Kapcsolat, ami gyógyít

Van szabadulás a szexuális zaklatás szégyenéből – üzeni a Ráháb zsoltára című könyv. De hol van a gyógyulás Isten népében, és hogyan viszonyuljunk gyülekezetünkben a traumát átélt emberekhez? Teológiai és pszichológiai oldalról is kerestük a válaszokat.

Szexuális zaklatás. Sokkal többeket érintő téma ez, mint azt sejtenénk, mert a legtöbb eset kibeszéletlen marad – vagy azért, mert nem tudunk, vagy azért, mert nem merünk erről beszélni, esetleg félrenézünk, elhatárolódunk, eltávolítjuk magunktól. Áldozatként, elkövetőként, közvetetten érintettként és teljesen kívülállóként sem könnyű ezzel szembenézni, holott a feldolgozás elmaradása súlyos következményekkel jár. Olykor még külső segítséggel sincs elég erőnk a feldolgozáshoz, ha pedig nekünk kellene máson segíteni, eszköztelenek vagyunk. Hol van ilyenkor a kiút és hogyan járható végig? – adódik a kérdés. A válasz ilyenkor is – mint minden más, látszólag kiút nélküli helyzetben – Istennél van.

Ráháb zsoltára

Erről az evangéliumi szabadulásról tesz tanúbizonyságot a Harmat Kiadónál megjelent Ráháb zsoltára című könyv. A Füzesi Manuéla álnév alatt megjelent mű egy családon belüli szexuális zaklatások sorozatán átesett nő személyes hitvallása, aki hosszú utat tett meg a gyermekkori traumáktól a szégyentől való szabaduláson át a gyógyító kegyelem teljes befogadásáig. Útjának leírása nem mindig könnyű olvasmány, a könyv mégsem a borzalmakról vagy az önsajnálatról szól, hanem Isten jelenlétéről, amely a kezdetektől fogva végigkíséri a szerző életét. Gyógyulásának állomásai megmutatják, hogyan vezet minket Isten kegyelme a szabadulás felé, ha képessé válunk arra, hogy elfogadjuk vezetését.

Az út első állomása a sebzettség állapota. A gyógyulás útjára lépés azzal kezdődik, hogy számba vesszük azokat a sebeket, amelyeket kaptunk vagy okoztunk, és hogy felismerjük: Isten ezekben a pillanatokban is velünk volt. Második állomás a szégyen. Jézus megszólít és bátorít minket ebben is; és türelmesen vár ránk, amíg készen nem állunk arra, hogy kitárjuk neki szívünket. A harmadik állomás a szabadulás, amely néha akkor következik be, amikor már semmi remény nem látszik, és ott talál ránk, ahol az emberi erőfeszítések kudarcot vallanak. Manuéla támogató közegre talált új gyülekezetében, ahol képessé vált továbblépni a gyógyulás útján, majd végül új identitást kapott Krisztusban.

Ráháb zsoltára arra tanít minket, hogy nincs az a mélység, ahonnan ne lenne szabadulás Isten kegyelméből. Rámutat az elmélyült ima, a csendesség fontosságára, de nem akar biztos receptet kínálni, helyette a biztos reménység mellett tesz hitvallást. Címadó éneke a személyes vallomás, a szabadulás és a hálaadás zsoltára, amely múltat, jelent, jövőt vet egybe, és ezáltal lesz őszintévé és hitelessé. Mindannyiunkhoz szól, hogy emlékeztessen, mennyi minden várhat még ránk, ha ezt az utat választjuk. Éppen ezért e történet nemcsak azoknak adhat reményt, akik maguk is szexuális zaklatás áldozataivá váltak, hanem mindazoknak, akik Krisztussal, Krisztusban lépnének a gyógyulás útjára.

Traumáktól a hegekig

Ez a történet azonban csak egy a sok közül, és nem mindegyik hasonló eset végződik ilyen reménytelien. Mit lehet tenni azért, hogy jóval többen találjanak rá a gyógyulásnak erre az evangéliumi útjára, és hogyan biztosíthatnak a keresztyén közösségek hiteles és biztonságos kapcsolatokat a bántalmazottak számára? Mi múlhat ilyenkor a lelkészen és a gyülekezeti tagokon? Mitől lesz gyógyító egy kapcsolat? Ezekre a kérdésekre kereste a választ teológiai és pszichológiai oldalról a Parókia portál által szervezett beszélgetés során Tapolyai Emőke klinikai- és pasztorálpszichológus, szexológus, valamint Lovas András református lelkész. A moderátor Inhoff Mona református lelkész volt.

A trauma kizökkent minket mindabból, ami normális, és erőnkön felüli energiát vesz igénybe – fogalmazták meg a beszélgetés során, hogy pontosan mit is kellene trauma alatt értenünk. A traumák típusain belül a szexuális bántalmazás olyan tabutéma, amelyhez nagyon sok szégyen kötődik, és ez tovább nehezíti a traumatizált helyzetét. A gyógyulni vágyónak ezért első lépésként azt kell megfogalmaznia, hogy élni szeretne. „Ha az életigenlés még nem is megy, fontos, hogy tudjam kérni Isten segítségét abban, hogy újra képes legyek erre vágyni” – fogalmazott Tapolyai Emőke, aki szerint a fókuszváltás a kulcsa annak, hogy elinduljunk ezen az úton. “Néha csak annyit kell kérni Istentől, hogy kezdje el olvasztani a jeget.”

Teljes gyógyulás e földi életben nem lehetséges, de a lelki sebekből hegek lesznek. „A heg emlékeztet, megmutatja töröttségünket, hogy már nem az vagyok, aki voltam, de már nem fáj, ha hozzáérnek, vagy nem mindig és nem annyira, mint korábban” – magyarázta a pszichológus. Lovas András mindehhez hozzáfűzte: szerinte gyógyulásról akkor beszélhetünk, ha a seb már nem irányítja az életünket. A lelkipásztor szerint ehhez az evangélium erejének be kell törnie szívünk mély rétegeibe, hogy ott hozzon számunkra felszabadulást. Hozzátette: az ide vezető útnak az is kiindulópontja lehet, ha történeteket hallunk arról, hogyan gyógyította meg Isten a hozzánk hasonló helyzetben lévőket.

Gyógyító kapcsolattá válni

De hol és milyen módon történik Istennek ez a munkája az evangélium által? Hol van a gyógyulás Isten népében? Ahol az evangélium testet ölt, ott sokkal több gyógyulásnak kell lennie, mint amennyit általában közösségeinkben tapasztalunk. De ha nincs ma a gyülekezeteinkben gyógyulás, miért nincs és hol van? Hol van az a küzdelem, az a vágyódás, hogy tapasztaljunk többet Isten erejéből? – kérdezte Lovas András, hozzátéve: úgy tapasztalta, hogy a keresztyénség általános hitbeli erőtlenségben van, ezért váltak aktuálissá ezek a kérdések ránk nézve is. Hogy mindezen változtassunk, ahhoz elsősorban az egyéneknek kell felismerniük és megtapasztalniuk Isten gyógyító munkáját. „A gyógyulás a kegyelem elfogadása, majd továbbadása” – fogalmazott.

A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy a gyógyuláshoz nem elég sajnálni az áldozatot, hanem fontos a bűnt bűnnek nevezni. Ez a gyógyító kegyelem egyik legfontosabb előfeltétele. Ugyanakkor arra is ügyelnünk kell, hogy még jószándékkal se törjünk be a bántalmazott legintimebb szobájába, mert az újabb traumákat okozhat. „Nagyon drámai, amikor hívő emberek küldenek vissza bántalmazó kapcsolatba másokat. Néha ez valóságos életekbe kerül. Ezeket nekem, külső szemlélőnek is nehéz feldolgoznom” – mondta Tapolyai Emőke, aki szerint akkor, ha segíteni akarunk másokon, el kell viselnünk, hogy nincs mindenre válaszunk. „Bölcsesség és alázat kell ahhoz, hogy valaki belássa, nem ért ehhez. Késznek kell lennie elviselni a fájdalmat, és semmi mást nem adni, csak a hiteles jelenlétet.”

A legfontosabb ilyenkor leülni a másikkal a porba, és türelemmel végighallgatni a mondandóját, még akkor is, ha ez hosszú folyamat – javasolja a pszichológus. Aki kapcsolatban sérült, az kapcsolatban is gyógyulhat meg, ezért az a cél, hogy a gyógyulni vágyó a hozzánk való kapcsolódáson keresztül is Istenhez kerüljön közelebb. Ehhez az alázaton túl józanságra és Isten vezetésére is szükség van. „Ilyenkor ne az legyen bennem, hogy én majd elindítom a sérültet a gyógyulás felé! Ehelyett próbáljak meg egy őt tisztelő, biztonságos kapcsolattá válni. Azt kell kérnem Istentől, hogy én valóban ilyen kapcsolat lehessek az illető számára, és azt, hogy rajtam keresztül megérezhessen valamit Istenből! Csak Jézus ruhájának a szegélye akarok lenni, amit elég megérinteni a gyógyuláshoz.”

Barna Bálint Képek: Füle Tamás

Tapolyai Emőke és Lovas András beszélgetéséről készült videónk teljes terjedelmében megtekinthető a Parókia portál YouTubecsatornáján: