dők), számtalanszor lelepleződik a regényben. Ez amúgy is Végel életművének egyik meghatározó mozzanata, a regény szépen beépül a Végel-mitológiába. És nem csak az ideálromboláson keresztül, az egyes történetek előre-hátra utalnak az életműben, van, aki egyenesen újrahasznosításról beszél a Neoplantával kapcsolatban. Ez az újrahasznosítás nem feltétlenül rossz, a Neoplanta Végel életművének (és az idevágó vajdasági szépirodalomnak, pl. Gion Nándor egyes történeteinek) egyfajta szintéziseként is felfogható. A többnemzetiségű helyszíneken játszódó alkotásokban legtöbbször a nyelv, a különböző nyelvek és a nyelvek különbözősége valamiképpen tematizálódik. A Neoplanta sem kivétel ez alól. A cselekmény több pontján éppen a nyelvtudás jelenti a különbséget élet és halál között, nem ritkán alkalmaz a szerző hangulatfestő, szerb betéteket. Ugyanakkor sajnos a regényben a különböző szerepeket betöltő személyek néha túlságosan is ugyanazt a nyelvet beszélik, ez a nyelv pedig sokszor túlzottan választékos, ezért a szereplők szájába adott szöveg gyakran papírízű. Érdekes módon Végel a regény feltételezett olvasóközönségének legközvetlenebb háborúélményét, a kilencvenes évek háborúit a többiekhez képest csak érintőlegesen tárgyalja. Nagyjából a szocializmus bukása az utolsó megjelenő történelmi esemény, de már vele is csak egyetlen fejezet foglalkozik (A Kapitalizmus belopakodik a Szabadság térre), és a regény korábbi, erőteljesen referenciális, konkrét történeteihez képest ezt is csak homályosan, egy álomképen keresztül látjuk. Igaz, álomnak azért ez elég konkrét: az elbeszélő a Dunába hajítja a Tito-stafétát. Viszont ezután se joghurtforradalom, se szendvics, se Otpor. Annak, hogy a kilencvenes évek jórészt kimaradtak a regényből, nem csak az az oka, hogy Végel nem akarta elmesélni azt, amit a befogadói közege amúgy is tud, hiszen az írók legtöbbször éppen ezt teszik. Nem is az, hogy a „nagyszerb” őrület már nem úgy volt megszállás, mint a magyar vagy a jugoszláv megszállások, mert lényegét, szellemiségét tekintve éppen olyan volt: akkor is új csoport jött, és a „két láb rossz, négy láb jó” szellemi szintjén álló ideológiáját erőltette a fegyverek erejével mindenkire. Tehát eddig még semmi sem magyarázza ezt a – látszólag túlságosan a – múltba révedő hozzáállást. Ne felejtsük el, hogy mire ideérkezünk a regény olvasásában, már megkaptuk az 1920-as, az 1941-es és az 1944-es megszállások képeit. Ez a népmesei három elég ahhoz, hogy tudjuk, hogy működnek a dolgok. A történet utolsó megszállásának már kifelé kell mutatnia, az eddig sorjázó konkrétumok, referenciák már gúzsba kötnék az ábrázolást, a múltba betonoznák. A történet utolsó idősíkjával foglalkozó fejezetek csupaszsága, álomszerűsége már egy Jan Kott-i módon működő mechanizmust tár elénk. Ahogyan Shakespeare királydrámáit összefüggő történetként olvasva, egy idő után a királyok és lordok nevei szinte már nem is fontosak (mindig van egy Richárd, egy Edvárd, egy Clarence), úgy itt sem számítanak már a felszabadítók/megszállók konkrét tulajdonságai. Tudjuk, hogy a lobogóik különböznek, de a szándékaik egyformák. A történelem mint mechanizmus a főszereplő. A regény záróképe is ebbe a gondolatsorba illeszkedik (noha nem teljesen egyértelműen): a Tesla utcában megjelenő prototipikus idegen megint elindul felszabadítani a várost. Eltolja a fiákert, „és most viszi”, mint Örkény egypercesének hőse a mérgezett pogácsát. Irodalom Kott, Jan. 1970. Királyok. In Kortársunk, Shakespeare. Budapest: Gondolat Kiadó. Örkény István. 1987. Végzet. In Egyperces novellák. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó. Végel László. 2013. Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Budapest: Noran Libro Kiadó.
71