__MAIN_TEXT__

Page 1


SARTRE ÉS A LEGYEK

„A művészi alkotásnak kétségkívül fontos indítéka az az igény, hogy a világ számára lényegeseknek érezzük magunkat. Megragadom a mezők, a tenger egy bizonyos aspektusát, megragadom egy arc hangulatát: ha mindezt vászonra viszem, írásban rögzítem, sűrítve az összefüggéseket, rendet teremtve ott, ahol rendnek nyoma sem volt, s rákényszerítve a szellem egységét a dolgok sokféleségére - akkor tudatában vagyok általam való teremtésüknek, azaz lényegesnek tartom magamat az alkotásom számára. Ám ezúttal a megalkotott tárgy siklik ki a kezemből; nem „tárhatok fel” és teremthetek egyszerre. A teremtmény lényegtelenné válik az alkotó tevékenységhez viszonyítva. A létrehozott tárgy, még ha döntőnek és véglegesnek tűnik is mások számára, számunkra sohasem az: bármikor módosíthatunk rajta egy-egy vonást, árnyalatot vagy szót; vagyis sohasem kényszeríti ránk magát. Egy festőnövendék kérdezte mesterétől: „Mikor mondhatom képemet késznek?” A mester így válaszolt: „Ha meglepődsz a láttán, s így szólsz magadban: Én csináltam ezt?” (Sartre)


Jean-Paul Sartre (1905-1980) 1964-ben vis�szautasította a Nobel-díjat, mert „egy író nem engedheti meg magának, hogy intézményesítsék”, illetve azért is, mert maga a díj – véleménye szerint – a keleti és nyugati blokk elválasztásának eszközeként szolgált a ’60as években. Igaz, az irodalmi Nobel-díjjal nem kizárólag nyugati szerzőket tüntettek ki, Sartre mégis úgy érezte, bizonyos fokig a nyugati írók kisajátítását fejezte ki az elismerés. A francia író, irodalomkritikus, filozófus, politikai aktivista a 20. század egyik meghatározó alakja volt. 1943-ban jelent meg főműve, a Lét és a semmi, amit az egzisztencialista filozófia kiindulópontjának tekintenek. Fő tétele, hogy az egzisztencia megelőzi az esszenciát”, tehát az ember először létezik, azután pedig definiálja, majd választja magát, és döntéseivel teszi magát azzá, aki. A szabad döntések eredményezik a szabad, önmagát alakító embert. Ez a gondolatmotívum jelenik meg A legyek c. drámában is, melyet ugyancsak 1943-ban, Franciaország német megszállásának idején írt. Ókori mítoszhoz, Élektra és Oresztész történetéhez nyúlt Sartre, mert vallotta, hogy a görög mitológián keresztül lehet a legjobban beszélni a máról. Sartre irodalmi alkotásai nem választhatók el filozófiai munkáitól, mindkettő mögött ugyanaz a gondolati rendszer mozog. Így van ez A legyek c. színdarab esetében is, amely a jelen társadalmi, politikai, filozófiai és kulturális áramlatainak, és az azokban rejlő aktuális problémafelvetéseknek több ponton is megfeleltethető. Az irodalmi és a filozófiai alkotások erősítik és támogatják egymást az író életművében. Ebben az alkotásban is legitim módon jelenik meg egy-egy filozófiai probléma, amelynek adekvát kibontása is megtörténik, nagyon is színpadképesen. A drámában a bűn és a szabadakarat szituációkhoz kötöttsége, illetve a szituációkban történő kibontása nagyon izgalmas feladat elé állítja a mindenkori színházi alkotókat. Egy egész népet fogva tart a kollektív bűntudat egy olyan bűn miatt, amit nem is ők követtek el. Rettegésben élnek, a szabadgondolkodás és a tolerancia tiltott dolgok. Bárki, bármikor megfélemlíthető. Mindezek mögött a zsarnoki hatalom áll. A szabadság, a saját döntések, valamint ez utóbbi következményei, és a velük való szembenézés veszélyes terep. Pláne, ha valaki saját magával és tetteivel néz szembe... Oresztész pedig önmagát választja, dönt és cselekszik: gyilkol és feloldoz. Mindez Argoszban történik, régen, de mintha a mi jelenünkben történne. Így a didakszis veszélyét elkerülve lehet beszélni nagyon is aktuális kérdésekről, megőrizve Sartre szellemi örökségét.


“Mindig szív


vesebben vádoltam önmagamat, mint a világegyetemet; nem kedélyességből, hanem azért, hogy csak önmagamnak köszönhessem, ami vagyok.” (Sartre)


TÖRTÉNELMI HÁTTÉR

1. 1940 júniusában Franciaország kettészakadt. Míg a fejlettebb, iparosodottabb északi régiókat megszállta a Wehrmacht, a déli területek a 84 éves Henri Philippe Pétain marsall vezetésével, Vichy központtal működő, névleg szuverén Francia Állam irányítása alá kerültek. 2. A törvényhozó és végrehajtó hatalom mellett az igazságszolgáltatás és a közigazgatás irányítása is a „Francia Állam feje”, Pétain kezében összpontosult. Az államfő kezdeti népszerűségére jellemző, hogy 1940-ben egy nő Toulouse-ban a kocsija elé vetette magát, csak hogy megérinthesse a marsallt. 3. Az új rendszer jelszava a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség helyett a Munka, Család, Haza lett. A cenzúra révén erőteljesen korlátozták a sajtószabadságot és az egyesülési jogot, felfüggesztették a politikai pártok működését és betiltották a szakszervezeteket, valamint – a szabadkőművesekre utalva – a titkos társaságok működését. 4. A Vichy-kormány működése alatt több, zsidók jogait korlátozó törvény is született, amelyeket önként, német nyomás nélkül léptettek életbe a rezsim vezetői. A második világháború alatt a Franciaországban élő 200 ezres külföldi – náci üldözések elől ide szökött – zsidóság negyedét érintették az üldözések, míg a 150 ezer francia állampolgárságú zsidó közül mintegy 25 ezret deportáltak. A közel 80 ezer elhurcolt zsidó 85 százalékát a kollaboráns francia rendőrség tartóztatta le. 5. A zsidótörvényeket Franciaország észak-afrikai gyarmatain is életbe léptették. Tunéziában, Algériában és Marokkóban is működtek munkatáborok, ahol elsősorban a szefárd és mizrahi zsidókat dolgoztatták embertelen körülmények között. Az észak-afrikai lágerekben sokan vesztették életüket maláriában és vérhasban, de a kiszáradás és az éhség, valamint a skorpió- vagy viperamarás is gyakori halálozási okok között szerepelt. 6. Bár a francia történelem leggrandiózusabb koncepciós bírósági eljárásának szánták az 1942-ben a III. Köztársaság vezetői elleni ún. riomi pert, a próbálkozás totális kudarccal végződött. Mivel a vádlottakat Hitler szándékával ellentétben nem a háború megkezdéséért, hanem a háborúra való felkészülés elmulasztásáért kívánták elítélni, 1942 áprilisában – valószínűleg német nyomására– felfüggesztették a pert.


7. Vichy-Franciaország fennállása alatt a francia állami bevételek mintegy fele a Harmadik Birodalom kincstárába vándorolt. A németeket szolgalelkűen kiszolgáló miniszterelnök, Pierre Laval 1942 szeptemberében bevezette a kötelező munkaszolgálatot, amelynek keretében több százezer francia férfi és női munkás deportáltak Németországba. Az alku részeként három munkásért cserébe egy francia hadifogoly hazatérhetett. 8. A vichyi rezsim hatóságai és a különböző paramilitáris alakulatai összesen mintegy 60 ezer ellenállót deportáltak, 40 ezret pedig meggyilkoltak működésük során. Miután a vichyi rendszer összeomlott, a rezsim ellenfelei mintegy 10 ezer kollaboránsnak minősített személyt végeztek ki bírói ítélet nélkül. 9. Párizs 1944. augusztus 25-i felszabadítását követően a németek egy délnémet kisvárosba, Sigmaringenbe hurcolták Vichy-Franciaország vezetőit, ahol egy emigráns kormányt hoztak létre. Bár az enklávénak mindössze 6000 lakosa volt, saját rádióadóval és nyomtatott sajtóval rendelkezett, és a tengelyhatalmak még nagykövetségeket is működtettek a városállamban. 10. Lavalt a háború után kivégezték, és bár Pétaint is halálra ítélték, Charles de Gaulle – az ideiglenes kormány elnökeként – kegyelemben részesítette egykori parancsnokát. A marsall élete utolsó hat évét Yeu szigetén töltötte száműzetésben. forrás: www.mult-kor.hu


AZ ÁTREIDÁK

„Az átokverte Atreusz-család őse az alvilágban bűnéért „tantalusi kínokat” szenvedő Tantalosz volt, dúsgazdag király, istenek kedvence, aki azonban elbízta magát; az antik írók, bűnhődése okaként, több bűnét is számon tartják, de valamennyinek ugyanaz a lényege: a hübrisz, a mértéktelen kevélység, az, hogy versengeni akart az istenekkel, kihívta őket, hasonló akart lenni hozzájuk. Féktelen gőgjében odáig vetemedett, hogy tulajdon gyermekét, a kis Pelopszot tálalta föl étkül a lakomára hívott isteneknek. Ezen bukott el: az isteneket nem csaphatta be; egyedül Démétér evett szórakozottságában egy falatot az emberhúsból. Zeusz pokolra taszította a vakmerő Tantaloszt; Pelopszot pedig egy üstben újjáformálta Klóthó párka; csak az a kis darabkája hiányzott a derekán, amit Démétér véletlenül megevett; helyét — nyilván egy fehér anyajegy mitikus magyarázata — elefántcsonttal pótolták az istenek, s ez nemzedékről nemzedékre öröklődött Pelopsz családjában. De öröklődött a hübrisz is. Ahogy Goethe Iphigeniája mondja Thoász tauriszi királynak:


Titánok izmos melle és hatalmas veleje szállt fiai s unokái biztos örökségébe; de az isten vas átkot vert halántékuk köré. Észt és mértéket, tervet és türelmet elrejtett vad és vak szemüktől; izzó őrületté nőtt bennük minden óhaj, és parttalan áradt az őrület.

Pelopsznak két fia volt feleségétől, Atreusz és Thüesztész, s egy harmadik más ágyból. Legjobban e harmadikat szerette. A másik kettő irigységében szövetkezett, és megölte a harmadikat; majd — ugyancsak Goethe Iphigeniájának elbeszélése szerint, Babits Mihály fordításában,

apjuk után Thüesztész és Atreusz közössen lettek úr a városban; de nem birták soká a jó-testvérséget. Thüesztész öccse asszonyát elszerette. Atreusz bosszúból száműzette őt.


Thüesztész elrabolja, saját fiaként neveli föl Atreusz egyik fiát; mikor fölserdül, Mükénébe küldi, azzal a megbízással, hogy ölje meg Atreuszt. A merénylőt azonban leleplezik: Atreusz azt hiszi róla, hogy Thüesztész fia, és megöleti; csak „késve jött rá, — ki halt meg ilyen kegyetlen halállal ittas szeme előtt”. S most rajta a bosszú sora: színleg kibékül Thüesztésszel, visszafogadja országába; majd elfogatja, leöleti Thüesztész két fiacskáját, „s apjuk elé tálalja szörnyeteg”. A szerencsétlen apa, „mikor megtudta, mily iszonyt evett”, megátkozza a Pelopidák nemzetét. Az ő harmadik fia Aigiszthosz. Ez később megöli Atreuszt, s apjával együtt elfoglalja Mükéné trónját. Atreusz két fia, Menelaosz és Agamemnón, a spártai Tündarosz királyhoz menekül; ott is nősülnek, elveszik a Tündaridákat, Tündarosz lányait, Menelaosz a szép Helenét, Agamemnón Klütaimnésztrát. Majd elkergetik Argoszból Aigiszthoszt és apját; ettől fogva Agamemnón itt uralkodik, Menelaosz az apósától örökölt Spártában. Ezzel elérkeztünk Aiszkhülosz Oreszteia-jának prelúdiumához. Helené miatt kitör a trójai háború; Agamemnón kibékül Aigiszthosszal, és rábízza házát... Ez, röviden, vázlatosan, a családfa, és a bűnök és átkok családfája. „A történet már régibb idők hagyománya — mondja Péterfy Jenő —, koroké, mikor a családi hatalom és családi kötelékek voltak legerősebbek az államban, mikor a családok harcában az átöröklő átok és végzetszerű sors képzetének a viszonyok szűk megkötöttségében élőbb talaja lehetett.” A történetet mint tényt, készen kapják a görög tragikusok; de „belső életét s jelentőségét megváltoztatják, az újabb idők szellemében”. S ez, természetesen, nemcsak a görög tragikusokra vonatkozik.” részlet Rónay György utószavából az Örök Elektra c. kötetből


ELEKTRA ÉS ORESZTÉSZ ALAKJA A DRÁMAIRODALOMBAN

Az ókori görög drámaírók közül Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész, a magyar reneszánszban Bornemissza Péter, a felvilágosodás korában Voltaire és az olasz Alfieri, a századfordulón a szimbolista Hofmannsthal, a harmincas években az amerikai O’Neill, s ahogy már korábban említettük a negyvenes években Sartre is feldolgozták Élektra és Oresztész történetét, amely koronként könnyen adaptálható irodalmi téma. Hogyan lehetséges az tehát, amit Rónay György a következőképpen fogalmaz meg: „Élektra a korok tükrében: ez nemcsak Élektra története, hanem a tükröző koroké is; vagy pontosabban: az „örök” Élektra minden egyes változata a maga módján a maga korát tükrözi”? A válasz az Átreidák, vagy ha még korábbra visszamegyünk, a Pelopidák átkában rejlik. Testvérharcok, megcsalások, gyermekáldozatok, gyilkosságok sorozata száll generációról generációra. Mindenesetre a görög mitológiában törvényszerű, hogy ha emberpár olt ki életet, azt csakis emberpár bosszulhatja meg. Oresztész és Élektra együtt ölik meg (de legalábbis együtt tervezik el a gyilkosságot) anyjukat, Klütaimnésztra királynét és szeretőjét, Aigiszthoszt, mert azok megölték Élektra és Oresztész apját, a Trójából győztesen hazaérő Agamemnón királyt. Az Átreidák átka beteljesül, ami már négy generációra visszamenőleg bűntettet követel. Az Oresztész-Élektra mítoszváltozatok egy részében fontos szerepe van az Erinnüszöknek, akik a bosszúállás istennői. A rokongyilkosságot, a vérontást, a jogtalan erőszakot büntetik: áldozatukat kérlelhetetlenül üldözik és az őrületbe kergetik. AISZKHÜLOSZ: Oreszteia (drámatrilógia – Agamemnón, Áldozatvivők, Eumeniszek) SZOPHOKLÉSZ: Elektra EURIPIDÉSZ: Elektra EURIPIDÉSZ: Oresztész BORNEMISSZA PÉTER: Tragoedia magyar nyelven az Sophocles Electrájából VOLTAIRE: Oresztész ALFIERI: Oresztész HOFMANNSTHAL: Elektra O’NEILL: Amerikai Elektra GIRODOUX: Elektra SARTRE: A legyek GYURKÓ LÁSZLÓ: Szerelmem, Elektra


Elektra és Orestes, ókori szobormű Menelaos görög szobrásztól


BESZÉLGETÉS ZSIGMOND EMŐKÉVEL ÉS JÉGER ZSOMBORRAL

A drámairodalom tele van Oresztészről és/vagy Elektráról szóló történetekkel. Játszottatok-e valaha olyan darabban, amiben valamelyikük szerepel? Jéger Zsombor: Egy Andromakhéban, amit Lukáts Andor rendezett, a Hírnököt játszottam. Zsigmond Emőke: Én még soha.

Jéger Zsombor: A Színház- és Filmművészeti Egyetemen rengeteg ókori görög drámát olvastunk, pont Karsai György tanár úrnál, aki a próbaidőszak elején vendégünk volt az egyik próbán. Elmesélte nekünk az Átreidák történetét, akiknek a leszármazottai, illetve utolsó, életben maradt tagjai Oresztész és Elektra. Karsai tanár úr volt a szakdolgozatom témavezetője is, tehát az ő órájára elolvastam mindent. Meg is döbbentettek azok a véres történetek, amikkel tele van az ókori görög drámairodalom: brutalitás, bosszú, féltékenység, gyilkosságok, átok... Nagyon dús, nagyon mély témák, történetek. Zsigmond Emőke: Nekem is fontos élményem volt Karsai tanár úrnál Euripidész Elektrájának elemzése. És amire még emlékszem, hogy épp itt, az Örkény Színházban láttam a Bocsárdi László rendezte Élektrát, amelynek alapja Euripidész és Szophoklész drámája volt. Hámori Gabi játszotta a főszerepet, Oresztészt Mácsai Pál, Klütaimnésztrát Pogány Judit alakította. Meghatározó emlék volt, ez volt az első darab, amit az Örkényben láttam. Kétszer is megnéztem.

Mikor tudtátok meg azt, hogy ezt a két emblematikus szerepet ti fogjátok játszani? Jéger Zsombor: Megváltozott az eddigi, megszokott rendszer a színházban, és ezt az évadot már úgy kezdtük, hogy előre tudta mindenki, hogy melyik előadásban mit fog játszani. Tehát március végén már tudtunk ezekről a szerepekről.


Mindenki fejében él valamiféle Oresztész- és Elektra-kép. Sartre drámája a ti prekoncepciótokhoz képest mennyire más ez a két karakter? Zsigmond Emőke: Elektra egy szigorú szabályok szerint felépített rendszer ellenlábasa. Igazi ellenzéki. Egyedül van, vár. Ez majdnem minden Elektra-feldolgozásban megtalálható. De persze a történet íve itt más. Szeretem azt, hogy Sartre ugyanolyan hangsúllyal – nem feltétlenül ugyanolyan hosszan - kibontja azt a részt, mielőtt ez a lány találkozna a testvérével, azt is, amikor találkoznak már, de Elektra nem tudja, hogy az a fiú, akivel beszélget, az Oresztész, illetve azt is, amikor már megtörtént a felismerés, és együtt döntik el, hogy gyilkolni fognak és együtt szembesülnek a gyilkosság utáni állapottal. A gyilkosság maga is eléggé speciális ebben a darabban, és a trauma feldolgozása is. Szép ívet jár be Elektra, és ennek az ívnek az összes stációját meg is mutatja pontosan a dráma.

Jéger Zsombor: Úgy érkeztem az olvasópróbára, hogy elolvastam a drámát, ráadásul úgy, hogy tudtam, a társulatból ki kit fog játszani. Telitalálat a szereposztás.

Fodor Tamás meghívott vendég az előadásban. Ő alakítja a Pedagógust, aki felfedi Oresztésznek a származása titkát, és végig mellette van. Most dolgoztok először Fodor Tamással? Zsigmond Emőke: Igen.

Jéger Zsombor: Én egy rádiójátékban dolgoztam már vele. Emlékszem, hogy a szövegkönyvnek nem voltak összetűzve a lapjai, és a köteg papír egy ponton, a felvétel alatt kiesett a kezemből. Persze elég hangos volt. Ő odafordult hozzám, levette a szemüvegét, csak annyit mondott: Jól van, figyellek! Zsigmond Emőke: És most mint a Pedagógus figyel téged továbbra is. Tamásnak egyébként van egy Elektra-feldolgozása. Több Elektra-drámából írta. Az elemzőpróbáknál sokszor szóba került az a változat is.

Az egzisztencialista filozófia egyik központi kérdése – ami lényeges szerephez jut a darabban is – az ember szabad akaratának léte, nem léte, a tettek utáni felelősségvállalás. Ezek a kérdéskörök hogyan jelennek meg a ti életetekben? Zsigmond Emőke: Elemző típusú ember vagyok. Sokszor nem merek ösztönösen lépni, mert azon gondolkozom, hogy egy-egy döntésem mennyire öncélú, mennyire sérthet másokat, a környezetemet, vagy épp mennyire destruktív, ezért nekem mindenre több idő kell. Megfontolt vagyok, mások véleményét is ki szoktam kérni, és csak utána döntök.


Ugyanakkor volt példa az életemben arra, hogy elég hamar tudtam, hogy mi a helyes döntés, és nem kell időt pazarolnom arra, hogy mérlegeljek minden körülményt. Kiskoromból emlékszem például egy esetre. Elmentünk az osztállyal két hétre Angilába. Anyám akart venni nekem egy pokrócot. Volt egy lila kockás és egy zöld kockás, csak a színükben voltak mások. Anyám mondta, hogy döntsd el, melyiket szeretnéd. Én pedig azonnal rávágtam, hogy válasszon ő helyettem. Anya nem dőlt be ennek, én pedig addig vacilláltam, hogy elsírtam magam. Végül a zöldet választottam, és a mai napig megvan az a pokróc. Nagyon nehéz dönteni, pedig ennek nem is volt tétje, de gyerekként másképp éli ezt meg az ember.

Jéger Zsombor: Én nagy szabadságot kaptam otthonról, nem voltak komoly kötöttségek. Sohasem azt csináltam, amit kellett volna. Így egyedül is maradtam sokszor, mert elvesztettem azt a csapatot, azt az iskolát, azokat az embereket, akik fontosak lehettek volna, mert azt gondoltam, hogy az a szabadság, hogy azt csinálok, amit akarok. Az én szabadságom jelenleg talán abban fogható meg, hogy akkor érzem magam szabadnak, hogy ahol és akikkel vagyok, abban a környezetben biztonságban érzem magam. Ez lehet adott esetben egy társulatban való létezés is. Azt nevezem szabadságnak, hogy amit teszek, azt igazul és tiszta szívvel tudom tenni. Pár évvel ezelőttig komolyan és tartósan be tudott szorítani egy-egy embernek a véleménye, reakciója – tartósan szenvedtem ettől. Mára már sokkal kevésbé vagyok mizantróp. Megértőbb, empatikusabb lettem. És ez ahhoz, hogy igazán szabadnak érezd magad, hozzátartozik. El kell fogadnod önmagadat. Ha biztonságra és nyugalomra vágysz, akkor meg kell teremtened magadnak. Nekem ezek fontos lépések voltak az életemben.

Mi az a néhány tulajdonság, ami megvan Oresztészben, Elektrában és bennetek is? Jéger Zsombor: Szenvedélyes srác. Éretlen, de magabiztos is. Ugyanakkor bizonytalan. Szeretetéhes. Jó kis ambivalens dolgok! Zsigmond Emőke: Elektra bizonytalan, de magabiztosságot sugároz. Hirtelenharagú. Sokszor én is lenyelek dolgokat, és egyszercsak egy apróságnál betelik a pohár, és akkor kijön minden feszültség. A szeretetéhség is megvan, igen.

Jéger Zsombor: A hübrisz is lényeges mindegyik karakternél. Illetve az is meghatározó, hogy Oresztész a magabiztosság mellett nyitott a környezetére, figyel, reagál rá. Jó értelembe véve sodródik.

Hegymegi Mátéval, mint rendezővel most dolgoztatok először. Milyen tapasztalatokat szereztetek a próbaidőszak alatt?


Zsigmond Emőke: Az egyetemen egy évvel fölöttem járt Máté. Dolgoztunk együtt egy vizsgában. A mi utcánk című Tarr Sándor-kötet novelláiból készült előadásban, amit az ő osztályfőnöke, Horváth Csaba rendezett. Utána pedig több Forte Társulatos előadásban is szerepeltünk együtt, de mint rendező-színész páros most dolgoztunk először.

Jéger Zsombor: Máté tele van energiával, karizmatikus személyiség, ugyanakkor rendkívül érzékeny is. Kristálytiszta gondolatai vannak. Jól kommunikál, egyenes, tiszta. Ami nekem, mint színésznek mindennél fontosabb, mert csak így tudok megbízni egy rendezőben. Az a formai világ, amit képvisel, nem volt teljesen ismeretlen számomra. Dolgoztam már például az egyik volt osztálytársával, Soós Attilával. Inkább az tartott nekem hosszabb ideig, hogy az ebben a nyelvben működő színpadi kommunikációt megértsem és megszokjam. Ez a folyamat nekem nem volt egyszerű. Láttam, hogy Emő és Máté – mivel számtalan közös munka áll már mögöttük – sokkal könnyebben hangolódtak egymásra, előrébb tartottak mint én. Én később érkeztem meg ebbe, inkább figyeltem az elején, az impulzusokat próbáltam összeszedni, és néha olyan kicsinek éreztem magam mint egy ceruzahegy. De azt hiszem, most már közelebb vagyok ahhoz, hogy úgy kommunikáljak ezzel a formával a színpadon, amiben biztonságosan érzem magam. Zsigmond Emőke: Nehéz az arányokat belőni. Számomra pedig épp az jelenti a nehézséget, hogy túl hamar rögzítek, és utána pedig arra kell törekednem, hogy ami már úgy tűnik, hogy megvan – pedig az még csak a forma –, azt hogyan töltsem meg tartalommal, vagy adott esetben, hogyan tegyem természetessé. És ebben Máté igazán nagy segítségemre volt.

Kálmán Eszter jelmeztervezővel ez már neked, Emőke nem az első munkád, viszont Fekete Anna díszlettervezővel mindkettőtöknek ez az első előadása – úgy tudom. Zsigmond Emőke: Remek ötlet, hogy Elektra egy tréningben jelenik meg. Nincs hangsúlyozva a nemisége, ellene megy az összes többi jelmeznek. Utána pedig egy fontos dramaturgiai ponton egy teljesen másik ruhában jelenik meg.

Jéger Zsombor: Igen, nagyon jól kódolt az előadás látvány- és színvilága. Egyedül Oresztész van az elején fehérben, a Pedagógus szürke ruhát visel, mindenki más pedig feketét. És Elektrára is rákerül azon a bizonyos ponton, amit Emő említett, egy hófehér ruha – a reménysugár. Zsigmond Emőke: Amikor átöltözöm, utána jó cipelni jelenetről jelenetre az új ruhát, az uszályát, abszolút illeszkedik Elektrához, vagyis a történetben betöltött szerepéhez.


Jéger Zsombor: Fekete Anna díszlettervezővel találkoztam már a Pinceszínház-beli Andromakhé előadásban. Oda is egy letisztult világú teret tervezett. A legyekben a Stúdió sötét, fekete falai közé bekerültek az ugyanolyan nyomasztó fekete dobozok. Úgy éreztem magam, mint amikor Oresztész megérkezik Argoszba: minden fullasztó, kopár. A díszlet is teljes mértékben passzol a darab légköréhez, mondanivalójához. Zsigmond Emőke: Amikor bekerült a díszlet, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki legót kapott. Elkezdtem a dobozokkal játszani. Kíváncsi voltam, hogy melyikből mit lehet összerakni, hogyan működnek, hogyan lehet forgatni őket, vagy épp be- és fölmászni rájuk. Olyan volt nekem mint egy játszótér, tényleg.

A zenének is meghatározó szerepe van az előadásban. Hogyan segít benneteket az a zenei világ, amit Tarr Bernadett komponált? Zsigmond Emőke: Oratórium-jellegű zenei világunk van, ami ugyanolyan szerves része az előadásnak mint a szöveg, a látvány, a színészi játék.

Jéger Zsombor: Színészként is szeretem az élő zenét a színpadon. Jelen esetben valóban egy plusz réteget jelent az előadásban. Elegáns, letisztult, kecses. Zsigmond Emőke: És nyomasztó, de épp annyira, amennyire az anyag megköveteli. Valamint nemcsak atmoszféra-teremtő, hanem a zene képviseli a népet, a legyeket. Konkrét szereplők is a zenén keresztül jelennek meg.


A LÉGY MOTÍVUMA A MŰVÉSZETBEN „Jean-Paul Sartre első, az Oreszteia ihlette, A legyek című színpadi művében léptette fel a mindannyiunknak ismerős rovart, amely a maga nevetséges és visszataszító mivoltával képes rá, hogy felfokozzon és elmélyítsen egy tragikus szituációt, akár rajainak gyötrelmet okozó zizegésével, akár azzal a kapcsolattal, amely a szeméthez, a hulladékhoz fűzi. Sartre bizonyára tudta, hogy a legyek okozta lidércnyomás meglehetősen nagyszámú, érdekes passzust ihletett a mesékben és a mítoszokban — ott rajzottak a legyek a valaha közkézen forgó könyvek lapjain is. Jean Bodin például ezt írja La Démonomanie-jában: „[Az emoreusok napimádók voltak] s a napot névátvitellel Bahálnak hívták, ami héberül Urat jelent; innét eredt a Bahalzebul, ami annyit tesz: a legyek Ura, lévén templomában nem volt egyetlen légy sem, éppúgy ahogy a velencei Dózse-palotáról emlegetik, hogy légynek nyomát sem lehet benne fölfedezni...” (Jean Bodin, La démonomanie..., 1580.) Nálunk nincs légykultusz, de számos legenda vagy negatív szertartás von le kedvező következtetést e rovarok elűzéséből. A piacok pultjai, a hentesboltok számára kiváltság, ha nincsenek jelen; Leon Battista Alberti csodálattal jegyzi fel: „Van, aki azt állítja, az emberi találékonyság eredménye, hogy Bizáncban a kígyók senkit sem marnak meg, s hogy a város falai között nem szálldosnak varjak; hogy Nápoly vidékén nem hallani kabócát; hogy Krétán ismeretlen a bagoly; hogy Borüszthenész szigetén egyetlen madár sem piszkítja be Akhillész szentélyét; vagy hogy Rómában az ökörpiac terén a legyek és a kutyák elkerülik Herkules templomát. S mi az oka, hogy napjainkban semmifajta légy nem száll közelébe sem a cenzorok hivatali épületeinek? Vagy hogy Toledo vágóhídján egész esztendeig nem látsz többet egy légynél (egyébiránt az az egy is nevezetes különleges fehér színe miatt)? Olyan és annyiféle csodálatos tünemény forog közszájon, hogy hosszú volna felsorolni őket; s nem ismerem őket eléggé, hogy megítéljem, az emberi mesterségnek köszönhetőek-e, vagy a természet művei.” (Leon Battista Alberti, De re aedificatoria, 1452.)


Ez a fehér légy, amelyről elenyészően kevés információval rendelkezünk, úgy tűnik, megérdemli a figyelmet. Az állattani irodalom szerint a kétszárnyú kurtacsápúaknak körülbelül százezer fajtája létezik, így hát nem kell feladnunk a reményt, hogy egy szép napon alfajai között rálelünk a fehér légyre, már csak azért sem, mert a közönséges házilégy mellett létezik kék légy (Calliphora erythrocephala), a zöld légy (Lucilia serricata) és a fekete légy (Sarcophaga) — mindegyiktől jó okkal félnek a háztartásokban. Az irodalomban a légy tekintélyes korpuszt mondhat magáénak. Nem csupán a meseírókra gondolunk Aiszóposztól La Fontaine-ig, akik főszerepet szántak neki: az antikvitástól kezdve ez a rovar Lukianosz, majd az újkori szatirikus szerzők számára figyelemre méltó retorikai helyzetgyakorlatokra adott alkalmat; Lukianosznál a rétorok mestersége, a többieknél pedig általában az emberi nem ellen irányul a bírálat éle. ...a képzőművészetben a légy bizonytalan, esetleges, tünékeny helyet foglal el, s ami a légytémát illeti a festészetben, az egyenesen jelentékte-len. Eddigi (tudomásom szerint egyetlen) előfutárom, egy magyar tudós, az ikonológia specialistája, néhány olyan példát gyűjtött össze XV. és XVI. századi képekről, ahol a rovar jelenléte mindig szokatlan, hogy azt ne mondjam, zavarba ejtő jelenség. Szigorúan véve érthető, hogy a feltűnik egy gyümölcsön, de mi keresnivalója van egy fejkendőn vagy egy puttó hátán? A szóbanforgó tudós, miután felvázolta a motívum történetét, lebilincselő magyarázattal szolgált: eszerint arról volna szó, hogy a legyeket a képmásuk segítségével kívánták exorcizálni. Ám a forrásanyag gondos tanulmányozása és ellenőrzése alapján jómagam nem tudok egyetérteni ezzel a „vajákos” interpretációval; nélkülözi az egyszerű olvasatot. Egy lehetséges olvasatra a „légy tréfájában” lelünk, a mókás történetben, amelyet Vasari a Giotto életébe sző bele: „Úgy beszélik, hogy amikor Giotto még fiatalember volt, és Cimabuénál tanult, egy alkalommal egy arckép orrára legyet festett, és amikor a mester visszament a műhelybe, és újra munkához látott, többször el akarta hessegetni, mert azt hitte, hogy igazi, s csak később vette észre tévedését.”(Giorgio Vasari, Vita di Giotto, 1550.)”

részletek André Chastel Musca Depicta A festett légy c. tanulmányából. fordította: Bene Sándor


LUKIANOSZ: A LÉGY DÍCSÉRETE fordította: Kárpáty Csilla

A légy nem éppen a legparányibb a szárnyasok között, ha a dalos szúnyogokhoz, a mocsári szúnyogokhoz és a még apróbb rovarokhoz hasonlítjuk. Nagysága ugyanis annyival haladja meg amazokét, amennyivel a méh mögött elmarad. Nem olyan szárnyas ez, mint a többi, melyeknek egész testét pihe borítja, szárnyukon pedig tollak díszelegnek — hanem hártyás szárnyú, akár a sáska, a tücsök meg a méh. Szárnya annyival finomabb amazokénál, amennyivel a görög kelménél lágyabb és selymesebb az indiai. És csakugyan, ha figyelmesen szemügyre veszed, szivárványszínekben tündököl akár a pávák amikor felröppenésre készen kiterjeszti szárnyát a nap felé. Röptében nem evez szárnyával, mint a denevér, se nem szökdécsel, mint a sáska, se nem zúg, mint a darázs, hanem hajlékonyan libben erre-arra a levegőben. Az a jó szokása is megvan, hogy nem hangtalanul röpdös, hanem zöngicsélve. És nem ellenségesen, mint a mocsári meg a dalos szúnyogok, sem tompa zümmögéssel, mint a méhek, sem a darazsak félelmetes, fenyegető zúgását hallatva, hanem annyival dallamosabban, amennyivel a trombitánál meg a cintányéroknál mézesebben szólnak a fuvolák. Ami többi testrészét illeti, feje hajszálfinoman illeszkedik nyakához, és könnyedén forog bármerre, nem nőtt össze törzsével, mint a sáskáké. Kiugró szemei szarutól csillognak. Mellkasa szilárd, abból nőttek ki lábai, nem afféle ólomlábak, mint a darazsaké. Még a hasa sem védtelen, páncélhoz hasonlóan széles gyűrűk és pikkelyek övezik. Mindazonáltal nem farfullánkkal védekezik, mint a darázs meg a méh, hanem szájával és ormányával, mely neki is éppoly fegyvere, akárcsak az elefántoknak. Ezzel legelészi le, ezzel ragadja meg, ezzel kaparintja magához, rátapadva, mivel a vége szerfölött hasonlít holmi tömlőhöz. Fog mered ki belőle, mellyel tűszúrást ejtve vért iszik. Tejet is iszik ugyan, de a vért is éppúgy szereti. Szúrása nem okoz heves fájdalmat. Ámbár hat lába van, csak négy lábon lépeget, az első kettőt kéznek használja. Meg is figyelhető, amint négy lábon áll, s a kezében holmi ennivalót tartogat a


levegőbe emelve, fölöttébb emberi módon, akárcsak mi magunk. Nem mindjárt légynek születik, hanem féregnek előbb, akár emberi, akár egyéb állati tetemből. Azután lassanként lábakat növeszt, szárnyat ereszt, és csúszómászóból szárnyassá válik. Majd teherbe esik, és apró férgecskéket szül, a jövendőbeli legyet. Mivel együtt él az emberekkel, egy hajlékban lakik, egy asztalnál eszik velük, mindenbe belekóstol, az olajat kivéve, mert abból innia halálos. És bár korán elhalálozik – s minthogy roppant szűkmarkúan szabták ki napjait – szerfelett örül a napfénynek, honpolgárként sürög-forog benne. Éjszaka viszont nyugovóra tér, se nem röpköd, se nem zümmög, hanem lelapul és meg se moccan. Szólanom kell nem csekély okosságáról is, amikor cselszövő ellensége, a pók elől szökik. Mert kikémleli a lesben állót, farkasszemet néz vele, és röptében félresiklik, nehogy foglyul ejtse a háló, s a vadállat fonalai gúzsba kötözzék. Vitézségéről és erejéről nem is kell szólanunk, hiszen a legfenségesebb szavú költő, Homérosz, amikor a legderekabb hőst akarja magasztalni, nem az oroszlánéhoz, a párducéhoz vagy a vadkanéhoz hasonlítja erejét, hanem a légy bátorságához és rettenthetetlen, szívós vállalkozó szelleméhez. Nem azt állítja ugyanis, hogy botor vakmerőség lakozik benne, hanem hogy bátorság. Mert ha elűzik is úgymond, mégsem riad vissza, hanem újra meg újra nekiveselkedik a szurkálásnak. Oly nagyon földicséri, úgy agyondédelgeti a legyet, hogy nemcsak egyszer és szűkszavúan emlékezik meg róla, hanem sűrűn; ily kiválóan ékesíti hőskölteményét a légynek emlegetése. Hol azt ecseteli, hogyan röppennek a tejre csapatostul, hol Athénét, amint elhárítja Menelaoszról a nyílvesszőt, nehogy halálos sebet üssön rajta, s miközben a szendergő gyermekére vigyázó anyához hasonlítja, a legyet újból csak beleszövi példázatába. Sőt a legszebb jelzővel díszítette föl őket, „sűrűnek” mondva és „nemzetségnek” nevezve rajukat. Oly igen erős, hogy szúrása még az ökör s a ló bőrén is sebet üt, nemcsak az emberén. Sőt még az elefántot is megkínozza: besurran ráncai közé, és a maga ormányával bökdösi, már amennyire nagyságától telik. Féktelen szabadságot élveznek párosodás, szerelmeskedés és nász közepette. A hím, amint meghágja nőstényét, nem száll le róla nyomban, ahogy a kakasok, hanem hosszasan meglovagolja. A nőstény pedig a hátán hordozza vőlegényét, és együtt röpdösnek, és párosodásukat a levegőben egy csöppet sem zavarja a repülés. Végül, ha a légy fejét levágják, maradék porhüvelye még sokáig él és lélegzik. Most pedig arról kívánok szólni, ami a legyek legkülönösebb természeti adottsága. És úgy látom, Platón csakis erről az egyről feledkezett meg a lélekről és annak halhatatlanságáról szóló művében. Mert az elhullott légy hamuval meghintve föltámad halottaiból, és újjászü-


letvén ismét életre kel. Ez világosan meggyőzhet bárkit is arról, hogy a légy lelke is halhatatlan, hiszen újból visszatér, ha eltávozott is, és fölismeri és életre serkenti önnön porhüvelyét, s e mesterkedésére levegőbe röppen a légy. Ezzel hitelt szerez a kladzomenai Hermotimoszról szállongó szóbeszédnek, akit gyakran elhagyott a lélek, és kiköltözött belőle, azután újból visszatért, betöltve testét s életre keltve Hermotimoszt. Rest lévén a légy és dologkerülő, mások munkájának a gyümölcsét élvezi, és mindenütt terített asztal várja. Mert neki fejik a kecskéket, s a legyeknek dolgozik a méh is, nem kevésbé, mint az embereknek. A szakácsok szintúgy az ő számára édesítik a nyalánkságokat, s ő előbb ízleli meg, mint maguk a királyok: asztalaikon körülsétálgatva, egy tálból eszik velük, és mindenből közösen csipegetnek. Nem egy helyen üt fészket vagy tanyát, hanem kóbor kalandozásra adja a fejét, akár a szkíták. Ott készít szállást és nyugvóhelyet magának, ahol éppen meglepi az éjszaka. Mert semmit sem cselekszik sötétben, mint mondottam, és nem is óhajt olyasmit tenni, ami titkolnivaló. Esze ágában sincs holmi ocsmányságot elkövetni, ami szégyent hozna a fejére, ha fényes nappal művelné. A mese szerint élt egyszer hajdanában egy Müia nevű, szépséges szép, csacska-locska, dalos ajkú leányzó, Szeléné szerelmi vetélytársa — mert mindketten egyaránt Endümiónért hevültek. Egyszer aztán zokon vette az ifjú, hogy minduntalan fölveri álmából dévajkodva, dalolászva, zúgva-zajongva körülötte, s a haragvó Szeléné léggyé varázsolta Müiát. Ezért irigyli most minden szendergő álmát, főképp az ifjakét, s a zsenge gyermekekét, hiszen még mindig Endümión jár az eszében, De sem csípése, sem vérszomja nem mutat ádáz indulatot, inkább vágyat és emberszeretetet. Mert amennyire csak teheti, élvez belőlük valamicskét, és szakít magának a szépség virágaiból. Élt az ősi időkben egy ilyen nevű asszony is, egy százszorszép és roppant bölcs költőnő — s egy másik, az athéniaknál előkelő hírnévnek örvendő hetéra, akiről még a vígjáték költője is így zengett: E Müia szívenszúrta lám a férfiút. Így hát a vígjáték Múzsája egy csöppet sem tartotta magához méltatlannak a légy nevét, s nem is száműzte a színpadról. És a szülők sem szégyellték így nevezni lánykáikat. Sőt még a tragédia is fennkölt magasztalással emlékezik meg a légyről, mint ezekben a sorokban is: Be szörnyűség, mi hősi mersszel szökdös itt a légy a férfitesteken, vérszomjasan! S íme, talpig ércben félik ádáz fegyverét. Sok mindent elbeszélhetnék még Püthagorasz Müia nevű lányáról is, ha nem ismerné már mindenki a történetét. Sarjadnak még holmi óriás legyek is, akiket sokan harcos legyeknek mondanak, mások meg kutyalegyeknek. Zúgásuk fülsiketítő, röptük villámgyors. Roppant hos�szú életűek, az egész telet éhkoppon böjtölik át, leginkább a szobák mennyezetén meglapulva. Még az is csodálatra méltó bennük, hogy mind a kétféle teendőt elvégzik, a nőstényét is, a hímét is, kölcsönösen meghágva egymást, akárcsak Hermész és Aphrodité gyermeke, kettős természettel és kétszeres szépséggel megáldva. S ámbár még sok mondanivalóm volna, bevégzem beszédemet, nehogy úgy lássék, amint a közmondás tartja, hogy szúnyogból elefántot csinálok.


JEAN-PAUL SARTRE

A LEGYEK

JUPITER ORESZTÉSZ AIGISZTHOSZ ÉLEKTRA KLÜTAIMNÉSZTRA PEDAGÓGUS

Nagy Zsolt Jéger Zsombor Znamenák István Zsigmond Emőke Für Anikó Fodor Tamás m.v.

továbbá

Murányi Márta m.v. Szathmáry Judit m.v.

BEMUTATÓ 2019

12|19

díszlet jelmez dramaturg zene világítás súgó ügyelő, a rendező munkatársa

Fekete Anna Kálmán Eszter Garai Judit Tarr Bernaqdett Jankó Mátyás Mészáros Csilla Dávid Áron

rendező

HEGYMEGI MÁTÉ

knek ajánljuk!

Az előadás Jean-Paul SARTRE örököseinek engedélyével jött létre. Magyarországi színpadi jogok: Hofra Színházi és Irodalmi Ügynökség. www.hofra.hu


IMPRESSZUM Örkény István Színház Nonprofit Kft. Felelős szerkesztő: Mácsai Pál Szöveg: Garai Judit Előadásképek: Horváth Judit Plakát: Nagy Gergő Kiadványszerkesztés: Dely Szilvia


Profile for orkenyszinhaz

A LEGYEK műsorfüzet  

Örkény Színház - A legyek, bemutató: 2019. december 19.

A LEGYEK műsorfüzet  

Örkény Színház - A legyek, bemutató: 2019. december 19.

Advertisement