HITTEL, HŰSÉGGEL, HUMORRAL

Már a szocializmus időszakában betöltötte a bács-kiskunsági esperesi tisztséget, és azon kevesek közé tartozik, akiket a rendszerváltás után is újraválasztottak. A 83 éves Szabó Gábor most is hetente tart online bibliaórát. Vallja: humorral érdemes élni.

Milyen volt Szabó Gábor kisfiúként?

A zene érdekelt, de nem volt zeneiskola a faluban, Alsósegesden. Apám vett egy kivénhedt hegedűt, nagybátyám tanított. Kiderült, hogy abszolút hallásom van. Jó emlék, hogy 1954-ben konfirmáltam, meghívtam a diáktársaimat a konfirmációs istentiszteletre, többségük akkor járt először a református templomban.

Engem sehova se javasoltak felvenni a családunk vélt reakciós nézetei miatt. Aztán mivel édesapám a csurgói refi igazgatótanácsának tagja volt korábban, a kapcsolatai elégnek bizonyultak, hogy ott érettségizhessek.

Emlékszem, 18 éves koromban vezették be az áramot a parókiára, ahol felnőttem. 1958-ban kezdtem a teológiát. „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged” (János evangéliuma 17. rész, 3. vers). – Ez az Ige adott indítást és bátorítást, mert nem mertem volna állítani, hogy teljes mértékben ismerem az Urat.

Emlékeim című könyvében írja, hogy csőszi lelkészsége alatt hitmélyítő tábort szervezett, amellyel kivívta a hatalom ellenszenvét.

Igen, 1966 volt, amikor valaki feljelentett, hogy „semmi közöm a magyar szocialista ifjúság neveléséhez.” Szerintem rám akartak ijeszteni.

Aztán egy gyűlésen a püspökének – a dunántúli Bakos Lajosnak – nem tetsző felszólalást tett, felesége védelmében. Miért?

Kénytelen voltam, mert a feleségem nem kapott tanítói munkát. A Hazafias Népfront megyei lelkészkonferenciáján 1973-ban elmondtam, hogy úgy érzem, lelkészként hátrányos megkülönböztetés ér bennünket. A püspök felháborodott, fenyegetett, hogy „világvégi” gyülekezetbe helyez. És felkeresett az ÁEH megyei előadója is a megyei tanácselnök-helyettessel, hogy vonjam vissza, amit mondtam. De nem tettem.

Később Kiskunhalason volt református lelkész, ekkor került Dunántúlról Dunamellékre. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?

Aggodalommal mentem, mert heten éltünk, négy gyermekünkkel és anyósommal, úgy tűnt, nincs megfelelő lakhatási lehetőség. Mégis életem legszebb szolgálati időszaka volt a halasi. Például minden vasárnap volt hangszeres gyermek az orgona mellett. Nem is akartam elmenni, amikor felmerült, hogy esperes legyek.

Önben merült fel?

Nem, soha! Túl nagy tehernek tűnt az esperesség. Tóth Károly püspök hívatott, én pedig szabadkoztam, hogy

„ejtőernyős vagyok”, a Dunántúlról jöttem, ráadásul priuszom van: a hitmélyítő tábor és a Hazafias Népfrontfelszólalásom. Feltételnek szabtam, hogy ha megválasztanak, legyen az egyházmegye székhelye Kiskunhalas. Tóth Károly három hónap múlva keresett, hogy ezt nem tudja elintézni, az állam nem engedi, muszáj Kecskemétre költöznöm. Féltem, nagy bátorítás és erő volt számomra a 100. zsoltár második verse: „Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel!” Ekkor fogalmazódott meg bennem a három H üzenete: hittel, hűséggel, humorral! Mert csak úgy van áldás a munkámon, ha azt hittel és hűséggel végzem. Látva a sok nyomorúságot, hangsúlyos lett, hogy szolgálatomat szívbéli derűvel, humorral tudjam elhordozni, és tudjam az evangélium örömüzenetét valóban örömmel hirdetni.

Esperesként a rendszerváltozás előtt is volt „baj” Önnel?

Az első, súlyos konfrontáció 1986 tavaszán történt: Fülöpszálláson volt lelkészbeiktatás. Utána többen hívtak, hogy a tanácselnök és a téeszelnök fenyegeti azokat, akik azon részt vettek. A püspök Ausztráliában volt, a főjegyzővel tudtam beszélni, ő azt mondta, ne avatkozzak bele. Hívtam a megyei tanácselnököt, aki úgy rea- gált: ne csináljak ebből presztízskérdést. „Ebből csak azt tudok csinálni, hiszen az alkotmány értelmében szabadon gyakorolhatják a vallásukat a presbiterek” – mondtam neki dühösen. Három hónap múlva hívott a megyei tanácselnök, hogy leváltották a tanácselnököt. Meghökkentem, mert ezt nem kívántam.

Sosem próbálták beszervezni, jelentésre bírni?

De, egyszer két bőrkabátos jött be hozzám és a nemzeti felelősségről meg hazánk védelméről kezdtek beszélni. Rádöbbentem, hogy be akarnak szervezni. Sietnem kellett, mert a kántort is én vittem a temetésre, így hát mondtam, hogy bocsássanak meg, mennem kell. Többet nem jöttek és mások sem kerestek.

És kecskeméti lelkészi idejéből mire a legbüszkébb?

Annyi csodában volt részünk! Templomot építettünk a katonatelepi városrészben. Felújítottuk a belvárosi templom orgonáját, ami óriási élmény, mert ez volt az egyetlen nagyobb beruházás, amelyet az egyházközség hiánytalanul összeadott, összesen 30 millió forintot. A református gimnázium újraindítása is felemelő volt, az első osztályba járt Gábor fiam, amikor még bérelnünk kellett nekik tantermet. Az iskola épületét, az Újkollégiumot csak később kaptuk vissza az államtól. Megépítettük az internátust, megépült az Emmaus Ház, amely a délszláv háborútól kezdve éveken át tele volt... Sokan irigyeltek minket, amiért végül jól ment a hotel, a garázs. A tanítóképző egykori épülete után örökjáradékot kapott a gyülekezet, ezt a szerződést én tárgyaltam ki az akkori kormányzattal. Többmilliós bevételt jelentett ez minden évben az egyházközségnek. Hálás vagyok, hogy az Úr terveinek részesei lehettünk.

A rendszerváltozás után újraválasztották.

Igen, akkor egy zsinati döntés értelmében minden egyházkerületi és egyházmegyei elnökség lemondott, új választást írtak ki. Rajtam kívül még egy esperest választottak meg újra. Hogy miért állt mögém szinte az egész egyházmegye? Úgy érzem, azért, mert látták, hogy mindig is elszánt voltam az egyházért. Hegedűs Loránt püspök úr utasítása szerint az átvilágítási okiratomat is bemutattam. A beépített emberek óriási teológiai tévedése az volt, hogy együttműködésükkel védik az egyházat. Az Anyaszentegyház védője az Úr, vele kell kapcsolatban lenni. Ezt így gondoltam egész életemben.

Hogyan fogadták?

Volt egy frissen megválasztott esperes, aki eljött hozzám, kérte, hogy tanítsam. Elmondtam neki, hogy semmi különös, a megye összes gyülekezetének lelkésze az esperes, egyúttal a megye összes lelkészének szerető lelki atyja, barátja. Ezen felcsattant, hogy ő biztos nem így áll majd a többi lelkészhez, aztán elment.

Milyen volt a viszonya a politikusokkal, tanácselnökökkel, polgármesterekkel esperesként?

A rendszerváltozás után ugyanazt mondtam el a politikusoknak, mint korábban a tanácselnököknek: hogy miért fontos az egyház szolgálata. Volt részem elutasításban, de sok helyi gyülekezet iránti jóérzésű tanácselnökkel, polgármesterrel is találkoztam. Sokszor elmondtam: „sok mindent tudok Önről, tudom, hogy Ön a mennyei Atyánk teremtett gyermeke, remélem, meg is van keresztelve, hiszen akkor már szövetséget kötött vele, megváltásra szorul az élete, és azt is tudom, hogy ki a Megváltója.” Egyébként sohasem tettem, és nem is tehettem volna különbséget a politikusok, párttagok vagy az őket támogató emberek között, hiszen az úrvacsorát mindenki elveszi a kezemből, legyen az párttag vagy egy diakonissza, akit kisemmiz- tek. Amit én mondok a szószéken, az nem az enyém, hanem az Úr Istené.

Önként mondott le 2005-ben. Miért? Azért, mert 1992-ben egy szívós nyirokrákkal küzdött meg a szervezetem, és megértettem, hogy egy vezetőnek egészségesnek kell lennie. 2005-ben műtétem volt, ki kellett venni a szívemet a mellkasomból, egy acélrugót és egy spirált ültettek be. Az aznapi Ige az volt, hogy „Vénségetekig ugyanaz maradok, ősz korotokig én hordozlak! Én alkottalak, én viszlek, én hordozlak, én mentelek meg.” (Ézsaiás könyve 46. rész, 4. vers) Ez az Ige megvigasztalt, hogy meg fogom érni az öregkort. A műtét után május végén mondtam le a rendes évi egyházmegyei közgyűlésen, húsz év esperesi szolgálat után.

Sosem bánta meg?

Nem, sőt! Már hamarabb le kellett volna mondanom. Éreztem, hogy nem tudok már felpörögni, egyre terhesebb volt, ahogy átszőtték a számítógépes rendszerek az adminisztrációt. Minden egyházközségnek számítógépet vettünk megfelelő szoftverekkel. Jó volt a közösség. A hittanóradíjak minden visszatartás nélkül megérkeztek a lelkészekhez. A lemondásom idején topon volt az egyházmegye, úgy érzem, nem hagytam romokat az utódomra, Hegedűs Bélára.

Mire tanította a betegség?

Édesapám Igéje lett hangsúlyos, miszerint „Mindenre van erőm Krisztusban.” (Filippiekhez írt levél 4. rész, 14. vers) Mindig volt, akitől kérhettem és kaptam is segítséget. Varga László volt dunamelléki főjegyző például sokat segített kecskeméti gyülekezeti ügyekben. A kórházban pedig óriási élmény volt, hogy a magam nyomorúságában is mindenkinek beszélhettem Istenről. A debreceni kardiológiai osztályon a főorvosnő például nálunk konfirmált Kecskeméten.

Van bármi, amit megbánt?

Egyszer esperesként meg voltam róla győződve, hogy egy lelkésznek az ideiglenes helyéről át kellene mennie egy kiszemelt gyülekezetbe. De nem jól sikerült ezt kommunikálnom, és a lelkész másik egyházmegyébe menekült. Bocsánatot kértem, az úrvacsorában elrendeztem ezt, de a gonosz időnkét eszembe juttatja ma is ezt az esetet, mert sose döntöttem egyedül, mindig figyelembe vettem az illetékes gondnokok, presbiterek véleményét. Itt elfeledkeztem róla, ki is az igazi Főnök. Ha pedig valaki engem hívott főnöknek, felháborodva emlékeztettem, hogy a Főnök a nagy kegyelmű Úr Isten.

Beszéljünk a családjáról!

Érdemen felül házasodtam, a feleségem sok mindenben bátorított, amikor gyenge voltam erősített. 57 közös esztendő van mögöttünk! Sokat imádkozunk együtt, mostanában egyre több olyan testvérünkért, aki megözvegyült. Azért imádkozunk, hogy megtalálják a helyüket, küldetésüket az életben, hogy lássák, van értelme az életüknek. Négy gyermekünk, tíz unokánk, három dédunokánk van. Hála mindannyiukért!

Az egyik unokája lelkipásztor lett. Mit szól hozzá? Örülök! Nem gondoltam, hogy a tíz unokám közül bárki lelkész lesz majd, meglepődtem. Úgy érzem, komolyan veszi a dolgát. Időnként kikéri a véleményemet, sok teológiai könyvemet már nekiadtam.

Ön vállal még lelkipásztori szolgálatot?

Igen, évek óta van szerdán online bibliaórás csoportom, főleg olyanok látogatják, akik elszakadtak Kecskeméttől: volt tanítványaim, konfirandusaim, van, aki külföldön él, például Finnországban. Ők kértek, hogy vállaljam el ezt a szolgálatot. Örömmel teszem.

Térjünk vissza a zenére! Ott is okozott bajt?

Kevesebbet. Azért eszembe jut 1982, az egyházzenei nyári tábor Kölkeden, amit az Állami Egyházügyi Hivatal először betiltott. Tizenöt évig szolgáltam a Debreceni Református Kántorképző Tanfolyam zenetanáraként, lelkipásztoraként és közel tíz évig a kántorképző zsinati jegyzője voltam. A zene, az éneklés Isten ajándéka, visszatükröz valamit a mennyországból. Aki templomban, stadionban vagy bárhol énekel, akár egy betegágyon elsuttog egy zsoltárt, az bekapcsolódik a mennyei istentiszteletbe. Sajnos egyre többször tapasztalom, hogy a gyülekezeti tagok nem énekelnek. Remélem, az Úr csodálatos ajándékát nem dobja el magától népünk. Én ma is énekelek, akár egy fél zsoltároskönyvet eljátszom a magam kedvére.

Hegedűs Márk

Képek: Kapás Csilla