egyfajta etikai alapokon nyugvó, integrációs és interdiszciplináris koncepcióként kezeli a fenntarthatóságot (Clark, 2007). A fenntarthatóság gondolata a klímaváltozás, a biodiverzitás fokozatos elvesztése, a vízkészletek megcsappanása és a környezetváltozások miatt egyéb formában manifesztálódó globális krízisjelenségek felismerésének hatására egyre nagyobb szerephez jutott.1 Az első irodalmi áramlat voltaképp a Növekedés határai (Meadows et al. 1972) anyag publikálását követő vitasorozatban fedezhető fel. Ez a szimpóziumok szintjén megjelenő reflexiókat tartalmazott olyan véleményalkotóktól, mint Dasgupta és Heal (1974), Stiglitz (1974) és Solow (1974). E disputák szervesen kapcsolódtak a neoklasszikus erőforrás-gazdaságtan szellemi irányvonalához, amelynek alapfeltevése az volt, hogy a természeti erőforrások szűkösek, nem megújulóak, valamint nélkülözhetetlenek a gazdasági növekedéshez, s alapvetően a fogyasztás konstans szinten tarthatóságának problematikáját járták körül. Míg Solow (1974) ennek érdekében – a technológiai fejlődés beépítése nélkül – a tőkefelhalmozást hangsúlyozta, addig Stiglitz (1974) az erőforrások csökkenésének ellensúlyozását lehetővé tévő technológiai haladást. Az említett szerzőknél a fenntarthatóság, mint kifejezés explicit formában nem jellemző, viszont a Solow hasznosságalapú munkáira erőteljesen támaszkodó Hartwick (1977, 1978) már eljut a szofisztikáltabb fenntarthatósághoz, de ő is a fogyasztás konstans voltának megvalósíthatóságának elméleti építőköveihez tett hozzá. Hartwick a – korábban uralkodó – úgynevezett gyenge fenntarthatóság helyett az erős fenntarthatóság mellett érvel. A gyenge fenntarthatóság elmélete megengedte a természeti erőforrások pusztulását (Ayres et al. 1998), sőt azok teljes megsemmisülését sem tiltja, ha ezzel párhuzamosan növekszik a mesterséges erőforrások értéke. Abból indul ki, hogy a természeti és mesterséges erőforrások helyettesítik egymást. Az erős elmélet már korlátozott helyettesíthetőségre alapoz, és felteszi, hogy a természeti erőforrásoknál szükséges egy kritikus szint megőrzése a fenntarthatósághoz
2