Szürke pulóver van rajta, és bent, a zsúfolt irodában is csíkos, hosszú sál. Talán visszavonást vár, talán megerősítést; talán azt a mondatot, hogy „Ágnes azért mégis pártfogásába vett”. – Az utcáról estem be, az utcát róttam. Náluk lakom, de… tudod… az utóbbi időben egyre kevésbé szívesen vagyok ott295


hon. (Azért otthonnak nevezem.) Benyitottam… hallottam, beszélnek. Kihallgattam őket, lefülelés volt. – Hallgatóztál? Mért hallgatóztál? Ő bólint. „Hogyan kerültem egy Demisz iroda erőterébe?” Fekete, kikönyökölt posztókabátban áll a pulóveres előtt, sárga kockás sálat tekert feltűnően hosszú, vékony nyaka köré. A fején fekete, félrecsapott, „légiós” szövetsapka. Vicces, hogy mindkettejükön sál van. – Beszélj velük. Tisztázd ezt az ügyet. Mégsem dobhatnak ki csak úgy…Ha már egyszer befogadtak…. – Tisztázni… Nincs mit tisztázni… Nem vagyok velük többé tárgyalandó! – Különösen fogalmazol… – Napsárga köpenyegbe csavartak… Azt adtak rám, napsárga köpenyt… És kivittek, mint egy szőnyegbe rejtett hullát… Vizet hozott nekem. Rendes, nem? Aztán enni adtak. Ételt. Sajtot, de salátát is. Fejes salátát ecettel. Az ecet jó. Megtudtam: erjesztve van. Kipróbáltam a rágóimat. „A vizespoharat elfelejtettem… Elfelejtettem, hogy akkor mindjárt vizet adott… De ezt inkább nem árulom most el.” – Tényleg nem emlékszel, mi volt… azelőtt…? Amikor… bogár voltál…? – Nem… semmire sem emlékszem… Naplót kellett volna írnom: nem írtam naplót. Hibázatosság. Ágnes… naplót ír. Vallomást teszek: időnként ellopom a füzetet… Ellopom, és lefénymásoltatom a fontosabb lapokat… mielőtt visszacsempészem a fiókba… Időnként olvasgatni szoktam. Ágnes naplója tolakodik a kamera elé. A lap tetején költői cím: 296

Kivel lépjünk az éjszaka tavába? „…hazudnék, ha azt mondanám: érdekel. Kifiguráz minket – ahogy tipegünk ide-oda a tetőtérben, táskás szemmel és kialvatlanul, reggel a fürdőszoba felé, este szélütötten; és félálomban helyezzük az öngyújtóval fellobbantott lángra a kávéfolttal öszszepettyegetett alumíniumfőzőt. Mostanában alig látom. Egész napokra tűnik el. Este, a sötétben hallom, szuszog felfelé a lépcsőn. (Mert a lépcsőn felfelé szuszog.) Tompán, fásultan zuhan a könyvespolc lábához terített szivacsmatracra, dermedt mozdulatlanságban hever hajnalig. Mosdatlanul és kócosan az utcán találja a pirkadat. Egyszer meglestem holdfényben az arcát. Ugyanúgy hevert a könyvespolc sarkában, mint legelőször. De nyugodtabb, ránctalanabb volt ez a számomra akkor kedves arc. A különös megvilágítás tette? Nem tudom. Összegyűrődött a néhány hét alatt, amit köztünk töltött, elgyötört lett, szinte kérges; durva, barázdált felület bukkant elő a csecsemőmáz alól. Akik hidegben-szélben a szabadban dolgoznak, a parasztok és a kőművesek arca ilyen. Arra gondoltam, jó volna fölébreszteni, mellé bújni és szeretkezni, görcsösen és sokáig, miközben István odabent szuszog a belső szobában és félni kell, hogy a tempózásra felébred. Nem tudom, mivel tölti az időt, és nem merek rákérdezni. Különös árnyékot vetett rá a holdfény. Az ablakrács mintája bezuhant az ablakon (az ablakpárkányra helyezett virágváza, a könyvespolc éle és egy belógó »marionett-bábu« ellentételezte ezt az árnyékot), fekete, cizellált él futott keresztül a könyvespolc lábánál heverő és mély álomba merült bogár testén, mint valami kulcslyuk körvonala – igen, egészen világosan ez a kép ötlött eszembe, ez a kulcslyuk. Használatlan pincezár. Jelképes ez, mint 297


egy filmben. Mindannyiunk élete zár, melyet a másik ember nyit fel. Könyvjelző ez a kép: figyelmeztet, magasröptű mondanivaló jön. (A rendező díjat szeretne nyerni Cannes-ban.) Egyfajta zárvány az ő bezárult élete. Az árnyék kivetíti a mélységét, anyagszerűségét, mintha fekete vaslemezekből lenne összerakva az egész ember. Visszaosontam a belső szobába. – Lehet tudni, hogy ilyenkor hol van? – kérdezi István. István kérdései elszakítanak tőle. Amikor Istvánnal szeretkezünk, hallom, hogyan vergődik kint a szivacsmatracon, a vackán, tak, tak, aztán kattan a bejárati ajtó zárja, behúzza maga után, már az utcán van: hajnalban, amikor fölkelek, gyűrött és üres a gyapjútakaró. – Talán van valakije. – Nem mondod komolyan…! István ferdén tartja a kávéscsészét, a kávé csaknem kifolyik a földre. – Mért ne lenne valakije?!” – Magyarázta, talán van valakim. Nekem! Ha…! Amikor rájuk nyitottam. Képzelheted! Csutorás éppen tőle kérdezte, hogy van-e „oldalbordám”… A szürke pulóveres gesztikulál a kávéskanállal, mint egy zsonglőr. – És? Van… „oldalbordád”? – Csak oldalbordázhatnékom van. De az is csak időnként és hellyel-közzel. A magas fiú csuklásszerűen nevet. – Megkérdeztem, mért nem jöhetek be akkor, amikor szeretkeznek. – Ezt nem hiszem el! Tényleg kérdezted? Nem gondolod, hogy… nekik is lehet magánéletük? 298

Topog a kartonlapokkal borított íróasztal előtt. „Néha elmeséli, miben utazik: valamennyi trolibuszvonalat bejárja Pesten. Újabban rátért a budai, hegyvidéki kisbuszokra. Elmondja, nem gondolta volna, hogy a helyváltoztatás ennyire megörvendezteti. Mozdulnia sem kell, ül csak a viszonylag kényelmes, textilbevonatú széken és kitekint a hatalmas méretű üvegablakon. Ha! Ez valami! Mintha nem lenne teste így. Orrát és arcát az üvegre nyomja, hogy kiiktatódjon a külvilágtól elválasztó, átlátszó, mégis valós felületet. Jóformán nem, vagy csak alig érzékel nyomást. Mintha nem az ő teste préselődne a hideg üveglapnak. (Ha egy pillanatra is figyel, érezheti, hogy az üveg hideg.) A látvány változásaiba kapaszkodik, ahogy a busz nekilódul. Meg kell hagyni: érzékletesen adja elő. Az ablakból szúrta ki azt az alakot. A kéregetőt. A jelzőlámpáknál leselkedett, a pirosban álló autókra csapott le fénymásolt újságlapjaival. A lapot tartotta maga elé, jobb kezében a felfelé fordított, orosz katonasapkát. (Mintha autóból szívesebben adakozna valaki! – ámbár meglehet, valami egyszerű lélektani tapasztalat mégiscsak van ebben.) Először, mondja, a mozgása tűnt fel. Rendkívül szapora, apró, macskaarasznyi léptekkel topogott a jelzőlámpa felé a záróvonalon – egy lépése nem lehetett hosszabb tíz-tizenkét centiméternél –, járása ettől lett gépies, robotszerű. Felhúzható szerkezetecske. Kattogva haladt a jelzőlámpa felé. Nem a látvány idegensége ébresztett szánalmat. Ellenkezőleg: ismerőssége. Mintha bogár kattogott volna a záróvonalon, két ellentétes irányba robogó kocsisor közt. Ízületi bántalmak miatt döcög így – a hajléktalanok közt rengeteg ízületi probléma lép fel a téli hidegek miatt –, vagy vélt előnyök érdekében tetteti ezt a 299


mozgást? Mindegy. A test esetlenségének e játéka, állítja, tökéletes és iszonyatos volt.” „Talán másodszor vagyunk ‘együtt’, amikor azt mondja: ő csak bogár. A dupla szivacson fekszünk a belső szobában, meztelenül. Kint hideg szél fúj, de bent izzasztó meleg van. Kielégített. Nem szabadulhat a gondolattól, hogy ő csak bogár, és ezért hosszú távon biztosan nem fog kelleni nekem – mondja. – Tévedés csupán, hogy időnként együtt vagyunk. Kísérletezem vele – állítja –, pontosabban magammal kísérletezem. Az állatiassága kelti fel bennem a szexuális ösztönt. (Ebben van valami! szeretem, hogy megbízhatóan föláll a farka, ha megdörzsölöm a makk alatt.) Hosszú hajúnak szólít, nem mondja: Ágnes. Kísérletezem ezzel a kapcsolattal, de vele nincsenek, nem is lehetnek terveim. Bántja ez. Bizonytalan magában, talán azért, mert még mindig idegen számára a teste. Mintha súlyos húsdarabokat rakosgatna, mondja, amikor megmozdul. A háta tele van anyajeggyel – zavarja ez is. Esendően telepszenek meg a hússzínű bőrön, mint a bogarak. Azt mondom neki, hogy ez szép. Egyedi. Mindenkinek saját teste van. Egészséges testtudatra van szükség. Elég, ha hozzásimulok, vagy meztelen mellecskémmel megérintem ott, a kis pilincka mocorogni kezd. Istvánnal nehezebb. De nem szeretem, hogy figyelget. Mustrál, kezét végighúzza a gerincvonalamon. Ilyenkor azt hiszem, túlságosan vékony vagyok neki. Nehéz, hogy két pasival egyszerre futok. A szüzességemet Istvánnal veszítettem el. De Kornéllal léptem az ‘éjszaka tavába’.” – Kiszolgáltattam magam nekik. Ha! Ez a bökkenő! Szükségleteimről, legelemibbek legyenek bár, magam gondoskodni nem vagyok képes. 300

Puhatestűnek hívom őket. Hallgatnak rá. Míg haza nem érnek, alig eszem. Talán, ha egy kis sajtot. Az üres gyomor régi életeimre emlékeztet. Az újjászületés csatornáján üres gyomorral megyünk keresztül. A csótány időszakosan táplálkozik. Ulrich Sedlag könyvéből tudom: fogakhoz hasonlítható rágószerv található a potroh kezdeti szakaszán, az előgyomorban. Az enyém ma is összeszorul, amikor ilyesmit olvasgatok. Az időt olvasással ütöm el. Stílusom, mondják, ugrásszerűen javul. Magamra hagynak a péksütemény morzsáival reggel; az egész kupacot az asztalon felejtem. Motoszkálok, rendezkedem a néhány négyzetméteren. A falhoz vagy a könyvespolchoz dörzsölöm a hátam – de csak akkor, ha egyedül vagyok. Szeretem. Olyan, mint az emlékezés. István rám mordul: – Ne rakodj! – Az estére föltornyosuló könyvkupacot most már magam rámolom el. Az olvasás lényege a betű: az, hogy a betűket helyes sorrendben vegyük elő, és megfelelő módon fogjuk fel. Nagyon nagy, ormótlan P után ne vegyünk elő szokatlanul kicsi f-et; főleg, ha a P kézzel írt. Úgy ítélem meg, ez mértéktelenségre vall. Két megkülönböztető jegy van: az iránymódosítás és a szimmetria. A p ablaktükörbe ültetett q, a b tükör mélyére süllyesztett d. Az a betű, melynek testén szimmetriatengely szalad át, nem lehet magabiztos. – Itt vagy a lakásban, lábatlankodsz, zabálsz, jó. De nagyon kérlek, ne rakodj! – ezt mondja. Mit csináljak? Ő a főnök. Meghökkent. Nem baj, hogy énekel zuhanyozás közben. Nem nagy baj. Rezeg a torka, rezeseshandabanda. „Megkötöm a szárcsalábú lovamat, még az éjjel kimulatom magamat”, egymás után ötször. – Jó, nem rakodok – mondom a legnagyobb nyugalommal. 301


Túlságosan őszinte vagyok: kiváltképp ezzel szolgáltatom ki magam. Azelőtt sokat járkáltak meztelenül a lakásban. István sportot űzött ebből, versenysportot. Sárga pongyoláját a hosszú hajú is inkább a hideg miatt vette fel. Így jöttek elő a hálószobának használt helyiségből és meztelenül ültek reggelihez. Eleget láttam. De azóta? Ágnes nem mutatkozik előttem meztelenül. Egy időben bántam. Érdekelt volna. Elmulasztottam valamit: nem vettem szemügyre kellő alapossággal a testét, nem tudtam a sajátommal összehasonlítani. A ruha alatt is figyeltem, tapintatlanul és alattomosan. Nem hord melltartót. Testre simuló pólót és miniszoknyát: igen. Másként épül fel a teste; hogy mást ne mondjak, a csípő és a két cici. De mi van neki elöl? Bántott nagyon. Ezt a titkot feltörni óhajtottam. Egy délután – talán a harmadik vagy a negyedik napon, Lakat nem ért még haza a szakkörből (ennek nem tulajdonítottam jelentőséget) – megkértem Ágnest, hogy vetkőzzön le. – Minek? – Nem tudtam megnézni a tested – jelentettem ki. – Kíváncsi vagy a puncimra? – Igen. Lelohasztott. – Ha nem lettél volna csótány, most pofán vernélek. Tudod, a csótány is kefél, de különösebb feneket nem kerít ennek. – Ezek szerint, ha meg akarlak nézni meztelenül, meg kell fűzzelek? – kérdeztem. Vihogott, azt mondta, ilyesmiről van szó. Tetszhetett neki is a helyzet, mi tagadás; gondolom csak, hogy igen. De ódzkodott is: – Ne bosszants fel, Kornél, rosszabb vagy, mint egy kamasz. Ebben a zavarban ültünk, amikor István hazaért. Rákérdezett, mi az már megint. A zavar üvegfala összetört. – Ez hülye. Légy szíves, magyarázd meg neki, hogy mi az a szex, legyintett lekezelően – mondta Ágnes, tesz vallomást Kornél a volt KISZ irodában a mind elnyúltabb ábrá302

zatú programfelelősnek. Alig engedi, hogy szóhoz jusson. A pulóveres végre kitölti az „áhított beutalót”, az űrlapot – és leléphet a Paulay Ede utcából! Sejthetné, de nem sejti: a szálak már a mi kezünkben vannak. Tábori körülmények közt akarjuk figyelni Pestit; továbbképzését ezért hagyattuk jóvá. Pulóveres emberünk kérdésére: „De tényleg felvételizel bölcsészkarra? Megígéred, hogy felvételizel?!” – már határozottan és egyenesen felel, megígéri, igen, és lazán zsebre vágja két bumfordi öklét. – Igen – ismétli meg. Élvezzük öntelt, csaknem pökhendi hangját.  Bizonyára megbeszélték a jelenetet egymás közt utóbb, ám maradhatott szálkányi gyanakvás Istvánban. Ügyelni próbált, hogy „ezek után” ne hagyja Ágnessel kettesben Kornélt; őt viszont mind jobban zavarta a tetőtéri „kommuna” fülledt érzelmi élete. Esténként végig kellett hallgatnia, hogyan szeretkeznek. Hiába húzták be a függönyt – ajtó nem volt a két helyiség között –, a zöld plüss alig tompította a hangokat. Ágnes sokáig nyögdécselt visszafogottan – neki úgy tűnt, lassan, nehezen száll el –, a szakállas lihegett csak, de néha ordibált is a vége felé. Ezt rá való tekintettel visszafojtani próbálta, ilyenkor elég rettenetes, hörgésszerű hangokat adott ki. Első este még nem türtőztette magát. Amint a különös hangokra felfigyelt – talán tényleg nem értette meg azonnal, miről van szó –, kikászálódott a vackából, és a hátsó szoba felé négykézlábalt. Félrelibbentette a függöny sarkát, s az ágy végénél állt meg. A szőrös állú volt hanyatt. A ráhangolódás második szakaszába léptek, mechanikussá váló mozdulataik már mind303


kettejüket az önfeladás magasába emelték. Nem vették volna észre, hogy ott lappang és figyel, ha a padló meg nem reccsen: jobb lábára nehezedett, talán ez volt a baj. (A tetőtér burkolata durva hajópadló). A hosszú hajú fogott gyanút – az a bizonyos hatodik érzék! mennyivel szerencsésebb volna életvezetésünk, ha hallgatnánk sejtéseinkre! –, fölfigyelt az ajtó előtt teknősbékaállásban kuporgó bogárra. Összeszorított fogakkal sikított, és valósággal levetette magát az erőteljesen mozgolódó testről. (István hanyatt döntve, meredező hímvesszővel a vágy alagútjában maradt.) – Mars ki innen! Nem értetted?! Ha még egyszer bejössz, behúzok! Ezt, mint állította utóbb, megbánta. Ő viszont többé nem hagyta el ilyenkor a vackát, fülére szorította a párnát és arcát a cihába fúrta. A második héttől be kellett vallania: nemcsak az aktus biológiája érdekli. Féltékeny volt. Féltékenységről beszélni keleti csótány esetében viszonylag nehéz: mindkét fél szabadon és megfontoltan dönt a szerelemben, de a döntés szabadságát utóbb sem vitatják el egymástól. Mennyi önfeledt találkozás, mennyi finom érintés áll még előttük, a kapcsolatfelvétel egzotikus módozatai! Az erotikus önfeledtség játékai a konyha kövén; vagy táplálkozás közben, egy-egy szál spagettin vagy lekvárfoltban; egy-egy salátalevél alatt! A csótányifjú pontosan tudja, hogy döntése egy adott helyzetre vonatkozik – semmi romantika, semmi negéd! –, és éppen ezért ebben az adott helyzetben teljes ottlétével, odafigyeléssel és intenzitással vesz részt. Figyelni kezdte Ágnest. Nem volt nehéz: negyvenkét négyzetméteren éltek. Elégedettséggel töltötte el, hogy választottja 304

objektíve szép. Nem tudta véletlennek tartani, hogy éppen ez az emberpár rendeltetett gondviselőjéül ebben a számára idegen világban, éppen e két puhatestű bitorolta lakóhelyiségének belső kamrácskáját, amikor emberré változott – és éppen ebbe a nőbe lett váratlan intenzitással szerelmes. (Átváltozása óta apránként megváltozott tulajdonszemlélete – nem tekintette betolakodónak a lakásában élő puhatestűeket.) Figyelte, hogyan tölti a teát a törékenynek tetsző üvegedénybe az a lény, akit sebtében elsajátított terminológiával imádottjának nevezett, hogyan kulcsolódnak az edény fogantyújára karcsú ujjai. Keze mégis erős és szikár, körmeit rövidre vágja. Hangsúlyozza, vélte ő, hogy azokat a túlságosan tolakodó megoldásokat, melyeket a nők a nőiség jelölésére alkalmaznak, megveti… Ez a magabiztos természetesség számára erotikus volt. Ugyancsak erotikus hatással volt rá Ágnes mezítelen lábfeje. Kéz és láb egyébként is jobban összekapcsolódik a csótány tudatában. (Más a testtapasztalata, mint a miénk: a bogarak végtagjai nem differenciálódtak olyan mértékben, mint az emberé.) Legalább annyira szerette volna imádottja lábát kezében tartani, mint kezével összekulcsolni a magáét: lakótársnője ezt ugyanúgy nem engedte meg. A kezeit szerette leginkább akkor is, amikor magyaráz. Két kézfej ingázik fel-le. Megértett egy-egy összefüggést, tény; ez örömmel töltötte el: azt például, hogy miként és miért vett részt Ágnes családja a forradalomban, melyet újabban „népfölkelésnek” mondtak. (Bizonyos vágyak nem voltak számára ismeretlenek, ezért ebben a sarkosan pragmatikus világban sem veszett el.) Hírekből és apróságokból összeállt agyában a gondolat kristályszerkezete, időről időre helyére került egyegy részlet, és a meglévő vázhoz kapcsolódott. De ha valami moccant – egy-egy beilleszthetetlen hír vagy részinformáció! –, a jegeces tudatszerkezet megcsikordult. Megrendült ettől. 305


Akár napokra elhallgatott. Valami könyvet lapozgatott a számára kialakított fotelben – mivel nem volt elég erős a gerince, a fotelt ki kellett párnázni –, és akár napokig nem kereste a kapcsolatot az emberpárral. Pedig ilyenkor is figyelte őket, különösen a nőt. Néhány hét elteltével egy-két részlet is föltűnt: hogy a lány dereka mozgás közben egészen másként mutat; ruganyosan helyeződnek át az izmok, hogy aprócska céljaikat utolérjék – nyúl valamiért vagy akár csak nyújtózkodik. Minden emberi test Ágnes testében összegződött számára ekkor, szemlélete e test fogságába esett. Beletörődött, hogy Ágnes nem vesz róla tudomást – pontosabban nem úgy, ahogyan ő szeretné –, ő mégis e figyelmen keresztül illeszkedett az emberi világ jelei és mechanizmusai közé. Utánozni próbálta Ágnes testét. Nemcsak a mozdulataira gondolok. Kialakította saját mechanizmusait, melyek messzemenően alkalmazkodtak Ágnes mechanizmusaihoz. Utánozta mozdulatait, követte az ízlését (például, hogy melyik teát válassza reggelire), sőt – ez talán különös – azonosult a véleményével. A második, harmadik héten megtanult elmenni otthonról. Hármójuk kisebb bevásárlásait hamarosan ő intézte – és, érezte, valami fontos dologtól távolodik közben. Hangsúlyozom, egy pillanatig sem látszott kétségesnek, hogy lehet így élni, mégis, mindvégig ellenállhatatlan kényszer űzte, hogy sarkokban, lépcsőfordulókban csak úgy elheverjen. Ettől a kísértéstől rettegett (hiszen pontosan tudta, hogy ennek a vágynak nem szabad engednie), de sokáig, hetekig tartott attól, hogy az mégis legyűri. Otthon engedhetett e csábításnak: végigheveredett, nemritkán ruhástól, a földre fektetett matracon. Maradt valami meghökkentő a szokásaiban (lakótársai kissé rigorózusnak, különcnek, de: emberinek látták). De vegyük e csöppnyi merevséget rossz néven egy bogártól? 306

Utóbb, amikor együtt voltak, Ágnes is azt mondta: már figyelte ekkor. Jellemző, hogy neki – megfigyelések ide vagy oda – nem tűnt fel ez. Sokáig nem. Pedig alkalom adódott elég, hogy különböző élethelyzetekben legyenek együtt. Ám tudta, hiába laknak egy fedél alatt, Ágnest a meghitt, ugyanakkor gátló, mert bejáratott közegből ki kell mozdítania, ha közeledni akar hozzá, ezért klasszikus módon randevúzni hívta, hogy házon kívül más minőségében találkozhasson a lánnyal. Közös otthonuktól néhány perc távolságra, a Deák téri metrókijárat közelében, az NDK centrumánál találkoztak. Már az is meglepte, hogy Ágnes nem zárkózott el ettől a soron kívüli kiruccanástól. Ellenkezőleg, lelkesnek látszott délután, és kedvesen emlékeztette az esti randevúra. Ő a találkozó minden részletét igyekezett előre vetíteni: ezt mi is megtehetjük a gondolatkamera segítségével. Szerencsére, gondolta, nem kell otthonról együtt elindulniuk. (A kamerával követhetjük a két szereplő egymástól független elmozdulásait.) Úgy volt, hogy Ágnes konditeremből érkezik a megbeszélt találkahelyre. Így neki maradt felkészülésre és… ábrándozásra elég idő, mert a délutánt ezzel ütötte el a volt ízeltlábú. Azt a célt tűzte maga elé, hogy mielőtt hazaérnének – hiszen nyilvánvaló volt, hogy együtt érnek majd haza a röpke légyott után –, megcsókolja Ágnest. Mondhatni, mindent erre a csókra épített fel. Kezére játszott, hogy István aznap estére nem volt várható egy Balatonparti konferencia miatt; így rájuk maradt az üres lakás. Nem tekintette véletlennek, hogy Ágnes éppen ezt a napot tűzte ki, hiszen többször latolgatták már a dátumot. Keveset mondanék azzal, hogy izgult. Lehet, hogy nagyobbrészt magától a feladattól tartott: attól, hogy a kitűzött cél érdekében muszáj cselekednie. Tudta, hogy nem lehet biztos a sikerben (gon307


dolatait puhán letapogatva pontosan látjuk, hogy legalább a csókig el akart jutni), és a helyzetet „ezzel az első csókkal teszi egyértelművé”. Ágnes néhány percet késett, valami különös történet miatt: sokáig kellet keresnie a konditerem öltözőjének kulcsát. Amikor végre befutott a kivilágított üvegkalicka elé, megpuszilta, és hátravetette a sálját. Nem látszott zavarban lenni – ez megnyugtatta őt is. Magyarázkodni kezdett: nem bánja, hogy a másik késett, sőt, szinte jólesett rá várni, kifejezetten szeret várni valakire… Magyarázkodása zavaros volt; persze, érezte; és ettől még inkább zavarba jött. – Hova menjünk? – kérdezte praktikusan Ágnes, mire ő újabb körmondatokba kezdett arról, hogy a maga részéről mennyire nyitott, és annak örülne, ha az lenne, amit a lány akar. – Te akartál randevúzni, nem? Helyrezökkentette ez az aprócska gáncs. Javaslattal élt, melyet a lány azonnal elfogadott. S mert csaknem tavaszi idő volt (habár hideg), gyalog indultak a kitűzött hely felé. Előzetes modellről beszéltem: semmi sem történt úgy. Sete-suta módon bizonyítani próbált valamit, ahogy azok bizonygatják képességeiket, akik önmagukban bizonytalanok: szétszórtan hadonászott vékony szár karjaira csatolt ökleivel. Felvágni próbált Ágnes előtt, aki talán mindenkinél jobban ismerte; próbálkozása így lett eleve irreális. Mért gondolta, hogy meglepheti? Honnan vette, hogy fel kell vágnia? Valószínűtlenné tette magát ezzel a handabandával. A beszélgetés akár holtpontra juthatott volna – nincs kimerítőbb, mint mások öntömjénező lódításait hallgatni –, ha beszélgetőtársa türelmetlenebb. Volt is egy pillanat, amikor Ágnes elhallgatott. Talán néhány lépést tettek meg szótlanul kabátjukba burkolózva az erős, egyébként tavaszinak tetsző szélben, de ez is elég volt ahhoz, hogy úgy érezze: vesztett. Uralni akarta 308

a másik figyelmét; figyelmen kívül hagyta, hogy erre nincs szükség. Túl voltak azon, hogy a beszéd közvetlenségéért kelljen küzdeniük. Ormótlanul hátrált bele a meghitté váló csendbe. Csalódottság lett rajta úrrá; és az a fokozott érzékenység, mely talán az átváltozás szövődménye, a meg nem emésztett emberi világ lenyomata vagy a bogárlét maradéka, csalódottságát a végletekig erősítette fel. Lehet, hogy ábrándjáról le kell most mondania? Úgy tűnt, igen. Alig ültek le végre egy megfelelőnek látszó helyen, józan lett, mint egy bíró. (Sokat mászkáltak kint a frissben: péntek este lévén minden hely zsúfolásig tömve volt partnerüket szórakoztató fiatalokkal; az egyik hely zsúfolásig tömve; a másikon hangosan bömbölt a gépi zene – ezek a pénzbedobáló zenegépek aztán kimentek a divatból; mire egy félreeső taverna halljában végre leültek, a feje kitisztult.) Ne higgyük, hogy ez mellékes. A szerelemnek szüksége van koncepciókra, melyekben feloldódhat; minden szerelem rögeszméket: egy-egy közös hiedelemvilágot ápol, melyben a jeleknek, a találkozásoknak és eseményeknek végzetszerű jelentősége van, vagy legalább egy végzetszerű jelentése: az, hogy magát a szerelmet erősítik. Az ő koncepciója, számára legalább, meggyőző lehetett. Mámoros fejjel biztosra vehette (és biztosra is vette, lefogadom!), hogy a végzet rendelte Ágnes mellé; hogy éppen Ágnes miatt kellett bogárból emberré változnia. (Istvánnak, érthető módon, nem volt szerepe ebben a koncepcióban…) De most, hideg fővel, eszébe juthatott Ágnes nézőpontja: a nő vajon mit kaphat ettől a szerelemtől? Egyszeriben felmérte figyelmetlen önzőségét. Mindketten az asztal lapjára hajoltak. Hiába ült a közelében – annyira közel, testéről érezhette párologni azt a levendulaillatú szappant, melyet otthon is használt –, Ágnes most már elérhetetlennek tűnt. Ettől a felismeréstől – ó, átválto309


zások paradoxona! – megnyugodott. Csak most, hogy a csók kényszeréről le kellett mondania, csak most vette észre, mekkora súllyal nehezedett rá önként vállalt feladata! Mintha először látta volna ennyire közelről a hosszú hajút. Végre: rá mert tekinteni, és észre merte venni arcának azokat a részleteit – hogy milyen élesen formált a szája… és szemöldökvonalában ott az a huncut bemélyedés… –, melyeket később anynyira csodált. (Ügyelni próbált, hogy ne pásztázza feltűnően partnerét, és tolakodásával apró sikerét ne tegye semmissé.) Nem valószínű, hogy Ágnes észrevette volna ezeket a hangulatrohamokat. Alighanem kellemesen érezte magát, hiszen beszélt; olyan, személyes témákat említett meg (gyerekkoráról és testvérével való viszonyáról ejtett szót), melyeket még sohasem hozott szóba. Nem olvasott ki biztatást ebből. De megnyugodott már, és hogy missziójáról lemondott – mert lemondott –, nyílt érdeklődéssel fordult a félszegen megmutatkozó másik felé. Ne feledjük, hogy az ember aurája jóval telítettebb, mint a bogáré; ez a tapasztalat is fékezte Gregort. Ha belső ingája kileng, talán fölborul: a lány legnagyobb megrökönyödésére a nyakába zuhant volna, mint valami kabát, óhatatlanul groteszk helyzetbe sodródik. Úgyhogy azt kell mondanom, belső ingája pontosan jelezte a helyes tempót. A beszéd viszont, bármilyen bizalmas volt is, kitérőnek tűnt. De tudta, hogy fenn kell tartania (ne feledjük, neki nem volt akkora szüksége beszédre). A beszéd útján indultak el egymás felé, megint; és sikerült kellemes benyomást keltenie. Meggyőzte magát arról, hogy Ágnes végre elfelejtette a bogarat. De ő még nem. Hiába hajoltak össze az asztal fölött beszéd közben, hogy már-már összeért a karjuk, és Ágnes haja egyszer-egyszer csakugyan az arcába libbent; sőt, egy alkalommal végig is simította Gregor karját (persze ezt a moz310

dulatot már ő is viszonozta); ám hiába gerjesztették azon szótlan jelek sokaságát, melyek célja az egymást szexuálisan is vonzó partnerek kölcsönös bíztatása és bátorítása, ebben a hosszúra nyúlt éjszakában sem volt bátorsága átnyúlni a különbözőség elválasztó üvegén. Az aura kékes fénnyel derengett Ágnes körül. Talán a színek is zavarták. A hely, ahol ültek, egy diktatórikus, de már régen nem totalitárius rendszer kultikus eklektikusságát árasztotta, hatások és felületek, lepusztultság és trükkösen összeillesztett anyagok egyvelege, afféle kísérleti edény, alkimista lombik… (Vagy kínai ládika? Amelynek minden részletébe további részletek garmadája sűrűsödött?) Illett hozzájuk ez a hely. Máskor talán ez is elég lett volna, hogy teljesen lekösse a figyelmét. Még valamit meg kell említenem: fekete pantallós pincér nyüzsgött az asztalok között. A fekete szín eleganciát, sőt, jupiteri erőt jelenít meg (még ha annak sötét oldalát is). Számára – kell-e mondanom? – épp ez bizonyult végletesnek: magát látta a kiszolgáló személyzet maszkjában. Fogalmazhatunk így: kiszolgálta a helyzetet. Segédkezett valamiben, ahelyett hogy részt vett volna. Színes italokat szolgált fel ezüst színű tálcán, nehéz és összetett italokat, szeszekkel megbolondított gyümölcslét, édes, tejszínes veneréket, mérges kis feketét, aromás alkoholt vastag falú pohárban. (Az aromát illetően joggal lehettek kétségei…) Mozdulatai számítottak voltak és rituálisak, és minden alkalommal célhoz értek: a poharakat a márványasztalkára koccanás nélkül tette le, biccentett, és leszüretelte a hálás „köszönöm”-öt. Elérte a legtöbbet, amit elérhetett. Ösztönözte az esemény emelkedettségét, a rítus – már nélküle – ünnepélyes magasságba lendült a kerek asztaloknál. A megfelelő pillanatban, amikor az éjszaka már hajnalba vonszolta magát, és a divatosnak mondható „alternatív” ivó311


ban megfogyatkozott a társaság, a rövid hajú felszolgálófiú kitárta az ajtót, és beengedte a friss hűvösséget. Szedelőzködni kezdett, és átnyújtotta Ágnesnek a kabátját. De a kézfogásig az utcán sem sikerült eljutnia. Ezért szakadatlanul beszélt, és azt gondolta: Már ez is eredmény. Beszédkapcsolatban maradtunk. És csakugyan. Ágnes határozottan és felnőttesen kezelte ezt az ügyet, alighanem eldöntötte már, hogy aznap együtt lesznek, de még várt. Együtt caplattak fel a tetőtéri lakásba, s dobták kabátjukat az ajtó melletti székre a megszokott módon, és – ne főzzek egy teát? – mégis kedvező forgatókönyv szerint sodródott az „ügy”. Átfáztak, és jó lett volna Ágneshez bújni (a kelleténél tovább szöszölt a teafőzővel), ezért Gregor a gáztűzhelynek támaszkodott, hogy a lány megmaradjon az „erőterében”. Amikor a teafőző „elkészült”, mindketten várakozva a konyhai asztalkának dőltek. Csaknem összeért a kezük. De mintha egy üveglap lett volna az ő bal és Ágnes jobb keze közt. Akkor ő végre átnyúlt az üveglapon. Ágnes keze hűvös volt és selymes, mint egy kínai kendő. Nem is nagyon tudta, mennyi ideig tartott ez a mérsékelt konszolidáció. Végül Ágnes elhúzta a kezét, és javasolta, hogy talán menjenek be a szobába. Csak meglódult benne akkor az a valami: végre az ölébe húzta Ágnest, és hajnalban az izgő-mozgó kanapén kapkodva szeretkeztek.

312

5 Magad is tudod, hogy Krammer nem a legjobb emberünk. Szívós és makacs – de őszintén szólva túlságosan együgyű. (Ámbár a túlságosan árnyalt jellemű megbízottal is van baj; önfejű az ilyen, és krízishelyzetben kiszámíthatatlan. Az operatív munka igazi kerékkötői ezek az egyénieskedők.) Tegyem hozzá Krammer jellemrajzához: ideológiailag felkészületlen. „Megvan a magához való esze” – ezt az ilyen alakokra mondják, mint Krammer; de nem szilárd. Humora vaskos, és nem kelt ügynök-benyomást, ez is nagy szó. De bizalmatlanságot, azt igen! Mit mondjak? Bonyolultabb ügyekben nem mer találékonynak mutatkozni – pontosan érted, mire célzok, magad is ismered e típust. Döntéseitől megretten, ezért inkább kisszerűségre kárhoztatja magát. Legnagyobb baja, mint hangsúlyoztam, mégis a felkészületlensége. Nem hajlandó, és nem is képes tanulni, mert szíve mélyén megveti a tudást. Azt hiszem, Krammernek nincs elhivatottságtudata. Nem bízik az erőben, amely Tőle származik, az Egyetlentől, akit az áhítat hangján tisztelünk. Pedig saját erőnk véges; és lekötjük azt a keveset is, ha nem Benne bízunk; elpazaroljuk… Erőlködni ezért több mint hiba: bűn. Bele kell simulni az Ő akaratába, egyengetni kell az Ő útját. Logikailag belátható ez. A mi hitünk nem irracionális. Át kell lépnünk a határt, amely Közte és köztünk feszül. A Kiválasztottak tudják, hogy az Üdvösség Tornya felõlről építkezik, a felfüggesztett magasból, bár manapság erről jobb hallgatni. Éppen az olyanok, mint Krammer, szívesebben mennek a maguk feje után. A szájukban mindig van érv. Mindent erőből intéz el: ő csinálja a legnagyobb telefonszámlát az ügyosztálynak. Nagyon jellemző rá, ahogyan telefonál: fülére tapad a kagyló, mint egy osztriga… Legszívesebben keresztülszívódna a készüléken. 313


Ki lett hirdetve: „az Úr leszállt, hogy megnézze a várost és a tornyot”30. Ne csodálkozz, hogy ez most hárompecsétes titok. Ha máshonnan nem, ebből látszik a Tan ereje. A történelemből tudjuk, hogy nem érdemes szóról szóra beszélni az emberekkel. A nyelvzavar után vagyunk. Vedd magát Krammert szemügyre: nem érti a tanítást, ezért félszegen és sunnyogva megveti… Pedig nemcsak ügynök, hanem Követő! Mégis, öntelt hiúságában kifacsarja a tan testét! Végtelenségig szaporíthatnám a példák számát – nem teszem. De hadd emlékeztesselek, hogy éppen így jártunk a gazdasági csoportból Karl Marxszal. Épp az ilyeneknek hirdette meg a feje tetejéről a talpára állított társadalom elvét, mint Krammer. Marx tudta, hogy csontig le kell csupaszítani a tudást ahhoz, hogy az ilyenek csócsálni tudják. Nem azért mondom, nem is ez a baj. De a legfelsőbb kiválasztottak eltűnődhettek volna azon, hogy miért bizonyult ennyire sikeresnek ez az egyszerű ideológia. Magad is tudod, hogy máig ugyanazokon a princípiumokon nyugszik a baloldallal való együttműködésünk, melyeket a Marx fedőnevű ügynök határozott meg. Ahogy az aforizmák általad is becsült Mestere mondja: „Hadd tolják a szekeret, míg a mi kezünkben a gyeplő.” De: csitt! Túl sokat beszélek. Vannak négy-, öt-, hat-, sőt, hétpecsétes titkok is. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Mégis meg kellett írnom neked mindezt, hogy világosan értsd, miért vettem ki Krammer hatóköréből Pesti Kornél megfigyeltet, és miért a Csendes fedőnevű Czár megfigyelése alá helyeztem inkább. Régóta nem volt ennyire fontos ügyünk. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy Pesti Kiválasztott. A feltevés, mint magad is tudod, nem tőlem származik, és még nem 30 I. Móz. 11,5.

314

lett nyilvánvalóvá. De nem elég sokatmondó reinkarnációs tapasztalata? Ha pedig így van – ha ennek a feltevésnek akár egyetlen százalék esélyt adhatunk –, minek kockáztatni? Csendes a legoperatívabb emberünk; ebben a kritikus időszakban többet várok tőle, mint bárki mástól. Többször bizonyított már. Azzal is, ahogy Csutorás közeli környezetébe épült be: nyugodt szívvel Csutorás legbizalmasabb barátjának tekintheted. Krammer tapadjon továbbra is Csutorásra, nem bánom; de Pestit Csendes tartsa szemmel. Nem, dehogy: ne éljünk vissza embereink munkabírásával! Nekem sem tetszenek a potencia-viszonyok mostanság tapasztalható elmozdulásai. A tulajdonszerkezet átalakítása megkerülhetetlen, ez tény; ám az átalakítás mégsem lehet öncél. Nem engedhetjük meg, hogy jelentős hatalomgócok kerüljenek ki ellenőrzésünk alól. Meg kell osztani a hatalomátvételre kész elitet, mint már régebben mondtam; tudod, hogy csak magam két forgatókönyvvázlatot készítettem erre vonatkozólag. Mindkettő működőképes. Az értelmiség most kiváltképp feszült, frusztrált. Kis erőráfordítással eszmék játékszerévé válik. S hogy készíthetnénk elő alkalmasabban eszméink győzelmét? Tervünk szerint Pestit tábori körülmények közt óhajtottuk megfigyelni és motiválni. Ennek kivitelezését a véletlen is segítette: a megfigyeltnek Rózsavölgyi Demisz-előadóval való újsütetű kapcsolata. Az „Egyetemi tavasz” elnevezésű akcióba Rózsavölgyi vonta be Pestit. Csendes a más szempontból sem érdektelen „közélet-táborban” egy hetet tölthetett Pesti környezetében, a megfigyeltnek itt már Csutorás régi ismerőseként mutatkozhatott be. Emberünket bizalmába avatta a volt bogár. Személyes jellegű kérdésekbe avatta be, egy szobában laktak, együtt utaztak vissza Budapestre stb. Csendes alapos és átgondolt, és van stílusa; erről a mellékelt jelentés alapján magad is könnyűszerrel meggyőződhetsz. Jelentését mellékelem. 315


Jelentés („Egyetemi tavasz”) Adta: „Csendes” tmb. Vette: Kocsis fhdgy. Idő: 1989. V. 14-én Tárgy: a Pesti nevű megfigyelt tartózkodása Sümegen Pesti az újjászerveződő Demisz égisze alatt 1989 májusában az „Egyetemi tavasz” nevű üdülési programnak álcázott átképzésben vett részt, alapjában „illegálisan”: a Krasznavölgyi nevű előadó rendkívül találékonyan azzal az ígérettel jelölte a továbbképzésre Pestit, hogy az egyetem Bölcsészettudományi Karára felvételizni fog. Az „Egyetemi tavasz” akció funkciója: az alkalmasnak vélt egyetemisták megismertetése a Munkásőrség és Belső Elhárítás alkalmas embereivel, bizalmi kapcsolatok kiépítése, a mozgalmi munkába beavatás. Nem lényeges említendő. Krasznavölgyi a „hadd menjen egy hétre S.-be, innen úgysem fog menni senki” mondattal győzte meg az újdonsült Demisz-titkárt; ez a mondat árulkodik a szervezet mozgalmi állapotáról. Tény, hogy sokakban bizonytalanság uralkodik az átalakulások, kiváltképp pedig Kádár János felmenté316

se és az orosz csapatok Magyarországról való kivonulása miatt. A rendezvény helyszínének és időpontjának kiválasztásában jelentős szerepet játszott, hogy a kisváros reakciós szellemű ökumenikus imahétnek adott helyet. A kollégiumokat és a régi SZOT üdülőt részben hívők töltötték meg, akik napközben a hatalmas, a hadsereg által felállított (!) sátorponyva alatt szertartásuknak hódoltak; részben pedig „potyázók”, akiket vonzott a rendezvény ellenzékisége. Pestit egy csapat régi szakszervezetis közelében helyeztük el, akik az üdülő adottságaival tisztában voltak. Felismerték, hogy Pesti nem ökumenikus. Szolidaritásból elárulták neki, hogy a fürdőben mikor üzemel a gőz. A megfigyelt első este (a gőz felé tartva) a szakszervezetis kollégákkal az étkezőn keresztül haladt át; ide előzetesen nagy kupac kenyérszeletet és jelentős mennyiségű tojáskrémet helyeztettünk. Mindenki vastagon megkent magának néhány kenyeret, szendvicseket készített. – Önkiszolgálás van, vegyél, ha akarsz enni reggel; reggelre elfogy – közölték Pestivel a szakszervezetis kollégák, hogy bizalmi hangulatot teremtsenek. Ez hasznunkra vált később. Nagy csapat, meztelen férfi között csaknem szem elől tévesztettem Pestit a 317


sűrű gőzben; nem jött rá, hogy törölközőjét kivel cserélte el. Sikerült „Titanilla” nevű emberünket a hívők közül Pesti közelébe juttatnunk. Az események a tervezet szerint alakultak, este nyolc óra magasságában mind Titanilla, mind a megfigyelt személy a vár aljából a főutca irányába ereszkedő meredek, macskaköves utcákon tilitolizott lefelé fakerekű „kordén”, ittas állapotban. (Zöldségtermelő kiskerttulajdonosok szállítják háztáji gazdálkodásuk eredményét ilyenen a nagybani kereskedelembe.) A kedvünk szerint alakuló eseményt váratlan incidens akadályozta. Zöldséges kofa külsejű öregasszony szakította félbe a célszemély hancúrozását a volt püspöki palota közelében. – Jaj, de sietős a konkurenciának! – szólt bele harsányan az elégedetlenkedő asszony az est lefolyásába. (Megtudtuk, hogy kifakadásaiban a régi világot emlegeti.) Ez az incidens különös módon határt szabott Pesti parttalan kedvének: ez a mondat érthetetlen okból a halálra emlékeztette. A felforrósodott „Titanillát” gátlástalanul felejtette ott a volt püspöki rezidencia kertjében. Aláírás: Csendes. 318

Titanillában csalódtam. Fiatal, vonzó lány – semmi több. Pesti nagy hal, ezt mindinkább látom. Ínyenc. Válogatós. Kiderült ez. És még azzal sem voltunk tisztában – s ez súlyos tény, jelzi az oknyomozati osztály mulasztását! –, hogy a Csendes jelentésében szereplő „zöldséges kofa” maga a kárhozatra ítélt „Perszephóné Zéta”…(!) (Bizonyítékaim vannak!) Csendes révén tudtuk meg, hogy Pesti első útja mégis a Paulay Ede utcai albérletbe vezet majd, hogy „helyreállítsa megromlott kapcsolatát Csutorásékkal”. A gyorsjáratú szerelvény délután négy óra tizenhat perckor érkezik budapesti végállomására; ezért a T- (mint Transzfer) tervet erre a délutánra időzítettem. Ügyünkbe bizonyos mélységig szükségesnek láttam bevonni Csutorást. Motiválását Krammerre bíztam; képességeinek ismeretében ez talán hiba volt, vagy legalábbis kockázati tényező. Ezt elismerem, de az ellenem felhozott más vádakat nem, ezeket visszautasítom. Krammer az eltervezett módon délután három órakor csöngetett be a Paulay Ede utcai lakásba. Azonnal bejutott – a személyével kapcsolatos gyanakvás megfelelő szintet ért el ahhoz, hogy Csutorás ne térjen ki a találkozás elől; de még nem csapott át a kommunikációnak gátat vető, agresszív félelembe. Krammernek két célja volt: meg akarta győzni Csutorást saját megbízhatóságáról (ezért megemlítette Czárral való régi kapcsolatát; tudta tőlünk, hogy Czár Csutorás bizalmi barátja); másfelől, hogy magát vallási megszállottnak, vagyis politikai szempontból veszélytelennek állítsa be. Képzelheted a jelenetet! „Pesti miatt keresem veled a kapcsolatot”, vallotta „őszintén” Csutorásnak, „mert meggyőződésem szerint kiválasztott”. (Fontos, hogy ügynökeink szájába mindig helyezzünk tényszerű adalékot: elbeszélésük így válik hitelessé.) Krammer elképzelését – helyesen – a Mitológiai 319


enciklopédia segítségével vezette fel. (Emlékeztetnélek, bár talán szükségtelen: az enciklopédia első kiadását tavaly értük el a rangos Gondolat Kiadónál.31 Jó emberünknek köszönhetően a tudományosnak vélhető munka számos olyan állítást tartalmaz, mely egyengetheti az igaz Tan előretörésének útját.) Krammer három szócikket tárt fel Csutorásnak, hogy elméjében a világosság keskeny sávjának utat nyisson: „SAMAS az akkád mitológiában a Nap és a bíráskodás, valamint a jóslás istene. A sumer UTU megfelelője.” „UTU (sumer, »fényes, ragyogó«), Samas (akkád »Nap«, vö. az azonos jelentésű közsémi samsz, sapsz szavakkal), a sumer-akkád mitológia napistene, NANNA (akkád Szín) holdisten fia, Innin (Istár) fivére. Felesége a sumer Senirda (vagy Szudanga), ill. az akkád Aja (állandó jelzője »Ajamenyasszony«), követe pedig Bunene. Mindennapos égi útja során U.-Samas este elrejtőzik, majd reggel újra előbukkan a hegy mögül (az akkád hagyomány szerint a Masa hegy mögül). A kifelé vezető utat általában két őristen nyitja meg előtte. Éjjelente az alvilágban vándorol, fényt, élelmet, italt visz a holtaknak (akkád jelzője: »a holt lelkek napja«). U.-Samas a mindent látó fény istene, ezért bíró, az igazság és pártatlanság védelmezője. Már a fárai kor (i.e. 26. sz.) óta feljegyeztek »U. a bíróm« típusú neveket. U. az orákulumok védőistene és sugalmazója.” „SIMEGI (dSimige[ne], ideografikus írással dUTU) a hurrita mitológiában napisten. Fejfedőjén szárnyas napko31 A kétkötetes Mitológiai Enciklopédia valóban a Gondolat kiadásában, 1988-ban jelent meg.

320

ronggal ábrázolják. Az embereknek ő a legfőbb bírája, az APPU-ról szóló mesékben gyermektelen házaspároknak gyermeket küld. (…) S. megfelel a sumer-akkád mitológiában szereplő Samasnak, s talán az urartui mitológiában szereplő Siuininek.” – Mit gondolsz, miért utazott éppen Sümegre? – kérdezte Csutorást rejtélyesen Krammer. (Biztos vagyok benne, hogy hunyorgott! Krammer nagyon tehetségesen gerjeszt bizalmatlanságot. A következő mondatnál pedig egészen biztosan közel hajolt megfigyeltjéhez; szinte beleszuszogott a fülébe): – Nekem elárulta: az úton Simegi-Utu isten közelségét éli át… Simegi… vagyis sümegi… kapizsgálod már? Mulatságos jelenet! De ne szaladjunk annyira előre! Feltárom előtted tervem részleteit, hogy ha netán az a vélemény merülne fel körünkben, hogy a kudarc miatt én vagyok hibáztatható, meggyőződéssel pártomat foghasd. A legkiterjedtebb körültekintéssel jártam el, az egy igaz Tan szellemében és a rendelkezésünkre álló emberi tényezők alapján. Tudtam, hogy Krammer „megbízhatóan elbizonytalanítja” Csutorást, akit aztán a Pestivel együtt a Paulay Ede utcai albérletbe érkező, patinás nevű Czár Gyula („Csendes”) két dologról könnyedén győzhet meg. Először is, hogy Krammer egy éppen szerveződő titkos párt fontos embere, és így politikailag mégis jelentős tényező; másodszor négyszemközt közölheti Csutorással azt a bizalmas információt, hogy „maga is látja, milyen zavaros elméjű”, ezért „itt az ideje, hogy az ilyen értelmes emberek, mint Csutorás, bekapcsolódjanak a politikai mozgalmak irányításába ebben a válságos pillanatban”; és „ne engedjék, hogy eszméiket nímandok uralják”. Csutorásban van kötelességtudat és felelősségérzet; ezeken a tulajdonságain keresztül kell motiválni. Mint említettem, 321


mellékes, de nem elhanyagolható feladat Csutorás beszervezése. Meglátod, most az az idő jön, hogy a közéletiség mézesmadzagján (képzavar! persze!) könnyedén táncoltathatod bábjaidat. Ne sajnáld őket! Csak javukra válik, ha a Torony építésében részt vesznek, akkor is, ha nem tudnak erről … A T-terv másik fontos motívuma, hogy mind Pestiről, mind a megfelelő módon előkészített Csutorásról válasszuk le Szellő Ágnest. Ez talán a legfontosabb dolgunk. Csendes egyetemi megbízatása idején – emlékszel lengyel akciónkra! – javasolta Szellő beszervezését. Ez Csendes egyetlen jelentős tévedése. Szellő intuíciója kiváló, de nem meggyőződéses és túl intelligens, ügynöki munkára ezért alkalmazhatatlan. Hogy őszinte legyek, ma már úgy látom, a T-terv Szellőn bukott meg. Nem tudom, mit itatott a Gellérthegyi villában megfigyeltjeinkkel Valdemár, de őszintén szólva elegem van önállóskodásaiból! (Nem tudom megérteni, hogy az ügyosztály mért engedi, hogy saját szakállára dolgozzon: talán a pálosok földalatti mozgalmával való kapcsolatai miatt? Ez számomra ily módon is sértő! Boglyas fejű öregember; tény, hogy nagyon szuggesztív, már-már karizmatikus: de ő és az operatív munka? Tudom, terjeszti az „Iván Dezső” mendemondát is – pedig megállapodtunk, hogy erről nem beszélünk! Milyen alapon szegi meg döntésünket? Tovább megyek: miért nézi el mindezt az ügyosztály? Csak nem olyan titok lappang itt, melyről még minket sem tájékoztattak?) Ilyen jelentős ügyben miért titkolódzik az ügyosztály a Jelöltek előtt? Úgy vélem, nem csak én, más se tudja pontosan, tartalmazott-e tudatmódosító anyagot a „harmincharmadik palack”. (Szellő, mint tudod, nem ivott Valdemár „borából”.) Érts 322

meg: a látszatát is kerülni akarom annak, hogy személyeskedésbe torkolljon beszámolóm… De meg kell ismételnem a kérdést: engem miért nem tájékoztattak Valdemár akciójáról időben? Talán megérted csalódottságomat. A T-tervet tökéletesen építettem fel; nem rajtam múlott, hogy nem értünk el sikert… Ismertetem veled a T-terv operatív vázlatát; majd tájékoztatlak a megvalósulás folyamatáról. Pesti Kornél 1989 / 143. Operatív Ügyosztály Kidolgozta: Kocsis fhdgy. 1989. V. 16-án T – (operációs) terv 1. Krammer 15.00-kor fölkeresi Csutorást a Paulay Ede utcában, és előkészíti Csendes számára a terepet; 2. Egy meg nem nevezendő, a célszemélylyel bizalmi viszonyban álló emberünk közli Csúti Annával Csutorás lakáscímét, és azt a fölháborító tényt, hogy itt együtt él Szellővel, akit rendkívül rossz színben tüntet fel; lehetőség szerint sugallja, hogy Anna azonnal keresse fel Csutorást, és „mentse ki az őt behálózó rivális karmai közül”; fontos, hogy ez az emberünk vezesse meg Csútit; 3. Czár 16.08 perckor, a szerelvény beérkezése előtt vesse fel Pestinek, hogy 323


elkíséri a Paulay Ede utcába, és „legalább ő is meglátogatja régi barátját”, Csutorást; 4. Pesti és Csendes nagyjából egyszerre érkezzenek Csúti Annával a Paulay Ede utcai lakásba, bár itt előidejűségnek nincs különösebb szerepe; várható, hogy Csutorás zavarban lesz Anna látogatása miatt; Anna pedig azért, mert nem találja egyedül Istvánt; ezt a zavart aknázhatják ki ügynökeink; javasolhatják, hogy „a fiatalok vonuljanak a belső szobába, hogy lelki életet éljenek, mely nem tartozik kimondottan a szélesebb nyilvánosságra”; ily módon Csendes és Krammer hármasban marad a külső szobában Pestivel: keltsenek benne lelkiismeretfurdalást a Titanillával kapcsolatos történtek miatt; 5. Pontban 16.36-kor érkezzen haza (váratlanul) Szellő Ágnes: egy érthetetlen távirat miatt a délutáni busszal jöjjön vissza a városba szüleitől; Csendes és Krammer „vezesse meg”: zavarukkal jelezzék, hogy kellemetlen pillanatban „érte tetten” a belső szobában Istvánt és Annát – nagyban alapozzunk a jól rendezett érzelmi jelenet viharkitöréseire; 6. 16.45-re érkezzenek a mise előtt gyermekük lakását megtekinteni beugró Csutorás szülők: erre az a „Laci bácsi” 324

biztassa őket, akit mindketten jól ismerünk; ő árulja el nekik a Paulay Ede utcai címet, azzal a megjegyzéssel, hogy magának is célzatosan árulta el az ifj. Csutorás: „ő maga nem szólna, nem olyan, de már maga is szívesen látná őket otthonában, ezt ki lehetett venni szavaiból”; „talán a mise előtt alkalmas lenne egy vizit erejéig beugrani”; várható, hogy a szülők érkezése olaj lesz a tűzre: egyfelől azért, mert Csutorás szülei jelenlétében kiváltképp ingerült; másrészt irritálni fogja, hogy ők ebben a helyzetben is Annával szimpatizálnak; 7. 17.00-kor állítson be végül Titanilla, úgymond „Pesti után, ezt a démoni férfit követve”: viselkedésével kompromittálja ezt a számunkra fontos embert Szellő előtt. Az akció célja hármas. Az első kettőt már feltártam előtted: Szellő Ágnest leválasztani a két férfiról, Pestiről és Csutorásról; az elbizonytalanodó Csutorást pedig megnyerni a mozgalomnak. A harmadik már valódi célszemélyünket, Pestit érinti. Titanilla lakásába szándékoztam „átcsempészni” a lépcsőházi „zugárut”, hogy abban a nagy jelentőségű tervben, melyet magad is ismersz, megbízható módon a mi kezünkre játsszon. Ez utóbbi szempont nem lebecsülhető! Magad is tudod, mily jelentőségű ügyünk szempontjából embereink párosodása: túlzónak és ironikusnak tartom azt a szállóigét, hogy „a Tan Kerekét a szex forgatja”: de mint minden aranyköpésben, ebben is rejlik nemesfémtartalom. Titanilla 325


megfelelő médiuma Kornélnak; megértő és inspiráló, és éppen ez utóbbi szempont segíthet abban, hogy irányítása alatt az újraszületett – pontosan érted, mire célzok, mikor így nevezem Pestit! – metafizikus képességeit kamatoztassa… ! Hidd el, hogy nem alaptalanul mondom: Pesti személyisége nőkkel való kapcsolatából építkezik. Figyeld meg, Szellő Ágnest hogyan környékezte meg… hogyan „domesztikálta”! Érzékeny vagy az árnyalatokra, pontosan érted, mire célzok! Őszintén szólva nem értem, mit esznek rajta a nők; jelentéktelen külsejű, vérszegény alak, a határozott fellépéstől idegenkedik. Talán ezen a ponton foghatjuk meg? Ez az ellentmondás árul el valamit lényének összetettségéből? Az ellentmondás, melyet nem értünk, nem érthetünk: megközelíthetetlen számunkra énjének ez a titkos része; nem leszek meglepve, ha kiderül, hogy szerelmi kapcsolatain keresztül lehet lényének dzsungelébe hatolni. Bocsásd meg ezt a kis személyeskedő kitérőt, visszatérek az események objektív leírásához.  – Nahát! Ki van itt! A nagypofájú Krammer Gyula! Valld be, hogy jobbra számítottál! Csutorás arcát végigsimítja egy szürke angyal szárnyának tolla. Félszegen áll a bejárati ajtóban, hiába „készült a látogatásra”, hiába hallotta a kapucsengőt. Krammerre valóban nem számított. – Benéz az öreg Krammer a barátjához, egy kis konyakot hoz neki; örmény konyak; ha nem is békebeli, de jó… Beljebb megyünk, öreg hal? – Hogyan… találtál ide? – Hogyhogy hogyan? Jártam már itt… Az embered… az a félnótás… nem említette? Cccc… Hát éppen erről szeret326

nék szót ejteni veled, éppen erről… az alakról. Meg másról is… Persze, tudod, hogy másról is. Poharad nincsen? Van? Nesze… Igyál, öreg hal! (Az angyal mintha beintene: sötét és potrohos angyal, talán ugyanaz, akit árnyékként ismerünk. Krammer magyaráz; hol azt fejti ki, hogy Szellő Ágnes „átbassza” a túlságosan hiszékeny és naiv tanerőt, „látványosan csalja ezzel a hajlott gerincű lakótárssal”; hol valami „titkos mozgalom jelentőségét ecseteli”, ahol „szintén nagy port vert fel Szellő kettős élete”. Az angyal Krammer háta mögött áll és mutogat: kifigurázza dibdáb gesztusait. Mikor csengetnek, az angyal elsuhan.) – Nahát… ki lehet az… magam is kíváncsi vagyok… ámbár te vagy a házigazda, mégiscsak neked kellene… khm… ajtót nyitni… Anna? Azt mondod, Anna? Nem ismerem. Kezét csókolom, magácskát még nem ismerem… csak Szellő Ágnest… kicsoda? Egy bizonyos hölgy, valóban… Krammer felszabadultan üvölt fel: – Nahát! Öreg hal! Nem remélt találkozás! A hallgatag Czár maga… a bolygó kapitánya, az univerzum királya… Szevasz, titoktartó barátom… Micsoda meglepetés, igazán, itt ez a csodabogár is… Én meg még mindig a Krammer Gyula… Krokovicsra emlékszel? Hát, elég rövid akkor az eszed, nem tudom, a nők mit esznek rajtad… Hahaha…! Eszed… esznek… ez egy szójáték, jó, nem? Szólíts csak Gyuszinak… Na, hagyjuk, hogy a fiatalok bevonuljanak a belső szobába lelki életet élni, itt van még egy konyak, Pistukám, szükséged lesz ma rá, igyál, öreg hal… Te pedig vidd innen a nagy segged, Czár, hadd telepedjek ebbe a fotőjbe… Szóval, barátom, igazában téged szeretnélek kérdeni, a nőkkel kapcsolatban… Mert minden szentnek maga felé hajlik… a farka, hahaha! Lenne számodra egy ötletem, egy tippem… ha nem értesz félre… ha ugyanarról beszélünk… 327


de kutya legyek, ha nem csengettek már megint. Valami átjáróház ez? Nyissuk csak ki, bogaram, ne várakoztassuk az illetőt, hadd lássuk, ki az… Ohohohó! Drágaság, hiszen mi meg ismerjük egymást az egyetemről, emlékszik? A Krammer. Igen, az, az. Ne aggódjon, tudom, hogy nem igazán kedvel, előttem igazán nem kell az ellenszenvét leplezni. Szellő Ágnes, hát hogyne emlékeznék! Örülök, hogy megfoghattam a kezecskéjét. Ezt a kis határozott kezet. Nem, nem tudtam, hogy ily hamar hazaér, de akkora itt a felfordulás… Már megbocsásson… De magának ez a lakás akkor is otthon, nincs igazam? Ne nézzen így rám, hölgyem, mert magamba roskadok. Ez volt aztán a vasvillatekintet, hahaha! Csak ennyit tud kérdezni, hogy hogyan kerültem ide…? Megértem a csodálkozását. Hisz akár otthon is érezhetné magát, ha mi nem volnánk itt. De, tudja mit, fordítsuk komolyra a szót, ha már úgyis én uralom a beszélgetést. Nem örül, hogy engem itt lát most. Tény. Én az őszinteséget mindennél többre tartom. Hadd sugalljak valamit viszonzásképpen. Vegyen magára lélekjelenlétet, drága Ágnes, mielőtt a belső szobába lépne. Létezhet két ellentétes nemű fiatal egyed közt intim kapcsolat szexualitás nélkül is, ezt nem vitatom. Csakhogy… De mit is mondtam az imént? Ismeri, persze hogy ismeri a kérdéses hajadont, aki az ön barátjával jó ideje intim együttlétben a belső szobában időz… Emlékezik, persze hogy emlékezik… Akivel a Gellért-hegyen összefutottak… az a karcsú, barna… Na látja, hogy emlékezik! De értse meg, igazán nem számíthattunk arra, hogy ilyen hamar hazaérjen! (Nem feleded, hogy a kezed ügyében a kamera. Amit láttatsz, láthatóvá válik, amit kivágsz, láthatatlan marad. Camera 328

obscura. Mindent bemutatunk, amivel célunk van. A befolyásolás tiltott, de a tiltás áthágása megengedett. Hatalom van a kezünkben, ezzel gátlások nélkül visszaélünk, hogy kiváltsuk az elemek haragját. A világnak négy szintje van: az ásvány, a növény, az állat és az ember. Az ásványnak a pénz világa felel meg. Ez az elemi szint. Ahol a legkönnyebb beavatkozni: a Torony alapzata. Mondd utánam: ezt a lépcsőt ismerem, tapodta lábam. A második szint. A növény. Sumer, Egyiptom, Mexikó. Kő. Agyag. Nagy, halott agrárkultúrák. Kiszáradtak, mint egy kecsketömlő. Mondd utánam: ezt a lépcsőt ismerem, tapodta lábam. A harmadik szint. A nomád életforma. Az állat. Szkítia, Hunnia, Magna Hungaria. Ugyanaz. Fenntartható, de egy lépcső hiányzik. A Jáfet-fiakat: Magort és Gómert az apokalipszis lovasainak nevezzük, hadd szigetelődjenek el. Mondd utánam: ezt a lépcsőt ismerem, tapodta lábam. Az emberé már az örökösen visszatérő idő, az ünnep, a szentté váló élet. Ez a negyedik lépcső. A Jelöltek. A Kevesek. A Kiválasztottak. Most már a Torony negyedik szintje épül. Habozás nélkül haladj előre, és hallgass! Mondd utánam: ezt a lépcsőt ismerem, tapodta lábam. Az áldozat füstje: ez is az elemi szint. Ha elmulasztjuk az áldozatot, az elemek haragja zúdul a fejünkre. A világot már csak az elemek haragja mentheti meg.) Mitől lesz egyszerre hideg, mint egy kardpengében? A két idősebb Csutorás úgy lép be az ajtón, mintha épp a szekrényből kászálódtak volna ki. A társaság közepén állnak. Két, egymásnak támasztott „szobainas”. Zakók, bléze329


rek lógnak le róluk. Mindenki őket nézi: Anna, Ágnes, Lakat, Titanilla, Pesti, Csendes, Krammer. Néha azt gondolom, kegyetlenek vagyunk, amikor a Tan kerekét forgatjuk. Nézem ezeket a szerencsétleneket, a plasztik pillanatba öntve. Hiba volt az is, hogy nem számoltunk kellő mértékben a szülőkkel. A kapkodásban Anna feldöntötte az ajtó mellett álló ruhafogast. Minden célszemélyre esett ügynökünk; pozícióelőnyünket mégsem sikerült érvényesíteni. Nem számoltunk kellő mértékben a női érzelemvilág kitöréseivel. Minden szem a Lakat elnevezésű Csutorásra szegeződött: ebben a rendkívül kényes pillanatban vajon hogy diszponál? Az ifjú tanerő, mint a karámból kiszabaduló nyeretlen kétéves, trappolva üget a jelenetből idő előtt kicsattogó „szülők” – persze! még inkább: Anna! – nyomában a lépcsőházi kifutó felé… Sejthetjük: ennek szintén meglesznek a következményei! Eddig ugyanis figyelmen kívül hagytuk Szellő Ágnest. Ő is beledermedt ebbe a jelenetbe. Ezt a pillanatot használta fel – dramaturgiailag helyesen – Titanilla, a gyakorló kamikáze-kaszkadőr, és Pestire vetette magát. Színpadiasan Pesti nyakába omlott, vigasztaló céllal – ezt persze ki is fejezete „erősen magas fekvésű” (Csendes megfogalmazása!) hangján, hogy Ágnes jól értse a jelenetet. „Szeretlek, drága bogaram, szeretlek! – visította többször, élesen. (Talán már túlzás is ennyi pátosz.) Pesti gyönge felépítménye és csontozata alig bírta el lelkes hívünk „fölébe omló”, vékony, ám izmosan tömör testét. 330

A roham hatására szó szerint összeomlott, térde megrogygyant a rázúduló (egyébként kellemes összbenyomást keltő) teher alatt. Ágnesnek, vélhetjük joggal, mindez több lehetett a soknál. Egyszerre két pasi felejtette ott. Csutorás Anna után rohant, Pesti nyakában pedig egy ismeretlen angyal… Mintha porceláncsésze pattanna el: csattanás hallatszott, Ágnes – hangja; majd: tenyere látszott villanni. – István! – hajította a szó-bumerángot a lépcsőházban caplató Lakat után, majd, belefeledkezve a körkörös lendületbe, ugyanazon íven vetette el tenyere sulykát, mely nyomban meglelte piros pecsétes helyét Pesti arcán. Körülményesen fogalmazok, de érted. Mégse ezzel az önmagában is groteszk képpel keretezzük jelenetünket; a pofonnal nem értek véget Pesti megpróbáltatásai. Legyen a képsor címe Pesti Kornél kirohanása. Ő ugyanis e pillanatban Szellő elől, ám arcán szerelme pofonjával száguldott Lakat után: talán, hogy „mindent megmagyarázzon”? Ki tudja. Egyetlen szócskát hajtogatott: nem, nem, nem! De hogy mire vonatkozott tria-nonja? Ám odakint, az első lépcsőfordulóban – és a társaság nyomukba zúduló maradéka ezt is jól láthatta, még bakafántosabb esemény történt. Ezt Csúti Anna könnye okozta. Anna – maga is az érzelemkitörések hatása alatt – könnyszerű folyadékot hullatott bőségesen szerte a lépcsőházban, de ez preparált volt. A műkönny, melyet használtak, túlságosan erősre sikerült. A feltűnően bőséges emberi váladék a lépcsőházban napokig nem száradt fel, és természetellenesen csúszott; mint említettem, foltot hagyott a műkövön. Talán egy pillanatig homályosan látott, amint a túlságosan savas anyag elárasztotta a szemét; a ruhafogast is ezért döntötte fel. Ez a mozzanat 331


aligha volt előre tervezett, dramaturgiailag mégis helyesnek, már-már döntőnek bizonyult. A fiatalabb Csutorást talán éppen ez zökkentette ki mozdulatlan dermedtségéből. A három Csutorás és Anna már-már eltűntek a lépcsőfordulóban, amikor Pesti utánuk szökött… Párosával szedte tehát a lépcsőfokokat, hogy a felindult csapatot utolérje… De mindjárt az első lépcsőfordulóban kifarolt, a korlátnak csapódott, megpördült tengelye körül és – tisztesség ne essék szólván – seggre ült, fenekén pörögve! Rendkívül komikus látvány volt, állítja Krammer. Dermedt csend állt be, állítja Csendes. Lehet, hogy „Perszephóné Zéta”, ez a különösen képességes kémnő egy lépéssel előttünk jár megint? Sejtette volna, hogy Pesti hajlamos az epilepsziára? Később kiderült: Csendesnek is volt egy bizonyos előérzete. Pesti, egyhetes együttlétük alatt több ízben értekezett egy bizonyos „eseményt megelőlegező pillanatról”, ám ennek jelentőségét, bármilyen képzett ügynökünk is, nem ismerte fel. Tény: számos érzékeny, nagy kvalitású emberünk küzdött e betegséggel. Pesti, ahogy Csendes fogalmazott, úgy határozta meg a „világosság percét”, mint „valami előzményt”. Nyomában az összeomlás, a teljes összeomlás, az öntudatlan katatónia lépdel. Nem tudom, „Perszephóné Zéta” kemikáliákkal befolyásolta-e Pestit; de felteszem, igen. Epileptikus megbetegedés nem váltható ki százszázalékos bizonyossággal, ám kitörése elősegíthető. Pesti „kizuhant a pörgésből”. Ügynökeink lábai előtt hevert, tehetetlenül, seggen. Mindenki megdöbbenésére vergődni, rázkódni és vonaglani kezdett. Ahogy a költő mondja: „a vész kitört”: kiválasztottunkat nem mi, hanem epilepsziás roham győzte le. Pesti az öntudatlanság sugárútján siklott ki karmaink közül. 332

6 Kellő távolságra régi életemtől mindazon rajzolatokat, melyeket virtuóz poétai phantasiával idéznek a sárga dosszié kéziratoldalai, mind erőtlenebbnek látom; s engedem a felejtés szikárabb mélységeibe hanyatlani. Ártatlanságot mímelve hever az őszelő gyümölcsösen érett csendjében előttem, a tölgyfa asztalon a sárga paksaméta, mely magányomat felkavarni szándékozott; idegesen dongják körbe a megcsalatkozott, mézleső bogarak, csorog rá a mind erőtlenebb, szeptemberi nap verőfénye. Nem gerjeszt bennem viharos indulatokat ez a történet, átváltozásom, szerelmem és kivonulásom története: de azt sem állítom, hogy értem a motívumokat, az okokat és az erőket, melyek életemben közrejátszottak. Érteni! Végzetesen beteg civilizációnak fixa ideája volna csak, hogy az erő a tudásból táplálkozik? Korunk ezt az eltekervényesedett szervet, az „agyacskát”, mindenesetre rendellenes méretűre fejlesztette… Szemben a Lom-hegy, távolabb a Bölcső-hegy oldalát látom, a teraszról a Pilis legvédtelenebb környéke tárul fel: a legvédtelenebb, a legelesettebb. A Tornyos-hegy oldalában más arca, ábrázata, fizimiskája van az időnek. „A Pilisnek történeti levegője van – írja egy régebben élt, magas tisztű egyházi személy hegyemről, meglehetős szónoki találékonysággal –, mert telepe volt annak az antidialektikus szellemnek, mely ütközött az aristotelesi előnyomulással s ugyanakkor szent berke volt a XII. századbeli misztikának, mely a szeretet fölényét hirdette ész és tudás fölött. Ez a testvérpár, vagyis a még meg nem bolygatott realizmusnak s a misztikának szelleme járta itt karonfogva a hegyet s völgyeit, s beszélt franciául s latinul a bükkfákkal és tölgyekkel; vonzotta a hegy barlangjaiba a remete pálosokat, s valamiféle fehér mágiával riasztotta vissza a még pogány erdők 333


haramiáit s pásztorait. Mennyire új, csodás világnak színhelye volt akkor a Pilis hegye s az erdős háromszög, melynek Buda, Esztergom, Visegrád mindmegannyira védvára” – jegyzi ez a személy szenvedélyes soraiban, s analitikus vallomásához hozzáfűzi a kedvemre való mondatot: „Nekem a Pilis szent hegy, s szívesen merülök el beszédes s megigéző csendjébe.” E megigéző csendbe vonultam emlékeimmel; a tornyos-hegyi „világi” rendházba, melyet a két kezemmel kezdtem építeni a hegy délkeleti oldalában; hogy távol legyek mind természettől, mind civilizációtól. Ha elfoglalom helyem a tűzhely mellé helyezett kőzsámolyon, a keskeny toronyablakon át látom a napot felkelni; a hosszú fénylándzsa februárban és októberben, Buda és Salamon napján a keskeny résen át a tűzhely kőlapjának középpontjára tűz. Aligha létezik nagyobb szentség és serkentőbb látomás, mint mikor életünk és eszmélkedésünk terét az élő fény szabja meg a maga eleven mozgásaival! Két napja, alkonyatkor jött az az ember. Sárga dossziét hozott; a hátizsákjából vette elő, asztalomra tette, evett és elment. Kézzel írt ákombákom betűket, gépiratos feljegyzéseket hozott a dossziéban; szögletes volt az arca, amikor azt állította, hogy fontos lesz számomra ez a küldemény. Nem tudom, hogy került hozzá az írás. Nem tudom, ki tudhatott ennyit is rólunk. Ki lehet a rejtélyes kéz? Talán egy azok közül, akiket mostanában „kalóznak” neveznek? Érteni próbálom, ki rakta öszsze a történetünket öt számozott fejezetben. (Mesterien öszszerakta! Még hiátusait is érteni vélem; nemhogy miért éppen ezt az öt epizódot, részecskét fűzte történetem – történetünk? hisz legalább oly mértékben kell beleértenem Ágnes és Lakat alakját, mint a magamét! – fonalára… Realizmussal keveredő phantasiái legalábbis határozott irányba mutatnak… 334

Tornyos-hegyi rezidenciám irányába, vélem ma. S persze ebben az ítéletben is benne rejlik világtapasztalatom, valamint a finoman gyarapodó tapasztalatokon alapuló konzekvenciák esetlegessége… Leginkább egy apróság kavar fel. Tán nem is érted, miért. Első emlékem: deszkapadlón, a könyvespolc aljában fekszem, az alsó polc nyomja a vállam, és a padló hideg. Ezzel a képpel nyílik meg történetem öt epizódra kerekített menete; az utolsó pedig: megint a földön! ám ez alkalommal legyes mintás kockakövön fekszem, kint a lépcsőfordulóban… Az első: öntudatlanságomból emelkedek ki; s a második? mintha oda zuhannék vissza megint… Elnyúlásaim története tehát?! Jelképes ez? Az öt fejezetecske közül viszont, sejtheted, legfelkavaróbb a negyedik. Ágnes alakja helyet kap emlékeimben – habkő szobor, csipkés-fehér blúzban, nyakékkel –; s most, hogy újraolvasom első randevúnk belőlem kivésett negatívját, e szobrot még kontúrosabban látom. Talán ez az egyetlen szakasza a rejtélyes kéz elbeszélésének, mely alapjaiban hibás… Megfizet érte, hogy az én szemléletembe próbál helyezkedni! Torzulásokat szenved és félrecsúszik elképzelése, irálya kifejezőerejét veszti… No, csak fizessen! Sorsunkat, viseletünket le nem hányhatjuk magunkról büntetlenül; vagy, ami csaknem ugyanaz: hiába próbálgatjuk másét, mindig szorít vagy lötyög rajtunk az idegen ruha… Kényszeres voltam azon az első estén? Igaz. De szem elől téveszti, mennyire bizonyos voltam dolgomban, találkozásunkat mennyire sorsszerűen fogtam fel; fatálisan, ha tetszik, oly fatalizmussal, mely magában rejti ennen végzetét… Hiszen tudtam, hogy szerelmünknek terve nincs, nem is lehet; szerelem pedig ideig-óráig létezhet csupán tervek nélkül; azután kifullad. Idegenség fogott el, amint elővett az együttélésbe való beilleszkedés gondolata – szerelmet pedig távolságtartásra nem lehet alapozni. Kiderült ez utolsó be335


szélgetésünkben – persze! nem azzal a malőrrel ért véget szerelmünk, melyet az ostobaság pecsétjeként ragaszt rám, nem azzal a seggre ülős chaplini komédiával… vajon mért akar megszégyeníteni? Utolsó esténken Ágnes mélyen kivágott, hosszú, habfehér, csipkegalléros blúzát vette fel és fülébe zöld köves fülbevalót tett: sosem láttam még ennyire szépnek. Az istennő jelent meg nekem alakjában; vagy inkább: a nő-isten, keresztülviharzik lelkem termein és szobáin, és az egészet, a mindent fenekestől dúlja fel; alaposabban és gonoszabban, mint a házat végighasító légibomba robbanása; légnyomás, mely a környező fákra aggatja a lakók karácsonyfadísz ruhadarabjait. Az a pillanat volt ez, melyben csakis férfiként viselkedhetünk: kiiszszuk a kelyhet, kivonjuk a szablyát (Zrínyi: Szigetben, holott be vonzana még a bosnyák Marinka szoknya-lobogása….); e perc, melyben úriasan lemészárolhatjuk: jobbik magunkat. Az ő liturgiája szerint véreztettem ki magam; a nő-istennek ilyen alkalmakra saját liturgiája van; s ő ebben is erősnek bizonyult. Vérem márványkő asztalra csöppent: még ellátott kötszerrel; de akkor már boros poharamat kiittam és fejére fordítottam. A liturgia utolsó gesztusa ez: a levegőbe meredező talpas pohár kalimpál.  A világot meg kell alapozni, hogy lakható lehessen. A világ nem a van, hanem a lehet. Ha csak elfogadjuk a világot, megöljük; hiszen arról, ami van, egy dolgot tudunk bizonyosan: azt, hogy ily módon nem fenntartható. Fontos a reggeli és esti ima; fontos az életvitel. A teremtés girland-kanyarulatait helyes életvitellel egyengetjük. 336

Ha csak elfogadjuk a világot, ha nem állunk a történések útjába, életünk elfolyik: régi medrében; gátak közt; földkupacokat kerülget. Pedig a régi gátakon életünknek túl kell csordulnia. Álljunk a folyás útjába, hogy mielőbb túlcsorduljon… Hivatásunk az árterek és magaslatok művelése, belakása. Nem azért van ez, mert a világ ilyen, nem azért ilyen a sorsunk; hanem azért, mert mi magunk ezt a feladatot szántuk magunknak. Nemcsak maradandót nem: jelentőset sem tudunk alkotni, mint a nagyok, a szittyák, az etruszkok vagy az egyiptomiak. S még a víztömeg tehetetlenségével sem számoltunk. A víztömeget a hegyek magasságába emelni, sőt azon is túl: ebben rejlik az emberi lelemény, a trouvaille. Pilisszentlélek – Pilisszentkereszt – Pilisszentlászló. A hegy szíve! A „szent háromszög”. Mondják: Dobogókő. Meghallod, ha a földre tapasztod a füled, és odafigyelsz. Először itt kerestem helyet magamnak, a déli oldalon – de a hely nem itt volt. Fülledt volt az idő. A Zsivány-szikláktól a Hármas-forrás felé ereszkedő, meredek ösvényen botladoztam. Víz ült a korhadó fatörzsek tányérjaiban és a sziklák üregeiben, párolgott az avar, meg-megmoccant; a növényi pusztulás párája ült ezen a tájon, mely akkor: nekem! a halál ábrázatát mutatta. Apró állatok nyüzsögtek a felszín alatt, s az erdőt – a talaj mélyrétegeitől a százados tölgyek koronájának hegy-csúcsáig – az eleven élet nyüzsgése töltötte be. Vártam, hogy megtörténjen. Idegen arcú férfi közeledik az ösvényen, arcvonásai alapján görögnek néztem, de olaszul szólal meg. Szavai irányt mutattak életemnek: – A számodra kitűzött helyet, melyet oly igen keresel, nem itt, hanem a Tornyos-hegy közelében találod – mondja ez a férfi, s továbbindul. 337


A Tornyos-hegy a „szent háromszög” peremén: a Szentkereszt és Szentlászló közti egyenes mentén emelkedik, lejtője délen a Szentkeresztet Pomázzal összekötő ősi útra ereszkedik le, a régi kolostor romjainál; északon kisebb, névtelen csúcs található. Ha keleten a Lom-hegy irányában, a Tölgyikrek felől kerüljük meg ezt a csúcsot, a festői szépségű Sikárosi-rét oldalába jutunk, ahhoz a helyhez, melyet ma Bükkipuszta néven ismernek; itt elődeink, a szorgos pálosok kolostora állt. Akkor a Kopasz-hegyen és a Morgón keresztül törtem célom felé, miután az olasszal találkoztam. Nem telik el egy óra, és botomat nehézkesen a hegy kőtörmelékkel borított fennsíkjába szúrom. A bizonyosság különös erővel érint meg. Az az a hely. A hegyoldalt gyertyán és elvadult cserény nőtte be. Tudom, hogy feladatom először az erdő és az erdei utak tisztogatása lesz. Várom, hogy megtörténjen. Miről nem szól az öt fejezet írója, a rejtélyes kéz? Nem ismeri a rendház épülésének történetét; és azt sem, hogyan vittük az örömhírt a völgyekbe. Legelőször a tűz helyét határozom meg. A tűzhely ne kör, hanem téglalap alakú legyen, földbe süllyesztve: kellően érintkezzék a föld mélységeivel, jó illatú füstje viszont kígyózzék a Magasságos elé. A tűzhely hosszanti tengelye észak-déli. A Torony helyét a tűzhelytől délkeletre jelöltem ki: a Torony építése fő feladatunk, minden millimétert latolgatni kell. Itt nem lehet helye hibának. Ezért először nem is a Torony: a szárnyék készül el. Kelet-nyugati irányba tájoltam, háttal nyugatnak. Ágakból építem, zsuppal fedtem. A talajba akarom mélyíteni, mintegy fél méter mélyen: de a köves talajt nem tudom megbontani szerszámok nélkül. Nem sértem a föld felszínét. 338

A Torony építéséhez kezdek, amint van a fejemet hová hajtanom. A Torony alaprajza félkör. A tábor középpontja felé, melyet tűz helye jelöl ki, nyitott. Félbe vágott kupolaformára kell építeni: nagyra nő, mintegy három és fél méter magasra. Egyetlen hosszúkás ablaka a felkelő napot várja. Minél kerekebb, nem illeszkedő köveket keresek a Torony építéséhez. Nem akarom megkönnyíteni a magam dolgát. Azt akarom, hogy akaratát a Magasságos az építés történetén keresztül mutassa meg. Úgy építem a Tornyot, hogy nem törődöm táplálékommal. Tudom, hogy nem törődhetem a táplálékommal, mert ez eltérítené figyelmemet. Napkeltétől napnyugtáig építem, habarcs nélkül, kerek kövekből. Először Kövesdi csatlakozik hozzám, a Pásztor. A szárnyék mögött alszik, a Torony még nincsen kész. Táplálékunkról egy csobánkai szerelő gondoskodik ebben az időben. Egy telefontársaság alkalmazottja, munkaidő végeztével jön fel: szendvicset, kenyeret, sajtot, zöldséget hoz. „Őrült vagy – mondja. – Megszállott. El fogsz pusztulni.” Idegesen tépdesi vászonzubbonya ujját. Rövid időre egy elvált nő költözik a hegyoldalba. Állítja: megnyugtatja az erdő. Ekkor merül fel, hogy meghatározzuk a férfiak, a nők, az együtt élő párok és a gyermekes családok szálláshelyét. A tábor területét határkövekkel jelöljük ki. Az ünnepek idejét a fény jelöli meg. A felkelő nap áttűz a keskeny toronyablakon: a „tű fokán”, és megmutatja a helyes imádság idejét. Mert ideje van az imának és a hallgatásnak. A toronyba harangot helyezünk. A harang pomázi embereink adománya. A harangozó napjában háromszor, napkeltekor, napnyugtakor és állódélben kongatja meg. Harangszó 339


nyitja meg az utat lelkünkben a fénynek. Naponta háromszor imádkozunk. A kelyhet mindig más emeli a magasba, a kenyeret mindig más töri meg. Ekkor szólal meg a harang: napkeltekor, állódélben és napnyugtakor. A reggeli szertartás során legnagyobb az áhítat, amikor a toronyablakon áttűz a kelő nap. Ima után télen is a szabadban, a tűzhely körül vesszük magunkhoz az ételt, olykor állva: a szertartáshoz hozzátartozik a toporgás, hidegben, hóban. Az imához – főként a déli s az esti imához – csatlakozhatnak kívülállók. A környékről vagy messzebbről kaptatnak fel a hegyoldalba; megesik, hogy maradnak néhány napig, van, aki tovább. Mindenki maradhat, ha helyet talál a szálláson. Négy házat emelünk a toronnyal szemközti oldalon. Betöltik a tisztást. A táj határt szab a terjeszkedésnek. Külön épül a férfiak háza, külön a nőké, külön a párok háza és a gyerekes családoké. A férfiház a legnagyobb, mert a legtöbb tagunk egyedül élő férfi. A férfiház földszinti terme étkező és könyvtár. A Elöljárók ebben a teremben döntenek közös ügyben. Még egy falat emelünk a torony mellé: azon követjük a fény puha elmozdulásait. A Törvény nem az embertől származik, hanem az Istentől. De az ember találékony lény: ki tudja, mit ki nem fundál. Ellene mondjunk-e ennek? Távol legyen. A közösség maga alkossa Törvényeit, mindazt, amit helyesnek gondol, és magát azokhoz tartsa; de a Törvényt ne úgy találja meg, mint egy papírlapot, melyre tetszésünk szerint írunk, felvesszük, aztán elejtjük; hanem ahogy a kerek követ, melyet a természet évmilliók alatt koptatott simára. Eleinte két Törvényt határozunk meg. 340

Az első az, hogy a Törvényeket az Elöljárók hozzák. Csak az a törvény érvényes, melyben minden Elöljáró jó érzése benne foglaltatik. Másodszor: aki a Toronyban él, annak részt kell vennie a három imán, hogy részesüljön a felkelő, az álló és a lenyugvó nap áldozatában. A Fényhozó három arcát ebben ismerjük fel. Nem a Napot imádjuk, hanem a Magasságos Arcát a Napban. Másban nem kell részesednie; kedve szerint munkálkodhatik és elmélkedhetik; és tapasztaljuk, hogy ez jó. Sokan jönnek azok közül, akik tanulni akarnak; olyanok is, akik megvilágosodtak, és ismerik az utat, amelyen járunk; olyanok is, akik velünk együtt lépnek erre az útra. Életünk túlságosan érdekessé válik ahhoz, hogy ismeretlenségben maradjon. Ebben az időben árasztanak el a kritikusok és a rajongók. Az aranykort onnantól számítjuk, hogy elmaradnak a kritikusok és a rajongók. Hordalékokból építkezünk. A mi nemzedékünknek ez maradt, a hordalékok fölkutatása. Követ bőségesen találtunk az építkezéshez: a Tornyos-hegyet vastagon borítja az igen kemény, sötétszürke kőzet törmeléke. A táj hordalékait használjuk fel. A szentélyhez és a lakóhelyekhez használatos követ nem faragjuk meg. Nehezebb faragatlan kővel dolgozni, próbára teszi az ember állhatatosságát. Sokakat elkedvetlenít, hogy bele kell nyugodni a megváltoztathatatlanba. A faragatlan követ nem mi illesztjük a falba, maga keresi meg a helyét. Helyes felismeréseink az építkezéssel kezdődnek, és az életvitel szabályozásában mélyülnek el. Építkezés közben ismerjük fel, hogyan kell munkálkodnunk saját fenntartásunkon. Vizet a távoli forrásokból hordunk. Megnyilatkozás: ahogy a kő megnyilatkozik, hogy utat engedjen a víznek. 341


Vízszükségletünkről egy ember kényelmesen gondoskodhat: két rúdra akasztott cserépcsobolyóval a vállán napjában többször megteszi a kimerítő utat a hegy aljában csörgedező forrásoktól a táborig. Ételünkkel nem törődünk, táplálkozásunkat a gondviselésre bízzuk. Ennek ellenére viszonylag ritkán éhezünk. Vállalkozásunknak híre terjed a környező falvakban, a hír áttalpal Szentendréig, Esztergomig: egyes családok kötelező heti feladatukká teszik táplálásunkat. Az erdő is megkínál ajándékaival: gombával, szederrel, teának való gyógynövénnyel. Haldokló őz akad az utamba: puskatalálat érte. Meg kell szabadítanom szenvedéseitől. Úgy döntünk, elfogadjuk táplálékul, amit a gondviselés utunkba ad. Márta egy októberi napon érkezett hozzánk. Szállást kért és kapott a női szárnyban. Hajnalban már deresedett a gyep, amikor közénk érkezett, és éle volt a levegőnek. Közöltük vele, hogy kaphat szállást; de részt kell vegyen a három imaalkalmon. Nem az szül viszályt, hogy ezt a kötelességét később elhanyagolta; hanem hogy a kolónia több férfi tagjával szerelmi viszonyt kezdett. (Rendkívül vonzó, életteli nő volt.) Két Elöljáró távozik miatta a közösségből. Ez az első alkalom, hogy törvényt hozunk. A közösség ügyeiben az Elöljárók döntenek. Meghatározzuk, hogy a jelen lévő régi tagok közül ki emelkedik ki rangban és méltóságban; ezek közül választjuk meg azokat, akiket Elöljárónak nevezünk. Elöljárónak lenni: nem tisztség, nem adomány. Az Elöljárók azt emelik maguk közé, akit arra érdemesnek találnak; de egyetlen Elöljáró ellenkezése elég ahhoz, hogy a választottat elejtsék. A törvénykezés így nyugszik az élők emlékezetén és ítéletén. 342

Pünkösdkor választunk először Elöljárókat. Az Elöljárók döntenek: Márta hagyja el a szállást; a kolostortól északkeletre látható fehér sziklát ugyanekkor Márta sziklájának nevezik el. Ugyanekkor döntenek az Elöljárók arról, hogy a rendházat tornyos-hegyi kolostornak, más néven a jövő Budájának nevezzük. Isten tervében munkánkkal veszünk részt. Ez a felismerésem akkor támad, amikor látom, hogy egy teherautósofőr hogyan javítja gépjárművét a hegyre vezető úton. A motor darabjait megkülönböztetett figyelemmel, egyenként emeli ki, és óvatosan helyezi el az út mentén. Nem kapkod, pedig közeleg az este. Amikor egy számomra ismeretlen alkatrészhez ér, megtorpan. Elgondolkodik. – Segítene? – kérdezi tapintatosan. Tartom a fogó nyelét, míg ő a villáskulcsra nehezedik: a csavart együttes erővel sikerül meglazítanunk. – Megvan! – derült fel az arca. – Ez lehetett! Megpróbáltatásainkban az Ő terve mutatkozik meg. Életemen tapasztalom: mindig a lehető legjobb történik. Az is a lehető legjobb, hogy kiderül: rákos vagyok. Együtt kell élnem a tudattal, hogy hamarosan meghalok; egyelőre nincsenek fájdalmaim. Mindig féltem a haláltól; a Magasságos kegyelme munkálkodik abban, hogy hosszan elnyúló haláltusával ajándékozott meg. Időt enged, hogy szembenézzek a félelemmel. A második évben választottunk mesterségeket. A munka kérdésében két törvényt hozunk: a munka senkire nézve sem kötelező; de ha valaki munkát vállal, a bért nem kötheti ki, ott kell munkálkodnia, ahol rászorulók vannak. Fontos a méhes, valamint a kiskert ápolása és a gyümölcsfák gondozása; ugyancsak fontos elfoglaltság a pásztoroké. Még fonto343


sabb a szőlő. A szőlő termése áttetsző, mint egy-egy minket figyelő szem. A pestújhelyi káplán mondta: „Jó veletek lenni; megtapasztalom, miért a bor és a kenyér a legfontosabb táplálék.” Az elemi dolgokhoz visszatérni… Tavasszal így határozunk: tizenkét Elöljáró induljon el szerte a Pilis falvaiban és városaiban. Tudják meg, hogy mire vágyik az ember: hátha útmutatást kapunk ebből a Gondviselő akaratára vonatkozóan. A küldöttek eljutnak Esztergomba, Dorogra és Budára. Megcsömörlenek a szenvedéstől és fájdalomtól, és visszatérnek a hegyre. A Tornyos-hegynek nincs története. A meditáció, az elmélyülés nem, vagy nehezen elmondható. „Most nagyon előbbre jutottam” – bólogat az egyik; de ha megkérdezed, „miben?”, elhallgat. „Ma megértettem az anyámat”, mondja a másik. „Mondd el.” „Úgysem értenéd.” A felismerések önmagunkhoz vezetnek vissza; önmagát pedig senki sem tudja megosztani. Nem tudom, mért éppen ma éjjel láttam ezt az álmot; ma éjjel, mielőtt az idegen sárga dossziéját megkaptam: „Lépcsők. Általános, pettyes műkő, ‘legyes minta’. Valaki közeledik, tompán kopog a lábbelije. Hatalmas, faragott kőlapok, az egyik repedésben szokatlan módon néhány szál fű. Ez semmiképpen sem a lépcsőház, ahol Ágnes után szaladtam az imént. Meszes, köves táj vakító fényben. A kőlap hatalmas méretű lépcsősorban folytatódik. Mediterrán táj, kiégett füvek, ciprusok. A távolban hegyoldal, sziklatemplom. Rekkenő, szellő nem járta levegő. A lépcsősor meredeken emelkedik. Döcögve kapaszkodom felfelé a lépcsősoron: a nagy kőlapok mintha inognának. 344

Külön-külön, egyenként látom a kőlapokat, mintha lebegnének, csúszkálnának egymáson. A sziklalépcsők papírlap-könnyűek: átforgatjuk őket, ahogy egy óriási könyv lapjait szokás. A lépcsősor tetején emelvény, három ‘lefüggönyözött’ alak. A fejükön könnyű, áttetsző fátyol. Mintha oltár előtt állnának; de a kőlap üres. Mögöttük a sziklatemplom, ahogy az imént messziről láttuk. A lefátyolozott alakoktól néhány lépésre megállok. Tücskök. Hangos, mediterrán tücsökcirip. Ismeretlen hang, hátulról. – Ha helyesen választasz, megnyílik előtted az igaz élet. Ha hamisan választasz, visszajutsz oda, ahonnan jöttél. – De hát honnan jöttem? – Nem volt kérdezni. Mondani kell… Választani kell. Melyiküket akarod: őt… őt… vagy őt…? (A három lefüggönyözött alak egyenként meghajol.) – Honnan tudjam, hogy… – Nem volt kérdezni. Túl sokat kérdezel, keveset hallgatsz. Mondták nekem, hogy keveset hallgatsz: nem hittem. Harmadszor próbállak megmenteni. Ember vagy, ez a bökkenő. Nyugodtan beszélhetek, el fogod, felejteni. Tudod mit: unom. Rám lőcsölték a megváltásodat, lenne jobb dolgom pedig. Csocsó. Például. Rászoktam. Korábban ott volt a sakk, de Woland mostanában megver. Amint kimondod, hogy »jobb« vagy »bal«, én megkönnyebbülök, te pedig ugyanott leszel, ahol vagy. Igyekezz. Mit veszítesz? Legyél már hozzám te is egy kicsit jó. Mire vársz? Az a baj veletek, hogy kavartok. Taktikáztok. Unom. Nem őrzitek a magaslatokat, nem ápoljátok az őseitek sírját. Ezt a kettőt kértem. Adtam kiskapát, kisásót. Harmadszor még 345


megpróbálkozom, negyedszer nem. De eleget beszéltem erről. Szóval? Kit választasz? Őt….? Avagy őt…? – Mit tegyek, hogy itt maradhassak veled? – Káromkodásra kényszerítesz. Tudhatnád, hogy a kérdezés útja görbe. Lefelé vezet, a magaslatra nem kapaszkodik fel. A magaslatokra egyenesen lehet fölkapaszkodni. Állítani kell. A magaslat a meredekeké. Unlak. Mondták, hogy ez neked sok lesz, de nem hittem. Többet néztem ki belőled. Azt hittem, fasza gyerek vagy, de látom, nem. Sajnállak, nem tudok segíteni. Szóval? Leszel szíves választani? – Kik ezek?! – Nők. Számodra fontos nők. Fontosak lehetnek. Lehetnének. – De hát én bogár vagyok. – Már nem. Küldetésed van. – Mért vannak elfátyolozva? – Értsd meg, hogy nem nekem fontos, hogy veled töltsem az időt. El vannak fátyolozva, és kész – láthatod az arcélüket. Ilyen trükkösen van kitalálva. Hidd el, hogy soha többé nem látod egyiket sem ennyire tisztán. Az »életben«, ahogy mondani szokták. Tudod mit: koncentrálj a testükre. Csak tetszik valamelyik, nem? Melyiket kedveled? Melyik testhez vonzódsz? Hm? Na jó, egyenes leszek: melyikkel akarsz kefélni? – Őt választom! – Sejthettem volna! Nagyon pasi vagy, hiába. Itt tartasz. Lássuk most, mi lesz a választásod következménye. A választott nőalak – a középső – fejéről folyni kezdett a fátyol: mintha víz zuhogott volna. Sokáig nem ismertem föl az arcát, ez volt az én tétovázásom: későn ismertem föl, hogy Szellő Ágnes az. Fehér és mozdulatlan, mint egy porcelánszobor. 346

– És a másik két nő? – kérdezem idegesen. – Kicsoda a másik két nő? Rikoltó nevetés harsan a hátam mögött. A két szélső nőalak fejéről is folyni kezd ugyanekkor a fátyol, és felismerem: a másik két nő is Szellő Ágnes! Ekkor a nőalakok összetörnek, mint a vékony szálú könny fonala.” Ma is betölt Ágnes alakja; de egyedül vagyok, és elég tartalmas az életem ahhoz, hogy az emlékeimet szabadon engedjem. Fújja el őket a szél; teregesse szét a Tornyos-hegy körül, melyen a jövő Budája épül. „S ezt érzem meg a Pilis hegyén – írja az egyházi személy, akinek éleslátását fentebb szemléltettem volt –; megérzem, hogy a múlt a jelenben lüktet, s hogy az az igazi s gazdag élet, melyben a múlt is, a hagyományok is, az idők s a helyek története is mint bátor, erős s jelenvaló öntudat él.” A jövő Budája elképzelt tájra nyílik. E tájban feloldódnak a történetek; nyugodt és fenséges, mint a pilisi erdő. Budapest – Pázmánd, 2005–2006.

347


TA RTA LOM

Bemutatkozik . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 A budapesti Maya-kultusz kezdete . . . . . 11 Beavatják. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 Folyamodvány . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 „Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska…”. . 50 Halálmentes nap . . . . . . . . . . . . . . . 68 Mint akit belső tatár kerget, átkel Pestről Budára és viszont . . . . . . 87 A talált gyerek . . . . . . . . . . . . . . . . 104 Játék a zöldben . . . . . . . . . . . . . . . 115 Az ál-prostituált . . . . . . . . . . . . . . . 129 Kalózok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140 Szigonyosok . . . . . . . . . . . . . . . . . 152 Húsdiszkont a Közvágóhíd utcában. . . . 174 A vallomás . . . . . . . . . . . . . . . . . . 197 Gyarmat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 215 Apró dolgok istenei . . . . . . . . . . . . . 233 A lány teste. . . . . . . . . . . . . . . . . . 247 Az átváltozás. . . . . . . . . . . . . . . . . 256


Napkút Kiadó Kft. 1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Telefon/fax: (1) 225-3474 E-mail: napkut@t-online.hu Honlap: www.napkut.hu Felelős szerkesztő Szondi György Szerkesztő Vincze Ferenc Szöveggondozó Kovács Ildikó Tördelőszerkesztő Szondi Bence A borítót Paul Cézanne Kártyajátékosok című képének felhasználásával Gosztola Gábor készítette

ISSN 1585-972X ISBN 978 963 8478 75 7


Pesti Kornél