érthetően kiáltsatok, hogy a futók egyetlen pillanatig se érezzék „elveszettnek” magukat. Ha futóként veszel részt a gyakorlatban, a mozgás során végig emeld magasra a térdeidet. Ha netán elesnél - ami roppant valószínűtlen -, egyszerűen csak tartsd ki magad mellett a karod, és guruld ki az esést, lazán, anélkül, hogy megijednél, vagy elhagynád magad. A legfontosabb tanácsom az, hogy mindig maradj mozgásban. Ez a gyakorlat valóban versenyfutás az ismeretlenbe, és - mint az életben általában - a legjobb, ha folyamatosan tovább haladsz előre, ahelyett, hogy visszafordulnál. Habár kezdetben hajlamos leszel hátrahúzott vállal és fejjel futni, meg kell tanulnod előre irányítanod a tested, a sötétséget fürkészve, és meg kell tanulnod behatolnod a sötétségbe, ahelyett, hogy félnél tőle. Tudatosítsd magadban, hogy semmiféle veszély nem fenyeget, hogy a technika célja az ismeretlenbe való behatolás elfogadása, ami sokkal inkább csodálatos és örömteli, mintsem ijesztő, félelmetes vagy erőszakos dolog. Gyakorlatilag, ha képes vagy engedni, hogy tested belerohanjon a sötétségbe, még nagyobb sebességet is elérhetsz, mintha nem lenne bekötve a szemed. Ennél a technikánál is nagy segítségedre lesz, ha nem próbálod meg vizualizálni a környezetedet. Semmi értelme a rohanásnak, ha közben megpróbálod elképzelni, mi vesz körül; sokkal jobb, ha elfogadod és megéled a sötétséget. A gyakorlatot végzők sokszor számolnak be az úgynevezett „alagút-hatásról”. Ez a jelenség akkor következik be, ha úrrá leszel a félelmeiden és teljesen elfogadod a sötétséget: abban a pillanatban úgy tapasztalod meg a sötétség érzetét, mintha egy fekete alagúton szédítő sebességgel száguldanál keresztül. Olyan, mintha egy szánkón ülnél; a test úgy érzi, mintha húzná előre valami, megtelik örömmel, eufórikus boldogsággal, és afféle intenzitást érez, ami a létezés és a tudomás olyan állapotába juttat el téged, melyet teljes joggal nevezhetünk a másik énnek.
TIZEDIK FEJEZET
A HARCOS LEGNAGYOBB SZERELME A MODERN VILÁG: SZERETET NÉLKÜLI TÁRSADALMAK A magány az emberi lét szükségszerű velejárójának tűnik. A köznapi ember számára a magány a világgal és a többi emberrel kialakított valószerűtlen kapcsolat legközvetlenebb kifejeződési formája. Rengeteg ember vesz körül minket: a családunk, a barátaink, a főnökeink és a beosztottaink, a szomszédaink, de mindennek ellenére mindig egyedül vagyunk. Megtanítottak minket, hogyan kell birtokolni és használni, versenyezni és hazudni, félni és elrejtőzni, de arra nem, hogyan teremtsünk kapcsolatokat, hogyan kommunikáljunk, és hogyan szeressünk. Mindet úgy rendezünk el magunk körül, hogy továbbra is különállóak maradjunk. Nemcsak az emberek tömege, de a természet is körülvesz minket, ezernyi színben és formájában: a fák és az állatok, a folyók, a tengerek és az óceánok, a sivatagok, őserdők, tavak és hegyek, egy varázslatos bolygó, melyet arra teremtettek, hogy ott éljünk s belakjuk azt, az égbolt csodálatos színei, hogy legyen miről álmodnunk. De ezek egyike sem gyakorolja ránk a legkisebb hatást sem: továbbra is egyedül vagyunk. Megtanultuk, hogy a világon rengeteg, többé-kevésbé védtelen dolog van, melyek csak azért léteznek, hogy használjuk őket. Úgy tűnik, egész történelmünk másból sem áll, mint a természet használására és kihasználására irányuló képességünk folyamatos fejlesztéséből.