SZENT FERENC HÍRNÖKE – 2020. DECEMBER by ofmsajto

AZ ERDÉLYI FERENCES CSALÁD AJÁNDÉKA A megajándékozottság öröme GUIA HUGÓ TESTVÉR CSÍKSOMLYÓ

Testvéri szeretettel köszöntöm a kedves Olvasót, aki most az Erdélyi Ferences Család – amelynek könnyen meglehet, hogy Ön is tagja (és ennek nagyon örülünk!) – online felületen megjelenő lapját, ajándékát lapozza. Annyi olyan hír érhet bennünket nap mint nap, ami megfoszt a reménytől, céltalanná tesz és magunkba zár. Ne legyen ez így tovább! Állítsuk életünk középpontjába az Úr Igéit, Assisi szent Ferenc atyánk szavaival élve „az Úr illatos igéit”, amelyek nemcsak megörvendeztetnek, hanem életet adó oxigént visznek be a szervezetünkbe, fényüknek gazdagságával pedig beragyogják életünket! Ennek a lapnak most megjelenő első száma az Erdélyi Ferences Család közös munkájának gyümölcse, mely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a családtagok közelebb kerüljenek egymáshoz, jobban megismerjék egymást, bátorítsák és lelkesítsék egymást, közösen hirdetve és tanúságot téve Krisztusról, aki maga a Szerelem, a Szeretet, a Bölcsesség, az Alázat, a Türelem, a Szépség, a Biztonság, és a minket egészen betöltő Gazdagság!

Minden embert, az egész teremtett világot szeretnénk megszólítani, hogy mindazok, akik ennek a családnak munkáját, gyümölcseit és jótetteit látják, tapasztalják, dicsőítsék mennyei Atyánkat, aki minden jónak a forrása és ajándékozója! (Vö. Mt 5,16) Miért épp Szent Ferenc Hírnöke? Azért, mert szent Ferenc a Fölséges és Dicsőséges Isten ragyogó ajándéka számunkra! Azért, mert mi, a ferences család tagjai, akik közel engedtük magukhoz az ő személyét, életét és üzenetét, hálával és örömmel tekintünk rá, Isten Szegénykéjére, akitől csakis bátorítást és segítséget kaptak az Úr Krisztus nyomdokainak szorosabb követésére és Örömhírének, amely a mi örömünk oka, továbbadására. Azért, hogy akik még nem halottak a Poverellóról (Assisi Szent Ferencről van szó), vagy csak keveset tudnak róla, ma élő testvérein keresztül jobban megismerhessék, és ezáltal Isten, saját személyük, az embertárs és az egész teremtett világ szeretetében bátorítást, példát és pártfogást találjanak!

Miért épp Szent Ferenc Hírnöke? Azért, mert alapítása Erdély legnagyobb katolikus sajtó apostola nevéhez fűződik, Trefán Leonárd ferences atyához. Ő 1875. december 15-én született Kézdiszentkereszten, és 1945. november 30-án hunyt el Kolozsváron. Idén ünnepeljük születésének 145., és emlékeztünk halálának 75. évfordulójára. A Ferences Világi Rend tagjai számára lett szerkesztve, mint a Ferences Harmadik Rendet összefogó lap, amely havonta került megjelenésre. Továbbá azért is, mert idén, június 3-án ünnepeltünk a zetelaki születésű Boros Fortunát ferences atya születésének 125. évfordulóját. Ő rendtartományunk fáradhatatlan sajtóapostola volt, a Szent Bonaventura ferences nyomda igazgatója, akit a kommunizmusban nemcsak, hogy keményen meghurcoltak apostoli munkájáért, hanem 1951. december 8-án két év duna-csatornai munkatáborra ítéltek, ahol 1953. március 18-án vértanúhalált hal. Elődeink állhatatos, kitartó sajtóapostoli munkája sarkal bennünket, hogy online téren is tanúságot tegyünk az Örömhírről: Isten irántunk való szeretetéről, amely megajándékozott minket az Élettel, az Örömmel és a Békével, testvéreket adott nekünk, hiszen mindnyájan testvérek vagyunk, a teremtett világ minden tagja. Hála legyen a Fölséges és Dicsőséges Istennek, aki minket, Klarissza nővéreket, Mallersdorfi Szegény Ferenc nő-

véreket, Assisi Szent Ferenc Betegápoló nővéreit, a Ferences Világi Rend testvéreit, a Ferences Ifjúságot, az Erdélyi Kisebb Testvéreket és minden hozzánk közel álló személyt, egy családba gyűjtött össze, a Ferences Családba, és annak szűkebb értelembe vett Erdélyi Ferences Családjába! Hála és köszönet azért a „színkavalkádért” és megszámlálhatatlan talentumért, amivel Jó Atyánk megajándékozott bennünket örömünkre és testvéreink javára! Köszönet illeti azokat a testvéreket és nővéreket is, akik részt vállaltak ebben a kezdeti munkában! Legyen ez bátorítás mindannyiunk számára! Szóljon hát ezen online lapban megfogalmazott dicsőitő himnusz a Fölséges és Dicsőséges Isten dicséretére, dicsőségére és imádására, és gyermekeinek szolgálatára! Szállj, repülj az internet nyújtotta lehetőségek szárnyain Szent Ferenc Hírnöke, hogy minél több testvérünkhöz elvidd az Úr illatos igéit! Kopogj, zörgess a laptopok és telefonok képernyőin keresztül az emberek szívén, hogy ott ajtót nyissanak a Dicsőséges Királyának! Kedves Olvasók! Fogadják ennek az online lapnak minden egyes írását és képét szeretettel az Erdélyi Ferences Család tagjaitól ajándékként az elkövetkezendő Ünnepek alkalmából! Imádkozzunk egymásért, hogy a jót, amit az Úr megkezdett bennünket, beteljesedjék, mi pedig hűséges és tüzes lelkű munkatársai legyünk! Pax et bonum! Béke és jóság!

CSÖNDRE… ISTENRE… ÉLETRE TALÁLNI Adventi morzsa Fr. Laczkó-Dávid Anaklét

 Amikor az angyal köszöntötte Máriát, akkor valami olyan dolog történt véle, amiről nem tudott, és amit nem kért, de beleegyezett… hagyta, engedte, hogy megtörténjen. Nem az történt, amit várt, hanem amit Isten akart. Mária nem az érzéseivel volt elfoglalva, hanem Isten tervé nek kibontakozásával.  Mária csupa hallgatás. Ő Istent próbálta megérteni és nem magára figyelt.  József számára Isten ügye fontosabb volt, mint a saját hírneve… „becsülete”. József elfogadta azt, ahogyan a dolgok alakultak. Engedte, hogy megvalósuljon mindaz, amit Isten adni akart.  Mi elsősorban önmagunkra figyelünk, illetve a külső zsibongásra… Pedig nem a menetelő tömegek… a nagy megmozdulá

sok döntik el a világ jövőjét, hanem Isten titkos párbeszéde egy fiatal lánnyal, Máriá val…, illetve mindegyikünkkel.  Mária nem tárta fel a titkát Józsefnek, mert ez a titok nem az övé volt, hanem az Istené. Ami vele történt, az nem más, mint Isten titka benne. Ugyanakkor Má ria csöndje előkészítette József számára az angyal üdvözletét. Ebben a csöndben maga Isten lett tapinthatóvá. Közvetlenül Isten lépett közbe azért, hogy föltárja Józsefnek mindazt, amit jónak ítélt, és egyúttal meg hívja őt arra, hogy legyen ő is részese Isten tervének a megvalósulásának.  Mária csöndje… Egyedül Mária tanít meg minket az igazi csöndre. Bevezet min ket Istennek rólunk alkotott titkába. És mi is csöndben vagyunk/leszünk különösen akkor, ha titkot… Isten titkát hordozzuk.

 Mária maga a Szeplőtelen Fogantatás. Szeplőtelen… vagyis tiszta. Mária úgy tu dott tiszta lenni, hogy felemelte maga körül az embereket.  Tőle, Máriától tanulhatjuk meg azt, hogy az igazi tisztaság nem hordja fönn a fejét és nem fintorog a szennyes láttán… mert igazi szent nem a szentséget keresi, hanem Istent. Mária arra tanít, hogy bízzunk a sö tétség, a félelem, a bizonytalanság idején is. Merjünk elszakadni a félelmeinktől, előítéleteinktől, sőt, még a sebeinktől is… és életünkben adjunk teret az Atya aján dékának.  Isten által szeretettek vagyunk! Istennek van ereje átformálni minket… és az ő Fia által bevezetni minket Isten benső életébe… ahol gyógyulásra találunk.

KEVÉS KELL AHHOZ, HOGY AZ EMBER ESZKÖZ LEHESSEN AZ ISTEN KEZÉBEN! Az adventi vasárnapok elénk állítják Keresztelő Szent János személyét, aki bennünket is megszólít, felszólít, megtérésre hív és példaként áll előttünk! Az idén 125. éve született Boros Fortunát atya emlékein keresztül eljutunk a Szentföldre, az adventikoszorús vasárnapok és hétköznapok toposzába, és így szent János személye jobban kirajzolódik, üzenete pedig halhatóbb lesz számunkra, amely által küldetésünkben, hivatásunkban megerősítésre találhatunk. Most pedig átadjuk a szót Fortunát atyának…

puszta fogalmát a mi értelmezéseink nem fedig világosan. A Szentírás által adott fogalom alatt azt vehetjük azt a magánynak, kietlen helynek, terméketlen területnek vagy félreeső résznek, hol az embert az imádságban nem zavarják… A zarándokok ezt a helyet ritkán szokták érinteni először azért, mert félreeső helyen van és a rossz út miatt nehezen közelíthető meg. Másodszor pedig azt gondolom azért, mert kevésbbé ismerik és a vezetők nem hívják föl a figyelmet ennek a helynek természetadta szépségeire… keresztelő szent János itt élte le ifjúságát, itt volt tápláléka méz és sáska, innen indult a viperák fajzatai közé, hogy tanúságot tegyen arról, kinek nem méltó még saruszíját sem megoldani. Itt csodálták meg a zsidók a próféta életét… A pusztától Jordánig nem is olyan nagy az út, ha kilóméterekkel mérjük a távolságot, de ha szellemi híd alá

SZENT JÁNOS PUSZTÁJÁBAN akarjunk vonni, akkor történelmet kell írnunk, aszkézist magyaráznunk, próféciákat előszednünk, és az évezredes múltban kutatnunk, hogy megérthessük a hely jelentőségét, alátámaszthassuk szent János elvonultságának és megszigorított életének magyarázatát. Szent János küldetése volt az Úr útjának előkészítése. Saját népe előtt kellett az Úr útjait egyengetnie. A népe és közötte fennálló közelség tudatát kimélyíteni annyira, hogy tekintélyét elismerjék, szavait meghallgassák és cselekedeteiben kifogásolni valót ne találjanak, mert nem ismerik a világ nyelvét. Amit róla tudnak, arról csak csodálattal beszélhetnek… Mivel erre, amint említettem, ritkán jár zarándok ember, azért sem egyházi vezetők, sem fogadott arabunk, Attalah, nem tudták a

biztos utat az irányon kívül s azért történhetett meg, hogy a rossz útról még rosszabbra tértünk, más irány felé tartottunk, mint amerre mutatták és szőlőskerteken keresztül bukdácsolva közelíthettük meg a bejáratot. Ezzel csaknem még egyszer olyan hosszura nyújtottuk utunkat, mint ahogy nekünk bemondották… (...) A sziklából csalta elő az öreg Agostino testvér azt a szép kis kolostort és hospiciumot, melynek teraszáról nem győztük a csodálkozást. Előttünk mélység, a Sorec völgyének folytatása. Szembe hatalmas sziklafal, melynek tetején egy kis mohamedán község húzódik meg. Lábunk előtt ciszternába csörgedezik egy kis erecske, amely oly ritka dolog itt Judeában s az egészet korlát veszi körül, hogy a tájékozatlan embert megvédje a mélységbe zuhanástól. Pálmák, kókuszok, citrom, narancsfák és más déli növények változata feledteti Judea terméketlenségét. Legelőször a kápolnává alakított

ASSISI SZENT FERENC ADVENTJE

ssisi Szent Ferenc (1182–1226) számára Urunk misztériumait bemutató nagy ünnepek előtti időszakok fontosak voltak, ami abból is kiderül, hogy ezekben a peridiódusokban hosszú böjtökkel készült az éppen sorra kerülő ünnepekre.1 Életrajzaiból, írásaiból ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy nagyon mélyen hatottak rá ezek az ünnepek: teológiai látásmódját, Istenkapcsolatát, lelkiségét nagyon mélyen átformálták, s nem ritkán a korabeli felfogástól eltérő meglátásokra segítették, új irányok felfedezésére ösztönözték. A Szent Ferenc-i lelkületű advent megértéséhez nagyon röviden érdemes felelevenítenünk a ferences lelkiség néhány alapvonását: az életöröm, a természetszeretet, kiengesztelődés keresése stb. mellett életének egyik meghatározója, s azóta is a ferences lelkiségi alapvető eleme a közösség. S ez nemcsak alapvető eleme a poverello lelkiségének, hanem azt is mondhatjuk, hogy a közösség felismerése jelenti a fordulópontot az ő életében. Életének legutolsó

vö. Megerősített regula, III,5-7

Végrendelet, 14

szakaszában, amikor a szellemi-lelki végrendeletét megírja, s visszatekintve az elmúlt évekre, még egyszer összefoglalja a testvérei számára mindazt, ami földi pályafutása alatt fontos volt számára, írja: „És miután testvéreket adott mellém (nekem) az Úr, senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem, hanem ezt ő, a Magasságbeli nyilatkoztatta ki nekem, hogy a Szent Evangélium szerint kell élnem”.2 A Végrendelet ezen mondatából néhány fontos szempontot, meglátást kikövetkeztethetünk Assisi Szegénykéje, de egyben minden ember (lelki)életére vonatkozóan. Elsősorban, hogy a testvérek megléte fordulópont az ember életében. Ez nagyon gyakorlati módon is tetten érhető, hisz egyértelmű, hogy egy testvér „feltűnése” megváltoztatja a gyermek életét, változtatásokat követel az életvitelében. A vér szerinti testvérek életében ez azt jelenti, hogy kisebb lesz az élettere, kevesebb figyelem jut rá, neki is meg kell tanulnia, hogy figyelemmel legyen a másik iránt

stb. De ennek párhuzamait láthatjuk a közösségi testvér életében is. A testvérrel kapcsolatosan egy meglátás, amely Ferenc tapasztalata, s amely nagymértékben meghatározza az ő hozzáállását: hogy az Úr adja a testvéreket neki. Hogy ezeket nem saját törekvésük teszi őket testvéreivé, sőt nem is az ő választása alapján kerülnek közösségbe vele, nem ő válogatja őket, hanem az Úr adja. Ma olyan világban élünk amikor az élet számtalan (minden?) területén szeretünk válogatni: az üzletben, otthon a ruhásszekrény előtt, vagy éppen az étkezésünkben stb. S e válogatással nyilván együtt jár az a nagy a kísértés, hogy – a válogatás után – eldobjuk azt, ami a kritériumainknak nem felel meg (pl. nem elég szőke, magas, izmos, okos, lóhátón ülő stb.), amit azonban megválogatva elfogadunk, azt viszont kisajátítjuk magunknak, arról kijelentjük, hogy a „miénk”. A testvérekkel talán egy kicsit másként áll a dolog: mert lehet, hogy sokszor kidobnánk a kisöcsénket; talán eszünkbe jut, hogy

szépülnek a dolgok (persze mondhatjuk azt is, hogy az értékek is a helyükre kerülnek). Az kétségtelen, hogy Ferencnek sem volt könnyű a közösséget, a testvériséget megélni, s bizony voltak olyan időszakok, amelyek miatt egész életmódja, ideálja – éppen a közösség hozzáállása miatt – megkérdőjeleződött számára.4 S ami a két megállapítással összefügg, s talán ezt érdemes az advent összefüggésében is kiemelnünk: a közösség, a testvérek Isten ajándékaként való elfogadása nem egyik napról a másikra történik az ő életében, hanem egy hosszú folyamatnak az eredményeképpen (ahogy erről az életrajzai is beszámolnak). S azt sem mondhatjuk, hogy ez azzal az eseménnyel veszi kezdetét, amikor 1208. április 16-án Bernardo di Quintavalle és Pietro Cattani, majd Egyed és János testvérek Ferenc életformáját kezdik élni. Assisi szegénykéjének közösségi életét megelőzi, őt arra felkészíti mindaz, amit ő sem restell megemlíteni a testamentumában: ezek közül az egyik a bűnös élete, illetve az azzal kapcsolatos harc (amelyet először kívül, a külső ellenséggel vívott meg, s aztán belül, saját magával). De hasonló módon felkészíti őt erre a bűnbánattartás, amelyet elkezd, s aminek első, nagyon konkrét momentuma a leprással való találko-

zása, amely sok mindent felfordít az addigi bohém Francesco életében. De, ahogy ő maga is vallja, nagymértékben alakította őt a templomokban való időzés, az imádság, amely személyiségének, lelkének mélyéből kiindulva átformálta őt. S nem utolsósorban, ahogy Ferenc is megemlíti a Végrendeletében a lelki útjának állomásai között, a papok iránti tisztelet, amely elsősorban az eucharisztia kiszolgáltatása és az Ige szolgálata miatt illeti meg őket, szintén meghatározó eleme az ő növekedésének. S amikor mindezen túl van, amikor már megharcolja ezeket a küzdelmeket, akkor kapja az Úrtól a testvéreket maga mellé (pontosabban megtapasztalja, hogy az Úr adja neki a testvéreket). De ehhez szükség volt a megtérésére. S talán ide kapcsolódik igazán az Advent témája: Szent Ferenc megtérésének az útja, az ő adventje, az Úr eljövetelére való tevékeny várakozás az ő életében, ill. annak bizonyos szakaszaiban. A fiatal Ferenc a természetben kóborol, fizikailag is keresi a maga helyét, s itt kezdődik a testvérek felfedezése: nemcsak a közösségé, hanem a Nap, a Hold, a Víz, a Levegő … minden teremtménynek a felfedezése, mert mindez testvér Ferenc számára. A Teremtő Atya felfedezése jelenti a testvérek felfedezésének a kezde-

Pl. a Szentföldről való hazatérte utáni konfliktusa egyes testvérekkel, akik meg szerették volna reformálni a rendet.

Szent Bonaventura, Szent Ferenc élete „Legenda maior”, II,4

tét, hisz a testvériség, a testvér léte feltételezi a közös Atya meglétét. S amikor Ferenc, ott Assisi főterén, miután visszaadja Pietro Bernardone-nak mindazt amit tőle kapott, s kimondja, hogy „Mostanáig téged hívtalak atyámnak a földön, ezentúl viszont gondtalanul tudom mondani: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, akibe minden kincsemet helyeztem és akibe egész reményem és minden bizalmam vetettem”5, akkor születik meg lelkében – a közös Atya nevének kimondásával – a testvéri közösség. De az erre való ráérzés, ez a tapasztalat nem mentesíti Ferencet a további hosszú várakozó, kereső időszaktól, amely megkívánja, hogy konkrét lépéseket tegyen, amelyek segítik, érzékenyebbé teszik arra, hogy megtapasztalja Isten konkrét jelenlétét az ő életében. E konkrét lépések számunkra is lehetne egy adventi útnak a feladatai, ezért is érdemes egy kicsit végignéznünk őket. A legelső, amit Ferenc fontosnak tart úgy a maga, mint az első közössége számára az a bűnbánattartás. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy e testvériség először Assisi bűnbánóiként határozza meg magát,6 s az sem, hogy oly gyakran előkerül Ferenc és első társai prédikációiban a bűnbánat, a bűnbánattartás fontossága. Az erre vonatkozó forrásokat nézve lát-

„Sokan azt kérdezték tőlük, honnét és milyen szerzetből valók. Ezeknek, bár nem volt könnyű annyi kérdésre válaszolni, egyszerűen megvallották, hogy Assisi városából való bűnbánó emberek, mert rendjüket akkor még nem nevezték szerzetesrendnek”, A három társ legendája, 37 6

venti várakozás gyümölcsöző beteljesülését. Ahogy erre korábban utaltunk már, Assisi szentje Krisztus-követésének fontos eleme az evangéliumon való elmélkedés, mert ő – ahogy Celanoi Tamás leírja – arra törekedett, hogy „tökéletesen, teljes éberséggel, teljes odaadással, elméjének teljes megfeszítésével és szívének minden rezdülésével kövesse a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását és utánozza példáját”, ezért „egy pillanatra sem szűnt meg tehát szavairól elmélkedni, és beható szemlélődéssel szüntelenül szem előtt tartotta cselekedeteit. Különösen a megtestesülés alázatossága és a kínszenvedés szeretete fészkelte be magát olyan mélyen emlékezetébe, hogy mellettük alig tudott másra gondolni”.8 Ezért 1224 Karácsonya előtt két héttel – miután engedélyt kért erre a Pápa úrtól – arra kérte egy János nevű, Greccio városbeli jótevőjét, hogy a városka közelében lévő barlangot készítse elő, mert – ahogy mondotta – „Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán”. Ahogy az életrajz tovább leírja Karácsony éjszakáján itt, ennél az előkészített barlangnál gyűlt össze a város lakossága, a közeli ferences testvérek, s ide jött Szent Ferenc is, hogy e szegényes körülmények 8

Celanoi Tamás, Szent Ferenc első életrajza, 84

között, az állatok társaságában – egy szentmise keretében – megjelenítse, megünnepelje Jézus Krisztus megtestesülését. Az ünneplés keretében Ferenc diákonusként felolvasta a Jézus születéséről szóló evangéliumot, s prédikálva a jelenlévőknek „mézé-

a kisded Jézus sokak szívében egészen feledésbe merült; most ellenben Isten kegyelméből szolgájának, Szent Ferencnek segítségével megint életre támadt, és kitörölhetetlenül mélyen belevésődött az emberek emlékezetébe”.

AZ ÚR ELJÖVETELÉRE VALÓ VÁRAKOZÁS MEGKÍVÁN EGYFAJTA NYITOTTSÁGOT AZ Ő JELENLÉTÉNEK A BEFOGADÁSÁRA, S EZ ELKÉPZELHETETLEN AZ IMÁRA SZENTELT IDŐ NÉLKÜL. EZT FERENC NAGYON TUDTA...

des igéket mondott a szegény Király születéséről és Betlehem kicsiny városáról”. Kétségtelen, hogy a környezet, a jelenlévők hozzáállása kölcsönösen segítette azokat, akik ott jelen voltak, hogy kézzelfoghatóan megtapasztalják, s ezáltal jobban megértsék azt, amit a második isteni személy a megtestesülésével magára vállalt. S e körülmények, ünneplés közepette – ahogy Celanoi Tamás leírja – „megsokasodtak a Mindenható ajándékai: egy erényes férfiú elé csodálatos látomás tárult. A jászolban ugyanis egy élettelen gyermeket látott feküdni; amikor azonban Isten szentje odalépett hozzá, úgy tűnt, mintha a gyermeket mintegy álomból új életre támasztotta volna. És nem is volt egészen alaptalan ez a látomás. Mert lám,

Talán ez lehet egy igazi ünnepnek, s az azt megelőző készülődésnek a legfontosabb gyümölcse: ha a lehetőségeket oly módon sikerül megragadni, azokkal élni, hogy az istenkapcsolatunk sok-sok eleme újra életre keljen bennünk, s ezzel is egyre szorosabban kapcsolódhassunk ahhoz, Aki a létbe hívott és üdvözíteni akar bennünket. Fr. Orbán Szabolcs OFM

KÉSZ AZ ÉN SZÍVEM, ISTENEM, FOGADÁSODRA Az örömforrás nem más, mint az az üzenet, mely karácsonykor közénk érkezett, azaz a fény, vagyis Jézus, aki értünk jött, hogy nekünk békességünk legyen

z Adventtel kezdetét veszi az Úr eljövetelére való várakozás időszaka. De felmerül bennem a kérdés, hogy csak ebben az időszakban kell várakoznunk, csak ilyenkor kell jobban odafigyeljünk arra, hogy készítsük lelkünket az Úr eljövetelére? Nyilván ez az időszak megköveteli az elcsendesedést, az Istenre hangolódást, az éberséget, a virrasztást, az Istennel töltött minőségi időt, de én úgy gondolom, hogy ezt nap mint nap kellene gyakorolnunk. Nem olyan rég láttam egy filmet, nem tudom pontosan a címét, melyben a főszereplő egy igen jó projekttel áll elő: azt szeretné elérni, hogy az emberek az év 356 napjában éljék meg a Karácsonyt. Legyen minden nap Karácsony. Persze megvan annak a naptári időszaka, de úgy gondolom, hogy az lenne a lényeg, ha minden napot úgy tudnánk megélni, hogy lehetőséget adunk az Úr Jézusnak arra, hogy örök hajlékot vehessen szívünkbe. Isten be akar lépni a családunkba, közösségünk-

be, be akar lépni az életünkbe. Ezért az ajtónk előtt áll és kopogtat. Nem erőszakoskodik; várakozik ajtónyitásunkra, hívő, befogadó szeretetünkre. Az a feladatunk, hogy gyertyát gyújtsunk, az Istenre várás fényét helyezzük ablakunkba és ezzel is jelezzük: „Kész az én szívem, Istenem, fogadásodra. Jöjj, Uram Jézus, szent jelenléteddel segíts széppé, boldoggá tenni a magam és mások életét!” Óvónőként minden évben készítünk Adventi naptárat a gyerekekkel, amely abból áll, hogy mindennap gyakorolunk valami jót, amivel örömet szerezhetünk másoknak, és amely által közelebb kerülünk Istenhez. Minden Adventi vasárnap előestjén meggyújtjuk a gyertyákat az adventi koszorún. A hetente me ggyújtásra kerülő gyertyák figyelmeztetnek minket és csendesen terelnek, hogy a hit, remény, szeretet páli megfogalmazású hármasát megéljük, és ennek megtapasztalása által jussunk el az örömhöz. Az örömforrás nem más, mint az az üzenet, mely

karácsonykor közénk érkezett, azaz a fény, vagyis Jézus, aki értünk jött, hogy nekünk békességünk legyen. A gyertyák szimbolikája: az első hitünk és életünk forrása: a világosság. Hitünk gyertyája az első adventre emlékeztet: Jézus a világ világossága, akit kétezer évvel ezelőtt küldött el Isten a világba. A második a reménység gyertyája. E világnak nemcsak kezdete, de célja is van. Istentől indulunk és hozzá érkezünk – ez a második advent: Jézus vissza fog jönni hozzánk, értünk. A harmadik vasárnap a szeretet lángjait lobbantja fel. Ez szimbólum, amely visszavezet minket az ajándékozó Istenhez, aki egyszülött Fiában, Jézusban ajándékozta meg a világot. A negyedik gyertya pedig az örömé lesz. Kívánom, hogy hit, remény, szeretet és öröm „gyertyái” világítsanak, melegítsenek, s hozzanak boldog és békés karácsonyt mindannyiunknak! Bálint M. Ágnes mallersdorfi szegény ferences nővér

MI TÖRTÉNIK A JÁSZOL KÖRÜL? Karácsony emlékezetének dinamikája

vekkel ezelőtt történt. Részt vettem egy karácsonyi pásztorjátékon, amit a helyi plébánia gyerekei és fiataljai adtak elő. Kis idő múlva feltűnt, hogy kegyetlenül unom az egészet. Illemből vagyok jelen, a gyerekek miatt. Minden pásztorjáték kerete: a pásztorok fáznak, megjelennek az angyalok, majd feltűnnek a betlehemi körülmények, a királyok pedig ajándékokkal sietnek hódolni a kis Jézusnak. Tudom már kívülről, rég tudom, hogy mi következik. Ugyanazok a kedves történetek és énekek hangzanak el. Ugyanaz az Evangélium, ugyanazok a szavak: megszületett, kijelentetett, angyalok, Betlehem, pásztorok, éjszaka, Mária, József, jászol, istálló. Minden évben ugyanazt a titkot ünnepeljük – míg a világ, a körülményeink, mi magunk állandóan változunk. A gyereknek viszont nem unalmas, hanem aranyos kis történet, amit százszor is képes végignézni és végighallgatni: ó, szegény Mária és József, nem kapnak helyt a szálláson.

Ügyesek voltak a gyerekek, szépen alakították a szerepüket. Én pedig közben töprengtem magamban, hogy mit keresek itt, hogy most számomra miért olyan érdektelen ez az egész. Szívesebben meghallgatnám Saint-Saëns karácsonyi oratóriumát a szobámban hátradőlve (nem telik el karácsony e mű meghallgatása nélkül, hozzátartozik az én karácsonyomhoz). Tűnődtem tehát, s aztán rájöttem, hogy miért éltem meg unalmasnak ezt a pásztorjátékot: mert nem voltam benne a történetben, nem voltam részese a történetnek. Mária útja, a pásztorok útja és a bölcsek útja Betlehembe – nem az én utam. A jászol körüli történet nem az én történetem. Ha viszont észlelem az utat, mely az Istennel való találkozáshoz vezet, akkor már érdekes lehet hallgatni és énekelni a karácsonyi énekeket, szemlélni az éjszaka történteket, nézni a pásztorjátékot, mert a játék engem is bevon, a játék szereplőjévé válok. És nem utolsósorban másképp hallgatom az oratóriumot is: „Várva-vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám”

(a 3. tétel szövege, a 40. zsoltár első sora). A felismerés, hogy mennyire unom az egészet, útra tett: a formalitásból a személyes találkozásra. A pásztorok és a bölcsek bejárta útra invitált, hogy tanúja és részese legyek a történteknek. A pásztoroknak angyal mutatja az utat, a bölcseknek csillag az útmutató. A csillag vagy az angyal bármi lehet, ami tekintetemet az egek felé irányítja; ami rámutat az örök értékekre; ami rámutat arra, hogy hol a helyem a családomban, közösségemben; ami rámutat az erőforrásaimra; ami rámutat a szeretet gesztusaira. Ami rámutat a Misztériumra. Halála előtt két évvel Szent Ferenc engedélyt kért a pápától, hogy karácsony misztériumát a grecciói barlangban ünnepelhesse meg, templomon kívül (1Cel 84-87). Mert „szemeimmel akarom szemlélni”, mi történik Betlehemben. „Oculis pervidere”, azaz végig nézni, jól megnézni, megismerni; mondhatnám szemeimmel részletekbe menően „átröntgenezni”. „Látni akarom, hogyan

„Tegyünk mindent Isten nagyobb dicsőségére, a Szűzanya tiszteletére”. Egészen magáévá tette azt a szentferenci gondolatot, hogy minden jó a Legfőbb Jótól származik, vagyis az Istentől, amit neki kell visszaadni. A visszaadás, a megköszönés a tettekben mutatkozik meg, a lelkületben, a tenni akarásban. Nehéz lenne tételesen felsorolni e jókat, szépeket, ízeket és színeket, amelyekkel ő gazdagította a világot; elegendő, ha maga az Úr tudja. Mozaikkockák megvilágításában látjuk: házfőnök, templomigazgató, a kolostor és a kegyhely történetírója. Nagyban hozzájárult a csíksomlyói pünkösdszombati fogadalmi nagybúcsú újraszervezéséhez az 1990es éveket követően. A Csíksomlyói Segítő Szűz tiszteletére több éneket szerzett, valamint több búcsús énekhez írt orgonakíséretet, számos írása jelent meg a kegyhellyel kapcsolatosan, amelyek végül a „Csíksomlyói mozaik” című kötetben jelentek meg. Utazásai során, amikor lehetősége volt elzarándokolni egy-egy kegyhelyre, azt ott tapasztaltakból igyekezett átültetni helyi sajátosságokkal ötvözve a somlyói kegyhelyre is. Így született a sokak által kedvelt „El jöttünk hozzád, Szűzanyánk” kezdetű ének. Haladt a korral, kihasználva a technika és internet adta lehetőségeket is, idősen is arra törekedet, hogy akik nem tudnak ellátogatni Csíksomlyóra, azok is tájékoztatást kapjanak a

kegyhelyről, kegyszoborról, búcsújárásról, helyi kultúráról, személyes élményekről. Ezért mondott igent a számtalan interjúfelkérésre, amelyek írásban, hanganyagban, videóformában megjelentek. Józsi atya, azzal a nemes szándékkal tetted mindezt, hogy a csíksomlyói kegyhelyet minél több oldalról bemutassad. Köszönjük neked! * Uram, szeretem házad ékességét és dicsőséged lakóhelyét. – Idős korában sokak által keresett gyóntató és lelkivezető volt, erejéhez mérten a legutolsó időszakig fáradozott a lelkek üdvösségén. Gyakran mondogatta, időm van bőségesen, amíg erőm engedi, teszem. Meghallgatott, vigasztalt, lelkileg gazdagított, feloldozott. Mozaikkockák, ecsetvonások, képek – amelyekből összeáll a nagy egész. Rainer Maria Rilke azt írja: „Életünk találkozások és búcsúzások egymásba fonódása. Olyanok vagyunk, mint aki épp útra kél.... úgy élünk mi, örökös búcsúzásban”. József atya, a veled való találkozások sorozata után most jön a búcsúzás pillanata. Búcsúzunk az embertől, akit az Isten nekünk ajándékozott, aki emberségével, igényességével példát mutatott; a rendtárstól, aki a közösség formálója volt, igazi jó kedélyű, vidám ferences szerzetes; a kegyhellyel eg�gyé vált ferences áldozópaptól – szolgálata által gazdagodott a kegyhely, amely örökségből mi is gazda-

godunk; a lelkivezetőtől, aki egyengette mások útját az Istenhez és egymáshoz. Vallotta: „Az Isten parancsa, akarata szerinti élet, az egyházzal való kapcsolattartás. És fontos betartani az isteni törvényeket, mert akkor nem tévedünk el a földön sem, de még a mennybe is bejutunk! Mert ahogy Jézus mondja, aki hisz, üdvözül. Nem mondja, hogy aki nem vétkezik, üdvözül! Ő tudta jól, hogy vétkeznek az emberek. De aki hisz, s a hit szerint él, tehát gyakorolja a jót is, de a bűnbánatot is, az üdvözül”. Búcsúzunk rendtartományunk legidősebb szerzetesétől, aki hivatástudattal élve megszentelődött e szent helyen, Csíksomlyón. * A tizenharmadik csillagot a Szűzanyától várom – mondotta egy alkalommal, amikor arról mesélt, hogy hogyan újította fel a Csíksomlyói Segítő Szűz feje körül található csillagkoszorút. Azért imádkozunk, hogy csillag légy a szentek társaságában, mindörökké énekelve: „Uram, szeretem házad ékességét és dicsőséged lakóhelyét.” (Zsolt 26,8) Csíksomlyó, 2020. november 9. Fr. Urbán Erik OFM

NE FÉLJETEK! TI A KERESZTRE FESZÍTETT NÁZÁRETI JÉZUST KERESITEK. FELTÁMADT, NINCS ITT! Decemberben az Erdélyi Ferences Rendtartomány 110 elhunyt rendtagjáról emlékezett és emlékezik meg a déli imaóra keretében. Közülük néhány ismert(ebb) arcot mutatunk be az alábbi összeállításunkban.

Kádár Kálmán, P. István (1923–2001): Bükszádon, Sepsiszéken született. Szentelését követően hűséges, alázatos szerzetesi életét és papi munkáját főként, Radnán, Esztelneken, Mikházán és Szárhegyen végezte. Mindenütt odaadással tett eleget a rábízott munkának, hosszasan elidőzött az imádságban, az Úr titkainak szemlélésében. Sokak által keresett és kedvelt gyóntató volt. Életének 78., szerzetességének 59., papságának 52.-évében halt meg Csíksomlyón, 2001-ben. Hagyatékában személyes iratai és fényképei maradtak fenn. Bálint András Árpád, fr. Rókus (1921–2013): Zetelakán született, a rendbe való felvételét 1936ban kérte. Rókus testvér előbb könyvkötő, majd a Mária-Radna-i deportáció után több mint 60 évig a dési közösség tagja, a hívek szeretett „testvére”, aki életének 92., szerzetességének 76., örökfogadalmának 61. évében, 2013-ban Désen hunyt el. A dési

rózsadombi temetőben helyezték örök nyugalomra. Hagyatékában személyes iratai és fényképei találhatóak. Gyenge Gergely, fr. Gaudenc (1917–1972): Csíkjenőfalván született, akire a rendi források jóságos szerzetesként, a munkában serény, ugyanakkor, mint jókedvűre, a miniszter provinciális kísérőjére, az imádságban buzgó, a hívekkel szemben kedves, előzékenyként emlékeznek. Vese elégtelenségben halt meg, életének 55., szerzetességének 25.-évében a kőrösbányai koncentrációban, 1972-ben. Hagyatékában személyes iratai maradtak fenn. Czettele Jenő, P. Dezső (1914–2000):1948-ban kérte a rendbe való felvételét, a teológiát pedig kihívások közepette végezete Désen, miközben a cementgyárban dolgozott. Hosszas betegség után halt meg ugyanott, életének 86., szerzetességének 52., papságá-

nak 43.-évében, 2000-ben. Hagyatékában prédikációs jegyzetei és személyes iratai maradtak fenn. Benedek András, P. Domokos (1929–2012): Gyergyószentmiklóson született, 1947. szeptember 8-án lépett be a ferences rendbe. A rend állami betiltása után, a dési titkos teológiát végezte el. Pappá szentelése Désen, 1956. december 8-án volt. Papi szolgálatát a szentelési helye után, Fogarason és Déván végezte. A rendi káptalan 1991-ben az Erdélyi Ferences Rendtartomány miniszter provinciálisának választotta meg, ezt a szolgálatot pedig 2000 májusáig töltötte be. Ezt követően 2000-2006 között a brassói templom és kolostorban szolgált. Betegeskedő éveiben, haláláig Dévára vonult vissza. Életének 83., rendbelépésének 65., papságának 56. évében, 2012-ben elhunyt. A feltámadás reményében a dévai (városi) ferences templomból a „városi” temetőben helyezték örök nyugalomra.

JUBILEUMOK AZ ERDÉLYI FERENCES TESTVÉREK ÉLETÉBEN Jubileumok az erdélyi ferences testvérek életében, melyek a beöltözéshez és a fogadalomtételhez köthetők. Pál és Sebestyén testvéreink abból az alkalomból válaszoltak a kérdésekre, hogy idén 30 illetve 25 éve annak, hogy magukra öltötték a habitust. Mihály testvér 30 éve tette első egyszerűfogadalmát, illetve József atya és Leánder testvér 65 és 25 éve tettek örökfogadalmat. Anaklét testvér pedig indén ünnepelte pappá szentelésének 25. évfordulóját. Isten éltesse őket!

it szeretne kifejezni, megélni egy ember azáltal, hogy magára ölti a kisebb testvérek rendjének ruháját, a habitust? Azt, hogy a bűnbánat és az állandó megtérés álltál, Krisztus követése által, magára akarja „ölteni” Urát és Mesterét, Krisztust! Ez nem a személy, amely mindig egyedi, megszűnéséhez, eltűnéséhez vezet, hanem annak kibontakoztatását, megszentelődését mozdítja elő. A beöltözés szertartása nagyon szépen közvetíti azáltal, hogy a jelenlévő testvérek öltöztetik be a jelöltet a rendi ruhába, azt az üzenetet, hogy minden ajándék, kegyelem! Krisztus követésére,

a Benne való mindennapi megmerítkezésre, lelkületének felöltésére, megajándékozottságunkra emlékeztett a magunkra mindennap felöltött rendi ruhánk, a habitus. Mit jelent egy szerzetes életében az örökfogadalom? Azt, hogy egy örök életre „Igen”-t mond Krisztusnak! E feltétel nélküli, visszavonhatatlan és kizárólagos „Igen” annak a Krisztusnak szól, akinek szeretetétől senki és semmi el nem szakíthat! Szent Pál ezt így fogalmazza meg: „Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság,

sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8, 38–39) A ferences szerzetes, hogy a keresztségben elnyert megszentelődéséből mindent kihozzon, és a Fölséges és Dicsőséges Isten hívására őszinte választ adjon, a mindenekfölött szeretett Istennek egészen a tulajdonává lesz, az engedelmesség, a szegénység és a tisztaság fogadalma által, Szent Ferenc szellemében élve, szövetséget hoz létre Istennel, és a szeretetben egész lényét Neki áldozza, ajándékozza. Azzal, hogy megemlékezünk testvéreink örökfogadalmának jubile-

umáról, hálát szeretnénk mondani a Fölséges és Dicsőséges Istennek a meghívás és a szolgálatban megtartás kegyelmért, hiszen mindez Általa valósulhatott meg, aki sohasem méri szűkösen ajándékait! Ő tegye teljessé a jót, amit megkezdett Mindannyiunkban, mi pedig, még ha tökéletlenül is, tegyük meg a magunk részét! Fr. Guia Hugó OFM

A jubileumi interjú-sorozatunkban a következő oldalakon Fr. Bakó Pált és Fr. Fábián Sebestyént kérdezi Hugó testvér. A soron következő interjúkat lapunk januári számában olvashatják.

lami megfogott, Valaki vonzott. És ezek a Szentmisék nem voltak üresek, nem voltak unalmasak, mint máskor, nemcsak fizikailag voltam ott, hanem lelkileg is próbáltam ott lenni. Emlékszem, hogy abban az időben még a tehén- és báránylegeltetés közbe is a hittanjegyzeteimet tanultam a legelőn. A bérmálkozás alatt és az utáni átalakulásomban, lelki fejlődésemben sokat köszönhetek az akkori kántoromnak és családjának, akik az idő tájt költöztek a falunkba. Nagyon közel kerültem hozzuk, tőlük kölcsönöztem a vallásos könyveket, s hozzá fordultam, ha a hit és hittan terén kérdéseim voltak. (Megvolt hozzá a képzettsége, négy év teológiát végzett.) S nemcsak azt köszönhetem meg, hogy a gyerekcipőben járó hitemben, hitéletemben segítettek, hanem az fogott meg, ahogyan egyszerűségben, szerényen éltek. Nem voltak hivatalosan Ferences harmadrendiek, de a szerint éltek. S amikor valami motoszkált és ébredezett bennem a hivatás felé, akkor először a kántor úr mondta ki, hogy „Árpika, legyen ferences!” A második lépés akkor volt a hivatás felé, amikor a Plébános atya megkérdez-

te tőlem, hogy nem szeretnék-e belépni a világi rendbe. Én természetesen igennel válaszoltam. Igaz, hogy nem tartoztunk hivatalosan a ferences világi rendhez, de a szerint próbáltunk élni. Ekkor már megvolt a vágy bennem a szerzetesi életre, de élőben nem ismertem a ferenceseket. Annak idején egy évig Albert atya látta el nálunk a plébánosi feladatokat, de bennem akkor csak annyi marad meg, hogy sokat játszott velünk hittanóra után a templomkertbe. Annyit tudtam róluk, hogy imádkoznak és dolgoznak. Igaz, hogy ez bencés mottó, de azt hiszem, hogy érvényes minden szerzetesi közösségre. És úgy el is képzeltem magamnak, hogy ha kolostorba vonulok, napközbe én is a nyolc órát ledolgozom, s utána viszont a fennmaradt időt az imának, a lelki életemnek, és a másokért végzett imának szentelem. Az első ferencesek, akikkel találkoztam az esztelneki kolostorba, azok meghatározóak lettek az életembe: Tarziciusz atya és Ivó testvér. Egy alkalommal átvitt a plébános atya az esztelneki ferences kolostorba, és hát meglepetésemre ugyanazzal találkoztam, amit elképzeltem, vagy amit a Jóisten sugallt. Ahogy bemegyünk a kolostor kapuján,

mit ad Isten, hát Tarziciusz atya jön felénk a műhelyből hegesztőkötényben. Mondtam is magamba, hogy itt a munka, itt az első, amire vágytam. A szerzetesek nemcsak imádkoznak egész nap, hanem dolgoznak is. Tarziciusz atyával való beszélgetés után Ivó testvért látogattuk meg. A kedvessége, a mosolya s a vendégszeretete fogott meg. Azt sem tudta, hogy hová legyen, kedves volt és minden jóval elhalmozott. A cellája fala, az asztala üveglapja alatt tele volt szentképekkel, minden az imára, az Isten-kapcsolatra hangolt. És akkor azt mondtam magamba, hogy ez az, amit megálmodtam, ez az, amire vágyom, itt megvan a munkának is és az imádságnak is az ideje, nem úgy, mint a civil életben. – Ha egy fiatal megkérdezné tőled, miért lettél ferences, mit válaszolnál? – A személyes példa előtt a Zefirelli Szent Ferenc filmje hatott meg nagyon. Bérmálkozásom után is rendszeresen jártam ifjúsági hittanórára, s elég gyakran megnéztünk egy-egy vallásos filmet, s köztük a Szent Ferenc életét is. Engem nagyon megérintett a megtérése, de leginkább az a tette s az a szeretete, amelyet

a szegények és a leprások iránt tanúsított. Tetszett az, hogy gazdag és nemes mivolta létére le tudott ereszkedni a szegényekhez, a leprásokat ápolta és kétkezi munkájával segített és szolgált az emberek között. Általánosan fogalmazva talán ezt mondhatnám el, hogy az volt a vágyam és ma is az, hogy az imáimmal és a kétkezi munkáimmal másokat szolgáljak. – Assisi Szent Ferenc atyánk felismerte a köztünk, velünk együtt élő Istent, szerinted mi hogyan találhatunk Rá? – Szent Ferenc felismerte az Urat, az Úr akaratát, különösen akkor, amikor megkérdezte egy hang, hogy „Ki a nagyobb, az Úr vagy a szolga?” Ez egy 180 fokos fordulatot hozott az életébe. Erre azt lehet mondani, hogy felismerte az Úr szavát, és elkezdte tettekké váltani. Azt lehet mondani, hogy a Jóisten felé fordította a szekere rúdját, de azon az úton haláláig Istenkereső, Isten akaratát kereső ember volt. Többször gondolkodik azon is, hogy neki most remeteségben, elvonulva kell élnie, vagy prédikálva az emberek között. S hogy Istenkereső volt, a kereszt előtti imája is kifejezi, amely-

ben hitet, szeretetet és bölcsességet kér a sötét szívébe, hogy mindig felismerje és megtegye az Úr akaratát. Én azt gondolom, hogy ha megvan bennünk az Istenkeresés vágya, ha megvan bennünk az igény (a közösségi ima mellett) az egyéni imára, ha megvan bennünk az igény az elmélkedésre, a Szentírás olvasására és legfőképp a csendre, akkor ezzel megteremtjük azt az alkalmat és lehetőséget, amelyben teret adunk a Jóisten akarata felismerésére. – Hogy látod, milyen üzenetet hordoz a ferences karizma, és miről lehet felismerni? – Erre a kérdésre talán a kívülállók tudnának leghitelesebben válaszolni, akik körülöttünk vagy mellettünk élnek. Azt mi magunk is, ferencesek tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, se szentek, csak a szentségre, a lelki fejlődésre törekszünk. Tudjuk, hogy Isten hívott meg mindnyájunkat, s nem mi választottuk egymást, ahogy Szent Ferenc atyánk is mondja: „Testvéreket adott mellém az Úr”. Lehetetlen, hogy ne forduljanak elő köztünk véleménykülönbségek, szóváltások, megbántások, nézeteltérések, hi-

bázások és hasonlók, s ez valahol rendjén is van, hisz nem vagyunk szentek, viszont én mindezek ellenére örülök, amikor sikerül a felismerésre jutnunk, és beismerjük, hogy tévedtünk, hogy hibáztunk, hogy elrontottunk valamit, vagy megbántottuk valamelyik testvért, és ilyenkor bocsánatot is tudunk kérni, és meg tudunk bocsájtani. S ez talán egy jó jel lehet, egy jó példa lehet a kívülállók számára, ha látják azt, hogy békében tudunk, vagy törekszünk békében élni egymással, s ha békére törekszünk és béke van bennünk, akkor a mellettünk lévőnknek is, a kívülállóknak is ezt a békét adjuk tovább. Szent Ferenc atyánk életében is fontos ellem volt a béke, hisz „béke és áldás” köszöntéssel köszöntötte az embereket, akikkel csak találkozott útközbe. Szerintem az is egy nagy áldás a rendünkbe, hogy különböző karizmákkal megáldott testvérek alkotják. S szerintem így szép, mert kiegészítjük egymást. Én hálás vagyok azért, hogy olyan sokszínű a rendünk, olyan, amelyben minden karizma megtalálható, és minden karizma megfér egymás mellett. Olyannak képzelem, mint egy zene-

kart, amelyben különböző zeneszerszámon játszók megtalálhatóak. Színes a rendünk, mert van benne felszentelt pap, van benne laikus testvér, van, aki tanít, van, aki főz vagy kántorizál, van, aki beteggondozó, vagy van, aki a mis�sziós munkában érez hivatást, van, aki asztaloskodik vagy a festészettel dicséri az Istent, és sorolhatnánk tovább a sort. Ezeket a karizmákat mindenki a saját közösségében éli meg és szolgál vele, és ez szép egy rendházba, a közösségbe, hogy mindenki azt teszi a közösbe, amije van. És ha már a ferences rendünkről, provinciánk közösségéről úgy beszéltem, mint egy zenekarról, akkor azt is meg kell említsem, hogy hálás vagyok azon testvéreimért, akik összehangolták és próbálják összehangolni a zenekart, a provinciának a különböző karizmákkal megáldott testvéreit, egyegy helyi vagy provinciai szintű, ifjúsági vagy egyéb programok szervezésében lebonyolításában. Itt látom a közösségnek az erejét, amikor össze tudjuk hangolni ötleteinket, és közösbe tudjuk tenni erőinket, karizmáinkat. Azt tapasztaltam, hogy a közös munkának közös és nagyobb öröme van.

– Miből táplálkozik hitéleted, hivatásod, az Istennel és emberekkel való kapcsolatod? – Nekem sokat jelent a csend és az egyéni ima. Én mindig azt mondtam és azt mondom, hogy a hivatást nem lehet megtartani, nem lehet táplálni csak a kötelező imaórákkal, csak a kötelező vagy megparancsolt szabályokkal. Szerintem csak az nem elég, hogy részt veszek a közös imán, a közös elmélkedésen, a szentmisén és közös kötelező programokon, én úgy gondolom, hogy ezeken kívül mindenkinek meg kell legyen a személyes Istenkapcsolata, meg kell legyen a személyes Isten utáni vágya, amelyet a csendben, a személyes imában, a napi szentírás- és evangélium-olvasásban, elmélkedésben elégit ki és él meg. Számomra nagy áldás, hogy egy födél alatt lakhatok az Úrral, bármikor betérhetek napközben akár a templomba, akár a kápolnába, s ahogy Ivó testvér fogalmazta volt annak idején, a cellánk az a második templomunk kell hogy legyen. De én úgy gondolom, hogy ezeken a találkozási pontokon kívül is vannak még lehetőségek, helyek az Úrral való találkozásra, vagyis ahol az ember csendet

teremt maga körül, s magában. S én úgy érzem, hogy ha megvan a csendből, az imából, elmélkedésből, szentségimádásból való táplálkozás, az kihat és hatással van a munkáimra is. Érzem azt, hogy a munkáimhoz is szükséges a csend, szükséges hogy átelmélkedett, jól átgondolt legyen, mert látom, hogy amit néha átgondolatlanul, hirtelen kell elvégezzek, annak olyan is lesz az eredménye. S utána sóhajtozok az elvégzett munka hibáin, hiányosságain. Sokszor tapasztaltam meg, hogy a csendbe született meg sok jó alkotásnak, munkadarabnak a terve, ötlete, kivitelezése. Az egyéni imán, elmélkedés, Szentmise, szentségimádás és lelki olvasmányokon kívül feltöltődést jelent nekem a csendes este, amikor egy kicsit átgondolom a napomat, átnézem, hogy mit hibáztam, vagy miért kell hálát adnom a Jóistennek, átolvasom a másnapi evangéliumot, elmélkedést, s ezekkel is egy kicsit készülök a másnapra. Aztán igényem van, és ki is használom legalább kéthetente a csendes napot. Szeretem a természetben való sétát, barangolást, gyaloglást, zenehallgatást, s bár nem vagyok nagy bringás, de szeretek kerekezni rövidebb távokat, amit a szívem megenged. Töltekezést jelent az évi lelki-

gyakorlat, és töltekezést jelent a szabadság

munkájából élhetsz, boldog leszel, és jól

annyian ugyanazt tették, követ is fejtettek,

is. Azt hiszem, hogy a munka és az ima

megy sorod”. Talán azt kellene felfedezzék

pénzt is kerestek, katedrálist is építettek.

mellett ezek szorosan hozzátartoznak a

és felfedeznünk, hogy munka és munka

Mindannyian ugyanazt tették, de egy kicsit

kiegyensúlyozott életmódhoz. Úgy érzem,

között különbség van. Nemcsak robotolás

másképp.

hogy lassan egy hobbinapot is kellene néha

a munka, nemcsak pénzkereseti és megél-

Munka és munka között különbség

beiktatnom, mert úgy érzem, hogy ami

hetési lehetőség, hanem van benne egy kis

van. Jó magam is dolgoztam hét évet a csa-

egy ideig hobbim volt, az lassan minden-

teremtés, továbbteremtés, alkotás, és nem

vargyárban, egy pár hónapot rönktelepen

napos munkámmá vált vagy válik.

utolsósorban a jól elvégzett munka után

s az erdőn is, és látom a különbséget az

elégedettség és öröm is. S én azt gondolom,

akkori munkám és a mostani (hivatásból

– Számodra melyik most a legtöbbet

hogy ehhez nem kell valakinek szobrász-

végzett) munkám között. Akkor nagyon

mondó történés a Szentírásból, és Szent Fe-

nak lenni, nem kell festőnek vagy építőnek

nem számított a minőség, csak a mennyi-

renc atyánk életéből?

lennie, mert egy rendbe tett kert is örömet

ség és a pénz. Ma viszont nem a pénz az,

– Nekem tetszik és mindig szemem

szerezhet, lelkiismerettel kitakarított udvar

ami számít, hanem a minőségi munka, a

előtt van, ahogy Szent Ferenc atyánk a

láttán is örül az ember. Nekem az is öröm,

szép, a jó, a lelkiismerettel végzett feladat.

dolgozás módjáról írt. Azt mondja, hogy

ha lenyírom a füvet és utána szép tisztának

Bármit csinálok, akár asztalosság, faragás,

mindenki megmaradhat abban a mester-

mutat az udvar, öröm végigmenni rajta, s

vas vagy bármi téren, szeretem úgy végez-

ségben, amihez ért... és minden testvér

elégedettség is, még akkor is, hogyha tu-

ni, ahogy a lelkiismeretem diktálja. És bár

igyekezzék verejtékes munkával tenni a jót,

dom, hogy két hét múlva újra le kell nyír-

nem a pénzért csinálom, mégis örömömet

mert írva van: Mindig tégy valami jót, hogy

nom.

találom benne. Egy lelkiismerettel elvég-

az ördög elfoglalva találjon. Szent Ferenc

Talán egy középkori legenda jól megvi-

azt is hozzáteszi, hogy de ne a fizetségért, ne

lágítja a munka és munka közötti különb-

a keresetért dolgozzunk, hanem a henyélés

séget: Egy vándor egy kőfejtőben dolgozó

Több szentírási rész is közel van hoz-

elkerülése végett, és a jó példaadásért. Én

emberek mellett haladt el, s megkérdezett

zám, de ami legtöbbet foglalkoztat, vagyis

azt gondolom, hogy ha egy családapa vagy

egy pár embert, hogy mit csinálnak. Az első

ami a leginkább visszatérő felhívás, az Szent

családanya reggeltől sokszor sötétedésig

morcoson azt válaszolta, hogy nem látod?,

Pálnak a Galatákhoz írt levele, amelyben

dolgozik azért, hogy fenntartsa a családját,

követ fejtek a második azt felelte, hogy pénzt

azt mondja hogy: „Amíg tehát időnk van,

akkor nekem is kötelességem a nyolc órát

keresek, hogy eltarthassam a családomat,

tegyünk jót mindenkivel, főképp hittestvé-

ledolgozni. Sz. Ferenc a prófétát is idézi,

a harmadik csillogó és mosolygó szemekkel

reinkkel”. Gal. 6,10. zámomra nagyon fon-

ahol a próféta azt mondja, hogy: „Kezed

azt válaszolta, hogy katedrálist épít. Mind-

tos ez a mondat, hogy ami még hátralevő

zett munka, feladat, egy alkotás befejezése nekem örömet szerez.

időnk és energiánk van ebben az életben, s amíg nem késő, addig tegyük a jót, éljünk másokért, s okosan használjuk fel időnket a jót tevésre. Én úgy gondolom, hogy aki kisebb, vagy nagyobb mértékben eltékozolt életet élt, és később ráébred és belátja hibáit és megtér, az attól fogva szeretné jóvátenni, szeretné rekompenzálni, amit elhibázott, amit elrontott. S talán Sz. Ferenc atyánk (legalábbis szerintem) azért nevezi rendünket bűnbánó rendnek, merthogy amit ifjúságában eltékozolt, elmulasztott,

amit Isten nélkül eltékozolt, azt most szeretné megbánni, szeretné jóvátenni, amennyire lehet. Többször is tesz bűnös előéletéről efféleképpen vallomást: „amíg bűnökben éltem”. S valahogy én is így vagyok ezzel az érzéssel. Úgy érzem, hogy a megtérésem előtti időszakot nem használtam fel jól, úgy érzem, hogy azt az időszakot eltékozoltam, sokszor úgy élem meg, hogy léteztem, de nem éltem. Éltem, de nem másokért. Természetesen nem öltem, nem törtem be sehova, de úgy érzem, hogy másokért nem sokat tettem, legalábbis ingyen vagy szeretetből. Habár dolgoztam, s tettem hasznos dolgokat is, de azt nem másokért tettem, nem Istenért tettem, hanem legtöbb-

ször magamért. S ha már itt tartunk, azt is be kell vallanom, hogy ferencesként is voltam tékozló fiú, amikor egy ideig gyógyszer- és alkoholfüggőségbe estem. Azt hiszem, hogy nincs miért titkoljam, hisz ez is az életem egy része, amivel én is együtt kellett élnem, és meg kellett küzdenem, és azoknak is hordozniuk kellett, akik mellettem voltak. Nincs amit takargatnom, hisz igaz az a mondás, amit a terápián halottam: „mindenki annyira beteg, amennyire titkolni, takargatnivalója van”. Nekem gyógyulás ahányszor csak beszélni tudok róla másoknak, különösen, akik benne voltak, vagy benne vannak. Ez nem egy dicsőséges múlt, ezért továbbra is bocsánatot kérek a rendi testvéreimtől, különösen a mellettem lévőktől, akik velem hordozták ezt a türelmüket megpróbáló időszakot, s azért is bocsánatot kérek, hogy rossz példámmal rontottam a ferencességnek és a provinciánknak a jó hírét. Tény, hogy számomra ez a gyógyulási folyamat egy második újjászületés, egy második megtérés volt. Furcsán hangzik, de sokan alkoholizmusból felépültek ekképp emlegetik: „áldott alkoholizmus”, mert egészen

egy másfajta újjászületést hozott. Talán hasonló a húsvéti feltámadási öröménekben is az a megnevezés, ahol a bűnt szerencsés vétekként emlegetik. Régebb haragudtam és elítéltem azokat, akik a kelleténél többet ittak, nem azért, mert sajnáltam tőlük, hanem a negatív következményei miatt, mert a túlzott alkohol rengeteg romboló következményt produkál. Akkor rengeteg ítélet volt bennem, s most hogy én is beleestem ebbe a cipőbe, most inkább csendbe maradok. Csak osztozom Szent Pál gondolatával: „Az, aki úgy érzi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essen!” Lehetetlen a megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni, lehetetlen jóvátenni azt, amit elrontottam, amit eltékozoltam, s ezért tartom fontosnak és ezért próbálom Szent Pálnak ezt a felhívását követni, hogy amíg még van idő, s amíg nem késő, addig tegyek meg minden jót. Tegyek meg minden jót, ami adódik. S ezért nem tudok nemet mondani sokszor. Általában mindenkitől mindent elvállalok, amire megkérnek, felkérnek. A testvérek figyelmeztetnek is arra, hogy néha mondjak nemet is, ne vállaljak el mindenkitől mindent. Természetesen

erre is kell figyelnem, hogy a túlzott vállalásaim túl ne terheljenek. Ha lehetne, visszatekerném az élet kerekét, hogy másképp éljem újra, és a jót-tevésre fordítsam azokat az eltékozolt időszakokat, melyeket csak úgy leéltem Isten nélkül. – Szeretnéd megosztani velünk, hogy az utóbbi évben/években melyik közösségekben szolgáltad az Urat, testvéreidet, és hogy mi volt a feladatod? – Ha a hivatalos kinevezéseket tekintem, akkor legtöbb esetben úgy szerepelek, mint gondnok, adminisztrátor, segédnevelő, ökonómus, házfőnök-helyettes. Az utóbbiba hál Istennek csak kevés ideig voltam, a pénzkezelés nem az erősségem. De a kinevezésektől eltekintve, vagy azok mellett, több helyen kertészkedéssel is foglalkoztam, voltam bevásárló több ízben is, Csíksomlyón a beteggondozásba is belekóstoltam több ízben is, aztán egy évig a nyomdászatba is, s ennek folyományaként az akkori vezetőség rám bízta a „Hírnök” című belső újságunk szerkesztését. Ezek mellett egy kolostorba mindig van munka, tennivaló, és ha az ember figyelmes, akkor talál magának mindig tennivalót. A gyakor-

lati év után Csíksomlyón kitanultam a faragászatot, szeretem a fúrós-faragós munkákat, könyvkötészetet is gyakoroltam, ahol volt rá időm, szeretek gyerekekkel foglalkozni, szeretem átadni amit tudok. Én mindig örültem és örülök, ha a helyi közösségen kívül a híveinket is tudom szolgálni a két kezemmel, én úgy gondolom, hogy ez is egyfajta evangelizáció. De örülök annak is, ha a provincia testvérei és más rendházak is megkérnek, felkérnek egy-egy asztalos, fúrós-faragós munkákra, és gyerekekkel való kézműves foglalkozásokra. Szolgálati helyeimen majdnem mindenütt tartottam hobby-köröket, és négy évig Sebesről Dévára is jártam a Szent Ferenc Alapítvány szakiskolájába, ahol faragászatot tanítottam. Szolgálati helyeim:

98–99 gyakorlati év, Dés, Déva, Máriaradna. 1999–2001 Csíksomlyó 2001–2004 januárig Szécsény (Magyarország) 2004. januártól 2004. augusztusig Csíksomlyó 2004. augusztustól 2008-ig Szászsebes 2008–2012 Kaplony 2012–2013 Csíksomlyó 2013. novembertől 2014. áprilisig Esztelnek 2014. áprilistól 2015-ig Csíksomlyó

2015. augusztustől 2016. áprilisig terápia Magyarországon 2016. májustól 2019-ig Szászsebes 2019–2020 Déva-telep 2020– Szászsebes

– A szentírásban szereplő személyek közül ki az, akire véleményed szerint legjobban hasonlítasz és miért? – Én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy ki az a szentírási személy, akire felnézek, aki példakép, és akire hasonlítani szeretnék. Elsősorban Szent József, aki közel áll hozzám, őt választottam bérmanevem védőszentjének is. Nemcsak azért áll közel hozzám, mert ács volt és a fúrás-faragás és egyéb famunkákban példaképem, hanem mert igaz ember volt, két kezével gondoskodik családjáról, s irgalmas, mert Máriát nem akarja megszégyeníteni, amikor kiderült, hogy áldott állapotba került. Titokba akarja elbocsájtani, hogy ne szégyenítse meg. És végül felneveli Jézust, azt a fiút, aki nem tőle származik. Szent Józsefnek tetszik a megfontoltsága is, nem hamarkodja el a döntéseket, az égiekre bízva meghányja-veti, megfontolja magába a döntéseket, mielőtt cselekedni kezdene. Tudjuk,

hogy többször kap álmában tanácsot, irányítást, ez azt jelenti, hogy a Jóistenre bízta életét, családját, döntéseit, jövőjét. Munkáim előtt az ő segítségét kérem, hogy munkám átgondolt, átelmélkedett legyen, s hogy ne csak a kezem munkája legyen benne, hanem a lelkem és a szívem is. – Ezen évforduló alkalmából melyik igerészt választanád jelmondatodul? – Az első fogadalmamra egy zsoltárverset választottam. „A tőled megszabott úton találom örömem, mintha bőségben volna részem”. Zsolt. 119,14 Én személy szerint azért választottam ezt az idézetet, merthogy megtérésem előtt megtapasztaltam, vagyis meg kellett tapasztalnom azt, hogy bár volt pénzem a bankban, a zsebemben, ez mégsem hozott lelki örömet, lelki békét, lelki megnyugvást és elégedettséget. Viszont amikor ez e pénz egy érdekes csoda folytán kihullt a zsebemből (vagy a Jóisten kivette a kezemből), utána megtapasztaltam azt, hogy nem a bankkártyán lévő összegtől kap az ember lelki békét, és nem a zsebben lévő pénztől lesz az ember boldog, és nem is attól lesz biztonságban az élete,

a jövője, hanem amikor megtalálja az Istent, és amikor rálép az Ő útjára. Az örökfogadalmamra Sz. Ferenc atyánk naphimnuszának utolsó előtti sorát választottam, amely így hangzik: „És boldogok, akik magukat megadták a te szent akaratodnak, a második halál nem fog fájni azoknak.” (Naphimnusz, 13. vers) Én azt hiszem, hogy mindennap egy kis meghalás kell legyen az életünk. Egy picit mindennap meg kell halnunk, egy picit mindennap meg kell adnunk magunkat, oda kell adnunk magunkat a Jóistennek, s a mellettünk lévőknek, a szolgálatunk által, az engedelmesség által, a bocsánatkérésben, a megbocsájtásban, a türelemben, s akkor is megpróbáljuk, próbáljuk, tanuljuk szeretni egymást, amikor nehéz, amikor nehezen megy. Teréz anya világosan megfogalmazza, hogy milyennek kell lennie a szeretetnek. Azt mondja, hogy „a szeretetnek, annak fájnia kell”. Mert ha nincs benne fájdalom, nincs benne erőfeszítés, nincs benne tudatos döntés, akkor abba kevés szeretet van.

DICSÉRETEK MINDEN IMAÓRÁRA ASSISI SZENT FERENC

Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki van, aki volt, és aki eljövendő: dicsérjük és felmagasztaljuk őt mindörökké. Méltó vagy, Urunk, Istenünk, hogy tiéd legyen a dicséret, dicsőség, tisztelet és áldás: dicsérjük és felmagasztaljuk őt mindörökké. Méltó a Bárány, aki megöletett, hogy övé legyen a hatalom és istenség és bölcsesség és erő és tisztelet és dicsőség és áldás: dicsérjük és felmagasztaljuk őt mindörökké. Áldjuk az Atyát, és a Fiút a Szentlélekkel: dicsérjük és felmagasztaljuk őt mindörökké. Áldjátok az Urat, az Úr összes művei: dicsérjük és felmagasztaljuk őt mindörökké. Mondjatok dicséretet Istenünknek mind az ő szolgái, és akik félitek az Istent, kicsinyek és nagyok: dicsérjük és felmagasztaljuk őt mindörökké.

Dicsérjék őt, a dicsőségest, az egek és a föld: dicsérjük és felmagasztaljuk őt mindörökké. És minden teremtmény, mely a mennyben és a föld felett és a föld alatt van, és amely a tengeren és benne van: dicsérjük és felmagasztaljuk őt mindörökké. Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek: dicsérjük és felmagasztaljuk őt mindörökké. Miképpen kezdetben, most és mindenkor és mindörökké, ámen: dicsérjük és felmagasztaljuk őt mindörökké. Mindenható, szentséges, fölséges és hatalmas Isten, minden jó, legfőbb jó, egészen jó, aki egyedül vagy jó, neked áldozunk minden dicséretet, minden dicsőséget, minden kegyelmet, minden tiszteletet, minden áldást és minden jót. Úgy legyen, úgy legyen. Ámen.