PontKoMM második szám

Főszerkesztő: Teczár Szilárd

Kiadja: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet

2013. évi I. szám (2. évfolyam)

2. szám.indd 3

Impresszum

Művészetelméleti és médiakutatási folyóirat

Szakmai lektor: Házas Nikoletta Tudományos szerkesztők: Kocsis Andrea Varga Judit Kulturális szerkesztő: Fülöp Zsófia Olvasó- és tördelőszerkesztő: Kerekes Zsolt Pályázati és kommunikációs vezető: Neuberger Eszter Művészeti vezető: Takács Ákos Email: pontkommszerk@ gmail.com

2013.06.30. 22:09:44

A lap megjelenését az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzata támogatta Tudományszervezési és kutatási pályázata keretében.

A NézőPont rovat könyvkritikáihoz kapott recenzens példányokért a szerkesztőség a L’Harmattan kiadónak tartozik köszönettel.

2. szám.indd 4

2013.06.30. 22:09:44

Mindig, mindig beszéljünk róla!

Tizenhét-tizennyolc éves voltam a romagyilkosságok idején, mégsem emlékszem az eseményekre abban az értelemben, ahogy a saját vagy közössége életét meghatározó történésekre szokott emlékezni az ember. A mai napig fel tudom idézni, hol voltam szeptember 11-én (egy alsó osztályú serdülő futballmérkőzés szünetében jutott el hozzám az ikertornyok elleni terrortámadás híre), és 2006 őszéről is megvan még a könnygázszag, amit iskolába menet éreztem. A hat roma származású honfitársunk, köztük egy ötéves kisfiú életét követelő rasszista gyilkosságsorozat azonban nyilvánvalóan nem játszott akkora szerepet nemzedékem politikai szocializációjában, hogy azt nemzeti traumának lehessen nevezni. Inkább marginális eseménynek számít a 2008/2009-es támadássorozat, melyről ritkán beszélünk, többnyire akkor is zavartan.

Holott – félreértés ne essék – a rasszista gyűlöletkeltés végső, de saját szempontjából logikus következményének ténye és emléke ott van a mai Magyarország minden egyes szegletében, még akkor is, ha ez a közbeszéd számára nehezen megragadható. A rasszista indulatokat elutasítók megszólalásai túl gyakran ragadnak be a cigány kultúra értékeit hangsúlyozó illetve a cigány emberek problémáit egyszerűen a szegénység címkéje alá besoroló beszédmódok hamis kettősségébe. A gyűlölet és annak mérhetetlenül szomorú következményei kimaradnak ebből a diskurzusból, fel sem merül, hogy nemcsak szegénységük vagy saját maguk által kialakított kulturális környezetük befolyásolják a cigány származású magyarok mindennapjait, hanem azok a visszajelzések is, melyek az úgynevezett többségi társadalom felől érkeznek. Ez a többségi társadalom jelenleg inkább átmegy az utca túloldalára, inkább nem alkalmaz cigányt vállalatánál. Ebben a társadalomban nem elképzelhetetlen, hogy paramilitáris szervezetek megfélemlítsék, neonáci csoportok agyonlőjék a cigányokat, pusztán azért, mert megszülettek. Nemrégiben a Társaság a Szabadságjogokért Romaprogramjának gyakornokaként találkoztam olyan romateleppel, ahol a lakók éjjeli riadóláncot tartanak fenn, mert félnek a szélsőségesek támadásától. Botrány.

De ez a társadalom az is, ahol alig számít hírnek a romagyilkosságok évek óta húzódó pere, ahol alig néhányan tudnak arról, hogy ha idén nyáron sem születik meg az ítélet, akkor szabadlábra kell engedni a gyanúsítottakat. Ebben a társadalomban számíthat hazaárulásnak a rasszizmusról, Gyöngyöspatáról való beszéd vagy éppen a romagyilkosságok filmes feldolgozása. Ez az ország hördül fel sértődötten, amikor német és osztrák színházakban beszélnek közelmúltjáról. Pedig nem nehéz belátni, hogy ameddig nem a gyilkosságok elkövetőinek vagy eszmei támogatóinak van félnivalójuk, addig Magyarország az összeomlás felé halad. Ahol pusztán születése okán megölhetnek egy kisgyereket, ott nem csak a cigányok nincsenek biztonságban, ott senki normális élete nem biztosított.

Minden „túlzó”, „művészileg megkérdőjelezhető” megszólalás is ezerszer jobb a hallgatásnál. A Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet hallgatói e lap Romagyilkosságok: nem a mi országunkban? tematikája alatt a média szerepének elemzésével és egy külföldi példa felmutatásával teszik meg a maguk szerény hozzászólását. A cikkek forgatása mellett olvasóinkat is arra bátorítanánk, kapcsolódjanak be a diskurzusba. Akkor sem teszik hiába, ha tudjuk, már most végzetesen elkéstünk.

Teczár Szilárd főszerkesztő

2. szám.indd 5

2013.06.30. 22:09:44

Tartalomjegyzék ÁLLÁS Washington–Budapest tengely Fülöp Zsófia – Kocsis Andrea

8

FÓKUSZ Kocsis Andrea Iustitia látcsöve

16

Bukovits Attila

A romák ábrázolása a Kádár-kori magyar dokumentumfilmekben 24

Bakos Gergő

Cigánybűnözés Magyarországon újra

Vígh Viktória

Online rendrakás

Szabados Gabriella Citizen journalism

Varga Judit

Tartalom-újramegosztás és copyright

35 43 49 56

PontPont Egy szép nap leírása Bacsárszki Ágnes

Gyász

Noszlopi Botond

2. szám.indd 6

64 65

2013.06.30. 22:09:45

Utazók

Noszlopi Botond

Öröklési rend Zilahi Anna

Egy éjszaka Kodaj Bálint

66 67 68

NÉZŐ A középosztály konyhája Fazekas Máté

Ez lehet az a hely…

Fülöp Zsófia

A könyv, a polc és a lópokróc László Laura Csengelle

Privát nyavalygások Frankó Kálmán Tibor

„In God we trust, the rest we monitor” Kocsis Andrea

A hatalom akarása Fülöp Zsófia

(Elő)térben a Nő Neuberger Eszter

XXXI. OTDK Beszámoló

A címlaptervről Takács Ákos

2. szám.indd 7

69 71 73 75 77 80 82 84 89

2013.06.30. 22:09:45

Fülöp Zsófia – Kocsis Andrea

Washington–Budapest tengely

Washington–Budapest tengely Fülöp Zsófia – Kocsis Andrea

ÁLLÁS

Ha egy amerikai kisvárosban történik egy gyűlöletbűntény, a lakók összefognak, és a közösség erejét kihasználva igyekeznek tenni valamit. Ha egy magyar kisvárosban történik egy (vagy több) gyűlöletbűntény, néhány aprócska próbálkozástól eltekintve csend honol. A különbség óriási, a követendő minta előttünk van. Április közepén az ELTE BTK MMI egy workshop szervezésével próbált lehetséges megoldásokat találni arra, hogyan kellene összefogást kezdeményezni, hogyan lehetne további tragédiákat megelőzni. Patrice O’Neill amerikai dokumentumfilmes egy jól működő rendszert tárt elénk, melyet hazánkban különösen fontosnak tart népszerűsíteni. A filmek levetítése és a szisztéma alapelveinek felvázolása után egy igazán gyümölcsöző diskurzus alakult ki, különös tekintettel a magyarországi helyzetre. Interjúnkban Patrice O’Neillel és a workshopon is résztvevő Csepeli György szociálpszichológussal, az ELTE BTK és TÁTK oktatójával beszélgettünk az összefogás nehézségeiről és a média felelősségéről.

Mesélne röviden a Not in Our Town (NIOT) projekt kezdeteiről?

A NIOT projekt egy filmmel kapcsolatban jött létre, amely arról szólt, hogyan állnak ki egymásért egy montanai város, Billings lakói a gyűlöletbűntények után. A városban fehér felsőbbrendűséget hirdető szélsőséges aktivisták jelentek meg, egy bennszülött család házára horogkeresztet és más rasszista jelképeket festettek, egy afroamerikai templom istentiszteletét pedig skinheadek zavarták meg. Az emberek elkezdtek aggódni a szomszédjaik biztonságáért, de a város lakói megtalálták a módját, hogy reagáljanak. Amikor egy zsidó fiúnak betörték egy kővel az ablakát, mert Hanukára menórát rakott oda, az egyik szomszéd papírmenórát ragasztott az ablakára tiltakozása

Patrice O’Neill

Patrice O’Neill

8 2. szám.indd 8

2013.06.30. 22:09:45

Washington–Budapest tengely

Fülöp Zsófia – Kocsis Andrea

ÁLLÁS

jeléül, majd a többi szomszéd is, végül több ezer menóra került az ablakokra. De ez csak egy példa volt arra, mire voltak képesek a városlakók, hogy kifejezzék az ellenállásukat.

Mi pedig elmeséltük ezt a történetet a NIOT című filmünkben. És ami ezután történt, az igazán figyelemre méltó: az emberek elkezdtek kapcsolatba lépni velünk, hogy „mi is NIOT vagyunk, nem csak Billings az!”, és csatlakozni akartak a NIOT kampányhoz. De mivel mi csak egy filmtársaság vagyunk, és csak örültünk, hogy elmondhattuk a történetet, nagyon meglepődtünk a reakción. Döntést kellett hoznunk. Csak hagyjuk, hogy az emberek cselekedjenek, vagy nekiállunk követni és dokumentálni, amit tesznek. Utóbbit választottuk, számos további filmet csináltunk, és létrehoztunk egy honlapot. A történet pedig csak nőtt és nőtt és nőtt. Úgy gondolom, hogy ami igazán figyelemre méltó az az, hogy ez a nagyon egyszerű sztori arról, ahogy az emberek a gyűlöletre válaszoltak, átfordult egy igazi történetbankká és inspirációforrássá közösségeknek, akik szerte a világon ki akarnak állni egymásért. És nagyon örülünk, hogy bemutathattuk ezt a modellt.

Ön szerint mit tehet a média a gyűlöletbűntények megelőzésére, vagy mit kell tennie az elkövetés után?

A média szerepe igen kritikus. Az eredeti történetben, Billingsben sok ember mondta, hogy meg kell állítaniuk a támadásokat a zsidó családok ellen. A város közölte a helyi lappal, hogy szerepet kell vállalnia. És a helyi lap megértette a közösségben betöltött szerepét, egész oldalas menórát nyomtatott, és arra ösztönözte az embereket, hogy használják. Úgy vélem, sok helyen a média egy másféle szerepet játszik. A közép-európai romák helyzete esetében az egyik kritikus kihívás az, hogyan mutatják be a médiában a támadások célpontjában lévő embereket. És nemcsak a támadásokkal kapcsolatban, hanem sokkal fontosabb, hogy a mindennapi életüket hogyan mutatják be. Hisz látni tudjuk egymást, és ez az igazán alapvető. Nekünk újságíróknak meg kell bizonyosodnunk róla, hogy mindenki egyforma tájékoztatást kap, ugyanúgy kezelik őket, az életük ugyanannyit ér. Úgy gondolom, a gyűlöletbűntények esetében nagyon fontos, hogy az áldozatoktól halljuk, mi történt velük, és megértsük a traumát, amin keresztülmentek.

Nagyon örülök, hogy a közép-európai helyzetet említette, mert kíváncsi vagyok, hogy a NIOT-hoz hasonló modell hogyan működhet az USA-tól eltérő feltételek között. Hogyan működött például Ukrajnában?

A NIOT nagyon büszke arra, hogy egy amerikai városból ered, mégis úgy vélem, hogy általános emberi modell. Ez az az elv, hogy egy közösségként kell kiállnunk egymásért.

Szerte a világon részvéttel és tisztelettel bánunk egymással. Szeretjük azt állítani, hogy ez amerikai, de igazából nagyon is emberi modell. És szerintem ez a NIOT alapvető üzenete.

Amikor valaki bajban van, vannak dolgok, amiket megtehetünk, hogy támogassuk őt.

Ukrajnában, amikor bemutattuk a NIOT-ot egy pár éve, akkoriban emberek egész sorát támadták meg: neonáci skinheadek támadtak meg zsidó, ázsiai és emigráns embereket az utcákon. Felvették a támadásokat, és feltették az internetre. Ez nagyon nyugtalanító volt. Mit lehet ilyenkor tenni? Ez a lenyűgöző csoport, a Project Kesher, amely főként zsidó nőkből állt, létrehozott egy hálózatot. És amikor volt egy támadás egy mecsetben, az

9 2. szám.indd 9

2013.06.30. 22:09:45

Fülöp Zsófia – Kocsis Andrea

Washington–Budapest tengely

emberek eldöntötték, hogy összefognak, hogy megvédjék a mecsetet. Aztán, amikor egy zsinagógát támadtak meg, sok ember csatlakozott a zsinagóga támogatására is. Szóval úgy gondolom, hogy a NIOT elvei egyetemesek. És lehet, hogy a szervezőelvek a különböző országokban eltérőek, de az alapelvek azonosak.

ÁLLÁS

Mégis sokkoló volt, hogy egy blogon és egy filmen kívül kitartó médiavisszhangja nem volt a romagyilkosságoknak, és különösen nem a romagyilkosságok évek óta húzódó perének. Nem volt tapasztalható jelentős összefogás sem a politikai hatalom, sem a civil szféra részéről az ügyben. Ilyen esetben mit lehet tenni? Úgy gondolom, amit tehetünk, az annyi, amit ebben a pillanatban tesz. Újságíróként ír róla, de vannak emberek, akik YouTube-interjúkat készítenek az áldozatok családjával. Nagyon fontos, hogy feltárjuk az áldozatok családjának történetét. Így az emberek látják és megértik őket.

A legborzasztóbb abból, amit én tudok ezekről a bűntényekről, hogy ezek a férfiak, akik elkövették a gyilkosságokat, az éjszaka közepén elmentek az áldozatok otthonába terrorizálni őket. És ez nagyon ijesztő. Nemcsak elpusztítják azokat a családokat, hanem a terror érzetét is keltik, és nemcsak abban a régióban, ahol a gyilkosságokat elkövették, hanem az egész országban. Ez támadás minden roma ember ellen, közösségek ellen. Vannak dolgok, amiket megtehetünk. Ha elkezdik bemutatni ezeket a gondolatokat, megosztják a történeteket, és megpróbálnak találni egy módot arra, hogy kommunikáljanak a családokkal, az igazán lényeges. Nem veheted át egyes médiumok hallgatását, újságíróként neked át kell törnöd a csöndet, és meg kell találnod a módját, hogy áttörd. Például éppen ezekkel a kérdésekkel. Úgy gondolja, hogy a megoldásnak alulról kell jönnie, a civil társadalom oldaláról, és nem a politikai szféra felől vagy például a rendőrség oldaláról?

Billingsben volt egy igen erős és bátor hang, a rendőrfőnöké, aki azt mondta, a gyűlöletbűntény soha nem csak egy rendőrségi vagy jogi történet, hanem az egész közösség ügye. Szóval ő ezt megértette. Lehet találni olyanokat a rendőrségi vezetők oldaláról, akik komolyan veszik a munkájukat, hogy megvédjenek mindenkit. Nagyon sok ilyen rendőr van odakinn. Meg kell találni őket, és felerősíteni a hangjukat. De igazából azt gondolom, hogy nem csak hivatalos válasz szükséges. Természetesen hivatalos választ is akarunk, de ha nincs meg, akkor is vannak dolgok, amiket az emberek megtehetnek. Mióta ott voltunk Magyarországon, és bemutattuk ezeket a gondolatokat, hallottunk visszajelzéseket emberekről, akik toleranciaklubokat alapítottak, etnikailag vegyes csoportokat, hogy megismerjék egymást. Sokkal nehezebb dehumanizálni valakit, ha ismered, mondjuk, ha mellette ülsz egy beszélgetés során. Ez nagyon fontos. Ez nem hivatalos dolog, csak olyan, amit az emberek együtt csinálnak. Nincs szükséged hivatalos válaszra, hogy elkezdj egy ilyenfajta akciót. Ön a dokumentumfilm eszközét választotta, hogy cselekedjen. Miért gondolja ezt a műfajt hatásosnak a gyűlölet ellen? Úgy gondolom, hogy az emberek reagálnak a vizuális üzenetre. Ugyanakkor emocionálisan

10 2. szám.indd 10

2013.06.30. 22:09:46

Washington–Budapest tengely

Fülöp Zsófia – Kocsis Andrea

is össze kell kötni őket a dolgokkal. És amit a filmjeinkben igyekeztünk megtenni, az az volt, hogy rábírjuk az embereket arra, hogy beszéljenek egymással. A filmen keresztüli kapcsolathoz nem muszáj, hogy találkozzunk egymással a mindennapi életünkben is. És ugye számunkra nagyon fontos, hogy feltárjuk a gyűlölet célpontjainak történetét azok számára, akik nincsenek tudatában annak, milyen ez. Hogy feltárjuk azok történeteit is, akik cselekszenek, hogy azok, akik cselekednének, ne érezzék egyedül magukat. És azok történetét is, akik olyanok, mint a rendőrfőnök, aki azt mondta, megértem, mi a kötelességem, hogy a többiek is megértsék. Vagy annak a tanárnak a történetét, aki azon aggódik, hogyan tudnak majd együtt élni a diákjai egymással békében. A film eszköze egymás számára láthatóvá tesz bennünket. Ha a mindennapi életben nem tudunk egymással beszélni, a film megtalálja erre a módot.

ÁLLÁS

Ha valaki csatlakozni szeretne a NIOT projekthez, hogyan teheti meg? Lehet ez akár a mi városunk is?

NIOT Hungary? Persze. Amit csinálhatunk, hogy megpróbáljuk összegyűjteni a történeteket, képeket és videókat, és feltenni a magyar történeteket is a térképre. Azonnal feltehetik a történetüket a térképünkre a honlapunkon keresztül (niot.org). A másik dolog, amit tehetnek, hogy egyszerűen elkezdik. Használják nyugodtan az anyagainkat, a nagykövetség biztosítja számunkra egy részük lefordítását. Azért rakunk fel a honlapra mindent, hogy használják.

Magyarországi tartózkodása alatt milyen benyomásokat szerzett a kisebbségek helyzetéről?

A szegénység társadalmi szerkezete, a lakhatás kérdése igazán elszomorító. De ami a legjobban szíven ütött, az volt, hogy a roma emberek magyarnak érzik magukat, de nem úgy kezelik őket. Az egyik roma aktivista, akivel beszéltem, azt mondta: magyarul álmodok.

A romák magyarok, mégis külön beszélnek magyarokról és romákról. És ez nem csak a hivatalos álláspont, hanem az átlagemberé is. Számomra talán ezt volt a legfájdalmasabb hallani. Miért bánunk a romákkal másképp, ha évek óta együtt élünk? Nincsen igazán politikai diskurzus ezekről a kérdésekről. Beszélni kell arról, hány gyűlöletbűntény történik, kiket támadnak meg az identitásuk miatt. A legborzalmasabbak persze a romagyilkosságok. De hallottunk történetet egy anyától, aki elmondta, milyen nehéz volt nem szegregált iskolába íratni a gyerekét. Egy másik anya arról mesélt, hogy az iskolában mi minden történt a gyerekével. Ezeket a történeteket hallva a többi szülő elgondolkozik, hogy mi lenne, ha az én gyerekemmel történne mindez. A kisebbségekhez tartozó emberek történeteit fel kell tárni, beszélni kell róluk. A toleranciaklubok jók lehetnek erre.

Mik a projektjének következő állomásai?

Magyar filmes csapatokat keresek, mert úgy vélem, NIOT-nak Magyarországon is léteznie kell. Ki kell találni, Magyarországon hogy épüljön fel, mert minden országban a saját módján teszi. Izgatottan várom, mi fog történni. Olyan magyar filmeseket keresek, akik dokumentálják a pozitív akciókat, mert igazából az a kérdés, hogyan mondjuk el a törté-

11 2. szám.indd 11

2013.06.30. 22:09:46

Fülöp Zsófia – Kocsis Andrea

Washington–Budapest tengely

neteket, amik alapján az emberek megtalálják és ösztönzik egymást. Úgy gondolom, sok mindent kell tanulnunk a magyarországi kisebbségek problémáiból, és meg kell osztanunk egymással a tapasztalatainkat az Egyesült Államokban és a világ többi részén is. Ez nagyon fontos. Egy tudásbankot szeretnénk építeni közösségek számára, ahol meg lehet osztani a történeteket, amiből a világ minden részéről tudunk tanulni. A stratégiánk az Egyesült Államokban olyan, mint mindenhol másutt: hogyan tudunk tanulni egymástól? Rendőrökkel is dolgozunk, hogy kitaláljuk, milyen szerepet játszhatnak a gyűlöletbűntények megelőzésében. Ez is fontos: hogyan tudnak együttműködni az átlagemberekkel a városukban, hogy megelőzzék a gyűlöletet. De iskolákban is dolgozom, és szerintem ez egy nagyon lényeges része a munkánknak, mert minden a fiatalokkal kezdődik. Ha megtaláljuk az eszközöket, hogy beszéljünk erről a gyerekekkel, építhetünk egy olyan társadalmat, ahol a fiatalok játsszák majd a vezető szerepet az ellenállásban.

Csepeli György

Miből áll ez a frusztráció, honnan eredhet?

Abból, hogy a magyar társadalomnak nincs sikerélménye. Tulajdonképpen Mohács óta. És ha volt, sikerült azt is idézőjeles kudarccá formálni. Tömkelege van a legkülönbözőbb kudarcoknak – amelyek nem feltétlenül nemzeti szinten jelentkeznek, s

Csepeli György

ÁLLÁS

A Patrice O’Neill-lel való beszélgetésen egy rendkívül jól működő projektet vázoltak fel, a Not In Our Town-t. Szinte mesébe illő volt végignézni a dokumentumfilmeket, azt, hogy mennyire összefognak az emberek, ha baj van. Nálunk ez mennyire tudna működni? Képesek lennénk ilyen mértékű együttműködésre?

Ez egy nagyszerű módszer, amit meg kell próbálni Magyarországon is alkalmazni, ugyanakkor az a vitából is kiderült, hogy hazánk egy jóval frusztráltabb hely, mint az Egyesült Államok. Magyarországon a cigány, zsidó, homoszexuális és egyéb csoportokkal szembeni gyűlölet voltaképpen ennek a frusztrációnak a fel nem dolgozhatósága következtében bénítja meg az embereket, illetve nincsenek meg azok a civil társadalmi csatornák, amelyek kinyitnák a perspektívákat. Ettől még rajta leszek, hogy mi is elkezdjünk egy ilyen projektet.

Meghívtam például az egri főiskola média szakos hallgatóit Tibolddarócra, ahol a házasságkötő teremben megszervezek egy vetítést Fliegauf Bence Csak a szél című filmjéből.

Az a cél, hogy csináljunk egy hasonló programot, mint Patrice az ELTE-n, ebben ugyanis szerintem van lehetőség. Különösen, ha figyelembe vesszük az internetet: ezeket az eseményeket és vetítéseket feltesszük a YouTube-ra, majd meg kell próbálni a tolerancia kis köreinek a szervezését is. Ugyanakkor tisztában kell lenni azzal, amit az imént említettem, hogy ez egy bizalmatlan, sokkal nyomorultabb hely, mint Amerika, és nem feltétlenül anyagilag, sokkal inkább lelki értelemben.

12 2. szám.indd 12

2013.06.30. 22:09:46

Washington–Budapest tengely

Fülöp Zsófia – Kocsis Andrea

generációról generációra örökítődnek át a családokban –, ami lehetetlenné teszi azt a nyitottságot, ami az Egyesült Államokban megvan. Nem beszélve arról, hogy a maguk generációja, megelégelve azt, ami itt van, fogja magát és kimegy külföldre. Tehát az, aki a pozitív változtatásokat elindíthatná, az nincs itt.

ÁLLÁS

Mit tehet a média, ha gyűlölet-bűncselekményről kell beszámolnia, milyen kötelességei vannak ilyenkor az újságíróknak? Úgy látom, sokféle kötelesség van. A legfontosabbat az elit kötelességének érzem. A politikai, gazdasági, kulturális és egyházi elitnek azon nyomban fel kell lépnie, mikor egy ilyen gaztett megtörténik. Nálunk, amikor a romagyilkosságok történtek, akkor egy kínos várakozási periódusnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a köztársasági elnök rászánja magát, és személyesen látogassa meg a helyszínt. A filmben, amit a beszélgetés során láttunk (Not In Our Town: Light in the Darkness) a helyi elit részéről semmi kétség nem volt – akár az egyházat, akár az önkormányzatot, akár a politikai képviselőket néztük –, hogy a gaztettet elítélik-e vagy sem. Ez egy fontos dolog. A média ilyen értelemben véve csak azt tudja mutatni, ami már megtörtént. Ha az elit nem jelentkezik, a média nem tudja helyettesíteni.

Amit a média önállóan tehet, az annyi – mint ahogyan a filmben is láttuk –, hogy sokoldalúan, a motivációk teljességét tekintve feldolgozza az eseményeket, és megpróbálja megmutatni, még akár az elkövető szempontjából is, hogy milyen tragikus dolog történt.

Elénk tárja azt, hogy nem egyszerűen egy értelmezhetetlen gonosztettről van szó, hanem olyasvalamiről, aminek nyilvánvalóan megvan az előzménye az elkövető és áldozat élettörténetében, ahogyan annak is, hogy a dolog idáig fajult. A film másik előnye az volt, hogy megmutatta az áldozatok nézőpontját, azt a konfliktust, amit a megbocsátás és a bosszú jelent. Egy ilyen közösségi lelkiismeret-vizsgálatban, azt hiszem, pótolhatatlan szerepet tud betölteni a média.

A magyarországi romagyilkosságokat vajmi kevéssé dolgozták fel, egyik példaként azonban említhetjük a Csak a szél című filmet, aminek a fogadtatása nem volt egyértelműen pozitív. Mit gondol, miért nem?

Ez megint összefügg azzal, amit mondtam: az általános frusztráltsággal és kudarckereséssel, hogy egyetlen dolog sem lett tisztázva és megmagyarázva, nem lett világossá téve, ami valamilyen módon bezavart a magyar történelembe. Nincsenek erre mintáink.

A szociálpszichológia scriptnek nevezi a nemzedékről nemzedékre áthagyományozódó problémakezelési módokat. Ha egy script a homályosítás, a felelősségelhárítás, a bűnbakkeresés jegyében hajlamosít bennünket a zavarok okozta feszültségek elhárítására, akkor foglyokká válunk. A romákkal szemben elkövetett sorozatgyilkosságok esetében ráadásul nehezíti a szembenézést a rettenetesen hosszú és bonyolult jogi procedúra. Emiatt felmerült a veszély, hogy esetleg szabadlábra helyezik az elkövetőket, mert már negyedik éve nem jutnak előre a bírósági tárgyaláson. Maga az eseménysorozat rettenetesen konfúz és homályos. Születtek tényfeltáró művek, például Tábori Zoltán rendkívül jó riportjai a Mozgó Világban, amiből hamarosan könyv lesz. Említhetem Vágvölgyi András magas színvonalú tudósításait is az Élet és Irodalomban. Egészében véve mégis úgy van, ahogy mondja: a

13 2. szám.indd 13

2013.06.30. 22:09:46

Fülöp Zsófia – Kocsis Andrea

Washington–Budapest tengely

mainstream média, különösen a kereskedelmi szegmens – mely Magyarországon sajnálatos módon a nézők 70%-át magához láncolja – figyelmen kívül hagyta az egész dolgot. A média ezt azért teheti meg, mert a közönségben alapból megvan ez a felelősségelhárítás, a nem látom, hát nincs effektus.

A romagyilkosságok perének feldolgozása és végigkövetése szintén nem nagyon történt meg, a médiavisszhang igen kismértékű volt. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy ilyen egyszerűen elcsendesült ez az ügy, amely társadalmi súlyát figyelembe véve óriási port kavart volna?

A médiának nagyobb figyelmet kellett volna fordítania erre a dologra, főleg a mainstream médiának, de a média döntően azt teszi, amit a társadalom elvár tőle. Ha nem foglalkoznak ezekkel az ügyekkel a Parlamentben, az önkormányzatokban, sőt, amint hallottam, a Tatárszentgyörgyön felállítani kívánt emlékmű sem kapott méltó fogadtatást, akkor a média önmagában véve semmit nem tehet. A média nem formálja a valóságot, hanem visszaadja azt. Más kérdés, hogy ebben az esetben lehetett volna és lehetne is proaktívabb.

Hogyan?

Például úgy, hogy jobban rámegy a perre, jobban rámegy a tényfeltárásra, napirenden tartja magát az eseménysorozatot és azt a felháborító dolgot, hogy esetleg szabadlábra helyezik az elkövetőket. Minden nap meg kellene kérdeznie, mégis hogy lehetséges ez.

ÁLLÁS

Ön az egyik szerzője a 2011-ben megjelent Új tekintélyelvűség a mai Magyarországon című kötetnek. Mik a tapasztalatai és a kutatás eredménye a nemzeti radikalizmus aktuális és talán egyre nagyobb térnyeréséről?

Azt nem mondanám, hogy a nemzeti radikalizmus egyre nagyobb teret nyerne. Úgy látom, hogy elért egy magas, 20-25%-os plafont. A nemzeti radikalizmust nemzeti hibáink éltetik.

A kitörni nem tudás, a nem-növekvés, a felelősségelhárítás, az önvizsgálat hiánya. Egy nagy projekciós tábla, amit cigánynak neveznek. Ez a politikai erő ennek a projekciós táblának a folyamatos felmutatásából él. Terjeszkedni azonban már nem tud, mert egy ponton túl az emberek látják – legalábbis úgy tűnik, a többség látja –, hogy pusztán ennek a projekciós táblának a felmutatásával pozitív irányba semmiféle változtatás nem lehetséges. Ön szociálpszichológiát is tanít az egyetemen. Mit gondol a mai egyetemisták tájékozottságáról, politikai érettségéről, szociális érzékenységéről?

Ez rettenetesen változó. Vannak – mint ahogyan az életben is –, akik remekek, nagyszerűek. Akik jók, azok annyira jók, hogy soha még korábban ilyen jókkal nem találkoztam. Akik meg rosszak, azok mélyponton vannak. A szórás megnőtt.

A beszélgetésen több polgármester is részt vett, akik üdvözölték az amerikai modellt, és azt mondták, szívesen bemutatnák a filmeket és a projektet saját városukban. Lehet ez a kezdete egy a NIOT-hoz hasonló összefogásnak Magyarországon? Hogyan kezdhetnénk neki?

Mindkét polgármesterrel jóban vagyok, az egyiket én magam hívtam a beszélgetésre, és

14 2. szám.indd 14

2013.06.30. 22:09:46

Washington–Budapest tengely

Fülöp Zsófia – Kocsis Andrea

Tibolddarócot is azért próbálom ki, hogy lássam, hogyan működik ez a modell. Nyilvánvalóan nem mindegyik polgármester olyan, mint az említett kettő, de én magam is rengeteg polgármestert ismerek, akik abszolút mozgósíthatók a jó ügy érdekében. A polgármester személye pedig azért nagyon fontos, mert ő a helyi véleményirányító, a helyi elit központja, és ha ő egy ilyen kezdeményezés mellé áll, akkor nagyobb valószínűséggel orientálja és újrakonfigurálja magát a helyi közösség is. Persze vannak olyan polgármesterek, akik foglyai a közhangulatnak, ott, azokban a városokban, falvakban egy ilyen toleranciaprojekt feltehetően halálra lesz ítélve. De akkor is érdemes megkísérelni.

ÁLLÁS

A már említett tibolddaróci projektet hogyan tervezi?

Este hatra meghirdetem, hogy lesz egy vetítés a Csak a szélből. Előre megbeszéltem a polgármesterrel, hogy ezt ők megszervezik. Könnyíti a helyzetet, hogy a kisebb falvakban nincs sok látnivaló, nem kell sok inger közül választani. Remélem, lesz érdeklődő bőven.

Levetítjük a filmet, és ugyanúgy, mint ahogy elkezdtünk beszélgetni és vitatkozni a bölcsészkaron, elkezdjük a vitát és a beszélgetést ott is. Az egészet felvesszük, és feltöltjük YouTube-ra. Aztán így megyünk településről településre, és reményeim szerint eljutunk majd Véméndre és Kakucsra is.

Ilyen apró pontokból mennyire tudja ez a projekt kinőni magát, akár országos szintre is?

Abszolút lehetséges. Van háromezer település, ha ebből ezer településen évente egyszer csinálunk egy ilyen toleranciavetítést, azzal szerintem már minőségi javulást lehet elérni.

Sok embernek kell észrevennie a programot; a technológia a segítségünkre siet, hiszen ma már mindenütt van internet. Bár éppen azokon a településeken, ahol a legnagyobb szükség lenne rá, azért még akadozik az adatátvitel.

Az egyetemisták, a lelkes fiatalok mit tudnak az ügy érdekében tenni?

A múltkor Erős Ferenc tartott az ELTE egyik szakkollégiumában egy napot, ahová épp az Új tekintélyelvűség a mai Magyarországon című könyv kapcsán kerültem oda. A közönség soraiban ültek úgy ötvenen. Akkor gondolkodtam el, hogy rengeteg pszichológus és szociológus van a média szakosok között, akiket abszolút mértékig mozgósítani lehetne. Ők nem előítéletesek, nem primitívek, és akarnak valamit tenni, mint például maga is.

Szerintem, ha ebből a projektből lesz valami, akkor ők lesznek az új üdvhadsereg.

15 2. szám.indd 15

2013.06.30. 22:09:46

Kocsis Andrea

Iustitia látcsöve

Kocsis Andrea Iustitia látcsöve A romagyilkosságok pere és a nyilvánosság Bevezetés „Ez a per nagyon nagy fontosságú, talán a legfontosabb dolog ma Magyarországon. Mert valóban ül négy férfi a vádlottak padján, de ennél egy kicsit több is. Az a rendszerváltás alatt és után újjáéledt szélsőjobboldaliság is ott ül a BV monumentális kommandósai között, amelyiktől huszonéve nem szeret elhatárolódni a »civilizált« jobbközép” – írta Vágvölgyi B. András az Élet és Irodalomban (2011a). Ebben az esetben K. Árpád és társai pere a társadalom mikrokozmosza, maga a tárgyalás pedig médiumként működik. Ezt a felvetést alapul véve arra keresem a választ, hogy milyen szerepet játszik a nyilvánosság a per lefolyásában. A bíróság és a sajtó jelenlegi1 szabályozási kereteinek tisztázása és azok paradox problémáinak bemutatása után első lépésben megvizsgálom a szabályozás szempontjait a konkrét per mint esettanulmány segítségével, majd kitekintek az általános médiareprezentációra is. Ez utóbbiban nagy segítségemre lesz az összehasonlítás, amelyet a 2011. május 25-i tárgyalási nap személyes és funkcionális nyilvánosság alapján felvázolható képéről teszek. Előbbit a hallgatóság tagjaként, utóbbit a sajtó olvasójaként és a tévé nézőjeként szerzett tapasztalataimra és következtetéseimre fogom alapozni. Nem tisztem az igazságszolgáltatást megelőzve ítélkezni, hisz – ahogy később még utalok rá – a per nyomatéka a harmadik hatalmi ág tekintélyén múlik. Jelen dolgozat célja pusztán annak vizsgálata, hogy ez a tekintély milyen kölcsönhatásban áll a médiával. A médiát ebben az esetben a legtágab1 A tanulmány megírása óta a jogi keretek megváltoztak, ellenben a vizsgált tárgyalási nap szempontjából továbbra is ezek ismertetése releváns.

16 2. szám.indd 16

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:47

Iustitia látcsöve

Kocsis Andrea

ban értelmezem: beleértem a tárgyalás nyilvánosságát, a sajtómegjelenést és annak feltételeit, továbbá a vizuális kommunikációra kiélezve a tárgyalást is médiumnak tekintem, hogy felfedjem, miért is közelíthet a per a színházhoz.

A tárgyalások nyilvánosságának jogi háttere Nincs egyetlen szektoriális jogszabály, amely összefoglalná a bírósági nyilvánosság szabályait, a tárgyalás nyilvánosságának irányelveit nemzetközi egyezmények adják, a hazai szabályozásban pedig az Alkotmányból (57. § és 61.§)2 vezethető le a tárgyalás nyilvánossága: a független, pártatlan, igazságos eljáráshoz való alkotmányos alapjog mindenkit megillet, ahogy az információk megszerzéséhez és az informáltsághoz való jog is; és mivel nincs rá külön bírói szerv, a tárgyalás nyilvánosságának kell biztosítania a társadalmi ellenőrzést, azzal, hogy az eljárás menete megismerhetővé válik. A bírósági nyilvánosság célja a prevenció is: azáltal, hogy megismerteti az állam büntető mechanizmusát és szabályait, példát statuál. Itt kell kitérnem rá, hogy a nyilvánosság két részből tevődik össze: személyes és funkcionális nyilvánosságról beszélhetünk.

A nyilvánosság személyes szintjét a hallgatóság jelenti, tagjai számára az informáltsághoz való jog egyedileg érvényesül. Ez azért különleges helyzet, mert ők mindenről információhoz jutnak: jelen vannak a felek személyes adatainak, a zárt információknak az elhangzásánál, továbbá minden apró részletet észrevehetnek, hanghordozást, habozást, mimikát, amelyet a közvetítés esetleg nem mutat. Fontos tulajdonságuk, hogy aktív résztvevők annyiban, hogy a szabályoknak megfelelően kell viselkedniük, ezek megszegése esetén rendreutasíthatóak, és egyenként kitilthatóak. A funkcionális nyilvánosság szintje a sajtó közvetítő funkcióján keresztül érvényesül, de csak a tárgyalás főbb elemeire terjed ki. A sajtó szűrőjén át ismerhetik meg az eljárást és a meghozott ítéletet az állampolgárok. Így valósul meg az állampolgárok tájékoztatáshoz fűződő joga, a funkcionális nyilvánosság tehát tulajdonképpen az Alkotmány 61.§-ának kiteljesedését jelenti. A későbbiekben foglalkozni fogok azzal, hogy nincsenek kellően pontos jogszabályaink a funkcionális nyilvánosság biztosítására, és ebből számos probléma ered.

Az eljárási törvények, a médiatörvény, a bíróság szervezetéről és igazgatásáról szóló törvény, az OIT szabályzatainak és határozatainak vonatkozó rendelkezései adják a bírósági tárgyalások nyilvánosságának a jogi keretét.

Az Alkotmánybíróság több határozatában is foglalkozott a tárgyalások nyilvánosságával (Navratil 2010), az 58/1995. (IX. 15.) AB-határozat a nemzetközi egyezményeken alapuló nyilvánosságkorlátozásról rendelkezett. Ebben a határozatában az Alkotmánybíróság kifejti, hogy „a nyilvánosság mindenekelőtt az igazságszolgáltatás működésének ellenőrzését hivatott biztosítani a 2 1949. évi XX. a Magyar Köztársaság Alkotmánya

FÓKUSZ 2. szám.indd 17

17 2013.06.30. 22:09:47

Kocsis Andrea

Iustitia látcsöve

társadalom részéről [...] A tárgyalás nyilvánossága főszabály, amely azonban a bíróság döntésének megfelelően korlátozható.” A korlátozás lehetőségeit most csak a büntetőperekre vonatkozóan vizsgálom. Zárt tárgyalás csak kivételes esetben, indokolással ellátott határozattal rendelhető el, az ítéleteket még zárt tárgyalás esetén is nyilvánosan kell kihirdetni. A büntetőeljárás szabályai alapján a bíróság hivatalból vagy az ügyész, a vádlott, a védő, a sértett, illetőleg a tanú indítványára erkölcsi okból, az eljárásban résztvevő kiskorú védelme érdekében, a személyes adatok védelme, az emberi méltóság védelme, az állam- és szolgálati titok megőrzése végett a nyilvánosságot az egész tárgyalásról vagy annak egy részéről kizárhatja.3 Van egy másik korlátozó tényező is, amely nem morális, hanem fizikai akadályokból ered, de erre a konkrét per problémái kapcsán térek majd ki.

A sajtó jelenlétével kapcsolatban el kell különíteni az írott anyagot és hangfelvételt készítő újságírót a képfelvételt készítő fotóstól és tévériportertől. Mindkét eljárási törvény külön szabályozza a kép- és hangfelvétel készítését, de ennek gyakorlati oka van: az írott sajtó munkatársa a hallgatóságból nem tűnik ki, és nem befolyásolja sem a tárgyalásban résztvevő személyek viselkedését, sem a tárgyalás lebonyolítását. Ezzel szemben a látható, mozgó, villogó felvételkészítő láthatóságával megváltoztathatja a résztvevők viselkedését (Navratil 2010).

Büntetőeljárásban a tanács elnökének engedélyével lehet felvételt készíteni.4 A hang- és képfelvétel készítése bizonyos perbeli személyek esetében hozzájáruláshoz kötött, a bíróról, ügyészről, védőről, jegyzőkönyvvezetőről azonban minden további nélkül engedélyezett a felvétel készítése. A tárgyaláson jelenlévő más személyek csak akkor vehetők filmre, ha ezt ők maguk engedélyezték. A bíróság az engedélyt bármikor visszavonhatja.5

A nyilvánosság problémái és a romagyilkosságok pere A következőkben tehát az vizsgálom, hogy K. Árpád és társai – előre kitervelten, aljas indokból, több emberen, részben 14. életévét be nem töltött személy ellen elkövetett emberölés bűntette és más bűncselekmények miatt indított – büntetőpere kapcsán milyen, a nyilvánosságra vonatkozó kérdések merülnek fel. Eddig a nyilvánosságot csak mint a pártatlan eljárást biztosítani hivatott, ellenőrző intézményt említettem, de épp ugyanilyen lényeges – jelen esetben talán fontosabb – funkciója, hogy a társadalmi köztudat alakítására is hatása van. Ahogy már a legelején említettem, a per – azon felül, hogy a jogi kereten belül igazságszolgáltatás – a jog világából kilépve szimbólum: feladata, hogy a demokratikus jogállam hatalmát és tekintélyét demonstrálja az 3 Be. 237. § (3) 4 sBe. 74/B. § (1) 5 sBe. 74/B. § (1)

18 2. szám.indd 18

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:47

Iustitia látcsöve

Kocsis Andrea

azt belülről bomlasztó rasszizmus felett. Hogy bemutassa, a szabályozásnak ereje van az erőszak felett. Talán, szembefordulva Foucault-val, úgy is mondhatnánk, hogy a Felügyelet és büntetésben leírt premodern hatalomdemonstrációhoz hasonlítható, amelyben az elrettentés és a látvány a fontos, nem az átnevelés (Foucault 1990). A jogi kényszernek és a társadalmi legitimációnak pedig együtt kell működnie – utóbbi eszköze a sajtó.

Ebben az esetben a médiának különösen nehéz feladata van: egyszerre kell a legszigorúbban elítélnie a hatszoros, fajgyűlöletből elkövetett sorozatgyilkosságot és annak tetteseit, miközben szem előtt tartja, hogy a vádlottak felett a bíróság – tehát az állam, amelyet az etnikai feszültségek rombolnak – még nem ítélkezett. A tét nem kicsi: az igazságos eljáráshoz való jog okán Miszori bírót már majdnem elmarasztalták elfogultság miatt. Ellenben a sajtót nem lehet hivatalosan elítélni, főleg nem a digitális médiát – bár természetesen özönlenek a netes kommentárok, amelyek kifogásolják, hogy a vádlottakat tettesként aposztrofálják, például a kiváló „Cigányvadászat-per blog” írói ellen érkezők, de hát a blogszféra ereje pont ebben rejlik. Ráadásul a bírósági nyilvánosságot szabályozó határozatok még az internet elterjedése, a médiarendszer átalakulása előtt születtek, így nincs kialakult szabályrendszer a digitális sajtóra vonatkozóan. Amíg a bíróság feladata, hogy fenntartsa az előítélet-mentességet – vagy annak látszatát – addig a bírósági tudósítás a köztudatra hat állásfoglalásával. A kérdés az, hogy a sajtó hogyan lehet pártatlan, és kell-e pártatlannak lennie a jelen esetben, leveheti-e a kezét a bíróság a tudósításról? Ebben a problémakörben még nagy jelentőséget fognak kapni a képfelvételek készítésének gondjai, amelyek – szemben az írott sajtó direkt és könnyebben felismerhető befolyásoló törekvéseivel – gyakran láthatatlan manipulatív hatással bírnak a köztudatra. Ugyanez a probléma a nyilatkozatokkal: az ügyvédet senki sem kéri meg, hogy pártatlanul beszéljen. Amíg a tárgyalóteremben a kontinentális szokásoknak megfelelően az ügyvéd nem színész, addig a sajtóban azzá válik, akárcsak az angolszász tárgyalások során, csak az esküdtszék nálunk éppenséggel a tévé előtt ül.

A bíró természetesen nem nyilatkozhat éppen folyó perrel kapcsolatban.

Ez is érdekes kérdés: habár éppen ő lenne elfogulatlan nyilatkozatra kényszeríthető, a szabályozás nem kockáztat. Véleményem szerint Miszori tanácselnök nagyon tisztán látja a sajtónyilvánosság tétjét. Habár Vágvölgyi B. András szóvá teszi, hogy a per során mennyire tartózkodik Miszori a politikától, és így nem eléggé szimbolikus a tárgyalás (2011b). Nem tudom, mi az oka Miszori tartózkodásának, így nem találgatok politikájára vonatkozóan, inkább a tárgyalás irányításának technikáit elemzem. Elsőként a személyes nyilvánosság irányítását vizsgálom meg. Miszori tudja, hogy nincs lehetőség tekintélyvesztésre, ezért semmilyen fölényes gesztust nem hagy szó nélkül a közönség részéről. Már a tárgyalás legelején felhívja rá a figyelmet, hogy

FÓKUSZ 2. szám.indd 19

19 2013.06.30. 22:09:47

Kocsis Andrea

Iustitia látcsöve

a rendbontókat kiutasítja. A 2011. május 25-i tárgyalási napon szólt az egyik sajtósnak, hogy vegye le a sapkáját a tárgyalóteremben. Az ilyen gesztusokkal teremti meg a bíróság tekintélyét, egyúttal alárendeli a sajtót demonstráló újságírót a bíróságnak. Ha fegyelmez, ujjal mutat, felemeli a hangját és szigorú, szükség esetén békítő. Fel kell ismernie, kivel hogyan kell viselkedni az egyenlő bánásmód biztosításának érdekében, miközben megtartja a tiszteletet parancsoló magatartást. Például a piricsei támadás sértettjével kifejezetten gyengéden beszélt, és habár a jegyzőkönyvhöz szükséges volt megalázó információknak is elhangzaniuk (pl. a sértett wc-típusának meghatározása), mindig megmagyarázta, miért is szükséges mindezeket rögzíteni, kikerülve ezzel a sértett méltóságának további csorbítását. Az említett asszonnyal az ügyész is előzékenyen viselkedett, a sérült lába miatt saját maga vitt széket a számára. A sértett fiával ezzel szemben sokkal ellentmondást nem tűrőbben bánt a bíró. Külön érdekes volt az az eset, amikor a tanú nagyothallott, így képtelenség volt komédia nélkül kihallgatni. Miszori felismerte, hogy ez a szituáció nemcsak groteszk, hanem cirkuszt is csinál a tárgyalásból, így felfüggesztette a kihallgatást a probléma megoldásáig.

A bíró feladata továbbá, hogy megfigyelje és észrevegye a résztvevők viselkedésében azt is, amikor a sajtó már zavarólag hat rájuk, a méltóságukat sérti, illetve a tárgyalás kimenetelét befolyásolja. (Navratil 2010) Ez vezet át bennünket a funkcionális nyilvánosság kérdéseihez, de van egy pont, ahol a két nyilvánosságtípus metszi egymást, mégpedig a tárgyalóterem fizikai korlátainál. A tárgyalótermek mérete miatt a nagy érdeklődésre számot tartó ügyekben – mint a példaként vett per – nem lehetséges, hogy minden érdeklődő hallgató és sajtós helyet kapjon. A hallgatóságot nem regisztrálták, ami azért fontos, mert az anonimitásuk megszűnésével korlátok közé szorulna a nyilvánosság ugyanúgy, mint a hallgatóságról készült képfelvételek által.

Nincs egyértelműen szabályozva, hogy lehet-e fotózni és filmezni a közönséget: habár a bíróság tagjain kívül mindenkitől engedélyt kellene kérni, az újságírói gyakorlat tömegként kezeli a hallgatóságot, és a szabályozás csak az utólagos jogorvoslat problémáját veti fel. Szabályozás nincs, de a kialakult protokoll szerint a sajtó munkatársai számára fenntartott helyekhez regisztrációra van szükség, aminek az ellenőrzése és lebonyolítása szintén nem megoldott. A jelen esetben is panaszkodik arra egy blogger, hogy habár jelentős a témában megjelent publikációinak száma, a regisztrációja is megvolt, mégis a korábban érkező – talán nála kevésbé informált – sajtósok töltötték be érkezési sorrendben a fenntartott helyeket, és ő kiszorult abba a terembe, ahol a zártláncú közvetítés folyt. (Tódor 2011)6 Ráadásul azzal is vannak gondok, méghozzá eléggé amatőr problémák a Pest Megyei Bírósághoz képest: a 6 Tódor János: Romagyilkosságok – nem csak négyen voltak? http://ciganyvadaszat-per.blog.hu/201l/03/29/ romagyilkossagok_nem_csak_negyen_voltakS

20 2. szám.indd 20

FÓKUSZ

2013.06.30. 22:09:47

Iustitia látcsöve

Kocsis Andrea

bíróság sajtószobájának honlapján – meglehetősen rendszerezetlenül – fellelhető az a tájékoztatás, hogy az élő közvetítést biztosító teremben egy másik tárgyalást tartanak, emiatt sajtósok oda nem juthatnak be.7 Ide köthető, hogy a pre-tárgyalási nyilvánosság (Navratil 2010) feltétele a hozzáférhető tárgyalási jegyzék. Saját tapasztalatom alapján úgy vélem, eléggé nehézkes a Pest Megyei Bíróság tárgyalási jegyzékének hozzáférése.

Az aktuális médiakörnyezetben az interneten keresztül bárki képes a tárgyalással akár egyidejűleg is közvetíteni a hallgatóság sorából, nem kell feltétlenül a sajtó munkatársának lennie hozzá. Miszori tanácselnök az azonnali közvetítést a legelején megtiltotta. Ugyanígy aktualizált probléma az is, hogy a kép- és hangfelvételek dominanciája tapasztalható a médiában. Ez az igazságszolgáltatás nyilvánosságának szempontjából sok veszélyt hordoz magában. Az Eötvös Intézet kutatásában olvasható, hogy az alkotmányból és a nemzetközi egyezményekből az következik, hogy a nyilvánosság elengedhetetlen feltétele a képi felvétel (Navratil 2010). Véleményem szerint ez abból a mítoszból táplálkozik, hogy a kép maga a valóság. Ez tévhit, ám magában hordozza a félelmet, hogy valósággá válik, amennyiben hisznek neki. A bírák és újságírók részvételével rendezett konferenciák egyöntetűen azt az ellentétet jelenítik meg, hogy a bírák csökkentenék, az újságírók pedig növelnék a nyilvánosság lehetőségeit a jelenlegi szabályozáshoz képest. (Navratil 2010) A sajtó azzal érvel, hogy míg egy esetleges zártláncú kamerarendszer teljes teremképet mutat, addig a tévések kamerái az apró megnyilvánulásokat veszik, amelyek nélkül nem teljes a tárgyalásról alkotott kép. Csak azt nem teszik hozzá, hogy a videó-összeállítások nem vágatlanok, hanem szerkesztettek, így nem tekinthetők objektív forrásnak. Ráadásul a kamerával vissza is lehet élni: annak ellenére, hogy a vádlottak nem adtak engedélyt a felismerhető felvételre, a harmadrendű rendszeresen belenéz a kamerába, és keresi a sajtósokat – gyakran az is tapasztalható, hogy mind a négyen figyelik a közönséget. A képi felvétel kifejezetten alkalmas arra, hogy gyilkosból sztárt csináljon – ami nem precedens nélküli –, de ez a per különösen nem engedheti meg magának, hogy a vádlott kiszabaduljon szerepköréből.

Hasonlóképp a sértettek és tanúk képfelvételei is méltatlan kontextusba kerülhetnek, sőt a tanú megzavarodhat az őt vevő kameráktól, megrémülhet tőlük. Hozzá kell tenni, hogy nem csak a tárgyalás során készülnek felvételek: már a folyosón gyülekezőket is filmezik. A 2011. május 25-i tárgyalás napján, ahogy megjelent az apró termetű, ijedt asszony a tárgyalóterem ajtaja előtt, az összes tévés és fotós rávetette magát, távolságot nem ismerve, nem kérdezve villogtak a nő körül, mielőtt még az aznapi tárgyalás egyáltalán elindult volna. Nem kérdéses, hogy a tanúskodás rémületét, az eljárás monu7 A Pest Megyei Bíróság sajtószobájának dokumentumai. http://www.birosag.hu/engine. aspx?page=sajtoszoba_ pestmb

FÓKUSZ 2. szám.indd 21

21 2013.06.30. 22:09:47

Kocsis Andrea

Iustitia látcsöve

mentalitását csak fokozza, ha a tanú már a vallomás előtt kisebbfajta sokkot kap a kamerák kereszttüzében. Ellenben a legkomplikáltabb és legbizarrabb helyzet a bírósági büfében alakul ki. Ez a helyszín egybeolvasztja magánemberi szerepükben a taláros ügyvédeket, a tanúkat, sértetteket, a hallgatóságot és a sajtót. A tévések itt készítik a vágóképeiket. Érdekes, hogy az ügyvéd hajlandó volt itt nyilatkozni, de csak annyiban ismerte fel a reprezentációs politikát, hogy a büfépulttól odébb állt meg, ennek ellenére a háttérben benn maradt a pogácsák árlistája.

Színházterem A helyszínnél maradva nem lehet nem szót ejteni a Pest Megyei Bíróság tárgyalóterméről. Az „architecture of control” Foucault elméleteiből levezethető fogalom, azt jelenti, hogy az emberi viselkedés befolyásolható az épített környezet által (1990). Ebben az esetben az „architecture” kifejezés nem egyezik pusztán az „építészettel”, hanem magába foglal minden tervezett használati tárgyat, illetve a tér elrendezését is. A tárgyainkba eleve beletervezettek bizonyos funkciók, amelyeket azok preferálnak, és olyanok is, amelyeket diszpreferálnak. Ezek által a használóikat meghatározott normákhoz igazítják, így gyakorolva hatást a viselkedésükre. Véleményem szerint az F.2l-es terem teljesen diszfunkcionális a tárgyalás során közvetítendő normák szempontjából. Befogadóképességének korlátairól már szóltam, és egyszerű gyakorlatias ok, hogy a színházilelátó-szerű elrendezése az egyetemi nagyelőadókhoz hasonlóan rosszul vezeti a hangot, így nehezen hallani a teremben.

A többi probléma az „architecture of control” vizuális kommunikációjában keresendő. A sarokba beszorított bírói pulpitus alacsonyabban helyezkedik el az őt körülölelő hallgatói padsoroknál. Ez az elrendezés alkalmatlan a bírósági tekintély reprezentációjára. Egy perben, amely során az intézményes tekintély megőrzése különlegesen lényeges, ez meglehetős hátrányt jelent, és Miszorira plusz terheket ró. Úgy kell megőriznie a fegyelmet és a méltóságot, hogy a közönségre kell felnéznie, és nem fordítva. Erre jó példa, amikor a tanú a hallgatóság soraiban ülő hozzátartozói szorgosan bólogattak annak a bíróság kérdéseire adott válaszaira. Miszori felszólt a közönségnek, hogy ne bólogassanak, mert az zavaró számára. Nemcsak a tisztviselők szemszögéből problémás a terem, hanem a tanúkéból is. A sértetteknek a bilincstelen vádlottak közvetlen közelében kell a tanúk padjáig elsétálniuk. A korábban már említett idős és kistermetű asszonyt pedig leültették fájdalmai miatt egy székre, így ki sem látott a pulpitus mögül, és láthatóan őt is megrémisztette az elrendezés, mert többször ijedten nézett fel a közönségre.

A jelenlegi szabályozás – érthetetlen módon – korlátozza a per irataiba való betekintést. Ennek ellenére a hallgatóság soraiból kitűnő rálátás nyílik az első sorokban helyet foglaló ügyvédek jegyzőkönyveire és jegyzeteire.

22 2. szám.indd 22

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:48

Iustitia látcsöve

Kocsis Andrea

Konklúzió Az összefoglalás előtt szeretnék ismertetni egy a bíróság és a sajtó konfliktusát remekül szemléltető példát. 2011. május 25-én Miszori szünetet rendelt el, és magához hívta a jogi képviselőket. Elindult a hallgatóság kifelé a teremből, miközben két fotós Miszorit fényképezte. Habár a tárgyalás során kérdés nélkül készíthető fénykép a bíróról, Miszori elvesztette a türelmét, azt kiabálva, hogy már az elején megmondta, nem készülhet róla felvétel. (Ennek az lehetett az oka, hogy Miszori szerint a tárgyalás szünetében a bíró is magánember.) Kiutasította őket a teremből, miközben azt mondta, hogy az ilyen jeleneteket fotózni, persze, jó a sajtónak, és ha az illetők visszatérnek a szünet után, akkor a tárgyalás egészéről kitiltja a médiát, öt percig benn lehetnek, mint minden más esetben (sic!), hisz rég megtehette volna, hogy kiutasítja a sajtót a teremből. Ezután heves szóváltásba keveredett a HírTV tudósítójával, aki a média nyilvánosságra ható hatalmával próbálta őt zsarolni, aminek eredményeképp a szünet utáni tárgyalásról ténylegesen kizárta a sajtót, habár később visszaengedte az újságírókat.

Nagyon fontosnak találnám, hogy a nyilvánosság ne ellenfele legyen a bíróságnak. Hiszen különösen ebben a perben fel kellene ismerniük, hogy csak együttműködve tudnak érvényesülni, és minden sajtóvita veszélyezteti a tárgyalás erejét. Úgy gondolom, hogy nem megfelelő az ügy sajtóvisszhangja, a készített riportok szenzációhajhász munkák (pl. „Gyurcsány Ferenc megjelent a tárgyaláson”), és a HírTV kivételével nincs rendszeres videóös�szefoglaló a tárgyalási napokról. Nem a videóriportot tartom elengedhetetlennek – pontosan a fentebb részletezett indokok miatt –, hanem a tárgyalási napokról készült összefoglalókat és az átfogó publicisztikákat.8

Bibliográfia Foucault, Michel (1990): A fegyelmező társadalom kialakulása. In: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Gondolat Kiadó: Budapest.

Navratil Szonja (2010): Az igazságszolgáltatás nyilvánossága különös tekintettel a bírósági tárgyalások nyilvánosságára. Eötvös Intézet.

Tódor János (2011): Romagyilkosságok – nem csak négyen voltak? Ciganyvadaszat-per. blog.hu.

Vágvölgyi B. András (2011a): Diszkópartizánok. Élet és Irodalom LV. évfolyam 16. szám.

Vágvölgyi B. András (2011b): Skandináv krimi v. magyar nyafi. Élet és Irodalom. LV. évfolyam 21. szám.

8 Az azóta elhúzódott per – melynek ítélete 2013 nyarára várható – médiaábrázolásában az eltelt idő alatt nem volt tapasztalható pozitív változás.

FÓKUSZ 2. szám.indd 23

23 2013.06.30. 22:09:48

Bukovits Attila

A romák ábrázolása

Bukovits Attila A romák ábrázolása a Kádár-kori magyar dokumentumfilmekben Bevezetés A címet Pócsik Andrea A romák ábrázolása a rendszerváltás utáni magyar dokumentumfilmekben című írása ihlette (2004). Ennélfogva dolgozatomban nemcsak arra keresem a választ, hogy mi jellemző a Kádár-kori romákkal foglalkozó magyar dokumentumfilmekre, hanem arra is, hogy miféle kontinuitás figyelhető meg (amennyiben megfigyelhető egyáltalán) az ugyanilyen tematikájú rendszerváltás utáni filmekkel.

Ezzel kialakul a kutatás tulajdonképpeni tárgya: a cigányokról szóló Kádár-korabeli magyar dokumentumfilmek poétikája. A poétika ebben az esetben kétféle irányultságot is takar: egyrészt filmesztétikai szempontú elemzés, másrészt antropológiai összefüggések felvetése.

A rendszerváltást a magyar dokumentumfilmezésben is fordulópontnak tekinthetjük: „a nyilvánosság szerkezetének az átalakulása, a médiapiac átrendeződése, a kereskedelmi televíziózás megjelenése, a digitális kultúra kihívása, a szakma intézményrendszerének a megváltozása a filmkészítés közegének, feltételeinek és a filmek befogadásának egészen új rendjét állította fel.” (Varga 2004:8) Ebből kiindulva azt lehet mondani, hogy a Kádár-korszak dokumentumfilmjei sokkal inkább zárt rendszerben készültek, mint a rendszerváltás utániak. Mint később látni fogjuk, ez kompenzálódik: egyrészt megfigyelhető egyfajta politikusabb attitűd a Kádár-kori rendezők részéről, másrészt a Balázs Béla Stúdió biztosította bemutatási kötelezettség nélküli relatív szabadság is megjelenik ezekben a filmekben.

24 2. szám.indd 24

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:48

A romák ábrázolása

Bukovits Attila

A dolgozat vezérfonala a dokumentumfilm-típusok mentén halad, ezért a fejezetcímek is ezt tükrözik, ami magában rejti a filmek kronológiai sorrendjét is.

A lírai dokumentumfilm Sára Sándor Cigányok című filmje (1962) a dokumentumfilm típusai közül a költői ábrázolásmódhoz áll közel: „a világ töredékeit lírai módon állítja újra össze” (Nichols 2009: 41). Nichols szerint ez a típus inkább a 20-as évekre jellemző, mivel „a költői ábrázolásmód egyszerre indult útjára a modernizmussal” (23), Magyarországon azonban a filmművészetben a modernizmus inkább a 60-as évek nyugati filmjeihez kötődik, s nem a modernista avantgárdhoz. Ily módon a Cigányok több hullámba is beilleszthető: egyrészt megjelenik benne az etnográfus dokumentumfilmezés szociográfiai hagyománya, másrészt illeszkedik a 60-as évek magyar „így jöttem-típusú” folklorizáló játékfilmjeinek motívumaihoz és romanticizáló technikájához.

Mindennek tanúságtétele a kontrasztokra, ellentétekre való építés. Ez több szinten is megjelenik, s nemcsak a film szűk körén belül vethető fel ez a művészi fogás, hanem azon kívül is: Sára ugyanis „tudatosan elutasította az akkoriban divatos cinéma vérité módszereit, amely számára leginkább azt jelentette, hogy a filmkészítők igyekeznek minél kevésbé beavatkozni a forgatási körülményekbe, és a szerkesztés során is a lehető legkisebb változtatással éltek, így a felvett anyagot a maga nyers valóságában próbálták bemutatni.”

(Pócsik 2003a) Ezzel a döntéssel magyarázható az elsőre anakronizmusnak látszó szándék: a cigányságot etnografikus módon bemutatni lírai eszközökkel. Ezt az időbeli zavart aztán a film feloldja létrehozva azonban egy újabb ellentétpárt immár egy másik szinten: az újságcikkek montázsai a film elején a cigányság ügyét időszerűvé teszik az MSZMP 1961-ben hozott szociálpolitikai döntése alapján, mely a romákat nem etnikumként, hanem társadalmi csoportként jelölte meg (Mezey 1986:240-242). Nichols ezzel szemben a lírai dokumentumfilmek legfőbb „betegségének” a konkrétumok hiányát, illetve a túlzott elvontságot tartja (2009:41). Az aktualitás bemutatása azonban a Kádár-kori filmekben nem egyedülálló: „a ’89 előtti időszak fojtottabb légkörében – látszólag paradox módon – sokkal politikusabb filmek születnek, mint a rendszerváltást követően, amikor is az esetleges politikai áthallásosság érvényét veszti, és a létrejövő elbeszélések lényegében valamennyi rétege apolitikussá válik.” (Czirják 2004:16) A Cigányok esetében azonban ez a politikusság nem értelmezhető rendszerkritikaként, ugyanis a szegénység lírai képei alátámasztják a párthatározat integrációs törekvéseit, ilyen értelemben Sára filmje a dokumentumfilm tendenciái közül nem akar se meggyőzni, se elemezni, inkább rögzíteni és kifejezni szándékozik. (Renov 2009:55-58)

FÓKUSZ 2. szám.indd 25

25 2013.06.30. 22:09:48

Bukovits Attila

A romák ábrázolása

A kifejezés eszköze az ellentétekre épülő szerkezet. Az orvosok érkezése, ami a cigányok és a hivatalos szervek közötti kontrasztot mutatja be, illetve a technológiai leszakadás: az autók és a repülő megjelenése mint a romák számára érdekes jelenség mind a társadalmi integráció szükségességének kifejezői, a Kádár-kori jellegzetes, megalázó kényszermosdatás képeivel egyetemben. Az orvosok által feltett rövid, erélyes kérdések a hatalom gépezetének reprezentánsai. Ezek a motívumok tehát már filmnyelvi eszközökkel építik az ellentétekre épülő szerkezetet. A „falusi romantika – gépiesített civilizáció” ellentét a 60-as évek folklorizáló, a paraszti élet stilizációjával dolgozó magyar játékfilmjeihez köti a Cigányokat.

A gazdasági felzárkóztatás igénye megjelenik a telepen készült képekkel, melyek svenkek segítségével lírai képi világot hoznak létre. Ezen felül az interjúk is eme szándékot jelölik. Ezek egyikében az interjúalany nem cigányokként, hanem szegény emberekként határozza meg magát és közösséget: „Szegény embernek is kellene valami kis segítséget nyújtani!” Láthatóvá válik, hogy a gazdasági, társadalmi, kulturális lemaradás nem cigány sajátosság, hanem a szegénység kultúrájához kötődik (Lewis 1968). Sára az interjúk során sem igazodik a cinéma vérité módszereihez, hiszen az interjú „az irányzat rendezőinek elképzelése szerint afféle katalizátorként szolgált a filmkészítő és az interjúalany közötti interakció számára” (Grindon 2009:67).

A Cigányokban a rendező és a megszólalók nem kerülnek interakcióba, Sára hagyja, hogy alanyai amolyan „szakértőkként, szaktekintélyekként” jelenjek meg a filmben. Annyit tesz hozzá maga a rendező, hogy az interjúban mondottakat az alany beszéde alatt a szegénység képeivel támasztja alá.

A telepről készített képek, illetve az interjúk tanúsága szerint a filmben bemutatott közösség az 1961-es párthatározat tipológiáját használva a „beilleszkedőben lévő cigányokhoz” tartozik, akik „külön telepeken, a falu vagy város határában, putrikban élnek, többnyire csak alkalmi munkát végeznek; kulturális színvonaluk igen alacsony”. (Mezey 1986:240) A kulturális felzárkóztatást célzó stratégia a filmben az iskola jeleneteivel jelenik meg. A film ezen a szinten is ellentétekre épít: a cigányság saját, illetve a szocialista Magyarország kultúrája áll szemben. Az iskolában a gyerekek Majakovszkij- és Petőfi-verset szavalnak. Mindkét költő a korban nemcsak kulturális célokat, hanem politikai-ideológiai nevelést is szolgált, amelyet az eredetmonda segítségével értek el, amely során „a hatalom legitimálása céljából készített genealógiát egészen a transzcendens szférájába vezetik vissza” (Dávidházi 1990:344). Az efféle nevelés tehát a kor kultúr- és oktatáspolitikai vezérfonala szerint a szocialista ember záloga.

A filmben ábrázolt cigány közösség kultúrája rögtön a film elején megjelenik a roma holokausztról szóló dalban: „Elvitte a német a gyerekek apját,/ Jaj,

26 2. szám.indd 26

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:48

A romák ábrázolása

Bukovits Attila

ahogy elvitte, vissza sose adja./ Agyonlőnek babám, agyon is gyilkolnak,/ Jaj a nagy utaknak, nem jöhetek vissza./ Agyonvernek anyám, agyon is gyilkolnak,/ Jaj, pedig nem loptam, bűntelen a lelkem.” Az „elfelejtett holocaust” (Fraser 1996:232) mint kommunikatív emlékezet jelenik meg, vagyis mint a történelmi tapasztalás motívuma az egyéni életút keretei között (Assmann 2004). Ennek ellenpárja a cigányasszony mitologikus őstörténetre alapozott meséje, mely a kulturális emlékezet hordozója (Assmann 2004): „Valaha madarak voltunk. Egyik helyről a másikra repültünk, ahol élelmet találtunk, ott leszálltunk és éltünk. Amikor jóllaktunk, tovább repültünk. Egyszer olyan helyre kerültünk, ahol annyi volt az ennivaló, hogy nem bírtuk megenni mind. Jött a dél és jött az este. Másnap dél és másnap este, bennünket még mindig ott talált. Lassacskán eltűnt a szárnyunk, kezünk nőtt helyette. Azóta sok cigánygyerek született. Szárnyunk nincs már többé, de reméljük, hogy repülni fogunk még!” A mesélés szekvenciái után a kovácsolás képei következnek, mely hagyományosan nem helyhez kötött foglalkozás, előkészítve így a jövőbeli „repülésnek” a reményét. A történetet elmesélő cigányasszony szakértőként jelenik meg, a ceremoniális, ünnepélyes hátteret pedig egy temetés szolgáltatja, mely ugyancsak a hagyományos cigány kultúrát reprezentálja énekkel és virrasztással.

A kétféle emlékezet keveredésének a példája a cigány férfi nyilatkozatában lelhető fel: „Elnyomottak voltunk a múltban is, és nem vesznek igénybe még a jelenben sem minket.” Mint azt korábban is említettem, a férfi nem feltétlenül cigányként identifikálja magát, hanem szegény emberként, tehát itt semmiképpen sem a romák kizárólagos kulturális és kommunikatív emlékezetéről van szó, hanem a társadalom alsóbb rétegeinek a történelmi és jelenbeli reprezentációjáról.

A filmben látható fotók többféle romaábrázolási tendenciába is illeszkednek: „a cigányok ábrázolása azt volt hivatott demonstrálni, hogy a cigányok élethelyzetének megváltoztatására elérkezett az idő, szegénységük az átkos múlt öröksége, amely fennmaradása diszkreditálja a társadalmi egyenlőségre törekvő szocialista rendszert. Ilyenformán a cigánykutatások eredménye magát a párthatározatot legitimálja. Ezek a cigányábrázolások valójában – szemben a korábbi szociofotó ábrázolásaival – inkább elhamarkodott, futószalagon készült, kissé cinikus és propaganda ízű képi megfogalmazások.

A képeken szereplő emberek inkább csak kísérő figurák, elsősorban azt kell hitelesíteniük, hogy az a világ, amelyről a képek szólnak, az a cigányok világa és már nem általában a szegényeké. Ebből következően ezek távolságtartó képek, inkább az emberek szegényes környezetét mutatják meg: a mélyen felvágott, kátyús, sáros utat, a legelő- vagy erdőszéli település piciny sárkunyhóit, putrisorait; a meztelen gyerekek csapatát; az üres lábasban étel után kutató piszkos és éhező gyermeket. Közeli képeket: arcokat, szemeket és kezeket, az anyjához bújó gyermeket, gyermekét átölelő anyát, a szegény-

FÓKUSZ 2. szám.indd 27

27 2013.06.30. 22:09:48

Bukovits Attila

A romák ábrázolása

ségben is összetartó embereket és azok melegségét (ahogy az megjelent a két háború közötti szociofotós anyagban) nem látunk.” (Szuhay 2002:101) Sára filmjében az idézetben említett két irányzat jellemzői keverednek: az 50-es évek végi, 60-as évek eleji, a marginalizálódást a középpontba helyező motívumok vegyülnek a szociofotók stílusával. Sára a képeket a világ lírai töredékeiként kezeli s állítja össze azokat. A fotók alá bevágott zenével azonban modernista módon elidegenítő, eltávolító hatást ér el.

A résztvevő dokumentumfilm Schiffer Pál Fekete vonat (1970) című dokumentumfilmje a Cigányokhoz képest történetileg tekintve előrelépést jelent. Filmtörténeti szempontból elhagyja a lírai reprezentációt, és a résztvevő ábrázolásmód cinéma vérité-s hagyományaihoz nyíltan csatlakozik. A fekete vonatot mint szociográfiai motívumot felhasználva pedig továbblép a szegénység ábrázolásán, s szociológiai távlatot nyit a problémának. Ily módon beleilleszkedik a 70-es évek folyamataiba: megidézi a szociofotók világát, mely azt volt hivatott bizonyítani, hogy a párthatározat ellenére „nem sikerült felszámolni a szegénység kérdését, a cigányok döntő többsége nemcsak hogy szegény, de szegregált és diszkriminált is.” (Szuhay 2002:102) A Fekete vonat a szociológiai filmcsoport egyik úttörő alkotásának is tekinthető, így „lényeges szerepet játszott a hetvenes évek valóságának feltárásában”. (Kovács 1982:3) A résztvevő dokumentumfilm s ezzel együtt a cinéma vérité térhódításának előfeltétele a 16 mm-es kamera megjelenése volt. (Chanan 2007:166-183) Andor Tamás, a Fekete vonat operatőre így emlékszik vissza az eseményekre: „Máskor titkon előre bevilágított helyszínen próbáltunk »lesett kamerával«, teleobjektívvel a valóság nyomába eredni, és közben mindent elkövettünk, könyörögtünk az új, a könnyű, 16 mm-es technika bevezetéséért. És amikor az megérkezett, az elsők között voltunk, akik kézbe vehették a csodálatos lehetőségeket adó 16-os Arri-B1 kamerát. És felszálltunk a FEKETE VONATRA. Schiffer Pál elintézte az engedélyeket, aztán azt mondta, hogy hunyjuk be a szemünket és ugorjunk bele. De közben nagyon is nyitva kellett tartanunk azokat a bizonyos szemeket, amelyeket könnyen kiverhettek volna. A Fekete Vonaton utazott hétvégeken oda-vissza a vándormunkások sötét tömege, a család viszontlátásának részeg várakozásában vagy éppen az elválás dühében. Sok esetben háromszáz kilométert bumliztak az ország különböző építkezéseihez segédmunkára. Az »odvas farakásként«, egymás hegyén-hátán alvó emberek tömegébe vetettük magunkat, és az összehányt, mocskos kupék mélyén megszólaltattuk azokat, akik hajlandónak mutatkoztak sorsukon elmélkedni.” (2001:17) Ez a fajta résztvevő megfigyelés már az antropológia és szociológia módszertanához köti a dokumentumfilmet.

28 2. szám.indd 28

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:48

A romák ábrázolása

Bukovits Attila

A szereplők saját „sorsukról való elmélkedése” a Fekete vonatot leginkább Jean Rouch Egy nyár krónikája (1960) című filmjéhez közelíti. Rövid, látszólag könnyen megválaszolható kérdésfelvetések, amelyek azonban mégis súlyosak. Rouch az utca emberétől kérdezi meg, hogy boldog-e, Schiffer pedig Magyarország gazdaságilag legelmaradottabb vidékén teszi fel a Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?-jellegű kérdéseket. Nichols szerint a kérdés-felelet szerkezetből adódik a résztvevő ábrázolásmód előnye és hátránya is: „Amikor résztvevő dokumentumfilmet nézünk, azt várjuk, hogy a történeti világot olyasvalaki ábrázolásában látjuk majd, aki e világgal aktív kapcsolatban van, nem pedig távolságtartón megfigyeli, költőien átalakítja, vagy érvelőn felépíti azt.” (2009:30) Ebből következik a résztvevő dokumentumfilm hátránya is: „a szemtanúkba helyezett túlzott hit, naiv történelemszemlélet, túlzott beavatkozás”. (2009:41) A résztvevő ábrázolásmód belső feszültségén kívül a Cigányokhoz hasonlóan a Fekete vonat is ellentétekre, szembeállításokra épül: vidék – Budapest; állami gazdaság – fővárosi ipar; cigányok – többségi társadalom. Míg az első antagonizmus vizuálisan, képileg is megjelenik, addig utóbbi kettő az interjúkból bontakozik ki, verbálisan kerül bemutatásra.

A film elején a munkásvonat elindul Budapestről Debrecen felé. Először a főváros képeit látjuk, majd a vasút ablakából falvakat mutat a kamera. Az interjúkban a munkások elmondják, hogy mennyi időbe telik nekik az ingázás, de mégis megéri, mert Északkelet-Magyarországon nem lehet annyit keresni, mint Budapesten. Emellett az egyik fiatal interjúalany elmondja, hogy kalandra vágyott, ezért ment el a falujából dolgozni. A „főváros – vidék” szembeállítás tehát mind vizuálisan, mind verbálisan megjelenik.

Az oppozíciók nem függetlenek egymástól: az „állami gazdaság – fővárosi ipar” ellentétpárban benne rejlik a „vidék – Budapest” szembeállítás is.

A filmben a fő kérdés a munka világa, illetve a kereseti lehetőségek. Ebből a szempontból az „állami gazdaság – vidék – rosszabb kereset”, illetve a „Budapest – fővárosi ipar – jobb fizetés” párosítások állíthatók fel.

A film elején néhány cigány munkás elmondja, hogy őket a TSZ-be fel sem veszik, vagyis kénytelenek a fővárosba menni munkáért. Ily módon az állami gazdaság – fővárosi ipar ellentétpár beszüremkedik a cigányok – többségi társadalom oppozícióba. Ez a helyzet az identitás problematikáját helyezi előtérbe: „Azt mondták, hogy én cigány vagyok. Nem vagyok cigány, én magyar ember vagyok.” Ezen a ponton a cigányság nem csupán társadalmi, hanem etnikai kérdés is, mely negatív és pozitív identitásgyakorlatokon keresztül jelenik meg. Az imént idézett férfi a pozitív identitásgyakorlat során saját magát nemcsak a magyarokhoz, hanem a szegényekhez is köti: „Szegény vagyok, csóró vagyok.”

FÓKUSZ 2. szám.indd 29

29 2013.06.30. 22:09:49

Bukovits Attila

A romák ábrázolása

A Fekete vonat már sokkal inkább bír rendszerkritikai attitűddel, mint a Cigányok. A párthatározat célkitűzése, vagyis a szegénység megszüntetése nem sikerült. Schiffer filmje realisztikusan mutatja be az ebből adódó további problémákat is: alkoholizmus, családon belüli erőszak, veszekedések. A film magában rejti az antropológiai és szociológiai ellentmondásokat, a megfigyelői paradoxont nem sikerül kiküszöbölni, ezért a kérdésekre sokszor erőltetett válaszok érkeznek. Schiffernek így nem sikerül a cinéma vérité párbeszédes beszélgetéseit megvalósítani. A filmkészítő ugyan nem tűnik el, beépíti magát a filmbe, de mégsem beszélgetőpartnerként, hanem – néhol zaklató – riporterként jelenik meg.

A performatív dokumentumfilm Grunwalsky Ferenc Anyaság (1974) című filmje a dokumentumfilmet a játékfilmhez közelíti, „egy hagyományosan objektív diskurzus szubjektív aspektusait hangsúlyozza” (Nichols 2009: 41). Ezzel az irányultsággal eltávolodik mind az antropológiától, mind a szociológiától, a világ töredékeibe élmények és emlékek vegyülnek, valós és képzeletbeli elemek keverednek, ezért nem nevezhető az Anyaság lírai dokumentumfilmnek.

Az interjúkban egy narratíva bontakozik ki, míg a gyerekek jelenetei azt reprezentálják, hogy a „testet öltött tudás miként teszi lehetővé a társadalomban ható általánosabb folyamatok megértését” (Nichols 2009:37). Ezt a megértést azonban nem az antropológia vagy szociológia módszertanával ábrázolja Grunwalsky, így nem is tekinthető igazán realistának a film.

Az otthonról megszökött cigánylány kis életútinterjúja narratívába helyezi azt, amit a gyerekek képein látunk: a szegénységet, a lázadást, a szabadságot. A lány közeli – néhol szuperközeli – képei az individuumot, a gyerekek szekond és totál plánjai pedig a közösséget reprezentálják.

Ahogy Nichols is megjegyzi, az „objektivitás háttérbe szorulása az avantgárd felé közelíti ezeket a filmeket; a stílus »túlzottan« dominánssá” válik (2009:41), ami a szigorú dokumentarizmus rovására megy. Ezt a hiányosságot pótolják az olyan képek, melyekben a cigányokat Grunwalsky inkább etnikai, antropológiai szempontból ábrázolja, hangsúlyozva saját kultúrájukat.

A munkanélküliség mint társadalmi probléma a filmben közvetlenül nem jelenik meg, csak közvetetten, verbálisan: „Nem mehettem dolgozni, mert nem engedtek.” A lány szavainak kontextusában a munka kérdése nem kerül társadalmi szintre, hanem ifjúsági problémaként artikulálódik, akkor is inkább a szülőkkel ápolt viszony kapcsán. Ily módon a társadalmi háttér a performatív dokumentumfilm általános jellemzőjeként egy absztrakció marad, az előtérbe az egyéni felelősségvállalás kérdésköre kerül.

A film ugyan felvillantja egy kulturális antropológiai értelmezés és elemzés lehetőségét, az e célból bemutatott képek azonban művészi fogások ma-

30 2. szám.indd 30

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:49

A romák ábrázolása

Bukovits Attila

radnak, melyek esztétikai értékkel bírnak, nem reprezentatív ábrázolási, elemzői attitűddel. A képek különböző asszociációs eljárás során mégis kötődnek bizonyos cigány kultúrákhoz: a meztelen gyerekek jelenetei a korabeli szociofotókhoz, melyek „kicsit mindig beállítottak, nem akciókról szólnak, hanem olyan portrék, amelyben a test vagy az arc szépsége oppozícióba kerül az öltözet vagy a lakás mint környezet lepusztultságával” (Szuhay 2002:102).

A jeleneteken érződik a beállítottság, ezt a játékfilmes elemet azonban az interjúk kompenzálják. A kutyatáncoltatás képe is felfogható kizárólag motívumként vagy dokumentumként, a cigányság kultúrájában jártas néző azonban valószínűleg a medvetáncoltató romákra asszociál.

A dokumentarista játékfilm Míg a performatív dokumentumfilmbe játékfilmes elemek épülnek, addig néhány fikciós filmbe dokumentarista motívumok. Az utóbbi irányzat a 70es években a Budapesti Iskolával bontakozik ki, ennek a fajta filmezésnek Schiffer Pál Cséplő Gyuri (1978) című alkotása az egyik legkiemelkedőbb példája.

Játékfilmen ebben az esetben nem feltétlenül megoldásokat, filmtechnikai eszközöket, hanem történetmesélést, előidézett szituációkon keresztüli narratívát kell érteni. A dokumentarizmus pedig a szociológiai tények feltárásában, bemutatásában jelenik meg.

A Cséplő Gyuri egy cigány fiúról szól, aki Budapestre megy szerencsét próbálni, munkát szerezni. A főszereplő önmagát játssza: Schiffer Pál „Cséplő Gyuri felfedezésekor felejthetetlen örömmel újságolta, hogy olyan embert talált az egyik erdei telepen, akit intelligenciája, derűje, ambíciója egy rendkívüli film főhősévé tehetné”. (Andor 2001:18) Schiffer nem hagyta el a Fekete vonatban alkalmazott módszerét: a Cséplő Gyuri is az ellentétekre épít, azonban sokkal nyilvánvalóbban, élesebben jelennek meg ezek az oppozíciók. Az ellentétpárok konfliktusokban bontakoznak ki, az integrálódási kísérlet – ami a tulajdonképpeni narratíva – az oppozíciós szerkezet záloga. A Fekete vonatban feltárt szembeállítások ebben a filmben is mind megtalálhatók lényegüket tekintve változatlanul. Schiffer korábbi filmjének stílusa, szigorú, cinéma vérité-s dokumentarizmusa biztosítja a Cséplő Gyuri szociológiai megkérdőjelezhetetlenségét. Az alkotás kiegészül egy csak játékfilmes oppozícióval: „A film a hagyományos szerkesztésű dokumentumfilmektől eltérően nem az észre, hanem az érzelmekre akar hatni, hiszen az irracionális előítéleteket, sztereotípiákat amúgy sem lehet észérvekkel lebontani.” (Szigeti 2004) A korábbi filmek a cigányságot egységesnek mutatták, a különbözőség kérdése fel sem merült. A Cséplő Gyuriban a munkásszálláson megszállt romák megkülönböztetik magukat egymástól, mind nyelvileg, mind kulturá-

FÓKUSZ 2. szám.indd 31

31 2013.06.30. 22:09:49

Bukovits Attila

A romák ábrázolása

lisan: „Milyen cigányok vagytok? Hogy beszélnek felétek, meg tudnálak érteni?” A kérdésekre válaszként magukat identifikáló cigányok köszörűs cigányként, illetve oláh cigányként határozzák meg magukat. Amikor elkezdenek a saját nyelvükön beszélni, megértik egymást, ami nem meglepő, hiszen egy nyelv két változatát beszélik: egyikük a romani vlah változatát, a másikuk a szintót, a romani északi változatát. (Szalai 2007: 26) Az asszimilálódási kísérlet nem csak a munkába állás igényével artikulálódik, hanem egyéb többségi társadalmi értékek hangsúlyozásával is: „Három fiúgyermekem van. Felnevelem a Magyar Néphadseregnek.” A filmben a „többségi társadalom – roma” szembenállás a TSZ hatására „paraszt – roma” oppozícióvá válik. A romák integrálódási szándékai – csakúgy, mint a Fekete vonatban – a munkásság körébe szólnak. Úgy látszik mindezekből, hogy Schiffer Pál a Fekete vonat tanulságait egy dokumentarista játékfilmben tudta kibontakoztatni, a cigányság problémáinak egy egyéni életút keretében bemutatott problémáinak erőteljesebb, élesebb ábrázolásával.

Az eddig elemzett négy filmben nem csupán az a közös, hogy a cigányságról szólnak, hanem az is, hogy teljes egészében a Balázs Béla Stúdióban készültek, kivéve a Cséplő Gyurit, mely koprodukciós alkotás a Hunnia Filmstúdióval. A cigányság témáján keresztül megjelenik a BBS szabadságeszménye: az ehhez a stúdióhoz „tartozó szerzők viszonylagos szabadsággal közelíthették meg az általuk kiválasztott témát”. (Pócsik 2003a) A cigányság gyakorlatilag a BBS-es rendezők szócsövévé vált, a kádári politikától többé-kevésbé független és a szabadságot hirdető eszmények tekintetében.

A BBS és a magyarországi cigányság hasonló attitűdje mindkettejük esetében ugyanazt vonta maga után: marginalizálódás társadalmilag, kulturálisan, illetve gazdaságilag. Elmondható tehát, hogy a romák és a független dokumentumfilmesek egymásra találása szükségszerű volt, vagy legalábbis egészséges társulásnak nevezhető.

Gyarmathy Lívia Koportos (1979) című alkotásának a dokumentarista játékfilm kategóriába való sorolását az indokolja, hogy „a pontos állítások, amelyek a szegény cigányember szociológiai környezetét mérik fel, a stilizáltság teljes elhagyásával, az amatőr szereplők félszeg játékmódjával, a tragikus pátosz hangnemében fogant szituációkkal, eseményekkel párosulnak”.

(Pócsik 2003b:61) Ez a tragikum Hirsch Tibor szerint nemcsak a főhőst sújtja, hanem egy egész közösséget: jelen esetben a cigányságot, és az ország népének egy részét is. (2004) A film központi problémájának az egész cigányságra kiterjeszthető voltát olyan – a változatosságot és differenciálódást mutató közösség ellenére – elemekkel teszi lehetővé, mint a házasodási vagy a temetkezési szokások, Patrick Williams ugyanis a cigány házasságok jellemzőiben látja a kulturális

32 2. szám.indd 32

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:49

A romák ábrázolása

Bukovits Attila

egységet. (2005) Ezek a motívumok is kiegészülnek azonban a szegénység mindent átható jelenlétével, mindamellett viszont nemcsak a cigány közösség egységét hangsúlyozzák, hanem az egész faluét: a főhős szerint a temetésen cigányok és magyarok is voltak. A szegénység kultúrája univerzális, „a temetőre épült falu népe együtt szenved az átoktól”. (Hirsch 2004) A film vége allegorikus és tragikus hangvételű is egyben: a falon való felmászás és visszacsúszás a szegénységből, az átokból való kilábalhatatlanság képi reprezentációjaként jelenik meg.

Összegzés A Kádár-korszak dokumentumfilmjeit és a rendszerváltás utáni romaábrázolásokat összehasonlítva megállapíthatjuk, hogy az előbbiek még nem rendelkeznek kiforrott antropológiai módszertannal, inkább a stílussal, a megjelenítéssel akarják bebizonyítani, megmutatni saját igazukat. Ez az attitűd a dokumentumfilm művészi jellegét hangsúlyozza, megvédve saját ontológiai szkepszis nélküli filmművészetbeli helyzetét. A tényfeltárás ugyan megjelenik, de viszonylagos háttérben marad, stílusgyakorlatok, műfaji kísérletek kerülnek az előtérbe.

A motívumok állandósága, kontinuitása azonban megfigyelhető, ahogyan Pócsik Andrea tanulmányának a fejezetcímei is mutatják: történelem, kultúrtörténet, identitás, marginalizálódás, megfigyelés, oktatás, nézőpont és szerzőiség. (2004:70-84) Ezekbe azonban különböző szempontok vegyülnek: a cigányság mint társadalmi, kulturális, vagy etnikai kérdés.

Bibliográfia Andor Tamás (2001): Egy körültekintő ember. In memoriam Schiffer Pál. Filmvilág.

2001/12. 17-19.

Assmann, Jan (2004): A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó.

Chanan, Michael (2007): The Politics of Documentary. London: British Film Institute.

Czirják Pál (2004): Jelenlét és elbeszélés. Metropolis. 2004/2. 16-38.

Dávidházi Péter (1990): A hatalom eredetmondái Petőfi utóéletében. Irodalomtörténeti Közlemények. 341-359.

Fraser, Angus (1996): A cigányok. Budapest: Osiris Kiadó.

Grindon, Leger (2009): A dokumentumfilmes interjú poétikája. Metropolis. 2009/4. 6680.

Hirsch Tibor (2004): Koportos. Magyar.film.hu (letöltés: 2012.11.26.)

Kovács András Bálint (1982): „Gyönyörű valóság”. A Társulás Stúdió előzményei és törekvései. Filmvilág. 1982/3. 3-5.

Lewis, Oscar (1968): Sanchez gyermekei. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Mezey Barna – szerk. (1986): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban 1422–1985.

Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

FÓKUSZ 2. szám.indd 33

33 2013.06.30. 22:09:49

Bukovits Attila

A romák ábrázolása

Nichols, Bill (2009): A dokumentumfilm típusai. Metropolis. 2009/4. 20-41.

Pócsik Andrea (2003a): Romaképek és lenyomataik. Sára Sándor: Cigányok (1963) és Mohi Sándor: Ahogy az Isten elrendeli… – Olga filmje (2000). Filmtett.ro (letöltés: 2012.11.26.)

Pócsik Andrea (2003b): A romák ábrázolása kortárs magyar filmekben. Beszélő. 2003. november. 54-64.

Pócsik Andrea (2004): A romák ábrázolása a rendszerváltás utáni magyar dokumentumfilmekben. Metropolis. 2004/2. 70-84.

Renov, Michael (2009): A dokumentumfilm poétikájának megelőlegzése. Metropolis.

2009/4. 42-65.

Szalai Andrea (2007): Egységesség? Változatosság? A cigány kisebbség és a nyelvi sokféleség. In: Bartha Csilla (szerk.): Cigány nyelvek és közösségek a Kárpátmedencében. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 20-51.

Szigeti Ferenc (2004): Cséplő Gyuri (1978). Magyar.film.hu (letöltés: 2012.11.26.)

Szuhay Péter (2002): Az egzotikus vadembertől a hatalom önnön legitimálásáig. A magyarországi cigányokról készített fotók típusai. Beszélő. 2002/7-8. 97-106.

Varga Balázs (2004): A magyar dokumentumfilm rendszerváltása – a magyar dokumentumfilm a rendszerváltás után. Metropolis. 2004/2. 8-15.

Williams, Patrick (2005): Cigány házasság. Budapest: L’Harmattan, Új Mandátum, MTA ENKI

Filmográfia Sára Sándor: Cigányok (1962) Schiffer Pál: Fekete vonat (1970) Grunwalsky Ferenc: Anyaság (1974) Schiffer Pál: Cséplő Gyuri (1978) Gyarmathy Lívia: Koportos (1979)

34 2. szám.indd 34

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:49

Cigánybűnözés Magyarországon újra

Bakos Gergő

Bakos Gergő Cigánybűnözés Magyarországon újra A magyarországi kisebbségek médiareprezentációjának változása 1998-tól Bevezetés A dolgozat témája az utóbbi években a magyarországi közmédia kisebbségábrázolásában, kiemelten a romák bemutatásában végbement változások lesznek, amelyeket egy konkrét riporton keresztül is elemzek. A téma aktualitását az adja, hogy külön elemzés nélkül is feltűnő, hogy a romák ábrázolásában megjelenő értéktársítások jelentős mértékben negatív irányba mozdultak el az utóbbi években. A dolgozat nem kíván teljes képet adni a jelenségről, de a példaként vett riport szemrevételezése előtt szükségképpen szélesebb spektrumban kell megvizsgálnunk a magyarországi média kisebbségekhez való viszonyát, hiszen uralkodó diskurzusról nem beszélhetünk pusztán egyetlen eset kapcsán. (Zombory 2008:447-50) Ahhoz, hogy megérthessük, milyen környezetben tűnhet egy ilyen felvétel olyannyira legitimnek és természetesnek, hogy egyetlen országon belüli médium se kérdőjelezze meg az ábrázolás módjának helyességét, távolabbról kell a témát megközelítenünk.

A „mi” és az „ők” szétválasztása Teun van Dijk szerint az uralom újratermelésének a mai társadalmakban alapvetően kétféle modellje figyelhető meg. (Zombory 2008:456-459) Az első legitimálja a hatalmat azt állítva, hogy a társadalmi javak elosztásának

FÓKUSZ 2. szám.indd 35

35 2013.06.30. 22:09:50

Bakos Gergő

Cigánybűnözés Magyarországon újra

egyenlőtlensége szükséges és természetes. A második típus a tagadás, mely esetében az uralom tagadja saját meglétét arra hivatkozva, hogy a társadalomban egyenlőség van, és az erőforrásokhoz mindenki ugyanúgy hozzáférhet. Mindkét esetben ezzel konzerválja az állapotot a hatalmi elit, mely kizárólagosan vagy döntő többségében birtokolja a reprezentáció kialakításához szükséges csatornákat. (Zombory 2008: 445-447) Ezzel pedig a rendszer vis�szahat saját magára és újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Az első esetben az uralomnak legitimálnia kell a javak egyenlőtlen elosztását, amihez egy kétpólusú modell kialakítására van szükség, ahol gondosan elkülönül a „mi” és az „ők”. A polarizált modell ilyenfajta folyamatos jelenléte erősíti a negatív attitűdöket, például ha a romák csak negatív kontextusban jelennek meg. Ha egy etnikumhoz főként olyan hírek kapcsolódnak, amelyek munkanélküliségről számolnak be, akkor egy idő után az a kép alakul ki róluk, hogy lusták és képtelenek önnön sorsuk javítására. Az ilyen ember pedig a fogyasztói társadalom értékrendje szerint kevesebbet ér. (Aronson 2004) Teljesen egyértelmű, hogy a romák helyzetével kapcsolatban nem beszélhetünk esélyegyenlőségről: alulreprezentáltak a főiskolákon (Forray 2008), rosszabb lehetőségekkel rendelkeznek munkahelykeresés terén, és a közvélemény szerint a bűnözés beléjük van kódolva. Mostanában újra divatossá vált a „cigánybűnözés” fogalma, mely magában hordozza az 1876-ban megjelent Lombroso-elmélet lényegét, miszerint a bűnözésre való hajlam genetikus. A fogalom egészen a rendszerváltásig a magyar kriminalisztika hivatalos terminusaként létezett. Az Antall-kormány hatalomra jutásától kezdve viszont nem volt használható hivatalos fogalomként etnikailag diszkriminatív volta miatt. Az 1980-as években több magyarországi szociológiai kutatás is igazolta, hogy a romákkal azonos szociális helyzetű, más etnikumú rétegeknél a bűnözés aránya azonos mértékű volt, ezzel bizonyítva, hogy a bűnözés nem etnikai, hanem szociológiai alapú. (Nézőpont 2008) Ennek ellenére a „cigánybűnözés” fogalom ma a reneszánszát éli, és ennek megfigyelhető a társadalmi hatása is. Egy 2008 nyarán végzett felmérés szerint a magyarországi lakosság 91%-a gondolja úgy, hogy Magyarországon jelenleg létezik „cigánybűnözés”. (Nézőpont 2008) A kormányzati politikában és a nem szélsőséges magyarországi médiában gondosan került kifejezés ez, viszont ha megvizsgáljuk a romák médiareprezentációját, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a kereskedelmi és állami médiumok csak a kifejezést kerülik, és a képzettársítás egyértelműen negatív a romákkal kapcsolatban, legyen itt szó bűncselekményekről tudósító bulvár híradóról vagy esti magazinműsorról.

Romák megjelenése a magyarországi médiában A romák társadalmi helyzetének megváltozásához elsősorban a megítélésüknek kellene megváltoznia. Hiszen egy teljes etnikumomról alkotott vélemény

36 2. szám.indd 36

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:50

Cigánybűnözés Magyarországon újra

Bakos Gergő

semmiféleképpen sem alapulhat empirikus tapasztalatokon. A teljesebb megismeréshez és az előítéletek alapján kialakított kép megváltoztatásához pedig az egyetlen eszköz a megismerés. Ennek módja lehet az Aronson-féle „kölcsönös függés” modell, amely szerint ha a különböző etnikai csoportok egymásra vannak utalva, akkor az segítheti egymás megismerését, és ezáltal az attitűdök pozitív irányba történő megváltoztatását. (2004:349-359) Véleményem szerint ez viszont csak határozott kisebbségpolitikával mikro szinten érhető el, és amíg erre nincs megfelelő törekvés, addig az egymással való érintkezés hiányában a közvélemény megváltoztatásának egyetlen eszköze a média. Naivitás lenne persze a kereskedelmi lapoktól és csatornáktól elvárni a komolyabb társadalmi felelősségvállalást. A sajtószabadság tiszteletben tartása mellett csak belső önszabályozást várhatunk el tőlük, amivel kapcsolatban túl sok reményünk nem lehet, mivel profitorientált vállalkozásokról van szó. (Bajomi-Lázár 2004) Ellenben a köztévével szemben egyértelmű elvárás lenne, hogy segítse a Magyarországon élő kisebbségek integrációját.

Mégis a csatorna műsorait figyelemmel követve (egy-egy kivételt leszámítva) a nézőnek az lehet a benyomása az utóbbi időben, hogy romák nem is élnek Magyarországon. Vagy ha igen, akkor azok csak bűnözők, hiszen nem látni őket máshol, csak a híradók bűnügyi riportjaiban és a Kékfény című bűnügyi műsorban. És ez a képzet egyáltalán nem alaptalan.

Az elmúlt két évben eltűntek a romák a képernyőről. 2012 januárjában megjelent egy tanulmány, mely szerint a romák ábrázolása a médiában 2011ben már annyira negatív volt, amire 1988 óta nem volt példa. (Bernáth 2011) A statisztikai hivatal adatai szerint a bűnözés a rendszerváltás óta – köztük a vagyon elleni bűncselekmények száma is – folyamatosan csökkent 2010-ig.

Ennek ellenére a hírek 37%-a kapcsolódik valamiféle bűnesethez, és ezek a hírek 92%-ban romákhoz kötődnek. Ugyanakkor a jogvédelemről és kisebbségi jogokról szóló hírek teljesen eltűntek a híradásokból. Ennek persze az is lehet az oka, hogy az utóbbi években a roma jogvédő szervezetek többsége ellehetetlenült, így nincs is miről hírt adni. A romák ábrázolásának retorikája viszont nem sokat változott. Még az olyan hírekben is, amelyekben a romákhoz nem kapcsolódik negatív képzettársítás, legtöbbször nem önálló aktív egyénekként jelennek meg, hanem dologtalan, segélyre váró tömegként.

Ahogy a táblázatban is láthatjuk, az MTV1-n például egyetlen egy hírben sem társítottak pozitív képzetet a romákhoz. Persze az adatok magukban csalókák, mert például a Blikk kimagaslóan jó értékei leginkább a tehetségkutatókban szereplő romákról szóló híreknek köszönhetőek, és kérdéses, hogy ez milyen irányba mozdítja el a romák társadalmi megítélését, ha egyáltalán van rá bármilyen hatása. A köztévé kimagaslóan rossz eredménye leginkább a bűnügyi magazinjának köszönhető. A konkrét riportok közül egyet ragadnék ki.

FÓKUSZ 2. szám.indd 37

37 2013.06.30. 22:09:50

Bakos Gergő

Cigánybűnözés Magyarországon újra

A roma riportok konnotált üzenete Néhány éve bevett gyakorlat már, hogy a TEK akcióit rendőrségi operatőr kíséri végig. A BRFK nyilatkozatai szerint erre azért van szükség, hogy a későbbi bizonyítási eljárásban a felvételek bizonyítékként szolgálhassanak. A felvételek vágott változata később mégis különböző hírcsatornákon látható, így a köztévén is. A szerkesztett videók – apróbb eltéréseket leszámítva – szinte minden esetben ugyanazokat a kliséket alkalmazzák. Például az egységek felvonulása nem minden esetben kidolgozott annyira képileg, mint a majd tárgyalt esetben, de ez betudható annak, hogy egyszerűen ilyen felvételt készíteni nem lehetséges mindig. Kivétel nélkül feltűnően hosszú időt szentel minden felvétel a megbilincselés műveletének, még akkor is, ha a gyanúsított nem tanúsít ellenállást. Több videót alaposan megvizsgálva viszont egy dolog egyértelműen látszik. Míg a nem roma elkövetők általában nem láthatóak tovább egyszerre három-négy másodpercnél, addig a már megbilincselt és földre gyűrt roma gyanúsítottakról nem ritkák a tíz másodpercesnél is hos�szabb statikus snittek. 2012. április közepén egy éjjel a Budapest VIII. kerületi Diószeghy Sámuel utcát százhúsz kommandós rohanta le több tucat autóval.1 Ez az utca szinte teljes egészében romák által lakott. Az akcióról elmondható, hogy ilyen mértékű rendőrségi rajtaütés még nem volt Magyarországon, és európai országokban egyébként sem jellemző. A bevetést csekély siker koronázta a bevetett erőkhöz képest, mivel csak kis mennyiségű könnyűdrogot és zárjegy nélküli cigarettát sikerült lefoglalni. A közzétett videó viszont ennél több kérdést vet fel. Teljesen egyértelmű, hogy a felvétel semmilyen bizonyítékot sem szolgáltatna egy tárgyaláson. A videó első tíz másodpercében nem látunk mást, mint a rendőrségi egységek felvonulását. Rendezett sorok1 http://hvg.hu/video/20120413, a felvételt a TEK saját maga készítette. A különböző bevetésekről készült videókat az ORFK hivatalos oldalán, a Police.hu-n hozzák nyilvánosságra.

38 2. szám.indd 38

FÓKUSZ

2013.06.30. 22:09:50

Cigánybűnözés Magyarországon újra

Bakos Gergő

ban, határozottan mozgó lehengerlő erő, amire az öltözetük is utal. A kép sötét tónusa, a taktikai lámpa fénye és az épületek romossága együtt baljós hangulatot sugall, éreztetve a nézővel, hogy az egységek veszélyes helyzettel néznek szembe. A bemutatásuk hossza miatt pedig biztosan megérti a néző, hogy akiket lát, az a „mi”, és mivel az operatőr maga is a rendőrök közül egy, így egyértelmű, hogy ki uralja a diskurzust. A hősies „mi”, akivel a pátoszos ábrázolás miatt könnyen azonosul néző. Aztán tizennyolc másodpercen keresztül láthatjuk ajtók levágását – sehol sem hangzik el egyetlen felszólítás sem ajtónyitásra –, ami narratológiai szempontból semmit nem tesz hozzá a történethez. Két dologra lehet következtetni a képekből: először, hogy a TEK egységei nem kérdeznek, és semmi sem tartóztathatja fel őket. A másik pedig a rácsok létével kapcsolatos. Budapest belvárosában rengeteg lépcsőházat, folyosót és lakást védenek rácsok, a riport ábrázolása viszont azt sugallja, mintha egy erődbe kellene behatolni, ezáltal erősítve a képzetet, hogy egy bűntanyán járunk.

Az első gyanúsítottat a harminckettedik másodpercnél pillantjuk meg.

Dijk elmélete, miszerint a hatalom uralja a diskurzust, és az általa alkotott kép a mérvadó, itt is érvényesül. (Zombory 2008:453) A hatalom birtokosa hajlamos arra, hogy lekicsinyelje azt a személyt, akikre „ők”-ként tekint, ezzel is legitimálva az erőszakos fellépést. (Aronson 2004:313-15) Az pedig, hogy a gyanúsítottakat már csak a földön fekve, összebilincselt kézzel látjuk, ezt a célt szolgálja, hiszen aki ellen ilyen erővel kell fellépni, az nem egyszerűen gyanúsított, hanem veszélyes bűnöző. A földön fekvő pozícióhoz mindenképp az alárendeltség képzete társul, ami az előzetes várakozásainknak is megfelel.

A gyanúsítottakról ezenkívül azt az egyetlen egy dolgot tudjuk meg, hogy romák. Nincs arcuk, se hangjuk. Ennek persze oka lehet a személyiségi jogok védelme is, de ha szemből ábrázolnák őket kitakart arccal, véleményem szerint akkor már egyének lennének, akiknek az arcát nem lehetett megmutatni. Így viszont csak egy arctalan tömeget látunk, akiknek csak a bőrszíne ismert, és az, hogy bűnözők. Nyilatkozni természetesen nincs lehetőségük, de a hangjukat nem így vesztik el. Amikor a felvételen romák láthatók, akkor egyszerűen némák a képek, még atmoszféra zaj sem hallható.

A szereplőktől elvonatkoztatva viszont még valami feltűnik a riportban.

A bulvárműsorokra általában jellemző, hogy a szereplőket saját környezetükben ábrázolják (Hammer 2004), a romákat viszont nem. Ha megfigyeljük akár az RTL Klub Fókusz című műsorát vagy az MTV1 Híradóját, mindegyikben egyfajta távolságtartás tapasztalható a romákkal szemben, ami például abban nyilvánul meg, hogy őket nem ábrázolják saját otthonukon belül. Szinte az egyetlen műsor, amelyben roma lakások belsejét láthatjuk, az a Kékfény hasonló riportjai, ez pedig mindenképp azt a képzettársítást okozza, hogy

FÓKUSZ 2. szám.indd 39

39 2013.06.30. 22:09:50

Bakos Gergő

Cigánybűnözés Magyarországon újra

ezek a lakások bűntanyák. Ugyanakkor a Szélre tolva című kutatási zárójelentés szerint számtalan képi eszközt használnak a tévék, melyekkel a romákat anélkül azonosíthatóvá teszik, hogy konkrétan megmutatnák őket. Düledező házak és földutak hangulatfestő snittjei, távolban ácsorgó rosszul öltözött „semmittevő” emberek csoportja.

A hírműsorok pauperizálódásának következménye a roma kisebbség reprezentációjára

A cigánybűnözés tehát valóban egy létező probléma ma Magyarországon, csak nem kriminalisztikai értelemben. A média által generált képről van szó még akkor is, ha a kifejezést magát a médiumok többsége sohasem használja. A kereskedelmi csatornák a nézettségért folytatott szenzációhajhász küzdelemben, úgy látszik, képtelenek bármilyen önszabályozásra, de kérdéses hogy egy demokráciában magánvállalkozásokat lehet-e arra kényszeríteni, hogy megváltoztassák attitűdjüket, már amennyiben szó van egyáltalán bármilyen attitűdről, és a céljuk nem egyszerűen csak a meghökkentés és a rémisztgetés. A valódi kérdés az, hogy a köztévék, melyeknek nem lenne muszáj részt venni a nézettségi harcban – minthogy finanszírozásuk nem piaci alapú –, milyen célból használnak a romákkal szemben ugyanolyan retorikát.

Naivitás lenne azt gondolni, hogy a köztévék hír- és műsorszerkesztése politikától és tudatos tervezéstől mentesen alakult át ilyen mértékben az elmúlt tíz év alatt.

Nem tudom, az előző bekezdésben bemutatott reprezentációk mennyire szándékosak. Hiszen például a kiemelt riportot nem médiaszakemberek készítették. Ugyanakkor ha a köztévé a műsorában ezt bemutatja, abban az esetben ugyanúgy felelős a reprezentációért, mintha a videót maga készítette volna. Ráadásul láthatjuk, hogy nem egyedi esetről van szó, hanem tendenciáról. A riport reprezentációja és a TEK indokolatlan fellépése viszont már egyetlen médiumnak sem szúrt szemet Magyarországon. (Krugman 2012) Kérdéses, hogy olyan társadalomban, amely egyre inkább anómiás állapotban van (Kopp 2008), megengedhető-e a köztévé ilyenfajta kisebbségreprezentációja bármilyen okból. Mert pellengérre állítani egy kisebbséget segíthet a nézettség növelésében vagy akár a nemzeti identitás helyrebillentésében (Aronson 2004:331-37), de ezzel egy időben ez a bűnbakképzés helyrehozhatatlan károkat okozhat a társadalomban, aminek már határozott jelei látszanak. 2009-ben a Századvég végzett egy felmérést, melyben azt a kérdést tették fel az embereknek, hogy biztonságban érzik-e magukat. A 100 pontos skálán a válaszadók mindössze 37 pontos átlag pontszámot értek el, ami a rendszerváltás óta a legrosszabb. Annak ellenére, hogy 2010-ig a bűnügyi statisztikákban semmilyen emelkedés nem látható. De még ha látható is lenne,

40 2. szám.indd 40

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:50

Cigánybűnözés Magyarországon újra

Bakos Gergő

néhány százalékos csökkenés vagy növekedés az egyén számára egyszerűen érzékelhetetlen. Michael Moore 2002-es Bowling for Columbine című filmjében arra keresi a választ, hogy miért magasabb jóval a lőfegyverrel elkövetett gyilkosságok száma az Amerikai Egyesült Államokban, mint más „nyugati” országokban. Az a válasz elsőre kézenfekvőnek tűnik, miszerint a szabad lőfegyverviselés miatt magasabb, de Kanadában – ahol a gyilkosságok száma az egyik legalacsonyabb a világon – több lőfegyver jut százezer emberre, mint az Egyesült Államokban. Egyetlen dolog mutat komoly eltérést, hogy az emberek biztonságban érzik-e magukat. Az Egyesült Államokban pedig ez az érzet évről évre romlott annak ellenére, hogy a bűnesetek száma közben folyamatosan csökkent. A film szerint a magyarázat erre az, hogy az egyén valójában a bűnesetekről csak hírműsorokból tud. A híradókban bemutatott bűncselekmények száma pedig tíz év alatt harminc százalékkal nőtt.

Természetesen egy ilyen jellegű dokumentfilm nem tekinthető hiteles forrásnak, ám felhívja a figyelmet egy nagyon fontos jelenségre. A magyarországi helyzet az utóbbi tíz évben nagyon hasonló tendenciákat mutat. A Médaitanács 2009-ben megjelent tanulmányában egyértelműen megfigyelhető a magyar média pauperizálódása. 1998-tól 2008-ig a hírműsorokban bemutatott erőszakos riportok aránya folyamatosan nőtt, több mint a duplájára.

(Médiatanács 2009)2 Az adatok alapján a köztévé híradójában az emelkedés nagyobb, mint a kereskedelmi csatornáknál. Ez valószínűleg a magyarországi média bulvarizálódásának köszönhető, amely miatt az MTV1 híradójának struktúrája is egyre hasonlóbb a kereskedelmi csatornákéhoz. A tendencia viszont még rosszabb, ha az előbb említett statisztikát együtt értelmezzük az erőszakos hírek megoszlásáról szólóval. Az erőszakos hírek többfélék lehetnek: a kategória magában foglalja a társadalmi konfliktusokat, természeti katasztrófákat és baleseteket is a bűncselekmények mellett. A vizsgált 1998–2008 időszakban ebben a kategóriában a bemutatott bűncselekmények aránya megduplázódott, és ha figyelembe vesszük, hogy a kategória híreinek bemutatott száma is a duplájára nőtt, akkor megkapjuk, hogy a bemutatott bűncselekmények száma összességében a négyszeresére nőtt átlagban, a köztévéknél ez az arány pedig közel ötszörös. A korábban hivatkozott felmérés alapján, mely szerint az ábrázolt bűnesetek 92%-a romákhoz kötődik, egyértelművé válik, hogy mi okozza azt az érzetet a társadalom tagjainak egy ré­szében, hogy már az utcára is csak félve lehet kilépni, és szükség van a Magyar Gárdához hasonló szervezetekre.

2010-től nem lelhető fel még átfogó tanulmány, pedig körülbelül egy éve a kereskedelmi tévék híradói drasztikus változáson mentek át. A váltást a TV2 kezdte, mivel a nézettségi adatok alapján minden este csak második lett 2 A 2001-es kiugró érték a statisztika szempontjából azért nem releváns, mert az lényegében csak a szeptember 11-i terrorcselekményeknek köszönhető.

FÓKUSZ 2. szám.indd 41

41 2013.06.30. 22:09:51

Bakos Gergő

Cigánybűnözés Magyarországon újra

a híradója. Egyszerűen elhagyták a közéleti, politikai és gazdasági híreket, helyettük pedig egy-egy riportot kivéve csak negatív bulvárhíreket mutatnak be. Ezzel a csatorna átvette a vezetést a nézettségi versenyben, így hamarosan az RTL klub híradója is váltott. Saját megfigyelés alapján a magyarországi fő kereskedelmi televízió csatornák híradója szinte csakis erőszakos riportokat sugároz. Szintén saját nem reprezentatív számolás szerint ezen híreknek átlagosan több mint ötven százaléka bűncselekményekhez kötődik, ami jóval magasabb a 2008-as adatnál. Ezek szerint a statisztika további romlása várható, ami egyértelműen hátrányosan érinti majd a romák reprezentációját.

Bibliográfia Aronson, Elliot (2004): A társas lény. Budapest: KJK Kerszöv.

Bajomi-Lázár Péter (2004): Az objektivitás-doktrína nyomában. In: Bajomi-Lázár Péter: Sajtó, szabadság. Székesfehérvár: Kodolányi János Főiskola, 135-165.

Bernáth Gábor (2011): Szélre tolva – Kutatási zárójelentés a roma közösségek többségi médiaképéről.

Bernáth Gábor – Wizner Balázs (2002): Esélyek és esélyegyenlőtlenségek. In: Cserti Csapó Tibor: Esélyek és korlátok. Pécs: PTE-BTK. Forray R. Katalin (2008): Értelmiségképzés – cigány diákok a felsőoktatásban.

Hammer Ferenc (2004): Közbeszéd és társadalmi igazságosság. Médiakutató, tavasz.

Kopp Mária, Dr. (2008): Magyar lelkiállapot. Budapest: Semmelweis.

Krugman, Paul (2012): The New Hungarian Secret Police. The New York Times.

Médiatanács (2009): Az erőszak, tragédia, brutalitás bemutatása a kereskedelmi és közszolgálati műsorszolgáltatók főműsoridőbens híradóiban.

Nézőpont Intézet (2008): A kulcsszó: közbiztonság? http://www.nezopontintezet.hu/ kozvelemenykutatas/akulcsszo.pdf Zombory Máté (2008): Kritikai? Diskurzus? Elemzés? Teun A. Van Dijk diskurzuselemzési elmélete és gyakorlata. In: Némedi Dénes (szerk.) Modern szociológiai paradigmák. Budapest: Napvilág, 443-475.

42 2. szám.indd 42

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:51

Online rendrakás

Vígh Viktória

Vígh Viktória Online rendrakás Online és nyomtatott napilapok különbségei szerkesztői szemszögből A cikk az online és print magyar napilapok releváns különbségeiről szóló szakdolgozatom újragondolása különös tekintettel arra, hogy három év alatt hogyan változott a két formátum közti kapcsolat. Két magyar napilap – a Népszava és a Népszabadság – néhány alapvető működési mechanizmusát használom példaként annak bemutatására, hogy a Brian McNair-féle „kulturális káosz” mennyiben érhető tetten az online felületen a még mindig jelen lévő nyomtatott verzióhoz képest.

A cikk aktualitása egyrészt a 2012 augusztusában a Magyar TerjesztésEllenőrző Szövetség által közzétett adat, miszerint a nyomtatott példányszámokat tekintve a Népszabadság esetében 11 százalékos volt a visszaesés, Népszavából pedig 7,6 százalékkal adtak el kevesebbet az egy évvel korábbi mennyiséghez képest. (A másik két magyar politikai napilap esetében is átlagosan 11,6 százalékos visszaesést tapasztaltak.)

Vizsgálom azt is, hogy a két napilap szerkesztői által adott válaszok, illetve az elmúlt alig tíz év tendenciái milyen tanulságokkal szolgálhatnak azoknak, akik újságíróként, szerkesztőként szeretnének dolgozni a folyamatosan változó felületek, technikai megoldások berkeiben.

Rendes káosz Brian McNair 2006-ban megjelent Kulturális káosz című könyve arról számol be, hogy a 2001-től digitális felületen elérhető hírek emberi léptékkel mérve

FÓKUSZ 2. szám.indd 43

43 2013.06.30. 22:09:51

Vígh Viktória

Online rendrakás

nem követhetőek. Máig sokakat megoszt a kérdés, vajon könnyíti vagy nehezíti az olvasó helyzetét az a kitágított tér, amelyben információkkal találkozunk. A kérdés annak ellenére releváns marad, hogy a közösségi oldalak, valamint az RSS szolgáltatás egyfajta szűrőként működésbe lépve szűkítik le azt a tartományt, amelyen keresztül az olvasók hírekhez jutnak.

McNair a könyve címében szereplő – a hétköznapi használathoz képest megtévesztő – káosz szóval nem azt mondja, hogy meghalt a kontroll az online újságírás megszületésével, így fejetlenség uralkodik. Csupán azt a kérdést teszi fel, hogy mennyiben lehet több a kommunikációs kontroll egy irányelvnél, amelyhez viszonyítani lehet az online újságok tartalmát. A káosz-paradigma nem tagadja a szabályozás iránti igényt, sokkal inkább arra fókuszál, hogy az ezt lehetővé tevő médiaközeg folyamatos változásban van.

A magyar napilapokat tekintve a káosz-paradigma tételét vonatkoztathatjuk a hírek szelekciójára is. Mindezt olyan értelemben, hogy a digitális felület megjelenése előtt a cikkben vizsgált Népszabadság és Népszava olvasói úgy választottak, vásároltak újságot, hogy abból nem csupán hírek lehetséges változatait ismerték meg, hanem a híreket. Ez azt is jelenti, hogy amennyiben egy újságot vettek, nem volt számukra más forrás (vagy legalábbis nem olyan elérhető közelségben, mint amilyet egy linkre kattintás eredményez az interneten). A napilap kiválasztásával az olvasók bizalmat szavaztak szerkesztőinek, újságíróinak, ahogyan teszik ezt ma is, amikor fizetnek a nyomtatott napilapért.

A napilapok vásárlásával kapcsolatos bizalom feltételezését Chan és Leung 2005-ös tanulmánya is alátámasztja, amely az emberek értékrendje és az online hírek adaptációja közötti kapcsolatot kutatja. A cikk felhasználja a VALS rendszert, mely az emberek értékrend és életmód szerinti csoportosítását jelöli fogyasztási szokásaikkal összefüggésben. Annak ellenére, hogy a kommunikációs közeget kevésbé kutatták az említett módszerrel, Chanék kutatása (2005) arra is következtetni enged, hogy az emberek napilapot is úgy vásárolnak, hogy azzal több, saját életükre, személyiségükre vonatkozó jellemzőt kifejezzenek. Az online és a nyomtatott közeg különbségeit tekintve ez olyan szempontból lehet izgalmas, hogy amennyiben nincsen anyagi vonzat, sokkal inkább valószínű, hogy az olvasó megtekinti az általa addig nem vásárolt lapot, lapokat is.

Szerkesztőségi káosz-elmélet Az online változat előnye a hátránya is, azaz a terjedelem végtelensége.

A káosz-paradigma értelmezhető úgy is – eltávolodva a mcnairi megközelítéstől –, hogy nincs megszabva, mi rendelkezik hírértékkel. Olyan információk közlésére, közvetítésére is lehetőség van, amelyek a nyomtatott verzió esetében háttérbe szorultak más anyagokkal szemben, vagy szóba sem jött

44 2. szám.indd 44

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:51

Online rendrakás

Vígh Viktória

leközlésük. Releváns tartalmi különbségeket eredményezhet az online és a print lapok szerkesztőségeinek egymáshoz való viszonya is.

A Népszabadság esetében integrált szerkesztőség működik azóta, hogy létrejött az online felület is, és ezen nem kívánnak változtatni, mert a magazinszerkesztő Kelen Károly véleménye alapján ez a bevált módszer (személyes közlés, 2012.10.09.). A tartalmat tekintve a Népszabadság Online (nol.hu) „tulajdonképpen a nyomtatott lap ajánlója”. (Kelen Károly, személyes közlés, 2009.12.07.) A Népszavánál külön szerkesztőségi rendszere van az online és a print lapoknak. „Ezek között nincsen kapcsolat, az online szerkesztőségben dolgozó kollégák teszik át a nyomtatottban megjelenő anyagokat a webes felületre” – mondta Bocskai Zsolt főszerkesztő-helyettes (személyes közlés, 2012.10.18.).

Függetlenül a szerkesztőségek típusaitól az mindkét esetben igaz, hogy mivel az online esetében azonnal látják, mennyire népszerű egy cikk, ennek fényében gyorsan át lehet szerkeszteni az oldalt, illetve magát a cikket is. Az is megfigyelhető, hogy az online verziónál sokkal inkább az olvasó szelektál, azaz olyan híreket kell közölni, amely érdekli az embereket akkor is, ha adott esetben ezek kívül esnek a politikai, közéleti vonatkozású hírek kategóriáján, és inkább bulvár minőségűek. Szerkesztőségi szempontból a print lap van jobban eleresztve, hiszen megengedheti magának, hogy csak valóban válogatott tartalmat közöljön. Úgy tűnik, a (látszólagos) káosz – amelyet az online hírek megjelenése okozott – nemcsak az olvasóknak jelent különböző mértékben nehézséget és lehetőséget egyaránt, hanem a lapoknak is. Vagy mégsem?

Anyagi szempontból mindenképpen. A szerkesztőségeknek át kellett állniuk arra, hogy az online újságírás ne csupán integrált része legyen a lapnak, hanem nyereséges ágazata. Egyébként a káosz nem hétköznapi jelentését tükrözve az online napilapok modelljeit tekintve azt figyelhetjük meg, hogy a történelem bizonyos szempontból ismétli önmagát. A kezdeti, tisztán üzleti jellegű újságlevélírást követő újságok ugyanis közel sem voltak olyan jövedelmezőek, mint elődeik. Ezek az újságok Domokos Lajos megfogalmazásában: „a közvélemény hordozóivá, a pártpolitika eszközévé váltak, a gazdaságossági szempontok jórészt háttérbe szorultak, az addigi hírekkel kereskedő sajtóból úgynevezett világnézeti sajtó lett”. (2002:153) Persze az erőltetett párhuzam nem arra akar rámutatni, hogy az online sajtó megjelenésével a kereskedelmi szempontot hátrahagyó áldozatról van szó. Már csak azért sem, mert a nyomtatott napilapok nem tűntek el. Az is köztudott, hogy a hirdetésekből, közvetett letöltésekből származó jövedelem nem elhanyagolható, sőt több példa van arra is, hogy abszolút nyereséges lehet. Ezt tükrözi Neil Thurman gondolata:

FÓKUSZ 2. szám.indd 45

45 2013.06.30. 22:09:51

Vígh Viktória

Online rendrakás

„Mivel a hirdetésekből származik az online hírportálok jövedelmének legnagyobb része, minden lapnak megfelelő látogatottságra kell szert tennie.

Mégpedig azért, hogy az online felületen hirdetők igényeit kielégítsék. Ezek ugyanis – a print formátummal ellentétben – nem a helyért fizetnek, amelyet az újság biztosít számukra, hanem aszerint, hogy hányszor nézik meg hirdetéseiket az olvasók. A hirdetők pedig, amint új oldalt biztosítanak számukra a szerkesztőségek, máris vevők rá. Sorban állnak a helyekért.” (2007:298-299) Azonban öt év távlatában is nagy különbségek vannak a nyugat-európai, elsősorban angol nyelvű napilapok és a két vizsgált magyar lap között. A világtendencia általában az, hogy az online lapok előre törnek a nyomtatott verzió kárára, de ez nem minden lapot, terméket érint. Kelen Károly véleménye például a következő: „Az is lehet, hogy ha eltűnik a nyomtatott napilap mint műfaj, vele eltűnik a Népszabadság is. Valószínűleg azért, mert az online nem tud elég pénzt kitermelni. Tehát ha valóban eljön az idő, amikor már nyomtatott napilap egyáltalán nem tud megélni a piacon, akkor az egész struktúrát át kell gondolni, mert az online nem bírja eltartani a Népszabadság stábját, azaz nem bír a mai tudással, gondossággal, szakmaisággal előállított újságot előállítani. Az igazi kérdés az, hogy a magára maradt online piac egyáltalán igényli-e majd ezt a színvonalat, és ha igen, hajlandó lesz-e valamilyen formában megfizetni.” (személyes közlés, 2012.10.09.

A Népszabadság esetében meghatározó különbség van az online és a nyomtatott lap szerkesztési metódusai között is. „Az online és a print két gyökeresen eltérő megközelítést igényel. És

bár integrált szerkesztőség működik nálunk, másképpen állnak hozzá. Az online folyamatosan táplálékkal szolgál az olvasónak, különben nincs értelme, hogy újra meg újra visszatérjen. Ennek megfelelően minden hírt megkap tőlünk, amit a szerkesztő népszabadságos fejjel átadhatónak gondol. A nyomtatott újság sokkal erősebben szelektál.”

(Kelen Károly, személyes közlés, 2012.10.09.)

Arról már volt szó, hogy a Népszabadság Online tulajdonképpen a nyomtatott lap ajánlója. A Népszava esetében inkább az jellemző, hogy a „két platform ajánlja egymást” – állapítja meg Bocskai. (személyes közlés, 2012.10.18.) „Például a lapban megírjuk, hogy a printben fotógaléria egészíti ki a cikket, az online-on pedig csak egy rövid előzetest adunk valamiből, és odaírjuk, hogy az egész anyag a holnapi lapban olvasható.”

46 2. szám.indd 46

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:51

Online rendrakás

Vígh Viktória

Rendesen írni Az eddigiek alapján nem kell indokolni, hogy miért kell az újságírói feladatkört újra és újra definiálni. Olvasóként sem nehéz belátni, hogy amint a hírek online közegbe kerülnek – a hagyományos, print lapok szerkesztéséhez szükséges gyakorlatok mellett, esetleg azokat helyettesítve – az újságírónak új készségek elsajátítására van szüksége. Ezzel kapcsolatban állapítja meg Dan Berkowitz: „Itt az idő, hogy azok, akik újságírást tanulnak, a több éves konvencionális nézőpontok mögé helyezkedve átgondolják, hogy mit jelent az újságírás. Ugyanis azt mindenképpen újra kell körvonalazni egyrészt az újságírók, másrészt a közönség által.” (2009:292) A megkérdezett Népszava- és Népszabadság-szerkesztők véleményét csak részben tükrözi a fenti gondolat, hiszen alapvető készségekben nincs különbség. Az, hogy a kezdő újságírók felkészültségét tekintve az egyik legnagyobb hiányosságnak a műveltséget, az alaposságot, illetve a szorgalmat jelölték meg a szerkesztők, talán azzal van összefüggésben, hogy a forráskezelés jóval egyszerűbb lett, így sokan túlzottan támaszkodnak ezekre.

McNair az online felület alkotóinak négy típusát különítette el: profi intézményesült, profi egyéni, nem hivatásos intézményesült és nem hivatásos egyéni résztvevők. (2006:119) Mind a négy esetében hangsúlyoznunk kell az olvasók és az újságírók közti kapcsolatot. David Karr szerint „az olvasót nem izgatja többé, hogy ki vagy; csupán az, hogy mit tudsz” (idézi Stuart 2005:171172). Peter Chernin pedig úgy fogalmazott a Wall Street Journalban, hogy „a felszabadult fogyasztó előidézi azt, hogy mi lehet, és mi kell, hogy legyen az úgynevezett régi média aranykora” (idézi Stuart 2006:170). Mindezek alapján igaz lehet az, hogy az olvasó, akit kifejezőbb fogyasztónak nevezünk a „We the Media” (Stuart 2006:180) kifejezés értelmében, a média központi alakítójává lesz, aki nem csupán befogad, hanem befolyásol, reagál, hozzájárul.

Ahogyan természetesen az újságírók is „egyaránt előállítói és fogyasztói a médiának. Sem a populáris kultúra, sem az újságírás nem olyan világosan körülhatárolt többé, mint azt valaha gondoltuk” – írta Dan Berkowitz.

(2009:291) Ez persze eddig is igaz volt, de talán minden eddiginél nagyobb jelentősége van a szerkesztés szempontjából. „A hírügynökségek kevésbé ismert titka, hogy a riporterek minden napjukat blogolvasással kezdik” – árulja el egy szerkesztő Stuart Allan könyvében. (2006:172) Ez a Népszabadság esetében is abszolút működő módszer: „nincs különbség aközött, hogy a lányom osztálytársa elmesél egy történetet, vagy a neten olvasok valamit. A lényeg, hogy korrekt módon járjon el az újságíró az információval”. (Kelen Károly, személyes közlés, 2012.10.09.)

FÓKUSZ 2. szám.indd 47

47 2013.06.30. 22:09:51

Vígh Viktória

Online rendrakás

A források megfelelő kezelésén túl az online felületre íróknak olyan gyakorlatra kell szert tenniük, amelyek a – Mark Deuze kifejezésével élve – „nonlineáris újságírás” (1999:380) feltételeinek eleget tesznek. Képesnek kell lenniük úgy történeteket alkotni, hogy azt kis részekre lehessen bontani. Ezen kívül minden lehetséges, az olvasót minél teljesebben kiszolgáló, interaktív lehetőség beillesztését számba kell venniük. A tartalom rétegezése nem új feladat, de egyre erőteljesebbé kell válnia. Bocskai szavaival élve: „Az újságíró ismerje jól a netes tartalmakat, trendeket, a konkurenciát. A jó online újságíró nemcsak írni tud, hanem fotózni, képet szerkeszteni, videózni, videót vágni, rádiózni, hangot szerkeszteni. Ért az online tartalom tördeléséhez is, univerzális újságíró.” (Bocskai Zsolt, személyes közlés, 2012.10.18.)

Befejezés Bár az univerzális újságírók dicsőítéséről keveset hallani manapság, az online felület lehetőségei által megteremtett digitális aranykorról annál többet.

A cikkben is felhasznált szerkesztői véleményekkel összhangban úgy tűnik, a megváltozott felülethez csak részben kellene alkalmazkodnia a szerkesztőségeknek. Az fontos, hogy egyre inkább kiaknázzák az online felület lehetőségeit, de nem elfelejtve azt, amit a „hagyományos” újságírás értékként ráhagyott.

A leendő újságírók pedig legjobb, ha a tudásukat, illetve egyes készségeiket ahhoz a felülethez igazítják, amelyen az adott képességet magasabb szinten várják el.

Bibliográfia Berkowitz, Dan (2009): Journalism in the Broader Cultural Mediascape. In: Journalism 10(3): 290-29.

Chan, J. K. & Leung, L. (2005): Lifestyles, Reliance of Traditional News Media and Online News Adoption. In: New Media & Society 6(3): 357-352.

Deuze, Mark (1999): Journalism and the Web: An Analysis of Skills and Standards in Online Environment. In: International Communication Gazette 61(5): 372-390.

Domokos Lajos (2002): Press – A nyomtatott és az elektronikus sajtó története. Budapest: Teleschola könyvek.

Menedzser Fórum (2012): Megállíthatatlanul zuhan a lappiac, élen a Figyelő és a HVG. mfor.hu (letöltés: 2012.10.21.)

McNair, Brian (2006): Cultural Chaos Journalism, News and Power in a Globalised World.

Oxon, New York: Routledge.

Stuart, Allan (2006): Online News. Berkshire: Open University Press.

Thurman, Neil (2007): The Globalisation of Journalism Online: A Transatlantic Study of News Websites and their International Readers. In: Journalism 8(3): 285-307.

48 2. szám.indd 48

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:52

Citizen journalism

Szabados Gabriella

Szabados Gabriella Citizen journalism A civil újságírás kialakulása, helyzete, lehetőségei Bevezetés Dolgozatom címéül nem véletlenül választottam az angol kifejezést: több magyar fordítás is létezik, de egyik sem tudja maradéktalanul átadni az angol „ciziten journalism” fogalmát. A lehetőségek: civil, participatív, valamint polgári újságírás. Talán az első kettőt érdemesebb használni hazánkban, mivel a polgári jelző egyfajta politikai felhangot is kaphat: a jobb- és baloldal véget nem érő vitáiból kiszálló, azoktól eltávolodó, a 19. századi liberális polgári eszményeket képviselő újságírót jelenti. (Molnár 2005) Jelen dolgozatomban maradok tehát az első, a civil újságírás kifejezésnél, mert közérthetőbb, rövidebb és a szakirodalom is legtöbbször ezt a terminust használja.

A fogalommegnevezés problémái jelentkeznek a fogalommeghatározás esetében is. Sokan sokféleképpen jelölik ki a civil újságírás határait, lehetőségeit. Néhány dologban azonban az összes próbálkozás megegyezik. Jól ös�szegzik ezeket Shayne Bowman és Chris Willis We media című könyvükben: „egy állampolgár, illetve az állampolgárok egy csoportjának aktív szerepvállalása a hírek és információk gyűjtésének, tudósításának, elemzésének és terjesztésének folyamatában. E részvétel célja a demokrácia által megkövetelt független, megbízható, pontos és széles körű információk szolgáltatása” (idézi Barta 2007).

A civil újságírásban tehát amatőrök „dolgoznak”, akik leginkább a saját közegükben fellelhető információkat, híreket osztják meg a nagyvilággal.

Szeretném feltérképezni ennek az éppen alakuló és folyton változó jelenségnek a kialakulását, a hatásait, egyre táguló lehetőségeit. Ezek megértéséhez azonban szükség van arra, hogy ismerjük azt a technológiai, társadalmi és mediális hátteret, közeget, aminek változásaiba a civil újságírás beleszületett.

FÓKUSZ 2. szám.indd 49

49 2013.06.30. 22:09:52

Szabados Gabriella

Citizen journalism

A civil újságírás kialakulásának körülményei A civil újságírás megjelenése több folyamat együttes hatására következett be. Ezen folyamatok időben nagyjából egyszerre zajlottak és zajlanak a jelenben is, egymásra is hatást gyakorolva, azonban az áttekinthetőség kedvéért a kronológiai sorrend helyett tematikusan elemzem azokat. Három témakört különítek el: a technológiai változásokat, a társadalmi szokások és a média világának átalakulását.

Technológiai háttér A mobiltelefon már akkor napi ritmusunk részévé vált, amikor még csak telefonhívásra és SMS-küldésre lehetett használni. Nem is olyan sokára egyre bővültek a lehetőségek: már fényképet és videót is készíthettünk a készülékünkkel. Később új szolgáltatások jelentek meg, mint az MMS-küldés, a WAP-ozás lehetősége. Ma pedig sokaknak van érintőképernyős okostelefonja, amit mini, hordozható számítógépnek is tekinthetünk. A változást jól szemlélteti Sükösd Miklós: „a zsebünkben vagy retikülünkben lapuló eszköz egyre kevésbé csak telefon, és egyre inkább olyan hordozható, a nap nagy részében bekapcsolva magunknál tartott miniszámítógép, amelynek csak az egyik funkciója a telefonálás”. (2004) A mobiltechnológia fejlődése mellett ki kell térnünk a digitális fényképezőgépek és videokamerák elterjedésére is. Ezeknek a nagy előnye az azonnaliság: nem kell időt szánni a képek előhívatására, a minikazetta beírására. A rögzített felvételek azonnal megjeleníthetők, szerkeszthetők és publikálhatók.

Ez azonban nem jöhetne létre az internet mai formája nélkül. Hiszen a fentebb leírt folyamatok végtermékei, a fotók, a videók és cikkek az internet felületein aktualizálódnak. Ebben nagy szerepe volt a számítógépes hálózat kiépülésének: a felhasználók már nem passzív befogadóként vesznek részt a folyamatokban, hanem egymás közötti interakciókra képesek, a központ régi monopolhelyzetét elveszítette, helyébe az egyének egyenrangúsága lépett.

Ez a web fejlődésének legújabb korszaka, amikor az internetet platformként használják. Ezáltal és a felhasználók egyenrangúságával az adatok és a tartalmak folyamatos áramlására is lehetőség nyílik, amit a ma internetezők társadalma maximálisan ki is használ. A kifejtett jelenség a web2.0 mozgalom.

(Szakadát 2007) Mindezeknek köszönhetően ma már a civilek kezében is ott van a megfelelő technikai és anyagi háttér, hogy kvázi újságíróként működhessenek.

Ez azért valósulhat meg ilyen egyszerűen, mert az a generáció, amelynek igénye van az ily módon kapott információkra, már rendelkezik a digitális

50 2. szám.indd 50

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:52

Citizen journalism

Szabados Gabriella

írástudással, könnyedén lépést tart a folyamatos újításokkal, alkalmazza az aktuális fejlesztéseket.

A kommunikációs és társadalmi trendek változása Fentebb kifejtettem a számítógépes és internetes kultúra elterjedését és hatásait. Ezek nyomán bontakozik ki a jelen információs társadalma. A kifejezés Japánban született az 1960-as években a posztindusztriális társadalom továbbfejlődéseként. Előbbire a tercier szektor erősödése volt jellemző, ennek pedig egyenes következménye az információ alapú munka előtérbe kerülése, amely már az információs társadalom alapvető mozgatója. A legfőbb változás a posztindusztriális társadalmakhoz képest az, hogy az információt dolognak tekintik, és ezáltal bármilyen információ megszerzése és terjesztése maga is fontos részét képezi a gazdaságnak és az iparnak.

Az információs társadalom azonban nem csupán a folyamatosan fejlődő információs technológiák egyre gyakoribb és szélesebb körű felhasználásától az, ami, hanem az ennek hatására a társadalomban végbement szerkezeti változások miatt is. Ennek tükrében Neuman gondolatai írják le megfelelően ezt az átalakulást. Álláspontja szerint a társadalom összekapcsoltsága, az egyéni szereplők közti viszonyok bonyolódása egyre fokozódik, ami az új technológiák konvergenciájának köszönhető. Ezeket úgy használhatják ki, hogy a társadalmi interakciók és találkozások tereinek nagy hányada áthelyeződik a média világába, ami közvetítőként lép fel a polgárok és a hatalmi tényezők, az információk nagyobb részének birtokosai között. Az a társadalmi tér, ahol a nézőpontok és információk mindenki számára elérhetőek és vitathatóak, a nyilvánosság. A civil társadalom tipikus megvalósulása például a 18. századi kávéházi mozgalom, ahol a közéletben résztvevő polgárok és nemesek megbeszélték az őket érintő ügyeket (McQuail 2003).

Ma azonban a média befolyása miatt egyre kevésbé használják a politikai és gazdasági aktorok a gyűlés, a személyes meggyőzés lehetőségét, így a polgárok sem a fizikai térben gyűlnek össze, hanem a virtuálisban, ami könnyebb, egyszerűbb és manapság egyértelműbb is. Az ilyen közösségek könnyen, a tér korlátaitól függetlenül szerveződnek, csak a közös identitás, vélekedés vagy cél a fontos. Ezek a csoportok valódi közösségeknek tekinthetők, hiszen közös identitással rendelkeznek, egy cél érdekében szerveződnek, formális vagy informális hierarchiát alakítanak ki maguk között. Előnyük, hogy könnyebben lehet több csoportban is részt venni, a tér és idő kihívásait átugorják, valamint egyszerűbb a csoportba belépni, és új csoportokat keresni. Hátrányuk viszont az anonimitás, mivel így akár olyan túlzó vélemények is felszínre kerülhetnek, és hergelhetik a közösséget, amelyeket egyébként nem mernének felvállalni a tagok.

FÓKUSZ 2. szám.indd 51

51 2013.06.30. 22:09:52

Szabados Gabriella

Citizen journalism

A média átalakulása Nem véletlen, hogy a média változását hagytam a kialakulási körülményeket tárgyaló rész végére. Bár a fejezet elején előrevetítettem, hogy a folyamatok egymás mellett, párhuzamosan mennek végbe, a változások kicsúcsosodása mégis itt érezhető legjobban, mivel a média az a tér, amelybe a civil újságírás beágyazódik.

Szakadát István szerint „a média olyan kommunikációs eszköz, amely: • önmagában tartalmazza az üzenetet, • alapvető célja szerint elsődleges üzenetet, tehát tartalmat hordoz, • amely üzenetet a nyilvánosságra szánnak”. (Szakadát 2007) A következőkben a fogalom három magyarázó aspektusát fejtem ki bővebben, hogy szemléltessem a médiában végbement fejlődést.

Nyúljunk vissza Marshall McLuhan híres teóriájához, miszerint a médium maga az üzenet! Ez egy igen hasznos kinyilatkoztatás, azonban nem alkalmazható kiegészítés nélkül a mai tömeg- és hálózati médiában, mivel az ő 1980-as halála után rengeteg változás ment végbe a médiában és a technológiában – ezek közül a leghangsúlyosabb a dokumentumokhoz és tartalmakhoz való viszony megváltozása. Így eljutottunk a fenti médiafogalom második tényezőjéhez. A számítógépes technológiák és az internet átlagemberekhez való eljutása a tartalmak forradalmát hozták el. Lindlof és Schatzer szerint ez a számítógéppel közvetített kommunikáció már az új médiumok közé tartozik, mivel „nagymértékben lehetővé teszi a tartalom végfelhasználói manipulálását. Nem fontos a forrás holléte, ami a civil élet, a közös tanulás és a kultúrák földrajzi határoktól mentes kapcsolatának új lehetőségeit nyújtja” (McQuail 2003).

Mindezek alapja a felhasználói interaktivitás. Az interakció fogalmával először Mead foglalkozott tudományosan, ekkor azonban még a közvetlen személyközi kommunikáció jellemzésére használta a terminust. Ma is személyek közötti kommunikációról beszélünk, csakhogy azok legtöbbször nem közvetlenek, hanem az internet által közvetítettek: ez a transzperszonális médiakommunikáció. (Szakadát 2007) Az új tartalmak kezelése csakis interaktív felhasználóknak sikerülhet, akik képesek a komplex befogadásra. Ez azért szükséges, mert egyszerre kell szelektálniuk, értelmezniük és akár továbbítani is az információkat, amelyek minden lehetséges formában érhetik őket: szöveg, kép, hang, videó. Ez a multitasking.

Profi újságírás vs. civil újságírás Előnyök és hátrányok A civil újságírást az internetes újságírás részének tekintem, mivel leggyakrabban ott manifesztálódik. Az átlagpolgár részvételi lehetősége éppen az

52 2. szám.indd 52

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:52

Citizen journalism

Szabados Gabriella

internet adottságaiból fakad: a világhálóra bárki, bármikor szinte bármilyen tartalmat feltölthet ingyen, és az elérhető olvasók száma is sokkal könnyebben bővül, mint a nyomtatott sajtó esetében.

Leginkább blogok formájában publikálnak: ezek lehetnek egyéni, személyes blogok, vagy a hírportálok által létrehozott kommentároldalak (www. mediapiac.com/blogzona/mediablog/ a HVG Médiablog utódja), közösségi blogok, mint például az Index politikai blogja, a Pufajkás Turul, ahol azonban hivatásos újságírók cikkei is megjelennek. Ez jelzi, hogy nem olyan éles a határ a civil és a profi újságírás között, hiszen ugyanaz az ember tagja lehet mindkét oldalnak. Láthatjuk tehát, a civil újságírók magukat a professzionális médiamunkásokkal együtt, egymást kiegészítve vizionálják. Ez a ma is zajló elfogadási és asszimilációs folyamat azonban több lépcsőben megy végbe. Lássuk, hogyan reagált a hivatásos újságírás a civil média megjelenésére!

Az első reakció a támadás volt: megpróbálták ellehetetleníteni a kezdeményezéseiket. Később mégis váltottak, felkarolták ezeket a tudósítókat, és publikálási lehetőséget biztosítottak a hivatalos portálokon, például blogok és fórumok létrehozásával. Az együttműködési folyamatot pedig szeretnék egyre szorosabbra fűzni, aminek több előnye is lenne: egyrészt jobb, hitelesebb terméket állíthatnának elő, másrészt pedig a költségeiket is csökkenthetnék az aktív olvasók bevonásával. (Barta 2007) A harmadik, egyelőre legmagasabb fokon áll az Index internetes hírportál is, szándékait az alapító főszerkesztő, Uj Péter így jellemezte: „a hagyományos, a hivatalos egyfajta paródiáját adjuk. Mindamellett tere van egy normális, mondhatjuk hírszolgáltatásnak is. (…) Az Internetto is egy blog volt.

Tehát mi mindannyian ilyen módon bloggerek vagyunk (…) hivatalos újság létünkre. Az attitűdben soha nem volt benne, hogy ilyen megmondóközpontként kezeljük magunkat.” (idézi Barta 2007) Ha azonban ekkora jelentősége van a civil újságírásnak, és néhány esetben az olvasói igényeket jobban és gyorsabban kielégíti, jogos kérdés, hogy ezután mi lesz a professzionális újságírók szerepe.

Ami mindig is a hivatásos újságíró előnye lesz, az a legitimitás. Egy intézményes médium áll mögötte, és az annak a szárnyai alatt való tevékenykedés feljogosítja őt arra, hogy az adott témához kapcsolódó bármilyen szereplőt felkeressen. A profiknak több ideje is van a hírek vadászatára, mivel a nyolc vagy ennél több órás munkaidejükben ez a feladatuk. Egy hivatásos médiamunkás a gazdasági, kulturális, tudományos és közélet bármely területét feltérképezheti, valamint hozzáértően meg tudja állapítani, hogy az általa képviselt médium célközönségének milyen hírekre, információkra van szüksége, ki tudja szűrni a közösség számára fontos, érdekes történéseket a hírek végtelen áradatából. Ez a kapuőrzés jelensége, amire a közönség egyre növekvő interaktivitása ellenére is szükség van, hiszen az olvasó sokkal szí-

FÓKUSZ 2. szám.indd 53

53 2013.06.30. 22:09:52

Szabados Gabriella

Citizen journalism

vesebben böngész egy olyan oldalon, ahol tematizáltak és osztályozottak a hírek. (McQuail 2003) A fentiek hiánya a civil újságírás hátrányai közé tartozik. A civil média egyik jellegzetessége, hogy érzékenyebb a kisközösségi, helyi témák iránt.

Ezt azonban nem hátránynak tekintem, csak egy tényezőnek, ami kettéválasztja a két újságírás szerepét. Egy városi honlapot, vagy újságot sokszor nem is újságírók szerkesztenek, hanem lelkes, de mégis némileg hozzáértő, elismert polgárok, akik a boltból, a postáról vagy a szomszédtól akaratlanul is mindig értesülnek a helyi történésekről, valamint könnyebben tudnak kapcsolatot tartani a közönséggel, mert ismerik egymást. A civil média legfőbb előnyei éppen ebből fakadnak: az autentikusság, a részvétel, az „elsőként láttam” jelensége. Ezekben a tényezőkben mindig is felül fogja múlni a hivatásos újságírást, és akárhogy igyekszik majd a profi média helyi tudósítókkal, műholdas kapcsolattal – mindig egy lépéssel hátrébb lesz. Ez a lemaradás legtöbbször a nagy és váratlan katasztrófák esetében nyilvánul meg. Gondoljunk például a 2001. szeptember 11-i WTC elleni merényletre, a 2011-es tavaszi cunamira Japánban vagy a 2010-es vörösiszap-katasztrófára hazánkban! Utóbbi esetben, ha egy kicsit kutatunk, és rátalálunk a helyi honlapokra, blogokra és a Youtube-ra felrakott amatőr felvételekre, tátva marad a szánk.

Mire a média küldöttei odaértek, addigra a katasztrófa legpusztítóbb része lezajlott. Az ottani lakosok azonban megörökítették ezt az időszakot is.

A nagy katasztrófák mellett azonban a mindennapi élethez fontos kisebbnagyobb hírekhez is hozzájuthatunk civil tudósítók tollából. A következő fejezetben mindkét lehetőséget egy-egy példával szemléltetem.

Példák Elsőként a legmeghatározóbb esetet tárgyalom, ami véget vetett a hagyományos hírszerkesztésnek. Ez a 2005. július 7-i londoni terrortámadás, ahol két bombát robbantottak: egyet a metróban, egyet pedig egy buszon. A területet hermetikusan lezárták, a Scotland Yard teljes hírzárlatot rendelt el. A BBC nem szolgálhatott új információkkal, mivel kötötte a saját maga által létrehozott kódex: hír az, amit két egymástól független forrás igazolni tud. Eközben azonban záporoztak a szerkesztőségbe a metróban ragadtak és családtagjaik telefonhívásai, SMS-ei, MMS-ei. Kérdés sem volt, hogy a beérkező információk hitelesek, de az is biztos volt, hogy nem tudják két különböző forrásból hitelesíteni. Ők maguk kamerákkal pedig nem mehettek le még meghatározatlan ideig. Közben a többi televízió már adásba tette a hasonló úton szerzett információit, könnyen félretette a kódexet, kibújt alóla a hírverseny megnyeréséért. Az addigi tradícióval való szakítás ekkor történt: a BBC nem maradhatott le a kereskedelmi televízióktól a hírközlésben, így végül leközölték a szöveges és képi tartalmakat, de az egész adás alatt egy insert csíkon futott,

54 2. szám.indd 54

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:52

Citizen journalism

Szabados Gabriella

hogy „nem megerősített forrásból”. Így győzte le a hírszerkesztési verseny a korábbi szabályt, valamint a civilek a hagyományos újságírókat.

Egy másik példa arra hívja fel a figyelmet, hogy kellő aktivitással és elkötelezettséggel akár naponta frissülő, és sokak által követett internetes újságot és portált is létre lehet hozni civil tudósítók segítségével. Ez az OhmyNews Dél-Koreában, amit Oh Yeon Ho alapított egy egyetemi projektje alapján. Az ő álláspontja szerint a riporter az az ember, akinek vannak hírei, és azokat meg is szeretné osztani másokkal, akár újságírói tapasztalatok nélkül is. Erre bárki kaphat lehetőséget, bárki könnyedén tölthet fel anyagot az oldalra, melynek már nemzetközi, angol nyelvű változata is létrejött. Azért, hogy a fontosabb protokoll eseményekről is tudósíthassanak, a szerkesztőségben időszakos sajtóigazolványokat állítanak ki a civilek számára. A felmérések szerint naponta több mint egymillió látogatója van az oldalnak, ezért a hirdetők is támogatják, mind a website-ot, mind pedig a hetente megjelenő nyomtatott kiadást. A civil tudósítók tollából született hírek azért lehetnek ennyire sikeresek, mert folyamatosan frissülnek, és mindig emberi közelségből ábrázolják a híreket. Ha egy oldalban nem csalódnak a fogyasztók, megszokják a látogatását és állandó olvasókká válnak (Gillmor 2004).

Összegzés Konklúzióként elmondhatjuk, hogy a digitalizáció folyamatos térhódítása átrendezte mindennapi életünket, igényeinket. Mindent meg akarunk örökíteni, tárgyilagos bizonyítékot őrizni az emlékeinkről. A megörökítés és a dokumentálás azonban a folyamat eleje, mindezen tartalmak nem csak úgy lebegnek a virtuális térben, vagy pihennek egy mappában a számítógépünkön, hanem meg is osztjuk azokat másokkal, főképp az interneten: közösségi oldalakon, fórumokon, blogokon keresztül. A mai generáció már beleszületett ebbe a digitális médiavilágba, számára a fent említett viselkedés természetes és egyben elvárt is. Így tehát feltérképezhetjük, hogy milyen jövő áll a civil újságírók előtt. Az ilyen hírközlők is egyre gyakorlottabbakká válnak, egyre jobban értik és tudják feladataikat. A közösség pedig egyre inkább fogékony lesz az első kézből érkező, autentikus információkra.

De ne feledjük, a civil újságírás lényege civilségében rejlik! Az amatőrök gondolkodás és talán hosszabb megfontolás nélküli közlésében, hogy megtudhassuk, mi az igazi valóság, amit a hivatásos médiumok nem tudnak, vagy nem is akarnak nekünk megmutatni.

Bibliográfia

Barta Judit (2007): „Ha nem megy ellenük, csináld velük!” In: Médiakutató 2007/ősz.

Gillmor, Dan (2004): We the media. Oreilly.com (letöltés: 2012. november 14.)

FÓKUSZ 2. szám.indd 55

55 2013.06.30. 22:09:53

Varga Judit

Tartalom-újramegosztás és copyright

McQuail, Denis (2003): A tömegkommunikáció elmélete. Budapest: Osiris Kiadó.

Molnár Pál – szerk. (2005): Áttörés a médiában – Polgári újságírás. Győr: Kairosz Kiadó.

Sükösd Miklós (2004): Mobildemokrácia. In: Médiakutató 2004/nyár.

Szakadát István (2007): Egyben az egész – egytől egyig. Budapest: Typotex.

Varga Judit Tartalom-újramegosztás és copyright Az ajánlók és gyűjtögetők is mind bűnözők?

Az internet bármely pontján böngészünk, mindenütt linkeket találunk. Hipertext szövegek százaival, ezreivel találkozunk nap mint nap, és ez a xanaduszerű álomvilág hirtelen rémálomba fordul, hogyha valaki kiejti a száján a varázsszót: szerzői jog. A tartalommegosztás, legyen az bármily ártatlan is, hirtelen bűnné válhat, és a jóhiszemű linkgyűjtögetés is köztörvényes bűnözőt faraghat a sajtó és a közvélemény szemében az egyszerű háziasszonyból is.

A dolgozatban három részben szeretném körüljárni a tartalom-újramegosztás témakörét. Először a fogalmi keretek lefektetésével párhuzamosan megnézem, mit is értünk pontosan tartalom-újramegosztás alatt, és miben különbözik ez a hagyományosan kalóztevékenységnek tekintett fájlcseréléstől. Ezt követően két példán, a Twitter mikroblog és a Pinterest Tumblr-blog példáján keresztül mutatom be, hogyan működik ez a jelenség. A Twitter segítségével az újramegosztás mértékéről szeretnék képet alkotni, míg a Pinterest problémáján keresztül azt fogom megvizsgálni, hogy teremthet jogi problémákat a szervezett kép- és linkgyűjtögetés.

56 2. szám.indd 56

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:53

Tartalom-újramegosztás és copyright

Varga Judit

Mielőtt elkezdem a vizsgálódást, ejtsünk pár szót a szerzői jogról! A szerzői jog a 17-18. századi Angliában született meg, és a korban elterjedő nyomtatás hívta életre. Az egyre szélesebb körben elérhető technológia tette lehetővé, hogy a könyveket és pamfleteket egyre szélesebb körben és egyre kontrollálatlanabbul terjesszék, ami nyilvánvaló aggodalommal töltötte el mindazokat, akik szerzőkként műveik eladásából kívántak megélni. A Licensing of The Press Act (1662) először a nyomdákra vonatkozó szabályokat vezetett be, majd az 1710-es Szerzői jogi törvény (Stuart Anna statútuma) már magukról a dokumentumokról és azok újranyomtatásáról (mai kifejezéssel élve: megosztásáról) is nyilatkozott. Ezt követően az évszázadok során egyre részletesebb és pontosabb törvények születtek, amelyek megpróbáltak lépést tartani az emberek azon alapvető igényével, hogy a hasznos és érdekes tartalmakat megosszák egymással úgy, hogy közben ne károsítsák azokat, akik ezeket a tartalmakat létrehozták. A törvény alakulásából mindig következtetni lehetett a társadalmon belül aktuálisan uralkodó hatalmi viszonyokra, és nincs ez másképp napjainkban sem, amikor a technológiák mindenki számára elérhetővé válásával minden eddiginél könnyebbé vált a már említett hasznos és érdekes tartalmak széles körben történő, laikusok – vagy ahogy Keen nevezi: amatőrök – által is megvalósítható terjesztése (Keen 2007).

Az újramegosztás, ahogy azt a bevezetőben is írtam, komoly és releváns jelenség, amely alapvetően meghatározza mind napjaink tartalomfogyasztását, mind az amatőr és professzionális tartalomkészítést. A tartalommegosztást azonban el kell különítenünk a hagyományos értelemben vett fájlcseréléstől.

A fájlcserélés magába foglalja mindazokat, akik peer to peer (P2P) technológia segítségével letöltenek és – elkerülhetetlenül – megosztanak különféle, általában a szerzői jog által védett tartalmakat, például filmeket, könyveket1.

Itt szó sincs az eredetire való hivatkozásról, hiszen magának az „eredetinek” egy pontos másolata kering ugyanolyan kontrollálatlanul, mint tették azt annak idején az illegálisan terjesztett könyvek. Ezeket a technológiákat sokan az eredeti tartalmakra leselkedő potenciális veszélyforrásokként tekintették, sokan úgy gondolták, hogy „a másolatok szükségszerűképpen a korábbi szereplők által forgalmazott eredetiket helyettesítik, s így az otthoni másolás az eredetik forgalmának csökkenését fogja eredményezni” (Bodó 2011:154).

Ezek a félelmek később csak részben igazolódtak be, és a jog is afelé tart, hogy más technológiákba beépítve megoldást találjon erre a problémára2.

1 Nem szabad azonban meggondolatlanul kijelenteni, hogy minden fájlcserélő bűnöző, hiszen nagyon sok mára public domainné vált tartalom is kering így a hálón, főként könyvek. Kisebb mértékben saját előállítású, szabadon megosztható tartalmakat is találhatunk, amelyek letöltése és megosztása kifejezetten a szerző beleegyezésével történik.

2 Említhetném például a pendrive-ok, CD-k, külső merevlemezek árába beépített díjakat, amelyek sokakban keltettek felháborodást, mivel ezáltal potenciális kalózoknak tekintették azokat is, akik nem akartak ezeken il-

FÓKUSZ 2. szám.indd 57

57 2013.06.30. 22:09:53

Varga Judit

Tartalom-újramegosztás és copyright

A tartalom-újramegosztás ezzel szemben – még ha ez a kategorizálás kissé önkényesnek is tűnhet – azt jelenti, hogy valamely az interneten már jelen lévő tartalmat (általában szöveget, képet vagy megosztóra feltöltött videót), illetve az erre mutató linket osztja meg valaki. Ez történhet emailben, blogbejegyzésben, mikroblogokon, Tumlbr-ön, Facebookon stb. Itt mindig van hivatkozás az eredetire, hiszen a lényeg éppen az eredeti tartalom elérése.

Ebben az esetben tehát első pillantásra nincs szó jogsértésről, hiszen a fizikai könyvek világára lefordítva olyan ez, mintha egy könyvből egy jó idézetet kimásolnánk egy papírlapra, és „szabályos, akadémiai hivatkozással” ellátva odaadnánk azt a barátainknak. A dolgozat későbbi részében azonban ki fog derülni, hogy ez a látszólag ártatlan cselekedet is komoly jogi problémák forrásává válhat.

Ahhoz, hogy alátámasszam azt az érvemet, mely szerint a tartalom(újra) megosztás legalább olyan releváns kérdés, mint a fájlcserélés, felmérést végeztem az általam követett Twitter-felhasználók körében. A minta 60 ember 800 üzenetét (tweetjét) tartalmazta a 2012. május 16–24. közötti időszakból.

Ezekben a napokban nem történt semmi olyan jelentős esemény, amelyről kiemelkedően sok tweet született volna, s amely ezáltal torzította volna a mintavételt. Az általam követettek között nagyrészt magánszemélyek találhatók, de vannak szervezetek, weboldalak is – az ő adataikat is beleszámítottam a mintába, ugyanis véleményem szerint egy átlagos Twitter felhasználó a barátai mellett gyakran hírességek, szervezetek, pártok tevékenységét is nyomon követi, így az ő megosztásaik is ugyanolyan súllyal számíthatóak.

Az üzeneteket először két szempont szerint csoportosítottam: megkülönböztettem a felhasználó által előállított tartalmat (saját szöveges üzenetet), illetve megosztott tartalmat (szövegekre, cikkekre, blogbejegyzésekre mutató linkek, képek, videók). Ez alapján a 800 tweetből kevesebb, mint a fele (385) volt saját tartalom, 415 pedig (ez körülbelül 52%) link.

Ezt követően, hogy pontosabb képet kapjak arról, Saját és megosztott milyen mértékű a külső tartartalmak aránya talmak megosztása, a megosztott tartalmakat két csoportra osztottam: az egyik Saját tartalom csoportba azok az üzenetek 385; 48% kerültek, amelyek valami415; Megosztott lyen saját tartalmat promo52% tartalom tálnak (saját blogra mutató link, saját fénykép megosztása stb.), a másikba a külső legális tartalmakat tárolni vagy terjeszteni.

58 2. szám.indd 58

FÓKUSZ 2013.06.30. 22:09:53

Tartalom-újramegosztás és copyright

Varga Judit

linkek. Ennek eredményeképp némileg árnyaltabb lett a kép: 385 saját tartalmú üzenet mellett 186 valamilyen „önpromóciót” tartalmazó link volt, 229 pedig valóban külső tartalom megosztása. Ez az összes megosztás 29%-át teszi ki, vagyis az általam követett Twitter-felhasználók közel minden harmadik tweetben meg szeretnének osztani valamit, amit fontosnak tartanak.

Ez az elkülönítés azért is volt fontos, mivel a dolgozat Saját és megosztott későbbi részeiben nagyobb tartalmak aránya részt a külső, nem saját tulajdonú tartalmak megosztásával Saját tartalom szeretnék foglalkozni, és a saját 186; 23% tartalmak csak kisebb szerepet Megosztott külső 385; 48% tartalom töltenek majd be az elemzésben.

229; 29% Önpromóció Noha a felmérés nem reprezentatív, az ennek ellenére is megállapítható belőle, hogy a megosztott tartalmak komoly részét képezik napjaink tartalomfogyasztásának, helytálló tehát Bodó Balázs azon megállapítása, mely szerint a modern fájlcserélők – s véleményem szerint a fájlmegosztók is – ugyanolyan paradigmaváltó szerepet töltenek be, mint annak idején az igazi kalózok (2011).

Most, hogy láthatóvá vált, milyen fontos a megosztás, áttérek dolgozatom harmadik részére, ahol egy konkrétabb, esettanulmány-jellegű példán keresztül vizsgálom meg, milyen paradigmaváltásra volna szükség ahhoz, hogy a jog követni tudja – netalán utolérje – a tartalmak megosztásának fejlődését. A vizsgálat közben felteszem majd mindazokat a kérdéseket, amelyeket a fájlcserélőkkel kapcsolatban is vizsgáltunk: mi a normák viszonya az adott, tágabb társadalmi kontextushoz? Mit tudhatunk meg a kor hatalmi viszonyairól? Illetve: milyen társadalmi változások indulnak be a lezajló változások nyomán?

A vizsgálat tárgya a Pinterest nevű honlap lesz, amely egy 2010-ben létrejött közösségi fotómegosztó oldal, ahol különböző inspirációs táblákra rendezhetjük a nekünk tetsző képeket3, böngészhetünk más felhasználók pinjei4 között, és egy külső alkalmazás segítségével akár más oldalakról is importálhatunk képeket, valamint a képeket tovább is oszthatjuk Twitteren, illetve Facebookon. A képekhez – amennyiben azok külső oldalról kerültek a Pinterestre – az oldal minden alkalommal eltárolja és megjeleníti a közvetlen linket is, és ez a „repin5” funkció használatánál is megmarad.

3 Fontos, hogy csak képi tartalom feltűzésére (pin) van lehetőség, szövegesre nem.

4 A feltűzött képeket nevezik pinnek.

5 Repinnek nevezik azt, amikor egy másik felhasználónál látott képet „feltűzünk” az egyik saját táblánkra.

FÓKUSZ

2. szám.indd 59

59 2013.06.30. 22:09:53

Varga Judit

Tartalom-újramegosztás és copyright

Mindebből arra következtethetnénk, hogy nincsenek jogi akadályok a Pinterest használata előtt, hiszen a képek hivatkozva vannak, többé-kevésbé rendesen. Ez a „többé-kevésbé” az egyik kritikus pont, hiszen a képek egy része a Tumblr-ről, illetve a Facebookról származik, továbbá a felhasználó által feltöltött képeknél sem automatikus a hivatkozás – ha csak a felhasználó maga nem írja oda kommentben, hogy honnan származik a kép. A tét pedig nem kicsi, a Pinterest egy dinamikusan növekvő oldal, a kezdeti 200 milliós értéket alig két év alatt 1,5 milliárd dollárra növelték, és a befektetők továbbra is jó helyen érzik itt a pénzüket (Bodnár 2012).

A Pinterest gyakorlatilag arra buzdítja mintegy 20 millió aktív felhasználóját, hogy másoljanak az oldalra, ezáltal rengeteg jogvédett tartalom kerül fel. Ez elsősorban a képek tulajdonosainak jelent problémát, 2012 februárjában egy komoly botrány járta be ez ügyben a világsajtót. Kirsten Kowalski jogász és fényképész egy bejegyzést közölt a blogján, amelyben leírta, miért törölte hirtelen az összes Pinterest-tábláját (2012). A bejegyzésből és a Pinterest Felhasználási Szabályzatát olvasva kiderül, hogy a szerzői jogi törvény az alkotónak tulajdonítja a reprodukálás és közlés jogát6; a Pinterest pedig amellett, hogy nem vállal felelősséget a feltöltött képekért, sőt minden következményt a felhasználókra hárít, gyakorlatilag kisajátítja7 a feltöltött képeket (Pinterest 2012). Kowalskival egy időben több stockfotó oldal, többek közt az iStock és a Getty images is aggodalmát fejezte ki aziránt, hogy a Pinterest felhasználja a képeiket.

A Pinterest tehát egy komoly jogi probléma előtt állt, amelyben a fogyasztó, mint tartalmat készítő és megosztó ember vagy éppen embercsoport került szembe egy másik csoporttal, akiknek a megélhetése függ a tartalom (jelen esetben kép) előállításától. Ez utóbbi érdekszférának mindazonáltal elengedhetetlenül fontos, hogy az általuk készített tartalom megjelenjen a weben és tovább terjedjen, hiszen ez a fajta reklám biztosít számukra forgalmat, valamint újabb és újabb megrendeléseket. A probléma csak az, meddig tartható kontroll alatt az információ terjedése, és honnantól válik egyfajta önkényes megállapodás keretében „public domainné” a tartalom? Ahogy Guibault fogalmaz: „Az általánosan elfogadott álláspont az volt, hogy a szerzői jogi védelem ott ér véget, ahol a privát szféra elkezdődik. Ebből logikusan következett, hogy a magáncélú felhasználás kívül esett a szerzői jogok körén.

Egészen addig, amíg a másolatkészítés cselekménye a privát szférára korlá6 Bizonyos kivételekkel, mint például az oktatási célra történő felhasználás, vagy ha a védett mű természete mégis indokolja a jog alóli felmentést. (17 U.S.C. §107, idézi Kowalski 2012) 7 „Subject to any applicable account settings you select, you grant us a non-exclusive, royalty-free, transferable, sublicensable, worldwide license to use, display, reproduce, re-pin, modify (e.g., re-format), re-arrange, and distribute your User Content on Pinterest for the purposes of operating and providing the Service(s) to you and to our other Users.”

60 2. szám.indd 60

FÓKUSZ

2013.06.30. 22:09:54

Tartalom-újramegosztás és copyright

Varga Judit

tozódott, addig az önmagában nem sértette a jogosult személyhez fűződő vagy kereskedelmi érdekeit.” (Guibault 2002:48, idézi Bodó 2011:153) A Pinterest esetében a privát szféra fogalma sem teljesen tisztázott, hiszen az oldal jellegéből adódóan a felhasználók ugyan saját felhasználásra gyűjtik a képeket, de maga az oldal ebből tartja fenn magát. Kinek az érdeke előrébb való: a felhasználóé, az oldalé, vagy azoké a fotósoké, akiknek a képei felkerülnek, és millió számra bukkannak fel az inspirációs táblákon? A Wall Street Journal által megkeresett jogász álláspontja szerint egyértelműen jogsértő, amit az oldal csinál, hiszen nem bélyegkép méretű thumbnaileket használ, hanem nagy felbontású képeket másol, amelyek mások tulajdonát képezik (Poletti 2012). A cikk szerint akár a következő Napsterré is válhat az oldal.

A probléma alátámasztja azt, amit már Keen is megfogalmazott a The Cult of the Amateur című szövegében: „A »szerzőséghez« való hozzáállásunk is radikális változásokon megy át napjaink demokratizálódó internetkultúrájának köszönhetően. Az eredeti szerzőség és a szellemi tulajdon fogalmai komolyan veszélybe kerültek egy olyan világban, ahol a szerző és a közönség egyre megkülönböztethetetlenebb, és ahol az eredetiséget szinte lehetetlen ellenőrizni.” (Keen 2007:23) Adott tehát egy oldal, amit lelkes felhasználók milliói használnak nap mint nap anélkül, hogy tudnák, hogy amit tesznek, tulajdonképpen jogellenes, és éppen azoknak a jogait sértik vele, akiktől az értékes tartalom származik. Adott továbbá sok-sok fotós, akiknek érdekük az általuk előállított tartalom terjesztése, ugyanakkor teljesen jogosan ragaszkodnak ahhoz, hogy munkájukért kompenzálják őket. A kérdés már csak az, milyen megoldás születhet a kérdésben?

A megoldás nem egyszerű. A Pinterest is észlelte a problémát, sőt maga az alapító hívta fel Kowalskit, hogy tanácsot kérjen, és az oldal jogászaival karöltve meg is született egy fül az oldalon, ahol a szerzői jogi kérdésekkel foglalkoznak. Itt mindössze azt írják le, hogy a jogtulajdonos, ha igazolja, hogy övé a mű, eltávolíttathatja azt az oldalról. (Pinterest, Pinterest – Copyright 2012)8 Emellett létrehoztak egy „no-pin” kódot, amely az oldalba beépítve lehetetlenné teszi a képek feltűzését. Ez viszont „hack”, ráadásul könnyen megkerülhető, hiszen a képek letöltés után ugyanúgy feltehetők Pinterestre, ráadásul kicsi az esély arra, hogy aki így kerülte meg a törvényt, utána hivatkozni fog az eredeti forrásra – azaz a kép készítője rosszabbul jár, mint ha linkkel együtt másolhatták volna fel a képét a fotómegosztóra.

A Wall Street Journal által megkérdezett jogászok jelenleg kevéssé bíztató megoldási javaslatokkal álltak elő. Abban mind egyetértenek, hogy a saját tartalmak feltöltése, amelyek jogaival a feltöltő rendelkezik, nem jogsértő, 8 A Pinterest Copyright a Digital Millenium Copyright Act-re (DMCA 1998) hivatkozik.

FÓKUSZ 2. szám.indd 61

61 2013.06.30. 22:09:54

Varga Judit

Tartalom-újramegosztás és copyright

ahogy az 1923 előtti fényképeké sem (Eder 2012). A kontroll problémáját azonban egyikük sem említi, pedig a Pinterestre feltöltött képeknél ez a legnagyobb veszély: ha nem tudja ellenőrizni a feltöltő, hova jut a képe, nem fogja tudni, mikor használják fel illegálisan.

Lehetséges megoldás lehetne, ha fizetőssé tennék az oldalt, az viszont minden bizonnyal jelentős forgalomcsökkenéssel járna. A fizetős tartalmak ugyanis még mindig kevésbé népszerűek, mint az ingyenesen elérhetőek, bár úgy vélem, hogy a társadalomban pozitív irányú változások következnek be ezen a téren. Ezek a változások azzal segíthetők elő, ha a fizetős és ingyenes tartalmak között szignifikáns minőségi eltérés lesz megfigyelhető, így egyfajta belső motiváció jön majd létre a fizetős, de jobb tartalmak elérésére.

Ezek a megoldások nagyrészt a felhasználók szemszögéből fontos, illetve a Pinterest által javasolt utak. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, meg kell néznünk a „másik oldalt”, azaz a jogalkotókat is, hiszen részükről is komoly erőfeszítéseket láthatunk a probléma megoldására.

Az első és legfontosabb a tavalyi évben nagy vihart kavart SOPA, azaz Stop Online Piracy Act9. A Lamar S. Smith amerikai szenátor által benyújtott javaslat gyakorlatilag az interneten található szellemi javak és hamisított termékek illegális terjesztését kívánja a jelenleginél sokkal szigorúbb keretek közé szorítani. A törvényjavaslat részletes tárgyalására ebben a dolgozatban nem kerül sor, mindössze néhány pro és kontra érvet hoznék fel, amely elhangzott a viták során, és amelyek a leginkább érintik ezek közül a Pinterestet és az ehhez hasonló képmegosztó oldalakat. A javaslat mellett az az egyre nyilvánvalóbb igény szól, hogy – részben a Pinterest példáján is bemutatott, a szerzőség és azonosíthatóság kérdéseit feszegető probléma miatt – szorosabb keretek közé kell vonni az online szerzői jogokat. A SOPA azonban sokak szerint a szükségesnél komolyabban korlátozna bizonyos tevékenységeket – ideértve akár a csak linkekkel történő megosztást is, és ezzel a szólásszabadság és az innovatív tevékenység is veszélybe kerülhetnének.

Ami a felhasználók által készített tartalmat megjelenítő oldalakat illeti – ideértve a Pinterestet, a YouTube-ot és bizonyos mértékben a Facebookot is –, amelyeket jelenleg a már említett DMCA „safe harbor” státusza véd, ha hatályba lépne a törvény, a felelősség ezekre a site-okra hárulna, és a tény, hogy maguknak az oldalaknak kell bizonyítaniuk, hogy nem közvetítenek jogsértő tartalmat, lehűtené az „iparágat”. (MacKinnon 2011) Az, hogy a SOPA meddig érne a privát szférán belül, még kérdéses, az nyilvánvaló, hogy nem tisztázott, honnantól is számítana bűnözőnek valaki. Éppen ezért kérdéses, hogy hozna-e valódi előrelépést, vagy csak szükségtelen szigorításokat, amelyek újabb jogértelmezési viták alapjául szolgálnának.

9 Valamint a SOPA-val gyakran egy kontextusban emlegetett, s tartalmában is hasonló intézkedéseket előterjesztető PIPA, azaz Protect Intellectual Property Act.

62 2. szám.indd 62

FÓKUSZ

2013.06.30. 22:09:54

Tartalom-újramegosztás és copyright

Varga Judit

Hosszú távon a Pinterest és a többi képmegosztó oldal problémájára mindenképp megoldást kell találni, hiszen a felhasználók hatalmas ütemű növekedése – a Comscore mérései szerint márciusban 17,8 millió felhasználója volt az oldalnak, ami egy hónapon belül 52%-os növekedést jelent (Hempel 2012) – azt jelzi, hogy óriási az igény a tartalommegosztásra, és a felhasználók nem érzik magukat morálisan elítélhetőnek amiatt, amit tesznek. A hatalom tehát, legalábbis egyelőre úgy tűnik, átkerült a felhasználók kezébe, és egyre világosabb, hogy 2006-ban a Time magazin szerint nem véletlenül volt az év embere a tartalmat készítő ember.

Bibliográfia Bodnár Ádám (2012): Másfélmilliárd dollárt ér a Pinterest. HWSW.hu (letöltés: 2012.

05. 23.)

Bodó Balázs (2011): A szerzői jog kalózai. Budapest: Typotex.

Eder, Steve (2012): How to use Pinterest without Breaking the Law? The Wall Street Journal. (letöltés: 2012. 05. 24.)

Hempel, Jessi (2012): Is Pinterest the next Facebook? CNN Money. (letöltés: 2012. 05.

24.)

Keen, Andrew. (2007): The Cult of the Amateur. Crown Business.

Kowalski, Kirsten (2012): My Date with Ben Silverman – Following up and drying my tears – Atlanta senior portrait photographer talks with pinterest. DDK portraits. (letöltés: 2012. 05. 24.)

Kowalski, Kirsten (2012): Why I tearfully deleted my Pinterest Inspiration Boards.

DDK Portraits. (letöltés: 2012. 05. 23.)

MacKinnon, Rebecca. Stop the Great Firewall of America. The New York Times. (letöltés: 2012. 05. 24.)

Pinterest (2012): Pinterest – Copyright. (letöltés: 2012. 05. 24.)

Pinterest (2012): Pinterest – Terms of Service. (letöltés: 2012. 05. 23.)

Poletti, Therese (2012): Is Pinterest the next Napster? The Wall Street Journal. (letöltés: 2012. 05. 24.)

FÓKUSZ 2. szám.indd 63

63 2013.06.30. 22:09:54

Bacsárszki Ágnes

Egy szép nap leírása

Egy szép nap leírása Bacsárszki Ágnes Ad notam: végre itt a tavasz, házi fogalmazás (Eszterházy Péter Egy szép nap leírása című esszéje nyomán)

PontPont

Ma 2012. március 14-e, este van. Holnap nemzeti ünnep lesz. Hogy pontosan milyen ünnep, azt nem tudom, csak azt tudom, hogy forradalom, és hogy Petőfi. Az iskolában volt szó róla, hogy mit ünneplünk ilyenkor, de én éppen nem figyeltem.

Ugyanis Marci, a nagyokos, azt mondta, hogy ilyenkor azt ünnepeljük, hogy az ország három részre szakadt ketté. Mindig úgy tesz, mintha nagyon okos lenne, és mindenhez értene, közben meg hülyeségeket beszél. Elegem van belőle. Ezek után annyira ideges lettem, és annyira nem volt kedvem figyelni, hogy inkább írtam egy verset „Forr a dalom” címmel Marci ellen. De nem akarok róla többet írni ide, mert nem érdemli meg.

Ma nagyon szép idő volt egész nap. Kint játszottam a grundon Tesegergőékkel.

Tesegergő onnan kapta a nevét, hogy Rékát, a lány testvérét mindig szidja, hogy az sose csinál semmit, erre pedig Réka mindig annyit mond, hogy „te se, Gergő”. Innen jött a név, persze ezt is az én testvérem, Peti aggatta rá. Csak a fiúk találhatnak ki ilyen hülyeséget. Szerintem én sokkal okosabb vagyok náluk, mert én ilyet sose találnék ki. Józsi bácsi is kint volt az udvaron, éppen kertészkedett. Nem szeretem Józsi bácsit, mert minden beszélgetésben „mocskos” vagy „büdös zsidó”-t említ.

Hogy mit jelent zsidónak lenni, én azt nem tudom, de azt tudom, hogy nem akarok az lenni. Bár anyu szerint Józsi bácsi úgy hülye, ahogy van, én mégis, ha tudom, hogy Józsi bácsi is kint van, mindig nagyon ügyelek arra, hogy tiszta legyek, nehogy azt higgye, hogy én is zsidó vagyok. Biztos, ami biztos.

Nemrég vacsoráztam, most pedig a házi feladataimat csinálom meg, hogy a hétvégén ne kelljen tanulnom. Anyukámtól meg akartam kérdezni, hogy mit ünneplünk március 15-én, amit már sokszor elmondott, de én mindig elfelejtem. De ő most éppen híradót néz. Ahogy odamentem hozzá, láttam kiírva a tévén, hogy „Schmitt plagizált”. Anyu meg felkiáltott, hogy „a rohadék”. Hogy a plágium az mi, azt nem tudom, de azt tudom, hogy a Marika néni szerint sok időt lehet vele spórolni. A papa szerint az idő pénz, úgyhogy szerintem a plágium jó dolog. Az anyu mindig is maximalista volt, és mostanság folyton azt hajtogatja, hogy semmire sincs ideje. Szerintem irigykedik azokra az emberekre, akik tudnak plagizálni, és így sokkal több szabadidejük marad. Ha nagy leszek, kitanulom a plagizálás mesterségét, hogy anyu büszke legyen rám, és megtaníthassam neki is. Tisztességes

64 2. szám.indd 64

2013.06.30. 22:09:54

Gyász

Noszlopi Botond

T. Lilla, II.b

Gyász Noszlopi Botond Mint leszakadt gombok, potyognak az ég kabátjáról a galambok. Ő többé nincsen.

Egy forgószél közepén vasalom fekete ingem.

PontPont

szülőt csinálok majd belőle: olyat, akire egész Magyarország felnéz, hogy na, ez az asszony aztán tud plagizálni (és így rengeteg időt megspórolni)! A politikához egyébként nem értek, de nagyon tetszik, hogy az emeszpének már harmadik elnöke van három éven belül: egyszerűen nem lehet őket megunni.

Hagyom, hogy anyukám végignézze a műsort, és nem zavarom, mert anyu szerint sokszor elviccelem a dolgokat és nem veszem komolyan, amit kellene. Szerinte a nagymamira ütöttem ebben, aki még mindig nem nőtt föl teljesen. Például a múltkor elment orvoshoz fizikoterápiás kezelésre. Az orvos mondta, hogy biciklizzen a lábával, majd a nagymami két perc után megszólalt: „Doktor úr! Ne hagyjam abba? Lassan hazaérek!” – mondanom sem kell, mindenki röhögött. Anyu azért bosszankodik miattunk szerintem, mert a család egész női ága (így a mama, anyu, és én is) csokifüggő, és a mamával sokszor megesszük az anyu csokiját. Még a dolgozószobájából is kikutatjuk a rejtett finomságokat: ott, ahova emberi kéz (anya tudtával) még be nem tette a lábát. Sietnem kell, anyu jön lefektetni.

– Lefekvés, Lilla, itt az idő! – szólt anyu.

– Most vagy soha! – válaszoltam, s akkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem megkérdezni tőle, mit is ünneplünk. Majd holnap.

65 2. szám.indd 65

2013.06.30. 22:09:55

Noszlopi Botond

Utazók

Utazók Noszlopi Botond

PontPont

Fülembe visszacseng a hangod, miben az édes-büszkeség találta otthonos helyét, s hozzá visszatér – mintha felhőből formálódna egy mosoly.

Makacs támadás ez a hétfő patinás rendje ellen.

Mikor ezer dolgom, s száz irányba kéne mennem.

Ahol kigyúlnak a metrók s minden emberi testet benedvesít a rettegés – a rólad képzett gondolat kínál szalmaszálat, hogy fölkapaszkodjam.

Ahogy egy autóban a látóhatár peremére révedő szemekkel látlak, oly közel hajolsz, hogy egy pillanatra majdnem arcomhoz ér a vállad.

66 2. szám.indd 66

2013.06.30. 22:09:55

Öröklési rend

Zilahi Anna

Öröklési rend

PontPont

Zilahi Anna

Kényszeres nevetés vagyok.

Szebb napokon a kényszer túlnevetése.

A gazdagon hímzett faliszőnyeg mögött rothadó falak halk agóniája és a káröröm, hogy fal nélkül nincs faliszőnyeg.

Nincs mire felépíteni egy új házat, mégis, feszít ez a két tömlő, hogy majd egyszer életet kéne adnom, valamit, amiről csak annyit tapasztaltam biztosan, hogy nehéz megválni tőle.

A vakablak, mint beforrt császármetszés, örököse az utolsó tanúságnak.

Elmondhatná, mit lát egy befelé forduló szem.

De nem figyel, csak emlékszik, milyen volt tartani, sőt, továbbra is arról álmodik, hogy szolgalelkűen tartja, míg csőre tölt a lőrésben nőtt könyék.

Hideg lesz, csont a kővel összegyógyul.

Mindenki nevetségessé válik valaki szemében.

67 2. szám.indd 67

2013.06.30. 22:09:55

Kodaj Bálint

Egy éjszaka

Egy éjszaka Kodaj Bálint

PontPont

Ha fegyver a szó, a csend meg a töltény, állóháború a párbaj: groteszkebb, mint egy egyperces Örkény.

Az áramszedőkre ráolvad a nyárvaj, míg a helyzet éle elválaszt minket, akár a részeg félhomály a gombtól az inget, és ruhahalmok leszünk a betonszőnyegen én sosem voltam holmi főnyeremény, és hogyan is távozhatnék győztesen, ha nem megyek, és nem jössz te sem, mert hiába hámozunk: csak a héja nász.

A redőny résein át éjkalászt borzolt egy éjszakai fényszórója, míg szép szavaink szétszóródtak a szobában, akár halott matrózok a hasadt deszkákon.

Hogy megismertelek, én csak azt nem bánom.

68 2. szám.indd 68

2013.06.30. 22:09:55

A középosztály konyhája

Fazekas Máté

A középosztály konyhája Fazekas Máté Radu Jude: Mindenki a mennybe megy (2012, 107 perc)

NÉZŐ

Ismét beigazolódni látszik a tétel: a művészfilmes forma és a műfaji tematika csak a legritkább esetben járhat kéz a kézben, főleg akkor, ha ez a veszélyes kombináció olyan közegből jön, amely az elmúlt évtizedben leginkább meghökkentően egyedi alkotásokkal hívta fel magára a filmfesztiválok közönségének figyelmét.

Végigpörgetve a román újhullám legemlékezetesebb filmjeit aligha találunk olyat, ahol egy zsánerforma markánsabb elemeit felfedezhetnénk. A Rendészet, nyelvészet (r.: Corneliu Porumboiu, 2009), a Lazarescu úr halála (r.: Cristi Puiu, 2005) vagy a román iskola abszolút húzófilmje, a Négy hónap, három hét, két nap (r.: Cristian Mungiu, 2007) történetében legjobb esetben is csak hibrideket vagy csonkokat találhatunk, ha műfaji konvenciók után kutakodnánk.

Nem mintha nem próbálkoztak volna a román iskola alkotói bizonyos zsánerelemek átvételével: a Morgen (r.: Marian Crisan, 2010) vagy a Ha fütyülni akarok, fütyülök (r.: Florin Serban, 2010) kifejezetten építettek a vígjáték és a thriller konvencióira, talán ez az oka, hogy alkotóik másodvonalba sodródtak a román újhullám előkelő mezőnyében. Ezzel szemben Cristi Puiu vagy Cristian Mungiu megőrizték pozíciójukat második filmjükkel is, hiszen az Aurora (2010) és a Beyond the Hills (2012) is következetesen építi fel egyedi elbeszélését és radikális formanyelvét anélkül, hogy annak kereteit egy pillanatra is átlépné.

Radu Jude ezúttal is egy helyszínen és egy nap alatt játszódó, kevés szereplőt mozgató történetet választott, akárcsak előző, debütáló filmje, a Legboldogabb lány a világon (2009) esetében. A rendező szemmel láthatóan erősen vonzódik a kiszolgáltatott, passzív helyzetbe kényszerített gyerekhősökhöz, akik nem értik az őket körülvevő világot: előző filmjében egy reklámforgatásba csöppent kislány nézte értetlenül a tajtékzó stábtagokat és szüleit, a Mindenki mennybe megy cselekményében pedig két elvált szülő vív ádáz harcot egymással a gyerekükért, valamint a látogatási napokért, egyetlen panellakásban.

Nehéz megfogalmazni, miért is félresikerült film a Mindenki a mennybe megy, hiszen következetes folytatása a rendezői életműnek. A fent leírtak tükrében azonban Radu Jude rendezői elképzelése leginkább a Mátyás király meséből ismert okos lány „hoztam is meg nem is” képletére rímel, miszerint a thriller-dramaturgia, a szatirikus hangnem, a

69 2. szám.indd 69

2013.06.30. 22:09:55

Fazekas Máté

A középosztály konyhája

NÉZŐ

kamaradráma-jelleg és a dokurealista-naturalista képi világ jól megférhet egymás mellett. A zavar valószínűleg a formában keresendő, hiszen amíg a Legboldogabb... reklámforgatásának egynapos procedúrája szoros kereteket szab a filmnek, addig a Mindenki a mennybe megy lakásába bezárt szülők harca inkább parttalannak, mint feszesnek nevezhető. Az előző film körkörös szerkezete jobban rímelt a romános formanyelvre, mint a mostaniban a feszültséget és a téteket jelenetről jelenetre fokozni kénytelen klasszikus dramaturgia, amely az elbeszélést szabályossá kívánja egyengetni.

Nem azzal van a baj, hogy a rendezőt megkísértette a hollywoodi történetmesélés, hanem hogy előző filmjének esszenciáját próbálta ilyen formába önteni. A fájóan motiválatlan cselekedetek és az érzelmileg zavaros szituációk sorát a szatíra elnagyolásra hajlamos hangneme még legitimálná is, de a játék a zárt szituációs thriller alapelemeivel inkább zavarba ejtő, mint invenciózus. Az egy helyben toporgó, és szó szerint bezártságra ítélt hősök miatt ugyan egy két és fél szobás bukaresti lakás valóban alkalmas arra, hogy egy egész társadalmi réteg kilátástalanságáról meséljen, de nem akkor, ha a történet akcióorientált zsánert választ magának. (Az egy helyben toporgás csodálatos meséje ellenben Razvan Radulescu tökéletesen műfajtalanított filmje, a 2009-es First of all, Felicia.)

Ki kell viszont emelni a film azon aspektusát, amely az egész román újhullámot ismertté tette Európában: a tökéletes miliőt és korrajzot. A helyszín, a díszlet és a kellékek együtt olyan közeget teremtenek, amely egy újabb értelmezési szintre emeli a közel sem hibátlan történetet. És mivel kamaradrámáról van szó, ez az extrém realisztikusságot megteremtő miliő semmiképp sem elhanyagolandó. Nem túlzás kijelenteni, hogy ez az aspektus emeli ki a filmet a provincialitás és a hatásvadászat mocsarából, és tolja fel egy olyan regiszterbe, ahol a mindenkori középszerű középosztály szétrombolt konyhájába, és a nagy álmokkal bíró kisember csatatérré változott nappalijába nyerhetünk betekintést.

Ez a fajta, a tipikust elvonttá emelő stílus áll a legjobban nemcsak Radu Judénak, de az egész román iskolának is. Bár számos buktatója van, ha egy egész nemzet filmgyártására ugyanazokat a bélyegeket sütjük rá, mégis van abban valami igazság, hogy a realizmus, a naturalizmus és a szatíra ilyen ütős kombinációját az elmúlt évtized európai filmművészetében csak keleti szomszédaink voltak képesek elérni, nemcsak egy-egy kiemelkedő remekművel, de egy kívülről egységesnek tűnő mozgalomként is.

Talán igazságtalanok is vagyunk, ha minden elkészült román filmtől az új Négy hónap, három hét, két napot várjuk, hiszen sok kisebb hullámnak is vernie kell ahhoz, hogy akár csak egy nagy elérje a partot.

70 2. szám.indd 70

2013.06.30. 22:09:57

Ez lehet az a hely…

Fülöp Zsófia

Ez lehet az a hely…

Fülöp Zsófia Pieter Hugo: This Must Be The Place – Válogatott munkák, 20032012, Ludwig Múzeum, 2013.08.11-ig.

NÉZŐ

Van egy hely, valahol Ghána déli részén, egy Accra nevű város külterületén, ahová főként a nyugati világ technológiai hulladéka érkezik, hogy jobb létre szenderüljön a nehéz ólomszínű ég alatt. Az Agblogbloshie piacon tinédzserkorú gyerekek szedik szét és égetik el a feleslegessé vált elektromos készülékeket értékes nyersanyagot nyerve ki belőlük. Ennek azonban ára van: naphosszat a tűző napon álldogálva, a szemétből áradó életveszélyes füstöt beszippantva dolgoznak. Olykor-olykor pedig „modellt” állnak egy épp arra járó fotósnak.

Pieter Hugo dél-afrikai fotográfus, a harmincas évei vége felé járó fiatal művész Fokvárosban él. Hosszú évek óta Afrika déli tájait és embereit fotózza, hol olyan közösségeket megtalálva, mint a hiénákkal barátkozó férfiak egy különös, vándormutatványosokat idéző csoportja, hol a vadmézgyűjtők társaságához csapódva, hol pedig a közvetlen környezetében élőket, családtagokat, barátokat, szomszédokat állítva a lencse másik oldalára. Képei megalkotásakor nem a sajtófotós leskelődő, kiváró és a megfelelő pillanatban lecsapó attitűdjét alkalmazza, sokkal inkább a festészet műfajaira hajaz: portrékat, csoportképeket, csendéleteket és tájképeket hoz létre. Fotói ettől mozdulatlanok, csendesek lesznek. De semmi esetre sem némák.

A Ludwig Múzeum egy retrospektív kiállítás keretein belül Hugo sorozatainak főbb elemeit emeli ki. A már említett Hiéna és egyéb emberek és a ghánai elektromos készülékek temetőjében készült Tartós hiba című sorozatok mellett bepillantást nyerhetünk Nollywood csodálatos életébe, ahol a nigériai filmipar jellegzetes alakjaival találkozhatunk: megkéselt, megerőszakolt, bűnözésre kényszerített nők, erejüket bármi áron fitogtató férfiak, a bikák szívét kitépő torreádor, vagy a helyi szellemek, istenek, és a mítoszok legendás figurái bámulnak ránk a legtöbbször igen nagyméretű fotográfiákról. Bejárhatjuk a ruandai népirtás még mindig látható és megőrzött nyomaival kikövezett utat (A népirtás nyomai), vagy egy hullaház falai közé hatolhatunk, ahol színes plédekbe bugyolált, AIDS-hez kötődő betegségben elhunytakat találunk (A megfosztottak). A kiállításon szereplő szériák közül talán ez az egyik legmegrendítőbb, holott mindössze három képpel képviseli magát a sorozatot. A

71 2. szám.indd 71

2013.06.30. 22:09:57

Fülöp Zsófia

Ez lehet az a hely…

NÉZŐ

képen akár elmaszkírozott, alvó emberek is lehetnének. A feszültséget nem az arc, a meggyötört test megjelenése okozza, hanem az, hogy a kép címe a halottak teljes nevét tartalmazza. Ezzel akár személyiségi jogok is sérülhetnének, de Hugo törekvése éppen ez, kilépni a névtelenségből, megkérdőjelezve ezzel Dél-Afrika AIDS-statisztikáinak anonimitását.

Az anyag nagy részét portrék teszik ki, ezekhez – lássuk be – nagyobb tehetsége is van a művésznek, mint a tájképekhez, melyek az emberi ábrázolásokkal összevetve sokszor kissé üresnek hatnak. Albínókról, vakokról és idősekről készült fotográfiái (Félrenézve) viszont még a műtermi sterilitás fényében is izgalmasak. Hasonló beállításokkal dolgozik a Van hely a pokolban nekem és barátaimnak című sorozatnál is, azzal a különbséggel, hogy ezek a fotók már közeli ismerősökről, barátokról, családtagokról és magáról a művészről készültek. Míg az előbb említett széria alanyai valamilyen szempontból deviáns figurák voltak, az utóbbi „mássága” az ábrázolásban rejlik: az alakok felfokozott monoton színvilágban jelennek meg, fehér bőrük ezzel sötét foltok rendszerévé alakul át.

Ez a gesztus értelmezhető akár azon konfliktus egyfajta kezeléseként is, amely a betelepült vagy európai felmenőkkel rendelkező, valamilyen módon a nyugati világhoz kapcsolódó emberek és a dél-afrikai környezet összeütközéséből és/vagy együttéléséből következik.

Folytatva ezt a tendenciát Pieter Hugo az elmúlt két-három évben főként a saját közegében élőket örökítette meg, Atyafiság és Otthon című sorozatai mai napig nem lezártak.

A legutóbbi, Otthon címre keresztelt szériájából mindössze öt fotót állított ki a Ludwig, ez a néhány kép azonban az AIDS-ben elhunytak mellett a másik legtöbb kérdést felvető, legtöbb réteget magában foglaló, s talán egyben a legprovokatívabb részét képezi a tárlatnak.

A kiállítótér legnagyobb termének egyik falán ugyanis öt öreg és meztelen test pózol játszi könnyedséggel, mégis tekintélyt parancsolóan, kényelmesen, saját otthonukban, szigorúan tekintve le ránk, nézőkre, akik könnyen zavarba jöhetünk a látványtól. És nem (csak) azért, mert megöregedett testek tárják fel előttünk megereszkedett, tartását vesztett bőrüket, ráncaikat, lógó mellüket, kókadt péniszüket és szőrrel borított pocakjukat, hanem azért is, mert az a tekintet, melyet felénk intéznek, kérdések sorát indítja el bennünk. Óhatatlanul önmagunk elhelyezésével kezdjük, a nyugalommal, hogy mi a bátor, ám nem feltétlenül tetszetős pózokkal szemben állunk – térben és (egyelőre) időben is. Az öreg testek élesen belénk metsző tekintete azonban egy kettős voyeurizmust idéz bennem: én nézlek téged és nem tetszel, de te is nézel engem és én vajon tetszem-e? A fotókon megjelenő ráncos

72 2. szám.indd 72

2013.06.30. 22:09:58

A könyv, a polc és a lópokróc

László Laura Csengelle

testek ki vannak téve az én fiatal és feszes tekintetemnek, ahogyan az én kíváncsiskodó testem is egy provokáló tekintet kereszttüzében áll. Ezek után nem csodálkozom, ha a kiállítás nézői ezen öt kép előtt haladnak el a leggyorsabban, szemlesütve, némi undorral az arcukon. Ez az undor nem feltétlenül a látványnak, inkább a képekről ránk vetülő, provokálón felhúzott szemöldököknek szól.

A kiállítás a Hágai Fotográfiai Múzeumból érkezett Budapestre. A fotók mellé – oktató szándékkal – dokumentumfilmeket is csatoltak a Ludwig munkatársai, melyek a képeken megjelenő kérdésekkel is foglalkoznak, mint például az apartheid, a fajirtás, vagy a nigériai filmipar helyi sajátosságai. A filmek azt a célt szolgálják, hogy a magyar közönség számára egy kevéssé ismeretes színtér kevéssé ismeretes problémái közelebb kerüljenek a téma iránt érdeklődőkhöz. A mai Fokváros medencéiben lubickoló, dalolászó idős hölgyeket vagy a ruandai népirtás túlélőinek és elkövetőinek elképzelhetetlen együttélését, illetve mindezen témák fotografikusan élethű ábrázolásait látva talán valóban összeáll bennünk egy kép egy helyről, ami lehetne akár ez is…

(A szerző a kiállítás létrehozásában önkéntes munkatársként vett részt.)

NÉZŐ

A könyv, a polc és a lópokróc László Laura Csengelle Kántor Péter: Köztünk maradjon (Magvető 2012, 113 oldal)

„Csak ami kell, csak azt! – / azt kipakolja majd, hogy el ne vesszen” – írja Kántor Péter; s amit tesz, az ennek ellenkezője. Köztünk maradjon című új kötetében minden ott van, ami nem veszhet el. Ott van háromévnyi „emlék-kavics”: versek 2009-től 2012-ig.

Ott vannak a viszkis üvegek, a töltőtollak, a kulcscsomók, egy gesztenye. Vannak vízcseppek, melyeket nem leltároz a folyam, recsegő könyvespolcok, melyeken ott a „poros öröklét”. És a lópokróc. Kántor bepakol, jöhet bármi kivéve a rosszul járó órákat. „Az életre gondolok, ahogy elúszik, / a pillanatra, amibe kapaszkodunk” – s a költő tudja, hogyan állítsa meg az időt akár egyetlen szóval, főnevekkel, főként statikus szerkezetekkel, a pille könnyű lópokróccal, pille könnyedén. Megállítja, hogy megindítsa az asszociációs láncokat, hogy megelevenedjenek az emlékképek, hogy a tárgyak többek legyenek puszta tárgyaknál. Hogy köztük maradhasson az élet. Természetessége mellbevágó, „akár a tavaszi

73 2. szám.indd 73

2013.06.30. 22:09:58

László Laura Csengelle

A könyv, a polc és a lópokróc

NÉZŐ

fáradtság”, a lendületes sorok leleplezik a lányt az emeletről, akinek meglepő, de szintén lehetnek gondolatai, vagy a háromkirályokat, „Boldit”, „Gazsit” és „Menyust”, a pásztort.

Közel van mindenki, pátosz és korona nélkül, akárcsak a bolgár királynő. Sokan csak a gondolatokban élnek, mégis elevenebbek az élőknél. Kántor olyan hevülettel sűríti össze a pillanatokat, mintha minden szó az utolsó szalmaszál volna, s „ahogy beleolvastam / ebbe is, abba is, amabba is, / elkábultam és megszédültem… az a sok fohász, sok akarás / nyomot hagyni, valami nyomot hagyni”. Óriási tintafoltok kellenek ugyanis, hogy feltűnjenek ebben a szürkeségben, ahol a temetés vagy születés csak egy vállrándítás, az életbe való belefásulás a legsúlyosabb vétek, a megszokás a legnagyobb pazarlás: Kántor figyelmeztet, mielőtt belefulladnánk a saját létünkbe, mert talán sosem késő megtanulni élni. A kötet minden alblokkja a tékozlás ellen küzd, s bár van belőlük hat, még a fülszöveg „helyett” is egy Kántor-vers áll: Közben; talán hogy mi is röptében kapjuk el a pillanatot azzal a néhány szem túrógombóccal.

Olykor hosszas szófolyamokban érkeznek az „intelmek”, olykor hétköznapiak a szófordulatok, de valahogy mégis összekapcsolódik a berlini fal és a sorompó a rigókkal vagy a dudlikkal, keresetlenül és őszintén, ahogy a költő összefűzi ezt a rengeteg világot. S a hang mégis elégikus, talán mert nem számlálhatóak meg a vízcseppek; mindenütt a Duna kanyarog a kötetben, lépten-nyomon nagy vizek, s rajtuk hajók és csónakok, de mégsem ragadható meg minden. Csak egy fehér kendő a halálos ágyon, ahol egyszer mindenki partot ér, „nagy lyukat” hagyva azon a bizonyos oldalerkélyen.

A víz-motívum ellenére mégsem fulladunk a könnyeinkbe, Kántor búcsúja férfias, a búcsút jeges viszkivel s olykor rímtelen utolsó sorokkal tálalja. „Vad szenvedéllyel a hamis szenvedélyre” – a lomtárba hajít mindent, ami nem kell. Hogy mi menjen és mi maradjon, kemény döntés eredménye: maradjon néhány ócskaság, néhány kacat a „mama” íróasztalából, s persze a „dolgok neheze”, mert azzal is szembe kell néznie mindenkinek.

A kötet bárhol felüthető, és mégis mond valami személyeset, olyat, ami biztosan köztünk maradhat. Ám a kötetet nem a Köztünk maradjon című vers üti fel, amelyben a lazactól a lábtörlőig szinte bármi előfordulhat. A címet nem a „címadó” vers adja, mely talán nem is létezik önmagában, kell az a kilencvenhét oldalnyi intimitás, amely megelőzi; kell a sok díva, a sok meztelen láb abban a sok poros könyvben; kell a lópokróc, de nem a mínusz húsz fok ellen, hanem hogy lefagyassza az emlékképeket. Kántor tudja, hogyan fagyasszon ott, ahol a legmelegebb: körkörösen alkotja meg a kristályszerkezetet, vannak visszatérő motívumok, akár A bolgár királynőben az óvoda. Minduntalan visszaköszön a már-már elfeledett, s elherdált gyerekkor. És a lópokróc, a jegygyűrűvel együtt, amiért eladatott; ez a széleskörű asszociáció nyitja meg felénk ezt a lírai világot.

A költő úgy lesz személyes, hogy nem személyeskedik, nem erőlteti ránk pingpongmeccseit, vagy a saját születésnapját, de még a mama halálát sem; mindez lehetne akár a mi játszmánk, a mi születésünk, akár a saját gyászunk is. Állhatnánk mi is a könyvek előtt az idő múlásától megbénulva, bár csak Kántor Péter nevezi a recsegő polcot „poros öröklétnek”, lehetne mindez a mi sorsunk is. Beleértve a biciklibalesetet a térdbe helyezett lóhere-vassal. Talán ezért beszélek én is az ő szavaival.

74 2. szám.indd 74

2013.06.30. 22:09:58

Privát nyavalygások

Frankó Kálmán Tibor

Privát nyavalygások Frankó Kálmán Tibor Kántor Péter: Köztünk maradjon (Magvető 2012, 113 oldal)

NÉZŐ

Nem tudom, létezik-e Kántor Péter mellett még egy ennyire nagy „kis” költő. A „kis” – úgyis lehet mondani, magányos – költészet kapcsán akaratlanul is mindig Erland Josephson figurája jut az eszembe Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjéből, aki (orvosként? kutatóként?) hobbiból verseket ír, de nem tudjuk meg, miről, kiről, és tulajdonképpen ez nem is fontos, mert ez csak egy mellékkörülmény a film egészéhez képest. A verseknek akkor lesz különös jelentőségük, amikor a férfi egy ízben beismeri egy fanyalgó kolleganőjének és legfőképpen magának, hogy ezek a szösszenetek valójában mindössze „privát nyavalygások”.

Bergman kiváló mankót adott ezzel a kifejezésével, és attól tartok, nem fogom tudni megállni, hogy Kántor verseskötetével összefüggésben ne vegyem elő. Kántor Péter versei privát nyavalygások: egy érett, sokat megélt, csendes humanista hol ironikus, hol kesernyés, de mindvégig hihetetlenül szép és visszafogott elmélkedései és visszaemlékezései az életről, az életből. A Köztünk maradjon egyfajta számvetés: mit ért el a költő férfiként, művészként, kivel hányadán áll, kik távoztak mellőle, és az az ország, ahol él, mivé vált.

Semmi bántó és tolakodó nincs abban, ahogy ezeket a felismeréseket Kántor közli, mert az egész annyira relatív, mint amennyire a dolgok neheze: „Egyszer eljön a dolgok neheze, / egyszer, vagy akár többször is eljön. / De egyszer úgy jön el, hogy nem vesszük észre, / máskor meg észrevesszük, de nem azt. / De egyszer észrevesszük, hogy ez az, / mert hát mi más lehetne, ha nem az?”

Kántor Péter hasonló módon, araszolva, tétovázva építi fel a figuráit, a család hevenyészett legendáriumát, saját lírai énjét, és az aprócseprő dolgokat, melyben szintúgy benne van a halál is és a vészkorszak, mint egy-egy balhé és pinpongmeccs a hetvenes évekből vagy valami lapos tévéfilm. Ezek a versekké összeálló gondolatok, benyomások és még ki tudja mik, egy igazából nem is olyan messzire merészkedett, és kissé talán kényelmes ember sajátjai: ezért olyan értékesek. Ezek a versek jelentéktelenek, és azért olyan jelentéktelenek, vagy privátak, mert bölcsek és keresetlenek. Ezek a versek óvatos ujjgyakorlatok: a dolgok valahogy sosem kerülnek direkt megvilágításba bennük, inkább elmosódottak, nincsenek fix meggyőződések, és az is igaz, hogy Kántor mindig visszakozik, mielőtt vala-

75 2. szám.indd 75

2013.06.30. 22:09:58

Frankó Kálmán Tibor

Privát nyavalygások

NÉZŐ

mi igazán bombasztikus (didaktikus?) ügybe futna bele.

Ilyen-olyan mellékvágányokon haladunk, majd hol ez kerül elő véletlenül, hol az – ez vonatkozik egyszerű tárgyakra, de vonatkozik a költő egyáltalán nem komolyan vett válaszaira is az élet kisebb-nagyobb kérdéseivel kapcsolatban. Miért nem maradhat a helyén Károlyi Mihály szobra, amikor a költő édesanyjának és magának a költőnek is sokat jelent ez a sovány kisöreg? Mi történt Tatárszentgyörgyön? Mi történt Ödön von Horváthtal, Puskinnal vagy Robert Capával? Mi legyen az évek alatt felhalmozott könyvek sorsa? Hogy lehetne (nem áron alul) elpasszolni a lakást? Mi legyen a kredenccel? Miért kell megválni a gyermekkori játékoktól (mackótól)? Mi van a tévében? Milyen tankok mennek a tévében, mit lőnek szét, ki zongorázik? Fest-e szakállat Lucien Freud az angol királynőnek? Milyen egy jó lecsó vagy mit idéz fel egy zónapörkölt? Hogyan kell élni? És egyáltalán: mikor van a dolgok neheze?

Ezek a kérdések – ismerjük be – jelentéktelenek egy ideológiával áthangolt és technológiával mélyen átitatott valóságban, egy ilyen mű nem versenyeztethető, nincs reklámértéke, nem általános, és nem húzható belőle haszon, legfőképpen az a baj vele, hogy nem agresszív. Ugyan nem mondható rá, hogy szentimentális lenne, mivel költője remek érzékkel veszi el a dolgok élét, ez azonban ma már nem ment meg egy művet.

Ez a vékonyka kötet egyáltalán nem arra a világra válaszol, és nem abból következik, ami bennünket körülvesz: egy szerény és tisztességes ember szerény és tisztességes élethez való útmutatása. Ennyi kritika méltán felmerülhet vele szemben, de ez fel is merül minden olyan esetben, amikor kis történeteket, miliőket és embereket tárnak elénk. Kit érdekel?

Mi közöm hozzá? Mi ez? Kántor Péter írásaiból kiderül, végső soron mindegy is, hogy ki mennyire involvált, hiszen egy értő olvasó nyilvánvalóan képes arra, hogy elvonatkoztasson a csak a költő számára fontos tárgyaktól és a piti helyzetektől, és meglássa, hogy az ő élete is hasonlóan banális használati tárgyakkal van berendezve, és ugyanolyan unalmas viszonyokból épül fel.

Mint emberi hangot megütő művek költőjére, igen nagy szükségünk van Kántor Péterre, jóllehet egyre kevésbé lehet bármit is kezdeni a puszta humánummal, nálunk szelídebb emberek privát nyavalygásával. Talán nem lesz hosszú életű ez a kötet, de egy kevés humorért és fáradt reményért lesznek majd néhányan, akik évek múlva is leveszik a polcról. Mert ezek a művek, melyek hol tragédiákra, hol hétköznapi örömökre, ízekre és régi arcokra kérdeznek rá, ezek a magánjellegű „problémázások” és megnyugvások azt üzenik, hogy valamennyire léteznek még csendes zugok a Föld nevű bolygón, hogy valami félreeső helyen és összefüggésben lehet, hogy valaki megemlékezik majd rólunk. És valljuk be, ez is valami.

76 2. szám.indd 76

2013.06.30. 22:09:59

„In God we trust, the rest we monitor”

Kocsis Andrea

NÉZŐ

Kizárólag privát nyavalygások – igen, kétségtelenül azok. Más költők, más művei is azok. Minden az végső soron. A nagy feladat, hogy az ember elérje, hogy legalább egy kevés üzenet átjöjjön, és ne maradjon a végére az egész annyira privát.

Kántornak ez mindenképpen összejön, ezért nagy költő. Egyrészt azért sikerül közösséget találnia az olvasóval, mert Kántornál a halál árnyéka vagy a baljós történelmi előjelek ellenére mégsem olyan komolyak a dolgok, másrészt pedig azért, mert mégiscsak jól bánik a szavakkal. Segíti az olvasót, hogy versei tiszták, egyszerűek, egy svungra íródtak, nagyon hamar bele lehet rázódni olvasásukba, és valóban élvezetesek. A könyvet alig egymásfél óra alatt el lehet olvasni, és a könyvtárból hazafelé a villamoson a hatása alatt ki lehet bámulni az ablakon, és meg lehet állapítani, hogy nagyon jó érzés villamoson utazni, és nem is olyan nagy baj, hogy ősz van. Amikor már leülepszik az élmény, az ember azon kaphatja magát, hogy „megszokta” a világot, és azt már egyáltalán nem is kifogásolja, hogy „minek is kell sort sor után írni”. Bármit is jelentsen ez.

Azoknak, akikben már nincs energia arra, hogy kényszeredetten szimbolizáló vagy épp a nyelvet – ki tudja már hova – szétszedő verseket olvassanak a 2010-es években, külön jól fog jönni ez a kötet, a maga laza és barátságos írásmódjával. Humanistáknak és javíthatatlanul életigenlő figuráknak is kimondottan ajánlott.

„In God we trust, the rest we monitor” Kocsis Andrea Pap András László: A megfigyelés társadalmának proliferációjától az etnikai profilalkotáson át az állami felelősség kiszervezéséig.

Alkotmányjogi és rendészettudományi megközelítések az emberi méltóság, a társadalmi biztonság ás az adatvédelem értelmezésekor (L’Harmattan 2012, 312 oldal)

Meglehetősen átfogó és szerteágazó munkára vállalkozott Pap András László, ahogy az már könyve címéből is kiderül. Ám ne hagyjuk, hogy a részletes cím elbátortalanítson és

77 2. szám.indd 77

2013.06.30. 22:09:59

Kocsis Andrea

„In God we trust, the rest we monitor”

NÉZŐ

félrevezessen bennünket, a könyv nagyon is hétköznapi, mindenkit érintő probléma köré épül, ezért elkerülhetetlenül foglalkoznunk kell a megfigyelés társadalmának kérdéseivel. Fontosnak tartom, hogy a szerző kiemeli, hogy az infokommunikációs társadalom már nem olyasmit jelent, mint a benthami panoptikum: a surveillance esetében a kiadott vagy megszerzett adatainkon át kerülünk társadalmi megfigyelés alá. A mai kor társadalma a „felügyelet világ”: a surveillance a megfigyelésen alapuló irányítás társadalma, ahol minden infokommunikációs eszköz magában hordja a megfigyelési célú felhasználás lehetőségét, és ebben a világban mindenki potenciális terrosista vagy bűnelkövető.

Pap András könyve első felében felvázolja ennek a társadalomnak a működését, és bemutatja a David Lyon alapította surveillance studies interdiszciplináris kutatási területet, amely világunk minden jelenségét a felügyelet prizmáján át vizsgálja. A könyv három fő területre fókuszál: a privát szektor szerepvállalására a hagyományosan állami hatáskörbe tartozó területeken, a digitális és infokommunikációs technológiára épített „megfigyelés társadalmának” sajátosságaira valamint a biztonság fogalma köré szervezett társadalom- és jogpolitikai retorika jellemzőire. Szemléletesen bemutatja, ahogy a szabadság kontra biztonság lassan a privacy kontra biztonság kérdésévé alakul. Ugyanis felhívja rá a figyelmünket, hogy a biztonság áraként már nem csak a személyes szabadságainkat, hanem a magánszféránkat is kéri és használja az állam és a kiszervezett biztonsági ipar. Ezekről pedig hajlandóak vagyunk önként lemondani, mert a közösségi oldalak vagy az internetes vásárlás társadalmában a privacy fogalma egyébként is átalakul. Ijesztő példákat ad rá, hogy a piaci szereplők – például a Google – hogyan figyelnek és ismernek meg bennünket. Elmeséli például, hogy egy bank azért csökkentette ügyfele hitelkeretét, mert az nem a megbízható ügyfelek által látogatott helyen vásárolt. Vagyis a könyv tömör összefoglalásával: a nagy testvér mellett sok kis testvér is fenyegeti a szabadságjogainkat.

Mégis a részletes elemzéshez az etnikai profilalkotás konkrét rendészeti példáját választja, amelyet elméleti áttekintés után egyesült államokbeli és magyarországi eseteken át mutat be. A jelenség felhívja rá a figyelmet, hogy miközben széles körben elismertek az alkotmányos jogok, a gyakorlat eredményezheti a szabadságjogaink kiterjedt korlátozását vagy az intézményes diszkrimináció jelenlétét. A profilalkotás gyakorlata amúgy jól ismert a bűnüldözésben: a folyamat során a meglévő adatbázisok alapján leszűkítik a bűnelkövetők körét – érdekes, hogy a popkultúra már lépést tartott ezzel: elég csak a mostanság megszaporodott profilozós krimisorozatokra gondolnunk. Ellenben az etnikai profilalkotás nem a bűnüldözés, hanem a bűnmegelőzés során történik, az ellenőrzeni kívánt személy kiválasztása egy még el nem követett bűncselekményt feltételezve, nem a hagyományos gyanúokok valamelyikén, hanem etnikai alapokon nyugszik. A szerző következtetése az elemzés végén az, hogy az etnikai profilalkotás a diszkrimináció egy formája, hiszen aránytalanul sújtja az etnikai kisebbséget, miközben hatékonysága korántsem bizonyított. Csak

78 2. szám.indd 78

2013.06.30. 22:10:00

„In God we trust, the rest we monitor”

Kocsis Andrea

NÉZŐ

akkor tartja elfogadhatónak, ha bizonyítható az összefüggés az etnikai hovatartozás és egy súlyos bűncselekmény között, preventív céllal viszont megengedhetetlen az alkalmazása.

Nagyon fontosnak találom, hogy a szerző elemzése során párhuzamba állítja a szabadságjogokat a posztszocialista államoktól eltérően felfogó Egyesült Államokat Közép-Európával. Hiszen ebben a közép-európai modellben a széles körben elfogadott rasszizmus legitim talajt biztosít a preventív céllal alkalmazott diszkriminációnak. Ezen a modellen belül tesz említést a rasszizmus Murphy-törvényéről is: a kirekesztő szándékú elkövetőknek nem szokott definíciós problémát okozni egy csoport meghatározása, a jogvédők számára viszont ugyanez általában problémát jelent. Ezzel kapcsolatban a szerző meggyőződése, hogy a fent felvázolt módon átalakult világban alapjogi átalakulásoknak is be kell következniük, amelyeket a politikai közvéleménynek közösen kell kialakítania. Úgy véli, az adatgyűjtés ellen szóló tragikus történelmi tapasztalatnál fontosabb a pozitív társadalmi cél, amelyhez szükséges egy olyan anonim adatgyűjtés, amelyben mindenki saját maga tudja definiálni a saját identitását.

Pap András úgy vélekedik, hogy a jog eszköze alkalmas a téma átfogó áttekintésére, ennek értelmében szövege a precíz jogi nyelvre hajaz, amelyet persze megkönnyebbülést okozva megtörnek olyan kifejezések, mint a „kiberflanőr”. És hiába interdiszciplináris tudományág a surveillance studies, a jogi szemlélet dominál az egész könyvön keresztül, pedig a feldolgozott példák gyakran nem a jog területéről származnak. Nem gondolom ugyanakkor, hogy ez hátránya lenne a könyvnek, pusztán csak más vetületeken át is megragadhatónak találom a kérdéskört, és maga a szerző is bevallja, hogy a problémára adott válaszok elsősorban technológiaiak és társadalmiak, és csak utolsó sorban jogiak, ugyanakkor úgy véli, konszenzusos jogi megoldást kell találni a problémára, a jogalkotásnak pedig lépést kell tartania a megváltozott technikai és társadalmi feltételekkel. Az etnikai adatok védelmét biztosító törvények szerinte ellehetetlenítik a hatékony fellépést a diszkrimináció ellen, így pártolja az etnikai adatgyűjtés anonim formáját, továbbá véleménye szerint a posztkommunista tapasztalat, a privacy szélesen értelmezett felfogása a közügyek nyilvános megvitatásának akadálya is lehet.

79 2. szám.indd 79

2013.06.30. 22:10:00

Fülöp Zsófia

A hatalom akarása

A hatalom akarása Fülöp Zsófia A harmadik hullám (írta: Tasnádi István, rendezte: Vidovszky György), Bárka Színház, bemutató: 2012. november 10.

NÉZŐ

„A hullám egy rendszer olyan állapotváltozása, amely időbeli és/vagy térben periodikus, vagyis szabályosan ismétlődő. A hullámok valamilyen közegben terjednek és energiát szállítanak” – szól a hullám szótári definíciója. Rendszer, változás, energia – áll előttünk valami más, egy kissé kifordítva. Hullám ez is, méghozzá a harmadik, sodródnak vele (vagy benne) diákok, tanárok, erősek és gyengék, kézjelek és karszalagok, a közösség szép, ugyanakkor kegyetlen eszméje. A közeg adott, az energiát érezzük, a változás talán közeledik. A definíció mindenesetre megállja a helyét.

1967-ben, Kalifornia egyik középiskolájában egy Ron Jones nevű történelemtanár egy kísérlet segítségével adott választ diákjai egyszerűnek tűnő kérdésére: „Hogy történhetett meg az, hogy a második világháborút követően az átlag német állampolgárok azt állították, nem tudtak a tömegmészárlásokról?” A kollektív felelősséget és egy diktatúra mozgatórugóit vizslató kísérlet során magát Jonest is meglepték az eredmények: a diákok pár nap alatt alakultak át békés baráti társaságból egymást kiközösítő, fasiszta jelleggel bíró csoporttá. A projektet végül egy hét után le kellett állítani – a gyerekek túl komolyan gondolták, a tanár pedig túl messzire ment. „Számomra a Hullám a szellemekről szól.

Amikké válni tudunk. A jó és a rossz csábításáról. Választásról” – mondta Jones évekkel az eset után.

A Harmadik Hullám névre keresztelt mozgalom híre messzire elért, Jones az eset után nem sokkal egy tanulmányban foglalta össze tapasztalatait, majd az elkerülhetetlen irodalmi, színházi és filmes adaptációk következtek. Todd Strasser regénye, számos film, musical és színdarab pedig végleg híressé tette az ártatlannak korántsem nevezhető kísérletet.

Novemberben hazánkba is megérkezett a mind a regényt, mind a tanulmányt felhasználó feldolgozás a Bárka Színház ifjúsági színházi sorozatának legújabb előadásaként.

A darab ragaszkodik az előzményekhez, ám nagymértékben át is dolgozza azokat, aktualizálja és a mai Magyarországra vonatkoztatja. Persze középiskola, persze projekthét, anarchia, demokrácia és autokrácia, három tanár, lelkesedést és hajlandóságot a legkevésbé sem mutató diákok, ezernyi muszáj, még több ne már. Aztán Kristóf – az autokratikus államforma bemutatásáért felelős tanár – megsejt valamit. Az egyik órán szó esik a nácikról, és elhangzik a kulcsfontosságú mondat: „Ilyen többé úgysem történhet meg.” „Valóban?” – hasít a levegőbe a kérdés, ami egyaránt szól a meglepett diákokhoz és a nézőkhöz. Merre tartunk ma, tényleg nem lehet többé diktatúra?

80 2. szám.indd 80

2013.06.30. 22:10:00

A hatalom akarása

Fülöp Zsófia

NÉZŐ

Kristóf válasza a fegyelem, a közösség, a Hullám nevű csoport – egy kísérlet. Ami azonban elharapódzik és túlnő magán, magával sodor mindenkit, emberekből állatok lesznek, szerelmesek rebbennek szét, barátok vesznek össze, láthatatlan alakok vezetőkké válnak, a viccek eldurvulnak, a kirekesztés mindennapivá válik, az erőszaktól senki nem riad vissza. Elindul egy folyamat: a Hullám tagjai másnak, jobbnak érzik magukat. Felsőbbrendűnek.

Kristóf – csakúgy, mint Rainer a 2008-as Die Welle című kiváló német filmadaptációban, melyre egyébként is igencsak hajaz a Tasnádi-Vidovszky páros darabja – elveti a sulykot, későn kap észbe, csak akkor állítja le mind magát, mind a projektet, amikor már túl sok minden elhangzott ahhoz, hogy egy „ennyi, vége van”-nal el lehessen intézni. Eleddigre a diákok egyenruhás szörnyeteggé válnak, hangos menetelésük, csendes kézjeljátékuk, ijesztően önálló akcióik mozgalmat sejtetnek, mely mögött megbújik Kristóf kérdése: „Valóban nem történhet meg újra?”

De. És ez az. „Menjetek haza, van min gondolkodni” – zárná le a démonaival küzdő tanár, de kilépni nem ilyen egyszerű. „A Hullám volt az életem!” – válik ki a tömegből Guszti, aki labilis pszichikumú fiatalként a mozgalomban végre társakra és önmagára talált.

Számára nincs vége, nem lehet vége. Csak egyféleképp.

A harmadik hullám szereplői fiatalok, mondhatni kortársaink. Szerelmesek, csalódottak, aggódnak jövőjük miatt, félnek a családi fészek elhagyásától, tartozni akarnak valahová. Zsigerből elutasítják a fegyelmet és a hatalom befolyását, Kristófban mégis atyai jóságú vezetőre találnak. Vakon követik, s a pofon a végén így még nagyobb. Saját, sziklaszilárdnak hitt elveik megcáfolásával bebizonyítani, hogy tévedtek – életre szóló lecke.

A legrémisztőbb azonban nem az üresség, ami körülveszi őket a Hullám végeszakadtával, hanem annak a lehetősége, hogy a történelem bármikor megismételheti önmagát, egy rendszer pedig sokféle eszközzel képes elérni a tömegek fejének igába hajtását. Legfőképp észrevétlenül. Ma is, nálunk is. Áldozatok pedig mindig vannak. Voltak is, lesznek is. Ez Kristóf tragédiája. Az „én nem ezt akartam” itt már kevés, késő bánat, mondhatnánk. Mégsem ítélhetjük el a tanárt, a felelősséget egy emberre hárítani ebben az esetben képtelenség. Elszaladt ugyan az a bizonyos ló, messzire is vitte az autokrata vezetőt, de lássuk jól: a diákok szavaztak és beleegyeztek, az igazgatónő támogatta a nem mindennapi módszereket, Kristóf hibája tehát annyi, hogy nem parancsolt megálljt hamarabb, az első fenyegető jelnél, valahol az eldurvult szülinap környékén. Ez az „aprócska” hiba azonban beláthatatlan következményekkel járt, így lett a döcögősen induló, leginkább középiskolai osztályfőnöki órákhoz hasonlatos, kissé erőltetett és eltúlzott párbeszédekkel operáló darabból valódi dráma. Vérfagyasztó jelenetek és tényleges erőszak nélküli tragédia, ahol a szavak és az elhibázott döntések nagyot tudnak ütni, a szőnyeg alá söprés pedig nem lehet megoldás.

Jones több mint negyven évvel ezelőtti kísérletének kulcsszavai felcserélhetőek, a miliő úgyszintén. A képlet így máris egyszerű: rendszer, változás, energia... Menjünk haza.

Gondolkodjunk el. Van min.

81 2. szám.indd 81

2013.06.30. 22:10:00

Neuberger Eszter

(Elő)térben a Nő

(Elő)térben a Nő Neuberger Eszter Huszár Ágnes: A nő terei (L’Harmattan – Könyvpont 2011, 215 oldal)

NÉZŐ

Huszár Ágnes A nő terei című könyvével az olvasó egy egyszerzős tanulmánykötetet tart a kezében, mely a művészetekben és a mindennapokban megjelenő genderidentitásokat vizsgálja. Az író fő kutatási területe a gendernyelvészet, azaz a férfiak és nők jellemző nyelvhasználatával és annak különbségeivel foglalkozó diszciplína, mely szoros közelségben áll a pszicho- és szociolingvisztikával. Szembetűnő, hogy a kötetben mégis csak elvétve találkozunk a nyelvre, nyelvhasználatra vonatkozó írásokkal, ellenben olvashatunk az irodalmi és művészeti alkotások nőképét, vagy specifikus – kifejezetten férfiak uralta – társadalmi terekben létező nők helyzetét vizsgáló kisebb lélegzetű szövegeket.

A címben is szereplő „tér” szó kapcsán fogalmazható meg a kötet minden tanulmányát végigkísérő tételmondat: a nő és a férfi „két, különböző szabályok, törvények szerinti világban, »tér«-ben élnek.” A terek elválasztottsága jelenünkben már nyilvánvalóan szimbolikusan értendő. A nyugati gondolkodásra kezdetektől jellemző szemléletmódra utal, amely úgynevezett bináris oppozíciókban beszél férfiról és nőről – erősről és gyengéről, okosról és érzékenyről. A logocentrikus gondolkodásnak ezt a jellemzőjét Huszár nem kérdőjelezi meg, nem kritizálja, hanem alapvetésként kezeli, ebből kiindulva építi fel saját elemzői nézőpontját.

A kötet első tematikus blokkjában irodalmi műveket elemző tanulmányok szerepelnek; közös vonásuk, hogy a különböző női és férfi terek létezését azzal próbálják igazolni, hogy megmutatják, milyen az, amikor éppen határátlépés történik a kettő között (gondolhatunk itt transznemű főhősökre vagy leszbikus coming-outra). Virginia Woolf, Zinajda Gippiusz és Annemarie Schwarzenbach az elemzett szépirodalmi alkotások szerzői, akiket Huszár nem választ le teljesen műveikről, sokkal inkább az írói életpályák tükrében értelmezi azokat.

Ezzel azt a metódust hozza működésbe, amely arra törekszik, hogy felfedezze a szerzőt az alkotásban. Az egyik legérdekesebb elemzés ebben a blokkban Woolf Orlando című regényéhez kapcsolódik, amelyben Huszár nyelvészi precizitással mutatja meg, milyen kifinomult nyelvi technikával reprezentálja Woolf a férfi főszereplő nőként való kiteljesedését.

82 2. szám.indd 82

2013.06.30. 22:10:00

(Elő)térben a Nő

Neuberger Eszter

NÉZŐ

Ennek a határátlépésnek a teljesség felé törekvés a motivációja, de a blokkban az ellenkezőjére is találunk példát.

A második tanulmánycsokorral távolodik el a szerző a leginkább saját kutatási területétől. A Nők a hatalom terének egy árnyékos zugában című fejezet olyan társadalmi terekről beszél, ahol egészen a 20. századig, tehát a történelem legnagyobb részében nem volt helye a nőnek. Huszár a hatalom terébe belépő nőkre (a szerző szóhasználatával: asszonyokra) szűkíti a kört: politikusnőkről és a társadalmi kontrollfunkciót betöltő foglalkozást űző nőkről (katonanők, református lelkésznők) beszél, s ezen keresztül igyekszik ismét elénk tárni a tézisét, miszerint – legyen szó most épp a szakmai teljesítmény megítéléséről – igenis működnek a jó- vagy rosszindulatú szexizmus és a pozitív vagy negatív előítéletesség regiszterei. Ami a fejezet tanulmányainak kutatásmódszertanát illeti, különböző gyakorlatokat alkalmaz a szerző. A katonanők és a református lelkésznők esetében terepmunkát végez, és interjúsorozatok alapján tárja fel attitűdjeiket hivatásukkal és emberi környezetükkel kapcsolatban. A politikusi pályán lévő nőkről a legismertebb magyar női politikus, Dávid Ibolya példáján keresztül beszél, a vizsgálat alapja a politikus médiareprezentációja, a módszer pedig a diskurzuselemzés. Továbbra is a fejezeten belül maradva viszont a hatalom fogalma felé egy másik irányból közelítve elemzi Huszár egyik tanulmánya a női magazinok manipulációs stratégiáit a Nők Lapja és a Cosmopolitan eszközkészletét hasonlítva össze. A fejezet záró-, és általam legjobbnak ítélt darabja egy tudományos értekezés a nyelvbe kódolt szexizmusról. Rövid, online publikált írásról beszélünk, mégis ennek olvasása kapcsán éreztem azt, mennyire látszik, ha a szerző a saját kutatási területénél marad.

A harmadik témakör elvont-szimbolikus síkon elemez. Ahhoz az alapvető kultúrtörténeti jelenséghez nyúl vissza, amely női alakokkal reprezentál (mind nyelvben, mind vizuálisan) olyan fogalmakat, mint nyelv, nemzet, város. A nő nemzetmetaforaként való megjelenését a francia, magyar és orosz nemzetkarakterológiában hasonlítja össze, majd Budapest és Berlin városimázsának szexualizáltságát firtatja, végül arról értekezik, hogyan jelenik meg a nyelv nőként, anyaként való metaforizációja a nyelvművelő mozgalmak retorikájában. A kötet zárófejezete pedig a szerző korábban publikált recenzióit tartalmazza más, a témában megjelent szakirodalmakról.

Huszár Ágnes könyve genderreprezentációs readernek is tekinthető, hiszen egy adott szempont szerint járja be következetesen a virtuális és valóságos, művészeti és társadalmi tereket. Mégis van egyfajta ismeretterjesztő jellege A nő tereinek. Ezt azok az írások kölcsönzik neki, amelyek különösebb tudományos igény nélkül – pusztán történelmi érdekessége miatt mesélnek például Lenin szeretőjéről vagy éppen a 19. századi városi mindennapokról. Huszár Ágnes könyve sokszínű, érdekes és informatív, viszont semmiképp sem szigorúan tudományos alkotás.

83 2. szám.indd 83

2013.06.30. 22:10:00

Beszámoló

XXXI. OTDK

XXXI. OTDK Beszámoló A Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet hallgatóinak nem volt elég végigtarolni a XXX. OTDK dobogóit, két évvel később, idén újabb helyezéseket hoztak el a 15.

Társadalomtudományi szekcióról. Olyannyira maximalistának bizonyultak, hogy a legtöbb, összesen 14 helyezést a bölcsészkar hallgatói hozták haza Kaposvárról, és a díjazott hallgatók nagy része intézetünkből indult el.

Esztétika Hadi Barbara (esztétika MA): A kép „logosza”. Konzulens: Bacsó Béla. I. hely

NÉZŐ

Dolgozatom célja kettős: egyrészt a képi fordulat után bekövetkezett, a képi elemre helyeződő hangsúly mentén próbálja felvázolni az ikonológiai hagyományra vonatkozó bírálatokat, másrészt a warburgiánus ikonológiai analízissel szemben megfogalmazott, Panofsky ellen irányuló kritikai attitűd feltérképezésével kísérli meg árnyalni az élesnek tűnő ellentéteteket. Az írás mindezt a Gottfried Boehm által számos helyen hangsúlyozott „képi logosz” koncepciójára történő folytonos reflexióval teszi.

Panofsky az ikonológiai értelmezés meghatározásának végleges verziójában világossá teszi: „a -lógia utótag – mely a »logosz«-ból származik, és »gondolatot«, »eszmét« jelent – valamilyen értelmező jellegű dolgot fejez ki.” A kérdés tehát arra irányul, mit jelent a „logosz” a műalkotás értelmének viszonylataiban? Boehm az ikonikus differencia gondolatának kidolgozását arra a meglátásra építi, amelyet Gadamer a „mimézisz” fogalmának ismeret-vonatkozásában ragadott meg; a mimetikus alapviszony nem a valóság puszta leképezésében áll, hanem abban, hogy „a megmutatott itt van” vagyis aki utánoz valamit, az előidézi, hogy itt legyen az, amit ismer, s ahogyan ismeri”. A kép nem leképez, hanem megmutat, s olyan értelem-összefüggést teremt, amely csakis a képen és a képben magában valósulhat meg. Az ikonológiai kutatás ezzel szemben megragad a puszta imitatiónál, a képmás értelmében vett képfelfogásnál, amennyiben a műalkotás mint megfejtendő titok áll a középpontban. Kérdés azonban, hogy értelmezése valóban kimerül-e a tartalom felfejtésében, valóban alárendeli-e a képet a fogalmi azonosíthatóság struktúrájának, s

84 2. szám.indd 84

2013.06.30. 22:10:00

XXXI. OTDK

Beszámoló

vajon tényleg nem számol-e a vizuális megjelenítés képi sajátosságaival? A dolgozat a képi „logosz” fogalmának értelmezése mentén próbál e kérdésekre választ találni.

Csuka Botond (esztétika MA): A Lukács-esszék hajótöröttjei.

Konzulens: Bacsó Béla. II. hely

NÉZŐ

Lukács György 1907 és 1911 közötti esszéinek állandóan változó állásfoglalásai, valamint a korabeli teoretikus és kulturális diskurzusokhoz való kapcsolódásai feszültségekkel teli alkotóperiódust rajzolnak ki. A dolgozat ebben kívánja vizsgálni az esztéticizmus problematikáját a szemantikájában plasztikusan alakuló „esztéta” fogalmán keresztül.

Az alkotóperiódus alapkategóriáinak bevezető fölvázolása után az esztéticizmus jelentéseinek elkülönítésére történik kísérlet: az esszékben ugyanis megkülönböztethető kétféle – egy alapvetően pozitív és egy negatív értékelést kapó – esztéticizmus. A Stefan George által reprezentált művészeti gyakorlat tekinthető az egyiknek, mely önelhatároló esztéticizmusként a művészet autonóm szférájába való visszahúzódást jelöli. A másik ezzel szemben a művészet törvényeit az életben kívánja érvényesíteni, Lukács ezt nevezi „életművészetnek”. Ez utóbbin belül ugyancsak elválik egymástól két, Lukács által jellemzőnek vélt életgyakorlat, mégpedig a művészet mibenlétének fölfogása alapján.

A dolgozat célkitűzése az esztéticizmusok esszékben kirajzolódó jelentéseinek egymás mellé állítása, valamint Lukács velük kapcsolatos állásfoglalásainak vizsgálata. Az es�szék interpretációja során gyújtópontnak bizonyult a problematika: az esztéticizmus olyan létviszonyulás, amelyben Lukács alapkategóriái, illetve számos alapvető problémafölvetése fut össze, valamint az élet-esztéták lukácsi kritikája kapcsán kidomborítható a forma-fogalomban sűrűsödő etikai elem, Lukács etikai kritikájának változó, mégis permanens jelenléte.

Szilágyi Áron (esztétika MA): Rancière – az esztétikai rezsim filozófiája. Konzulens: Seregi Tamás. II. hely

A dolgozat Jacques Rancière filozófiájának azon elemeit keresi, amelyek önmagukban elég újszerűek, egyediek vagy legalább szokatlanok ahhoz, hogy a figyelmet a francia filozófusra irányítsák. Vajon miért került az egyébként hetvenes évek óta aktív francia filozófus hirtelen a kétezres években a filozófia és a kortárs művészeti diskurzus élvonalába? A szerző feltételezése szerint a hirtelen jött siker elsősorban az esztétikai rezsim koncepciójának, valamint Rancière politikafogalmának köszönhető. Rancière meggyőzően érvel amellett, hogy a művészet az esztétikai rezsimben eleve összetett kapcsolatban áll a politikával. A művészek ezzel az elemzéssel felvértezve úgy érezhetik magukat a társadalom hasznos, sőt „politizálásukkal” hatékony tagjainak, hogy nem kell közvetlenül semmilyen politikai tartalom szócsövévé válniuk. A siker okainak választott fogalmak megértéséhez sorra kell venni az olyan speciális rancière-i terminusokat vagy sajátos értelemben használt kifejezéseket, mint esztétika, politika, az érzékelhető felosztása, vagy a művészet rezsimei. Külön meg kell vizsgálni a művészet esztétikai rezsimét, a rezsim szimbolikus és paradox alapító eseményét, hogy milyen domináns narratívák alakultak ki a két szélső pólus közti térben, és hogy ezeknek milyen lehetőségei és korlátai vannak. Végül érdekes lehet a kortárs

85 2. szám.indd 85

2013.06.30. 22:10:01

Beszámoló

XXXI. OTDK művészeti alkotások és kiállítások Rancière által leírt négy jellemző kompozíciós formáját párbaállítani a 2012-es Documenta kiállítás egy-egy műalkotásával, bizonyítandó, hogy az esztétikai rezsim filozófiája remekül alkalmazható a kortárs művészeti tendenciák elméleti megközelítésére.

Kulturális és szociálantropológia I. Nagy Zsófia (kommunikáció- és médiatudomány MA): Egy konfliktus konstrukciói. Esettanulmány Bős–Nagymaros kapcsán. Konzulens: Pusztai Bertalan (SZTE BTK). I. hely

NÉZŐ

A dolgozat esettanulmány-jelleggel dolgoz fel egy terepmunkát a bős-nagymarosi vízlépcső-konfliktus kapcsán. Mellőzi a téma szokásos – jogi, környezetvédelmi, politikai – megközelítését, ehelyett Bős mint lokalitás diskurzusait igyekszik feltárni. A terepmunka során készült terepnapló, interjúk, mentális térképek, saját készítésű és adatközlőktől ös�szegyűjtött fotók elemzéséből kirajzolódó valóságértelmezések a kortárs kultúratudományi elméletek segítségével értelmeződnek. A végeredmény azt mutatja, hogy míg Magyarország és Szlovákia két könnyen körülírható (és egymással szemben álló) valóságkonstrukciót képvisel a vízlépcsőrendszerrel kapcsolatban, addig a lokalitás (Bős) diskurzusa egyáltalán nem egységes és egyszerűen meghatározható: ahány egyén, annyi Duna és annyi erőmű. A vízlépcsőkonfliktus ilyen szintű vizsgálata feltárja azokat a mikrotörténeteket és társadalmi tereket, melyek eddig jelentéktelennek bizonyultak ahhoz, hogy a témáról szóló magyarországi és szlovákiai írásokba bekerüljenek. A helyiek számára azonban jelentékenyek, a hozzájuk fűződő viszony pedig meghatározza valóságkonstrukcióikat. Bár az elemzés fő szereplője Bős, valójában nem csak róla szól. Az itt megfigyelhető folyamatok lejátszódhatnak (és le is játszódnak) másutt is – erőművel vagy akár anélkül. A vízerőmű egyfajta katalizátor volt a modernizáció helyi történetében.

Média- és kommunikációtudomány, I. tagozat: Onilne kommunikáció Szlamka Zsófia (kommunikáció- és médiatudomány BA): A média és az evészavarok. A pro-anorexia közösségek. Konzulens: Csepeli György. II. hely A pro-anorexia jelenség az internet középosztálybeli térhódításával jött létre az 1990-es évek elején; Magyarországon az első pro-anorexiás tartalmú weboldalt 2002-ben regisztrálták. E weboldalak táplálkozási zavarok tüneteit, legtöbbször az anorexia nervosáét produkáló tagokat gyűjtenek egy közösségbe online keretek között. A site-ok és a hozzájuk kapcsolódó közösségek tanulmányozása az internetes csoportformáló erők feltárásához járulhat hozzá, ugyanis saját célokat állítanak maguk elé, mint a fogyókúrázás, a koplalás, saját társadalmi hierarchia fejlődik ki a csoporton belül. E közösségek speciális, online identitást formálnak tagjaik személyiségében. A cél azon eszközök kimutatása, melyek identitásképző erőt rejtenek magukban, s egy tér és anyag, valamint metakommunikáció nélkül létező csoportban képesek kialakítani a valahova tartozás érzését. Ez a tanulmány

86 2. szám.indd 86

2013.06.30. 22:10:01

XXXI. OTDK

Beszámoló

a pro-anorexiás weblapok struktúráját, tulajdonságait, az őket felépítő elemek funkcióit vizsgálja. Ez a vizsgálat segít ahhoz, hogy a pro-anorexia kategóriája elváljon a táplálkozási zavaroktól és az anorexiától, s önálló, patologikus személyiségtípust alkosson.

Média- és kommunikációtudomány, II. tagozat: Média és médiaelmélet Czervan Andrea (kommunikáció- és médiatudomány MA): A test és gép reprezentációjának hasonlóságai. A science fiction filmek néhány jellegzetessége. Konzulens: Müllner András. II. hely

NÉZŐ

A dolgozat azt vizsgálja, hogyan írja felül a tudományos és technológiai fejlődés a testen alapuló hierarchiákat. Ezeknek a létét Julia Kristeva abjekt-elméletére alapozva: vannak olyan csoportok, amelyeket az bélyegez meg, hogy a közvélekedés szerint közelebb állnak az emberi testiséghez, az ember állati részéhez, vagy jobban ki vannak szolgáltatva. Az abjektet, amely értelmezhetetlen és jelentés nélküli, a szubjektum kiveti magából, hogy létrejöhessen: az abjekt a határ az Én és a Másik között. Ennek a szubjektumnak a teste olyan mítoszokhoz kötődik, mint a tökéletesség, eredetiség, egyediség és természetesség.

A science fiction filmek sokszor tematizálják az abjektet és ezeket a mítoszokat: elemzésükön keresztül a szerző mutatja be, milyen hatással lehet a gép és a virtualitás technológiája, a kiborgok, klónok megjelenése a test szerint szerveződő hierarchiákra. Kétféle következménnyel járhat: vagy egy új normativitás jön létre, amely fenntartja a hierarchikus berendezkedést, vagy a határok – ember és állat, ember és gép, fizikai és virtuális között – folyamatos átlépése által megszűnik. Donna Haraway hibrid, részleges identitásról beszél: a dolgozat utolsó részében az ő elmélete alapján azt mutatja be, milyen új politikai közösségek jöhetnek létre ez alapján. Ez a test esztétizálása után a test politizálása: a test mítoszainak megkérdőjelezésével lehetőség nyílik a különböző testek egyenlőségére.

Markó Anita (kommunikáció- és médiatudomány BA): „Azt hazudtam, hogy...” – A hazugság mint performatívum és nem-morálisan felfogott társadalmi konstrukció. Konzulens: Müllner András. II. hely

A hazugságot a valós életben nem lehet olyan könnyen és mosolyogva emlegetni, mint Dr. House kapcsán. Megtanuljuk, hogy hazudni bűn, arról azonban kevés szó esik, hogy miként is hazudunk. Pedig a hazugság életünk része, akár a magánszférára, akár a szélesebb szociális környezetre gondolunk. Társadalmi konstrukció, amelyet pszichológiai motivációval végzünk nap mint nap, és nyelviségünkben konstruálódik egyfajta beszédcselekvésként. A dolgozat ennek a hazugságjelenségnek a működésére és elemzésének lehetőségére szeretne egy lehetséges módot mutatni azzal, hogy a hazugságot nem-morálisan felfogott, társadalmi megegyezésen alapuló performatívumként értelmezi. Állítása az, hogy a hazugságperformatívum motivációjának, hivatkozási alapjának meghatározója az egyén (szociál)pszichológiai beállítottsága; kontextusa a társadalom és a társadalmi valóság, megképzője pedig a nyelv. Ezért a fogalommeghatározás, és rövid morálfilozófiai áttekintés után a hazugság szociálpszichológiai vonatkozásait és társadalmi vetületeit

87 2. szám.indd 87

2013.06.30. 22:10:01

Beszámoló

XXXI. OTDK vizsgálja, majd az austini performatívum-rendszerbe való beépülését. Esettanulmányként a hazugság ilyetén működését Bartis Attila 2001-ben megjelent A nyugalom című regényének két hazugságmotívumának elemzésével mutatja meg.

Szabados Gabriella (kommunikáció- és médiatudomány MA): Civil újságírás – A civil tudósító szerepe a ceglédi konfliktusban.

Konzulens: Gács Anna. III. hely

NÉZŐ

Dolgozatában a civil újságírás kialakulásának körülményeit, folyamatosan változó tendenciáit mutatja be. Fejlődését három egymásba gyűrűző változás határozza meg: a technológia, társadalmi szokások, továbbá a média és nyilvánosság viszonyának átalakulása.

Ezek függvényében számtalan közös és elkülönülő út is áll a civil és mainstream média előtt. Egy ilyen szerep a civil médiában a szélsőséges vélemények kinyilvánítása, mely jelenleg igen erős tendencia hazánkban. Ennek speciális példája a SoDI által közvetített ceglédi konfliktus, ahol a tudósító megfelelően ellátja feladatát: kommentálja, összefoglalja az eseményeket, interjúkat készít, és tartja a kapcsolatot a nézőkkel, ám mindezek során hol nyíltan, hol pedig burkoltan jelennek meg a szélsőjobboldali, kirekesztő nézetek. A szerző az esetet más civil médiás megjelenések, valamint az intézményes média kontextusában is megvizsgálta. A kutatás során fény derül a több helyen félresiklott tudósítói magatartásra és annak következményeire, valamint hogy ez az új közlésforma hogyan épül be a társadalmi élet bizonyos szegmenseibe. A civil újságíráshoz fűzött naiv remények mellett egyelőre markánsabbnak tűnnek a ceglédihez hasonlatos indulatkeltő, kirekesztő szellemiségű tudósítások. A változásra tekinthetünk úgy, mint a kibővült nyilvánosság és a szólásszabadság megfizetett „tanulópénzére”, de valószínűleg ennél többről van szó, a tendencia nem ideiglenes.

Média- és kommunikációtudomány, III. tagozat: Társadalmi és politikai kommunikáció

Somody Kristóf (kommunikáció- és médiatudomány MA/ ZSKF): Társadalmi nemek és nacionalizmus. Konzulens: Jablonczay Tímea (ZSKF). I. hely Dolgozatában a 19. századi magyar reformkorban születő, majd a dualizmus időszakára megszilárduló nemzeti diskurzus nyelvi reprezentációs gyakorlatának vizsgálatával tárja fel a nacionalizmus és a társadalmi nemi szerepek közös gyökereit. Azt a feltevést kívánja alátámasztani, mely szerint a nacionalizmus – mint totális ideológia – a nőt alárendelt státuszba helyező társadalmi szerepfelfogások egyik legfőbb tartópillére, amely alapvetően strukturálja a „feminin” és „maszkulin” kategóriák rendszerét a kölcsönös kizárások mentén, a kívülálló csoportoktól önmagukat megkülönböztető nemzetek közösségtudatát formáló vezérlőelvnek megfelelően. Az első szakaszban a kortárs feminista diskurzus azon elméleteit vázolja fel, amelyekre a dolgozat második részét alkotó elemzés épül. Ez utóbbihoz a szerző olyan szövegeket választott, amelyekből világosan kitűnik: nő és nemzet közötti szimbolikus kötelék mindig egy ideológiai keretben nyer értelmet, amely a patriar-

88 2. szám.indd 88

2013.06.30. 22:10:01

A címlaptervről

Takács Ákos

chális hatalom fenntartását biztosítja.

Kocsis Andrea (kommunikáció- és médiatudomány MA): A hiány emléke – az emlék hiánya. A rákoskeresztúri hősi emlékmű nyomában.

Konzulens: György Péter. II. hely

NÉZŐ

Dolgozatában azt járja körül, hogyan lehetséges, hogy több rendszerváltáson túl nem maradt kézzelfogható forrás a rákoskeresztúri hősi emlékmű eltűnésével és a hősi temető történetével kapcsolatban. A kitűzött cél, az eltüntetés időpontjának meghatározása, csak eszköz arra, hogy megfejtése során felismerhetővé váljon, hogy milyen ellentmondásos emlékezetpolitikai akaratok vagy feladatköri mulasztások rejtőznek az emlékmű történetében. A rákoskeresztúri hősi emlékművet a temető föld feletti meghosszabbításának, annak szimbólumának tekinti, és hiányát a temető emlékének hiányaként értelmezi, azt vallja, hogy eltűnése vagy eltüntetése magával rántotta a halottak – fizikai és fogalmi – emlékét is. Fontos ugyanakkor elválasztani is az emlékművet a temetőtől: a földben nyugvó halottak kegyeleti, társadalmi kérdéseket vonnak maguk után, míg a fölöttük magasodó emlékmű a politikai szféra játékszere. A tanulmány a temető és az emlékmű felállításának története után kitekint az emlékművek és a politika kapcsolatára, a helyszín és a gyász specifikumára, majd felvázolja, a különböző rezsimek alatt miért lehetett eltávolításra érdemes a hősi emlékmű.

A címlaptervről Takács Ákos

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem építészeti intézetének több éves hagyománya, hogy a második szemeszterben az első éves hallgatóknak olyan épületet kell tervezniük, amit aztán június-júliusban közösen, jellemzően faanyagból megépítenek. A program célját és hasznosságát felesleges hosszan ecsetelni, az alapvetően elméleti szakembereket képző oktatásban kuriózum a kivitelezéssel párosuló, csoportos együttműködésen alapuló ismerkedés, tapasztalatszerzés.

Az idei feladat egy Mátrakeresztes és Gyöngyöspata között fekvő turistaház nyári főzőétkező pavilonjának megtervezése volt. A funkcionális megkötéseken túl csak a fa mint használandó építőanyag szerepelt korlátozásként.

89 2. szám.indd 89

2013.06.30. 22:10:01

Takács Ákos

A címlaptervről

NÉZŐ

A helyszín egy különleges atmoszférájú, a fák által falként elzárt, kör alakú tisztás, két nagyobb (étkező, konyha, alvóhely, fürdőszobák) illetve több kisebb kiszolgáló épülettel.

A helyszínen nincs kiépített infrastruktúra, a vizet a forrásból merítik, a fűtést és a főzést fával oldják meg.

Jellemzően budapesti, de mindenképpen városi fiatalok csoportjainak lazább-szorosabb társulása tartja fenn a kulcsos házként működő komplexumot. A tagokra személyes beszélgetéseinkből leszűrve jellemző, hogy egyszerre több területen dolgoznak, a kortárs tendenciáknak megfelelően klasszikus karrier helyett dinamikusan alkalmazkodnak a munkaerőpiac szűkös lehetőségeihez, érzékenyek az innovációra, függetlenek és mobilisak.

A méhészet és a kísérleti állattenyésztés az ország egyes pontjain összeegyeztethető a fővároshoz kötött ipari alpinizmussal stb. Az elvonulásnak, amit Hidegkút jelent számukra, nem a természethez való visszatérés toposza a fő motívuma, sokkal inkább a valódi közösség iránti vágy. A cselekvés városának (City of Doing) individuális gyökértelenségéből, az alkalmi és végletekig mobilizált munkavégzésből, az egyszerűen levés („city” of being) kollektív, biztonságot adó helyére érkeznek, ahol még lehetségesnek tűnik valamilyen helyhez kötött identitás kialakítása. (Ez – a jelen esetben erősen redukált – gondolat a kurrens építészetelméleti viták egyik fontos csapása.)

A kiértékelés eredményeként végül Baki Áron terve került kivitelezésre. A 20 éves építészhallgató a koncepciót részben a hely építészeti morfológiájára reflektálva, intuitívan alakította ki. A tervhez hozzátartozik az anekdota, hogy az első terepszemlén a tervező nem vett részt, az egyik ott készült fotó alapján, egy optikai csalódás miatt született meg a két különböző méretű és funkciójú tömeg egymásba tolásának ötlete. Két egymástól a valóságban függetlenül álló tárolókamra közös sziluettje szolgált inspirációként. A terv érzékeny kapcsolatban áll a hely karakterével. A kisebb alapterületű és magasságú pavilonban a konyha funkciói kaptak helyet, míg a nagyobb tér mobil bútorzatával lehetőséget ad a közös étkezésekre, a gyülekezésre, társalgásra. A terv értékei a belső térben bontakoznak ki teljességükben, a gondosan megkomponált, hagyományos és modern elemeket vegyítő szerkezet, a tömegek finom áthatása különleges hangulatot, fényhatásokat teremt.

Az eltérő arányú terek szerkezeti függetlensége könnyeddé teszi az összhatást. A megtört hossztengelyre komponált térsor, melyet a konyha munkapultjánál egy áttört lécezésű fal zár le, szakrális térre emlékeztet, amely akár kritikaként is megfogalmazható. Ugyanakkor megfontolandó, hogy a fentebb leírt tisztás által kijelölt mikrovilágban az új pavilon többet jelent egyszerű főző-étkező alkalmatosságnál. Olyan tér jött létre, amely alkalmas arra, hogy – helyt adva a közösséget alakító és kialakító, saját identitást meghatározó rituáléknak (a közös étkezésektől, a közös zenélésen át a közösség tagjai vagy egésze számára fontos ünnepek befogadásáig) – a nagybetűs Hely lelkévé váljon.

90 2. szám.indd 90

2013.06.30. 22:10:01