Önfelfedezés a vadonban

Gyerekkorom óta vonzanak a hegyek, a természet és az ismeretlen vidékek felfedezése iránti vágy. A hegyekre mindig úgy tekintettem, mint azokra a helyekre, ahol az ég tényleg közelebb van a földhöz: olyan spirituális térre, ahol az ember közelebb kerülhet Istenhez.

Emlékszem, kisgyerekkoromban egy ausztriai családi nyaraláson találkoztam először magas hegyekkel. Teljesen lenyűgöztek a szédítő magasságú sziklapiramisok. Azóta is, amikor magas hegyek látványa tárul elém, ugyanaz a gyermekkori csodálat fog el, mint annak idején. Később, egyetemi éveim alatt a gyülekezetem ifijében alakult keménykötésűbb természetjáró fiúk társaságának tagja lettem. Az évek során hagyománnyá vált, hogy február végén többnapos, sátrazós gyalogtúrát tettünk a Kárpátok valamelyik hegységének gerincén. AlacsonyTátra, Radnai-havasok, Szárkő-hegység, Páring-hegység – hogy csak néhányat említsek a sorozatból.

Mit is jelentett ez a hegymászás? Elindul egy csapat büszke fiatal férfi, felszerelkezve és tettre készen, tele bizsergető izgalommal, hogy bebizonyítsák önmaguknak és ismerőseiknek, hogy mennyire merészek, erősek és kitartóak. Fizikai és lelki erőnlétük határait feszegetve, újabb

és újabb magasságokat hódítanak meg, közben sokszor halált megvető bátorsággal küzdenek a hideggel, a metsző széllel, a tájékozódás nehézségeivel, míg végül elnyerik méltó jutalmukat, feljutva a legmagasabb csúcsra, meghódítják a hegyet, ezzel beteljesül regényes kalandvágyuk. Van benne igazság, de ez a leírás igencsak naiv, idealista. Szép is lenne, ha ilyen egyszerű volna! A valóság sokkal küzdelmesebb egy-egy ilyen túrán: a váratlan akadályok, a természet adta közvetlen, éles hatások és veszélyek megtapasztalása a létezés elemibb, ösztönösebb fokára képes taszítani az embert. Az évek alatt az öntelt, fölényeskedő hozzáállásunkból bizony sokat „faragtak” a hegyek, a „fenti lét” kemény körülményei tiszteletadásra sarkalltak.

De mégis mi indít el egy ilyen útra? Miért tesszük ki magunkat újra és újra szélsőséges körülményeknek? A bizonyítási vágy mellett minket elsősorban az ismeretlen helyek felfedezése iránti kalandvágy, a jó társaság öröme és a hegyek szépségének szeretete vonzott. De talán nincs is pontos válasz. Amikor azonban viszszatértünk a hegyekből, mindig azt éreztük, hogy az ott együtt töltött idő és a közösen átélt különleges élmények alatt jobban megismertük egymást, önmagunkat és azt, akihez tartozunk.

Amikor a sok időt igénylő szervezést, tervezést követően, nehéz hátizsákkal a hátunkon neki kellett indulni az előttünk tornyosuló magaslatoknak, kapaszkodni, szó szerint leküzdeni a magasságot, akkor persze nem magasztos gondolatok jártak a fejünkben. A hegymászó egy ilyen úton teljesen ki van szolgáltatva a természetnek, csak saját ismereteire, tapasztalataira támaszkodhat, valamint fent a hegyen csak azokra az eszközökre és élelmekre számíthat, amelyeket magával visz, ezért kétszer meg kell gondolni, mi kerüljön a zsákba. Ilyen körülmények között egy-egy nem várt helyzet leleményességre is tanított bennünket. Kezdetben igazi szertartás volt az indulás előtt a táska pakolása; annak végiggondolása, mi az, amire tényleg szükségünk lesz, elengedhetetlen az utunk során, és mi lehet az, amit csak felesleges teherként cipelnénk végig. A saját dolgainkon kívül ugyanakkor kinek-kinek magára kellett vállalnia valamit a közösen használt eszközökből – a sátorból, hócövekből, gázfőzőből. A közös terheink együttes cipelése, annak tudata, hogy kinél milyen közös holmi van és azzal milyen egyéni feladatot kell elvégeznie önmaga és a csapat érdekében, szoros együttműködésre és csapatmunkára nevelt.

A hegymászó útja a kiindulási ponttól a csúcs felé gyakran egyre nehezebb. Egyre mélyebb a hó, meredekebbek a hegyoldalak.

A gerincre vezető, hófödte, járatlan ösvény szinte folyamatos keresése sokszor rendszeres program egy ilyen túrán, még akkor is, ha folyamatosan nézzük helyzetünket a navigációs eszközön. Előfordult, hogy a rendelkezésre álló technikánk sem tudott mindig tökéletesen működni, minden helyzetben megtartani. Ezek a hibák alázatra indítják az embert: annak belátására, hogy minden felkészültség ellenére nem vagyunk mindenhatók. Annak a felismerése, hogy minden igyekezet ellenére rossz irányba tartunk, pedig csak néhány fokkal térünk el az ösvény eredeti irányától, és nem néztük folyamatosan a GPS-t – állandó éberségre, és esetleg korábbi döntésünk felülbírálására késztetett. Egyáltalán mi lehet a helyes irány? Végigmenni az előre eltervezett, kijelölt ösvényen, vagy egy-egy adódó alkalommal levágni, kicsit lecsalni az utat, megkönnyítve helyzetünket? Sajnos többször előfordult velünk, hogy egy ilyen elágazáshoz érve nagy vita alakult ki csapatunk tagjai között. Volt, hogy a rövidített útszakaszon olyan nem várt akadályokba, sziklás vagy lavinaveszélyesnek ítélt hegyoldalba ütköztünk, hogy vissza kellett térni a kijelölt ösvényre. Visszafordulni és elismerni azt a tényt, hogy tévedtünk, hogy még sincs lehetőség rövidíteni, keserű felismerés, de szükséges volt ahhoz, hogy a kitűzött célunkat elérjük.

Felfelé, az útkereséssel sok idő telhet el, de a hegygerincre érve az utat jelző póznák már mutatják a gerincen vezető ösvény irányát. A póznák közötti távolság általában nagyobb annál, mint hogy rendkívül rossz látási viszonyok között is látható legyen a következő útjelző. Ködös, szeles időben, a mögöttünk álló oszlopot már alig-alig látva, de a következő irányjelző helyét még nem ismerve kell egy ilyen helyzetben haladni, lépésről lépésre, bele az ismeretlenbe. Sajnos minden elővigyázatosságunk ellenére többször előfordult, hogy a csapat kettészakadt, vagy leszakadt egy-egy ember a csapatról, elvesztettük egymást szem elől a ködben, csak társaink elhaló hangjait, kiáltásait hallottuk a süvítő, jeges szélben. Amikor minden fehér, az ember elveszti a térérzékelését, szó szerint vakon halad. Bár a hegygerincen télen vannak kiváló időjárási viszonyokat nyújtó, örömteli napok is, a szürke napokon a köd mellett gyakori a jeges, metsző szél, amely hordja a tűéles havat is. Az ilyen zord körülmények teljesen kiszolgáltatottá teszik a hegymászót. Időről időre rá kellett döbbennünk, hogy a természet elemi erői erősebbek, mint mi vagyunk, és hiába a kis szuper csapatunk, sokszor nem tudunk megküzdeni még közösen sem az elénk tornyosuló akadályokkal. A különböző nem várt helyzetekben saját fizikai határaink és maradék lelkierőnk felmérése, valamint felmerülő félelmeink és kétségeink legyőzése állandó önismereti feladatokat adtak utunk során.

Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.

Zsoltárok könyve 121. rész, 1-2. vers

A csúcs meghódítása napos, tiszta időben vagy zord tejködben; két külön világ. Míg az előbbihez a felszabadultság, a győzelem érzése és elégedettség társul, utóbbinál a kötelességtudat hajtotta, kilátástalannak tűnő küzdelmeket a cél elérésének rövidke öröme koronázza. Mégis, egy ilyen ínséges helyzetben annak tudatában lenni és megtapasztalni azt, hogy egymás és a körülöttünk tomboló természet Teremtője által megtartatunk, biztonságban vagyunk, még a legtombolóbb viharban is viszonylagos lelki nyugalmat adott. A védtelenség és a sebezhetőség általam addig nem ismert szintjeinek megismerése, az engem körülvevő teremtett világ szépségének, ugyanakkor szélsőségességének megtapasztalása újra és újra átértelmezte létezésemhez fűződő addigi viszonyomat. Ott, akkor minden leegyszerűsödik, letisztul, kiélesedik. A külső körülményeim által kialakult teljes kiszolgáltatottságom megélése, jelentéktelenségem megtapasztalása mély alázatra tanított, ugyanakkor igazi szabadságot adott. Szabadságot adott arra, hogy saját határaimat elérve lehetőségem legyen valódi önmagam lenni, ebben a helyzetben ezt a valódi – még nem ismert – énemet úgy felfedezni, ahogy addig arra nem volt alkalmam. Szabadságot adott továbbá arra, hogy önmagam megismerésén keresztül közelebb kerülhessek Istenhez. Lehetőséget adott, hogy őszintébb legyek önmagamhoz, hogy ne játsszam meg magam a társaim előtt, hogy képes legyek feladni önzőségeimet, megtagadni önmagamat, hogy teljesen átadhassam magam Istennek. Hogy a szükségben tudjak lemondani, más nézőpontból szemlélni önmagamat és kiszolgáltatott helyzetemet. Hogy tudatában legyek annak, hogy mindenkori szorongatott helyzetemből való megmenekülésem feltétele: Isten biztonságot adó jelenléte az életemben. Hogy ne nélküle járjam a hegyek és életem ösvényeit.

Bár kerülhet viharba az életem, de van kihez kiáltanom. Neki van hatalma a természet erői felett és minden földi hatalom felett! Ő nem őriz meg a viharoktól, de megtart minden viharban, ha bizalommal fordulok hozzá. Hálás vagyok, hogy Istentől a hegymászáson keresztül életre szóló tanításokat kaphattam.

Kép és szöveg: Labancz Domonkos