
6 minute read
ANYANYELVE: A SZENTÍRÁS
Nem gondolja, hogy övé az érdem, de Visky András elismeri, hogy meglepően sikeres tavaly megjelent új könyve. A történethez egy román lágerből származnak az első emlékei, ahol egyetlen könyvük a Biblia volt. Édesanyja naponta felolvasott belőle hét gyermekének, miután a református lelkész édesapát koncepciós perben 22 év börtönre ítélték. Visky András szerint mindannyiunk feladata, hogy „az életünket beleírjuk a bibliai elbeszélésbe.” Kitelepítés című regényével ezt ő teljesítette.
„Mindent megjegyzek és majd mindent megírok, ha eljön az ideje.” Négyévesen ezzel a mondattal vigasztalta síró édesanyját a lágerben. Azt is írja, hogy akkor a megírok szót a megbosszulok szinonimájaként használta. Hogy érzi most? Megbosszulta?
Advertisement
A könyv megírta magát, és én része lehettem ennek a folyamatnak. Amennyiben sikerült elmondanom a történetet hazugságok nélkül, akkor a bosszú is vég- bement. Ez a szelíd bosszú az egyetlen, ami meg van engedve az embernek, hogy a saját szenvedés- vagy kirekesztettségtörténetét az isteni elbeszélés részévé tegye.
Abszurd vigasztalás volt ez édesanyámmal szemben, aki időről időre tehetetlennek mutatkozott abban, hogy életben tartsa a gyermekeit, főképp, hogy – nem egykettő, hanem – hét van belőlük.
Később színdarabot írt az édesanyja helytállásáról. Mit szólt ő a Júliához? Édesanyám a Júlia ősbemutatója után azt mondta nekem, „minden szava igaz és minden szava hazugság.” Ezzel nagy ajándékot kaptam tőle, mert bátorított a tekintetben, hogy a fikció nagyon pontos elmondásra képes, és a fikció nyelve igazságbeszéd lehet.
Tehát egyfajta szabadsággal írta meg a könyvet, amit az édesanyjától kapott?
Ez nem csak szabadság volt, hanem feladatmeghatározás is: a könyv minden szavának igaznak kell lennie. Ahhoz, hogy a fikció átélhető legyen, pontosan kell ismerni a valóságot. Sokat készültem. Az édesanyám és apám emlékiratait is használtam és a Történeti Levéltár idevágó anyagait is olvastam. Rekonstruálnom kellett egy nagyon enigmatikus, rejtélyes közjátékot, amikor Răchitoasa lágerből bennünket Freidorfba visznek, ahol megpróbálnak elhelyezni hét gyereket és az anyánkat egy tenyérnyi, cigányok által épített házacskába, amibe fizikailag nem fértünk be ennyien. Majd onnan visznek minket a lágerbe, ezúttal Lăteştibe. A szolidaritás minimumát sem tapasztaltuk. Anyám az emlékirataiban nem ír erről az időszakról, a megaláztatásról és a szenvedésről. A testvéreim is meglehetősen elfojtották magukban ezt az időszakot. Ezzel a titokkal kellett megküzdenem kétfejezetnyi anyagban.
Testvéreivel is egyeztették az emlékeiket?
Sokat segítettek, meggyőződtem arról, hogy a valóság és a történelem megismerhetetlen, a történelem a folyamatos átírás tárgya. A testvéreim beszámolói olykor homlokegyenest vitatkoztak egymással, de ez engem felszabadított és boldoggá tett, mert eszembe juttatta a Lukács-prológust (Lukács evangéliuma 1. rész, 1–4. vers). Ez az egyik kedvenc evangéliumi részem. Lukács valósághajhász volt, és itt elmondja, hogy azok az események, találkozások, tanítások, amelyek beváltják magukat bennünk, és amelyek a sejtjeink szintjéig átélhetővé váltak számunkra, azok élettényekké lettek. Szerintem egy hívő ember számára Isten is ilyen élettény. Egymás valóságérzékelését pedig el kell fogadnunk, legalábbis én azt értettem meg, hogy ez tesz minket emberré.
Tehát elfogadták az ön valóságérzékelését?
Nem adtam oda nekik a könyvet kéziratban, még a feleségemnek sem, mert hamar föl kellett ismernem, hogy a kockázatot csak én vállalhatom, ez nem kollektív könyv, hanem egyéni nézőpont, a kitelepítést átélő néhány éves gyermeké, és az ezt most elbeszélő felnőtté egyszerre. A legjobban a legidősebb testvérem véleményétől féltem, hiszen Ferenc testvér emlékszik a legtöbbre, ő viszont lenyűgöző szeretettel, nagyvonalúsággal és lelkesedéssel viszonyul a könyvhöz. Az első mondata az volt a kötetről, hogy „nagy könyvet írtál, András.” Ő is regényként olvasta a Kitelepítést, ami nem alacsonyabb rendű megismerése a valóságnak, mint a tudományos, sőt ellenkezőleg, ez az ember testi tapasztalatait mintegy közreadja, és létrehozza a közös jelentések közösségét. Utóbbit abból tapasztalom meg, hogy a könyvbemutatók után sorra jönnek oda hozzám olvasók, akiknek hasonló sorsban volt részük. Örömmel köszönik meg, hogy végre az ő történetük is el van mondva.
Ezzel a könyvvel helyére került az apaképe?
Nem tudom lezártnak tekinteni. 65 éves vagyok, talán ideje volna felnőnöm, de nem tudok így gondolni rá, mint ami lezárulhat. Az apakép alakítása boldog feladat számomra, megszűnt nyomasztóvá válni, sőt örülök, hogy ez feladat maradt nekem, és meg is fog maradni, amíg élek. Évek óta megszűntek a nyomasztó álmaim, korábban gyakran álmodtam, hogy nem ismerem meg apámat, vagy, hogy ő nem ismer meg. A halálával nehezen tudtam szembenézni, akkor súlyos elveszettség-érzés lett úrrá rajtam ismét, de mára ez elmúlt.
A szexualitásról is bátran ír, feltételezem, hogy vannak keresztyén olvasók, akiket ez akár meg is botránkoztat. Miért érezte fontosnak leírni a szülei szerelmének testi részleteit?
Ha ez megbotránkoztat hívő embereket, akkor – nem akarok persze fennhéjázó lenni – a könyv elérte a célját. Ugyanis, ha az Énekek énekét, Eszter könyvét vagy a Szentírás sokféle véres eseményét, de inkább kijelentését nem tartjuk megbotránkoztatónak, akkor attól tartok, hogy nagyon is domesztikált, megszelídített Szentírást olvasunk. A négy evangélium nap mint nap meg tud botránkoztatni. A hittapasztalat a blaszfémiatapasztalattal közvetlen közelségben helyezkedik el. Jézust egy blaszfém kijelentésért feszítették keresztre, és szeretném hangsúlyozni, hogy mi is, jó keresztények, és én is keresztre feszíttettük volna. Ha most megjelenne közöttünk a Megváltó – nem az utolsó ítélet dicsőséges Krisztusaként, hanem önmagát megosztó szelíd tanítóként, akkor megint keresztre feszítenénk.
Amennyiben a keresztyén ember nem így gondol magára, nos akkor, attól tartok, hogy egy polgári, biztonságos, garantált vasárnapi ebédes hittapasztalattal van dolga. A hideg és tűzforró paradoxont, amit a Jelenések könyvében olvasunk, úgy kellett értelmeznem, hogy az Úristen szívéhez sokkal közelebb vannak az áttetsző, őszinte „hidegek”, mint a magukat Jézus klubtársainak gondoló langyos vallásosok.
A keresztyén gondolatot sokkal drámaibban fogom fel, mert ilyen Istennel találkoztam. Isten olyanynyira megtisztította és közvetlenné tette az ő gyermekeinek a hitét – azokról beszélek, akik a szemem előtt élték tanúságtevő életüket, miután súlyos börtönbüntetéseket szenvedtek el –, hogy már nem féltek a szavaktól. Istenhez is valamiféle gyermeki, felfoghatatlanul tiszta és boldog szerelem fűzte őket. Én sem hiszem, hogy félnünk kellene a szavaktól.
Egyébiránt nem a szüleim szerelmi életét írom le, hanem a regény két hőséét, az egyiket Anyánknak, a másikat Apánknak hívják. Csak a saját szerelmi életemet ismerem valamelyest, az övékét nyilván nem. Egyébként a Szentírásban olvasható blaszfém leírásokat meg sem közelíti a regény, ahhoz nem vagyok elég bátor.
Régóta kereste a formát, hogyan mesélhetné el családja megdöbbentő történetét.
Igen, erre a bibliaformára találtam rá. Remélem, hogy ez az olvasók számára is megszólító, és befogadó forma. A könyv nem kényszerít a folyamatos lineáris olvasásra, ez is segítheti az olvasót a kor: egy abszurd, magát ateistának hirdető, de nagyon is vallásos struktúrák szerint berendezkedő diktatúra megértésében.
Miben nyilvánul még meg a bibliai forma?
A Szentírást is folyamatos elbeszélésként és kinyilatkoztatásként olvassuk. De ennek az olvasatnak az igazságához a Szentlélekbe vetett hitre van szükségünk. A Szentháromságnak ezt a személyét a lehető legközelebbnek érzem az alkotáshoz, hiszen ő az, aki megnyitja az Írást, miközben az általa feltakart értelem soha nem végső, soha nem befejezett, hanem újabb és újabb jelentésekben részesít bennünket. Számomra ez mutatkozott mintául.
Ez persze nagyon elbizakodottan hangzik, mintha a Biblia párját akartam volna megírni, de nem egészen erről van szó, hanem hogy nekem tulajdonképpen nincs más nyelvem, csak a Bibliáé. Anyám a lágerben, majd miután apám hazajött a börtönből ő is, azaz a Szentírást előttünk megnyitó szüleim belemártottak a Biblia végtelen hullámzásába, sőt, olykor bele is dobtak a könyvbe. Nincs a testemnek egyetlen felülete sem, amit ne járt volna át ez az áramlás. Bármilyen más nyelv vagy forma biztosan hazug lett volna. Igenis az a feladatunk, hogy beleírjuk az életünket a bibliai elbeszélésbe.

Románul is megjelenik majd a könyve?
Persze, és nem csak a román, hanem más nyelvek irányába is elindult már a kiadó. A román megjelenés különösen fontos számomra, hiszen egy magyar család nézőpontjából elmondott román gulágtörténet a könyv.
Ha már kiadó: miért nem valamelyik egyházi kiadó adta ki ezt a könyvet?
Egyrészt mert a Jelenkor szerzője vagyok, másfelől meg semmiképp sem szerettem volna a regényt valamiféle egyházi szubkultúrába bezárni, hiszen az egyházban szocializált olvasók – amint máris tapasztalom – megtalálják, szeretik és a magukénak érzik a könyvet. Én inkább azt szerettem volna, ha ez a történet az irodalmi elbeszélés részévé válik és így provokál beszélgetéseket, sőt, akár vitákat is. Az bennem sose merült fel, hogy ez a könyv sikeres lesz.
Akkor hát mi lehet a sikere titka?
Arra jutottam, hogy úgy tűnik, a könyv nem használ semmilyen értelemben – sem ideológiai, sem politikai, sem vallási értelemben –konfliktuális, revansista hangnemet, nem moralizál és nem bélyegez meg senkit. Valamilyen valóságosan létező hiányt, azaz inkább evidenciát érintett meg a magyar, és hátha nem csak a magyar társadalomban. Azt tudniillik, hogy elsőrendűen emberek vagyunk, tehát szóba tudunk állni egymással, bármilyen különbözőek legyenek is a tapasztalataink.
Úgy tűnik, hogy a könyv ellenáll mindenféle kisajátításnak, miközben egyre inkább közösségi reprezentáció is, azaz a református egyházon belül kibontakozott ébredési mozgalom erdélyi szárnyának az elbeszélése is. Amennyiben valóban így volna, nos, akkor alig elviselhető ajándék számomra. Mert akkor igazságtétel is, a maga szelíd módján.
A sikert, noha örülök neki, el is hárítom magamtól. A könyv sikeréért nem magamat tartom felelősnek.
Hanem kit?
Valami angyali összeesküvést érzek a háttérben. Néha göcögő angyali nevetéseket is hallok, amikor a siker szóba jön. Most azon dolgozom, hogy eltávolodjak a könyvtől, és ha olvasok róla valamit, akkor nem szerzőként, hanem mint a könyv olvasója lépek párbeszédbe egy másik olvasóval. Olyan dolgokat is észrevesznek, amiket én nem.

Ez zavarja?
Nem, dehogy, a szöveg mindig több mint a szerzője, mindig kiszámíthatatlan, és a szerző helyesen teszi, ha nem kontrollálja a saját szövegét. Amennyiben Isten nagyon következetesen kontrollálná a Szentírást, már rég nem is léteznénk.
Lesz a Kitelepítésből film?
Ha lesz, nem én fogom megcsinálni. Egy filmrendező barátom szerint nem könnyű feladat a sok gyerekszereplő miatt. Tompa Gábor rendező barátom pedig azt mondta a regényről, hogy nagyon filmesen van megírva.
Hegedűs Márk
Képek: Füle Tamás, Kapás Csilla