A LAPOKAT AZ ÚRISTEN OSZTJA

Úgy érdemes élni, ha kicsit jobb állapotban hagyjuk magunk mögött a világot, mint ahogy találtuk – a cserkészet alapítójának üzenetét Szabó Márton is vallja.

A dunamelléki beruházási főigazgatóval családi örökségről és a cserkészet jellemformáló hatásáról beszélgettünk.

Szabó Márton csaknem egy éve vezeti a dunamelléki Beruházási Főigazgatóságot, amely elsősorban az állami, másodsorban az egyházkerületi forrásból megvalósuló építési beruházások szervezésére és felügyeletére jött létre. A pályázati, fejlesztéspolitikai világból érkezett igazgató útja kisebb informatikai kitérővel vezetett a beruházási projektmenedzsment felé: „Amikor a főigazgatóság megalakult, az volt az elsődleges feladatunk, hogy megpróbáljuk a beruházási feladatokat rendszerezni, még átláthatóbbá tenni, hogy az egyházkerület vezetése számára könnyebben tudjunk visszajelzéseket adni arról, melyik folyamat hol tart” –mondja a kezdetekről.

Bár az előző püspöki ciklustól kezdődően templomok, parókiák, gyülekezeti házak, iskolák épültek és újultak meg nagy számban, legnagyobb projektjük mégis a Ráday Ház részbeni újjáépítése és menedzselése volt. Ha éppen az esperesek fordulnak hozzájuk szakvéleményért, már a folyamat legelejétől tudnak és szeretnének segíteni: építési terveket ellenőriznek vagy helyszíni műszaki szakértést, helyzetfelmérést végez- nek. Feladataikhoz jó alapokra, a Veres Sándor főgondnok irányítása alatt működő támogató csoport kiváló munkájára és tapasztalatára építhettek – mondja Szabó Márton. A Beruházási Főigazgatóság figyel a jogszabályi keretek betartására, és igyekszik eligazodni az ingatlankérdések útvesztőjében is.

„A jó szervezeti struktúra és munkamegosztás azért fontos, hogy az átláthatóság kívánalmának teljes mértékben meg tudjunk felelni –ezért is kezdtünk kiépíteni egy informatikai rendszert, amely gyorsabbá és követhetőbbé teszi a munkánkat. Amikor az egyházkerület beruházási projektjeibe belekerültem, még kedvezőbbek voltak a gazdasági kilátások, azóta az ukrajnai háború és a gazdasági válság miatt a már megkezdett beruházások célba juttatására koncentrálunk elsősorban. A tervezőasztalon vannak még templom-, parókia- és iskolaépítési projektjeink, bízunk benne, hogy egyszer ezekbe is belefoghatunk” – számol be a jelen feladatairól.

Az, hogy ő maga az egyházban vállaljon munkát, egyáltalán nem volt magától értetődő – árulja el. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, édesapja, Bogárdi Szabó István korábbi dunamelléki püspök miatt kerül pozícióba. Az viszont mindig fontos volt számára, hogy a munka többről szóljon, mint a napi betevő megkeresése. „A munkának nemcsak az az olvasata, hogy bejárok dolgozni, aztán hazamegyek, megnézek egy sorozatot, másnap duzzogva fölkelek, ismét bemegyek – ennél több az élet. Nekem mindig fontos szempont volt, hogy olyan munkát vállaljak, amelybe ezt a többet bele lehet tenni. Sokat dolgoztam világi környezetben, piaci cégnél vagy államigazgatási szervezetben, ehhez képest az egyházkerületnél egész más szellemben dolgozhatunk együtt.”

Szabó Márton felmenőitől is komoly lelki útravalót kapott: dédapja Szabó Imre egykori fasori esperes, apai nagyszülei Szabó Imre és Szabó Éva sárbogárdi lelkipásztorok voltak, anyai nagyapja pedig Szabó Andor hencidai lelkipásztor. „Viszonylag egyértelmű volt, hogy a lelkészi szolgálat nem az én utam, ennek pedig egyszerű az oka: nem kaptam elhívást Istentől. Persze, ilyen felmenőkkel nem is lett volna könnyű erre a pályára vállalkozni, megfelelésből viszont nem akartam a teológiára jelentkezni, és ezt a szüleim sem várták el tőlem. Hogy kiből mi lesz, nem csak a mi döntésünk, a lapokat az Úristen osztja. Ez segített ezt a kérdést magamban helyre tenni.”

Beruházási főigazgatóként törekszik az elődeihez hasonló, példaértékű életet élni, még ha ennek megvalósítása nem éppen a legegyszerűbb feladat. „Ez összecseng a cserkészpedagógiával is, amit kisgyerekként és később cserkészvezetőként is próbáltam a társaimmal együtt képviselni. A cserkészetben úgy tartjuk, a vezetés elsősorban példaadás, és ugyanezt tapasztaltam családi közegben is, beleértve a nagyszüleimet, a nagynénéimet és a nagybátyáimat is. Ez nem csupán jó magaviseletet jelent, hanem példát a hitben, a szolgálatban, a családi életben, a munkában, a testvéri szeretetben, a tudományhoz való hozzáállásban. Nemcsak édesapámat emelném ki e tekintetben, hanem édesanyámat is, aki jó példát adott arról, mit jelent az a háttérmunka, amit egy család működtetéséhez kell elvégezni. Csendesen, türelmesen terelgetett, sok példaértékű dolgot tett, mindent megadott nekünk, amiért nagyon hálásak vagyunk a testvéreimmel.”

Szabó Márton a nagyobb családi találkozókból is sokat merített. Mind a négy nagyszülővel szo - ros kapcsolatot ápoltak – meséli. „Sokat jártunk le Hencidára és Sárbogárdra is. A megtérésemben nagy szerepe volt a sárbogárdi nagypapámmal folytatott beszélgetéseknek. Sokan azt gondolják, egy lelkészgyerek tudja, hogy kell megtérni, neki ez magától menni fog. Én azok közé tartozom, akiknek ez sokkal hosszabb út volt. Persze, tudtam, hogy kell viselkedni a ’templomos közegben’, de a hitre jutásom nem pontszerű volt. Mind a négy nagyszülőm élettörténete nagy hatással volt rám ebben is, az ő könyveik – lelki üzeneteik – is formáltak engem.”

Dédszülei – köztük Szabó Imre esperes – élettörténetével mostanában ismerkedik mélyebben. „Most kezdem igazán megérteni, milyen viszontagságos korban éltek ők, és hogyan álltak helyt. A kommunizmusban próbálták betörni a hencidai nagyszüleimet is, de nem tudták. Igaz, a nagypapa nem is mozdulhatott ki más gyülekezetbe, pedig jelentős tudományos pályát futhatott volna be. Amilyen kényelmes korban élünk, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ha ma én kerülnék hasonló helyzetbe, tudnék olyan erős lenni, mint amilyen erősek a felmenőim voltak. Hálásak is vagyunk családilag, hogy sok írásos emlék megmaradt tőlük, sőt még egy-egy hangfelvétel is.”

Sokat tanult édesapjától, Bogárdi Szabó Istvántól is, aki tizennyolc éven át töltötte be a dunamelléki püspöki tisztséget. „Azt, hogy hogyan kell a lelkipásztorokkal, presbiterekkel kommunikálni, otthonról hozom. Tanulságosak voltak édesapám tanmeséi is a vasárnapi ebédlőasztalnál arról, hogy mennyire fontos rendszerezetten, átláthatóan és becsületesen gazdálkodni a ránk bízott anyagi javakkal. Van, amikor a pénz kísértése legyőz embereket, de az is előfordul, hogy csak egyszerűen a figyelmetlenség miatt alakulhat ki visszásság. Ha valaki sok pénzzel dolgozik, oda kell figyelnie arra, hogy sose legyen takargatnivalója. A pontos elszámolás mindennek az alapja – ezt tanultam otthonról. Persze, kell bátorság egy építkezéshez, de közben egyenesnek, őszintének kell maradnunk.”

Az etikus vezetés és a vezetői erények különösen is foglalkoztatják. „Ha egy vezető csupán annyit szem előtt tartana, amennyit a Bibliában olvasunk a szelídségről, a béketűrésről, az alázatról, a kitartásról, a vigasztalásra vagy a meghallgatásra való képességről, már az is elegendő kiindulópont lenne. De abban is tudatosnak kell lennünk, hogy merjünk tükörbe nézni, és magunkat is legyen bátorságunk értékelni. Ha valami félremegy, ha túl nagy a nyomás, ha nehezen tudunk kezelni egy konfliktust, akkor különösen fontos az önreflexió, és ebben a mi hitünk sokat segíthet. A vezetők sokszor nemcsak kifelé és nemcsak a hierarchiában felfelé, hanem saját maguknak is nagyon akarnak bizonyítani. Ha a bizonyítási vágyból fakadó szorongást magukban tartják, saját magukat betegíthetik meg, ha viszont szabadjára engedik, akkor másokat. Emberekkel foglalkozni nehéz dolog, mert az érzéseik, moráljuk, motivációik, hangulatuk hullámzó, és az is dolga a vezetőnek, hogy odafigyeljen az embereire, amennyire lehet. Ehhez bizalmi légkört kell kialakítani, ami megint csak elsősorban a vezető dolga. Sokat jár a fejemben a sárbogárdi nagypapa gondolata a magatartásról – szelídség, alázat, nyugalom (mini praxis pietatis) – szeretném ezt mindinkább beépíteni a vezetői minőségembe; nem könnyű feladat.”

A vezetéshez is szükséges bibliai mércét sok éven át volt alkalma gyakorolni a cserkészetben is, ami voltaképpen az élménypedagógia – cselekedve tanulás – eszközeivel hat már egészen kicsi gyerekekre. „Amiatt létezik ma is a cserkészet, mert szükségünk van példaképre, akit követhetünk, a gyerekek pedig erre még fogékonyabbak. Nagy ereje a cserkészpedagógiának, hogy kint vagyunk a természetben, az erdőben, közösségben vagyunk, sátorban alszunk, esténként tábortüzet rakunk, szinte egész nap játszunk – legalábbis gyermekként így éljük át –, és erre fűzzük fel a cserkésztörvények szerinti életet, ami azzal kezdődik, hogy a cserkész feltétlenül igazat mond. Ez a vezetővé válásban is fontos erény, ahogy az élet minden területén. A kötelezettségeink csúcsa pedig az Istenért, a hazáért és az embertársainkért végzett szolgálat. A cserkészetben megélt tapasztalatok megtanítják a fiatalokat arra, hogy olyan dolgokba érdemes fektetni, amelyeknek van értelme, értéke. Sokat forog a fejemben az a mondat, amit a cserkészet alapítója, Robert Baden-Powell hagyott ránk: próbáljuk meg egy kicsit jobb állapotban itt hagyni a világot, mint ahogy találtuk. Az értékmérőt ez adja a mostani munkámhoz is, hiszen egy templom vagy egy iskola 80-100 év múlva is szolgálhatja azt a közösséget, amelyiknek épül.”

Összekötni a múltat és a jövőt –ez a törekvés érhető tetten abban is, ahogy a moldvai csángó népzenét felfedezi és szélesebb körben is megismerteti. Amikor kisgyermekként próbálták zenére tanítani, még nem volt kitartása hozzá. „Kiskamaszként egy Zurgó-kazettát hallgatva nagyon megtetszett a moldvai csángó zene, és a Csángó Bálra is mindig hivatalosak voltunk. Ott kezdett motoszkálni bennem, milyen nagyszerű, amikor valaki le tudja játszani ezeket a dallamokat.”

Pár évvel később megvette első furulyáját és a moldvai népi hangszeres dallamok gyűjteményét. Beiratkozott egy népzeneiskolába, tanult moldvai furulyás mesterektől és táncházakban muzsikáló zenészektől is. Ekkor már a maga kedvére játszott, órákra belefeledkezve a muzsikálásba. Nem sokkal később az általa alapított Festeres Zenekarral már rendszeresen táncházat tartottak Budapesten, aztán a Zurgó Együttesnek is állandó közreműködője lett. „A moldvai csángók mélyen vallásos emberek, volt időszak, amikor sokáig nem beszélhettek magyarul nyilvánosan, de az imádságban, az énekekben, az énekes imádságokban tovább élt az anyanyelvük” – avat be. Most a szentes énekek – archaikus énekes imádságok – inspirálják a leginkább, és szívesen feltárná azt is, milyen kapcsolódások lehetnek a református zenei hagyomány és az ő római katolikus népzenei hagyományaik között. Egy nap talán egymásba fűzve is bemutathatják ezeket a dallamokat – mondja. Az első ízelítőt ezekből a dallamokból addig is alig egyéves kisfia kapja, aki örömmel hallgatja édesapja muzsikáját. Az már biztos: neki is lesz miből merítenie.

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás, családi archívum