Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2014/ 2. szám

S zabolcs - szatmár - beregi

Szemle

Társadalomtudomány • Irodalom • Mûvészet A megye önkormányzatának folyóirata Megjelenik negyedévenként 49. évfolyam, 2014. 2. szám

E számunk megjelenését támogatta: a Nemzeti Kulturális Alap, Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata Főszerkesztő: Karádi Zsolt Szerkesztőség: Antal Balázs, Antall István, Babosi László, Marik Sándor, Nagy Zsuka Tördelőszerkesztő: Erdélyi Tamás Kiadja: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Felelős kiadó: Csontosné Maleczki Ilona mb. igazgató A szerkesztőség címe: Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

Levélcím: 4401 Nyíregyháza, Pf. 23. Telefon: (42) 598-888, fax: 404-107 E-mail: szabolcsi.szemle@gmail.com http://szszbmo.hu/szemle (2003–2011) ISSN: 1216-092X

Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág.

Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál. Évi előfizetési díj 2000 Ft. Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle nevet!

A folyóirat Nyíregyházán megvásárolható a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban és a Szent István Könyvkereskedés és Teaházban (Szent István u. 4.).

Nyomda: IMI Print Kft., Nyíregyháza

történelem

Némedi Gusztáv

Tisza István és a kálvinista politikai etika Ha Tisza István nemzetről és társadalomról alkotott nézeteit vizsgáljuk, akkor mindenképpen tisztában kell lennünk azzal a motivációval, amely nélkül ezek a gondolatok teljességükben nem érthetők meg. Ez egyrészt szenvedélyes hazaszeretete, amely minden tevékenységének, egész politikai pályafutásának a célját és értelmét megszabta; másrészt az a senki által jobban nem sejtett veszélyérzet a nemzet eljövendő próbatételeit, sorsát illetően, amelynek előérzetét magában hordozta. Ez adta számos politikai tettének indítékát, okát.

Egy olyan ország vezető személyisége volt, amely jelentős kisebbségekkel rendelkezett, és határai mellett az itt élő nemzetiségek egy részének nemzetállamai helyezkedtek el (Románia, Szerbia). A Habsburg Birodalom egyik meghatározó államférfijaként nem felejtette el, hogy az olasz és a német egység kialakulása mivel járt Ausztria számára. Így látta azt is, hogy a történelmi folyamatok elérkeznek azokhoz az államokhoz, nemzetekhez, amelyeknek az országban élő nemzetiségekhez fűződő rokoni kötelékei miatt az ezeréves Magyarországgal szemben lesznek követelései. A magyar nemzet megmérettetése tehát elkerülhetetlen, s az ebből eredő veszélyérzet mondatta vele: „Mert mi vagyunk azok, akiknek sehol máshol nincs keresnivalónk. Mi vagyunk azok, akiket elsöpör a történelem, ha itt a magunk emberségéből, a magunk erejéből, minden ellenséggel dacolva megállani nem tudunk.”

Tisza István a nemzet megmentésének ügyét szolgálva végezte közéleti tevékenységét, amely református, puritán szemléletétől is vezérelve odaállította őt a küzdelmek arcvonalába, hogy a közösségért élve annak javát szolgálja erejéhez és tehetségéhez mérten.

Olyan államférfi volt, aki komolyan vette hitét, és ez megmutatkozott közéleti tevékenységében is. A kortárs politikusok közül kitűnt vallásos elkötelezettségével és hitbeli meggyőződésével. Ebből következően a politika számára nem volt más, mint eszköz az ország, a nemzet felemelkedéséhez. Társadalmi helyzetéből és családi örökségből eredően is a politikai életben forgolódott, de a nemzet javának szolgálatában Tisza István: Beszéd a debreceni nemzeti munkapárt 1910. április 10-i jelölő gyűlésén. In: Tisza István képviselőházi beszédei. IV. kötet, Budapest, 1937. 219. [Képviselőházi beszédek, 1937.]

Némedi Gusztáv

ezeknél erősebb indíttatást jelentett nála az a puritán szemlélet, amelyben felnőtt, amely mindig jellemezte őt. Ehhez társult az a református öntudatából táplálkozó predestinációs meggyőződése, hogy erre a nagyszerű feladatra Istentől kiválasztottnak érezte magát. Jellemében is látható volt mindez. Nem kereste a népszerűséget, mivel nem egyéni érdektől vezérelve, hanem az ország jövőjéért érzett felelősségből politizált. Szilárd meggyőződéssel harcolt nemzetéért. Soha nem kerülte el az emiatt szükséges konfliktusokat, de mindig nyílt sisakkal küzdött. Háttéralkuk nem jellemezték, a kudarcokkal és a kritikákkal bátran szembenézett. Keresztyén politikusként hordozta a hazája iránt érzett felelősséget, és a keresztyén jelző az ő esetében hangsúlyos és lényeges.

Ebből az következett, hogy a nemzetet érintő ügyekben úgy gondolkodott, mint a hitben élő ember, aki képes más szemléletből kiindulva is megközelíteni a kérdéseket. Abból a szemszögből, ahogyan egy keresztyén megérti a világot és az ott zajló folyamatokat, eseményeket Isten tanítása által. És ez a más látásmód más következtetéseket eredményezett nála.

„Keresztyén nemzeteszme” Tisza korának hivatalos álláspontját, a hungarizmust és a Szent Korona-tant elfogadva mindenkor az egységes magyar nemzetről és nemzeti államról beszélt, és ennek eszméjéből soha nem engedett semmilyen körülmények között. Nemcsak szűk értelemben értette ez alatt a magyarság egységét, hanem a magyarországi nemzetiségeket is a nemzethez tartozóknak vallotta. Megítélése szerint csak az szolgálja az ország és a magyarság ügyét, ha sikerül megőrizni az ország iránti elkötelezettséget a más nyelvű lakosok tömegeiben. Ennek megfelelően jóindulatú megértést igyekezett tanúsítani a nemzetiségek iránt, természetesen csak addig a határig, amely még nem veszélyeztette a nemzet általa fontosnak tartott egységét.

Reálisan látta a történelmi folyamatok irányát, azt, hogy a nemzet határai előbbutóbb egybe esnek az államhatárokkal. De úgy gondolta, hogy helyes politikával ez talán Magyarország esetében feltartóztatható, és ennek érdekében vezető politikusként nagy erőfeszítéseket tett. Soha nem ígért olyat egyetlen nemzetiségnek sem, ami nézete szerint az egységes magyar nemzet eszméje ellen hatna, határozottan ellenállt ilyen törekvéseknek, de „nem tekintette ellenségnek a nemzetiségeket.”

Ez a törekvése, valamint keresztyén szemlélete a nemzetről alkotott fogalmát is meghatározta, ugyanis elgondolása szerint a nemzethez tartozás nem adottságokon múlik csupán, annál sokkal mélyebb gyökerű: „Egy nemzet azon egyének összessége, akik arra vágynak és abban találják fel boldogságukat, hogyha együtt független és hatalmas államot alkotnak.”

Tőkéczki László: Tisza István eszmei, politikai arca. Budapest, 2000. Kairosz Kiadó, 111. [Tőkéczki, 2000.]

Tisza István: Nemzet és társadalom. In: Tisza István összes műve I. kötet, Budapest, 1923. 611–612. [Összes, 1923.]

Tisza István és a kálvinista politikai etika

A közös múlton, kultúrán, nyelven túl egy erősebb szál hordozza a dolog lényegét.

Az a magával ragadó összetartozás-érzés, amely az egyént önként hozott döntésével is egy nemzethez köti. Csak ez az elhatározás adhatja egy közösség igazi erejét. Ez a szabad döntés, önként vállalt kötelezettség ugyanakkor az egykori miniszterelnök szerint megnemesíti az egyént, mert ebből az érzésből táplálkozik a nemzetért vállalt szolgálat és áldozat magasztos célja, ereje. Ha mindez nem található meg a nemzet tagjaiban, akkor a közösség sorsa kérdésessé válik. Mindenkinek az adottságokon túl vállalnia is kell ezt a közösséget, mert e nélkül bármi másról beszélhetünk, csak valódi nemzetről nem.

Az a nemzeteszme, amely a nemzetiségek számára lehetővé tette a magyarsághoz való tartozást azáltal, hogy az egyén a nyelvi különbségek ellenére is elfogadja a közös múltat és a hagyományokat, így magát a nemzet egy tagjának vallja, már korábban is megfogalmazódott. Tiszánál a nemzet iránti elkötelezettség azonban a keresztyén gyülekezethez való csatlakozás módjához, folyamatához hasonló, ennek mintája hatott a nemzetről alkotott eszmeiségére. Az ember szabad elhatározása által válik a keresztyén gyülekezet tagjává, és ezt a személyes döntést senki nem kerülheti el, ha valóban fontos számára a gyülekezet közössége. Maga is ezt az utat járta be, ahogyan egy alkalommal utalt rá. Benne is megszületett ez az elkötelezettség, és ez megmutatkozott egész életében. Ebből következően elutasított minden személyes döntés nélküli azonosulást az egyházzal. Ahogyan bárki a gyülekezet tagja lehet, ugyanígy a magyar nemzet tagjává válhat egy hazai nemzetiségből származó egyén, ha képes meghozni ezt a döntést, és el tudja teljesen kötelezni magát a nemzet céljai iránt. Ha megérti és elfogadja, hogy mindez az ő életének is előnyére és segítségére válik. Ez azonban nem jelentette nála azt, hogy a döntést hozónak teljesen asszimilálódnia kell a többségi nemzethez. Nem rugaszkodott el annyira a valóságtól, hogy minden körülmények között erre törekedett volna, bármennyire is ideális lenne. Egyediségét, nemzetiségi sajátosságait megőrizve is elfogadhatja bárki az egységes magyar nemzet eszméjét, elkötelezheti magát mellette. Döntése ugyanakkor egyszerre jelenti a közösség védelmében és javaiban való részesedést, de az érte vállalt áldozathozatalt is.

Mindkettő nagyon hangsúlyos.

Tisza benne élt a református egyházban, ismerte annak mindennapjait, légkörét, és értette azt, hogy csak a hitből született egyéni elkötelezettség alapján lehet valaki igazán az egyház közösségének olyan tagja, aki képes lesz minden körülmények között megmaradni mellette és áldozatot hozni érte. Ezt a gondolatot társíthatta nem „Csak az az egyéni hit állja ki a tűzpróbát, amit nem gépiesen sajátítottunk el, hanem amit az igazság becsületes keresése által magunk szereztünk magunknak,…ami egy darab a mi életünkből.” Tisza István: Elnöki megnyitó beszéd a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság Közgyűlésén. Protestáns Szemle. 1917. 485.

„A dolog lényege nem a speciális nemzeti jellemvonásokban van, hanem az összetartozandóság érzésében; abban a hatalmas érzésben, amelynél fogva a nemzet minden tagja egy nagy élőlény szerves alkotó elemének érzi magát, olyan élő lényének, amely megragadja és felemeli őt a nemzeti létnek nagyobb és nemesebb szféráiba, amelynél fogva az egyén lelki világa is belenyulik a nemzet multjába és jövőjébe, átéli a mult minden örömét és bánatát s vágyaival, törekvéseivel, ábrándjaival messze túllépve az egyéni lét szűk korlátain harcol, küzd egész az önfeláldozásig, egész az élet megsemmisítéséig, a nemzet jövő felvirágzásáért, jövő nagyságáért. Ez a morális, ez az ideális kapocs alkotja meg a nemzetet. Ideális kapocs, amely minden egyéni magánérdeket nélkülöz s nem az egyén külön jólétében, hanem a nemzeti nagyságban, a nemzet függetlenségében, boldogságában, szebb és jobb jövőjében keresi saját érvényesülését is…” Összes, 1923. 611–612.

Némedi Gusztáv

zetfelfogásával, ami első hallásra merész párhuzamnak tűnik, de ismerve hitbeli meggyőződését, egyházismeretét, talán mégis helytálló feltételezés lehet. Ezt támaszthatja alá az az elképzelése is, hogy a magyarság feladata annak a hitnek a megerősítse az országban élő nemzetiségekben, hogy érdemes a magyar nemzethez tartozni, céljaival azonosulni. Ehhez azonban az szükséges, hogy a magyarság úgy képviselje törekvéseit és érdekeit mindenki előtt, ahogyan a megtért ember a Krisztus ügyét a világban. Ami egy keresztyén gyülekezet tagjától elvárható, ugyanannak kell jellemeznie a magyar nemzetet is, ha céljait el akarja érni, ha a rá leselkedő bajokat el akarja kerülni. Tiszánál ez nem jelentett mást, mint egy minőségi, erkölcsi életformát, amely politikai célkitűzésként furcsán hangozhat, ő azonban következetesen azt vallotta, hogy a történelmi adottságokon túl ebben mutatkozhat meg az a többlet, amely hitelt adhat a magyar nemzet rendeltetésének és jogának a Kárpát-medencében. Tehát nemcsak a történelmi jog alapján követelte a magyarság elsőbbségét az ország ügyeinek intézésében, hanem arra is felhívta a figyelmet, hogy erről az elhívatottságról minőségi, magasabb szintű szellemi, erkölcsi adottságai alapján bizonyságot is kell adni.

Egy hitben élő ember gondolkodásmódja tükröződik mindezekben. Nem erőszakos módon, hanem a hitelt érdemlő erkölcsi, minőségi lét meggyőző ereje által tartotta elképzelhetőnek a magyar nemzethez való elkötelezettség elérését a más anyanyelvű lakosságnál.

Tisza reális felismerései miatt tudta azt, hogy csak a minőségi nemzeti lét válik kívánatossá a nemzetiségek számára, amely arra a belátásra készteti őket, hogy elfogadják az osztatlan magyar nemzet eszméjét, sőt, annak döntésük révén hű és áldozatkész tagjai legyenek. Ez a cél pedig elgondolása szerint minden magyartól azt követeli, hogy saját érdekét háttérbe szorítva a nemzet hasznos tagja legyen, és minden igyekezetével azon a helyen, ahová rendeltetett, a nemzet javát szolgálja. Küldetésként értelmezi a nemzeti létet, ami puritán gyökerű szellemiségéből fakadt, hiszen nem minden, az országáért aggódó politikus jutott el erre a végkövetkeztetésre. Felelősséget nem magunkért kell elsősorban éreznünk és hordoznunk, hanem a nagyobb közösségért.

Az a gondolat, mely szerint mindenkinek küldetése és a nagyobb közösségért felelőssége van, református hitünk fontos tanítása. Ennek vállalása, amelyet az élet minden területén be kell tölteni, Isten magasztalása és akaratának cselekvése is egyben.

Az embernek egyedül Isten dicsőségére kell élnie, és a reformáció tanításaként minden cselekedetének, bármi is legyen az, Isten tiszteletét kell szolgálnia. Ez a küldetése pedig a másokért való szolgálatban teljesedik ki, amely csak egyenes úton járva, jó lelkiismerettel végezhető, képességeink helyes felhasználásával. Tisza meggyőződéssel vallotta mindezt, és ebben soha nem alkudott meg bizonyos érdekek hatására sem. A nemzet szolgálata egy hitben élő ember számára Krisztus iránti elkötelezettségéből és „Én azt gondolom, hogy a magyar nemzet kevés fontosabb és nehezebb probléma előtt állt, mint az előtt a nagy feladat előtt, hogy megteremtse azt az érzelmi és értelmi kapcsolatot és egységet a hazának minden polgára között, amely nélkül én a nemzetiségi kérdés kielégítő megoldását nem képzelem.” Képviselőházi beszédek, 1937.

439–440.

„Mert hiszen az egyént csak az emelheti fel, ha magasabb céloknak alárendeli magát; csak az teheti valóban szabaddá, ha hivatásának szolgálatába szegődik.” Összes, 1923. 532.

Tisza István és a kálvinista politikai etika

a neki való engedelmességből is ered. A keresztyén hit és a közösségnek szentelt élet nem kizárja, hanem erősíti egymást, és ez mindig világos tanítása volt a református kegyességnek.

Tisza István semmit sem tartott a nemzet szolgálatánál magasztosabbnak, a nemzeti érzésnél tisztábbnak és emelkedettebbnek. Egy olyan „morális egység, ideális kapocs” a nemzet, amely az embert a lét magasabb értékeihez és céljaihoz, egy őt nemesítő közösséghez köti. A nemzet szolgálata tehát önmagunktól a legjobbat kívánja meg, és ezzel saját előrelépésünket és gyarapodásunkat is segíti. Ha ebben mulasztása van a magyarságnak, ha nem képes erre a magasságra emelkedni, akkor azt semmilyen politikai törekvéssel nem lehet helyrehozni.

Magyar nemzet a dualista rendszerben – ahogyan Tisza István látta Politikusként a kálvinista geszti földbirtokos mindig az Ausztriával való közösség fenntartásáért küzdött. Ennek fontosságát abban látta, hogy a dualizmus biztosítja azt a keretet a magyarság számára, amelyben megőrizheti az ország egységét, és kihasználva a kiegyezés adta lehetőségeket, megerősítheti pozícióit a Kárpát-medencében a nemzetiségekkel szemben. Tudta ugyanis, hogy egy független Magyarország erre nem lenne képes, csakis egy birodalom alkotótagjaként van rá esélye. Kiegyezés párti politikája így foglalható össze: egy jól működő birodalom, amelynek deklaráltan egyenjogú tagja a Magyar Királyság, visszaadja és garantálja a magyarság jogát az ország feletti rendelkezésre, amellyel a nemzetnek tudni kell jól élni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha pusztán politikai törekvéseken túl minőségi nemzeti életet élve kívánatossá is tesszük a magyarsághoz való ragaszkodást, tartozást. Azonban nemcsak hirdette ezt az eszmét, hanem maga is következetesen igyekezett ebben példát adni.

Az a puritán, minőségi, erkölcsi élet, amely őt jellemezte, valóban példaértékű volt mindenki számára, aki csak közelebbről ismerte.

A Habsburg Birodalom tagjaként a Magyarország számára biztosított szükséges és lehetséges kereteket Tisza felelősen gondolkodva a lehető legjobb tartalommal akarta megtölteni. Ez elképzelése szerint az ország további fejlődésének megalapozását jelentené azáltal, hogy a nemzet lelki, erkölcsi és szellemi növekedését elősegítve felkészítsék a társadalmi és közéleti síkon végbemenő kívánatos előrelépésekre, változásokra. Nem gátolni akarta korának átalakulásokat eredményező és követelő folyamatait, képtelen is lett volna erre, hanem azt elérni, hogy azok a magyarság megerősítését, felemelkedését szolgálják, és ne káros változásokat eredményezzenek.

A dualista rendszernek köszönhetően sorsának alakítása a magyarság kezébe adatott, és azzal felelősen kell élnie. Ez a helyzet tehát nem nagypolitikai vágyak lehetőségét rejtette magában, ahogyan egyesek ezt hangoztatták, hanem elsősorban feladatot jelentett az ő gondolkodásában. A nagyobbnak nem joga, hanem küldetése van. Protestáns szellemisége ebben a hozzáállásában is tetten érhető. Az embernek elsősor-

Némedi Gusztáv

ban kötelessége van nemzete, hazája iránt, ahogyan erre generációk során nevelték a protestáns ifjakat. Ez a szellemiség a debreceni légkörben felnevelkedő nemzedékeket különösen áthatotta, és maga is ebben a légkörben nevelkedett.

Tisza István nemzeti eszméje ezen túlmenően egy küldetésre hivatott magyar nemzet volt, amely a Kárpát-medencei egységes magyar állam erejével a balkáni népek függetlenségét és nemzeti fejlődését segíti elő az azt meggátolni és uralma alá hajtani igyekvő nagyhatalmi törekvések ellenében, amelyen elsősorban az orosz befolyást értette. Véleménye szerint Európa biztonságának egyik oszlopa és letéteményese a magyar nemzet lehet. Vagyis a magyarságnak a Kárpát-medencén túl is van rendeltetése. Ez a széles látókörű nemzeti elképzelés a református ember kiválasztottság tudatát tükrözi nagyobb közösségre vonatkoztatva.

Korabeli hasonló elképzelések másoknál is megjelentek, melyek egy közép-európai magyar birodalomról ábrándoztak. Tisza a magyarság küldetését, történelmi szerep betöltésére szóló kiválasztottságát vallotta, és ez tökéletesen illeszkedett abba a predestinációs életszemléletbe, amely őt jellemezte. Saját életére is így tekintett.

Soha sem egy passzív, hanem egy aktív életformára ösztönző meggyőződés volt ez nála, azzal az emberi alázattal, hogy a végső döntés dolgainkat illetően mindig az Isten kezében van. A nemzetieskedő önteltség – némely társával ellentétben – soha sem jellemezte őt.

Mindez azt jelentette, hogy a kiválasztottsághoz, a ránk szabott feladathoz fel kell nőni minden tekintetben, az nem csak úgy, bizonyos kiváltság vagy jog alapján - akár még érdemtelenül is - megilleti az egyént vagy a nemzetet. A kiválasztottság feladatot jelent, és nem csak a cselekedetek szabadságát vagy bátorságát. Egy szabados, önző kiválasztottság tudat mindig is távol állt a protestáns szellemiségtől, így tőle is. Az embernek mindig arra kell törekednie, hogy a lehető legjobbat nyújtva jól helyt álljon abban a küldetésben, amely számára adatott, de ezt azzal az alázattal kell tennie, hogy a felsőbb akaratot csak szolgálhatja, de nem befolyásolhatja.

Halálának körülményei is ennek az őt jellemző predestinációs hitnek világos bizonyságát adják. Többszöri figyelmeztetésre sem akart a rá leselkedő veszélytől elmenekülni, hanem ügyét teljesen Istenre bízva nézett szembe gyilkosaival. Kész volt bárki előtt elszámolni egész életével, ha azt a felsőbb akarat úgy rendeli, de kész lett volna tovább küzdeni népéért, ha isteni rendelés szerint erre szükség lett volna. „...a magyar nemzetnek, ha a maga világtörténelmi hivatását és rendeltetését teljesíteni akarja, és – ami ezzel egyértelmű – a maga nemzeti létét biztos alapokra kívánja helyezni, mert csak annak a nemzetnek léte nyugszik biztos alapokon, amely meg tud felelni a maga világtörténelmi rendeltetésének: akkor ezt az érzelmi és értelmi kapcsolatot és összhangot meg kell teremtenie ezen ország határain kívül lakó kis nemzetekkel, amelyek fennállásuknak legbiztosabb zálogát a magyar nemzet politikai hatalmában, a magyar nemzet érvényesülésében találhatják…Mert hiszen a magyar nemzet helyesen ismerte fel a maga hivatását a nemzetközi politikában is, amidőn azt elsősorban a Balkánon lakó népek szabad, független, önálló fejlődésének biztosításában vélte feltalálni. Már egy emberöltője annak, hogy ezt a gondolatot belevitte a magyar nemzet az európai nemzetközi politikába, belevitte az európai köztudatba.” Képviselőházi beszédek, 1937. 439–440.

„…ha olyan állást foglalunk el kint és bent, hogy bizalmat öntsünk barátainkba és félelmet keltsünk ellenségeinkben, hogy szövetségünk kívánatos, ellenségeskedésünk pedig félelmetes legyen... ha megyünk tovább azon az úton, hogy helyt álljunk az európai politikában, mint az európai egyensúlynak, békének és szabad fejlődésnek egyik támasza, megbízható oszlopa…” Képviselőházi beszédek, 1937. 108.

Tisza István és a kálvinista politikai etika

A nagy államférfi hitt abban, hogy a magyarságnak küldetése van a világban, és ezt nem mindenre felhatalmazó jogként kell értelmezni, hanem mások javának szolgálatára kapott feladatként. Elgondolása szerint Magyarország a balkáni népek függetlenségének és fejlődésének védelmezője lehet, nem pedig elnyomója, javainak élvezője. Így lehet csak Európa békéjének egyik záloga az erős Magyarország.

Tisza képes is lett volna ilyen nagy tettet véghezvinni a magyarsággal, hiszen minden emberi adottsága és akarata megvolt hozzá. Az Ausztriával való államközösség nála csak eszközt jelentett a magyarság ügyének szolgálatában, de amennyiben a másik fél Magyarország igényeit és jogait semmibe venné, esetleg osztrák részről bármilyen szándékú támadás érné hazáját, gondolkodás nélkül szakított volna Béccsel, és ennek nyíltan hangot is adott. Azaz ellenfeleinek véleményével ellentétben nem volt a császárság felétlen kiszolgálója. Így állt elő az a helyzet, hogy Bécs személyében látta egyszerre a dualizmus legerősebb hazai támaszát, de egyben minden osztrák centralizáló törekvés legnagyobb ellenfelét is.

Társadalmi kérdések megoldásának módja Tisza István szerint Tisza István mindig a nemzetben gondolkodott, s a társadalmi kérdéseket is ennek érdeke alá rendelte. Nem tartotta jelentéktelennek a szociális problémákat, a társadalmi változásokkal jelentkező nehézségeket, ügyeket. Nagyon is lényegesek a nemzet szempontjából az azokra adott válaszok, de mindig a nemzet és nem bizonyos társadalmi csoportok vagy osztályok érdekében kell ezeket a kérdéseket megvizsgálni.

Ennek megfelelően sokat foglalkozott ezzel a témával is, mert „a Tisza István által kívánt nemzeti egység nem arról szólt tehát, hogy akadályozzák vele a változásokat, elleplezzék a bajokat.”10 Szinte minden itt előjövő, felmerülő kérdésre meg volt a válasza, amely szervesen beilleszkedett politikai gondolkodásának, eszmeiségének egészébe. Nem meggátolni akarta a társadalomban végbemenő változásokat, nem is tagadta azok szükségszerűségét,11 hanem a megoldások mikéntjében gondolkodott másképp. A célt tekintve közelített a dolgokhoz, és ahhoz mérten kereste az itt követendő helyes utat. Mert „[…] nincs eszme és nincs cél, amelyért nemzetemet feláldozhatnám. A nemzet olyan cél, amely felett magasabb célt hazafi nem ismerhet. Hazafi a maga eljárását a változó körülmények között mindig csak azon egy szempont szerint kell, hogy irányítsa: mi az, amit tőlem nemzetem fenntartásának, nemzetem erősbítésének, nemzetem szolgálatának érdeke követel.”12 A társadalmi kérdések nemzeti szükségszerűségből történő megítélése azt eredményezte politikájában, hogy gátolt minden olyan gyökeres változást, amely a belső Tőkéczki, 2000. 91. „Elmultak azok az idők, amidőn a kiváltságos osztályok anyagi és szellemi ereje, fénye, boldogsága alapján mérték nemzetek nagyságát és jólétét. Gazdagságról, haladásról, jólétről beszélni hiábavaló dolog, ha abban a nemzet egész egyeteme nem részesül, ha nem javulnak az alsóbb néposztályok összes életviszonyai.” Összes, 1923. 587.

12 Képviselőházi beszédek, 1937. 165.

10 11

Némedi Gusztáv

erőegyensúlyt felborítaná, a magyarságra veszélyt jelentene. Ennek legmarkánsabb bizonyítéka a választójoggal kapcsolatban képviselt álláspontja. A választójog túlzott kiterjesztését végzetesnek tartotta, mert azzal nem a demokratikus fejlődésnek nyitnának utat a politikusok, hanem a hatalmi lehetőség eszközét adnák azoknak kezébe, akik az ország szétdarabolásában érdekeltek. Vagyis a nemzetiségek miatt nem lehet meggondolatlanul kiterjeszteni azokat a jogokat, melyek segítségével megerősödhetnének és céljaik elérésében előrébb jutnának azok a nemzetiségi erők, melyeknek egyedüli törekvésük, hogy minél nagyobb szeletet kiszakítva az országból egyesüljenek Magyarország határai mellett élő államalkotó nemzettársaikkal. A választójog nem megoldaná a társadalmi problémákat, melyek létét nem tagadta, hanem elmélyítené a válságot, soha nem látott próba elé állítaná a magyarságot.

Tisza nem tagadta, hanem törvényszerűnek tartotta a demokrácia kiterjesztését, és ezt a történelmi fejlődés szükségszerűségén túl keresztyén szemlélete is kívánatosnak tartotta, mert a közéletben az Isten előtt való egyenlőség ezzel juthatna teljességre.

Azonban ezt csak fokozatosan akarta elérni, tudatosan felkészítve a tömegeket a hazáért és az egész közösségért érzett felelősségteljes döntésekre. Vagyis a jog önmagában nem old meg mindent, ha az nem párosul lelki és szellemi érettséggel.

Elgondolása szerint a politika célja megteremteni annak lehetőségét, hogy a társadalmi rétegek magasabb képzettségi és ismereti szintre jutva képesek legyenek felelősséget vállalni a közösség egészért, és ne váljanak bizonyos csoportok önző törekvéseinek támaszává. Amíg ezt a szintet el nem érik a társadalom széles rétegei, addig minden jelentősnek tűnő lépés csak károkat eredményezhet a magyarság ügyét tekintve. Bizonyos szellemi és lelki érettség nélkül nem lehet a döntés terhét tömegekre bízni.13 Az egykori miniszterelnök keresztyén emberként nagyon is tisztában volt az ember bűnös természetével, önzőségével, és ezt nem hagyta figyelmen kívül politikai eszmerendszerében sem. Mindig számolt az esetleges negatív következményekkel, a bűnös jellemből fakadó reakciókkal, ezért az egyén fejlődését elősegítő nevelést nagyon fontosnak tartotta. Ez bár lassú, de mégis a nemzeti célok tekintetében biztos haladást eredményez. Ezzel együtt protestáns politikusként nagy hangsúlyt helyezett az egyéni felelősségre. Ha az ember saját tehetségét és lehetőségeit jól használja fel, képes előrébb lépni, magasabb morális, szellemi szintre jutni. Ez egyúttal erkölcsi parancs is számára, hiszen Isten adományaival helyesen élve nemcsak a maga, hanem mások javát is szolgálni kell. A nevelés és az egyéni felelősség hangsúlyozása a protestáns szellemiségtől elválaszthatatlan tanítás, amelyet Tisza a közéletben is képviselt.

Zseniálisan össze tudta kapcsolni az egyéni érdekeket a közérdekkel. Vallotta, hogy ami jó a közösségnek, abból jó származik az egyén számára is. Ezért az embernek minden tőle telhetőt meg kell tennie a közösségért. Amit érte vállal, azt önmagáért is teszi. Logikusan felépített gondolatmenet ez, amely mentes minden társadalmi érdekeket hirdető világi eszmeiségtől, amely csakis az ő személyes hitében gyökerezik.

Bele tudjuk-e az ember egész lelkét, a gondolat, az érzés és az akarat egész világát olyan világnézetbe olvasztani, amely az egyes lelki erejének, összhangjának és békéjének biztos alapja s egyúttal egyedüli forrása az emberiség valódi szabadságát, igazi jólétét munkáló nemzeti nagyságnak?” Összes, 1923. 533.

13

10

Tisza István és a kálvinista politikai etika

„[…] Tisza gondolkodása és fölfogása valamennyi területen mélyen kötődik a tiszántúli magyar kálvinista örökséghez [… ezek] 1. Hitvallásos elkötelezettség és tudományos nyitottság egysége. 2. Magas szintű erkölcsi követelmény a munkában, az élet minden területén. 3. A nagy egészért, az egyházért, népért, nemzetért végzett felelős szolgálat vállalása […] Tisza István olyan képességű embernek látszik, aki mindezt magában elrendezte, s cselekedeteit a hitbeli lelkiismerete szerint hajtotta végre.”14 Liberális politikusként természetesen a szabadság kérdése fontos volt számára, de határt ebben a dologban a köz szolgálata jelentett.15 Pozitív megközelítése szerint a közösség nem akadályt jelent, hanem az egyéni kiteljesedést biztosíthatja. A másokért éles értelmet ad az ember tetteinek, és a hasznos élet örömével ajándékozza meg.

Ahogyan ez az általa jól ismert keresztyén gyülekezet életében is megtapasztalható.

Itt is érezhető az, hogy nemcsak benne élt a református egyházban, hanem úgy gondolom, sok onnan vett tapasztalatot emelt át nemzeteszméjébe.

Tisza szerint az egyén saját fejlődése és haladása által, amelyet törvényileg mindenki számára biztosítani kell, a felelősséghordozásban való érettségéről tesz bizonyságot, amely által kivívhatja magának azt a jogot, hogy beleszólhasson a közélet fontos ügyeibe. Aki viszont erre az egyéni fejlődésre képtelen, arra lehetetlen felelősségteljesen rábízni a nagyobb közösség dolgait. Az egyént önmagáért és másokért vállalt felelősségre kell nevelni. Az ennek hiányában kiterjesztett jogok a fejlődés igényének szükségességét kérdőjeleznék meg emberek széles rétegei előtt, és ez nem szolgálná a nemzet felemelkedését. Mindebben református puritán szemlélete mutatkozik meg, amely nagy hangsúlyt fektet a művelődésre, az ismeretszerzésre, és a másokért vállalt felelősségre. Hiszen a társadalmat meg lehet változtatni jogok kiterjesztése által, de az embereket nem, és ha az utóbbi nem előzi meg az előbbit, abból csak baj származhat.

Egy olyan sokféleképpen szétszabdalt országban, mint amilyen Magyarország volt, különösen hangsúlyos ez a megfontoltság.

Tisza nem szélmalomharcot folytatva próbálta meggátolni a fejlődés menetét, mintha abban ő az érdekeivel ellentétes folyamatot látna, hanem nemzetéért aggódva azt gondolta, időre van még szüksége a magyarságnak ahhoz, hogy a nemzetiségekben megérlelődjön az igény és az elkötelezettség az ország integritása iránt. Ezt pedig nem forradalmi lépés, hanem lassú természetes fejlődés hozhatja magával. Máskülönben mit érne minden azonnali demokratikus jogalkotás, ha ez az ország jelentős területeinek elvesztésével járna? Távlatosan gondolkodott és felelősségteljesen.

Gaál Botond: Tisza István, a református főgondnok. In: Tisza István és emlékezete. Szerk. Maruzsa Zoltán, Pallai László. Debrecen. 2011. 51–52.

15 „A szabadság nyugodt és boldog élvezetét ki kell a nemzeteknek érdemelniök, nemcsak életöknek azon válságos napjaiban, midőn a lelkesedés, a vagyont és életet áldozni tudó haza- és szabadságszeretet egész nemzeteket tud hőstettekre ragadni, de a közélet hétköznapi küzdelmeiben is. A nemzet legjobbjainak, s ezek mögött az értelmesebb és komolyabb társadalmi körök egész haderejének, ilyenkor is meg kell állnia helyét. Teljesítenie kell kötelességét, magánérdekeivel, kényelmével, nyugalmával nem törődve.” Összes, 1923. 40.

14

11

Némedi Gusztáv

Az eszme és a hétköznapok valósága…

Vajon Tisza nemzeti és társadalmi eszmeisége túlságosan idealista volt, vagy a mindennapok valóságában is járható útnak bizonyult az elképzelése? Véleményem szerint nézete nagyon is reális volt, elérhető és életszerű célokat fogalmazott meg. Két példát hadd említsek ennek igazolására.

Tisza István nagyon fontosnak ítélte az urbanizációt és a munkásságnak a szerepét, amelyek a gazdasági fejlődés természetes következményeiként egyre nagyobb hangsúlyt kaptak. A városok közigazgatási szerepük miatt a magyar államiság eszméjének megőrzői és megerősítői voltak. A közigazgatás magyar privilégiuma elősegítette a spontán asszimilációt, amely a városok növekedésével egyre nagyobb méreteket öltött. Az egyéni érvényesülés és érdekérvényesítés, amely számára nagyobb tér nyílott városi közegben, megkövetelte a magyar nemzeti eszme elfogadását, vagy akár a magyarságba való beolvadást is eredményezhette.16 A növekvő iparosodás a munkásság rétegének kiszélesedését eredményezte. Véleménye szerint a munkásság képzettségével és gazdasági érdekeltségével nemcsak az egyéni fejlődés igényének és a másokért vállalt felelősségnek követelményét tölti be, és ezért fontos nemzeterősítő szerepe van, hanem az ország gazdaságához kötött érdekei miatt a nemzeti eszmével való azonosulást is szolgálja. A munkás akkor jut többre, ha az ország gazdasága is előrébb halad, ezért tudja elfogadni a nemzetgazdaság szükségességét és képes munkálkodni hazája jövőjén. Ez pedig a nemzetiségieknél az egységes magyar nemzet eszméjével való azonosulást is eredményezheti.

A szakképzettség bizonyos fokú nyelvismeretet is megkövetel a munkástól, és ezzel elősegíti az asszimiláció folyamatát.17 Tehát nem erőszakos módon akarta a nemzeti eszme ügyét szolgálni, mert azzal a kívánt eredményt megítélése szerint senki sem érte volna el. A fejlődés és a minőségi élet útját látta egyedül járhatónak.

Tisza nem egy erőtlen, a modern kihívásokkal szemben tehetetlen, kiüresedett protestáns eszmeiséget képviselt, hanem a sokféleképpen szétszabdalt társadalmú országban a feszültségeket tompító, az erkölcsi hanyatlást visszafordító, az egyén érdekeit a közösségével összhangba hozó, a felelős cselekedetet megkövetelő, és így a haladást elősegítő eszmerendszernek tartotta a reformátori örökséget. Hitt a protestantizmus küldetésében a modern világ eddig nem tapasztalt kihívásai között is.

A hitben való megújulásban és az abból eredő erkölcsi magatartásban látta a nemzet felemelkedésének útját. A megváltozott viszonyok és növekvő kihívások között is olyan tájékozódási pont lehet a hit, amely képes az egyén és a közösség érdekeit öszszehangolva jó irányba terelni a nemzet fejlődését. Ez azonban erkölcsi magatartás nélkül, amely csak a hit által formálódik, nem következhet be.

Közéleti tevékenységének mozgatórugóját mindvégig a nemzet szolgálata jelentette. De keresztyén emberként e cél érdekében is, mint minden másban, csak azon az úton akart haladni, amelyen egy Isten iránt elkötelezett református ember járhat.

Hitbeli meggyőződése az élet minden területére rányomta bélyegét, és ez a nagyobb Lásd Képviselőházi beszédek, 1937. 347–368.

Lásd Összes, 1923. 582–588.

16 17

12

Tisza István és a kálvinista politikai etika

közösség, a nemzet létéről, küldetéséről és szolgálatáról való eszmeiségében is tetten érhető. Ennek ismerete segíthet jobban megérteni közéleti tevékenységét, mely nemcsak egy politikai eszmerendszerben gyökerezik, hanem a más látásmódot, távlatot jelentő vallásos elkötelezettségben is. Az általa sokszor hangoztatott magas szintű erkölcsi magatartás, mint a társadalom alapjának és jövőjének követelménye, nem politikai, hanem hitbeli meggyőződésből jelenik meg az ő eszmeiségében. E nélkül igazi fejlődést nem is tudott elképzelni, hanem a közösségek felbomlását, széthullását feltételezte. Tisza komolyan számolt a keresztyén értékrenddel, és az egyházak szerepét a modern társadalom fejlődésében rendkívül fontosnak tartotta, mert szolgálatuk által ők teremthetik meg ennek alapjait az emberekben. Nemcsak a tudást, az ismeretet kell bővíteni, hanem a lelki fejlődésre is figyelni kell! Mert ha ez nincs, akkor előbb-utóbb közösség, és így nemzet se lesz. Mindebben világosan megmutatkozik, hogy Tisza nem liberális politikus volt csupán, hanem keresztyén politikus, pontosabban református politikus. Úgy látta és szemlélte a kérdéseket, az eseményeket, ahogyan azt egy hívő ember láthatja, értelmezheti, és eszmeiségének ez a szemlélet szabott határozott irányt.

13

Takács Péter

Eötvös Mihály levelei Wesselényi Miklósnak Wesselényiről tudjuk, hogy az apja kilenc-tíz éves korában a vadászatok mellett már a közélet fórumaira is magával vitte. Legendák zengtek a gyermek bátorságáról. Ezeket Kazinczy később megkoszorúzta a leveleiben rendre visszatérő – princeps juventutis hungaricae – epitheton ornas-szal. Az ifjú azonban édesapja korai halála után egyrészt tanulmányai, másrészt a tíz gyermekét eltemető Cserei Heléna parancsoló féltése miatt távolmaradt a zajos fórumoktól. A vármegyei politizálás amúgy is a középnemesség privilégiuma volt. Az arisztokraták inkább főispánként ügyeltek arra, hogy az udvartól elhajló köznemeseket visszatereljék a lojalitás mezejére. Közülük csak a közéleti pálya iránt szenvedélyesen érdeklődők vállaltak tiszteletbeli, honoráriummal nem járó – írnoki, jegyzői, számvevői, alszolgabírói stb. – feladatokat, a közigazgatással való ismerkedés és rutin szerzés céljából.

Az viszont Mária Terézia uralkodásától szokás volt, hogy a jogvégzett nemeseket a lakhelyük szerinti vármegyékben a táblabírók sorába iktatták, és szükség esetén – leginkább bíráskodási, ítélkezési, összeírási – feladattokkal bízták meg őket. Wesselényit – jogi tanulmányainak befejezését követően 1818. december 10-én Közép-Szolnok vármegye marchalisán iktatták a táblabírák sorába. Különösebb feladattal azonban nem bízták meg, és ő sem kopogtatott tiszteletbeli megbízatásokért. A frissen beiktatott assessor alkotmányvédő híre azonban hamar elterjedt Erdélyben. Bárói rangjának – és az alkotmányvédő hírének – köszönhette, hogy amikor 1819. szeptember 19-én Zilahra érkezett Göcz László királyi tanácsos, hogy Közép-Szolnok vármegye tisztikarával megtárgyalja a rendeleti úton végrehajtandó úrbérrendezés menetét, az elnöklést Wesselényi Miklósra bízták. Az úrbérendezés érintette a nemesi tulajdonviszonyokat, ezért az „alkotmány és szokásjog” szerint csak országgyűlésen elfogadott törvény ren Újfalvi Sándor emlékiratai. Szerk. Jékely Zoltán. Budapest, 1955. 44., 50–51.; Kardos Samu: Báró Wesselényi Miklós élete és munkái. I–II. Budapest, 1905. 69–72. [Kardos, 1905. I–II.]; Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós.

Budapest, 1965. 28–40. [Trócsányi, 1965]

A „legkiválóbb, a legelső magyar ifjú” – Kazinczy Berzsenyi Dánielhez. 1814. nov. 11-én. Lásd Kazinczy Ferenc levelezése. XII. S. a. r. Váczy János. Budapest, 1903.

Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája. I. kötet. [Kolozsvár], 1901. Kiadja Szilágy vármegye közönsége, 460–461.; Az Eötvös Mihállyal barátságban lévő Wesselényi Miklósról szóló fejezet a 410–438. oldalakon található, a szüleiről pedig a VI. kötet 460–461.

14

Eötvös Mihály levelei Wesselényi Miklósnak

delkezése szerint lehetett volna végrehajtani. Ezt Wesselényi Miklós a feladat végrehajtására kirendelt királyi tanácsos tudomására hozta, és kiküldte a megbeszélésről. Ezt követően hosszabb ideig nem kapott semmiféle megbízást a megyei tisztikartól.

A vármegyei politizálásba újólag – immár a pozsonyi országgyűlésen szerzett tapasztalatokkal felvértezve – 1826. október 16–17-én kapcsolódott be. Felkészültségére, külföldi utazásai során szerzett tapasztalataira, a Magyar Királyságban szerzett hírnevére, a baráti, családi kapcsolataiból származó összeköttetéseire a megye középbirtokosai nem tartottak igényt. Hatfaludi Elek alispán társaságában kiküldték ugyan a külső utak és hidak fundusának vizsgálatára. Beválasztották a megyeháza körüli építkezések terveit vizsgáló bizottságba is, de a közpolitikai ügyektől távol tartották.

Az abszolutisztikus kormányzással Erdély-szerte egyre elégedetlenebb honoráciorok azonban felfigyeltek Wesselényire, és egyre többen biztatták, hogy vállaljon közszereplést. Erre Közép-Szolnok megyében az 1829 szeptemberében tartott tisztújító Barabás Miklós: Wesselényi Miklós marchalison nyílt lehetőség. Hatodmagával – közöttük a Bereg és Szatmár vármegyékben őshonos, de Közép-Szolnokban is táblabíró Eötvös Mihállyal együtt – ő is jelöltette magát az alispáni tisztségre.

Ha a Wesselényihez hasonlóan szenvedélyes vadász – Eötvös Mihály – agarászatok, körvadászatok alkalmával, vagy egyéb vadejtő, céllövő vetélkedésen nem találkozott a zsibói báróval (amiről nincs tudomásunk), akkor az alispáni címért folyó korteskedés alkalmával egymás kihívóiként ismerkedtek össze. A közép-szolnoki népszerűségük azonban mindkettőjüknek túl sovány volt ahhoz, hogy komolyabban beleszólhattak volna az alispáni címért folytatott közdelembe. A leadott 676 szavazatból Wesselényi 31-et, Eötvös Mihály 15-öt kapott. Alispánná 545 vokssal Péchy Imrét, Közép-Szolnok vármegye korábbi főjegyzőjét választották meg. Ez a tisztújítás számunkra csak azért érdemelt figyelmet, mert ha más nem, a vadászszenvedély a két embert ekkortól baráti érzelmekkel kapcsolta egymáshoz.

A közfeladatok végzése terén ekkor még Eötvös Mihálynak volt nagyobb gyakorlata. Ő 1819-től írnokként, 1823-tól Szatmár vármegyében alszolgabírójaként vett részt a Krasznaközi járás igazgatásában és igazságszolgáltatásában. 1828-tól, majd 1832-től ugyanazon járás főszolgabírója volt. Közben 1832 decemberétől 1835. március 10-ig I. m. 461.

Trócsányi, 1965. 87.

Trócsányi, 1965. 88.

15

Takács Péter

Kölcsey követtársa a pozsonyi diétán. Mint Kölcseynek, a politikai barátsága Wesselényivel neki is a regnicolásris bizottságok „megyei rostálása” idején bontakozott ki.

A nagykárolyi közgyűlésen 1831. január 24-én Geőcz Ferenc első alispán elnöksége mellett gróf Károlyi Györgyöt, báró Wesselényi Miklóst, Isaák Sámuelt, Schwaizer Gábort (nagybányai bányászati főinspektor), Schlakta Mártont (szatmári kanonok), Eötvös Jánost, Botka Lajost, Mándy Pétert, Papp Jánost (táblabírák), Kende Zsigmondot, Uray Bálintot, Eötvös Mihályt, Isaák Lajost (főszolgabírók), Nagy Károlyt (főfiskális) és Kölcsey Ferencet (első vice nótárius) bízták meg Szatmár vármegye nemesei a regnicoiláris bizottsági munkálatok véleményezésével.

A viták során a hasonló nézeteket vallók baráti viszonya elmélyült. Ezt a barátságot Wesselényi és Eötvös Mihály a közös vadászataikon tovább mélyítették. A barátságuk és nemzeti elkötelezettségük 1832 decembere és 1833 májusa között Pozsonyban is kiállta a próbát.

A sors úgy hozta, hogy Eötvös Mihály érdemei a társadalmi közöny miatt mostanra elhomályosult. Legfeljebb emberközpontú irodalmárok említik olykor, mint Kölcsey követtársát. A reformkori Szatmár vármegyében azonban jelentős szerepet vállalt magára. Wesselényi 1834. decemberében történt kiátkozása, Kölcsey 1838-as halála és Károlyi György vármegyei történések iránti közönye miatt – a nemesi liberálisok elszánt és művelt politikusainak egyik vezéralakja volt.

1834 decemberében a követi tisztségéről Kölcseyvel együtt mondott le. Őt még a perei miatt Erdélyből Pozsonyba távozó Wesselényi ott találta. Erről tudomása volt Kölcseynek is, és Csekére érve, levélben kérte meg a bárót, hogy a még Pozsonyban időző Eötvös Mihályt győzze meg: Ne mondjon le a Krasznaközi járás főszolgabírói tisztségéről: „Neki hivatalát lemondani nem szabad, hacsak azért is, hogy részedre a szükséges vizsgálatot itt végben vihesse.”

1835. március második felétől – Amerikába távozásáig – a felségárulási perbe idézett Wesselényi számára Eötvös Mihály gyűjtötte és hitelesíttette a mentő tanúvallomásokat. Kölcseyvel együtt győzködték a Wesselényi ellen ágáló Uray Bálintot, Kende Zsigmondot és a nemesi közgyűlés konzervatív tagjait,10 hogy a báró perével összefüggésbe hozott országgyűlési ifjak és Kossuth ellen indított perek az alkotmányos nemesi szabadság megrontását célozzák.

1836 márciusától – elszórtan fel-felbukkanó leveleiből, barátai elejtett utalásaiból – tudjuk, hogy Eötvös Mihály Amerikába készült. 1836 áprilisában lemondott minden tisztségéről és megbízatásáról.11 Eredeti szándéka szerint – Anglia útba ejtésével – két Az 1825–1827-es országgyűlés megújította az 1791-es nyolc reform-bizottságra vonatkozó rendelkezését, s ezúttal azokat a javaslatokat a vármegyék meg is vitatták, úgy készültek a kolera miatt késleltetett 1832–1836-os országgyűlésre.

Szatmár vármegyei közgyűlési jegyzőkönyve: 48/1831. sz. A megválasztottak március 7-én üléseztek először.

Másnap (8-án) az operátumok témái szerint albizottságokat hoztak létre.

Kölcsey Wesselényinek Cégényből, 1835. március 14. Lásd Kölcsey Ferenc Összes Művei. III. Levelek. S. a. r.

Szauder József. Budapest. 1960. 709–710. [KFÖM III. Levelek] 10 Kölcsey Wesselényihez Nagykárolyból, 1835. május 22. KFÖM III. Levelek, 715–717.

11 Lásd: Eötvös Mihály Kende Zsigmondnak Borhídról 1836. április 30-adikán írt levelét: „Édes Zsigám! Indulásom órája elérkezett. Útnak eredek feltalálni a földgolyó más felén amit itt lelni nem lehet. És ha a természet örök rendszere nem pillanatnyi meteor, ha az emberi ész minden okoskodásaival ’s következtetéseivel nem csupa következetlenségek láncsora, ha a századok tapasztalásából merített rendszer jósága nem csupa chymera, s ha az emberi Folytatás a következő oldalon →

16

Eötvös Mihály levelei Wesselényi Miklósnak

évre Amerikába távozott. Az amerikai demokrácia és ottani szabadság ridegsége, a meggazdagodásért vívott közdelem gátlástalansága azonban taszította. Talán a magával vitt pénze is elfogyott. Bizonyára kínozta a honvágy is. Hiányoztak az itthon hagyott barátok, az Amerikában fel nem talált szatmári táj, a szokások. Mindezt korai visszautazása okán sejtjük. A bizonyosság csak annyi, hogy Beöthy Ödön 1837 júniusában – amint arról Kölcseynek beszámolt – már Pesten találkozott a szatmári Borhídra12 siető Eötvös Mihállyal.13 Hazatérésének feltételezhető okairól Abonyi István tájékoztatta Szatmár vármegye főjegyzőjét: „Beszédjéből úgy sejtém, hogy a szabadság klasszikus hazája nem elégíté ki képzeletjeit. Az csak mű, ipar és pénz, s meg pénz országa. De nagy – s mintául szolgáló – karaktereket csak gyéren érlel. Kivált – a kormány férjfiait oda nem értve – büdösön virágzik ott is az arisztokrácia. Gonoszabb sokkal a miénknél: a pénzé…”14 Hasonló csalódásról számolhatott be a volt követtárs Kölcseynek is. Az Óceán túlpartjáról hazatérő utazó angol nyelvű újsággal lepte meg a költőt, aki abból egy – a magyarokról szóló – „bohóságot” átültetett magyar nyelvre, és Bártfay közvetítésével küldte Helmeczynek a Társalkodó számára: „Látni fogjátok belőle – írta –, mi ismerete van az atlanti tenger gyermekeinek rólunk.”15 Hazatérése után esztendőnyi ideig még együtt harcolhatott Kölcseyvel. Wesselényivel is tartotta a barátságot. A báró naplójából tudjuk, hogy 1838. május 19-én és 20-án Nagykárolyban találkoztak.16 Ezt követően – amíg Kölcsey a megye dolgaival foglalatoskodott – a báró Erdőszádára17 szekerezett. Május 26-án itt látogatta meg Eötvös Mihály. Másnap – május 27-én – együtt mentek Borhídra, Eötvös kúriáját és háznépét megtekinteni.18 1838 nyarán még tanúskodott Wesselényi báró ártatlansága mellett, mint azt a Jakab Elek által kiadott forrásközlésben található tanúvallomások és nyilatkozatok bizonyítják. 1838. december 29-én egy július 29-ére visszadátumoajkakról jövő minden szó nem csupa hazugság, meg vagyok győződve, hogy amit keresek, fel is lelem. Hivatalomróli lemondásomat ide zárom. A gombási fő erdőbíróságom idejéröli számadást azért rekesztem ide, hogy azt, melyben eredeti oklevelek vagynak, legbátorságosabbnak, ha E[lső]AlIspányi kezedbe küldetnek. Kérlek Édes Zsigám, méltóztassá Szeöke Károlnak által adni. A hivatalos uratokat Oláh Mihál esküdtnek küldöttem. Egyébaránt míg két évek múlva láthatnálak, barátságos emlékedbe ajánlott vagyok, hív barátod Eötvös Mihály.” A levél korábban megjelent: Hársfalvi Péter – Takács Péter (szerk.): Helytörténeti olvasókönyv. I. Bereg, Szabolcs és Szatmár vármegye történethez a honfoglalástól 1849-ig. Nyíregyháza, 1985. 151.

12 Borhyda ~ Borhíd, a települések törzskönyvezését követően Szamosborhíd. Trianon óta: Valea Vinului.

13 Csorba Sándor: Szatmár vármegyei tisztségviselők levelei Kölcsey Ferenchez. Nyíregyháza, 1990. 75. / Szabolcsi Téka, 12./ 14 Abonyi István levele Nagyszöllösről Kölcsey Ferencnek 1839. jún. 25. In: Csorba Sándor – Takács Péter: Kölcsey és Szatmár megye. Nyíregyháza, 1988. 140–142. / Szabolcsi Téka, 6./ 15 Kölcsey Bártfay Lászlónak, Csekéről, 1837. szeptember 24. KFÖM III. Levelek, 796.

16 Wesselényi naplójának 1838. május 19-én rögzített bejegyzése szerint peres ügyének intézése miatt látogatott Szatmár vármegyébe. Nagykárolyban május 19-én találkozott Kölcseyvel, Darvay Ferenccel és Eötvössel. A találkozóval kapcsolatban a következőket jegyezte naplójába: Kölcseyt „három és fél év múlva látám viszont […], s látám ott, hol együtt tiprattunk le az oktalan düh s gonoszság által.” Majd így folytatta: „Látám Eötvös Miskát s Darvayt, s velek töltém ezen sok napokat felérő fél napot.” Másnap, május 20-án vasárnap (Wesselényi, Kölcsey és Eötvös) Darvaynál ebédeltek. Wesselényi napló 1838. május 19. és 20-adiki bejegyzés. Itt jegyzem meg, hogy Wesselényi – barátját említve – mindig a kiejtés szerinti (Ötvös) névalakot használta. A név viselője viszont mindig Eötvös formában írta a saját családnevét. Az idézett részekben magam is minden esetben visszaállítottam a név viselője által használt írásformát.

17 Erdőszáda: A reformkorban Szatmár vármegyei település volt. Uradalmi központként emlegették. Wesselényit a gróf Dégenfeld család fogadta szeretettel ebben a román többségű faluban. Trianon óta Ardusat néven szerepel.

18 Május 27-én jegyezte naplójába Wesselényi, hogy „Miskának egy szép kisfia van azon oláh leánytól, kit Amerikába magával vitt volt.”

17

Takács Péter

zott tanúvallomást küldött a bárónak. Ebben igazolta, hogy Szatmár vármegye nemesi közgyűlése 1838. május 21-én ellentmondás nélkül szavazta meg Wesselényinek a király és haza iránti töretlen hőségét igazoló bizonyságlevelet.19 Kölcsey halála után 1848. március végéig csellel, furfanggal, ügyesen alkalmazott liberális erőszakkal pár hónapig – formailag törvényes eszközökkel azonban mindig megfordítható módon – győzelemhez is juttatták a liberális elveket. Báró Vécsey Miklós főispán, Kende Zsigmond, Uray Bálint, majd Szerdahelyi Pál alispánok azonban a bocskoros, hétszilvafás, taksás és jobbágytelken ülő nemesek adóellenes aktivitására támaszkodva, mindannyiszor visszaszerezték a megye politikai, közigazgatási és igazságszolgáltatási életének irányítását.

Az amerikai útja után – választott és kinevezett tisztség nélkül – morális kötelességből politizált. Jelentős szerepe volt az 1841-ben országos visszhangot kiváltó Szatmári 12 pont megalkotásában.20 1846-tól feladatot vállalt a Felső-Tisza szabályozására alakult Társulatban. Közben megnősült. Háznépével, gazdaságával kellett törődnie, cseperedő gyermekeit nevelnie. Wesselényi pedig 1839-es elítéltetését követően börtönbe, onnan királyi bocsánattal Gräfenbergbe vonult. 1838 decemberétől 1847 januárjáig – Eötvös Mihály irattárának és hagyatékának megsemmisülése vagy lappangása, Wesselényi Miklós levéltárának többszöri feldúlása és megcsonkítása miatt – nincs konkrét adatunk levelezésükről. Szoros baráti kapcsolatukat közvetetten igazolja azonban, hogy a Gräfenbergből Zsibóra hazatért Wesselényi 1845-ben született Miklós nevű fia keresztapjának bejegyeztette Eötvös Mihályt is.21 Ezt szóban vagy levélben előtte egyeztetniük kellett.

Az 1845-ben bejegyzett keresztapaság bizonyítja, hogy a látását fokozatosan elvesztő, magát évekig gyógykezeltető báró hazatérése után ismét felvette a kapcsolatot Eötvös Mihállyal. A Wesselényi-család levéltárában fellelhető források szerint erre 1847-től vannak eddig publikálatlan bizonyítékaink. A megmaradt levelek tanúsítják, hogy ebben az évben gyakran megfordultak a levélvivők Borhíd és Zsibó között. Maga Eötvös is gyakran meglátogatta az egyre magányosabb, a családi és gazdasági ügyeivel foglalkozó bárót.

1848 aztán új kihívás elé állította mind Wesselényit, mind Eötvös Mihályt. Elveiket ekkor sem tagadják meg, de a zenebonázó, a magánjavakat és az emberi életet sem kímélő kicsapongások elől a báró régi gyógykezelésének színhelyére vonult. 1850-ben már csak örökre megpihenni térhetett haza.

Jakab Elek, 1876. II. 248.

1841-ben sikerült országos hírt szerezniük az akkor ultraliberális „szatmári 12 ponttal”. A tennivalókat – Eötvös Mihállyal együtt – 12 pontban sorolták fel: 1) az ősiség eltörlése; 2) a telekkönyv behozatala, a hitel emelése; 3) az úrbéri terhek megváltása; 4) a nemtelenek birtokbírhatása; 5) a nemtelenek hivatalviselésének biztosítása; 6) a papság és nemesség adóztatása megyei szükségre, a házi pénztárba; 7) a céhek és egyedáruságok eltörlése, mindenkire kötelező út- és hídvám; 8) az iskolák szaporítása; 9) a cenzúra eltörlése; 10) a városokban a jogegyenlőség megteremtése minden polgárra kiterjedően; 11) a közigazgatás és igazságszolgáltatás szétválasztása; 12) általános választójog, népképviselet bevezetésével. Lásd Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai.

Szatmár vármegye. Budapest, [1910.] 514.; Szatmár vármegye közgyűlési jkv. 799/1841. sz. A 12 pont megalkotói: Az állandó választmány elnöke: Darvay Ferenc másodalispán. Tagjai: Linczy József nagyprépost, Lázár János kanonok, Grinaeus Alajos „közoktató”, később egyetemi tanár, Hajós András nagykárolyi lelkész. A nemességből: Becsky Károly, Beszterczey Ferenc, Botka Lajos és Imre, Eötvös Mihály, Flekl Károly, Hotváth Antal, Kováts Lajos, Mándy Péter, Nagy Elek, Nagy Ignác, Rába István, Somogyi Antal, Ujfalussy Miklós. Hivatalból a szolgabírák, Szatmárból: Sztanaczky András, Breyer Lajos és Farkas János. Jegyzők: Vállyi Lajos és Riskó Ignác.

21 Kardos, 1905. I. 358.

19 20

18

Eötvös Mihály levelei Wesselényi Miklósnak

Eötvös Mihályt a forradalmi változások előbb alispánként, majd Kossuth kormánybiztosaként állították Szatmár megye élére. A sűrűn jelentkező feladatok és igazgatási tennivalók elvonták az ő idejét is a magánlevelezéstől. A szabadságharc bukása után pedig Eötvös Mihályt évekre börtönbe zárták. Külön súlyosbították büntetését azzal, hogy ifjú korában katonaként tett esküjét – mely szerint életében soha nem fog szembefordulni a magyarok felett uralkodó Habsburg királlyal – megszegte, és a trónfosztó Kossuth utasítását is teljesítette. Birtokelkobzást, súlyos börtönbüntetést rótt rá a Ferenc József által törvénytelenül bitorolt hatalom. Népes családja nyomorgott, míg birtokait vissza nem kapta. 1860-ban a közélettől visszahúzódó, megtört emberként találkozhattak vele pályatársai.

Eötvös Mihály levelei Wesselényi Miklósnak 1.

Kedves Barátom!

Po[z]son[y], 26. ápril. 1834.

A publicitás terjesztésének szent, de földünkön oly szigorún tenyésző plantája ápolását tűzvén ki magának e levelem megadója, te[kin]t[e]tes Stuller Ferentz úr, aki[t] én mint jeles elmetehetségekkel bíró, nagy gyakorlottságú sebes írót, s a feladásnak megfelelő férfiút ismervén, bátor vagyok őtet [!] szíves pártfogásodba ajánlani.

Kölcsey most márciusban és áprilisban otthon volt dolgai miatt; de május elején feljövén, én haza mehetek, ’s remélem az erdélyi országgyűlés elején Kolozsváron meghallom, mik a benigna propositiok.

Addig is maradok mindenkor hív barátod: Eötvös Mihály 2. Édes Barátom!

Pest, 27. mart. 1835. Én Kubinyi Miklóssal a vizsgálat kérdőpontjai iránt értekeztem. Az Ö pontjainak értelme is szinte csak az, mely a te általad adottaknak. Én holnap indulok innét hazafele, s megérkezvén, késedelem nélkül hozzá fogok a vizsgálathoz. Folyamatjáról pedig tudósítani foglak. Úgy vélem a neked szóló levelemet Bártfayhoz küldve legbiztosabban veended. Figyelmeztetni kívánlak, hogy a múlt hétfőn által vett pecsételt csomóban a Kelemennek Zsibóra szóló levél nem találtatott. Úgy gondolom nálad maradt felejdékenységből [sic!].

Bártfay, ki Kelemennel mind Pozson[y]ba mentében, mind jöttében beszélt, tudósított engem is az erdélyi s itteni állapotjáról dolgaidnak. Bár minél elébb hallhatnám óhajtott jó végeket. Remélem egészséged tökéletesen helyre állott. Ha még nem, kívánom, hogy az történjen minél előbb. Barátod: Eötvös [Mihály] A borítékon: Méltóságos Báró Wesselényi Miklós Úrnak Pozson[y]ba; Előlapján pecsét: Aprl. 5-kén – 1835.

19

Takács Péter 3. Édes Barátom!

Nagykároly, Május 24. 1835.

E hónap [Az eredetiben: holnap] 1-ső napján az ad[d]igi vi[z]sgálatokat a g[róf] Károlyi György rendes pakettjával22 felküldöttem, s mivel nem valék bizonyos, hogy az itten szárnyaló mindenféle hírek között hollétedről, Deák Ferihez utasítám azokat. Azon levelemben amennyire emlékezetemben maradt, egy órai olvasás után a fiscus tanúi vallomását is megírtam.23 Úgy vélem azóta [az eredetiben: azolta] azokat magok kiterjedésében olvastad. Én a vi[z]sgálódást ismét folytatom. s azt Sz[ent]Páli által, ki Pünkösd 3d. napján indul Po[z]son[y]ba, elküldöm. – Itt oly hírek szárnyalnak, hogy a nádor maga is közbevetette éret[t]ed magát, s a pered megszüntetése nem messze. – Mikor tőled búcsút vettem, ígérted, hogy együtt megyünk Amerikába. Én szavadra emlékeztetlek. Feltételem oly erős, mint a Kárpát bércei [az eredetiben: Carpat bérczei].

Addig pedig, amit elkövethetek pered jobbrafordulására, szívesen s a legnagyobb készséggel teszem.

Kérlek írj, mit tegyek, mi iránt vi[z]sgáljak. Tudósíts! Tanút lehet kapni, amint a Deáknak írott levelemben írtam, sokat ki lehet sütni.

Ma az országgyűlési [az eredetiben: O. gyűlési] dolgok előleges ált[al] nézésére rendelt küldöttség ülése tartott. Az Erdély iránti igenleges szavazatát követeinknek, hogy helybe[n] hagyasson, [é]s ezutáni pártolása is kötelességökbe tétessen, kivívtuk. Reá került a sor az irántadi pesti indítványra.24 Erős harcunk volt Uray Bálint[t]al és Kováts Sándorral, s ezek miatt ott ki nem vihettük az indítvány pártolása iránt adandó utasítást. Ülés után Kende Zsigmondhoz mentünk Kölcsey és én. Odajött Uray is, de ott volt Újfalussy Jó[z]sef táblabíró [az eredetiben: T. Biró] is. Mi ketten ferivel [sic!], és Újfalussy, kértük a két alispánt, hogy a holnapi ülésben pártolják, vagy legalább ne akadályozzák, ha dolgodat indítványba tesszük. Kende ígérte, hogy akadályozni nem fogja, de mellette sem szól. Uray pedig, hogy mindent elkövet ellene, – mondotta.

Utoljára abban egyeztünk meg, hogy dolgodról semmi szó se tétessen a holnapi gyűlésben. Azonban Kende és én írjunk Darvaynak, hogy dolgodat pártolják – becsület szavokat adván mindketten, hogy ezért a követek ellen semmit sem fognak elkövetni, sőt ha valaki szólana is, a követeket pártolandják.

Ha vitatásra kerül a dolog, a két alispán közül egyik sem levén részünkről, bizonyos a veszteség. Így a becsületszó garanciája van a dolog mellett, hogy a követek nem kompromittáltatnak. Kérlek, ismét tudósíts minél előbb dolgaid hogy állásokról, és az amerikai útról.

Kér barátod: E. M. [Eötvös Mihály] 4. Édes Barátom!

Borhíd, 29. dec[ember], 1838.

Decemb[er] 18-adikán Pestről írott leveledet, melyben a Bizonyítvány adásra fel szólítasz, ma vettem. Szerettem volna peredről is, egés[z]ségedről, graefenbergi gyógyítási utadról is valamit tudni. Itt úgy élünk, mintha egymástól egy óceánnal volnánk elválasztva.

Nagykároly és Pest között rendszeresen közlekedő „futár” vitte – hozta a leveleket, üzeneteke Bártfay László jószágigazgató és gróf Károlyi György nagykárolyi tisztségviselői között. Az alkalmat a cenzúra mellőzése, a biztos és gyors célhoz jutás miatt Kölcsey is rendszeresen igénybe vette.

23 A vádat emelő fiscus által Wesselényi ellen kérdezett tanúk vallomását.

24 Lásd erről bővebben Kölcseynek Nagykárolyból 1835. május 22-én Wesselényihez írt levelét. KFÖM III. Levelek, 715–717.

22

20

Eötvös Mihály levelei Wesselényi Miklósnak A bizonyítván[y]t ide csatolom. Egy tanúd, Oláh Miska megholt. Nem jó volna-e anyakönyvi kiíratot [sic!] venni az illető parochiból? Ha lesz szükséged, írj, azonnal megszerzem. Bajaidból minél előbbi kigázolást óhajtva, maradok barátod: Eötvös Mihály

5. Édes barátom!

Borhíd, január 17. 1847. (Érk. 47. sz. jan. 19) Jelen hó 14. hozzám írott leveledet e szavakkal kezded: „Nem jössz, nem írsz, és nem hallatsz magadról legkisebbet is.” Hogy ezek így történtek, igaz oka pedig az, hogy jót se nem írhaték, se nem hallathaték. Hogy nem mehettem, a következők meg fognak győzni.

Tudom mindennek megvannak az ő bajai. A magaméi megírása által a tieid kellemetlenségét nem akartam nevelni. Most azonban, mint kívánod, hogy létemről, és családom állapotáról tudósítsalak, akaratodat telyesítem [!]. De elbeszélésem semmi mulattatót nem foglal magában. Először is, augusztus 2-ki Tisza-völgyi nagygyűlésről Debrecenből hazajövet, az úton hideglelés vett elő. Hazaérve egész családomat – nőmet kivéve – hasonló állapotban találtam. Ezen lázak rajtam és gyerekeimen, néha egy pár hétre tágítva, és ismét előjőve, december közepéig zsarnokoskodtak.

Továbbá tudod, hogy az én kedves barátimtól reá hagytam magam vétetni, hogy első alispánságra fellépjek. Akkor azt ígérték, hogy részemről költségbe ereszkedni nem leszen szükség. Később az idő közeledvén 1000 for[intot] felvállaltam. Jött a kenyértörés ideje, [é]s miután ők olyan felszabály [sic!] forma eljárásuk után utolsó napon megszorultunk, félrehúzódtak, [é]s a rohamot nekem [é]s Darvaynak kellett kiállni. Úgy, hogy én – kit költségtelenséggel biztattak – szinte 6000 f[orintban] vagyok, [é]s pedig felénél többe váltókra adós. Ezek letisztázása nem kevés gondot okoz.

Továbbá itt, a szomszéd erdődi uradalomnak egy darab erdeje, mak[k] termését megvettem 759 e[üst] f[orinto]kon. A makk október végére elfogyott. Sertéseim félig meghíztak. Akkor a rossz ár miatt el nem adhattam, Kéntelen voltam málén [kukoricán] hizlalni tovább. Most ezeknek eladásában és öletésében foglalkozom, de e héten véget érek, [é]s a jövőn – ha Isten is úgy akarja – Zsibón termek előtted. És meg foglak kérni, vadásztassál meg, hogy felejtsem kissé temérdek bajaimat.

Megbocsáss, ha elsorolásom kellemetlen érzést vagy unalmat okozott, de oka magad vagy, mert te hívtál fel. Igazat szólva, ha az ember bajait barátja kebelébe kiöntheti, azoknak fele terhétől hiszi magát megszabadítva.

Mi a kijátszandó [kisorsolandó] kanca sorsjegyit illeti, kérlek, tarts fel számomra egyet. Bármily nehezek is körülményeim, ily szent ügyben hátra nem maradok.

Darvay mint mondják, és pedig nomine salutato25 Pestre ment. Miért, és meddig lesz ott, senkinek sem mondotta. Midőn visszajövend, a néki szóló levelet általadom.

Tisztelt nődnek kezeit csókolom. Örülök fiad jó egészségén. Robert kezeidet csókolja. Nemkülönben keresztlányod, Margit is. Családom szeptemberben egy leánnyal megszaporodott. Neve: Judit és így vannak négyen. Addig is míg Zsibón tisztelhetlek, fogadd üdvezletét barátodnak Eötvös Mihálynak

Nomine salutato: név szerinti üdvözlés céljából.

25

21

Takács Péter 6. Édes barátom!

Borhíd 13. mart. 1847.

176. sz[ámú], j[ött]. Márc. 14. v[ála]sz: 14.

Ez ide zárt levelet Károl[y]ban – hol gyűlésen valék – kaptam, neked kézbesítés végett. Gondolom a 15-ödik márciusi pesti öszvejövetelre hí[v]nak meg. Azonban oly későn jött kezemhez, hogy csak most indíthatom el. Mikor pedig te veszed a 15-ki pesti gyülekezet alkalmasint együtt fog ülni, de itt segíteni nem lehet.

Szíves voltál néhány jókor érő szőlő fajokból nekem vesszőket ígérni. Most már ígéretedet bátor vagyok igénybe véve megkérni, méltóztassál a jobb fajokból számomra parancsolni. Különben tiszteletre méltó nődnek kezeit csókolom. A kis Miklóst tisztelem, a Komaságra számot tartok. Teneked pedig minden kívánható jókat kívánva, maradok hű barátod: Eötvös Mihály 7.

Barátom!

Borhíd, 16. ápr. 1847. (246. sz. j[ött] ápr. 17.)

A szőlővesszőkért [az eredetiben: szöllö vesszökért] vedd hálás köszönetemet. Remélem, szorgalom után szép tőkéket fogok nevelhetni belőlek. Nődnek kezei csókolása mellett szerencsés megszabadulást kívánok, mi megtörténvén, tiszteletemet ex offo26 is teendem.

Leveledet Darvaynak általadtam volt, de ő szokott apátiával fogadta. Se jót, se rosszat nem felelt.

Most nincs otthon. Debrecenbe ment vásárra. Hazajövén, leveledet meg fogja kapni, de fogadni mernék, hogy csak egyet fog reá aludni.

Az ellenzéki gyűlés Pesten megtartatott. Az elvek, melyek szerint programja fog készülni, írásban megjöttek. De tudom, neked is megküldötték, azért nem küldöm el. Annyit, mégsem állhatom, hogy ne mondjak: mikint [!] midőn ez erény, hazaszeretés, tiszta célok kifolyása, a Pecsovics program moslék, önösség és a sötétség szeretetének és tiszteleténeki hódolás.

Nőm, ki egészséges, tisztel. Gyermekeimre a hidegláz néha-néha, de minden rend nélkül rájő. Talán ha az idő felmelegszik, végkép elhagyja őket. Addig is, míg tisztelhetnélek, maradtam barátod: Eötvös Mihály 8. [Érkezett:] (370. sz. jún. 6.) Édes Barátom!

Borhíd, Június 3. 1847.

Már Dégenfeld Palitól27 is értettem volt a kis Miklós betegségét. Tudom, minő aggodalmakat okozott ezen véletlen szerencsétlenség. Annyival inkább tudom pedig, mert én is kevéssel ezelőtt hasonló esetben valék. Kisebbik fiamat ápril. végnapjaiban N[agy]Bányára anyám látogatására magammal vittem volt. A gyermek hirtelen rosszul lett. Tüdőgyulladást kapott, mely ott járványként pusztított, és élete csak egy hajszálon maradt meg.

Ex offo: kötelezően, a szokásnak megfelelően.

Dégenfeld Pál: A grófi család Erdőszádára költöző egyik ágának a tagja. A család szívélyes barátságot ápolt a Wesselényi famíliával. 1838 nyarán náluk tartózkodott Wesselényi, s mielőtt Csekén Kölcseyvel a Királyi Tábla vádjaira adandó védelem tartalmán dolgoztak volna, innen, Erdőszádáról látogatott Zsibóra szülei sírját megtekinteni. Itt látogatta meg Eötvös Mihály, és innen együtt mentek Borhídra.

26 27

22

Eötvös Mihály levelei Wesselényi Miklósnak Itt nálunk szomorú idők indulnak. Tegnap Szatmáron a búza köble 40 f[orint], a tengerié 29-30 f[orint] volt. Gömör, Borsod, és több felföldi szekerek, alföldiekkel Heves [megyeiekkel], kunságiakkal együtt ellepték út[j]ainkat. Mind gabonákat vásárolnának, de már nemigen kapni. Már a Szamosközön is a szó telyes [!] értelmében éheznek. Az őszi búza, mely eddig jól állott, a szárazság miatt [z]sugorodik öszve [!]. Most itt oly hideg van tegnapelőttől óta, hogy főleg a rozs és búza, mik virágzásnak indultak, meg fognak fagyni. A tavaszi vetésekből semmi sem lesz. A málé, mely eddig jól mutatta magát, nagyon sárgul a hideg és szárazságtól.

Közelebbi héten tiszteletemet teszem. Mennék hamarébb is, de a Szamos szabályozása iránt társulatba állunk, és közelebbi hétfőn leszen [!] gyűlésünk, melyről elmaradni nem lehet. Addig is tisztelt nődnek kezeit csókolom. Keresztfiamnak azt izenem, jól viselje magát, hogy nekem is örömet szerezzen, barátod: Eötvös [Mihály] A borítékon: Méltóságos Báró Wesselényi Miklós úrnak — Zsibó

9. Édes Barátom!

Nagybánya, 29. június 1847.

437. j[ött:] júl[ius] 9./847.

28 Homo proponit Deus disponit. Így történt velem, midőn hozzád menendő valék. Kaptam levelet, hogy siessek ide [Nagy]Bányára, mivel Anyám veszedelmes beteg. Robertet, ki vagy két nappal azelőtt már bágyadt volt, magammal hoztam. Itt anyámat már jóravaló állapotban leltem, de Robertet egy irtózatos gyulladás leverte lábáról, mely minden orvosi szerekkel dacolt. Sőt nadályok általi véreresztés sem használt. Annyira, hogy a sír szélére vitte, míg eret nem vágtak. A kieresztett vér tiszta feketeségű volt, megaludva pedig ujjnyi vastag zöld hártya rajta. Ettől kezdve javulni indult, de még most is felette gyenge, úgy, hogy még most is itt kén[y]telen vagyok vele lenni. És ez már második eset ez évben. Kisebb fiam – Hugó – április végén járt volt hasonlóul. Ide, [Nagy]Bányára hoztam volt őtet [sic!], és itt épp olyan betegséget kapott volt, mint most Robert, de már tökéletesen felépült. Örömmel értem leveledből, hogy tisztelt nőd szerencsésen felgyógyult betegségéből.

A minap Dégenfeld Pali által kaptam egy levelet, a szatmári püspöknek adandót. Én azt magam Szatmárra vittem, de a püspök már akkor nem volt hon. A budai fürdőbe ment. Ígérték udvarában, hogy haladék nélkül utána küldik.

A leveledben említett Louis Berthon francia szemorvossal beszéltem magam, bajodról kérdezősködvén. Azt mondotta, miképpen a fekete hályog kétféle, midőn maga a látó nervus van elhalva, és akkor kevés a remény. És mikor a baj a rurvus végen lévő kisugárzásnak bajából ered, amikor is segíteni lehet. De míg szemedet nem látja, addig nem határozhatja meg, melyik baj van jelen. Ezeknél fogva még néhány nap itt fog várakozni, hogy rendelésed, ha kívánod, itt érhesse. Innét néhány napokra Szigetre menend.29 Onnat ismét ide vissza, de bizonyos napokat nem mondott. Én úgy vélem jó lenne megkísérteni. Ártani Homo proponit, Deus disponit: Az „ember tervez, Isten végez” szólásnak latin megfelelője.

Louis Berthon francia szemorvos kisebb magyar városokban, földesúri kastélyokban gyógyította a rászorulókat.

Ezúttal Szatmárból Máramarossziget kamarai városba készült, s Eötvös – bár nem volt elragadtatva a francia ember szaktudásától, de azon az alapon, hogy ártani nem árthat – ajánlotta Wesselényinek, nézesse meg vele a szemét.

28 29

23

Takács Péter semmi esetben nem foghatván. Rövid időn tisztellek, de időt kitűzni már nem merek. Addig is tisztelt nőd kezeit csókolom, barátod: Eötvös Mihály A borítékon: Méltóságos Báró Wesselényi Miklós úrnak: Kolozsvár – Bréd – Zsibó 10. Édes Barátom!

Borhíd, 27 aug[usztus] 1847.

(516. sz j[ött] aug[usztus]. 29.

Az embernek alig múlnak egyféle bajai, már mások keletkeznek. Közelebb Debrecenbe kelle menni vásárra. Azután [Nagy]Bányára családi dolgaimban, hol szinte egy hetet tölték. Közgyűlés a jövő héten, honnan el nem maradhatok. Gazdaságom mihent [sic!] hon nem vagyok, hátramaradást szenved, mert egy valamire való embert itt kapni nem lehet. A nagy gőg és elbízottság, még büszkeség is, (kivált, ha történetesen valamely elődje kutyabőrt kapott) a legvastagabb tudatlansággal, és csen-vággyal [tolvajlási hajlandósággal] egyesülve jellemzik nálunk legtöbbjét a gazdatiszteknek. Ily körülmények között addig, míg [Nagy]Károl[y]ból vissza nem jövök, s[z]eptember 17–16 előtt, sehova sem mehetek. De akkor, bármi történyen [sic!] (: egészségi eseteket kivéve:), tisztelni foglak. Addig is tisztelt nődnek kezeit csókolom, maradván, hű barátod: Eötvös Mihály 11. Édes Barátom!

Borhíd 28. oct. 1847.

[625. jött. okt[óber] 29. 847.]

Bármennyire óhajtok is hozzád menni, és tiszta honfi és baráti kebled előtt kedves és kedvetlen körülményeinket feltárni, tudva, hogy te reményeinket és aggodalmainkat nemcsak érted, de azokat forró kebledben táplálod is; és amint ég a földtől, oly messze vagy az úgynevezett új iskola embereitől, kik felületességükben, mi kissé mélyebb, gúny tárgyává akarják tenni. Hozzád menetelemet ezer akadályok hátráltatták mindez ideig. Azonban rövid időn, mihelyt mezei dolgaimat – melyekben mostanig a mostoha idő hátráltatott – bevégzem; mikor alig képzeled, Zsibón fogok lenni.

Folyó október 23-adikán követválasztásunk volt. Ezt megelőzőleg Kovács Lajos – ki követ akart lenni – és mi tudom, neked is furcsán fog feltűnni; mint az ellenzék kijelöltje akart követ lenni. Evégett nekem egy levelet írt, melyben elveinket és embereinket, kikkel eddig is tudod, hogyan tett, újonnan és hosszasan megtagadva, arra kért, hogy őtet [sic!] követségi tervében pártoljam! Én neki feleltem. Természetesen megírva, miképp nézeteim az övével szemközt ál[l]ván, én részemről ő minket nem képviselhetvén, pártolásomra ne számítson. Hasonlóul nyilatkozott Darvay is, így Botka Imre és Luby Zsiga is. Ezen neutralitás és a pecsovicsoknak ellenműködése oda szorították; hogy K[ovács] Lajos kén[y]telen volt maga lelépni. Követekül pedig választattak Korda Lőrinc és a vén, bolond Kende, kinek esze csizmája szára fele kezd egy darab idő olta [!] gravitálni.

Ad vocem Pecsovics!30 Csakugyan bolond emberek azok, hogy Kovács Lajost ők mindenáron fel nem karolták, Kendét pedig félre nem rúgták. Ez az országgyűlésen már csak gúny tárgya fog lenni, és

Ad vocem (Jut eszembe) Pecsovics: A gróf Festeticsek Pecsovics nevű tiszttartójáról szállóigévé vált gúnynév, a túlzó kormánypártiak karikírozására, bosszantására.

30

24

Eötvös Mihály levelei Wesselényi Miklósnak a rendek táblájának komája, antediluvianus31 [sic!] nézeteivel. Ama pedig hatalmas és elszánt bajnokjuk [!] lett volna. Így Kovács Lajost el nem választva, most azt hiszik; bezzeg ugyan ütöttünk egyet az oppisition [ellenzéken].

Az egy Vályi Lajos főjegyzőnek volt közöttük esze. Ez nyilvánította, hogy Kovácsot és nem Kendét kell küldeni, de a bölcsek e tanácsot el nem fogadták. Uray Bálint pedig, ki Szatmár dolgaiban most is erősen szerepel, az említett boldog hittel ment Debrecenbe borostyánjain [babérjai] nyugodni. Beati simplices [boldog együgyűség].

Fejtsd meg nekem ha tudod, én nem tudom, csak gyanítom, mi oka, hogy a legpecsovicsabb [legmaradibb, legkonzervatívabb] megyék is szabadelvű utasításokat adnak. Szatmárnak is utasítása olyan, hogy akár te, akár én, akár Deák vagy Kossuth is el-elmehetnének vele.

Midőn láttam, hogy Uray is – mondom Uray! – a közteherviselés mellett emelt szót, obstapui heteruntque comae.32 Kossuth választatását – ha még nem tudnád – oly emberektől, kik jelen voltak tudom, miként 1600 szavazattal haladta meg vetélytársát, Balla Endrét. Mondják Batthyány Lajos és Batthyány Kázmér, Podmaniczky, Ráday, Eötvös Józsi, Patay Józsi, és minden jobbra való ember Pesten Kossuth részén volt. Az előbb említettek pedig cifra szűrökben, lóháton vezérlették a választókat. A választáson semmi kihágás nem történt. De még csak kemény szavak sem, oly jól volt az egész rendezve.

Pap Endrének33 leveledet elküldöm, magát vagy válaszát remélem magam viendem el. Tisztelt nőd kezeit csókolom. A kis fiuknak egészséget, és növekedést kívánok. Családom, kik részéről tiszteletet jelentek, ez évben mind egészségesek voltak. Addig is, míg tisztelhetlek személyesen, maradok hű barátod: Eötvös Mihály 12.

Eötvös Mihály tanúskodása Wesselényi mellett 1838. július 29-én Az alábbi kérdésekre: „Jelen volt-e a tanú Szatmár megyének 1837-edik évi szeptember 11-én tartott közgyűlésében?

Tudja-e, hogy azon közgyűlésen Kovács Sándor táblabíró úr a vármegye újonnan épülő háza felől bizonyos indítványt tett, és ezen indítványára első alispány Kende Zsigmond úr cáfolólag felelvén, említett Kovács Sándor táblabíró úr minő nyilatkozást mondott a báró Wesselényi ellen a királyi fiscus részére tett vallomása felöl?”34 Antediluviális: vízözön előtti.

Obstapui heteruntque comae: Itt maliciózus hangütéssel: elöntött a testvériség érzése. (Uray Bálint ugyanis a legkonzervatívabb politikusok egyike volt Szatmár megyében. A megrögzött konzervativizmusa mellett a felségárulási pert fakasztó Wesselényi ellen indított támadásáért csipkedi Eötvös. Rászolgált a gúnyos megjegyzésre. Viselvén az alispáni tisztséget, Szatmár vármegye országgyűlési követévé választják, de az országgyűlési ifjúság „kiutálta Pozsonyból.” Sérelmeiért és szolgálatai kárpótlásaként a Kancellária ajánlására a debreceni Kerületi Tábla bírájává nevezi ki az uralkodó. 1850-ben Ferenc József az Észak-Bihar megyei részek főnökének nevezte ki. Jóakarói úgy tartják, „nem ő volt a leggonoszabb a Bach huszárok között.”).

33 Pap Endre költő, író. Zsarolyánban születet 1817-ben. Az iskolapadokat Debrecenben és Sárospatakon koptatta. Csekén, Kölcseynél volt joggyakornok. Petőfi közeli barátja volt. A Magyar szónokok és státusférfiak című kötetben 1851-ben ő írt esszét Kölcseyről. Viszonylag fiatalon – 1851. december 17-én Pesten – hunyt el. Életművét két kötetben – Pap Endre hátrahagyott munkái I. Költemények, II. Prózai művek, 1852-ben Csengery Antal és Kemény Zsigmond jelentette meg.

34 Az említett kéréssel kapcsolatban – Fábiánházi Fábián Gábor felesküdt hazai ügyvéd, Sáros és Ugocsa megyék táblabírája, Olcsváry Pál Szatmár megye táblabírája, Kerekes László Szatmár megyei tiszti alügyész, Kölcsey Ferenc megyei főjegyző és táblabíró mellett – tanúvallomást tett Eötvös Mihály, nemes Szatmár megye táblabírája is.

Lásd B. Wesselényi Miklós hűtlenségi pere, történeti bevezetéssel. II. S. a. r. Jakab Elek. Kolosvár [!], 1876. Kiadja Papp Miklós, 238–241. [Jakab Elek, 1876. II.] 31 32

25

Takács Péter Eötvös Mihály tanúvallomása, amit Krassón 1838. július 30-án Darvay Ferenc Szatmár megye főszolgabírája és Ternyey János főesküdt hitelesített, így hangzott: 1-ső: Szatmár megye 1837-edik évi szeptember 11-edikén tartott közgyűlésen jelen voltam.

2-ikra: A N[agy]Károlyban épülő megyeház falai akkor még csak a földszinti sorig voltak felrakva. Annak, hogy a megyeháza N[agy]Károlyban építtessék, sokan nem voltak barátjai. Kovács Sándor Táblabíró mindenkik között leginkább ellene volt mindenkor. Ez alkalommal is eljövén róla a szó, Kovács Sándor indítványba tette, hogy tovább ne építtessék, hanem falai, amint voltak, befedetvén, az raktárnak használtassék.

Ezen kinyilatkozást Kende Zsigmond első alispány egy oly férfihez nem illő gúnynak nevezte. Melyen Kovács Sándor nagyon megindult, panaszolta, hogy ily megtámadás a szólás szabadságát sérti, s helyből felállva, könnyes szemekkel így nyilatkozott: »Szánom azon bűnömet, hogy az isten bocsássa meg, melyet báró Wesselényi Miklós ellen elkövettem. Midőn ellene szóltam és vallottam, azt gondoltam, hazámnak használok vele; de most látom, hogy a szólás szabadsága el van tapodva.« Mely hit alatti vallomásomat saját kezem írásommal ezennel kiadtam.

Krassón, július 29-én 1838.

Eötvös Mihály, nemes Szatmár megye táblabírája m. k.”35 13.

Eötvös Mihály nyilatkozata a Wesselényi elleni ármánykodásról Alól írt ezennel bizonyítom, és hit letétellel is megerősíteni kész vagyok, hogy a közelebb múlt május hó 21-ik s következő napjain ezen tekintetes nemes Szatmár vármegyének N[agy]Károlyban tartott közgyűlésében jelen lévén. Mellettem ült tekintetes Tisza-újhelyi Ujhelyi Károly főadószedő úr. Magától, önkéntesen a gyűlési teremben hozzám hajolva, így szólított meg: »Barátom! Nem képzelheted mennyi nyugtalanságot s álmatlan éjet okozott nékem már azon vallomások, melyet báró Wesselényi ellen a fiscus részére tettem.

Szeretném hibámat helyrehozni, csak annyira ne compromittálnám magamat. Mindezekre Uray Bálint alispány és Hollósy királyi fiscális ígéretei vettek rá.« Ezen közlés engem különösen meglepett, s tanácskérdésére neki javallám., hogy ha így van: emberi kötelessége hibáját helyrehozni. Mire ő azt mondotta, hogy tekintetes Kölcsey Ferenc főjegyző úrhoz mennék és neki megmondván a nékem mondottakat, igyekezni fog elkövetett hibáját helyrehozni. Egyúttal felszólított engem, hogy a mondottakat előre is közöljem Kölcsey Ferenc úrral, amit is még aznap teljesítettem. Másnap ismét ülésbe menvén, mondotta nekem és Kölcsey Ferenc úrnak is, hogy elmegy hozzá. De ezen ígéretét teljesítette-é vagy nem, nem tudom.

Költ Borhídon, augusztus 6-án 1838.

Eötvös Mihály m. k.

nemes Szatmár megye táblabírája36 14.

Eötvös Mihály vallomása Wesselényi „király és haza iránt bizonyított hűségéről” Alól írt nemes Szatmár megye főszolgbírája Darvay Ferenc és esküdtje Ternyey János által törvényes parancs mellett az előmbe adott kérdőpontokra teendő vallomásra felszólíttatván, azt ezennel teljesítem: Jakab Elek, 1876. II. 240–241.

Jakab Elek, 1876. II. 241.

35 36

26

Eötvös Mihály levelei Wesselényi Miklósnak 1-ször: Nemes Szatmár megye folyó esztendő május 21-én tartott közgyűlésén báró Wesselényi Miklós azon folyamodását, melyben mind máskor, mind különösen az 1834. esztendei december 9-ki közgyűlésbeni törekvései, király s haza iránt bizonyított hűsége felől megyei bizonyítványt kért, Kölcsey Ferenc főjegyző által felolvastatni hallottam. Hitem szerént bizonyítom, hogy az ellen egyetlen egy szó sem tétetett a nagy számmal összegyűlt rendek között senki által is, s a kérelem a megyei rendek által igazságosnak nyilváníttatván, a kívánt bizonyítvány kiadása meghatároztatott.

Többek közt Szerdahelyi Pál tiszti főügyész felállván, kijelentette, hogy a kérelem igazságos, s ha nem az volna, s ha báró Wesselényi Miklóst a királyi felség vagy haza alaptörvényei ellen törvénytelenül s illetlenül szólani tapasztalta volna, mint tiszti ügyész ellene akkor felszólalni el nem múlatta volna.

2. A királyi fiscus velem közlött tanúi közül a folyó esztendő május 21-iki közgyűlésnek azon ülésében, melyben az érdeklett folyamodás felolvastatott, jelen voltak: Kende Zsigmond első, Uray Bálint másod alispánok, Kovács Sándor, Mándy Imre, Fekete Márton táblabírák, Szerdahelyi Pál, Vetéssy Sámuel főügyészek, Szuhányi Ferenc, Matay Antal főbírák, Nagy Ignác, Gabányi Sándor szolgabírák, Csabay Antal táblabíró, Ujhelyi Károly főadószedő, és ha emlékezetem nem csal, Szöllösy György. Ez utolsót bizonyosan nem tudom, de a többi, hogy ott volt, bátran állítom. Valamint azt is, hogy sem ezen tanúk közül egy is, de se más senki nem találkozott, aki a báró Wesselényi Miklós kérelmének ellene szólott volna, vagy a bizonyítvány elkészülte után, midőn az hitelesítés végett felolvastatott, abban egy betű változtatást is kívánt volna tétetni.

Mely vallomásomat ezen tulajdon írásommal kiadtam.

Krassón, július 29-én 1838.

Eötvös Mihály m. k.

nemes Szatmár megye táblabírája Eredetiségét bizonyítjuk.

Kelt Krassón. Július 30. 1838.

Ternyey János m. k.

Darvay Ferenc m. k. nemes Szatmár megye főesküdtje (P. H.) főszolgabírája (P. H.)

27

irodalomTörténet és média

Minya Károly

A kortárs magyar dráma nyelvhasználata Trágárság a színpadon Spiró György: Csirkefej Az elmúlt századokban a szépirodalom a nyelvi norma alapja volt, példát mutatott, eszményt képviselt. Mára jócskán megváltozott a helyzet, s e kijelentésem semmiképpen nem minősítő, hanem csupán ténymegállapító.

A Nyelvművelő kézikönyv úgy fogalmaz, hogy „A nyelvhelyességről való vitákban gyakran hivatkoznak az írókra, s a nyelvhasználatukat a közvélemény igen gyakran perdöntőnek szokta elfogadni.” Azonban az író nem lehet minden egyes szavával, még Petőfi és Arany sem minta. Például Petőfi következő szószerkezete: „irántai nagy előszeretetem”. S a tekintetben sem lehet minta, hogy csaknem kétszáz évvel ezelőtti nyelvhasználati formát képviselnek, s kifejezéseik ma archaizmusoknak tekintendők.

Arról nem is beszélve, hogy a művészi hatás kedvéért vagy egyéb okokból az író el is térhet a köznyelvi normától, s egyéni, alkalmi szóalkotások is a költészet, széppróza kifejezőeszközei lehetnek, például: „Vadak asszonyai, vadakká imuljatok őrjítő, őrült imában” (Babits: Fortissimo). A kézikönyv még azt is megemlíti, hogy a szépirodalom nyelve korlátlan mértékben befogadja a tájnyelvi elemeket, idegenszerűségeket, argónyelvi formákat és a helytelen nyelvi alakulatokat. Az alábbiakban az utóbbi kettőről kívánok részletesebben szólni.

Az argószerű elemek gyakran trágár kifejezések is egyben. Az első „fecske” Fejes Endre Rozsdatemetője volt, amelynek a nyelvi megformálásáról szállóigeszerűen terjedte el: a Rozsdatemető stílusa – a stílus rozsdatemetője.

A kilenvenes évek elején Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján láttam először Spiró György Csirkefej című előadását a szatmárnémeti Északi (azóta Harag György) Színház előadásában. Jól emlékszem, a nézők többsége szinte szégyellte magát, s lapítva a mellette ülőre nézett: mi a teendő, mivel oly sokszor elhangzott nyomósító- és töltelékszóként az a b betűvel kezdődő, fajfenntartásra felszólító, tárgyas ragozású igekötős ige, amely egyébként szófajváltáson ment keresztül, és nyomatékosító partikula. Spiró darabjában a szokásbeli vagy szociotrágárság zseniálisan Grétsy lászló – Kovalovszky Miklós: Nyelvművelő kézikönyv I. Budapest, 1980. Akadémiai Kiadó, 1047.

Spiró György: Csirkefej. In: Drámák III. Budapest, 2009. Scolar Kiadó.

28

A kortárs magyar dráma nyelvhasználata

működött, valódi áttörést hozott. Hiszen ez a nyelvhasználat konkrét szereplőt, réteget, életminőséget jellemez.

Háy János: A Herner Ferike faterja Háy János műveiben szintén, például A Herner Ferike faterja című istendrámájában az árkot tisztító közmunkások nyelvezete. Íme ebből egy részlet: Banda: K… kemény ez a kő.

Krekács: Kőkemény.

Banda: Hogyhogy kőkemény?

Krekács: Mert kő, azért.

Herda: Pesten, b...meg, (Köp) nem kell az árkot kaparni, akkor is megvan a segély.

Banda: Pesten más. De ott meg akkora zaj van, hogy azt is munka elviselni.

Herda: Mi az hogy hallod? Az munka?

Banda: Az. Teljesen leszív. Mint a csákányozás. Olyan helyen laknak, érted, hogy

még éjjel is zúg a fejük. Mintha az agyukban járna a metró. Megy át az

agyukon a vaskerék, aztán egy perc csend, utána megint. Sz….rá mennek

az idegeik, érted, reggel már nincs is nekik.

Herda: Fú b... meg, (Fejéhez kap) most elképzeltem, hogy végigmegy az agyamon

a metró, az istenit, összesz… nám magam, az biztos.

Krekács: Meg k… sokan is vannak.

Banda: Az, tele van velük a város.

Herda: Hogy a fa...ba bírnak olyan sokan lenni egyszerre.

(A kipontozások tőlem. M. K.) Kétségtelen, az árkot tisztító közmunkásokról szóló drámában a nyelvhasználat a helyzet- és jellemábrázolásra szolgál. Ugyanakkor az is igaz, amit az egyik dramaturg Radnóti Zsuzsa fogalmazott meg: hosszú ideje tartó drámaírói divat a hétköznapok pongyola, lepusztult, rontott nyelvezetének a színpadi felhasználása. Újfent hangsúlyozom: nem feltétlen minősítésképpen, hanem ténymegállapításként két dolgot szükséges mindehhez hozzátenni. Az egyik a kommunikációs színtér figyelembe vétele. Nagyon egyszerűen azt mondhatjuk, hogy vannak nyilvános és magán közlési helyzetek. Ez nemcsak a feladó, tehát a beszélő szempontjából igaz, hanem a befogadó, hallgató szempontjából is. Ugyanis más, ha egy ilyen kortárs magyar drámát magányosan olvasgatunk, s más az egyén megítélése akkor (vagy legalább is befolyásolja azt), ha színháznéző közösség tagjaként. Másrészt úgy vélem, ma a színházak látogatóközönsége klasszicista ízlésű, arra szocializálódott, hogy a színháznak szórakoztatnia és mintát, értéket kell nyújtania. Inkább a széppel, a jóval, a bájossal, a kedvessel, a felemelővel akar találkozni – a nagyszínpadon. Nem mindenki kíván ott is a rögmagyar valósággal szembesülni. Főleg nem a nagyszínpadon.

A stúdió-előadások inkább lehetnek színterei a különböző stílusú nyelvi megnyilvánulásoknak is. Ugyanakkor az is tény, hogy más a befogadóréteg a Nagymező utcá Háy János: A Herner Ferike faterja. Színház. Drámamelléklet. 2002. szeptember.

29

Minya Károly

ban és egy vidéki nagyváros színházában. Előfordul, hogy a néző fellázad, s dübögő léptekkel elhagyja a termet. Úgy vélem, hogy a legnagyobb feladvány, kérdés az, hogy az írói-rendezői szándék és stílustulajdonítás milyen fokban történik meg a nézőben. Bármennyire van funkciója például Egressy Zoltán Portugáljában a részeges, biciklis, a szalonspiccet folyamatosan fenntartó Asszony trágár szóhasználatának, lesz olyan néző, aki ezen felháborodik. De a leginkább azon, amikor „a trágárság lapos színpadi divattá, pótcselekvéssé, verbális manírrá, kiüresedő, hatástalan nyelvi eszközzé válik” A fennálló ellentét a következő: Az író úgy érzi, hogy abban a világban, ahol azok a bizonyos fajfenntartásra utaló igék csak úgy röpködnek a televízió fő műsoridejében, akkor miért ne lehetne joga az írónak a valóságot a maga pucér formájában ábrázolni. A másik oldalon viszont a közönség ilyenkor úgy érzi, hogy joga van megbotránkozni, dübögő léptekkel elhagyni a színháztermet, általában felháborodni. Kibékíthetetlennek tűnő ellentét.

Kiss Csaba többek között a következő funkcióit sorolja fel a trágárságnak. 1. Indulati vagy emocionális trágárság, amikor valamilyen váratlan dolog, fájdalom, hirtelen felháborodás váltja ki azt. 2. Szokásbeli vagy szociotrágárság, amikor ezek a kifejezések egy ember nyelvezetének természetes, öntudatlan, jellemzői, pl. Spirónak a már említett Csirkefejében. Ezekben az esetekben a fajfenntartásra felszólító igéknek nincs is konkrét jelentésük (l. fentebb). 3. A tényleges, „de facto” trágárság, amikor a szavakat a valódi jelentésük szerint használják. Ez ingerli, dühíti legjobban a nézőket.

A legnagyobb kérdés számomra az, hogy a nézők funkciótulajdonítása milyen fokban történik meg. Nyilván különbséget kell tenni néző és néző között, tehát középiskolás, középkorú értelmiségi, nyugdíjas stb. Ennek a felmérése lehet egy elkövetkező feladat.

Szövegköziség a színpadon Korniss Mihály: Halleluja Korniss Mihály Halleluja című drámája nyelvileg a legváltozatosabb és legösszetettebb.

Sajátos világot tár elénk ez a komédia a szeretetről. A bolondokházát idézi, annak minden legváratlanabb és legképtelenebb helyzeteivel, de egyúttal a magyar társadalmat is leképezi közhelyes, mindennapi szituációinak a sorával. Az eszement és a valós világ vibrálása, összjátéka talán nem is véletlen, sőt. De térjünk át a mű nyelvezetére! Miképpen tudja ezt a kaotikus világot megjeleníteni és visszaadni az író? Elsősorban versátiratokkal, stílusjátékkal. Petőfi is felidéződik a szövegköziség (intertextualitás), az úgynevezett idézetesség segítségével. A vers következő két versszaka a költőé is, meg nem is: Presszós nyanya, zaccos virág, Konyakot kér a társaság, Négycsillagost, üsse kavics, Csillagos az éjszaka is. Megcsörren a lopott ablak, Másodszor is kopogtatnak, Csend legyen már, duhaj népség, Túlkiabálják a tévét.

Kiss Csaba: Trágárság a kortárs magyar drámában. Miért épp? Színház, 2006. július. 22. [Kiss, 2006.]

Kiss, 2006. 23.

Kornis Mihály: Halleluja. In: Drámák. Budapest, 1999. Magvető.

30

A kortárs magyar dráma nyelvhasználata

Szocialista éra és zsargon a színpadon Szakonyi Károly: Hongkongi paróka A közelmúltat korjelző szavakkal és szituációkkal egy dráma is felidézheti. A szocialista érát például Szakonyi Károly jól ismert Hongkongi paróka című vígjátéka. A főszereplő Sas Kálmán, Sas elvtárs, ahogy hangzott akkoriban a tekintélyt parancsoló titulus, az Aeroimpex igazgatója, s miközben eljutott a ranglétra legfelső fokára, s egy nyugati, frankfurti kiküldetésben bízik, aközben a felesége és a szeretője között őrlődik, hánykolódik. Képmutató életet él, s mind a munkahelyén fontos feladatának, mind a nőknek megfelelni vágyás vezérli. Így például az is fontos teendő, hogy szeretője kérésére beszóljon telefonon a „belkerre”, hogy jutányos áron vásárolhasson jugoszláv bútorokat.

A komédia mulatságos bonyodalmak közepette mutatja be, hogy nem jó dolog, ha valaki vezető beosztásban megfeledkezik a múltjáról, és természetétől idegen életstílust próbál utánozni. Mindeközben természetesen Lenin-összest kellene tanulmányoznia, erről azonban kiderül a keresése során, hogy a tévéállvány alatt van négy kötet magasítónak.

Ha azt mondom, hogy a marxista egyetem és a klinkertégla összefüggésbe hozható, először hihetetlennek tűnik. Íme, egy részlet ennek bizonyításaképpen, mire volt hasznosítható a felsőfokú iskola, konkrét és átvitt értelemben. Sas elvtárs a feleségét, Marát így biztatja az akkoriban státusszimbólumnak számító hétvégi ház építése kapcsán: „Édesem, a klinkertégláknál nincs fontosabb, égetőbb gondunk. Beszélek az ottani gyárigazgatóval, együtt jártunk marxista, esti egyetemre.”

Az egyik párbeszédben a feleség emlékezik vissza a régi lakásukra, bamba férjének címezve a megrovást, magyarázva, hogy miért kellett átköltözniük. „Csak felfogtam, hogy mi illik a rangodhoz. A beosztásodhoz. Gondold el, a józsefvárosi földszintes lakásba meghívni valakit a kollégáid közül. Vagy egy külföldi ügyfelet. Hm! A lichthof szomszédságában.”

A lichthof bizonyára sokaknak ismeretlen szó, magyarul világítóudvar, egyfajta belső udvar, emeletes házak aknaszerű szűk udvara, amelyre a mellékhelyiségek ablaka nyílik. Szolgálhatja a szellőztetést is (pl. a konyha, fürdőszoba, mellékhelyiség mellett, mögött vagy előtt), ez esetben néha nem több egy függőleges, szűk udvarnál vagy aknánál az épület belsejében. Szolgálhatja azonban a környező helyiségek természetes fényellátását is (ezért is „világító”) – ilyenkor általában nagyobbra méretezik.

A 70-es évek közepén a pénz értékét mi sem mutatja jobban, mint az egyik díszletező munkás következő mondata: „Most mi is elteszünk havi száz forintot a bankba.”

S ugyanő visszaemlékezik a közelmúltra egy mozgalmi dallal: „Sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót!” Úgy vélem egy-egy ilyen színházi előadás megbeszéléssel együtt a diákoknak akár egy komplex történelemórával is felérhet.

Szakonyi Károly: Hongkongi paróka. In: Ördöghegy. Budapest, 2008. Stádium Könyvkiadó.

31

Minya Károly

Hamvai Kornél: Szigliget Azonban most a politikai zsargonnál időzzünk el egy keveset! Még pontosabban a szocializmus zsargonjánál. Természetesen némileg stilizált és egyben túlzó formában a szépirodalmi művekből is megismerhetjük. Hamvai Kornél Szigliget című darabjának eseményei a Szigligeti Alkotóházban 1953-ban játszódnak, amikor Sztálin halála közeleg, a Rákosi-rendszer sziklaszilárd. Ebben megjelenik a buta apparatcsik gondnokfigurája, Darányi, aki „szószólója” eme zsargonnak. Íme, a korszellemnek megfelelő, pontba szedett utasításai: „Első pont. Az író kartársak égve felejtik a villanyokat a folyosókon. A gondnokság részéről én oltogatom. Az árampocséklással aláássuk a népgazdaságot. Ennek értelmében a turnus idejére áramfelelőst jelölünk ki.

Második pont. Az alkotóházba beutalt írók a nyugati sajtó látogatása alkalmából felajánlást tesznek. Miszerint. Az irodalmi termelés fokozása érdekében munkaversenyt hirdetünk. Művenként egy helyett két katarzis. Százszázalékos katarzisemelés.”

Darvas József: Pitypang Annak irodalmi részletezésétől tekintsünk el, hogy Darvas József 1971-ben született Pitypang című vígjátékában miért alkalmazta a szocialista zsargont, inkább annak jellemzőit figyeljük! A műben a cél többek között egy tsz-melléküzemág létesítése a csőd elkerülésének érdekében. Egy szállodáé. Pelyva János téeszelnök viszont a szocialista erkölcsöt félti. Mire Fellegi Ábel, a „vándor apostol”, alias szélhámos ekképp replikázik: „Elvtársam! Máma, az új gazdasági mechanizmus korában ez másképpen néz ki. A világban folyik egy szexuális forradalom… és a mi struktúránk… már úgy értettem, a szállodai struktúránk ezt nem ismerte még fel…” Később ezt így folytatja: „Ma már másképpen nézzük ezeket a dolgokat, elvtársam! Az osztályharc éles szakaszán túljutottunk. Végső győzelemmel, elvtársam! Az uralkodó osztályt mint osztályt szétvertük, megsemmisítettük. Egyes egyedeit miért ne hasznosíthatnánk a szocializmus építése szempontjából?” Hiszen lehettek belőlük káderek vagy káderinák – folytathatnánk a gondolatot. Természetesen káderek a szó pejoratív vagy gúnyos értelmében: érdemtelenül magas beosztásba, helyzetbe került személy. Akik a káderdűlőn laktak, ugyancsak bizalmas, gúnyos jelentésben véve a szót: a pártállam idején magas beosztású vezetők lakta városrész. Káderina szó pedig nincs, csak szóbeli kommunikáció során értesültem én is a létéről. Teljesen sajátos, alkalmi, csak szóbeli neologizmusnak, új szónak tekinthető.

Hamvai Kornél: Szigliget. In: Hóhérok hava. Szerk. Upor László. Budapest, 2005. Ulpius-ház Könyvkiadó.

Darvas József: Pitypang. Budapest, 1974. Szépirodalmi Könyvkiadó.

32

A kortárs magyar dráma nyelvhasználata

Nyelvjárás a színpadon Hamvai Kornél: Szigliget Kortárs magyar szerző komédiája, átirata, Hamvai Kornél Szigligete. A vígjátékokban a helyzet- és jellemkomikumon kívül létezik nyelvi komikum is, ami általában a különböző nyelvi játékokból, nyelvváltozatokból táplálkozik. Ritkán fordul azonban elő az, hogy a nyelvi komikum „főszereplője” a nyelvjárási beszéd. Hangsúlyozom: nem elítélően, lenézően, a kabarészerzőktől „megszokott” módon, hanem kifejezetten jókedvűen, bohózati elemként.

A műről annyit tudni kell, hogy a komédia kétfelvonásnyi szórakozáson túl is rendkívül érdekes kísérletnek tekinthető. A darab alcíme utalás Michael Frayn angol szerző Balmoral című társasági darabjára. A krimiparódia szabályai szerint épül fel Hamvai parafrázisa is: az ötvenes évek elején Sass Tiborhoz, a költőfejedelemhez olasz riporter érkezik a szigligeti alkotóházba. Ám aznap semmi nem sikerül: a babérkoszorús félisten hajnalban kiment egy feketevágásra, hogy némi disznósághoz jusson – nem csak kenyérrel él az ember –, ám visszafele elcsúszik. Mivel a reggelinél nincs jelen, társai a kor szokásai szerint azt hiszik, elvitték. De mégsem. Sass csupán elcsúszott a kapu előtt. De a helyzet ettől még nem oldódik meg: a költő, ha visszatér, szívrohamot is kap, mert társai kiköltöztették a szobájából. Az alkotóházban ráadásul nemcsak a szabadság, de a szerelem is tombol: Sass Tibor éjszakánként Lukics Mária drámaíróval mindent megtesz azért, hogy ne aludjanak a szomszédos szobákban a lélek többi mérnökei…

Az említett humorforrásként szolgáló nyelvváltozatok a nyelvjárás, a tört magyar és a szocialista zsargon.

Lukics Mária alkotás közben az egyik főszereplőhöz, aki szolga, inas, kertész és mindenes, egyben főszereplő is, Malacsikhoz fordul kérdéseivel a divatnak megfelelő, epigon, álnépies műve megírása során.

Lukics: István, kérném. Maga mégiscsak autentikus. Mi van egy parasztházban?

Malacsik: Semmi különös.

Lukics: Értem, de például kemence, lóca, sublót, szuszék… stelázsi… és?

Malacsik: Asztal.

Lukics: Asztal. Jó – de az hogy van népiesen?

Malacsik: Nem tudom.

Lukics: Dehogynem, gondolkodjon. Hogy hívta az asztalt a nagyapja?

Malacsik: Asztal.

Másutt így töprenkedik az ihletett állapotban leledző költőnő: Lukics: Istenien haladok, csak a hülye részletek, például… fölakasztja a bekecsét

vagy mittudom, subáját – hova? A szemöldökfára? A mestergerendára?

A nyelvi komikum sajátos eleme az, hogy a már említett Malacsik ő-zik, az ő-ző nyelvjárásban beszél. Például: „löhet. Az lött mondva, ne engödjek be senkit.”

Mivel a műben a nagy író, Sass Tibor tetszhalott, akihez olasz riporter érkezik interjút készíteni, ezért a helyébe kell lépnie valakinek, s ez nem más, mint Malacsik.

Igen ám, de mivel Malacsik ő-zik, nem játszhatja el a tetszhalott Sass szerepét. Meg 33

Minya Károly

kell hát tanítani „rendesen” beszélni amolyan Pygmalion-effektusként. Azonban a mindenes kijelenti: „Másképpen nem mögy. Mármint a beszéd. Mire az egyik szereplő elkezdi az „oktatást: Azt mondja, szegény, nem szögény. És-és regény, nem rögény.”

Eközben azonban az történik, mint a hiperkorrekció során, hogy érvényesülni kezd az általam ellen-őzésnek nevezett jelenség. Azaz, ahol ö vagy ő hangot kell használni a köznyelvben, ott is e váltja fel. Például: a rögeszméből regeszme lesz. Vagy: „A tebbiek is kérnek ám! Kevetel egy feleséget., ücsereg, ketény, kenyvtár, üldezi.”

Szó- és szólástévesztés a színpadon Németh Ákos: A webáruház Azt nem tudnám megmondani, hogy Szophoklésznak volt-e kardja (drámája igen, nem is egy), abban azonban biztos vagyok, hogy a következő mondatban Damoklész kardjára gondolt a mondat leírója: „Itt lebegett a fejünk fölött a megszorítások Szophoklész-kardja, amikor mégis befutott a hatalmas summa.” Damoklész kardja valóban lebeg valaki feje felett a fenyegető veszély jelképeként. A szólás eredete a következő: II. Dionüszosz, Szürakoza zsarnoka súlyos, meztelen kardot függesztett lószőrszálra kegyeltjének, Damoklésznak a feje fölé, amíg az uránál lakmározott, hogy emlékeztesse arra, hogy jólét, hatalom, pompa közepette is állandóan veszélyben élünk.

Ugyanakkor ez a szólástévesztés sajátos stíluseszköz is lehet egy drámában, jelezve, hogy a diákok ma már igen szűkös szóláskinccsel rendelkeznek. Németh Ákos A webáruház10 című művében a középiskolás Bálint így szól társához: „Bármelyik nap bezárhatják [a vendéglőt]. Lóg felettünk az adóhivatal, mint az a kard. Az Arisztotelész kardja. Úgyhogy akadjál le róla egyszer és mindenkorra.” Mire a barátja: „Jól van, beszéljünk a nőkről inkább. Erről a kardról meg nem hallottam.”

Szántó Péter: A csomagolt lány Időnként előfordul, hogy szépirodalmi művekben, az általam olvasott kortárs magyar drámákban, a szereplők nyelvhelyességi kérdéseket is beleszőnek párbeszédükbe. Így például Szántó Péter A csomagolt lány11 című könnyed komédiájába. A mű, amelynek zenéjét és dalszövegét a Kft. együttes szerezte, a beteges Joli mama varróműhelyében zajlik. Rendőrök szimatolnak, szövetet keresnek. Senki sem tud semmit. Az ott dolgozó lányok is hallgatnak. Vajon ki jelenthette fel őket? A teljes kétségbeesés és rémület után egy váratlan pillanatban azonban kiderül: a rendőrt egy színész alakította. Dzsoni bácsi fia, Andris akarta így a lányok megbízhatóságát. A nagyképű fiú mindenkinek csapja a szelet. Megszégyeníti a buta, de gyönyörű Erzsit, aki bosszút esküszik. Pont jókor érkezik a történetbe a leendő német üzletfél barátnője, a szuper Német Ákos: A webáruház. http://mek.oszk.hu/09800/09836/09836.htm Szántó Péter: A csomagolt lány. Színház. Drámamelléklet. 1988. szeptember.

10 11

34

A kortárs magyar dráma nyelvhasználata

modell Nóri, aki ügyesen csavarja el Andris fejét, és fűszerezi meg a történetet. Íme, a közöttük zajló egyik párbeszéd: Nóri ekképp szól: „Roppant furcsa ez a mi kapcsolatunk. Ahányszor találkozunk, maga mindig sértődött az előző találkozás végett…. miatt…. Na, ezt most hogyan kell helyesen mondani? Régen se tudtam.”

Mire Andris válasza: „Mindegy. Valahányszor valami fontos mondatba kezdene, úgyis mindig átvált a nyelvtanra. Szándékosan.”

Hasonlatok és közhelyek a színpadon Németh Ákos: Haszonvágy Alapvető stíluselem a hasonlat, azonban a kortárs magyar drámában időnként úgymond hétköznapi változatban jelentkezik. Így például Németh Ákos: Haszonvágy12 című művében a következők: „Csak úgy él az ember, hogy annyi nyomot se hagy maga mögött, mint egy jégkocka egy pohár vízben.” „Hogy itt vagyok-e vagy sem, annyit se jelent, mint egy köpés a folyóba.” „Ő eléri a célját, hogy nyomot hagyjon maga mögött a világban, legalább annyit, amennyit egy macska kapar a meszelt falon.” „Sodródsz ide-oda, mint egy papír zsebkendő.” „Eltorzult az életem, mint egy összegyűrt papír.” Ezekben az élet „nagy kérdései” jelennek meg mindennapi képvilág már-már profanizált változataiban.

Háy János: A kéz Háy János: A kéz13 című bitzenés (sic!) színdarabjában ezt még megtoldja némi iróniával: „Különben is, hogy néz ki, tiszta púder a feje, mintha egy turistabuszról maradt volna le.” Elképzelhető, hogy sok befogadó és olvasó ezt már nem is tekinti irodalomnak a klasszikus hasonlatokhoz viszonyítva, azonban azt feltétlen meg kell említeni, hogy az adott műben, szituációban nem is beszélhetnek másként a szereplők.

Ugyanebben a műben a dialógusok a Háyra jellemző nyelvi világot képviselik, kiválóan.

A szereplők a maguk észjárása szerint, saját szavaikkal, saját IQ-szintjükön keresnek magyarázatot vagy kérdeznek rá evidensnek vagy bonyolultnak tűnő dolgokra. Az örök kérdésekre megfogalmazott válaszféleségek naivak és elgondolkodtatók egyben. Íme, egy részlet: „Anya: Még soha nem voltam kempingben. Apa: Most ide is eljutottál, ugye, ezt nem gondoltad volna, amikor még gyerek voltál. Anya: Akkor még nem is volt ilyen, hogy kemping. Apa: Jó de most már van. Anya: Csak hogy nem is tudtam volna elgondolni, mert nem volt olyan, ami meg nincs, arra nem tud gondolni az ember.” Egy másik részlet a gyermek „filozofikus” megnyilvánulása: „Dávid: Pesten olyan lehetsz, amilyen vagy, nem úgy, mint itt (falun), hogy itt csak olyan lehetsz, amilyennek lehet lenni, amilyennek a szüleid akarják.”

Német Ákos: Haszonvágy. Budapest, 1999. Neoprológus Kiadó.

Háy János: A kéz. Forrás. 2012. április.

12 13

35

Minya Károly

Itt a stílust a lecsupaszított, költői eszközöktől mentes szöveg adja. Vagyis valaminek a hiánya. Tehát a semmi is lehet valami. Azt hiszem, nem bonyolítom tovább…

Gügyögés a színpadon Lackfi János: Hambi-pipőke A bébiszitter angol szó már bő évtizede meghonosodott nyelvünkben, ezt igazolja a fonetikus átírás. Ez a szó az utótagjával szócsaládot is alkotott a magyar nyelvben, összetett szavak formájában: dédiszitter (idősek ápolását, gondozását anyagi ellenszolgáltatás fejében vállaló személy), höriszitter (hörcsögre vigyázó személy). Mint látható, a szavak előtagja rövidüléssel és -i kicsinyítő-becéző képzővel keletkezett (a déd és a hörcsög szavakból), s egyébként ezt a szóalkotási módot a legnagyobb elutasítás és érzelmi megnyilvánulás szokta kísérni. Tulajdonképpen a szórövidülés és a képzés mint szóalkotási mód összekapcsolódása. E nyelvi jelenség elnevezése is bizonyítja, hogy milyen nagy az elutasítás e szóalkotási mód esetében: édi nyelv, gügyögő nyelv, csipogás, turbónyelv. Schirm zanzanyelvnek nevezi ezt a szóalkotási módot.14 Mindettől függetlenül folyamatosan keletkeznek így kifejezések, szóösszetételek. Garaczi János egyik legújabb drámájának a címe: Ovibrader.

Elsősorban a bizalmas nyelvhasználatban, a diáknyelvben, a szlengben, az internetes és mobilkommunikációban, valamint a bulvársajtóban találkozunk velük. Azonban napjainkra túllépte ezt a keretet, és a mindennapi kommunikáció részévé vált.

Vajon miért bélyegzi meg a közvélemény ezt a szóalkotási módot? Valószínűleg azért is, mert nem a szavakkal van problémájuk, hanem magával a stílussal. A „plázás” ifjúsági nyelvre ugyanis nem csupán az -i képző kiemelt szeretete, hanem a sajátos hanghordozás, beszédstílus (affektálás, hadarás), öltözködés, zenei ízlés, sőt életforma jellemző.

A rosszallás ennek a stílusnak, illetve a stílus teremtőinek és követőinek szól. Jól példázza ezt Lackfi János hét jelenetből álló színműve, a Hambi-pipőke.15 A hambi szó természetesen a hamburger kicsinyítő-becéző képzős változata, tehát egy gyorsétterembe csöppenünk. Ebben a szereplők ekképp beszélgetnek: „Kártyád van-e, kérsz-e üccsit? Köszike. / Láttad az akciót? Olcsóbb lett a menü, / Ingyen a hambi, ha valaki menüt rendel. / Kapsz még egy üccsit is, s egy kisburit öntettel. / Nyerhetsz egy csomó ajándék meglepit. / Ész nélkül süvít a csili-vili Mazda. / Uncsi vagy.”

Tört magyar a színpadon Hamvai Kornél Szigliget A tört magyart mint stíluseszközt használja fel Hamvai Kornél (korábban már említett) Szigliget című darabjában, amelyet Michael Frayn Balmoral című művéből írt.

Schirm Anita: Nyelvhasználatunk az informatika korában. In: Informatikai technológia és nyelvhasználat. Szerk.

Balázs Géza. Budapest, 2002. Trezor Kiadó, 153.

15 Lackfi János: Hambi-pipőke. http://www.lackfi-janos.hu/index.php?id=32 14

36

A kortárs magyar dráma nyelvhasználata

A krimiparódia szabályai szerint épül fel a parafrázis: az ötvenes évek elején Sass Tiborhoz, a költőfejedelemhez olasz riporter érkezik a szigligeti alkotóházba. Pippolo Luigi megnyilvánulásai a következők: „– Kizárólag jöttem interjúzni Sass Tibort. Egy halk sarokban.” Vagy: „– Malacsik István! Aki dolgozik, mint egy csigavonó barom.” S még egy részlet: „– Tegyük az ünneplő kezünket a lelkünkre! Üresítem a poharam – ez nem lábvíz, hogy mindig barátok leszünk! Adjunk esküt!”

Michael Tremblay: Sógornők Michael Tremblay kanadai író Sógornők16 című darabját magyarul a Pesti Színház játszotta először Parti Nagy Lajos fordításában 1997-ben. Komédiájának célkeresztjében a bugyuta tévévetélkedőkön csüggő, katalógusból vásároló asszonyok állnak, akik az addig lenézett montreali proli argót, a trágárságokkal is megtűzdelt joualt beszélik. Ez a rétegnyelv kiejtésben, szókincsben, grammatikáját tekintve lényegesen eltér a standard franciától, és gyakran jelennek meg benne angol szavak, kifejezések. Nos, a fordításban bizonyos értelemben ezt kellett tört magyarral visszaadni: Germaine: „Éppen hogy kihúztad a lábodat az ajtón, abba a szekondba csöngettek. Na, mondom, hát ki a bánatom ez ilyenkor. Reggel! Érted, a lakás csatatér, az egész brekfösztmaradék az asztalon, én pongyolában, se kimozsdval, se semmi.”

Nyelvújítás a színpadon Parti Nagy Lajos: A Tisztújítás Parti Nagy Lajos nevezhető stíluszsonglőrnek. Több művével bizonyította, hogy a cselekménynél fontosabb számára a nyelvi megformáltság. Nyelvében él. A test angyala című kisregénye vagy az Ibusár című színpadi műve sajátos stílushatását a szándékos nyelvhelyességi és helyesírási hibákkal, valamint a hiperkorrekt formákkal éri el.

A Tisztújítás17 című darabja pedig azért is célszerű a stilisztikai vizsgálatra, mert olyan átdolgozása Nagy Ignác 1843-ban bemutatott színművének, amely inkább nyelvezetében mutat eltérést, semmint tartalmában. A mű stílusszervező elemei a szerző szóteremtő kreativitásával, a ritkább szóalkotási módokkal (is) megalkotott neologizmusok.

A ritkább szóalkotási módok soha nem voltak olyan széles körűek, mint a szóösszetétel és a szóképzés, de összességében sok szó jött általuk létre főként a régebbi korszakokban, de változó erősséggel még ma is működnek.18 Milyen funkciói vannak az így létrejött kifejezéseknek? Melyek a grammatikai jellemzői? Ezekre kívánok választ adni az alábbiakban.

Tremblay, Michael (Parti Nagy Lajos fordításában): Sógornők. Magyar Lettre International, 1997. 26. sz.

Parti Nagy Lajos: A tisztújítás. Színház. Drámamelléklet. 2006. május.

Gerstner Károly: A magyar nyelv szókészlete. In: A magyar nyelv kézikönyve. Szerk. Kiefer Ferenc. Budapest, 2006. Akadémiai Kiadó, 148.

16 17 18

37

Minya Károly

A ritkább szóalkotási módok minden grammatikakönyvben szerepelnek, összességében tizenháromfélét különböztetnek meg (ezek nagy részéről már szó volt a könyv korábbi fejezeteiben): a szóelvonás, a szóhasadás, a mozaikszók alkotása, a népetimológia vagy szóértelmesítés, a szándékos szóferdítés, a szóhatár-eltolódás, a szóalakutánzás, az ikerítés, a szórövidülés és továbbképzése, a tulajdonnév köznevesítése, a jel- és ragszilárdulás, a szóösszerántás, a szóalakvegyülés vagy kontamináció.19 Mindezzel, valamint az archaizmusokkal a reformkor biedermeier nyelvezetét túlozza, a magyar romantika stílusparódiáját, valamint a politikai retorika karikatúráját adja.

A mű cselekménye egyszerű. Aranka, a szép, gazdag és fiatal özvegy a gyászév leteltével vidékre érkezik rokonaihoz, ahol éppen tisztújítás előtt áll a vármegye. A nő kezére hárman is aspirálnak: a maradi Farkasfalvy (jelenlegi alispán), a haladó dr. Heves (pesti ügyvéd) és Tornyai szolgabíró, az asszony hajdani szerelme. Aranka frappánsan függeszti fel a párválasztási dilemmát: a választásokon győztes leendő alispánnak ígéri kezét. Megindul tehát a demagóg korteskedés, annak minden populista, aljas, intrikákkal terhelt elemével; egyedül a fontolva haladó Tornyai keze marad tiszta, s ahogy az egy reformkori vígjátékhoz illik, természetesen ő kerül ki győztesen: megválasztott alispánként Aranka kezét is elnyeri, noha a hatalom végül őt is vakká és önimádóvá teszi.

(Nem véletlen, hogy a mű a Színház folyóirat mellékleteként 2006 májusában, a választások után jelent meg.)

Mint fentebb említettem, a szokatlan szóképzések is lehetnek olyan stílushatásúak, mint a ritkább szóalkotási móddal létrejött kifejezések. Kezdjük a vizsgálatot ezekkel!

Az első példában az -i melléknévképzővel alkotott kifejezés újszerű.

Darabos: Hazaüdvi boldog jó estét kívánok mindenkinek.

Igen gyakori az idegen, főleg latin képzők kapcsolása a magyar szavakhoz, a keveredés mindenképpen a humor és irónia forrása. Igaz, az -ice képző a köznyelvben is a nevetségesség stílushatását hordozza magában. Velcsovné is megjegyzi, hogy az idegen eredetű képzőnek lehet sajátos hangulata.20 Heves: Konkrétice énrám [van szüksége a vármegyének.]

Heves: Megyétek ugyanis veszélyesen abnormalice beteg.

Hajlósi: Ennek fejében a tekintetes alispán úr a tekintetes szolgabíró urat pártvo-

nalice másodalispánná megválasztaná.

Heves: Bort mér a választóknak korrumpálice.

Az -ice így ebben a formában nem képző a latinban, hanem csak egy tipikus adverbiumvégződés, ugyanis határozószót melléknévből szabályosan az -e képző hoz létre, és így a viszonylag gyakori -icus végű melléknevekből képzett határozók végződnek így, pl. magnificus ’csodálatos’ = magnifice. Természetes a magyar Lengyel Klára: A ritkább szóalkotási módok. In: Magyar grammatika. Szerk. Keszler Borbála. Budapest, 2000.

Nemzeti Tankönyvkiadó, 337–47.; Cs. Nagy Lajos: A szóalkotás módjai. In: A magyar nyelv könyve. Főszerk.

A. Jászó Anna. Budapest, 1991. Trezor Kiadó, 295–298.; Velcsov Mártonné: Alaktan. In: A mai magyar nyelv.

Szerk. Rácz Endre. Budapest. 1982. Tankönyvkiadó, 166–9. [Velcsovné, 1982.]

20 Velcsovné, 1982. 118.

19

38

A kortárs magyar dráma nyelvhasználata

nyelvben képzőként vonták el, s a Parti-műben is az imitált latinosságból fakad a stílushatás.

A képző funkciója megfelel egy ragnak (konkrétice = konkrétan, abnormalice = abnormálisan, pártvonalice = pártvonalon), illetve egy szónak, egy álszintagma névutószerű kifejezésének (korrumpálice = korrumpálás céljából).

Ugyan csak latin eredetű képzők (-éroz, -íroz -ista) fokozzák a stílushatást a következő esetekben.

Darabos: Hát így le van fikatérozva a magyar bárzsing?

Langyos: Még jó, hogy nem kezdesz sikitérozni.

Heves: És ön bízvást paffírozva leend, ezt mondhatom.

Heves: Megírják a firkálisták, hogy riválisa pofon teremté a legnagyobb párt esé-

lyes jelöltjét.

Idegen eredetű képzőnek tekinthető az -ária a következő két szóalakban. Azonban így a latinban az -ária sem képző, esetleg a -rium helynév- és gyűjtőnévképzőhöz kapcsolható (terrárium, laboratórium), és ennek a többes száma az -ária.

Heves: Hű, a cemendáriáját neki! (a cemendéjét) Kinga: Eddig legalább a hivatalod iránt volt benned némi buzgonária. (buzgalom) Bár a -lag, -leg határozórag, azonban már képzőszerű tulajdonságai is vannak, mivel a vele ellátott melléknév nem tartja meg eredeti bővítményét (egészen új, de nincs egészen újólag). Ugyanakkor a -lag, -leg leginkább az -i képzős melléknevekhez szokott csatlakozni.

Hajlósi: Úri becsületszavilag, kérem.

Heves: Te pedig langy vagy, kérlek, úrkiköpésileg.

Az -iglan, (-iglen) ragtársulás a köznyelvben csak egyetlen lexikalizálódott szóalakban fordul el: holtomiglan-holtodiglan. A műben többször is találunk rá alkalmi példákat.

Heves: …és elédbe hullok, és térdemiglen esküszöm, hogy téged, csak téged szeretlek…

Heves: Voltaképp haragudnom kéne, főorvos úr. Akár következményekiglen is.

Kinga: Mert te meg rohansz nyakadtöriglen.

Szószerkezetet és egész tagmondatot sűrít a két rag: térdemiglen = térdemre rogyva, kövtekezményekiglen = úgy, hogy következménye is legyen; nyakadtöriglen = úgy, hogy a nyakadat töröd.

A képzőcsere és a képzőhozzátoldás hordozza a stílushatást az alább kiemelt mondatokban.

Langyos: Hű, micsoda hevesen lüköng a véred. (lüktet) Nelly: De hát tetszik látni a nagyságos úrnak, nem, ha ilyen nagyon kukorékoz.

(kukorékol) Nelly: Mer úgy tetszik szorítni a kezem, hogy minden vér a fejembe tolulkozik.

(tolul) A szóképzésen kívül a szóalakutánzás is szerepet játszott az alábbi szóalkotásban.

Aranka: …hát a fejem belesajdul a sok haladizásba meg maradizásba.

A maradi analógiájára született meg a haladi, majd kapta meg a képzőket.

A summa summárum latin szószerkezet szóalakutánzásaként születtek meg az alábbi kifejezéskapcsolatok.

39

Minya Károly

Heves: Szóra sem érdemes, spongya spongyárum.

Heves: A hölgyek uralkodnak a szíveinken, ergó ergórum a nők kormányozzák e hont.

Langyos: Lárikum fárikum. A megcsalatott én vagyok.

A szokatlan, alkalmi szóösszetételek a romantika stílusparódiáját, valamint a politikai retorika karikatúráját adják. Elsősorban iróniát, sőt gúnyt tartalmazó, személyt megjelölő kifejezésekkel találkozhatunk.

Kinga: Akkor is, ha ez a huszárzsír Farkasfalvy marad az alispán.

Heves: S mindezt azért, mert Farkasfalvyt szereti. Bizony! Egy letűnt, maradi kor

huszármúmiáját.

Heves: Ha ez a baktokány hozzájut Aranka vagyonához, a fél országban azt vá-

lasztat meg, akit akar.

Damázsdi: Há’ porrá zúzlak, te pajeszmagyar!

Kinga: Az egy maradi! Egyenesen tesz a haladásra. A felvilágosodásra. Az egy

setétlajos.

Nelly: Aztán kinek tesz jót? A nagyságos úrnak vagy nekem? Langyos: Hát ne-

ked, te tűzipattanás.

Virágos: Nem tűröm az ilyen köténynótát, míg itten az alkotmányos jogainkat …

eszközöljük Heves: Oh, bár lenne szerencsém ily kortespillantásoktól emeltetni.

Sajátos kettőssége a műnek, hogy a neologizmusok mellett szívesen alkalmaz archaizmusokat. Ezeknek az egyszerre történő megjelenítése sajátos stílusértéket képvisel, a látszólagos pátoszt a komikus eposzokhoz közelíti. Az alábbi példák, szóösszetételek paradox módon neologizmusként az archaizálást is szolgálják – természetesen ehhez nagyban hozzájárul a szövegkörnyezet.

Kinga: Uram, arcomat a szemérem lángpallosa égeti, hogy így kell önhöz szóla-

nom, de nem tehetek mást, a szívem szózatát az ész fagylaló intésével

nem némíthatom el.

Heves: Bátran öntse ki forró habdagályát szívem medrébe, hol legdübörgőbb

viszonzásra talál.

Rímel az összetételi előtag az utótaggal, az egyediségen kívül ez is a stiláris hatást fokozza a következő példákban.

Darabos: Aztán mennyibe mérik azt a kígyóríkatót?

Ebben az esetben a bor gúnyos, becsmérlő elnevezése a kígyóríkató.

Heves: Oh, mennyi báj és elmekellem!

Az elmekellem szó tettetett fennköltséget sugall.

Két esetben találkozunk a szórövidítéssel, egy esetben szóösszetételben.

Heves: Te pedig langy vagy, kérlek.

Heves: A szegény langyelméjű doktor!

Ebben az esetben azért is indokolt a rövidítés, mert a doktor neve Langyos.

Heves: …már látom is lelki szemeimmel: „szolgabírópof a szabadság orczáján.”

Elvonással egy esetben találkozunk szóösszetételben.

Langyos: Csak nem fogom az életemet kockáztatni egy kéjmotosz emberért, ki ily

gyalázatosan megcsalt?

40

A kortárs magyar dráma nyelvhasználata

A motosz kifejezés sajátos példája az elvonásnak, ugyanis a motoszkál ige származékszó, a motoz (ká)l gyakorító képzős alakja.21 Az írásban jelölt zöngétlenedés után az elvont alak sz-szel szerepel és melléknévként. Tehát a szó alakja szinte alig változott, csak a szófaja.

A szándékos szóferdítés egy idegen és egy magyar szó esetében fordult elő.

Heves: Mert látod te, hogy beteg a közjó, de csak csupán csöpögteted a beteg

szájába az orvosságot. Tornyai: Hát, nem is icceszámra. Heves: Pedig,

barátom, icce homo, ahogy a latin mondja. Pártom és én hatalomra jutván

rögtön bevezetjük a közboldogságot.

Aranka: … nos evégett és csakis evégett írtam az ön kéjfuvalkodott barátjának.

(fel-fuvalkodott) A két szó között az a különbség, hogy az elsőben egy létező kifejezés a ferdítés eredménye (icce), tehát látszólag nem is szóferdítés, s a szószerkezetben nyeri el a humoros stílushatását, a második esetben pedig nem létezik a szóalak, az igekötő helyére (fel) egy főnév került (kéj).

A kortárs magyar drámák nyelvhasználata a fenti kategóriákkal jól jellemezhető.

Zaicz Gábor: Etimológiai szótár. Budapest, 2006. Tinta Könyvkiadó, 550.

21

41

Antal Attila

Költői hívságok hatalma Lászlóffy Aladár: Habzás Állok a kiürült szentivánéji állomáson, s azon merengek, mikor leplombált vagonokban vitték délre a trójai nőket; nincs az a trójai, aki ezt valaha megbocsátná, ha még volnának trójaiak. De nincsenek sehol a vádló hírmondók Spartacus vagy Dózsa megkínzott seregéből sem, hogy számonkérjék az irgalmatlanságokat. A kérdésben, hogy mi közepette s mi után lehet még verset írni, maga Homérosz döntött, különben későbbi korok egyet-mást meg se tudhatnának. Ó, a megbocsáthatatlan az lett volna, ha Róma jó néhány földindulásnyi bukása után már oly merevgörcsbe rándul a sokat gúnyolt költői véna, hogy a feltámaszthatatlan antik pusztulás miatt immár közel kétezer éve duzzogva, azért sem tépnének húrba a trubadúrok, észbontó szépségek emésztő szerelmét némán viselvén a hársfaágak csendes árnyán, nem kiáltoztak volna fel Júliáikhoz a suttogó éjben, hogy minek nevezzelek, hisz úgyis hívság csak bármi, ha nem viszi dűlőre, hogy valóban Danténak volt-e igaza, amikor örökre száműzni merték őt Firenzéből, akiket nem kínozott úgy még a sznobéria, mint egyéb fontos közhasznú bár íme mulandó szempontok abban a jelentős percben. A percből persze Petrarca kél ki a korok mezsgyéjén, mint Rózsabokor a domboldalon, mint semleges tarack, mezei gyom, öncélú búzavirág s pár elkényeztetett goethei árnyalat az ember körül, ahol mindig fontos, komor, szervezett menetek élén, nagydobot verve, Marseillaise-t

42

Költői hívságok hatalma. Lászlóffy Aladár: Habzás fújva jönnek a Türtaioszok s az útmentén rendszerint keszkenőt lengetve helyeselnek az olvasó népek, míg mögöttük néhány becsapódástól ki nem gyúlnak a házak, nem is egy ház, háromszáz, pedig beteg gyermek is feküdhet benn a vacokban, kinek elalvás előtt a Láz-király látomás legalább annyira fontos, mint a mindennél aktuálisabb jelszó, hogy akasszátok fel a királyokat. Mert hol lenne már a tavalyi hó, ha csak harcias lábbelik taposták volna a bibliapapírost tele a szarkalábak, lúdlábak s egyéb történelmi verslábak ütemére. Könyvtár, még világok rongya se volna a neved, ha minden bárd csupa megvilágosító mákonyt ivott volna a bábeli s velszi kocsmák óta s nem lógott volna senki a mesék tején.

Lászlóffy Aladár költészetében az értelem történelemformáló szerepébe, a kultúra folyamatosságába vetett hit mellett gyakran hangot kap a szellemi értékek átmeneti vagy végső pusztulásától való félelem. A Lászlóffy-versek vívódó alanya hol meggyőzi magát, hogy „sose halnak meg a könyvek”, s „akiknél pirkadatig ég a lámpa”, képesek felkészülni „minden neandervölgyi napra”, hol olyan idők érkezését vizionálja, amikor „a szó, a szó se ad hatalmat”, s a „pillanatnyi vad erő szeszélye” következtében „vége a mesének”. A Habzás, mely a Keleti reneszánsz című kötetben látott napvilágot 1993-ban, e vívódás, belső vita pillanatnyi lezárása.

A költemény a lírai alany pozíciójának megjelölésével indul. A „kiürült szentivánéji állomás” két jellegzetes Lászlóffy-féle motívum összekapcsolásával konstruált virtuális „téridő”. A nyári napforduló a sok százados hagyomány szerint varázslatos pillanata az évnek, a tűz, a világosság, a szenvedély, a megújulás ünnepe, egyben látomások ideje, amikor minden megtörténhet. E helyen, mint máshol is Lászlóffynál, a képzelet szabad szárnyalását ígéri. Az állomás a Lászlóffy-líra többértelmű jelképe.

Jelentése itt a költő egyik kulcsmotívumának, az ablaknak a jelentésével rokon: kapu a világra, a történelemre, képzeletbeli utazást ígérő hely. Dsida jelentős hatású, gazdag utóéletű Nagycsütörtöke révén a szó esetleg további asszociációkat ébreszthet (végső emberi kérdések felvetése, vívódás, sorssal való szembenézés).

Helyzetének jelzését követően a beszélő a történelem néhány emberirtásba torkollott konfliktusát nevezi meg. A trójaiak elpusztítását a holokauszt szörnyűségeivel összekapcsoló, jellegzetesen Lászlóffy Aladár-os képet s a Spartacus- s a Dózsa-felkelés megtorlására utaló kijelentéseket a vizsgált problematika – miként viszonyuljon a költészet a történelmi tragédiákhoz – jelzése s a rá adott homéroszi válasz egyetértő felidézése követi, mely egyben (latens módon) polemizál a német filozófus és esztéta, Theodor W. Adorno híres kijelentésével: „Auschwitz után többé nem lehet verset írni.”

43

Antal Attila

E rejtett vita aztán folytatódik az európai történelmet idéző további látomások kapcsán. Ezek két jelenségsort vetítenek elénk. Az egyik a fontosnak tűnő politikai, katonai események sorozata, a másik a költészet folyamatos „működése”, mely a szépség s a szerelem megörökítésével hívságosnak, öncélúnak, feleslegesnek, nem egyszer gyermekinek mutatkozik. A minősítések, persze, ironikusak, a költészet szerepével kapcsolatban a beszélő, mint utaltunk rá, már a költemény elején állást foglal (nélküle „ későbbi korok egyet-mást meg se tudhatnának”).

A megnevezett vagy utalással megidézett szerzők és alkotások többsége közismert. A kivételek közé tartozik talán a „Rózsabokor a domboldalon” szókapcsolat, mely Petőfi egyik dalára utal, a „Láz-király látomás” részlet, mely A villikirály című Goethe-balladát villantja elénk s a „mesék tején” kifejezés József Attila Ars poetica című verséből. Utóbbi jelentősége nagyobb, mint amilyennek a Habzás első olvasásakor tűnik. Ha az allúzió kapcsán az olvasó előveszi s áttanulmányozza József Attila művét, ráeszmél, hogy Lászlóffy verse nem csupán Adorno kijelentésével folytat rejtett polémiát, hanem a kései József Attila-vers költészeteszményével is. József Attila költeménye a társadalmi gondokkal szembenéző közéleti költő hitvallása. Elutasítja a „valódi világ” előli kitérést, a mesékbe, mámoros álmokba feledkezést. (Lásd: „Az idő lassan elszivárog, / nem lógok a mesék tején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején.” Valamint: „Más költők – mi gondom ezekkel?/ mocskolván magukat szegyig,/ koholt képekkel és szeszekkel/ mímeljen mámort mindegyik. // Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!...”) Lászlóffy a József Attila-i kifejezéseket, képzeteket felhasználva fejti ki ellentétes véleményét, hangsúlyozva a költészetnek az emberi lét praktikus problémáin túlmutató szerepét. (A vitában nem kívánunk állást foglalni, hisz akár a problémához való közelítés – pl. annak tisztázása, hogy mi a „valódi világ”, a „valóság” – meghaladná e rövid elemzés kereteit.)

Az elmúlt mintegy háromezer év költészete Lászlóffy Aladár művében többször elpusztíthatatlan tenyészetként, növényi burjánzásként, habzásként jelenik meg. A vers ugyanakkor e habzást a felsorolásaival mintegy illusztrálja is. A cím így egyszerre utal a beszélőnek a költészet létmódjával kapcsolatos víziójára s a vers nyelvi-stilisztikai karakterére. Lászlóffyt többször is érte bírálat verseinek bőbeszédűsége miatt.

A Habzásra különösen jellemző a hömpölygő nyelvi áradás, ám ez itt véleményünk szerint semmiképp se minősíthető költői gyarlóságnak, hisz nem funkciótlan.

A költemény hatásához hozzájárul beszédmódjának természetessége, hangnembeli változatossága. Bár a lírai szubjektum tragédiákat is felidéz, a költészetről szólva hangjában a humor, a csipkelődés, a játékos csúfolódás is megjelenik, „észbontó szépségeket” emleget, „szarkalábak, lúdlábak s egyéb történelmi verslábak” szerepéről tesz említést. Ennek a jelenségnek is van a lászlóffys költészetfelfogásra utaló, demonstratív szerepe, másrészt mintha a történelmi traumák nyomasztó emlékét kívánná általa ellensúlyozni a szerző valamiféle „lelki túlélés” érdekében. Ez utóbbi szándék egyébként Lászlóffy más műveiben is megfigyelhető, emlékezetes például a nemzeti tragédiákkal kapcsolatos megjegyzése a Vándor idő balladája című versében: „Minden népnél volt Mohács és Trianon, / nem kell végleg összemenni még azon.”

44

Költői hívságok hatalma A Habzás nem csupán Európa múltjára, az európai kultúra történetére enged rápillantást, hanem a költő világára is. Szemléletét, eszközeit (pl. egymástól távol eső időpontokat, tereket ötvöző képzettársításait, hangnemváltásait) tekintve tipikus Lászlóffy-vers, melyben az irodalom (a betű, a könyvtár) jelentőségét, a szellem s az erőszak viszonyát mérlegelő sok korábbi, jelentős mű gondolatai összegződnek.

Bánszki Tamás: Levél az otthoniaknak (1918)

45

Bruszel Dóra

Rúzsa Magdi, a modern hős

Egy elvarázstalanított életút a női magazinok hasábjain A különféle sztárterületeket figyelve-, az énekes sztárok vizsgálata rendelkezik a legtekintélyesebb nemzetközi kutatási eredményekkel, ráadásul ez az a csoport, amelyik a legnagyobb rajongói tömeget tudja elérni, és azokban a legkülönfélébb érzelmi reakciókat képes kiváltani a zene, a dalszövegek és a felépített imázs által. Születtek már tanulmányok Elvis Presley és Jim Morison médiabeli megjelenítéséről, külön kiemelve a jelenség szakrális elemeit, a gyász folyamatát, és annak hatásait a rajongók életére nézve, de hasonlóan kutatott területnek számít Zámbó Jimmy halála is. Mindezekkel ellentétben, hazánkban még nincs ilyen hagyománya globális értelemben sem a sztárkutatásnak, noha többek között Povedák István tollából születtek már olyan tanulmányok, amelyek ennek az űrnek a betöltését hivatottak elősegíteni.

Jelen kutatás során az énekes sztárok megjelenítését elemzem a legnépszerűbb női magazinokban és azt vizsgálom, miként változnak a médiaszövegek egy tehetségkutató műsor győztesének megjelenítésében, amikor még versenyzőként van jelen a médiában és azt követően, hogy megnyeri a versenyt. A kérdések megválaszolásához Rúzsa Magdolna médianarratívájának vizsgálatát választottam. Hogyan épített fel köré a média olyan értelmezést, amelynek köszönhetően eladható termékké vált az énekesnő és ezt milyen népmesei elemekkel, motívumokkal érték el? Feltevésem szerint ugyanis a különféle sztárterületeket figyelve, az énekes sztárok megjelenítésénél figyelhetőek meg leginkább az olyan médiaszövegek, amelyek gyakran a népmesei, mondai hősök életútjára jellemző szerkezetet kapnak, így válnak a sztárok archetípusokká, azonosulási mintákká, pótszerekké, kielégítve az emberek imádat iránti szükségletét.

Forrásként magazinok cikkeit, interjúk anyagait, illetve hazai és nemzetközi kutatási eredményeket dolgoztam fel. Kutatásom egy eleme lehet annak a folyamatnak, amely egyrészt azt vizsgálja, hogyan történik a sztárok megkonstruálása, másrészt azt, hogy egy olyan piacon, ahol napról napra újabb énekes sztárok jelennek meg, http://doktori.btk.elte.hu/folk/povedakistvan/diss.pdf, 2014.04.18.

A kutatás során a Kiskegyed, a Meglepetés és a Nők Lapja című magazinokból – az első két magazin esetében a kezdetektől, az utóbbi esetében pedig 1990-től 2012 decemberéig – összegyűjtöttem azokat a cikkeket, amelyek közvetve vagy közvetlenül, Rúzsa Magdival foglalkoztak. A Meglepetés magazinban tizenhárom cikket találtam, a Kiskegyedben kilenc cikket, a Nők Lapja magazinban pedig tízet.

46

Rúzsa Magdi, a modern hős. Egy elvarázstalanított életút... és ahol tulajdonképpen a piac túltelítettségéről beszélhetünk, mitől maradhat valaki tartós jelenség.

A zene funkciója – A tehetségkutatók, mint modern népmesék Míg a sportoló sztárok javarészt az adott sportágat szerető és figyelemmel kísérők számára képesek imádat tárgyává válni, addig a zene témabeli változatossága miatt alkalmas arra, hogy a legszélesebb társadalmi közeget szólítsa meg. A dalok és a dalszövegek ugyanis életkortól függetlenül bármelyik korosztály érzelmeinek, problémáinak a megjelenítésére lehetőséget teremtenek. „A zene alkalmas arra, hogy a társadalom széles köre számára úgy tűnhessen, hogy saját véleményét, attitűdjét lássa visszatükrözni abban… A dalok olyan üzenetet hordoznak rajongóik számára, melyek azok mindennapi életében egy űrt töltenek be, problémáikra vigaszt nyújtanak”.

Nagy Olga A mítoszok nem halnak meg című tanulmányában kifejtette: a zene mély tudatalatti igényekre hat, és képes a hallgatóban olyan érzést kelteni, amely segít abban, hogy az megfeledkezzen kilátástalanságáról, nyomorúságáról. A rajongók egy kompenzációs rítus keretében saját hiányosságaikat, vágyaikat, álmaikat tudják kivetíteni az énekesekre, ezért lehetnek azok tehetségüktől függetlenül annyira népszerűek.

Különösen népszerű sztár tehát napjainkban is azokból lehet, akiknek valamilyen kapcsolata van a rajongótábor életével és azok társadalmi helyzetével is. Ennek a funkciónak a kielégítésére pedig tökéletes segítséget nyújtanak a tehetségkutatók, amelyekben a verseny mellett a műsor készítői már-már szappanoperai cselekményvezetéssel mutatják be az énekesek olykor drámai életét, mindemellett pedig lehetőséget adnak arra, hogy a rajongók még bele is szólhassanak a sztárjelöltek sorsának alakulásába, szöveges üzenet vagy telefonhívás formájában. A műsorformátumnak köszönhetően a tehetségkutató versenyekben feltűnő énekesek megjelenítésének vizsgálata azért lehet érdekes, mert a sorozatos szerkesztésmódnak köszönhetően nyomon követhető a sztárok megkonstruálásának folyamata, méghozzá a kezdetektől egészen az énekesek népszerűvé válásáig.

A tehetségkutató műsorok világszerte több millió nézőt vonzanak a televízió képernyője elé. Modern kori történetük 2001-re nyúlik vissza, amikor a Pop Idol nevű tehetségkutató műsor elindult Angliában. Ez lett az egyik legsikeresebb szórakoztató formátum a televízió történetében, nem csak Nagy-Britanniában, hanem világszerte is. Azóta már több mint 40 országban feltűnt a műsor, Idol, SuperStar, Star, X-Factor és Megasztár néven. Nézettségi szempontból mindegyik formátum sikertörténetet tudhat maga mögött. A formátum a szórakoztató műsorok típusai közé sorolható be.

Ezekben amatőr művészek, énekesek, táncosok versenyeznek a zsűri és a televízió nézői előtt. A verseny több héten át tart, és a végén az nyeri meg, aki a legtöbb nézői http://www.mediakutato.hu/cikk/2009_01_tavasz/01_sztarsag_elmeletben, 2014.04.26. http://doktori.btk.elte.hu/folk/povedakistvan/diss.pdf, 2014.04.18.

Povedák István: Álhősök, hamis Istenek? Budapest, 2011. Gerhardus Kiadó, 110.

Nagy Olga: A mítoszok nem halnak meg. Budapest, 1999. Holnap Kiadó, 163–174.

47

Bruszel Dóra

szavazatot kapja. Simon Cowell, a brit és amerikai tehetségkutató műsorok egyik fő kidolgozója a következőképpen foglalta össze koncepcióját: „Amikor az Idol című műsort bevittük az Egyesült Államokba, egészen pontos elképzelésünk volt arról, mit szeretnénk nyújtani az embereknek. Egy kedves, szeretnivaló, lehetőleg vidéki lány lebegett a lelki szemeink előtt, aki napközben takarít, vagy könyvtáros, ám csodálatos hangja van, és − mint minden fiatal lánynak − álma, hogy sztár legyen. A közönség végignézi a felemelkedést, és tizennéhány hét alatt ő lesz az Egyesült Államok legismertebb embere.” A zenei tehetségkutatókat a Megasztár kezdte Magyarországon, még 2003-ban. A show indulását és több sikeres szériáját követően 2010-ben, egy másik kereskedelmi csatornán már megjelent annak vetélytársa, a szintén hasonló sikernek örvendő X-Faktor is. Ezek a tehetségkutatók olyan, ma is népszerű sztárokat termeltek és termelnek ki, mint Tóth Veronika, Oláh Gergő, Molnár Ferenc Caramell, Radics Gigi, vagy többek között az általam elemezni kívánt Rúzsa Magdi is.

„Volt egy egyszerű, vajdasági lány” Rúzsa Magdolna, a Megasztár versenyzője Rúzsa Magdi a Vajdaságban született egy szegény, vallásos család legkisebb gyerekeként a nyolcvanas évek közepén. Tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott.

2005-ben, a Megasztár felhívására úgy döntött, hogy hátra hagyva a délszláv háború által sújtott hazáját elvándorol, és szerencsét próbál Magyarországon, a fővárosban.

Már a válogató során felfigyelt rá a zsűri, a verseny alatt sosem került közel a kieséshez. Küzdelmek árán, de 2006 májusában megnyerte a Megasztár harmadik szériáját, amivel ismertté vált Magyarországon. Azóta sikeres énekesnőként van jelen a könnyűzenei életben, ha teheti, többször hazatér hazájába, a Vajdaságba. Az énekesnő 2005 októberében tűnt fel először a TV2 tehetségkutató műsorában, amit néhány hónappal később megnyert, így a magazinokban történő megjelenítésében tökéletesen végigkövethető az a folyamat, amely során a média népszerűvé tette Rúzsa Magdolnát: a nyilvános térben szereplő emberek népszerűségét, ismertségét a tömegmédiumok alakítják, és formálják őket olyanná, hogy azok megfeleljenek a közízlésnek.

Rúzsa Magdolnáról a Meglepetés, a Nők Lapja és a Kiskegyed című magyar női magazinokban10 2006 és 2012 között összesen harminckét írás jelent meg, ebből 2006-ban, tehát abban az időszakban, amikor még a többi versenyző mellett hétrőlhétre megmutatta tudását a kereskedelmi csatorna tehetségkutató műsorában, hat http://www.nlcafe.hu/noklapja/20090603/tehetsegkutato_musorok_-_nepmesek_a_3_evezredben, 2013.12.3.

Kitörés – Akiknek sikerült. Nők Lapja magazin, 2006. márc. 22. 16.

http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%BAzsa_Magdi, 2014.04.23.

10 Venczel Tímea: A lapolvasási szokások változása 1990 és 1998 között. In: A nyilvánosság rendszerváltása. Szerk.

Vásárhelyi Mária – Halmai Gábor. Budapest, 1998. Új Mandátum Kiadó, 312–328.

1990 és 1998 között a lapolvasási szokások megváltoztak. Csökkent az olvasás gyakorisága, egyre több hetilap került a piacra, de sok meg is szűnt. Nagy sikert általában véve a női lapok értek el, ugyanis ezek tudtak az új kihívásoknak igazán megfelelni. 1998-ban, a legolvasottabb négy hetilap közül három-, a Kiskegyed, a Nők Lapja és a Meglepetés című magazinok voltak. Ez a tendencia pedig napjainkban sem változott.

48

Rúzsa Magdi, a modern hős. Egy elvarázstalanított életút... cikk jelent meg. Egy cikk műfaja rövid hír, míg öt írásé interjú, illetve mélyinterjú, amelynek lényege abban rejlik, hogy a hosszabb műfajú írásokban a sztárok jobban meg tudnak nyilatkozni, az anyagoknak nem a hírértéke lesz a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy az adott híresség személyisége, magánélete kerüljön a középpontba, hiszen így tud azonosulási mintává és orientációs ponttá válni a fogyasztók számára. A műfaj lehetőséget ad arra, hogy az interjúalany megnyíljon, s a legmélyebb motivációit is feltárja.11 Az írások, témájukat tekintve, az énekesnő magánéletét helyezik a fókuszba. Többségük a Vajdaságból történő kitöréséről és szegény anyagi körülményeiről ír. A tárgyalt cikkekben négy szerepet azonosítottam: sportoló, versenyző/énekesnő, Rúzsa Magdolna. A lázadó meg a sztár. egyszerű vajdasági lány, különc/lázadó.

Nők Lapja magazin, 2006. 21. sz.

A magazin által hozzá kapcsolt jelzőkben különcségére helyeződik a hangsúly: vadóc lány; fiatal, oroszlántorkú lány; egyszerű, vajdasági lány; lázadó; lány a Vajdaságból; vad, mint a tigris; szerény, rocker; dizőz, mókamester; szenvedélyes nő; elomlóan odaadó nő. Az énekesnő természeti erőként jelenik meg bennük: oroszlán, tigris, vad, vadóc.

Az énekesnő tehetsége miatt, a hangjával kapcsolatban látható-hallható pozitív érzelmek a holdudvar-hatásnak12 megfelelően kivetülnek egyéb tulajdonságaira is. Rúzsa Magdi már nem csak tehetséges énekesnőként van jelen, hanem olyan emberként is, aki mókamester, divatos nő, érzékeny és még arra is képes, hogy mosolyt csaljon az emberek arcára. Ez egyébként a sztárok megkonstruálásának mozgatórugója, hiszen így jelenhetnek meg többféle szerepben is. A hat íráshoz 13 kép társult. Érdekesség, hogy míg a sportoló sztárok esetében a fotók többségén maszkulinitásuk jelenik meg, funkcionális tevékenységük vizuális megjelenítése kerül a középpontba még a női magazinokban is, addig az énekes sztároknál, így Rúzsa Magdinál is, a közölt képek közül csak kettő utal az énekes tevékenységére, míg öt képen divatos nőként, egy képen sportolóként, négy képen pedig családja körében látjuk. A képek többsége portré, divatkép13 és némelyikük eseménykép/tévékép. http://www.journality.hu/lexikon-Kislexikon-28, 2014.04.26.

Holdudvar-hatás: az emberek személypercepciójuk során hajlamosak a személlyel kapcsolatos egyetlen pozitív vagy negatív információ alapján feltételezni, hogy a személy többi tulajdonsága is ezzel összhangban van.

Soósné Faragó Magdolna: Mentálhigiéniés pedagógiai szociálpszichológiai fogalomtár. Budapest, 2003. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 17.

13 Radics Vilmos: Képszerkesztés, sajtófotó. Budapest, 1983. Magyar Újságírók Szövetsége, 97–119.

11 12

49

Bruszel Dóra

„Nem akarja a múltját kitörölni az emlékeiből”14 Rúzsa Magdolna a Megasztár győztese Azt követően, hogy megnyerte a tehetségkutató műsort, Rúzsa Magdiról 2012 végéig huszonhat cikk jelent meg. Ezek többségének műfaja a korábbiakhoz hasonlóan interjú, riport és összeállítás.

Témájukat tekintve továbbra is az énekesnő életútjáról, küzdelmeiről írnak.

„A Megasztár nyertesét egy ország ölelte keblére. Ám később egyedül kellett megküzdenie minden nehézséggel, az ismertség, a zenei szakma kihívásaival.

Rúzsa Magdi azonban keményen tartotta magát.”15 Ezek egészülnek ki „őszinte vallomásaival”, továbbá zenei és színházi sikereivel. A tárgyalt cikkekben a verseny befejeztét követően is megmaradSzerencsénk van, hogy életben maradtunk. tak a sportoló, énekesnő, vajdasági lány, Meglepetés magazin, 2009. máj. 14. 4. különc/lázadó szerepek, azonban ezek kiegészülnek egy újabb mintával, ez a végzet asszonya szerep. Ha ezt a tényt megpróbáljuk társadalomtörténeti keretben értelmezni, akkor láthatjuk, hogyan jelennek meg a sztárok a társadalom tükörképeiként. A rendszerváltást követően a klasszikus családmodell válságba került és az 1990-es évek eleje óta jelentős változásokat látunk arra vonatkozóan is, hogy milyen kapcsolatokban, családi formákban élnek az emberek.16 Jelentősen csökkent a házasságok száma, folytatódott a népesség fogyása, és megjelentek a „modern amazonok”, azaz az önálló, karrierista nők – ennek a társadalmi változásnak az egyik megtestesítője lett Rúzsa Magdi, akinek esetében megmaradnak az olyan hagyományos értékek is, mint a család.

A tárgyalt magazinokban a következő jelzőket azonosítottam: a Megasztár egykori győztese; a vajdasági magyar hang; a Megasztár három nyertese; a kedves lány; a vajdasági lány; az év hangja; izgalmas nő; öntörvényű nő; a végzet asszonya; énekesnő; igazi nő; aranytorkú énekesnő; 23 éves énekesnő; a kishegyesi lány; a fiatal, vajdasági énekesnő. Érdekesség, hogy míg a verseny alatt megjelent jelzők/megszólítások a lázadására, különcségére és vadócságára helyezték a hangsúlyt, addig a verseny befejeztét követően ezek a jelzők kiegészülnek a nőiességére vonatkozó elemekkel. A Rúzsa Magdi és mamája – Amit még senkinek nem mondtak. Kiskegyed magazin, 2009. máj. 14. 1.

Kell egy hely, ahol várnak!– Mindig hazamenekült, ha bántották. Meglepetés magazin, 2006. dec. 17. 10.

16 http://lorinczorsolya.hu/blog/a-magyarok-70-szazaleka-nem-hagyomanyos-csaladban-el/, 2014.03.20.

14 15

50

Rúzsa Magdi, a modern hős. Egy elvarázstalanított életút... holdudvar-hatásnak köszönhetően pedig tehetségéhez az előnyös külső is párosul. A 26 íráshoz 73 kép társul. Ezek többsége divatkép, míg 19 kép családjához köthető, 13 képen énekesnőként van jelen, míg néhány fiatal korához, egykori foglalkozásához és televíziós szerepléséhez köthető. A képek többsége tehát portré, divatkép, némelyikük eseménykép/tévékép.

Rúzsa Magdi megjelenítésének népmesei motívumai A közölt cikkek vizsgálata során feltűnt, hogy a szerkesztők olyan motívumokat jelentettek meg és emeltek ki a róla szóló írásokban, amelyek hasonlítanak a mesék jellegzetességeire. Povedák István megállapítása szerint „napjaink hősei – a sztárok – és az elmúlt korok hősei szerves kapcsolatban állnak egymással. Tulajdonképpen ugyanannak a jelenségnek különböző korokban jelenlévő megnyilvánulási formáival van dolgunk. A jelenség gyökere, hogy az ember úgy érzi, képességeit tekintve véges, lehetőségei sorsa megváltoztatására korlátozottak, nem tudja megvalósítani akaratát, szükségképpen elgondol tehát maga helyett egy másvalakit, akiben eszményi módon megvan mindaz a jó, amire ő vágyik, és e másvalakire bízza a feladatot, hogy betöltse a vágy és lehetőség közti mérhetetlen űrt. Egy adott kor problémáit viszont csak egy az adott korból származó, rendkívüli képességekkel rendelkező ember tudja megoldani. Minden kornak megvannak tehát a saját hősei, akiket egy a korra jellemző probléma vagy hiány keltett életre.17 Az énekes sztárokról – nem csak a tehetségkutatók által kitermelt sztároknál – megjelenő sajtóanyagokat figyelve szembetűnő, hogy azok gyakran népmesei, mondai hősök életútjára jellemző szerkezetet kapnak. A népmesékben a főhős általában szegény és nyomorúságban él, a jó oldalán küzd és harca mindig győzelemmel zárul.

Jellemző rá, hogy a család legkisebb tagja, ő a nép képviselője, és győzelmet kiváltó tulajdonságokkal rendelkezik. Bátor, ügyes, igazságérzettel rendelkezik, önfeláldozó, szerény és nagy akaraterővel bír. Ő az, aki izgalmas kalandokon jut át, hogy végül győzelmet arasson és az ott megszerzett jutalmát a nép segítésére használja fel. A népmesék tulajdonképpen olyan történetekről szólnak, amelyekben a vágyak kiteljesülése figyelhető meg. Napjainkban a mesemondó szerepét már a média tölti be, így feltételezésem szerint a népmesékben megismert hősök archetípusként jelennek meg a 21. századi mesékben, a tehetségkutató műsorokban. Ezekben már-már sablonos formában-, adott egy szegény családban nevelkedő őstehetség, aki látva a tehetségkutató felhívását, jelentkezik a műsorba. A válogatón kitűnik rendkívüli tehetsége, adásról adásra megküzd a többi versenyzővel a továbbjutásért, miközben a rajongók kedvencévé válik, és megnyeri a versenyt. Ezt követően sikerét arra használja fel, hogy dalaival vigaszt nyújtson rajongói problémáira, orientációs ponttá váljon. György Péter esztéta kifejtette, hogy a sztárok köré felépített siker-sztorik pótszerek, ugyanis a tehetségkutató, mint műfaj számos olyan pszichológiai folyamatot indít el a nézőben-olvasóban, amelyek az emberek számára fontosak: látni, hogy valaki, aki közülünk való, felemelkedhet. A szavazással beavatkozhatunk mások életébe, hozzájárulhatunk ahhoz, hogy kiteljesedjen egy tehet http://passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=6725, 2014.04.29.

17

51

Bruszel Dóra

ség; a néző így hasznos dologban vehet részt; mivel sorozatról van szó, behatárolja az emberek idejét, a műsor odaköti a nézőt a televízió képernyője elé; a szereplők életének bemutatásával, az egész műsor tulajdonképpen szappanopera lesz.18 A következőkben arra vállalkozom, hogy az énekesnőről a nyomtatott sajtóban megjelent cikkekben azonosítom a népmesék motívumait, amelyek egy archetipikus életút felvázolását teszik lehetővé. A motívumok azonosításánál Nógrády László19 és Povedák István felosztását is alkalmaztam.

A legkisebb gyermek, a hármas szám „Szüleimmel és bátyámmal élek. Nővérem már férjhez ment”20 Rúzsa Magdi a család legkisebb gyerekeként született. A mesékre is jellemző, hogy azok hőse – akár királyi családról van szó, akár szegény ember családjáról – csak a legkisebb gyermek lehet, aki szinte kivétel nélkül mindig a legügyesebb, legokosabb.

Ezekben a mesékben ráadásul hárman vannak testvérek. Ezért is bír különös jelentőséggel ez a motívum a Rúzsa Magdi életútját taglaló cikkekben, hiszen alkalmas különlegességének alátámasztására.

Vidéki élet, a vidék szeretete „Rúzsa Magdolna a Vajdasági Kishegyesről származik”.21„Van egy fám a falunkban csörgedező folyócska partján. Nekem az az igazi kikapcsolódás, ha sétálhatok a természetben”.22 A mesék motívumai a természethez is kötődnek. A természettel együtt él a mese hőse, az barátja, vigasztalója és segítője. A mesék hőseire jellemző, hogy vidéken élnek, távol a város zajától, ezért kelt nagy drámai hatást elvándorlásuk.

Szegénység „Magdinak sokat kellett nélkülöznie. Bár édesanyja mindent megtett érte, hogy otthon szeretetben ne legyen hiány, a szegénység árnyéka mindig ott lebegett felettük.”23 „Szerencsénk van, hogy életben maradtunk.”24 „Nem akarja a múltját kitörölni az emlékeiből. Pedig a szegénység, a létbizonytalanság egy életre megpecsételte Rúzsa Magdi gondolkodását.”25„Gyertyafény mellett, lavórban tisztálkodtunk, áram híján pedig kézzel mostuk a levetett ruháinkat.”26 A huszonhét cikkből tizenegyben megjelenik a szegénység. Az énekesnő különcsége mellett ez az egyik leggyakoribb témája a róla megjelent írásoknak. Ennek jelentősége abban rejlik, hogy így az imádott sztárra az olvasók rá tudják vetíteni problémáikat és vágyaikat: volt, amikor Rúzsa Magdi szegénységben élt, de végül győzelmet aratott. Ezzel pedig orientációs pont tudott és tud lenni. Napjainkban is gyakorta emlegetik a róla megjelent cikkekben a vajdasági, kishegyesi lányként. http://mediainfo.hu/interjuk/interview.php?id=133&utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_ campaign=mandiner_media_201404 2014.04.28.

19 Nógrády László: A mese. Budapest, 1917. Magyar Gyermektanulmányi Társaság, 35–38.

20 Párhuzamos-Megasztáros Mancikák. Kiskegyed magazin, 2006. 14. sz. 7.

21 Csak zene legyen. Meglepetés magazin, 2006. ápr. 17. 54.

22 Párhuzamos- Megasztáros Mancikák. Kiskegyed magazin, 2006.14. sz. 7.

23 Megküzdök a férfiért, akit szeretek. Meglepetés magazin, 2007. máj. 10. 8.

24 Rúzsa Magdi és mamája. Amit még senkinek nem mondtak. Meglepetés magazin, 2009. máj. 14. 1.

25 I. m., 4.

26 I. m., 5.

18

52

Rúzsa Magdi, a modern hős. Egy elvarázstalanított életút...

Anyai szeretet „Kell egy hely, ahol várnak. Mindig hazamenekült.”27 Kedves motívumként jelenik meg az anyai szeretet, a családhoz való ragaszkodás és a szülő falu szeretete is.

Különleges személyiség „A háború sújtotta Vajdaságban pénze ugyan nem volt új ruhákra, de valahogy mégis elérte, hogy kitűnjön a tömegből.”28„Iskolás éveiben megbotránkoztatta a tanárait.”29 „Engem a faluban világéletemben különcnek tartottak.” 30„Az érzékenységem is összekötő erő a két szakma között – az átlagnál szenzitívebb vagyok.”31 A régi korok hőseire és a modern hősökre is egyaránt jellemző, hogy nem csak tehetséges, hanem különleges és/vagy különc emberek is, amivel kitűnnek a többiek közül. A szegénység mellett a különcség jelenik meg a legtöbb esetben témaként a Rúzsa Magdiról megjelent cikkekben. Általában külső megjelenésével szolgált rá erre a jelzőre.

Hétköznapi foglalkozás „Otthonában bábaként dolgozott.”32 A mesék főhősei is hétköznapi emberek, hétköznapi foglalkozással, akik otthonukat elhagyva próbálnak szerencsét, és ugyan küzdelmek árán, de kiemelkednek a tömegből.

Vallásosság „Amikor gyereket segítek a világra, akkor kerülök a legközelebb Istenhez. Ugyanez történik a színpadon is, és a dalszerzésnél is. Fentről jön a misztikus erő, és rájuk van bízva a sikerem vagy sikertelenségem is.”33 „Hívő vagyok, de templomba akkor megyek, ha ott egyedül lehetek. Azért megyek, hogy Istennel beszéljek, nem másért.”34 A média célja, hogy kielégítse a hősök utáni vágyat. A vallásos elemek jelenléte is a 21. századi hősök rendkívüli voltát erősíti: ők olyan kivételes személyiségek, hogy fentről kapják a misztikus erőt.

A rendkívüli tehetség „Mindenkit elbűvölt a fiatal, oroszlántorkú lány.”35 A hősök minden esetben rendkívüli tehetséggel bírnak. Ez az elem a modern hősöknél már az információk eltúlzásával jelenik meg. Rúzsa Magdit gyakorta emlegetik oroszlántorkú vagy aranytorkú énekesnőként, ezzel is fokozva tehetségét. Üzenet, elhívatottság, álom „Gyermekkorom óta nagy színpadról álmodoztam, arról, hogy rengeteg ember előtt énekelek”.36 „De nem kaptam munkát. Sehol. Akkor úgy éreztem, életemben Kell egy hely, ahol várnak. Mindig hazamenekült, ha bántották. Meglepetés magazin, 2006. dec. 17. 10.

Izgalmas, szexi nő – Nem a férfiaknak öltözködöm. Meglepetés magazin, 2010. márc. 11. 16.

29 I. m., 17.

30 A messziről jött, a lázadó meg a sztár- Rúzsa Magdolna a finishben. Nők Lapja magazin, 2006/21. 12.

31 Csak zene legyen. Meglepetés magazin, 2006. ápr. 17. 54.

32 Uo. 33 Uo. 34 A messziről jött, a lázadó meg a sztár – Rúzsa Magdolna a finishben. Nők Lapja magazin, 2006. 21. sz. 13.

35 Rúzsa Magdi és Varga Feri – Ki lesz 2006 Megasztárja? Kiskegyed magazin, 2006. 20. sz. 21.

36 Uo. 27 28

53

Bruszel Dóra

először igazán, hogy innen nincs kiút. De most kisimul az arca, egy csapásra. És akkor láttam meg a Megasztár felhívást”.37 A mesék főhősei általában fentről jövő üzenet, álom stb. hatására hagyják hátra hétköznapi életüket és indulnak el szerencsét próbálni.

Elvándorlás „Az én otthonom egy egészen más világ, amire hatással van a Balkán. Ez a szokásokban is más számomra Budapest a nyüzsgésével.”38 A mesékben és a mondákban gyakori jelenség, hogy a hős nekiindul a világnak szerencsét próbálni. Ott találkozik az ellenséges erőkkel, de legyőzi azokat és végül hazatér. Rúzsa Magdi a vajdasági Kishegyesről indult el útnak Budapestre, hogy szerencsét próbáljon a Megasztár műsorában.

Fejlődés, folyamatos tanulás „Úgy érzem, hogy engem a pofonok erősebbé, önállóbbá tettek.”39 „Talán a legnagyobb pozitívum, amit önmagamról tanultam ebben az időszakban az az, hogy volt erőm és nem fordultam vissza”.40„Négy évvel ezelőtt még egy kislány énekelt a Megasztár színpadán. De az évek során Magdi külseje sokat változott, rá sem ismerni a korábbi stílusára. Izgalmas nővé érett, aki tudja, mit akar, és már nem megy bele olyan dolgokba, amik nem tetszenek neki.”41 „Döbbenetes változáson ment keresztül Rúzsa Magdi. Mintha nem is ugyanaz a lány lenne, akit annak idején a Megasztárban megismertünk. Egy igazi dívával randevúztunk”.42 A hős otthonát elhagyva, küzdelmek árán kapja meg jutalmát. Útja során folyamatosan tanul, erkölcsileg és emberileg fejlődik. A mesék tanulsága, valamilyen erkölcsi igazság illusztrálása, ezzel összecseng.

Küzdelem „Az ő élete a küzdelemről szól és én is képes vagyok harcolni a végsőkig”.43 Campbell szerint a hős életútja hármas fázisú: beavatás, szeparáció, visszatérés.44 Otthona elhagyását követően folyamatosan küzdelmek árán éri el csak jutalmát és tér vissza.

Határhelyzetek „Magdi hirtelen került mélyvízbe”.45 A mesékre általában és Rúzsa Magdi életútjára is jellemzőek a határhelyzetek, az ellentétek, amelyek fokozzák a drámai feszültséget, és a hős küzdelmének intenzitást biztosítanak.

Siker „A győzelem pillanata. Képtelen volt elhinni, hogy nyert.”46 Magdi a róla megjelent elbeszélésekben a győzelemre termett, sikeres hősként jelenik meg, akinek számára már gyerekkorában nyilvánvaló volt, hogy énekesnő lesz.

Kitörés – Akiknek sikerült. Nők Lapja magazin, 2006. márc. 22. 16.

Csak zene legyen. Meglepetés magazin, 2006. ápr. 17. 55.

39 Kell egy hely, ahol várnak. Mindig hazamenekült, ha bántották. Meglepetés magazin, 2006. dec. 17. 11.

40 Kell egy hely, ahol várnak. Mindig hazamenekült, ha bántották. Meglepetés magazin, 2006. dec. 17. 11.

41 Izgalmas, szexi nő – Nem a férfiaknak öltözködöm. Meglepetés magazin, 2010. márc. 11. 17.

42 Szeretek kalandozni egy nőiesebb világba. Meglepetés magazin, 2011. dec. 8. 10.

43 A múltat nem lehet elfelejteni. Meglepetés magazin, 2009. máj. 14. 5.

44 Joseph Cambell: Az ezerarcú hős. Budapest, 2010, Édesvíz Kiadó, 61–254.

45 Kell egy hely, ahol várnak. Mindig hazamenekült, ha bántották. Meglepetés magazin, 2006. dec. 17. 10.

46 A Megasztár győztesei először együtt- Furcsa, hogy a magánéletük közügy. Meglepetés magazin, 2008. júl. 24. 5.

37 38

54

Rúzsa Magdi, a modern hős. Egy elvarázstalanított életút...

Hazatérés „Másfél napokra szoktam hazaszaladni. Megszeretgetem a családomat, barátaimat, és jövök vissza pestre.”47 A verseny alatt, de azt követően is, az énekesnő többször visszatért hazájába, ahol tömegek várták, és ahol első látogatása alkalmával elénekelte a már kultikus és himnikus énekké váló Ederlezi című számot.

Kiteljesedett élet, szerelem „Magdinak most megadott a nagy csoda, a szerelem. Bár sosem élt hosszabb párkapcsolatban, lassan egy éve, épp a Megasztárnak köszönhetően, megtalálta szerelmét.”48 „Sok vállalat csődölt be, sokat privatizáltak, meg ugye, van más is, amiről nem beszélünk. Az emberek elveszítették a munkájukat és a bátorságukat is. Most meg azt láttam, hogy öröm van az arcokon! Mintha az én példám nyomán elgondolkoztak volna, hogy talán mindig van valami új lehetőség, mindig lehet lépni.”49 „Érzem, valamit közvetítek az éneklésemmel.”50 Mint minden mese, Rúzsa Magdi küzdelme is happy enddel zárul. A jó elnyeri méltó jutalmát. *** Az itt kapott eredmények rávilágíthatnak a média olyan mechanizmusaira, amelyeket alapul véve érdemes lenne a továbbiakban kibővíteni a vizsgálódást további énekes sztárok megjelenítésére is. Jelen kutatás során kirajzolódott, hogy: – gyakoriak a hosszabb műfajú anyagok, amelyekben a sztár jobban meg tud nyilatkozni, magánélete kerül a középpontba, így tud orientációs ponttá válni; – az énekes sztárok narratívája a hősök életútjára jellemző szerkezetet kap, a mesék jellegzetességeit viseli magán; – a tehetségkutató műsorok szerkezeti felépítése tudatosan ezt az archetipizálást idézi elő; – a magazinokban megjelenő fotók nem a sztár funkcionális tevékenységére utalnak. A sportoló sztárokról készült fotókkal ellentétben, amelyeken a maszkulinitás és a látványos funkcionális tevékenység kerül a középpontba, az énekes sztárok tevékenysége önmagában nem látványos: tehetségüket a hangjukban hordozzák, így a fotókon divatos nőként jelennek meg; – a zenész sztárok megjelenítésénél a holdudvar-hatásnak köszönhetően a tehetség okozta pozitív hatás kivetül egyéb tulajdonságaikra is; – a sztárok megjelenítésének vizsgálatánál elengedhetetlen azok társadalomtörténeti keretbe helyezése is: Rúzsa Magdolna a Megasztár befejeztét követően új típusú, a végzet asszonya szerepében is megjelent. Ez arra mutathat rá, hogy egyes esetekben többféle történet (a népmesei hős, a karriert építő nő) keveredhet – Ruzsa Magdi a self made woman egyik érdekes hazai képviselője lett.

Szeretek kalandozni egy nőiesebb világba. Meglepetés magazin, 2011. dec. 8. 10.

Megküzdök a férfiért, akit szeretek. Meglepetés magazin, 2007. máj. 10. 9.

A messziről jött, a lázadó meg a sztár – Rúzsa Magdolna a finishben. Nők Lapja magazin, 2006. 21. sz. 12.

50 Rúzsa Magdi – Mindent versenyként fogok fel. Nők Lapja magazin, 2011. 7. sz. 15.

47 48 49

55

múltunk

Futaky László

Futaky István nyelvészprofesszor munkássága dokumentumok tükrében „Itteni tevékenységem döntően magyar központú... érzelmileg-szellemileg soha sem szakadtam el a hazámtól, s önkéntelenül mindig »hazafelé tekintve« dolgoztam” Futaky István Egy megyénkből elszármazott magyar tudós életpályáját igyekszik bemutani ez az itt megtekinthető kiállítás. Futaky István göttingeni nyelvészprofesszor munkásságát hozza közelbe, dokumentumok tükrében. Magam, egyfajta tárlatvezetésre vállalkozom, tudva azt, hogy ennek a Georg August Egyetemhez kötődő, lezárt életműnek a szakmai értékelésére a Nemzetközi Filológiai Társaság e témakörre szakosodott tagjai lennének igazán hivatottak. Barátai Udinéből, Helsinkiből, Hamburgból, Göttingenből, Budapestről – hogy itt neveket is említsek – Domokos Péter vagy Kiss Jenő az ELTE professzorai. Olyan páIyatársak, akikkel a hosszú évtizedek alatt együtt munkálkodtak e tudományterületen, de ők messze vannak.

Annak, hogy feladatomnak tekintettem eme az emlékkiállítás létrehozását, közszemlére tételét, a következő az oka. Pista bátyám ez év januar 21-én végleg elbúcsúzott mind németországi, mind magyarországi szeretteitől. Sírja megtalálható a Göttingen melletti lakóhelye, Bovenden komorságában is szép temetőjében.

Futaky István nehéz sorsból küzdötte fel magát, szerzett megbecsültséget. Mint emigráns és az írásban jártas ember, külhonból is folyamatosan hírt adott magáról, tudósított élete alakulásáról. Ezek, a kezdetben Mikes Kelemen-féle episztolák, a családnak szóltak, s a szülők halála után a birtokomban maradtak. Tudományos munkásságának eredményeit pedig nyomon követhettem, mert ahogy az ideológiai sorompók lassan nyiladoztak, és a politikai helyzet megengedte, minden érdemleges publikációját eljuttatta hozzám. Őrzöm az otthoni könyvtáramban. Úgy gondoltam tehát, hogy honi földön az én kötelességem emlékezni és emlékeztetni rá! De nem utolsó sorban azért is, mert másoknak a források beszerzése komoly gondot jelenthetett volna.

Könyvtárosként és magyar irodalom szakos tanárként azt tartottam a kiállításrendezés alapelvének, hogy a dokumentumok (könyvek, folyóiratok, újságcikkek, egyéb szövegek) tudománytörténeti szempontból hitelesek, véleményezettek legyenek – ezt 56

Futaky István nyelvészprofesszor munkássága dokumentumok tükrében szolgálják egyébként a munkái mellé sorolt szakmai méltatások, bírálatok, recenziók.

Egy-két véleményből idézek, továbbá a bátyám szövegeiből is merítek, felolvasok részleteket, hogy ebben az interpretációban ő is megszólaljon.

A tárolókban elhelyezett anyag, remélem, alkalmas arra, hogy átrajzolja annak a tanárnak, kutatónak filológusi portréját, aki az 1950-es években, egy igazságtalanságra épített rendszer leszorított élethelyzetéből kilépve – ugyanis a szovjet mintájú társadalom nekünk nem elvont történelmi kategóriát jelentett, hanem életünk napi valóságát! – (e téma, más helyen bővebb kifejtést érdemelne !) – tehetsége, szorgalma, kitartása révén futhatott be, végül sikeres életpályát. Ebből a megyéből származik, közülünk való volt s maradt, mert munkásságával, az oktatás és művelődés területén egyaránt szolgálta hazánk ügyét, öregbítette idegenben a magyarság jó hírnevét.

Miután a kiállítás anyagának bemutatási célja a göttingeni egyetemi tanár, a filológus tevékenységének megismertetése, magyarországi élettörténetének csupán néhány fontosabb epizódját ismertetem.

Futaky István 1926. május 12-én, a szatmári részen, Mátészalka melletti kis községben, Nyírcsaholyban született, főjegyző nagyapánk házában. Iskoláit Mátészalkán, Nagykállóban, majd Jászapátiban végezte. Ott érettségizett, 1944-ben kitűnő eredménnyel. Származása miatt – apánk vezető állású állami tisztviselő volt – nem kerülhetett abban az időben egyetemre. Volt segédmunkás, a Terményforgalmi Vállalatnál alkalmazott, majd 1952-ben a Római Katolikus Hittudományi Főiskola hallgatója lett. A helyét kereste, papnak készült. A papneveldét ért külső atrocitások miatt, tanulmányait – szándéka szerint átmeneti időre – felfüggesztette. Egy sikertelen ausztriai határátlépés miatt 1953-ban négy év és hat hónapra elítélték. Raboskodott Márianosztrán a börtönben, és dolgozott a csolnoki kényszermunkatáborban. 1956 júliusában amnesztiával szabadult. (Az erre vonatkozó ügyiratok megtekinthetők a tárolóban.) Magyarországi életének eseményeit két önéletrajzi kötetében, Szalka, Szalka!.., és az Utam a dossziéhoz címűekben rögzítette. Főként az utóbbi tanulságos olvasmány.

A következő évben azonban gyökeresen megváltozottaz élete. 1957. január 7-én elhagyta Magyarországot, először Ausztriába, majd Németországba kerül. Erre az 1957– 58-as időszakra az Utam egy új életbe című, kétnyelvű kis kötetében (a német szöveg Ruth Futaky munkája) emlékezik. Ebben a következőket írja: „A múlt héten behívtak az ösztöndíj ügyében egy bizottság elé […] Tegnap volt az eredményhirdetés. Nekem odaítélték a Ford ösztöndíjat [...] az utolsó nagy lehetőség, hogy tehetségemnek megfelelő, magasabb képesítést szerezzek, és ilyen pályán működjem.” Ez az ösztöndíj akkor belépési biztosított bármelyik német egyetemre. Futaky Göttingent választotta. Az utóbbi kötetéből idézem: „Arra, hogy Göttingent választottam, nyomós okom volt. Egy nyugati folyóiratban találtam egy cikket, mely arról tudósított, hogy a Georg August Egyetemen Farkas Gyula (Julius von Farkas) professzor, a finnugor filológia keretében Szalka, Szalka... (Egy kelet-magyarországi gyermekkor emlékei). Budapest, 2003. Noran Könyvkiadó, 110 p.

Utam a Dossziéhoz. (Emlékezések 1950–1956). Budapest, 2006. Noran Könyvkiadó, 127 p. (A fenti két kötet Rückblicke címen német nyelven is megjelent. Göttingen-Bovenden, 2006.)

Utam egy új életbe. (Emlékezések 1957–1958). Der Weg in ein neues Leben. (Erinnerungen 1957–1958). Göttingen-Bovenden, 2008. 49 p.

57

Futaky László

hungarológiát is tanít. Ezt olvasva, azonnal megszületett bennem az elhatározás: az ő tanítványa leszek!” Felismerte az egyetem abbeli jelentőségét, hogy a 18–19. századi magyar művelődés szempontjából fontos kutatási terepnek számít. Kiderítette, hogy az ottani levéltárakban gazdag idetartozó anyag szunnyad. Tanulmányainak megválasztásával – finnugor tárgyakat és kelet-európai történelmet tanult, de foglalkozott germanisztikával, néprajzzal is – kifejezte azt a törekvését, hogy az anyanyelv, az irodalom és a művelődés tárgykörében akar továbbra is „otthon maradni”! Az oktatáson s a későbbi, e tárgykörbe tartozó publikációkon kívül, a magyar vonatkozású művelődéstörténeti munkája, így elsősorban göttingai jellegű lett.

Göttingen – a régi magyar diákhagyomány szerint Göttinga – a 19. század óta a magyar peregrináció fellegvára volt, a felvilágosodás korában közel félezer hazánkbeli, többségében protestáns diák vándorolt oda, tanult a híres egyetem falai között.

Hazatérve bekapcsolódtak az ország kulturális, tudományos életébe, s tartottak továbbra is kapcsolatot az univerzitással. Néhány kiragadott név e sorból, melyek ezt a prosperáló időszakot jelenítik meg: Kazinczy, Rumy Károly, Kőrösi Csoma Sándor, Lichtemberg, Teleki Sámuel hozza a múltat a ma embere számátra látóközelbe.

Futaky, kutatási terveiről a hazai sajtóban is tudósított, pl. A 250 éves göttingai egyetem és Magyarország, egyéb, magyar vonatkozású publikációk, mint pl. a Wolfenbütteli szójegyzék,10 amely egy német templomépítő mester „szótára” a 11. század második feléből növelik a témáúhoz fűződő információk számát, tágítják a nyelvemlékekkel jelzett kapcsolattörténeti látóhatárt. Majd újított munkamódszerén. Egyetemi pénzből fizetett óradíjas diakjai bevonásával folytatott kutatómunkája, két, társszerzőségben készült kötetté érett. A Münchenben kiadott Hungarica Göttingensia11 a műfaját tekintve katalógusban, az itt végzett magyar diákok egyetemmel való tartós kapcsolatának dokumentumait (pl. Gaussnak, Heyne-nek és más személyiségeknek írtakat: levelek, kéziratok, könyvek) tárta fel. És a Budapesten, az MTA Könyvtárának kiadásában 1987-ben napvilágot látott Gelehrten Anzeigen (1739–1839)12 – a tudós híradások folyóirata magyar témájú közleményeiből feltárt, közel 600 tételének regisztrációját juttatta el a kutatóműhelyekhez.

Az e témakörben végzett munkálkodásának folyamata, egymásra épültsége nyomon követhető, és elvezet további, figyelemre méltó összegzésekhez. E sorban említhető a Selige Tage im Musensitz Göttingen13 (A göttingeni boldog napok) című esztétikus Kazinczy, Rumy és a göttingai Tudós Társaság. Irodalomtörténeti Közlemények, 72. 1968. 218–221.

Karl Georg Rumys Charakteristik der ungarischen Sprache aus dem Jahre 1811 . In: Ungarn-Jahrbuch 1969.

51–59.

Alexander Csoma von Kőrös und Göttingen. In: Finnisch-Ugrische Mitteilungen (FUM) 8, 1984. 21–28.

Götting, Lichtemberg és a magyarok. Új Horizont, 1997. 4. sz. 101–106.

Teleki Sámuel és Göttinga. Erdélyi Múzeum, 1977. 354–357.

A 250 éves göttingai egyetem és Magyarország. Magyar Nemzet, 1987. február 2.; Száz magyar szó a középkorból.

Magyar Nemzet, 1984. október 27.; Az ismeretlen Farkas Gyula. Magyar Nemzet, 1994. október 10.; A magyar irodalom „nyugatiul”. Magyar Nemzet, 1995. július 5. 12.

10 A Wolfenbütteli szójegyzék. Magyar Nyelv, 1986. 1. sz. 73–77.

11 Hungarica Gottingensia – Verzeichnis der Ungarn betreffenden Archivbestände in Göttingen (1734–1945). (Zus. Mit B. Fehling und M. Katzschmann). München, 1978.

12 A Göttingische Gelehrte Anzeigen Magyarországra vonatkozó közleményei (1739–1859). Budapest, 1987. (Társszerző: K. Schwamm). A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára kiadása. 290 p.

13 Selige Tage in Musensitz Göttingen. Stadt und Universität in aus dem 18. und 19. Jahrhundert. Göttingen, 1991. 127.

58

Futaky István nyelvészprofesszor munkássága dokumentumok tükrében küllemű kis kötet. Az értékes, egykorú dokumentumokat – leveleket, emlékezéseket, s egyéb írásokat tartálmazó munka anyagának összeállítása, a bevezető írása a nevéhez fűződik, s vállalta a kiadói szerepet is. (A német nyelvű szöveg előkészítésében, felesége is segítségére volt.) A diáknévsorban olyan neveket lehet felfedezni, akik a korszerű göttingai eszmék jegyében hazai földön hasznosítottak megszerzett tudásukat, s tartottak kapcsolatot, álltak levelezésben az egyetem professzoraival: Barcafalvi Szabó Dávid, Bolyai Farkas, Budai Eisaiás, Gyarmathi Sámuel, Ráth Mátyás – és az előbbiekben már említett Kőrösi Csoma Sándor, Rumy Károly stb., mind-mind a magyar tudományos élet ismert nevei. A német nyelvű kötet kiadásának nem utolsó sorban az volt a célja, hogy korábbi korokat idézve, felhívja a figyelmet a magyarság szellemi értékeire!

Az ismertetett előzmények, az előmunkálatok után nagyszabású kötet, a Göttinga14 című monográfia került ki 2007-ben Futaky kutatói műhelyéből. Az alcíme szerint: A göttingeni Georg-August-Egyetem magyarországi és erdélyi kapcsolatai a felvilágosodás idején és a reformkor kezdetén. Ebben – ahogyan a szerző írja – „A jelen kötet több évtizedes, részint még publikálatlan gyűjtő és elemző munka összefoglalását tárja az olvasó elé.” Ennek megfelelően, a kötet széles spektrumú, a témakör minden vonatkozásában részletgazdag. Körültekintő alapossággal mutatja be az egyetemen folyó oktatási rendszert, a tantestület magyarországi és erdélyi származású tagjait, a hallgatókat, kik jöttek protestáns intézetekből, voltak közrendi hallgatók vagy arisztokraták. Közli az általuk látogatott intézményeket, a magyar vonatkozású dokumentumok őrzőhelyeit összességében érzékletes leírást ad a göttingai magyar diákéletről. Az igényes törzsszöveget irodalomjegyzék, képek forrásjegyzéke, szemelvények a göttingai levelekből, naplókból, és személynévmutató zárja. A kötetet 2008. április 3-án az ELTE Egyetemi Könyvtár díszterében Szögi László főigazgató mutatta be.

Futaky István a magyar nyelv oktatásán, az egyetemi tanrend keretébe tartozó hungarológiai rendezvényeken kívül gyakran tartott előadást saját kezdeményezése eredményeként ún. külső helyszíneken. Így szervezte 1974-ben a Szenczi Molnár Albert ünnepséget,15 1984-ben a Kőrösi Csoma Sándor emlékülést,16 1989 őszén Bartók-emléknapot17 rendezett, 1993-ban az Antall-kormány kultuszminisztériumi államtitkára, dr.

Kálmán Attila kérésére sikerült elérnie, hogy Göttingen városa emléktáblát helyezzen el a Bolyai Farkas18 lakóháza helyén álló új épület falán. A táblát, a hazai delegáció jelenlétében az ő emlékbeszédével avatták fel. Meghívott előadóként megfordult Hamburgban, Münchenben, Helsinkiben, Krakkóban, Kolozsvárott és Budapesten. És hívta Magyarországról az egyes tudományterületek (zene, népművészet, irodalom) szakavatott képviselőit. Fáradhatatlan és következetes volt a magyar szellemi értékek népszerűsítésében.

Göttinga. Budapest, 2007. MTA Egyetemtörténeti Albizottsága, 240 p.

Zum 400 Geburstag von Albert Szenci Molnar – Gedenkveranstaltung in Göttingen. Göttinger Tageblatt, 1974. november.; Szenci Molnár-ünnepségek külföldön. Nyelvünk és Kultúránk 19. 1975. 71.

16 Kőrösi-Csoma-jubileum Göttingában. Profil, 1985. 3. sz.

17 Konzert und Vorträge: Erinnerung an Béla Bartók. Göttinger Tageblatt, 27. 1989. október.

18 Göttingeni emlékezés. Kapu, 1993. 8–9. sz. 48.

14 15

59

Futaky László

A tulajdonképpeni szakterületén végzett munkálkodásának eredményeit is folyamatosan közzé tette. Tanulmányai a finnugrisztika köréből, elsősorban német nyelvű szakmunkákban – az Ural-Altaische Jahrbücherben, az Ungarn-Jahrbuchban, a Finnisch-Ugrische Mitteilungenben19 jelenek meg. Ez utóbbi, ma is élő folyóiratot ő alapította 1977-ben, és szerkesztette évtizedeken át. Dolgozatait a hazai szakfolyóiratok (Magyar Nyelv, Nyelvtudományi Közlemények) rendre közölték. Nyelvtörténeti kutatásai kötetekben összegezve gazdagítottrák e tudományterület irodalmát. Így az urali tunguz–osztják nyelvi kapcsolatokat feltáró, 1975-ben kiadott Tungusiche Lehnwörter,20 vagy a nagy lélegzetű Nyelvtörténeti vizsgálatok a Kárpát Medencei avar–magyar kapcsolatok kérdéséhez21 című monográfia, mely 2001-ben került ki a nyomdából, jelzik pályájának újabb állomásait. Ez utóbbi kapcsán őt idézem: „E könyv sokéves nyelvtörténeti búvárkodás eredményét ismerteti. Mondanivalója elsősorban a nyelv- és történettudomány művelőihez szól, de felkeltheti a magyar őstörténetnek a kutatásban még lezáratlan korszaka iránt érdeklő minden olvasó figyelmét is. Mi újat mond neki a könyv a magyar honfoglalást közvetlenül követő időkről?”

A kötetben szerzője, a magyar szótörténeti kutatás által ismeretlennek mondott, több mint ezer szó vizsgálatát végezte el. A jegyzetekkel, bibliográfiával, német nyelvű tartalmi kivonattal záródó kötetet, az ELTE-n 2001. február 28-án mutatta be Kiss Jenő, a Nyelvtudományi és Finnugor Intézet igazgatója. Hasonlóképpen jelentős vállalkozásnak mondható, hézagpótlónak tekinthető a göttingeni egyetemi-tartományi könyvtár főkönyvtárosával, Kesztyűs Tiborral társszerzőségben írt, összeállított: A hazatérő Farkas Gyula22 című könyv. Julius von Farkas 1921–1925 között a berlini egyetemen lektorként működött, majd Budapesten az Eötvös Kollégium tanára. Berlinbe visszatérve tanszékvezető az egyetemen, magyar irodalmat tanít, a Magyar Intézet igazgatója, vezeti a Collegium Hungaricumot. 1946-tól Göttingenben professzor, nevéhez fűződik a finnugor tanszék megszervezése. Szellemtörténeti irányultságú könyvei sok vitát váltottak ki. Az Universitas kiadó által 2003-ban megjelentetett kötet hátsó borítójának a szövegéből idézzük „Farkas Gyula könyveit a második világháború után a hazai könyvtárak jó részéből eltávolították, róla egyoldalú, célzatos írások jelentek meg. A jelen kötet szerkesztői, akik 1957–58-ban Farkas tanítványai voltak, a tanárukról írt emlékezéseknek, leveleinek és személyére vonatkozó dokumentumoknak közzétételével a korábbinál tárgyilagosabb Farkas Gyula-kép kialakításához kívánnak hozzájárulni.” A kötetet Schneider Márta, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára, és a MTA doktora, Korompay Gábor irodalomtörténész mutattak be 2003. április 11-én, a Balassi Bálint Intézetben.

Futaky István ifjú éveiben társadalmi alulnézetből szemlélve ismerte meg a magyar valóságot. Talán éppen ezért is foglalkoztatták érzékenyebben, fokozottabban Finnisch-Ugrische Mitteilungen, (Herausgegeben von István Futaky) 1. Jahrgang, Heft I. Märcz 1977.

Tungusiche Lehnwörter des Osztjakischen. Wiesbaden, 1975. (Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica, Band 10), 96 p.

21 Nyelvtörténeti vizsgálatok a Kárpát Medencei Avar-Magyar kapcsolatok kérdéséhez. Budapest, 200l. Universitas Kiadó, 146 p.

22 A hazatérő Farkas Gyula. Írások, dokumentumok Farkas Gyula életéről. Szerk. Futaky István – Kesztyűs Tibor.

Budapest, 2003. Universitas Kiadó, 224 p.

19 20

60

Futaky István nyelvészprofesszor munkássága dokumentumok tükrében a nemzeti sorskérdések. Érdekelték a társadalomban végbemenő változások. Ilyen irányban tájékozódva érzett késztetést, hogy az oktatásban vállalt penzumától némiképp „elrugaszkodva” szerkessze meg Ungar – ein kommunistisches Wunderland?23 című kötetet. A német nyelvű, tárgyilagos szemléletű könyv, itthon élő szakavatott szerzők közreműködésével, 1983-ban jelent meg a Spiegel-Buch sorozatban. Amikor tehette, hazajött. Látogatta a debreceni Anyanyelvi Konferenciát, ápolta egyetemi, közéleti kapcsolatait. Megyénkben tagja volt a Kölcsey Társaságnak, a Mátészalkai Művészbarát Egyesületnek és a Bessenyei Társaságnak is. Bánszki István elnök felkérésére, 2001 májusában az Evangélikus Gimnáziumban tartott előadást Göttingen és Erdély tudományos, kulturális múltjáról. Az eddig említett megjelenési fórumokon túl jelent meg tanulmánya – hogy közeli példára hivatkozzam – a Szabocs-szatmár-beregi Szemlében is, pl. Adalékok a Trianon utáni kisebbségi könyvkiadás történetéhez24 – (a „Ludvig Voggenreiter Verlag Magyar Osztály”). A berlini egyetem Magyar Intézetéhez tartozó osztály működésének célja volt, hogy a történelmi Magyarország elszakított nemzetrészeinek – Felvidék, Erdély – megbénított szellemi életét könyvek, kiadványok útján felélénkítse. E tekintetben komoly erőfeszítésekre került sor.

Futaky munkásságára, a helyi a tudományos körökből is többen felfigyeltek, Mező András, Karádi Zsolt, N. Szabó József, Reszler Gábor, Takács Péter – főiskolai, egyetemi tanárok – írtak könyveiről, méltatták munkásságát. Talán megengedhető, ha egy személyes vonatkozású tényt is megemlítek. A vele való testvéri, szellemi kapcsolat számomra szemléleti orientációt is jelentett. Jótékonyan hatott könyvtár-érdekű tevékenységemre is, amit a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtárban, ebben az épületben, az alapkő letételétől több mint két évtizeden át, munkatársaim körében végeztem.

Ennek a kapcsolatnak olyan kézzelfogható megnyilvánulási formái is voltak, mint a kiadványcsere. Így jutottak el a Bessenyei Tanárképző Főiskola Könyvtárába pl. az Ungarische Jährbücher sorozata füzetei, vagy nehezen beszerezhető munkák tanszéki könyvtárakba; illetve könyvtárunk nívósabb kiadványai közül néhány példány, mint pl. megyénk könyvtártörténeti monográfiája, a Georg-August Egyetem tudománytörténeti szempontból európai kitekintésű gazdag gazdag gyűjteményébe.

Futaky István, az emigráció első nehéz időszakában, szellem-pallérozó gyakorlatképpen verseket írt. Írásait nem a nyilvánosságnak szánta – bár néhány megjelent Szalkai István néven, pl. a Magyar Menekültek Katolikus Egyházi Lapjában25 és más orgánumokban. Kötetnyi, tehetséget jelző, hagyatékban maradt vers tanúsítja a lírai műfaj iránti affinitását. Aztán rátalált az élethivatásul választott igazi feladatára. Tanulmányai befejezése után ottmaradt a göttingeni egyetemen, végigjárta az intézményi életpálya minden lépcsőfokát (diploma, doktoranduszi, majd posztdoktori kutatások, habilitáció, intézményvezetés). Volt anyanyelvi lektor, oktató, 1977-től professzor az egyetem Finnugor szemináriumában, közreműködött különböző testületek munkájában (pl. a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságban 1991–1996 között a szám Ungarn – ein kommunistisches Wunderland? Reinbek bei Hamburg, 1983. Spiegel-Buch 31. 190 p.

Adalékok a Trianon utáni kisebbségi könyvkiadás történetéhez – „Ludwig Voggenreiter Verlag, Magyar Osztály”.

Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1994. 1. sz. 103–110.

25 Egyházi Értesítő. – A magyar menekültek katolikus egyházi lapja. Wien, 1957. szeptember 14.

23 24

61

Futaky László

vizsgáló bizottság elnöke; 1990-től több cikluson át a Magyar Nyelvtudományi Társaság választmányi tagja; 1988-tól az ELTE és a hamburgi egyetem között létesített Tudományos Tanácsadó-testület tagja volt.) De más szempontból fontos ügyekben, erdélyi, felvidéki egyesületekkel tartott kapcsolatot (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Erdélyi Múzeum Egyesület, Kőrösi Csoma Sándor Egyesület) tagként, pártolótagként segítve munkájukat.

Több évtizedes munkálkodását – szakmai körökben nemzetközi karrierként is említették. Tekintélyes életművet hagyott maga után. Nyelvtörténeti kutatásai során új területeket tárt fel, melyeknek eredményei beépültek a német és a nemzetközi finnugrisztika tárházába. Göttingenben kifejtett tanári működését, a hungarológiával kapcsolatos kultúraszervezői tevékenységét méltányolták, elismerték. A III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson 1991-ben Lotz János-emlékéremmel tüntették ki, Mádl Ferenc kultuszminiszter kezéből 1994 májusában vehette át a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet,26 Kőrösi Csoma Sándor Egyesület 2004 májusában, a névadó emlékének ápolásáért, emlékérmével jutalmazta. Schmitt Pál köztársasági elnöktől 2011. március 16-án a berlini követségen átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét.27 A németországi végleges letelepedésének számba jöhető okai közül, a legfontosabbat kell még megemlítenem. Az Utam egy új életbe című kötetében a tanulmányaival kapcsolatos beszámolón túl, beszél házasságkötésének előzményeiről. Az egyetemen ismerkedett meg Ruth Hebenstreittal, aki a pszichológiai fakultást ott végezte el. Életre szóló kapcsolat fűzte össze aztán őket. Ruth, a hagyományos feleségszerep mellett (két felnőtt diplomás gyermekük van), Pistának egyben munkatársa is volt.

Segítette szakmai munkájában, és lelkesen részt vállalt a bátyám által szorgalmazott magyar-német kulturális kapcsolatok erősítésében. Műfordítóként 12 magyar nyelvű szépirodalmi, szakirodalmi kötetet ültetett át német nyelvre, köztük a megyei vonatkozású Móricz-műveket, vagy az Erdész Sándor etnográfus által szerkesztett Ámi Lajos-mesegyűjteményt. E tekintetben önálló teljesítménye, kapcsolatuk révén integrálódott munkásságuk közös eredményévé is. Ez indokolja, hogy néhány, általa gondozott kötet a kiállítás anyagát kiegészítve szerepel.

A bovendeni temető sírkápolnájában, ravatalánál családtagok és szakmabeliek álltak. Barátja, az erdélyi származású Csákvári Dániel lelkész búcsúztatta. Pályatársai közül sokan írásban is elbúcsúztak tőle.28 A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tudós tanára Zaicz Gábor nekrológjának utolsó sorait idézem. „Teljes életet élt. Spontaneitását, lelkesedését, szorgalmát, haláláig megőrizte. Requiescat in pace!” Mi itthon csendesen ismételjük: Nyugodjon békében!

Magyar Nemzet. 1994. május 5.; Göttinger Tageblatt. Sonnabend. 14. máj. 1994.

2011. marcius 15. kormány.hu/kulugyministerium; Evangélikus Élet. 2011. március 27.

28 László Honti. Linguistica Uralica. XLIX. 2013. 2.; Kesztyűs Tibor. Bécsi Napló, 2013. március–április; N. Szabó József. Szabolcs–szatmár-beregi Szemle, 2013. 1. sz.; L. F. Mécsvilág, 2013. március; Kiss Jenő. Magyar Nyelv, 2013. (109); Zaicz Gábor. Finnugor Világ, 2013. március.

26 27

62

Sz. Kántor Éva

A nyíregyházi egyházközségek gyöngyszemei

Szent György Magyar Ortodox Egyházközség Nyíregyházán a Széchenyi utca és a Bessenyei tér sarkán egy gyönyörűen felújított eklektikus stílusú épületben működik a Szent György Magyar Ortodox Egyházközség. A járókelők talán észre sem veszik, hiszen nincsenek égbetörő tornyai, színes üvegtáblái, rózsaablakai, csupán a kicsi kupoláján elhelyezett görögkeleti kereszt utal rendeltetésére. A betérőt azonban lenyűgözik egy gazdag ókeresztény hagyományokkal rendelkező egyház művészeti, szellemi, teológiai gyöngyszemei. Kápolnájának misztikus hatásától nehezen szabadulhat bárki, akinek módjában áll megcsodálni az évszázadokkal ezelőtt készült ikonosztáziont, a püspöki trónust, az aranyozott kegytárgyakat s a kicsiny szentélyt, ahová csak kevesen léphetnek be.

Országunkban, városunkban meglehetősen kevés az ortodox vallásúak száma.

Kikből is jött létre az egyházközség – adódik mindjárt a kérdés. Krank József paróchussal az egyházközség történetéről, ikonosztázionuk származási helyéről, könyvritkaságaikról beszélgettünk. Mint tőle megtudtuk, Galeckij Szergiosz atya jóvoltából 1943-ban alakult meg az egyházközség. Az atya orosz származású cári tiszt volt, aki már felszentelt papként érkezett Magyarországra. Nyíregyházára kerülve kezdte megszervezni az egyházközséget, aminek haláláig a lelkipásztora volt. A mai épületben leltek otthonra, amin látszik, hogy nem templomnak épült. Kéry József tervei alapján készült 1902-ben. Egy zsidó család, a Morgensternek tulajdonát képezte akkor, első tulajdonosa Morgenstern Dezső volt. A két világháború között Molnár Viktor fogorvos birtokolta, de jöttek a zsidó deportálások, s ez elől menekülve feleségével együtt – nem hivatalos információk szerint itt, az épület pincéjében – öngyilkosok lettek. Hosszú idő telt el addig, míg a teljes épület az egyházközség tulajdonába került, ugyanis kezdetben csak az épület egy részével rendelkeztek. A nyilvántartásukban talált, Miklósy Imre államtitkár úrnak címzett levél tanúsága szerint még 1983-ban sem voltak rendezettek a tulajdonviszonyok, hiszen az épület egy része ekkor sem volt az ortodox egyház kezében.

Nyíregyháza templomai, kápolnái, imaházai. Szerk. Kopka János. Nyíregyháza, 2008. Kelet Press Kiadó, 128.

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák IV. Nyíregyháza, 1997. Start Rehabilitációs Vállalat és Intézményei, 36.

63

Sz. Kántor Éva

Nyilvánvaló, hogy nem magyar nemzetiségűek alapíthatták az egyházközséget.

Többnyire az itt élő bolgár zöldségkereskedők hozták létre, de voltak ruszin eredetű hívek is. Pontos kimutatás nincs a számukról, feltehetően néhány család lehetett. Ezt abból is sejtjük, hogy a kápolna kisebb volt, mint a mostani. Tudjuk, hogy jómódú bolgár kertész családok voltak, akik az egyházat anyagilag is támogatták. Több macedón, bolgár családot tudunk említeni, akiknek a leszármazottai mind a mai napig híveik közé tartoznak: Sztojkov, Szekula, Petrov, Dimiter, Trifon, Michajlov és Markovics család. Ők is zöldségtermesztéssel foglalkoztak. Más bolgár származású családról nincs tudomásunk, ami nyílván annak is „köszönhető”, hogy sokan azóta elköltöztek Nyíregyházáról. Az egyházközség nemzetiségi összetétele így lényegesen megváltozott az évek során. Ha a jelenlegi állapotot nézzük, akkor a nagy többség magyarnak vallja magát, az egyházközség kisebb hányada pedig oroszokból áll, akik az elmúlt 20 évben költöztek ide üzleti megfontolásból.

Az alapító Galeckij Szergiosz atya haláláig, 1972. január 2-ig tartózkodott Nyíregyházán, majd Pikó Mózes szerzetes kapott kinevezést. Ő nem élt itt, mert más polgári személy is lakott az épületben, kicsi volt a parókia, ezért Miskolcról látta el a feladatot. Őt követően kapott kinevezést 1985-ben Úsz István atya, aki a magyar egyháznak kiemelkedő alakja volt. Magával ragadó egyéniségére, remek egyháztörténeti előadásaira még sokan emlékszünk. A tulajdonjogi kérdések még mindig rendezetlenek voltak, így csak két évvel később tudott ide költözni. Ő kezdett hozzá a parókia felújításához.

Nem véletlen, hogy emléktáblát helyeztek el az épület falán tiszteletére. Fiatalon halt meg, 1998-ban. Őt Szabó Géza Efrém szerzetes pap követte, aki szerzeteshez illő szerénységben és egyszerűségben élte az életét a parókián, s precízen látta el feladatát.

Elnyerte az egyházközség bizalmát és szeretetét, de 2006-ban kérte nyugdíjazását, ami be is következett. Őt követően került Krank József Nyíregyházára, s azóta ő látja el az egyházközség vezetését. A liturgia nyelve napjainkban a magyar. Mivel nevében is szerepel: magyar ortodox egyházközség, így mindig is törekedtek arra, hogy magyarságát hangsúlyozzák, ám vannak orosz ajkú híveik is, ezért figyeltek arra, hogy a liturgiának legyen olyan része, ahol ószlávul szólítják meg a híveket, és ószlávul végeznek bizonyos szertartásrészeket. Krank József paróchus úr kicsit még bővítette ezt a keretet: vannak könyörgések, áldási formulák, amiket ószlávul ad, a Miatyánkot és a Hitvallást magyarul és oroszul is elimádkozzák. Nyílván azért tette, hogy mindenki otthon érezhesse magát, de senki szokását nem akarják ráerőltetni a közösségre.

A hitüket gyakorlók száma változó. A nagyobb ünnep befolyásolja, hogy mennyien mennek el a templomba. Az orosz, ukrán nemzetiségűeknél meghatározó, hogy mikor tartózkodnak Magyarországon, de átlagosan 40 és 60 fő között vannak vasárnaponként, néha ennél kevesebben; nagyobb ünnepeken lényegesen több ez a szám. Problémát okoz, hogy az épület nem templomnak épült, s akik átutazóban vannak, vagy csak rövid ideig tartózkodnak Nyíregyházán, nem tudják, hogy van itt egy egyházközség, akik pedig a nyíregyházi piacon keresik meg a betevőjüket, az üzlet természetéből fakadóan hétvégén dolgoznak.

Minden itt szolgáló pap számára komoly kihívást jelentett a szolgálat, de szerencsére összetartó a közösség, még ha kevesen vannak is, így családias légkörben igye-

64

A nyíregyházi egyházközségek gyöngyszemei. Szent György Ortodox...

keznek megoldani a problémákat. Vannak nem ortodox látogatók is, de nem akarják úgy bővíteni a tagjaik számát, hogy más egyházé csökkenjen. Itt ortodoxként az gyakorolhatja vallását, aki valóban meggyőződéséből fakadóan tud ortodox lenni, és éveken keresztül bizonyítja, hogy ő az ortodox egyház szabályait elfogadja, a bizánci hagyományokhoz igazodva akarja megélni a kereszténységét.

Nem mondtak le a templomépítésről. Már Úsz István atya foglalkozott ezzel. Egy építkezésnek azonban komoly anyagi vonzata is lenne, hiszen egy kicsi egyházközségről van szó, s egy hatalmas polgári épületről, amelyben jelenleg a lelkészlakás és a kápolna foglal helyet. Így nehéz megtalálni a lehetőséget, hogy a parókia is fenntartható legyen a maga értékeivel együtt. Mivel műemlék az épület, komoly elvárásai vannak a Kulturális és Örökségvédelmi Hatóságnak, ami a költségeket növelné. A másik probléma pedig a telekhiány. A nyíregyházi városvezetés ajánlott is telket, de az olyan helyen volt, ami alkalmatlan egy olyan templom számára, amiből csak egy van a városban. A terveikben szerepel egy új építése, de pillanatnyilag annak örülnek, hogy az elmúlt hét évben kétszer sikerült felújítaniuk az épületet: egyszer belülről, teljes egészében jó szándékú hívek támogatásával, 2012-ben pedig pályázati lehetőségeket kihasználva kívülről is restauráltatták. Ez a pályázati lehetőség nyitotta meg számukra a kaput a külső megszépítésére. A környéken élők véleménye is azt tükrözi, örültek, hogy az épület színe megváltozott. A sokáig rózsaszín épület visszakapta eredeti színét, és így jobban illeszkedik a környező épületekhez.

A legközelebbi ortodox templom Tokajban található, ahol a templom az egyházmegye egyik diakónusának gondnokságára van bízva, ám ott nincs helyben pap.

Tokaj orosz lakossága szinte teljesen eltűnt. A cári időkben volt ott egy cári kereskedőház, az ott tevékenykedők templomot építettek más ortodoxokkal összefogva.

Mivel napjainkra nem maradtak Tokajban hívek, a templomban maradó értékek ide kerültek. Náluk találhatóak az alapképek, a nagyon értékes márvány oltár. Nyíregyháza a hitélet szempontjából fontos bázis, hiszen Magyarországon ennél keletebbre már nincs ortodox templom, a kelet kapujának is szokták nevezni. Előfordul, hogy még Záhonyba is igényt tartanak a nyíregyházi paróchus atya papi szolgálataira.

Mivel egy 1902-ben emelt épületben tevékenykednek, József atya fontosnak tartja, hogy gondos legyen a karbantartás. Minden évben, ha lassan is, de gyarapítottak valamit. A hierarchiában az egyházmegye elöljárója áll a paróchus felett, aki jelenleg Márk (Golovkov) jegorjevszki érsek. Joghatóság szerint moszkvai fennhatóság alá tartoznak. Jelenleg az orosz ortodox egyház legfőbb méltósága Kirill pátriárka.

Az orosz egyház vezetése figyelt arra, hogy a magyar ortodox egyház képes legyen megélni saját hagyományait, ezért magyar nyelven folytathatják a szertartásokat, ezen hagyományok szerint ünnepelik a karácsonyt, s nem január 6-án, hanem december 24-én van vilia, illetve 25–26-án karácsony. Egyedüli kivételt a húsvét jelenti, amit a Juliánusz naptár szerint ünnepelnek.

Gyönyörű kápolnájuk berendezése a tokaji ortodox templomból került ide, s lényegesen hozzájárult az egyházközség gyarapodásához. Az ikonosztáziont Jankovics Miklós egri faszobrász készítette a 18. század végén, pontos évszámuk nincs róla. A két alapkép a tokaji cári borvásárló bizottság kápolnájából került ide, és a Simon Usa-

65

Sz. Kántor Éva

kov vezette cári műhelyből való. Mivel cári kötődése is van, ez sajátos jelentőséget ad az itteni értékeknek, ikonoknak. Itt található a magyar ortodox egyházmegye könyvgyűjteményének egy része is. Itt kaptak otthont a hely hiányában Miskolcról, a pesti egyetem újgörög tanszékéről, Tokajból és Gyöngyösről kiszorult kötetek. A gyűjtemények idekerülése, rendezése Úsz István atya nevéhez fűződik. Több szakember is részt vett ebben, például dr. Kárpáti László, a miskolci Hermann Ottó Múzeum Képzőművészeti Osztályának vezetője, dr. Nagy Márta, a Debreceni Egyetem docense, aki segített abban, hogy megjelenjen az itteni könyvállomány bibliográfiája.

Könyvtárukban leginkább görög, kisebb számban, de azért számottevő mennyiségben latin nyelvű köteteket, emellett francia, angol, német, ószláv és magyar nyelven írottakat találhatunk. Szinte mindegyikük egyedileg is komoly értéket képvisel, de a legértékesebb példányokat két éve elvitték tőlük a miskolci egyházmegyei gyűjteménybe. A katalógus még a teljes anyagot tartalmazza, de körülbelül a 80 százaléka maradt itt. Liturgiával kapcsolatos könyvek, szentírások, egyházi dokumentumok mellett a legkülönfélébb tematikájú könyveket találunk itt: nyelvi, jogi, filozófiai, retorikai, természettudományos könyveket egyaránt. A legkorábbiak a XVII. századból valók.

Nyilvánvaló, hogy a parókia nem múzeum. Hivatalosan a könyvtár az épületnek egyik része, bár csak egyházi engedéllyel, kutatási céllal lehet használni. Csoportokat is szoktak vezetni a gyűjteményben, azt is meg szokták engedni, hogy fotózzák, de védendő mindaz, amit az elődök nagy gonddal gyűjtöttek. A felújítások során ennek a résznek a restaurálását tartották a legsürgetőbbnek, hogy így is óvják őket. Az igényeknek megfelelően egy bővítést terveznek a templomban, a mostani könyvtár egy része lenne a szentély, így az épület főhajója ezzel teljesen megnyúlna, lényegesen nagyobb teret kínáló kápolnájuk lenne, de ehhez statikai vizsgálatokra van szükség.

Nagyon szép a bélyegzőjük, aminek lenyomatát a könyveikben is megtaláljuk.

Krisztus szenvedésére utaló motívumokat láthatunk rajta. A görögkeleti, azaz a bizánci kereszt legfelső vízszintes vonala a Jézus feje fölé helyezett táblát jelképezi. A fő vízszintes része a keresztnek a keresztfa, amire a megváltó karjait szegezték, az alsó ferde szál, amelynek a Jézus szemszögéből nézve jobb oldali része fölfelé, a baloldali pedig lefelé mutat, a két latort jeleníti meg. A jobb lator elismerte a bűnösségét, hogy jogos a szenvedése, s azt vallotta, hogy Krisztus semmi rosszat nem tett, a másik azonban végig káromolta Jézust, azt mondta: „Szabadítsd meg magadat és minket is!”, nem tanúsított megbánást. A jobb latorra Jézus rátekint, hiszen látja bűnbánatát, s azt mondja neki: „Mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban.” Ebből világossá válik az egyház számára, hogy ő üdvözül, a Mennyországba jut, a bal latornak azonban hollók vájják ki a szemeit, mert az utolsó pillanatig káromló szavak hagyják el a torkát. Ezzel a harmadik, nyílván Jézus lábainál elhelyezett ferde vonallal azt szimbolizálja az egyház, hogy az utolsó pillanatban sem késő megtérnie az embernek. Nyilván az Isten kegyelme szükséges ahhoz, hogy valaki a bűnbocsánatot A Nyíregyházi Szent György Magyar Ortodox Egyházközség könyvállományának katalógusa. Alapítószerk. Nagy Márta. Debrecen, 1999. Kossuth Lajos Tudományegyetem Művészettörténeti Tanszék, 221. (Posztbizánci Közlemények, 4.)

66

A nyíregyházi egyházközségek gyöngyszemei. Szent György Ortodox...

elnyerje. Ez egy szimbólum, aminek teológiai tartalma van. A pecséten lévő görög felirat: Iesus Christos Nika, azaz Jézus Krisztus győz. Ez a megváltás győzelmének a jelképe. Ezt Jézus is kimondja az utolsó szó jogán a kereszten, s kiadta lelkét. Mellette látható a pecséten egy lándzsa, a másik oldalon pedig egy lándzsára felszúrt szivacs.

Egy katona lándzsával nyitja meg Jézus egyik oldalát, vér és víz jön ki onnan. Ez is a kegyelem forrásaként jelenik meg az egyház teológiájában: a szeretet és a szenvedés jelképe. A szivacs a megváltás művének egyik eszköze, hiszen mint tudjuk, a szivacsot ecetbe mártják, és lándzsára tűzve emelik Jézus ajkaihoz, amikor ő azt mondja: szomjazik. Oldalt kerubokat látunk még, akik a szárnyaikkal lebegnek, és az Úr dicsőségét zengik. Ez mind a próféták megjövendölésének beteljesülését mutatja.

Ezekkel a szimbólumokkal az egyház a folyamatosságot akarja megjeleníteni, azt, hogy amit a próféták megjövendölnek, az az utolsó betűig beteljesedik. A bizánci egyházban nagyon sok szimbólum van jelen. A keleti templomok berendezése is ezt mutatja. A zsidó hagyományból átvett elemek is jelen vannak, hiszen Jézus is megtartja az előírt zsidótörvényeket: Mária és József bemutatja őt a templomban. Krisztus is azt mondja: „Nem azért jöttem, hogy eltöröljem a törvényeket vagy a prófétákat, hanem, hogy beteljesítsem azokat.” Ezt a folyamatosságot jelképezi például a szentély félkör alakja, a mennyország előképe, ugyanis így nem lehet senkit se félre állítani, sarokba szorítani, ugyanakkor az Ó- és az Újszövetség folyamatosságát is jelképezi.

A bizánci templomok fontos építési előírása a kereszt alakzat, hogy keleti irányba tekintsen, ami a megváltás művét szimbolizálja. Ha valaki nem volt megkeresztelve, nem tartózkodhatott a templom főhajójában, csak az előcsarnokban. Ezért van az, hogy a keresztelő kút vagy medence a templom előcsarnokában van, nem a főhajóban, az ikonosztázionhoz közel. Ez választja el ugyanis a szentélyt a templom főhajójától. Aki nem hisz az eukarisztia, a kenyér színében jelenlévő Krisztusban, annak nem tehetik lehetővé, hogy közel menjen, mert akkor a tiszteletet sem fogja megadni neki. A szentélyben csak bizánci keresztény férfiak tartózkodhatnak.

A görög katolikus és görögkeleti egyházat a laikusok nemegyszer összekeverik. A gyökereik teljesen azonosak. A görög katolikus egyház például ugyanazt a liturgikus hagyományt követi, mint az ortodox egyház. Más azonban a pápához való viszonyuk.

Az ortodox papok a kárpátaljai területen, az Ungvári Unióban kifejezték az óhajukat, hogy a pápával egységben kívánják megélni az egyházi hagyományaikat, ugyanis meggyőződésük szerint a keleti hagyományok megélését semmiben nem korlátozza a pápával való egység. A görög katolikusok számára is él a keleti kánonjog, mint az ortodox egyház számára. A két egyház viszonya azonban jelenleg feszült. Ehhez nyílván az is hozzájárult, hogy az ortodox egyház az előző századokban elszigeteltebben élte meg a vallási életét. Ha keletebbre megyünk, látjuk, hogy uralkodó vallás a görögkeleti, államvallás a mai napig, így nem nagyon volt rákényszerülve, hogy párbeszédet folytasson más felekezettel. Ez nyugaton nem mondható el, hiszen a római katolikus egyháznak szembe kellett néznie például a protestantizmussal is. Ez egyfajta toleranciát eredményezett, még akkor is, ha jelen volt az ellenszenv a két oldal között.

A mai kor azonban az ortodoxiát is nyitásra, nagyobb toleranciára kényszerítette, ugyanis felnőtt több generáció, amelynek vallásos nevelését az alapokról kell kez-

67

Sz. Kántor Éva

deni, hiszen gyermekkorában tiltott dolog volt a templomba járás, a hit gyakorlása.

Ráadásul napjainkban sokan adják fel önként kereszténységüket, vagy vallástalanokká válnak, esetleg nem keresztény irányban tájékozódnak. Ezek a problémák segíthetik a keresztény egyházakat a közös feladatok megfogalmazásában, ugyanis a keresztény világnak rá kell ébrednie, hogy nekünk nem az erős iszlámtól kell félni, hanem a gyenge kereszténységtől.

Olyan ez az egyházközség, mint egy pici ékkő. Lehet, hogy sokkal értékesebb a gyűrű, de a kő sokkal figyelemfelkeltőbb. Ez az épület egy nagy múltú egyházat mutat meg az érdeklődőknek. Mikor József atya egy magas rangú metropolitával beszélgetett, ő azt mondta neki: „Ne azt szemléld, hogy mennyire kevesen vagytok itt, hanem azt, milyen múlttal rendelkező egyház van a hátatok mögött a maga hagyományaival, értékeivel, misztikájával! Ez adjon lendületet ahhoz, hogy ha valami nehézséged akad, akkor meg tudod oldani!” Valóban ezt kell érzékeltetni egy itt működő papnak. Egy gazdag ókeresztény hagyományokkal rendelkező egyházból tudnak egy darabot megmutatni annak, aki belép hozzájuk. Kicsiben minden megvan itt is, ami egy hatalmas katedrálisban. Értékes, nem giccses, misztikus, s ezáltal tudják megérinteni az ide látogató embert. Így tudják elérni, hogy nem ortodox vallásúak is szívesen térnek be hozzájuk.

Az egyházközség épületének külső homlokzata (Szabolcsi Richárd)

68

Jánosi Zoltán

Rákóczi Ferenc arcképe

II. Rákóczi Ferenc születésének 338. évfordulóján

Mányoki Ádám festményére

Vajon van-e a magyarságnak mint nemzetnek, népnek, kulturális antropológiai, emberi típusnak vagy csoportnak jól megfesthető és mindenki számára vállalható arcképe? Egyetlen vagy csupán néhány ilyen kép aligha. Még amikor a néprajzi, az etnogenetikai könyvek kísérletet tesznek arra, hogy magyar típusok sorozatait rajzolják vagy fényképezzék le, akkor is fölöttébb hiányos marad a kép. Nem is csoda, hiszen a nemzeti leszármazási tekintetben a mai magyarság az európai nemzetek egyik legösszetettebb népe, az volt már az Árpádok alatt, sőt előttük is, s a genetikai valóság lépten-nyomon azt mondatja ki: történelmi közösségünkben, közös vállalásainkban, kultúránk alapvonásaiban és nyelvünkben vagyunk a leginkább, a legközösebben és a legtipikusabban magyarok. S így együtt, ma Rákóczi ünnepén is akár egyetlen kórusban elmondhatnánk József Attila versét: „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben mely a múltnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!” Ám a mai magyaroknak és teljes magyarságunknak nem csupán etnográfiai, származáselméleti arcképei vannak, hanem szellemi-kulturális-morális portréi is. Az effajta arcképeink között, amelyek a nemzet legszebb akaratát, képességeit, tehetségét fejezik ki, bizonyára ott van Szent István, Hunyadi Mátyás, Zrínyi Miklós, Kölcsey Ferenc profilja, Petőfi Sándor és Bartók Béla arca, ám a legkarakteresebb és a legszebb köztük alighanem: a II. Rákóczi Ferencé.

Rákóczi Ferencet sokan rajzolták vagy festették meg, álmodták alakját, arcát domborműre, szoborba. Több száz ilyen mű néz ránk az ország vagy a határon túli magyarlakta területek városaiban, falvaiban, így Beregszászon, Tokajban, Sárospatakon, a Felvidék, Erdély s a mai Magyarország közterein, múzeumaiban. Valamennyiről a bátor fejedelem, a harcos ember és a büszke magyar főúr arca tekint ránk. Legszebben és leginkább közismerten mégis Mányoki Ádám festményéről pillant felénk. Bizonyos vagyok benne, hogy mindannyiunk emlékezetében ott ragyog, izzik, fénylik ez a nyílt tekintetű, erős homlokú, a haza jövőjébe figyelő, a hosszú fekete haj keretezte arc. De ez a kép nemcsak egyetlen kép, egyetlen ábrázolás, mert e kép mögött más képek és emlékek sorozata is ott van. Magyarságunk képe s lázadásaink rajzai a kuruc

69

Jánosi Zoltán

szabadságharcban s Rákóczi életének, vágyainak, száműzetésének képei. Munkács arca és Zrínyi Ilona arca. Bécs és Rodostó házai, várak, országgyűlések, nagy csaták és nevek, nevek, nevek: Bercsényi Miklósé, Vay Ádámé, Vak Bottyán Jánosé, Esze Tamásé, Ocskay Lászlóé, Kis Alberté, Czelder Orbáné és nagyon sok más név még, főuraké, kisnemeseké s talpasoké. Magyaroké és nem magyaroké. S ott lobognak e képben a fölemelt és csaknem tíz éven át lobogtatott zászlók. II. Rákóczi Ferenc sorsa és Magyarország sorsa. És ezek mind-mind Rákóczi Ferenc arcképe mögött.

Tisztelt Emlékezők és Ünneplők!

Ez az arc ma is: a magyarság akarata, a magyarság értelmes daca a történelemmel, a lázadás a jobbért, a jobbra. Ez az arc ma is bátorság, hűség és műveltség. Bátorság a nemzet életének szebbé emelésért, hűség a nemzethez és műveltség a kormányzásban, a kultúrában és a nemzetközi kapcsolatokban. A magyarul, németül, franciául és latinul őrzött szabadság: a cum deo pro patria et libertate eszménye. Tűzön-vízen, hegyen-völgyön, bozótosban, szabadságban, fogságban és száműzetésben. Rákóczi fekete haj keretezte feje ezért a magyarság legszebb arca. Rákóczi tekintete a magyarság legszebb jövőjét fürkészni képes Mányoki Ádám: II. Rákóczi Ferenc szempár. Rákóczi homloka a magyarság legokosabb történelmét akaró homloka. Rákóczi haján a szabadság és a hazaszeretet fénye és akarata villog. A közös jövőnk ereje. S ez az arc üzent Kölcsey Ferencnek, Petőfi Sándornak, 1848 hőseinek, Ady Endrének és később 1956 lázadóinak is. Kölcsey mint a hazáért küzdés példaképét állította szembe kora tehetetlen magyar arisztokratáival. Rebellis versében Rákóczit már Ady Endre tollát előlegezően idézte meg, mint aki cselekedni is képes volt a béna, tehetetlen vagy egyszerűen csak gyáva főúri-nemzeti közegben, s így Rákóczi a pozitív eszme jelképe, egyszersmind a maradi nemzet ostorozásának szimbóluma lett. „Zrínyi vére mosta Bécset, / S senki bosszút nem állt; / Rákóczi küzdött hazánkért, / S töröknél lelt halált. / Páris ígért szabadságot, / Ti nem fogadtátok, / Járom rátok, gyáva népek, / S maradéktól átok.”

Ady kuruc-verseiben már Rákóczi élesre fent, a magyarság tömegeit, szegényeit és gazdagabbjait is vezetni képes szablyája csattan: „Nincsen e világon, / Nem maradt már semmi: / Esze komám, ideje már / Rákócziért menni.” (Esze Tamás komája)

70

Rákóczi Ferenc arcképe. II. Rákóczi Ferenc születésének 338. évfordulóján

Majd: „Tíz jó évig a halálban, / Egy rossz karddal száz csatában, / Soha-soha hites vágyban, / Soha-soha vetett ágyban. // Kergettem a labanc-hordát, / Sirattam a szívem sorsát, / Mégsem fordult felém orcád, / Rossz csillagú Magyarország.” (Bujdosó kuruc rigmusa) Rákóczi szemében e rossz csillagainkat eltüntetni, elhomályosítani akaró, kicserélő, a szemekbe a jövőkép csillagait ültető erő csillog ma is. Mányoki Ádám a lélekben legszebb magyar férfit talán épp azért festette meg, mert benne a magyarok bátorságát, akaratát, férfiasságát is képbe akarta önteni. Ezt a Rákóczit viseljük, visszük a szívünkben, az életünkben ma is, és vele a bátorságot, a rendíthetetlen erőt, a nemzet legszebb vonásait. Rákóczi arca nem kopik, nem halványul az időben, hanem egyre tisztább, igazabb lesz. Mert egyre többet köszönhetünk neki, ahogy múlik, történik velünk az idő, és ahogy egyre inkább szabadok lettünk a történelmi időben. Mert öröksége mindig időszerű. Mert öröksége morálisan, tisztaságában, a teljes nemzetre néző akaratában mindig a legnagyobb értékeink közül való. Zárjuk hát tekintetünkbe ezen az ünnepi napon ismét ezt az arcot, fényesítsük, és emeljük hozzá lelkünket és mondjuk el magunkban a Kölcsey Hymnusa előtti magyar himnuszt, amit a Boldogasszony anyánk vagy a Hol vagy magyaroknak tündöklő csillaga kezdetű vallásos énekek mellett, velük együtt énekeltek hajdan, katolikusok és protestánsok, egyszerre emlékezve a harcokra és a harcok emberéhez kevéssé méltó, de mégiscsak befogadó és hajlékot adó Rodostóra is: „Hajh Rákóczi, Bercsényi / Vitéz Magyarok vezéri / Bezerédy / Hová lettek nemzetünknek első tüköri./ Magyaroknak hír szerzői / Fényes csillagi / Ocskay! / Az ellenség minden felől őket emészti / Üzi kergeti / Buval epeszti / Országunkba sem ereszti / Jaj hát szegény magyar Nemzetünket miként veszti.”

Hová lettek, hová tűntek ők? A nemzetet egykor ébresztők, a tükrök, a csillagok?

Itt vannak bennünk, köztünk. Ott izzanak Rákóczi Ferenc arcképein, mindannyian.

Kikerülve, megszabadulva a sasnak, majd a sasoknak körme közül. S itt izzanak a sorok is, itt, ma is körülöttünk, mint a legszebb nemzeteszme legelső vektorai, alapozói, máig érvényesen, Rákóczi kiáltványából népéhez: Ekként: „Minden igaz hazaszerető, országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthonos lakos, egyszóval minden rendű igaz magyarokat hazafiúságra intjük, és…kérjük, …ki-ki édes hazája szabadsága, nemzete mellett az Isten és törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, porcióztató …, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő, életünkön uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert.” Így szólt ez a kiáltvány. S a nagy fejedelem ma is segít élni, örülni, bátorságot és hitet adni az ünnepekben és a hétköznapokban is. És minden magyart „hazafiúságra int” ma is. Úgy vigyük hát el Rákóczi Ferenc arcát és emlékét erről az ünnepségről a tekintetünkben, hogy egyaránt erősítsen szép magyarságunkban és szép emberségünkben. És bizonyosan érezni fogjuk, hogy – amiképpen Lévai József: Mikes című versében írta –: körülöttem – körülöttünk „lebeg sírjában nyugovó Rákóczi nagy lelke / az eget csapkodó tenger haragjában.” S ha itt van a lélek, itt van vele arc is, magyarságunk egyik legékesebb arca.

Fénylő szép napot, hittel, jövőképpel teli, igaz ünnepet kívánok mindenkinek!

Vaja, 2014. március 28.

71

zene

Turi Gábor

Amerikai jazznapló (Már megint itt van a szerelem) Miért vagyok ilyen szerencsés Amerikával? Persze, a jazz. A szenvedélybetegség, amit 1973 táján, egyetemistaként kaptam el. Gyermekkoromban, az ’50-es években naphosszat a Pancsoló kisleány és a Csevegő szaxofon szólt a paszabi tanácsháza hangszórójából, amit a sárospataki gimnáziumban a beatzene szorított ki az agyamból. A debreceni egyetemen, környezeti hatásra, egyszer csak feltűnt a horizonton a ritmikus improvizatív zene. És Amerika, a szabadság szimbóluma, a későbbi álmok elérhetetlennek vélt úti célja. Mígnem 1991-ben, a rendszerváltozást követően arra ébredtem, hogy az óceán fölött száll velem a Boeing az Újvilág felé, hogy három és fél hónapot töltsek Washingtonban és Norfolkban (Virginia) fiatal kelet-európai újságíróként, a National Forum Foundation ösztöndíjával. Pezsdítő élmények és tapasztalatok – no és vagy 80, haza cipelt jazzlemez –, amelyeknek részük volt abban, hogy 1998-ban diplomataként négy évre visszakerüljek az első találkozás színhelyére. És aztán 2013 ősze, bizonyára az utolsó lehetőség: az amerikai és magyar kormány közös finanszírozásában működő Fulbright Bizottság három hónapos ösztöndíja jazzkutatásra a Rutgers Egyetem newarki campusán. Könyvet tervezek írni az amerikai jazzről, száz évvel annak megszületése után. Három szemszögből – a keletkezés, a közvetítés és a befogadás aspektusából – kívánom vizsgálni az amerikai eredetű zene jelenét. Száz napom van arra, hogy a témával, és csak azzal foglalkozzam.

(Színek, emberek) Newarkban első és drámai hatásként a színek tűnnek szembe.

Nézek jobbra, sárgát látok, nézek balra, feketéllik a táj. Nézek magamra, én vagyok a színesek között az egyetlen sápadt arcú. Soha, sehol nem éreztem magam ennyire kisebbségben; néha késztetésem támad arra, hogy bocsánatot kérjek a létezésemért.

A vasúttól nyugatra fekvő terület feketék lakta negyed. Némely része ijesztően lepusztult. A déli órákban, 30 fokos, szivacsos hőségben vánszorgok a belvárosban. A járókelők és várakozók tengerében egy fekete bőrű rendőrnő megállít, hogy itt nem szabad fotózni. Kérdezem, miért. Hát, mert a terrorizmus tekintetében ez kiemelten veszélyövezet a high-tech és a nagy számítógépközpontok miatt. Ezzel távozik, én pedig folytatom a kattintgatást.

Lakásom a vasút keleti oldalán fekvő, zömök, lapos homlokú, fekete szemű portugálok, latinók által lakott, két-háromszintes házakból álló, viszonylag rendezett és tiszta kerületben van. Errefelé sokan egy szót sem tudnak angolul. Viszont hatalmas 72

Amerikai jazznapló

kocsikkal közlekednek. Kis léptékű, mégis emberi világ ez, közelebb az európai kultúrához. Jó árukkal ellátott boltok és vendéglők találhatók a környéken. Rábukkanok egy superstore-ra, friss zöldségekkel, sok dél-amerikai áruval. Benézek egy liquor shopba is, mert az alkoholt külön üzletekben árulják. Portugál, spanyol és dél-amerikai borok, minden mennyiségben és árban.

A ház kietlen környezetben fekszik, de belül kellemes. Omar, a brazil főbérlő a földszinten, a raktárnak használt garázs mögött lakik, a második emeleten a társtulajdonos él a családjával. Befektetésnek vették az ingatlant, de aztán jött a válság, most kétszázezerrel kevesebbet ér. Az első emeleten három szoba, két fürdőszoba, étkező, mindennel felszerelt konyha és tágas nappali van, amin három bérlő osztozik. Az én szobám a hátsó végében fekszik, saját fürdőszobával, havi nyolcszáz dollárért.

A készséges Omar már az első nap elvisz kocsijával bevásárolni, mint mondja, ide a közelbe. Félórás autóút a Walmartig. A hatalmas áruházban az élelmiszerek nagy, félkilós kiszerelésben kaphatók. Gyulai kolbászt hiába keresek, helyette spanyol szalámik sorakoznak a pultokon. Napokig kell ennem az egyébként utált pulykamell sonkát, a cheddar sajtot és a füstölt virslit, reggelire kalóriaszegény kukoricapelyhet mandulatejjel. Tizenegy órakor már szédülök az éhségtől.

Csak a lakásom ne esne olyan messze az egyetemtől. A távolságot ugyanis elmértem. Csaknem három kilométer, az első nap a lábam is belefájdul. A helyzet kilátástalansága miatt beadom a derekam, összvonalas (busz + földalatti) bérlet vásárlása mellett döntök. Leteszek a biciklivásárlásról is, mert senki emberfiát nem látok kerekezni az autók tengerében, pedig van kijelölt kerékpárút. A buszmegállóig így is majdnem egy kilométert kell gyalogolni. A napi szorongató élmény: feketék közt egy európai.

De soha semmi baj nem történik.

(Más világ) Az Institute of Jazz Studies. Amerika legnagyobb jazzarchívuma, amelyet 1952-ben Marshall Stearns – egyébként középkori angol irodalommal foglalkozó egyetemi tanár, jazztörténész – alapított saját gyűjteményéből. A Rutgers, New Jersey állami egyeteme 1966 óta állandó otthona az intézménynek. A sűrűn megrakott polcokon százezer hanghordozó, harmincezer fotó, ötezer könyv, kétszáz bekötött jazzfolyóirat és a neves muzsikusok életét rögzítő százhúsz hangfelvétel sorakozik.

Az intézet azonban nem csak archívumként áll az érdeklődők rendelkezésére: előadások, kerekasztal-beszélgetések, konferenciák, kiállítások egészítik ki tevékenységét.

Online folyóiratuk is van Studies in Jazz címmel, amely nálunk (még) ismeretlen zenetudományi szempontból foglalkozik a jazz-zenével.

Az etnikailag sokszínű, hírhedten rosszul menedzselt Newarkban a Rutgers az új Amerikát testesíti meg: modern épületekből, rendezett parkokból áll, biztonsági autók mindenütt. Az akadémia szublimált világa. Lester Young szaxofonja az Institute of Jazz Studies A félév most kezdődik, az épületek tárlójában. A szerző felvétele

73

Turi Gábor

között hallgatók bóklásznak, hasonlóan színes összetételben, a parkban zene, kirakodóvásár. Az intézet a Dana könyvtár negyedik emeletén van, tágas fa-üveg-padlószőnyeg környezet. A vitrinekben hangszerek, relikviák, a falakon jazzfotók, a szabadpolcokon folyóiratok, könyvek, adathordozók. A dolgozói rész folyosóján asztalok számítógéppel – az egyik most az enyém. Mindent használhatok, csak a kincsestárba, a hagyatékok és a lemezgyűjtemény termébe nem léphetek be magam – elvileg.

Az intézet vezetője, Vincent Pelote széles derekú, vidám, korpulens fekete, tele van nevetésével a folyosó. Mintás, kívül kötött, rövid ujjú ingben és farmerben jár dolgozni. Meghív ebédelni a tanári étterembe (elegáns terítés, damaszt szalvéta a talpas pohárban, tíz dollár, svédasztalos kínálat meleg fogásokkal, leves is van). Másnap már heten megyünk. Úgy tűnik, jól fogadtak. Természetesen én is mondom a magamét, közös nyelvet beszélünk, negyven év felhalmozott ismeretei, tapasztalatai megteszik a magukét. A humor mindenütt jó belépő.

A Texasból származó, erősen déli akcentusú, ironikus hajlamú Tad Hershorn, aki az intézet történetét bemutató kiállítás előkészítésén dolgozik, a neves Norman Granz impresszárióról-lemezkiadóról írt 500 oldalas monográfiát. Rögtön pártfogásába vesz, meghív egy kávéra, amit, mint kiderül, az is motivál, hogy odakint rágyújthat.

Ed Berger már nyugdíjas (Princetonban lakik; kissé gyanús, hogy senki nem Newarkban), a nagy Benny Carter szaxofonosnak volt utolsó éveiben kiadója, jobbkeze, mellesleg kitűnő jazzfotós. Három napon át ugyanabban a galléros, csíkos pólóban, sokzsebes vászonnadrágban és edzőcipőben jelenik meg. Utóbb mentegetőzik a póló miatt: nem ugyanazt viseli, de annyira tetszett neki, hogy mindjárt hármat vásárolt belőle. Bemutatja az olvasótermet, megállunk a bekötött folyóiratok előtt, leveszem a polcról a Varsóban kiadott Jazz Fórum 1984-es évfolyamát. A Debreceni Jazznapokról írott tudósításomnál nyílik ki. A kelet-európai jazz kapcsán szóba kerül Willis Conover, az Amerikai Hangja néhai műsorvezetője, akit Debrecenből és Varsóból személyesen is ismertem. Hamar kiderül, hogy a magyar jazzről semmit nem tudnak, az archívumban csupán az otthon 1985-ben kiadott Hungarian Jazz Discography című könyv található meg. Mellé teszem a magyar jazzmuzsikusokkal 1983-ban készített Azt mondom: jazz című interjúkötetemet. Hátha valaki megtanul magyarul.

A recepcióban részmunkaidősként három fiatal jazzmuzsikus, Joe Peterson bőgős, Christopher McFarland gitáros és Dan Faulk szaxofonos váltja egymást. Ők és az említettek jazzemberek, a többiek levéltárosok. Mint a naponta Brooklynból oda-vissza három órát utazó fekete Angela, vagy a kolumbiai Adriana P. Cuervo igazgató-helyettes, aki 14 éve él Amerikában zenetörténész férjével, és érkezésem előtt egy hónappal foglalta el pályázat útján elnyert hivatalát. És a szomszéd szobában régi felvételek digitalizálásával foglalkozó Robert Nahory, korábban fizikaprofesszor, aki rögtön elárulja, hogy nagyszülei és apja magyarok voltak. Az egyik nap megjelenik az intézet nagy tekintélyű, két éve nyugalmazott igazgatója, a 84 éves Dan Morgenstern zenetörténész, nyolc Grammy-díj tulajdonosa, akinek még fenntartják a szobáját. Bemutatnak neki, s amikor mondom, hogy Magyarországról érkeztem, egykori kedves barátja, Zoller Attila (1945 után Amerikába emigrált) gitáros nevét említi, aki pár éve távozott a földi világból.

74

Amerikai jazznapló

Az első hetet a honlap és diszkográfiák tanulmányozásával töltöm. Elképesztő mennyiségű információ és link, tematikus rendbe szedve. Veszek egy másfél terrabite-os hordozható külső merevlemezt, mindent azon fogok tárolni. CD-ket nem veszek, van elég az intézetben, különben sem tudnám haza vinni a súlykorlátozás miatt. Ugyanez a helyzet a könyvekkel. Otthon tele van a polcom, de ha mégis muszáj valamit beszerezni, akkor elektronikus formátumban. Már látszik, hogy annyi információhoz és kapcsolathoz jutok itt, amihez soha, senki Magyarországról. Segítőkész kollégák között vagyok, azzal foglalkozom, amit szeretek, és közel van Manhattan.

Szép az élet.

(Az iskolapadtól a koncertteremig) A Rutgers Egyetem három campusra épül, amelyek New Brusnswick, Newark és Camden városokban székelnek. A jazz ügyei nem egy helyre összpontosulnak, a zenészképzés helyszíne New Brunswick, a mesterképzést nyújtó jazzelméleti és -történeti tanszék, illetve az archívum Newarkban található. Henry Martin professzor ebben a szemeszterben Charlie Parkerről és Duke Ellingtonról tart kurzusokat. Neve ismerősen cseng, könyvtáramban megvan 1986ban kiadott „Enjoy Jazz” című munkája, ami bevezetés e zene elméletébe és gyakorlatába. Beülök néhány szemináriumára. A két és félóra alatt Parker felvételeit elemezik, Martin gyakran zongorán mutatja be a bebop úttörő szaxofonosának jellegzetes harmóniai és dallamfordulatait. A foglalkozáson tizenegy mesterképzéses hallgató vesz részt, a hangulat közvetlen, az elméletileg képzett diákok aktívan bekapcsolódnak a diskurzusba, kérdeznek és önálló véleményt is formálnak a hallottakról. És a gyakorlat? A Newarktól félórányi vonatútra fekvő New Brunswick-i tanszék big bandje féléves koncertjét adja a város pazar színháztermében. A Johnson and Duke Ellington Boulevard, Manhattan.

Johnson kozmetikai világcég székhelyeként A szerző felvétele ismert település jelentős magyar kolóniát és múzeumot mondhat magáénak. Az 1800 férőhelyes terembe mintegy kétszázan váltjuk meg a 20 dolláros belépőjegyet. A színpadon minden a helyén, a díszlet a háttérre vetített, csillogó égbolt. A tanszék művészeti vezetője, Conrad Herwig harsonás visszafogott, tiszteletteljes modorban konferálja a műsort. Gershwin Ain’t Necessarily So című örökzöldjével kezdenek, de ez az első és utolsó hagyományos standard, a többi, sokszor bonyolult kompozíció kortárs, a tanszékhez kötődő muzsikusoktól származik. Kiművelt hangzáskép, pontos együttes játék. Aztán színpadra lép és végig bent marad az est szólistája, az egykori növendék, a kortárs amerikai jazz egyik legjobb trombitása, Randy Brecker. Kreativitása, professzionalizmusa magasba emeli az estet.

Néhány szám erejéig a tanári kar is hozzájárul a koncert sikeréhez. Nem akármilyen nevek, még ha otthon kevésbé ismerősen csengenek is: Joe Magnarelli (trombita), Conrad Herwig (harsona), Ralph Bowen (szaxofon), Bill O’Connell (zongora), Vic

75

Turi Gábor

Juris (gitár), Kenny Davis (basszusgitár), Robby Ameen (dob). Együttest formálnak, mindenki tudja, de nem játssza túl a szerepét. Hangszerük mesterei, akiktől van mit tanulni a jazztanszakos hallgatóknak.

(Jazz itt és ott) Megtartom az intézet évadnyitó előadását A jazz Kelet-Európában a kommunizmus alatt és után címmel. Nyomasztó a felelősség: jazzről szólni a műfaj hazájában! Bár van otthonról hozott anyagom, napokig tart a felkészülés: történelmi és kulturális összefüggésekbe ágyazva, fényképekkel illusztrált power pointos anyaggal igyekszem áttekinteni a II. világháború óta eltelt időszak jazztörténetét, természetesen magyar szemszögből, a hangsúlyt a jellegzetesen magyaros vonulatra helyezve.

Az intézet Hungary elnevezésű vékony mappáját is felütöm hozzá. Kevés anyagot találok: néhány újságcikket az ötvenes évekből, a jazz akkori helyzetéről, majd a kultúrpolitika oldódásáról, aztán két önéletrajzot az 1956-ban Amerikába emigrált, nevet szerzett Szabó Gábor gitárosról.

Az estre meghívó invitálja az érdeklődőket: „Segítette-e a jazz a gondolkodás szabadságát ébren tartani a kommunista uralom alatt Kelet-Európában? A kommunista elnyomás ellenére a jazz, a „szabadság hangja” jazzkedvelők ezreinek szívéhez és füléhez talált utat, különböző földalatti tevékenységekben öltve testet. A jazz szabad szelleme intellektuális értelemben erősítette a rendszerrel szembeni ellenállást, ami a hírhedt vasfüggöny lebontásához vezetett. Az 1990-ben bekövetkezett politikai változás és szabadság új lehetőségeket nyitott meg a jazzközösség számára, ami az oktatás fejlődésében, a klub- és koncertélet fellendülésében nyilvánult meg. A keleteurópai jazz fejlődése szemléletesen megmutatkozik a tehetséges és magasan képzett muzsikusok növekvő számában, akik a politikai kontroll évtizedei után immár piaci körülmények között igyekeznek elismerést szerezni maguknak és a jazznek, mint egyedülálló művészi formának.”

Az előadást kedvezően fogadják, többen gratulálnak a végén. Amerikában keveset tudnak a földnek erről a tájáról, így teljesen új, méghozzá zenei szempontból jelentős területre nyitottam ablakot. Az itteni jazztudatnak nem része Kelet-Európa, e tekintetben revelációként hatottak a látottak-hallottak. Főként, hogy a zenét illetően igazán van mire büszkének lennünk. Legalább ez a pár ember más szemmel néz ezek után Magyarországra. Fel is kérnek, hogy az előadást tanulmány formájában írjam meg folyóiratuk számára.

A végén odalép hozzám egy baseball sapkát viselő hölgy. Nem ismerem fel, pe- Rhoda Scott orgonaművész, mint a Rutgers dig pár éve Debrecenben adott nagy sikerű Egyetem mesterszakos hallgatója. hangversenyt. Csak két nappal később tuA szerző felvétele

76

Amerikai jazznapló

dom meg, hogy Rhoda Scott orgonista, aki most mesterszakos hallgató a Rutgers jazztörténet- és elmélet tanszékén. Kíváncsi vagyok, hogy érett művészként miért ült be az iskolapadba. Azt válaszolja, keveset tud a jazz korábbi évtizedeiről. Később e-mailben keres meg: „Nagyon örülnék, ha elküldené az előadás anyagát, amit nagyon élveztem, és rendkívül érdekesnek tartottam. Jóllehet sokszor megfordultam Magyarországon a szóban forgó időszakban, szinte semmit nem tudtam a politikai és történelmi háttérről.”

Természetesen elküldöm neki az anyagot.

(Csillagok, csillagok) Újsághír: huszonhárom más tudományos és művészeti területről kiválasztott tehetséggel együtt 2013-ban a jazz műfajában Vijay Iyer zongorista-zeneszerző részesül a McArthur Alapítvány ’Genius Grant’ elnevezésű, 625 000 dolláros ösztöndíjában. Az indiai felmenőktől Amerikában született 41 éves muzsikus ezzel egy időben professzori kinevezést nyer a Harvard Egyetem zenei tanszékére.

Ennél magasabbra kevesen jutottak az amerikai jazzéletben. A Down Beat jazzmagazin kritikusai Historicity című albumát 2010-ben az év lemezének, őt 2012-ben az év muzsikusának választották. A díj bejelentését követően a Montclair Egyetemen 18 muzsikus közreműködésével mutatja be Open City (Nyílt város) című, csaknem kétórás szerzeményét. Egyórás buszozással jutok el a koncert helyszínére. A 2005ben átadott egyetemi kulturális központ nem csupán befogadó hely, hanem önálló produkciók megrendelésével segíti elő (!) új, elsősorban mozgásművészeti és zenei produkciók létrejöttét. Iyer zeneművét Teju Cole nigériai születésű amerikai író azonos című, díjnyertes regénye ihlette, amely egy pszichiáter szemével láttatja a vegyes lakosságú és kultúrájú New York mindennapjait. Szemelvények felolvasásával az író maga is részt vett a kompozíció megszólaltatásában.

Iyer sajátos fogalmakkal segíti értelmezni művét. A jazz helyett a ’kreatív zene’ meghatározást használja, a hierarchikus szerveződésű, lineáris vonalvezetésű, olykor bombasztikus előadási gyakorlatot megtestesítő big band elnevezés helyett a ’kreatív együttes’ kifejezést részesíti előnyben. A megszokott nagyzenekari hangzás helyébe a közös felelősséget, a kompozíció ciklikusan építkező elemeit, az egyéni és a kollektív kreativitást és új kifejező eszközök keresését állítja. A komponált részekbe iktatott improvizációkat nyitott rögtönzésekként tételezi, zenéjét az egyidejű történelmi áramlatok metszéspontjában születő aktusnak tartja. Az foglalkoztatja, lehet-e rögtönző muzsikusoknak úgy részt venniük a zenei folyamatban, hogy improvizált szólamaikból a szerző által elgondolt, közösen létrehozott alkotás szülessen meg.

Az indiai származású Vijay Iyer nem az egyetlen a mai amerikai jazz vezető muzsikusai között, aki játékában saját zenei hátterére (is) támaszkodik. A koncerten közreműködők etnikai összetétele (van köztük fehér, fekete, indiai, arab, perzsa), a klasszikus zenében, a jazzben és az indiai zenében használatos hangszerek jelenléte, a zenei utalások (köztük heavy metal és rap) sokfélesége soha nem hallott, totális zenében összegződik. A nagy amerikai kohóban a jazz új irányai érlelődnek.

77

Turi Gábor

(Hely, hely, hely) Gyakran utazom New Yorkba. Muzsikusokkal, a zeneipar embereivel találkozom, az estéket általában klubokban töltöm. Ezek az élő zene legfontosabb színterei.

Blue Note. A leghíresebbek egyike. Hosszan elnyúló tér, a színpad középütt, asztalok és székek egymásra zsúfolva. A belépő ezen az estén 25 dollár (de lehet 65 is), a bárban 15, a kötelező fogyasztás 10 dollár (egy kisüveg sör ára), az ételek 20-30 dollárba kerülnek. Üzemszerű működés, esténként két-három menet, mégsem rentábilis. Eric Harland, a kiváló dobos ünnepli harminchatodik születés­napját a barátaival. Mire bepréselem magam a színpad bal szélén kijelölt helyemre, a zenekar már játszik. Az előzetes alapján azt vártam volna, hogy oldott örömzenélés részese leszek, ehelyett kottából játszik az alkalmi kvintett: Chris Potter (tenorszaxofon), Nir Felber (elek­tromos gitár), Taylor Eigsti (zongora), Francois Mouton (bőgő) és Eric Harland (dob). Hosszasan kibontott, időnként romantikus hangzású kompozíciók terjedelmes impro­vizá­ci­ók­kal. A közönség figyelme érzékelhetően Potterre összpontosul, aki energikus és in­venciózus szólóival elkápráztatja a jelenlévőket. A kifinomult ütőhangszeres játékáról ismert Har­land keményen, kiszámíthatatlanul üti a dobokat, mintha düh és nem öröm mozgatná végtagjait.

Cornelia Street Café. A New York-i (fehér) értelmiségiek felkapott, konyhájáról is híres helye (10 dollár a belépő, 10 dollár a kötelező fogyasztás.) Fent zajlik az élet, kávézás, vacsorázás, ültetéses asztalfoglalással, a bejutáshoz utcai sorban állással. Lent a keskeny, hosszú pincében este 6-tól költészeti felolvasások, előadóestek, majd a pici színpad 9-től az improvizatív zenéé.

Mondhatnánk, hogy a jazzé, jóllehet a Reverse Blue együttes, amely alkalmi társulásból alakult formális csapattá (Mary Halvorson – gitár, Chris Speed – tenorszaxofon, klarinét, Eivind Opsvik – bőgő, Tomas Fujiwara – dob) sok tekintetben a meghatározás ellenében működik.

Kottában rögzített, kollektíven megszólaltatott, mégis improvizatívnak A Rivers Blue együttes koncert közben a Cornelia nevezett zene nagy összpontosíStreet Caféban. A szerző felvétele tással és intenzitással előadva. Az avantgárd kontextusokban sokat foglalkoztatott, kislányos alkatú Mary Halvorson formabontó játéka stimuláló hangkörnyezetet teremt társai, elsősorban Chris Speed időnként (f)elszabaduló rögtönzései számára. Közben asztalomnál egy fiatal francia látogató sült húst falatozik zsírban forgatott burgonyával, ügyelve arra, hogy a tányércsörgés ne zavarja meg a figyelmet.

Shapeshifter Lab. New Yorkban se szeri, se száma a nálunk (még) ismeretlen fiatal muzsikusoknak, akik igyekeznek helyet követelni maguknak a nap alatt. Nem könnyű a helyzetük, mert a közönség elsősorban az ismert nevekre vált jegyet, de akadnak klubok, amelyek vállalják a kockázatot, és a fiatal (vagy kevésbé jegyzett) tehetségek

78

Amerikai jazznapló

bemutatásával vannak jelen a város jazzéletében. A brooklyni Shapeshifter Lab két éve Matthew Garrison basszusgitáros és menedzsertársa, a koreai Fortune Sung kezdeményezésére jött létre egy irodahelyiségből. A környék nem éppen biztató, a jobb hírű Park Slope és a már felkapott Williamsburg negyed között vár a fellendülésre.

Az eldugott utcában található klub elsősorban a kísérletező, újat kereső muzsikusok bázisa. Joel Harrison gitáros és zeneszerző big bandje játszik alig több néző előtt, mint ahányan a színpadon ülnek. Izgalmas, hangzásában újszerű kompozíciók, jórészt ismeretlen, kitűnő erőkből álló társulat, amely a bevételt kapja tiszteletdíjként.

Ha nem volnának pályázatok, amelyek, mint Harrison esetében, lehetővé teszik a különféle projektek megvalósulását, CD-k felvételét és bemutatását, aligha színeznék ilyen koncertek az amerikai jazz arculatát.

Le Poisson Rouge. A manhattani pince ritkán ad helyet jazzkoncertnek, jóllehet egykor itt működött a híres Village Vanguard jazzklub. Gregory Porter énekes fellépése előtt száz méteres sor kígyózik a bejáratnál. A Blue Note lemezkiadó új sztárja jószerint teljesen elsötétített teremben lép színpadra, székek nincsenek, a műsort a tömeg állva hallgatja. A védjegyként állát is átfogó simléderes sapkát viselő énekes igazolja hírnevét: a blues, a rhythm and blues és a jazz határmezsgyéjén mozgó repertoárja, erős baritonhangja, közvetlen előadói magatartása és humora magasba röpíti az amúgy is felfokozott várakozás lázában égő közönség hangulatát. Három fúvóssal felálló, kiváló szólistákból álló együttese ugyancsak kiveszi részét a sikerből. Előadók és a közönség önfeledt ünneplésbe torkolló, a fekete templomi szertartásokat idéző együttléte ez, ami szabályozott körülmények között aligha jöhetne létre.

(Vacsora hálaadás napján) A 152. utca, a St. Nicholas és az Amsterdam Avenue között. Ez már az igazi Harlem. Andreas Scherrer, az Ausztriából tíz éve áttelepült impresszárió és felesége, Judith Insell fekete brácsaművész lakása. Kívülről impozáns bérház, negyedik emelet, szűk lépcsőház, szintenként négy ajtó, lift nincs. Bent hoszszú, nagyon keskeny folyosó, amiből balra a szobák és a terek nyílnak. Velem szinte egy időben érkezik egy idős, vékony, ismerősnek tűnő fekete ember, akiről utóbb kiderül, hogy Charles Gayle avantgárd szaxofonos. Bemegyünk a nappaliba, ahol a jazztörténet élő legendájával, a 86 éves Lee Konitz szaxofonossal és George Schuller dobossal találkozunk.

Ez aztán a meglepetés. Andreas nem jelezte, hogy kik vesznek még részt az ünnepi összejövetelen. Lee és George a TV előtt ülnek; a hálaadás napi, híres Macy’s parádét ismétlik sok popsztárral, akik bőszen tátognak a zenére. Egyébként un. „small talk” folyik, néhányszor engem is kérdeznek, hogy honnan va- Charles Gayle, Lee Konitz és Turi Gábor hálaadás napi vacsorán Harlemben gyok, mit csinálok stb. Az elkerülhe-

79

Turi Gábor

tetlen baseball témánál szóba jön, hogy Magyarország melyik sportágban kiemelkedő.

Sorolom az olimpiai érmeket. Jó érzés tudni, hogy ebben leköröztük Ausztriát.

Hamar kiderül, hogy a két szaxofonos nem ismeri egymást. Lee szóba hozza az alkoholt, mármint, hogy Gayle, mint oly sok jazzmuzsikus, rabja volt-e valamikor, mivel most narancslevet iszik, de ő azt válaszolja, hogy soha. Nem érzett rá a bor ízére, néha iszik egy kis sört, mert az lazább ital. Lee megjegyezi, hogy ő sem tartozik az ivók közé.

A sültekhez persze kér egy kis vörös bort, amit a házigazda szívesen teljesít osztrák készletéből. Valahogy szóba kerül Woody Allen is, aki heti rendszerességgel játszik dixieland jazzt egy hotelban, és mint hírlik, naponta két órát gyakorol a klarinéton. Erre Lee megjegyezi: nem emlékszik, hogy mikor foglalkozott ennyit a hangszerével.

Közben a vendéglátók sütnek-főznek, az estebéd 5 órára lesz kész. Tányérjaival mindenki a konyhába vándorol, hogy a bőséges kínálatból válasszon. Pulyka, sonka, sült hús, sajtos makaróni, krumplipüré (mennyire emelkedettebben hangzik: smashed potato!), szószok. Leülünk vacsorázni. Mindenki túl sokat szedett, mire Andreas közli: hálaadáskor ez már csak így van, nem kell mindent elfogyasztani. Egy idő után Lee feláll, hogy tüzel a belseje, a nappaliban lepihen, és pár percre elalszik. Vannak muzsikusok, akik nem feltétlenül törekszenek arra, hogy tájékozottak legyenek a világ minden dolgáról. Élik a maguk életét, amit zenéjük tölt ki, miközben millió esemény zajlik körülöttük. De ez így van rendjén, ha másra figyelnének, nem születnének eredeti és egyedi megnyilvánulások a Földön.

Búcsúzáskor fénykép készül Lee-vel, aki kijelenti, hogy nem szereti a vakuzást.

Javaslom, tegye fel a napszemüvegét, amit addig azért viselt, mert a rendeset otthon felejtette. Úgy tesz, én pedig kisimítom kissé megtekeredett nadrágtartóját.

(A vidék hangja) A zsúfolt, zajos, lüktető New York után éles kontraszt Saint Louis tágas, kihalt utcáinak, parkjainak és elegáns kertvárosi villáinak a látványa. A milliós város nem tartozik a kontinensnyi ország jazz-szempontból meghatározó települései közé, de jó pár éve jazzkedvelők kezdeményezésére létrejött a Jazz Saint Louis nevű nonprofit egyesület, amely őrzi a lángot, működteti a Jazz at the Bistro nevű, országos rangú klubot, és többek között oktatási programokat is szervez. A galériás, igényes kialakítású, szemmel láthatóan elsősorban (fehér) középosztálybeliek által kedvelt klubban ezen a héten Pat Martino gitáros triója játszik esténként két műsort.

Az egyesület vezetőségének egyik tagja, Richard McDonnell nyugalmazott üzletemberként az ismert MaxJazz lemezkiadó tulajdonosa. Együtt hallgatjuk az összeszokott trió lendületes játékát, a szünetben pedig a város jazzéletéről és a lemezkiadás helyzetéről beszélgetünk. Van étel- és italszolgáltatás, McDonnell úr azonban magával hozta kedvenc – mint elárulja, háromdolláros – vörösborát, amit jóízűen el is fogyaszt az este során. Közben azért elmeséli, hogy a lemezkiadást hobbiból űzi, az ország különböző városaiban élő művészeket maga választja ki, a felvételeket többnyire New Yorkban rögzítik, az ízléses borítók tervezője Chicagóban él – ilyen szempontból tehát mellékes, hogy a kiadó székhelye éppen St. Louis.

A jazzklubtól jó nagy ugrás a Saint Louis-i Broadway, de megéri a fáradságot, ugyanis két blues-klub is várja a vendégeket. A BB’s Jazz, Blues and Soup modern,

80

Amerikai jazznapló

hosszú téglaépület, a vele szemben elhelyezkedő, viseltes Beale on Broadway faházat azonban mintha a vadnyugati filmekből telepítették volna ide. Nem koncerttermekről van szó, a helyi idegenforgalmi kiadványokban kiemelten ajánlott létesítmények igazában véve bárok (ez jobban is hangzik, mint a blues-kocsma), ahol minden este élő zene szól. Ingázunk a két épület között, a hangulat mindkét helyen fergetegesen alakul, amiben persze a helyi főzésű söröknek (egykor St. Louis volt az amerikai sörfőzés központja) komoly szerepük van.

A Beale-ben a 65 éves Ronald Johnson énekes és együttese, a BB’s-ben egy fiatal blues-funky csapat, majd a 74 éves David Dee énekes-gitáros szórakoztatja a közönséget. Egyik sem tisztán blues-programmal: Johnson műsora elsősorban 60’s évekbeli soul számokból áll, és Dee is különböző irányokba kalandozik. Néhány számban fiatal énekesnők csatlakoznak hozzá, akik úgy adják elő Aretha Franklin dalait, mint maga a soul királynője. Itt ilyen az élő zenei hagyomány. A Beale szűkös színpadán Ronald Johnson-t hattagú együttes kíséri, hajnali háromig kotta nélkül játsszák a precíz hangszereléseket. Csak az énekes és a dobos hivatásos zenész közülük. A két idősebb fúvós, a sötét szemüveget viselő, rezzenéstelen arcú trombitás civilben ügyész, a szaxofonos ügyvéd. A BB’s-ben a nagykarimájú bőrkalapban és hosszú bőrkabátban pengető David Dee áll a reflektorfényben: kevés hangot játszik, de azt úgy, hogy mindegyik súlyt, jelentőséget kap. Ilyen a blues és a soul, amikor tiszta forrásból, saját közegében szólal meg.

Ez a közeg helyi emberekből áll; feketék és fehérek söröznek egymás mellett békésen, a zene és a társaság miatt látogatják a klubokat, hogy élvezzék az életet, együtt énekeljenek a fellépőkkel, olykor táncra perdüljenek – a tiszta források pedig üdvözlik őket, két szám között tréfálkozva szólnak hozzájuk, a szünetekben a bárpultnál megtárgyalják velük az élet fontos dolgait. A szárnyaló zene és az oldott légkör miatt a messziről jött utazó is feloldódik a hangulatban, s amikor hajnaltájt kilép az utcára és felnéz a csillagos égre, felsóhajt: bárcsak otthon is ilyen feeling jegyében telnének a hétvégék, de legalább minden harmadik.

(Egy magyar Amerikában) Gardony. Jól kimondható vezetéknév, ékezet nélkül, persze a hangsúly az angol nyelvnek megfelelően a második szótagra esik. Ahogy legutóbbi lemezének kritikusa megjegyezte: a nagyobb elismertséget érdemelő muzsikusok fajtájából. Lemezkiadója, a Sunnyside Records tulajdonosa New Yorkban megemlíti, hogy magyar művész is szerepel a listájukon. Őt tehát magyarként tartják számon, miközben Gárdonyi László véglegesen elcserélte hazáját.

Gárdonyi László, a Berklee College of Music zongora professzora bostoni otthonában. A szerző felvétele

81

Turi Gábor

Még a ’80-as évekből ismerem, amikor Lakatos Antallal a Bacillus együttesben játszott. Amerikában egymillió muzsikus van, Gárdonyi László esélye egy volt a tízezerhez, hogy önálló karriert fusson be. Sikerült. A hetedik CD-je jelent meg a Sunnyside kiadónál; legutóbbi, Clarity című szóló albumát is kedvezően értékelték az amerikai szaklapok. Harminc éve él Bostonban, a leghíresebb amerikai jazzképző intézmény, a Berklee College of Music zongora professzora. Szerdától péntekig 18 órában tanít.

Az intézménynek 4300 hallgatója van a világ minden részéről. Az utóbbi években több magyar diák (Oláh Tzumo Árpád, Bacsó Kristóf, Németh Ferenc, Czirják Csaba) végzett itt. Egy kivétellel mindannyian haza tértek a diploma megszerzése után.

Eleinte furcsának tartom, hogy Laci a feleségével hol angolul, hol magyarul beszél, de be kell látni, hogy annak, aki hosszú évek óta más közegben él, könnyebb az adott ország nyelvén megszólalnia. Egész napját a messziről jött magyarra szánja, körbe visz a hangulatos, civilizált városban, bejárjuk a főiskola épületeit, büszkén mutatja tanszéki szobáját és az oktatásban használt kottatárát. Szülei meghaltak, ritkán utazik haza. Már ez az otthona.

(Treme, gumbo, kreol, jazz) Amerikában nincs New Orleanshoz hasonló, vegyes etnikai összetételű és vibráló kultúrájú város: a jazz mellett számtalan más műfaj (blues, rhythm and blues, cajun, zydeco) honosodott meg a Mississippi deltájában.

A New Orleans-i jazz funkciója jelentősen különbözik a modern jazz szerepétől: elsősorban érzelmi hatásra törekszik; célja nem „műalkotás” létrehozása, hanem az, hogy a muzsikusok és a hallgatók egyaránt jól érezzék magukat a zenélés közben. A városban tartja magát a nézet, hogy a magas kultúra elismertségére aspiráló, intellektuálissá vált modern jazz bázisa azért szűkült be, mert elveszítette korábbi, bensőséges, ritmusával fizikai hatást gyakorló kapcsolatát a közönséggel.

A jazz kialakulásában fontos szerepet játszottak a fúvós- vagy menetzenekarok. Ez a népzeneinek tekinthető vonulat ma is New Orleans kultúrájának szerves része, többek között a híressé vált jazztemetésekhez kapcsolódva él tovább. A formációt hét-kilenc muzsikus alkotja, trombita, harsona, szaxofon, basszusként a behemót souzafon (ami hajlított tuba), továbbá pergő- és lábdob. Arra, hogy ez a két ütőhangszer miért külön van jelen, egyszerű a válasz: mert együtt nehéz volna őket cipelni. De mindenki úgy tartja, a brass band lelke és meghatározója a ritmus, jóllehet a dobosokról ritkán szól a fáma.

A Treme városrészről elnevezett brass band fesztivált először 2012-ben rendezték meg. A nem éppen közbiztonságáról híres negyed a HBO hasonló című folytatásos tévésorozata révén vált világszerte ismertté. New Orleansban számtalan hely őrzi a neves jazzmuzsikusok emlékét. A Louis Armstrong parkban felállított színpad, a többnyire képző- és iparművészeti alkotásokat kínáló kirakodó sátrak, az étel-és italkimérések mind azt szolgálják, hogy a közönség jól szórakozzon és kedvére fogyasszon. A hangulatról az egymást váltó, fergeteges zenét produkáló rezesbandák gondoskodnak. Többen táncra perdülnek.

Az utolsó hangok után a Francia Negyed felé veszem az irányt. A turisták által leginkább látogatott, egyre csiricsárébb és ízléstelenebb Bourbon utca egyik háza előtt fiatal zenekar fújja elképesztő energiával. Körülöttük senki nem marad mozdulatlan,

82

Amerikai jazznapló

csak úgy potyognak a dollárok a kihelyezett vödrökbe. Fekete és fehér muzsikusokból álló, vegyes társaság, és miközben ámulva hallgatom spontán játékukat, megerősödik bennem az érzés: ha ilyen zenekarok járják az egykori bölcsőhely utcáit, akkor nincs ok aggódni a jazz jövője miatt.

Pályázati felhívás

A Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára, a Jósa András Múzeum, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Honismereti Egye-sület, valamint a Nyíregyházi Főiskola Történettudományi és Filozófiai Intézetének Történettudományi Intézeti Tanszéke helytörténeti pályázatot hirdet „Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és történelmi vármegyéi (Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Ung) múltjának történetéből” címmel.

Javasolt témáink: 1. Falusi, városi iskolák, egyházközségek, kulturális, szabadidős és karitatív tevékenységet folytató egyesületek, társaságok és intézmények (könyvtárak, mozik), valamint üzemek, téeszek története, továbbá jeles személyek életrajza.

2. Emlékek a vármegyék életéből – fényképek, képeslapok, régi újságok, személyes iratok és emlékek alapján.

3. Első világháború és megyénk – fotók, naplók, levelek és a hozzájuk fűződő emlékek alapján.

4. Családom sorsa az 1950–60-as években – visszaemlékezések a diktatúra éveire, a tsz-szervezésekre.

5. Honkeresők a 20. században – emigránsok emlékei.

6. A rendszerváltás időszakának személyes emlékei.

7. Holokauszt emlékei településemen.

8. Helyi specialitások, szellemi, természeti és épített értékek településemen.

Szívesen fogadjuk a határon túlról érkező pályaműveket is.

Pályázni 10–30 oldal terjedelmű, géppel írt (A/4-es lap, 1,5 sortáv, Times New Roman 12-es betűnagyság), nyomtatásban meg nem jelent dolgozattal lehet. A pályaműnek tartalmaznia kell a felhasznált irodalmat és a források lelőhelyét.

Felhívjuk Tisztelt Pályázóink figyelmét arra, hogy csak a kiírásnak tartalmi és alaki szempontból is megfelelő dolgozatokat fogadunk el! Kérjük a pályamunkán feltüntetni a pályázó nevét és elérhetőségét (levelezési cím, e-mail, telefon).

Pályadíjak: 1. díj: 35 000 Ft, 2. díj: 30 000 Ft, 3. díj: 25 000 Ft. A pályaműveket 2014. augusztus 22-ig nyomtatott formában postai úton kérjük eljuttatni a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárába (4400 Nyíregyháza, Széchenyi u. 4. sz.). Bővebb információt az érdeklődők ugyanitt kaphatnak (tel.: 06/42-414-313, e-mail: kocsis@szabarchiv.hu).

A kocsis@szabarchiv.hu címre elektronikus formában is megküldött pályamunkákat honlapunkon (www.szabarchiv.hu) közzétesszük.

A pályázatok értékelése és az ünnepélyes díjkiosztás 2014. szeptember 18-án, a XXI. Szabolcs-szatmár-beregi Nemzetközi Levéltári Napokon lesz.

83

interjú

Babosi László

A Koportostól A torcellói Krisztusig

Beszélgetés Balázs József író özvegyével, Balázsné Fodor Katalinnal 2014. március 19-én lett volna hetvenéves a vitkai születésű Balázs József író, aki az 1970-es évek derekán egymás után megjelenő kisregényeivel szinte berobbant a magyar irodalomba. A Koportos, a Magyarok és a Fábián Bálint találkozása Istennel nemcsak könyvben arattak megérdemelt sikert, hanem a belőlük készített kiváló filmek is öregbítették az író hírnevét. Az évforduló apropóján kértük meg Balázs Józsefné Fodor Katalint, hogy elevenítse fel emlékeit Balázs Józsefről.

– Tisztelt Katalin asszony, hogy ismerkedtek meg Balázs Józseffel?

– 1963-ban kezdtem az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-népművelés szakára járni, Jóska meg 1964-ben magyar-történelemre. 1966ban, egy szép áprilisi napon fel kellett volna menBalázsné Fodor Katalin nem a Népművelési Intézet könyvtárába, de nem volt kedvem egyedül menni. Eszembe jutott, hogy kedves csoporttársamnak, Balla Gábor Tamásnak szintén könyvtározni kellene, s ezért bementem hozzá az Egyetemi Színpadra. Arra gondoltam, hátha el tudom csalni, és akkor legalább nem egyedül megyek az Intézetbe. Tamás éppen egy filmet vágott, s vele volt Balázs Jóska is. Innen kezdődött a közös históriánk. Én 1968-ban, Jóska pedig a következő év nyarán szerezte meg a diplomáját, augusztus 14-én összeházasodtunk, s pontosan tizenkét évvel később, 1981. augusztus 15-én született meg Kata lányunk.

– Milyen volt a családi háttere Balázs Józsefnek?

– Jóska a szabolcs-szatmár-beregi Vitkán született, felmenői mindkét oldalról szegényparasztok, de az édesapja már kiemelkedett ebből a környezetből, mert vasutas

84

A Koportostól A torcellói Krisztusig. Balázs József íróról

lett. Anyósom a háztartást vezette és nevelte a gyerekeket. Jóska édesapja erőteljesen támogatta, hogy gyerekei olvassanak és tanuljanak. Ez azért is volt jelentős gesztus részéről, mert abban a környezetben nem volt teljesen megszokott, ha egy parasztgyerek mindenáron olvasni akart. Az rendben van, hogy tovább akar tanulni szakmunkásnak, vagy aminek közvetlen haszna van, de az nem, hogy a legnagyobb dologidőben ül az árokparton és olvasgat. Ezt azért említem, mert Jóska nyaranta kint ült a vitkai árokparton könyvvel a kezében, egyszer valaki elhúzott mellette szekérrel, ostorral rávágott és rászólt, hogy mit lopja itt a napot. Ez a történet nagyon benne maradt, gyakran elmondta, hogy így reagáltak a mániákus könyvszeretetére. Persze a falusi értelmiség másképp gondolkodott. Jóska egyik barátjának, Gálffy Istvánnak az édesapja volt a falu orvosa. Szerette Jóskát, s mindig példaképül állította fiának a tanulásban. Istvánt ugyanis a tanulás kevésbé izgatta, focizni szeretett. Gálffyékkal Jóska nagyon jóban volt, sok könyvet kapott tőlük kölcsön. De igyekezett gyarapítani a könyvtárát is. Az egyik környékbeli tanyán korábban olvasókör működött, a megszűnése után pedig rengeteg könyv maradt az épületben. Jóska zsákkal hordta haza a könyveket, a rémtörténettől kezdve a szépirodalomig, s olvasta őket válogatás nélkül.

Amikor megismerkedtünk, teljesen elhűltem a tájékozottságán.

– Miket olvasott?

– Mindent, ami felkeltette az érdeklődését. Például Carduccit. Én addig szinte a nevét sem hallottam, pedig a szüleim igen komoly könyvtárral rendelkeztek. Ugyanakkor nyilván voltak olyan szerzők, akikről lehetőségei miatt nem tudhatott, viszont Pestre, majd az egyetemre kerülése után nagyon módszeresen képezte magát. Baráti körünkből később többen kérték, hogy beszélgessen fiatalokkal, s irányítsa őket, mit kell olvasni. Ő ezt nagyon komolyan vette. Ha később valaki odaadott neki egy írást véleményezésre, s nem találta jónak, azt mondta, hogy édes öregem, olvass még ezt vagy azt hozzá.

Egyébként a sógorom nagyon sok szakmát megtanult. Jóska szerint tanulhatott volna mérnöknek, de ő maradt a szakmája magas szintű művelésénél.

– Ön milyen családból származik?

– Egyik dédapám a faluban ún. törvénybíró volt. Apai nagyszüleim rendkívül szorgalmas és értelmes parasztemberek voltak. Nyolc gyerekük született. Ügyesen gazdálkodtak, és taníttatták a gyerekeiket. Kocsmát működtettek, s földjük, erdőjük volt Cigándon. 1945 után természetesen kulákok lettek, így is bántak velük. Egyik nagybátyám jogász lett, keresztapám, a legidősebb gyerek, otthon maradt, övé lett a gazdaság, szabadidejében gyönyörűen cimbalmozott. Apám szerint más körülmények között neki a Zeneakadémián lett volna a helye. Édesanyám szepesi szász polgárok és felvidéki kisnemesi-polgári felmenők leszármazottja. Anyám, apám magyar-történelem szakos tanárként a szegedi egyetemen végeztek. Édesapám, Fodor József, Sík Sándor belső hallgatói köréhez tartozott. A háború alatt katona volt, s mivel anyám kívül maradt a budapesti ostromgyűrűn, apám magával vihette várandós feleségét, amikor a magyar hadsereget nyugatra vitték. Ezért én Bajorországban születtem meg.

85

Babosi László

Hazajövetelünk után apám Szarvasra került, a tanítóképzőbe, aminek később igazgatója lett. Hamarosan anyám is állást kapott Szarvason, így ott maradtunk tizennyolc évre. Amikor harmadikos gimnazista voltam, apu Budapesten a Népművelési Intézet Elméleti Osztályának vezetője lett. 1963-ban leérettségiztem Szarvason a gimnáziumban, utána felköltöztünk a fővárosba. Engem rögtön felvettek az ELTE-re.

– Balázs József hogy került az egyetemre?

– Jóska mindig filmes akart lenni, de egy családi legenda szerint felmerült benne az orvosi pálya gondolata is. Az, hogy felvételizett-e a debreceni orvosi karra, sosem derült ki számomra. 1962-ben az érettségije és a sikertelen színművészetis felvételije után feljött Pestre a Zamat gyárba dolgozni. Csinálták a sütőport és a vaníliás cukrot. A Munkás utcában lakott két unokabátyjával együtt egy öregasszonynál. 1963-ban halt meg az édesapja, éppen amikor felvételi időszak volt. 1964-ben a Színművészeti Főiskola mellett felvételizett az ELTE magyar-történelem szakára is. Tolnai Gábor irodalomtörténész volt az egyik felvételi vizsgáztató. Jóska nem számított rá, hogy felveszik, ő igazán a Színművészeti Főiskola rendező szakára szeretett volna járni. Tolnai ragaszkodott hozzá, hogy őt fel kell venni. Ezt valaki megsúgta Jóskának a bizottságból. A szóbelin állítólag olyat produkált, amitől a bizottság „elájult”. Jóska ugyanis fizikai munkája mellett rengeteget járt színházba, s akkor éppen Füst Milán Boldogtalanok című darabját nézte meg, és erről mondott véleményt. Másodéves korában felvették az Eötvös Kollégiumba, addig az öreg néninél lakott albérletben.

– Akkor is a majdani szellemi elit tagjait vették fel oda?

– Hivatalosan nem, félhivatalosan viszont igen. Istenem, Jóska mennyit emlegette, hogy milyen nagy szó volt az, amikor a nagy tekintéllyel bíró felsőbb éves Kósa László és Gereben Ferenc azt mondta neki, hogy most már bejárhatsz a szobánkba beszélgetni. Később, amikor Feri olvasásszociológus lett, rengeteg különmunkát adott nekünk, abból egészítettük ki a fizetésünket. Jóska évfolyamába járt Bíró Zoltán, Bakos István, Péterffy András és sok más vezető értelmiségivé vált fiatal. „Sűrű” évfolyam volt.

– Balázs József foglalkozott az egyetemi évek alatt írással?

– Nem, csak amatőr filmjeihez írt forgatókönyveket. Ő nem írónak készült, hanem – amint említettem – filmesnek. Az ELTE amatőrfilm-klubját akkor Kárpáti György filmrendező vezette, aki eredetileg fogorvos volt. Akkoriban az Egyetemi Színpad meghatározó figurái között jelen voltak a filmtörténettel, filmelmélettel foglalkozó Förgeteg Balázs, Szabó Balázs, Karafiáth (Szekfű) András és mások. Ők napi kapcsolatban álltak a fiatal filmes generációval is. Forgalmazásuk előtt bemutatták az összes magyar filmet, azokat is, amiket a hatalom átmenetileg vagy véglegesen betiltott, pl. ott láttam Kósa Ferenc Tízezer napját és a filmtörténet összes jelentős darabját a régiektől a kortárs alkotókig. Soha életemben nem felejtem el a Nap végét Bergmantól. Fellinit, Antonionit, Buñuelt, mindenkit láttunk, akit lehetett. Ez na-

86

A Koportostól A torcellói Krisztusig. Balázs József íróról

gyon nagy élményt jelentett. És ott voltak, akik később a filmeket csinálták. Péterffy András, Kardos Ferenc, Jeles András, Bódy Gábor. Az amatőr filmesek között sokan orvosnak tanultak, és Jóska nagyon jó kapcsolatot ápolt velük. Ezek annyira éltek, hogy amikor beteg lett, és fölmerült a vesetranszplantáció, több amatőr filmes orvos barátja próbált neki segíteni. Benne volt az Amatőrfilm szerkesztőségében is. Bár Jóska úgy emlékezett és nyilatkozott, de valójában nem ők hozták létre, nem ők alapították ezt a folyóiratot, mert ez már korábban is létezett. Több szálon futott ez a mozgalom, ők csak az egyik szálat képviselték.

Az Egy kis séta című filmjének forgatásán magam is jelen lehettem. A film egy cigánygyerek délutánját mutatja be. Vitkán vette fel a nagynénje házánál, ami előtt egy kerekes kút állt. A gyereknek erre kellett ráhasalnia. Jól emlékszem, ahogy instruálta a gyereket. Kérdeztem tőle, hogy miért ez a címe? Gondolj Adyra – mondta. Ezzel párhuzamosan már dolgozott a Koportoson, mint filmen. Emlékszem, mennyire izgatta őt egy idős cigányember sorsa. Egyébként Vitkán kevés cigány élt. A falu szélén laktak, és nem voltak konfliktusaik a magyarokkal.

– A filmlexikon szerint Balázs József statisztaként szerepelt néhány filmben.

– Igen, volt ilyen ambíciója is, s nem csak statisztaként. Kárpáti Gyuri Hattyúnóta (1969) című filmjében, amelyben a rendőrt Jóska játszotta, frenetikus sikert aratott.

Ha megnéztük, mindig jókat nevettünk rajta. Ez voltaképpen egy közismert vicc megfilmesítése. Ezekkel a filmes játékaival, a szereplési vágyával talán lehetett volna valamit kezdeni. De a lényeg az, hogy gyerekkora óta a film izgatta. Amikor csak lehetett, filmeket nézett. Egyszer az apját elcipelte valami orosz filmre a vitkai moziba, és apósom teljesen kikelt magából, hogy nem volt neki elég az oroszokból, még itt is azt kell néznie.

– Sajnálta, hogy többszöri próbálkozása ellenére sem vették fel a rendezői szakra?

– Igen, ő mindig játékfilmet akart rendezni, s nagyon fájt neki, hogy soha nem próbálhatta ki magát. Amikor Bereményi Géza az 1980-as években elkezdett filmeket rendezni – ő sem járt a rendezői szakra –, akkor mondta Jóska, hogy talán ő is kaphatna ilyen lehetőséget.

– Hogy alakult a sorsuk az egyetem elvégzése után?

– Én a Kassák Klub első igazgatója lettem 1968–69-ben, majd a Nemzetközi Előkészítő Intézetben (a mai Balassi Intézet elődje) könyvtároskodtam és tanítottam, s 1971-től jöttem vissza az egyetemre nyelvészetet tanítani. Jóska viszont bennmaradt dolgozni az egyetemen, a tanulmányi osztályon, de az maga a pokol volt neki. Aktakukacként indexeket rendezgetett, nagyon szenvedett tőle, de hát el kellett kezdeni az életet. Rövid ideig népművelt ő is: az V. kerületi tanács valamilyen klubjának volt az igazgatója. A legnagyobb problémát az jelentette, hogy ott kellett lennie állandóan, még hétvégén is. Ezt sem bírta sokáig. Végül 1970 elején apám egyik barátja révén került egy akkor induló üzemi laphoz, a Magyar Papírhoz újságírónak. Ez akkoriban nagy szó volt, nem könnyen lehetett bejutni még egy üzemi laphoz sem.

87

Babosi László

– Szerette az újságíróskodást, vagy csak kényszerű kötelességnek tartotta?

– Néhány évig igen, és szépen belejött az írásba. Az íráskészsége eredendően megvolt hozzá, hiszen már a mátészalkai gimnáziumban is írta és szerkesztette a diáklapot. A kötelező penzumok mellett elkezdte írni a tárcanovelláit, amelyeket érdemes lenne összegyűjteni s kiadni, mert vannak köztük nagyon jó kis írások. Pl. a Varjú gőzfürdőben. Ezeket Kósa Csaba közölte az Esti Hírlapban. Jó szerkesztőség alakult meg fiatal, de már országos hírű írókból, költőkből. Állásban kezdetben még csak Bella István és Vathy Zsuzsa volt, de nagyon sokan külsőztek, vagy akár csak beszélgetni, sakkozni jártak be a szerkesztőségbe. A főszerkesztőjük Hajtun József volt, egy nagyon jóindulatú káder, aki az esetek 80%-ban belátta, hogy hagyni kell ezeket a fiúkat, lányokat dolgozni. Mondott ugyan egetverő ostobaságokat is, és volt néha jajgatás, hogy ezt ne közöljétek, nehogy baj legyen belőle a felsőbb vezetésnél, de a szellemi színvonalkülönbség ellenére is megvoltak vele. Nem érezték rosszul magukat a lapnál. Megírták, amit kellett, s utána a maguk dolgaival foglalkoztak. Olyan szempontból is hasznára vált az újságíróság, hogy rengeteg emberrel ismerkedett meg.

Persze néhány dologtól a hideg rázta ki. Pl. május elsején ki kellett menni a központi felvonulásra riportot készíteni. Valaki meglátta, s rászólt, hogy ne lófráljon ott feleslegesen, és a kezébe nyomott egy táblát, amire Petőfi képét festették fel. Hol letette, hol vitte, s közben mások azt mondták neki, hogy három Marxot adnának érte cserébe, de nem adta, hazahozta, s még évekig őriztük.

– Mikor kezdte el írni a regényeit?

– Amikor beleszokott az újságírói létbe, akkor vette a bátorságot, hogy elkezdjen szépirodalmat írni. 1973 körül már dolgozott a Koportoson, mint regényen. Amikor elkészült vele, bevitte több szerkesztőségbe és kiadóhoz. Az egyik azt mondta, hogy cigánytémában olyan nagy nevek írtak már, hogy egy kezdő labdába se rúghat. A Magvetőnél pedig azzal dobták vissza, hogy milyen igénytelen sárga papírra gépelte.

Végül Bella Pista elküldte Raffai Saroltának, aki a Forrás egyik szerkesztőjeként dolgozott, s ők vállalták a közreadást. Ahogy megjelent az 1975/1-es számban, abban a pillanatban megindult minden. Jóska belépett az irodalomba. Akkor már kérték tőle a kéziratot a szerkesztők. A Koportos után kész volt a Magyarok című regénye és a Fábián Bálint találkozása Istennel, és mindhárom gyorsan megjelent könyvben nagy sikert aratva. Utána következett Az ártatlan, majd a Szeretők és szerelmesek, és elkezdődött a filmadaptációk sora is Fábri Zoltán, Gyarmathy Lívia rendezéseiben.

– A Magyar Papírt hamarosan otthagyta.

– Néhány év után új embereket hoztak be a szerkesztőségébe, és a régiek elkezdtek másfelé kacsingatni. Az irodalmi sikerek is arra sarkallták Jóskát, hogy ha tud, akkor váltson. 1976-tól átmehetett a Filmgyárba dramaturgnak, a Bacsó Péter vezette Dialóg Stúdióba. Attól kezdve egészen más világ kezdődött számára. Forgatókönyveket olvasott állandóan, forgatókönyveket, dialógokat és szépirodalmat – regényt, novellát, színjátékot – írt. Egyébként korábban ide is vitt be valamilyen forgatókönyvet, de választ ugyanúgy nem kapott, mint a Koportosra.

88

A Koportostól A torcellói Krisztusig. Balázs József íróról

– Nem érezte úgy, hogy saját alkotói energiáit veszi el ez a munka?

– Nem, de persze voltak kellemetlen feladatai. Pl. a Hosszú vágta című amerikaimagyar koprodukcióban forgatott film. Egy fölkapott hollywoodi forgatókönyvíró borzasztóan rossz könyvét kellett átírnia Gábor Pállal. Az amerikai filmes az Átrium szállodában lakott, oda jártak be Jóskáék dolgozni. Ez nagyon kikészítette. És hát volt olyan eset, hogy meg kellett mondani a rendezőnek, hogy ez a forgatókönyv rossz. Amikor hazajött, mindig beszámolt a napjáról, s gyakran mondta, hogy na, milyen rossz film lesz majd ebből a forgatókönyvből.

– Hogyan írta a szépirodalmi műveit?

– Amikor bementem a szobájába, feküdt az ágyon és nézte a plafont, már tudtam, hogy valami készül. Majd elkezdődött a járkálás, s közben a töprengés. Soha nem úgy írt, hogy elkezdett valamit és napi rendszerességgel hozzáírta a kötelező penzumot, hanem egyszerre megcsinálta, kigondolta, átélte a teljes történetet, leírta, majd pihentette, s utána többször átdolgozta a szöveget.

– Tehát szüksége volt az intuícióra, az ihletre.

– Igen. Először kézírásos változatot, skiccet csinált, amit csak ő tudott elolvasni, mert rettenetesen rondán írt. Abból látszott, hogy mennyit variálgatott rajta, s annak alapján viharos gyorsasággal megírta a szöveget. Volt úgy, hogy 2–3 napig nem is csinált semmi mást, csak írt, persze valamit evett, valamit aludt. Az első változatot bevágta a fiókba. Hadd érjen még, majd megkért, hogy olvassam el. Mi a véleményem?

Jó, nem jó. Nyelvész lévén kijavítottam a helyesírási hibákat, és ha szükségét éreztem, stilisztikailag is javasoltam változtatásokat.

– Ezeket könnyen elfogadta?

– Többnyire igen. Főleg amikor nagyon nekiszaladt, s egy lélegzetre írt meg valamit, akkor nem volt türelme, hogy az egészet újra aprólékosan átnézze. Ekkor jöttem én. Ezt a folyamatot megcsináltuk még néhányszor, és így alakult ki a végleges szöveg. Fontosnak tartotta, hogy írása pontos, valósághű legyen. Amikor a Koportost írta, egy szekérút kanyargott benne valahol, de nem volt elégedett a megfogalmazással, még hiányzik belőle valami – mondta. Akkor nekiállt, s leszedett minden könyvet a polcról, amiben valami hasonló motívumot sejtett, vagy két napig nyálazta őket, hogy megnézze, mások ezt hogy fogalmazták meg. Sokszor lement Szigligetre is két hétre, mert ott tudott dolgozni. Sajnos kb. hét évig, 1975-től 1982-ig dolgozhatott ezzel a számára normális intenzitással.

– Kik voltak a példaképei?

– Nagyon sok mindenkit szeretett, de kifejezett példaképére nem emlékszem.

A nagy klasszikusok, Arany János, József Attila, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Tolsztoj, Dosztojevszkij. Az egyetemen szakdolgozatának viszont Ambrus Zoltánt választotta, tehát a századelő prózája is érdekelte. Inkább a filmrendezőkről beszélt úgy, mint akik példaképei lehetnek. Antonioniról doktori disszertációt írt, amit 1974ben védett meg.

89

Babosi László

– Kortárs írók, irodalmárok?

– Sokakat olvasott minden irányzatból, s mindig kifejtette, mi tetszik neki, mi nem.

Inkább azt tudom, hogy emberként kiket szeretett. Akikről már szó volt a Magyar Papírnál is, de említenem kell Görömbei Andrást, Márkus Bélát, Sarusi Mihályt, Kulin Ferencet, Nagy Lászlót, Pilinszky Jánost. És a régi Mozgó Világ gárdáját… Kiss Benedekkel, Tamás Menyhérttel és Csurka Istvánnal sokáig együtt totózott.

– Balázs József politikus alkat volt?

– Közvetlenül nem politizált, ugyanakkor mindenről megvolt a saját véleménye.

Csurkával például sokáig jó kapcsolatot ápolt, de amikor elköltözött a környékről és politizálni kezdett, már csak nagy ritkán találkoztak. Persze voltak fenntartásai, elfogultságai. Utolsó közös erdélyi utunkon azt mondta, hogy ő addig, amíg Ceauşescu van hatalmon, be nem teszi a lábát Erdélybe, mert nem bírja elviselni az ottani borzalmas viszonyokat. Attól félt, hogy nem tudja tartani a száját, és erdélyi barátainkat hozza nehéz helyzetbe. Nem is ment többet, pedig korábban kezdett Erdélybe járni, mint én. Ha jól emlékszem, ’78-ban vagy ’79-ben járt utoljára a Székelyföldön, de haláláig vágyott vissza, s amikor már mehetett volna, a betegség akadályozta meg ebben. A műveiből pontosan kiderül, hogy nemzeti érzelmű ember, s nem rajongott a kommunizmusért. A rendszerváltás után alapítója volt a jobboldali érzelmű újságírókat tömörítő Magyar Újságírók Közösségének.

– Milyen volt a személyisége?

– Kiváló társasági ember volt, hatalmasakat tudott nevetni, általában nagyon szerették. Fábri Sándor, aki akkoriban szintén dramaturgként dolgozott a Filmgyárban, egyszer behívta valamilyen könnyed rádióműsorba is ökörködni. És érdekes: szinte alig ivott, a betegségétől függetlenül is. Összesen kétszer láttam becsiccsentve a 31 évünk alatt. Szigligeten is nagy éneklések voltak, de ő legfeljebb egy pohár bort ivott.

Viszont rettenetesen tudott haragudni az állat részegekre. Erre nagyon kényes volt.

Persze ebbe belejátszott az is, amit a gyerekkorában látott, és hogy az osztálytársai, kortársai közül a kilencvenes évek második felében már alig éltek néhányan. Anyósom minden hazamenetelünkkor precízen felsorolta, kiket vitt el a pálinka közülük.

Alig volt, aki túlélte Jóskát, pedig ő is nagyon fiatalon, 53 éves korában halt meg.

– Milyen kapcsoltban volt Fábri Zoltánnal, aki zseniálisan megfilmesítette a Magyarokat (1977) és a Fábián Bálint találkozása Istennel (1980) című regényeit?

– Eleinte tartott tőle, hiszen jóval idősebb volt nála, nagyon komoly életművel és tekintéllyel. Zoli bácsit aranyos, figyelmes emberként ismerte meg. Tisztes távolságtartásban voltak egymással, tehát nem borultak egymás nyakába, de jó viszonyban voltak. Fábri szigorú rendet tartott a forgatásokon. 1978-ban, amikor a Magyarokat nominálták az Oscar-díjra a legjobb külföldi film kategóriában, rimánkodtak neki, hogy menjen ki Los Angelesbe, mert rengeteget számít, ha ott van a rendező. A film esélyes volt, de Zoli bácsi azt mondta, olyan messze van, hogy nem megy oda ilyen öregen. Nem lehetett rávenni az utazásra.

90

A Koportostól A torcellói Krisztusig. Balázs József íróról

Fábri a Gyertek el a névnapomra (1984) után nem filmezett többet, és bejelentette, hogy visszatér a festészethez. Úgy vélem, elmagányosodott, szinte megszakadt a kapcsolata a filmes szakmával. Valamikor a halála előtt nem sokkal egyszer egyedül voltam itthon, csengett a telefon, felveszem, Zoli bácsi: csak arra vagyok kíváncsi, hogy vannak – mondta. Elbeszélgettünk. Jóska hogy van? – kérdezte. Épp a kórházban volt. Hívja fel őt, ha hazajön – kérte, de amikor Jóska megjött, nem hívta fel, mert rossz állapotban volt. Nem tudom, hogy később beszéltek-e. Egyszer kint voltunk a temetőben, és véletlenül megláttuk a sírját, megálltunk, Jóska azt mondta: „Jaj, Zoli bácsi…” – és elcsuklott a hangja, s a szeme teleszaladt könnyel. Ilyennek nagyon ritkán láttam.

– Balázs Józsefet az 1980-as évek elején súlyos betegség támadta meg.

– 1981. január elsején repült el Újdelhibe a filmfesztiválra, ahol a Fábián Bálint találkozása Istennel című filmet mutatták be. Ezen a főszereplő, Koncz Gábor elnyerte a legjobb alakítás díját. Kb. 10 napig volt ott Jóska. Hazajövetele után időnként már mondta, hogy fáj a nyaka és a háta, ekkor már biztosan beteg volt. 1982. augusztus 20-án kint focizott az írók csapatával Bécsben, a Práter Stadionban. Jóska őrült focimániás és elvakult Honvéd-drukker volt, emellett nagyon szeretett és jól tudott sakkozni is. Bella Pistával képesek voltak órákon keresztül a sakktábla felett görnyedni.

Tehát amikor hazajött, borzalmas állapotba került. Vérzett az ínye és mindene fájt.

Az orvosok nem ismerték fel a vesebetegségét. Félrekezelték. Reumára gyanakodtak, aztán leukémiára. Hosszas és borzalmas tortúra után, ekkor már járni sem tudott, végül kiderült, hogy a kreatinin szintje – ami a vese működésének a „mérőszáma” – 3600 egység, a normális pedig maximum 170 lett volna. Az orvosok nem akarták elhinni, hogy ez lehetséges. Csoda, hogy élt. Az Írószövetség szervező titkárának, Garamvölgyinének a segítségével értük el, hogy megfelelő kezelést kapott. Ettől kezdve tizenöt év múlva bekövetkező haláláig minden hétfőn, szerdán és pénteken fél napot töltött a kórházban dialízisen.

Ezen rettenetes évek miatt sok mindent kitöröltem az emlékezetemből, s most nagyon nehéz visszahozni az emlékeket. Maga a borzalom az örökre bennem él.

Az utolsó időben, amikor már rosszabb állapotban feküdt a kórházban, mindig betelefonáltam – ez mániám volt –, hogy befejezték-e a dialízist, indul-e haza, milyen állapotban van? Az 59-es villamos megállójában vártam többnyire, és amikor láttam, hogy leszállt, akkor hallani lehetett, hogy lezuhan a kő a szívemről. Soha nem lehetett tudni, hogy hazajön-e. Rossz kedved van? – kérdeztem tőle egyszer, amikor leszállt, igen, mondta, meghalt az egyik beteg.

– Ez a betegség az írói munkájában is akadályozta?

– Sajnos igen. Mert az előbb elmondott munkamódszert nem folytathatta soha többé. Nem véletlen, hogy novellákat, forgatókönyveket még írt, mert ezt egy hétvége alatt meg tudta csinálni, de regényt már nem. A kórházban olvasni lehetett, mindig egy halom könyvet vitt magával, de írni nem. 1982-ben még megjelent az Eltévedt tank című novelláskötete, de A torcellói Krisztus című regényét már nem fejezhette be úgy,

91

Babosi László

ahogy szerette volna. Néhány részlet ugyan megjelent belőle, de az említett „átdolgozós” munkafázisokat nem tudta úgy csinálni, mint korábban. Ezért rakta el ezt a regényt azzal, hogy még dolgozni szeretne rajta.

– Pedig így is remekmű.

– Amikor hatvanéves születésnapját ünnepeltük, akkor kérte a Forrás, hogy valamit ássak elő hagyatékából, de nem kellett előásni semmit, mert ott volt A torcellói Krisztus készen a polcon. Megmondom őszintén, regényei közül ezt szeretem a legjobban.

– Ez a regény is mutatja Balázs Józsefnek az olasz kultúra iránti szeretetét.

– Amióta az eszemet tudom, olasz mániában „szenvedek”. Imádom az olasz operát, s az egész olasz kultúrát, a nyelvet, egész Itáliát. Ettől teljesen függetlenül – de talán nem véletlenül – Jóskában ugyanez megvolt, csak ő a filmek révén kötődött Itáliához. Amikor megismerkedtünk, akkor volt Jóska másodéves, én harmad, s neki akkor kellett az orosz után második nyelvet választani. Kiderült, hogy ő is az olaszt vette fel, s ugyanahhoz a tanárhoz járunk, aki nagyon megszeretett minket. Ötödévesen az Eötvös kollégistákat kivitték Itáliába. Czine Mihály negyvenedik születésnapját Velencében ünnepelték meg. Ekkor pecsételődött meg ez az Itália-kapcsolat. Első nagy nyugati utunk is oda vezetett 1975-ben. Akkor már megszületett a Magyarok, és a honoráriumból el tudtunk menni. Rómában és Velencében voltunk. A következő utunk során Firenzében is töltöttünk hosszabb időt. Művészettörténész lányunk számára már természetes volt az olasz nyelv és kultúra szeretete, tisztelete, kutatása, a vele való állandó foglalkozás.

– Az 1980-as években adott nyilatkozataiban Balázs József mindig a terveiről beszélt.

– Több regény volt a fejében, kértem, könyörögtem, diktálja le nekem, vagy vegyük fel magnóra és leírom, de erre nem volt hajlandó, mert neki szüksége volt arra az ihletett lázas állapotra, amikor megírta az első változatot. Ezért bántott, amikor egyes kritikusok, irodalomtörténészek elkezdték mondani, hogy félbetört a karrierje, elhallgatott a tehetséges író. Ez persze félig igaz, de nem azért, mert kiírta magát. Ez sokszor nagyon rosszul esett Jóskának. „Próbálják csak utánam csinálni” – mondta nemegyszer. Lenyelte, nem szólalt föl ellene, de nagyon keservesen érintette belül, mint ahogy az is, hogy a ’80-as években bekövetkezett irodalmi, kritikai és nyelvfilozófiai paradigmaváltás következtében addigi irodalmár barátai közül többen elfordultak tőle, illetve megkérdőjelezték műveit.

Sokan nem tudták, hogy Jóska milyen beteg, mert minden kínlódása ellenére jó testi és szellemi kondícióban tartotta magát a külvilág számára. Ebben nagy segítségére volt Kulin Imre, aki természetgyógyászként nagyon sokat tett érte. A lányom gyerekkorából ma is főleg arra emlékszik, hogy a fő kérdés apu aktuális egészségügyi állapota, mikor megy a kórházba, mikor mozgásképes. Sokáig nem volt betegállományban. 1994 körül százalékolták le, mert akkor kezdődött a leépítés a Filmgyárban.

1996 végétől volt fizikailag egyre rosszabbul. Sajnos a gyógyszerek – mellékhatásként – tönkretették az érrendszerét. De még az utolsó időben is gyakran, hetenként járt le

92

A Koportostól A torcellói Krisztusig. Balázs József íróról

Vásárosnaményba az édesanyjához. 1997 júniusában anyósom, majd júliusban édesapám halála nagyon megrázta, ő pedig október 13-án hagyott itt minket, pontosan akkor, amikor egyik kedves filmgyári munkatársa, Kormos Gyula is, aki Fábri Zoltán állandó első asszisztense volt.

– A 80-as években két drámáját – A bátori adventet és A homok vándorait – bemutatta a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház. A bátori advent sikeres darab volt, még tévéjátékot is forgattak belőle a nyírbátori minorita templomban. Egyik interjújában arról beszélt, hogy egy 1300as években élt csillagjósról készül színjátékot írni, akit, miután elkészítette Jézus ho-roszkópját, megégettek.

– A mű nem készült el, de ez is mutatja, hogy Jóska mennyire érdeklődött az asztrológia, az ezotéria, a spiritualizmus iránt. A Zamat gyárban egyik kollégája – aki a Horthy-rendszerben magas rangú katonatiszt volt – foglalkozott ilyen dolgokkal, még szeánszra is elvitte magával. Egyszer ez a tiszt azt mondta Jóskának, hogy kérjen szabadságot néhány napra, és menjen haza Vitkára. Úgy gondolom, magának most jobb lenne, ha hazamenne. Nem tudom, hogy elindult vagy sem, de a lényeg az, hogy akkor halt meg az apja. Ettől kezdve elhitt mindent ennek az embernek.

Jóska a Hal és a Kos határán született, 1944. március 19-én. De lehetséges, hogy egy vagy két nappal korábban. Ő sem tudta biztosan, de szülei elejtett szavaiból arra gondolt, hogy születése után talán egy vagy két nappal később anyakönyvezték.

Ez akkoriban gyakran előfordult.

Egy horoszkópnál ez persze baj, ugyanis március 19-én vált a Halakból a Kosba. Ha ez igaz, akkor Jóska Balázs József még inkább a Halak közé tartozik. A Halak alapvető tulajdonsága, hogy rendkívül szenzibilis, és a transzcendens dolgokra nagyon fogékony. De volt benne Kos jelleg is, a makacssága, következetessége. Amikor Héra Zoltán költővel először találkozott, Héra ránézett, és azt mondta, hogy te márciusban születtél, akkor komolyan kezdett ezzel a témával foglalkozni. Nagyon jó kapcsolatban volt Szepes Máriával (akivel Gera Zoltán ismertette meg) és László Rúthtal.

Az 1980-as évek végén írt egy önéletrajzi ihletésű forgatókönyvet, amiből nagyon szerette volna, ha film készül. A gyerekkorát és a filmhez való viszonyát mesélte el benne. Amikor megnézte a Cinema Paradisot, bosszúsan mondta, hogy Tornatore elírta előle a történetet. Egyébként Jóska szerette ezt a filmet, és azt mondta róla, hogy jó arányérzékkel van megcsinálva, ugyanis ez a téma könnyen giccsbe csúszhat át. Ezek után már nem lehetett a filmet elkészíteni.

A forgatókönyvéből papírjai között néhány töredék megmaradt. Pedig érdekes lett volna…

93

szépirodalom

Balázs József

Rózsák

*

Sietett. Gondolatban szeretett volna már megállókkal előrébb lenni, de ahogy körülnézett, látta, hogy minden ugyanolyan körülötte, mint máskor. A látvány lehűtötte, nyugodtságra intette. A villamosok megszokott ritmusban jönnek-mennek, az emberek egykedvűen álldogálnak a megállóban.

Már felszállt a villamosra – a buszközlekedést nem nagyon ismerte, nemrég került a városba –, le szeretett volna ülni, hogy gondolkodjék egy kicsit, hogy összeszedje magát. Ülőhelyet nem talált, ezért majdnem a villamoskocsi közepén megállt.

Egy kisfiú ült előtte, olyan óvodás korú. Kezével megsimította a nadrágját.

– Ne nyúlkálj, kisfiam. Olajos lesz a kezed, összekened vele a ruhádat. Nem érted?!

– mondta a kisfiú anyja.

Igen. Munkásruhában állt. Hirtelen most jutott eszébe, hogy át kellett volna öltözni, olajos ruhában mégsem illik utazni, de ahogy gondolkodott, a kisfiú korára jellemző konoksággal tovább kutatott a férfi olajos ruháján. Feljebb, feljebb akart nyúlni, a szivarzsebből kikandikáló sárgaszínű keskeny valamit nézte.

A colstokot.

A férfi kivette, odaadta, a kisfiú játszani kezdett vele. Széthúzta, bámulta, rázta, majd a két kezével úgy húzogatta, mintha harmonikázna. Mindenki mosolyogva nézte a mutatványt, csak a kisfiú édesanyja türelmetlenkedett. De a kisfiú nem engedte el, szorította magához, s ha a colstokért nyúltak, sírni kezdett.

Az asszony felállt, leszálláshoz készülődött, egyik kezében nagy karoskosarat fogott amelyből gyönyörű fehér és piros rózsák emelkedtek ki.

A férfi is ebben a megállóban szállt le. Az asszony kirántotta a colstokot a gyerek kezéből, mire a kisfiú bőgni kezdett. A férfi a kosárra nézett.

– Ha adna két szál rózsát, szívesen cserélem a colstokért…

Aztán az olajos ruhában leugró férfi – kezében két szál rózsával – megállt a szülőszoba előtti várakozóban.

Nem kell idegeskednie – mondták neki – a felesége jól van, kislánya született.

*

94

Megjelent: Esti Hírlap, 17. évf., 1972. szept. 2., 207. sz., [3.]

Tárcanovellák

Varjú, gőzfürdőben

*

A fekete varjú a vetésről szállt fel. Egyszerűen, magától értetődően. A varjak nem cikcakkozzák repülésüket. Felemelkednek, s az eredetileg elképzelt irányban repülnek.

Az én varjúm egyedül sétált a vetésen, mielőtt útrakelt volna. A vetés fölött gyárkémény-magasságban füst vonul, odébb és sokkal alacsonyabban gőzfelhő melegíti fel a fák koronáját. A varjú megkerüli a gőzfelhőt s a szakadatlanul hömpölygő füstfolyamot.

A vetés mellett óriási gyár. Betonkatedrális alumínium tetővel. Hideg-szürke szimmetrikus falfelületek. A tavaszi napfény lebegteti a gyárudvart, a piros gyárkémény pedig megnyitja a távoli hegyek, dombok ritmusát.

A varjú a gyárudvar fölött lassítja repülését. Egy pillanatra elvegyül a sistergő gőzben, majd visszafordul a gyárudvar fölé. Rászáll az egyik póznára, s onnan nézi az óriási gyár tetejét, súlyosan csapódó vasajtó-bejáratait. Egy kicsit még billeg a póznán, s amikor már visszanyerné egyensúlyát, elrugaszkodik a pózna tetejéről. Megáll az alumínium tető fölött, hogy azután szinte zuhanó repülésben maga mögött hagyja a gyárudvart, s visszatérjen a vetésre.

Oda ér le, ahonnan az imént elindult. A vetést szemelgeti. Egyetlen varjú az egész határban. Az erdő szélén, a Duna kanyarulatai mellett csokrokban állnak a gyárkémények, a cementpor ponyvaszínűvé változtatja az utakat. Ha nem lennének ezek a gyárkémények, s nem, tagolnák szemünknek a határt, úgy tűnne, mintha a föld összezsugorodott volna. A levegő-massza tompítja a távolságot, átalakítja a fűszál hajlását, a táj megszokott íveit.

Nemrég még e gyár helyén is olyan vetés volt, mint ahol most a varjú szemelget. A földet legyalulták, kerítést húztak, majd egy távoli országból gépeket szállítottak ide.

Ha látogatók jönnek a gyárba, ezt a vetést mutatják. Egy-két éve még ilyen volt a mi gyárunk udvara is – mondják. Igaz – teszik hozzá – az a búzaföld is nemsokára raktár lesz. Emberek, építőipari gépek kellenének, hogy a munkát minél előbb elkezdjük.

A fekete varjú értelmetlen gyár fölötti portyái során nyilván megérezhette ezt, s ezért próbál makacsul újra és újra körülnézni, hátha talál valami felhasználható helyet, valami zugot, ahol elhelyezkedhetne.

A vetés alig néhány hold. Az országúton távolsági autóbuszok húznak el, a kipufogócső füstje – mint a suhanó kasza – megdönti, megpörköli az út szélét. A vetés mögött csattogó-ütköző sárga vagonok állnak meg, s amikor a mozdony újra megindul, felemelkedik a varjú. Ismét a gyárudvar fölé repül. A betonpóznát elhagyja, de a gőzfelhőt nem kerüli ki. Megbillen az egyensúlya, így suhan ki a gőzfürdőből. Vajon lát-e a varjú gőzfelhőben? A fénylő alumínium tábla – a gyár teteje – hunyorgásra késztető éles tükör, megcsillantja a varjú szárnyát. Úgy emelkedik mind feljebb és feljebb. Már csak egy pont, amikor átrepül a Dunán. * Megjelent: Esti Hírlap, 17. évf., 1972. ápr. 14., 87. sz., [3.]

95

Balázs József

Hűség* A nagy érdeklődés miatt még az ablakot is kinyitották. A régi, zöldre mázolt, de már alaposan összefirkált iskolapadokat a vetítővászon irányába fordították. Kevés pad volt, akinek nem jutott hely, leült az olajos padlóra, a kinyitott ablakba, vagy hátrább az összetolt asztalokra.

A mozigépész a szomszéd faluból jött. Cipelte a vetítőgépet és egy óriási aktatáskában a filmtekercseket. Mindig sietett, mert sosem volt ideje áttekercselni a filmet a vetítés után. Már tele volt a terem, amikor a filmszalag és az orsó csattogásából-surrogásából tudták a jelenlevők, mindjárt kezdődik az előadás.

A mozigépész – egyébként cséplőgépvezető – megindította a régi, kattogó vetítőgépet, beállította az élességet, szabályozta a hangerőt, s azután az ablak mellé állt. A filmet kívülről ismerte már. Az ablaknál friss levegőt szívott, s jól láthatta a holdfényben, hogy az iskolaudvar eperfájára vadgalambok szállnak.

Ha elszakadt a film – gyakran előfordult –, gyorsan megállította a gépet, felgyújtotta a villanyt, s megragasztotta a szalagot. Az emberek türelmesen vártak, nézegették a falon levő Eurázsia, Afrika, Ausztrália és Óceánia feliratú térképeket, a terem sarkában, a szekrény tetején levő földgömböt.

Vetítés után bejelentette a következő film címét, néhány mondatos kommentárt is fűzött hozzá. Nemigen figyeltek rá, mert mindenki bizonyos volt benne, hogy egy hét múlva újra itt lesznek.

Egy idő után azonban modern, nagyteremben folytak a vetítések. Egy fiatalember, aki megfelelő tanfolyamot végzett, váltotta fel a mozigépészt. A régi gépész pedig a teremben átló kályhát fűtötte. Gépész úr helyett fűtő úr lett a neve. Az óriási termet kitűnően fűtötte, s nem unta meg ugyanazt a filmet – ezután sem – ötször-hatszor megnézni. Egy személyben falusi filmlexikon volt és fűtő, de a filmekről mondott előzetes ismertetéseit ritkán hallgatták meg az emberek, mert észrevették, hogy szándékosan összekeveri a filmek meséjét, hozzátesz és elvesz belőlük, a „fűtő filmje” mindig másképpen végződött, mint a vetített film.

S újra – megint sok év után –, ismét fűtőként találkoztam vele. Özönlöttek az óriási mozi lépcsőjén. A bejárat mellett állt, megismert.

– Továbbra is a szakmában vagyok – mondta. – Ezt a mozit fűtöm. Évek óta minden télen itt vagyok. Nyáron meg otthon – folytatta. – Csak otthon – s itt szünetet tartott – megszűnt a mozi. Majd megelégedetten hozzátette: – Ezért aztán itt télen mindig pótolom, amit nyáron elmulasztottam.

*

96

Megjelent: Esti Hírlap, 17. évf., 1972. dec. 12., 292. sz., [3.]

Áron Attila

Pipacsvirág Mielőtt a történet elbeszélésébe fognék, engedjék meg, hogy egy megjegyzést fűzzek hozzá. Mégpedig, azt, hogy természetesen mindenki maga dönthet elhiszi-e, hogy a dolgok éppen úgy estek meg, ahogyan én elbeszélem, avagy nem.

Ezek után pedig, magamról néhány szót. Nem kívánom az egész eddigi életemet bemutatni, pusztán az eseményekhez közvetlenül tartozó részletekről szólok röviden.

Tehát, tanárember vagyok, éspedig a történet szempontjából – amint azt majd látni is fogják – az sem mellékes, hogy a történelem mellett, magyar nyelvet és irodalmat tanítok az általános iskolás gyerekeknek A történet pedig itt veszi kezdetét.

Már amikor én tizenegy, vagy tizenkét éves lehettem, egy fura ember került az iskolába, mégpedig a gondnoki teendők ellátására. Ő fogadott bennünket reggel az iskola kapujában, ő ápolta és gondozta a fákat, bokrokat és virágokat, valamint a salakos sportpályát, gyönyörű szép pázsitot telepített és gondozott az iskola előtt és udvarában. Egy év alatt az iskola kertje, udvara és az utcai frontja is, egészen megváltozott. Minden szép és rendezett lett tele virágágyásokkal, szép cserjékkel, fiatal fákkal. Furának azért mondom őt, mert amellett, hogy egy kicsit púpos volt, és nagy fogai szinte mindig kívül mutatkoztak az ajkán, igen hallgatag ember volt.

Mindezek mellett azonban, nagyon szeretett bennünket, sose bántott senkit, akkor sem, ha véletlen a labda után szaladva, a virágágyásban tiportuk a gondosan nevelt virágokat, vagy ha játék közben nagy csomókat rúgtunk ki a pázsitból. Olyankor csak a fejét csóválva mormolta, hogy „ez bizony nem szép dolog”, meg hasonlókat. De amiben tudott, mindenben segített nekünk, a különféle rendezvények alkalmával, de más egyéb ügyekben is. Miközöttünk teljesen megszokottá vált, hogy ha valamilyen gondunk-bajunk volt, hozzá fordultunk segítségért s ő mindig készséggel állt rendelkezésünkre problémáink megoldásában, vagy okos tanácsokkal látott el a megoldás útját megmutatva. Talán éppen ezért, soha senki, gúnynevet – ahogyan azt a testi hibás emberek esetében gyakran megteszik a gyerekek – nem ragasztott rá és nem csúfolódott vele egyéb módon sem. Mindenki csak Bandibának szólította, a neve után, ami Istenes András volt. Hamar megszoktuk és szerettük őt, úgy ahogyan volt. A legközvetlenebb kapcsolata a gyerekek közül velem alakult ki, s ennek oka az lehetett, hogy én gyakran inkább olvastam a szünetekben, a fal mellé lekuporodva a földre.

Ilyenkor gyakran nézett rám szelíden, nagy barna szemeivel tekintetében, valamiféle csodálkozó tisztelettel.

97

Áron Attila

Hogy már tanárként ott dolgoztam, továbbra is csak Bandibának szólítottam őt a régi szeretettel és már nagyobb tisztelettel is. Szerette őt a többi tanár is aminek egyértelmű jelét adták amikor megnősült, hiszen akkor aki tudott a tantestületből, elment az esküvőre a templomba. Pedig a lány, akit elvett, vagy inkább annak az anyja meglehetősen rossz hírben állt. Csúnya dolgokat rebesgettek arról, hogyan élt ő a fővárosban, mielőtt ide telepedett, egy városszéli, aprócska romos épületbe a temetőt övező kiserdőn is túl, ahol már a szántóföldek uralták a tájat egyedül, csak a kislányával. A kis házacska valamikor a nyári konyha lehetett, amit meghagytak, amikor a lakóházat, – hogy annak anyagait máshol felhasználják –, elbontották s elszállítottak. A lány az iskolát befejezve, a helyi moziban kapott állást, takarított, és miegymás. Bár kicsit bicegett, termete és alakja kifejezetten szépnek volt mondható, ám az arca ennek ellentéte. Bőrét a jobb oldalon csúf ragya borította, kissé szűkre húzott szeméből apró, fekete szempár villogott a föltűnően hosszú, fekete szempillák között. Dús, göndör fekete haja rakoncátlan hullámokban zuhant keskeny vállaira.

Mindent egybevetve, nagyon különös jelenség volt, és bár akik közelebbről ismerték semmi rosszat rá nem tudtak mondani, a fiatal férfiak messze elkerülték. A munkahelyén a hangját is alig hallották, beszélgetésbe senki nem elegyedett vele s ő maga sem kezdeményezett ilyesmit. Pedig volt ennek a lánynak egy csodálatos adottsága, mégpedig az, hogy gyönyörűen énekelt. Némelykor, – ekkor már egy éve tanítottam – ha a temetőbe menvén, a romos kis ház közelébe jutottam valamilyen okból, (gombát szedni is szoktam, vagy csak úgy sétálni az erdőben) ezt magam is megtapasztalhattam és mondhatom, meg kellett állnom, hogy abban kicsit elgyönyörködhessek. Így esett aztán, hogy már huszonöt éves is elmúlt, amikor feleségül ment a mi Bandibánkhoz, aki nála legalább húsz évvel volt idősebb. Mondták is néhányan akkor, hogy „na, megtalálta a zsák a foltját”, meg hogy, „hát az isten is egymásnak teremtette őket” – összecsippentve a szemüket, kaján mosollyal az ajkukon. Mindenesetre a mi tantestületünk – amellett, hogy a templomi esküvőn szinte hiánytalanul megjelent – nagyvonalú nászajándékként egy jó minőségű porszívót is adott nekik. Akkor és ott láttam először és utoljára a lány édesanyját is, aki aprócska, vékony öregasszony volt, már jócskán hatvan év fölött. Meggörbült háttal ült az első padsorban, egyedül és szinte az egész szertartás alatt, ami nagyon rövidre szabott volt, a könnyeit törölgette. Emlékszem, ahogy hárman a templomból kijövet, kissé sietős léptekkel, mintha szégyenkeznének valami miatt, elindultak a város széle felé, ahol a romos ház állott.

Nem követte őket násznép, lagzi nem volt. Alig telt el egy év és kislányuk született.

Egészséges, szép kisbaba volt, a kórházban megcsodálták a nővérek. Attól kezdve Bandibá, mintha más emberré vált volna. Gyakran fütyörészett munka közben, amit azelőtt sohasem csinált, sőt olykor késő délután, amikor már csak maga volt az iskolában, a kertet, virágokat gondozva, még énekelt is. Szép, régi népdalokat énekelt, kissé reszelős hangon, csöppet sem hamisan.

Nem telt el két év, hogy munkába álltam és ahogy ez lenni szokott, én is rátaláltam a nagy „Ő”-re, vagy inkább megtaláltuk egymást, amikor is egy továbbképzés alkalmával már az első pillantásra egymásba szerettünk. Feleségem nem messze a mi kis városunktól egy általános iskolában dolgozott, éneket és zenét tanított. Néhány

98

Pipacsvirág

hónap múlva, össze is házasodtunk ott, a helyi templomban és az esküvőt nagy, sátoros lakodalom követte, amire természetesen meghívtam az összes kollégámat és a Bandibát is, aki szerényen visszautasította azt, hivatkozva arra, hogy kislánya nagyon várja már otthon.

Feleségem szüleinél laktunk, de már volt egy építési telkünk a faluban, amit nászajándékba kaptunk. Két év elteltével pedagógus-kölcsönnel kezdtünk építkezni. Feleségem nagy rokonsága nagyon sokat segített nekünk és alig egy év elteltével beköltözhettünk a saját, három szobás, összkomfortos házunkba. Éppen jókor, mert a feleségem ekkorra már áldott állapotban volt, idestova hét hónapja. Megszokott rendben, munkában és babavárással teltek múltak a napok, amikor egy napsütéses tavaszi reggelen, az iskolába indulván, Bandibá köszönt rám a kapunk előtt.

– Jó reggelt tanár úr!

– Jó reggelt Bandibá! De örülök, hogy látom! Mi járatban errefelé minálunk?

– Én a tanár úrhoz jöttem éppen. – mondta sűrűn pislogva, kissé zavartan, tekintetét hol rám, hol a földre vetve. Azt is megfigyelhettem, milyen komoly pillantással méregeti a házunkat.

– Akkor menjünk is be mindjárt, a feleségem épp most főzte le a kávét, iszunk egyet jó tejszínhabosan. – mondtam és szélesre tárva a kaput gyöngéden próbáltam útnak indítani befelé a váratlan vendéget, aki azonban megállva maradt és egyik kezével udvarias elhárító mozdulatot téve, azt mondta.

– Inkább maradnék én idekinn, hogy a tanár úrral nyugodtan beszélhessek.

Tekintete nagyon komoly volt, kétség nem férhetett hozzá, hogy hiába is erőltetném tovább a tessékelést. Miután azonban, kissé meglepett a furcsa magatartás, nem mozdultam mindjárt, hogy a kaput magunk mögött becsukva, elinduljak valamerre.

– Tetszik tudni, – szólalt meg Bandibá jól érzékelve pillanatnyi bizonytalanságomat, és kissé mentegetőzve – egy személyes ügyről lenne szó, nagyon komoly dologról.

– Az más. – mondtam komolyan, meglepetésemet alig tudván titkolni.

– Akkor azt javaslom, menjünk be a főtérre, van ott egy jó kis kocsma, s igyuk meg ott a kávét, közben előadhatja a mondandóját. Meg aztán, meséljen nekem a kislányról, meg a feleségéről is. Hogy vannak különben? Ám amikor könnyed mozdulattal elindítottam a kezem, hogy belekaroljak, kissé elhúzódott, fejét mélyen lehajtotta és a kelleténél kicsit hosszabb ideig kivárva, azt mondta csöndesen: – Nem lehetne inkább, hogy csak úgy séta közben beszélgetnénk?

Leginkább a hangja lepett meg, ami szinte suttogóvá halkult és mintha kicsit remegett volna. Egy pillanatig sem haboztam tovább.

– Már hogyne lehetne, Bandibá! – feleltem kissé talán erőltetettnek tűnő vidámsággal. Indulhatunk is.

– Igen, igen... köszönöm. – mondta rám emelve a tekintetét, ami súlyosabb volt talán még egy szekérnyi feketeszénnél is.

Mint a legtöbb faluban, minden utca a Templom térre vezetett, így mi is arra indultunk. Az első kereszteződésnél azonban, elfordultunk egy mellékutcába. A nap

99

Áron Attila

szikrázóan sütött, s már most érezni lehetett a melegét, ahogy kigombolt ingembe ütköztek a sugarai. Bandibá kis idő múlva végre belekezdett a mondandójába.

– Azért jöttem, hogy megkérjem tisztelettel a tanár urat egy segítségre. S máshoz nem mehettem, mert magát gyerekkorától ismerem, s láttam, mennyire szeret olvasni. Meg hát, aztán végül magyar tanár is lett. Aki ismeri a szép könyveket, meg a verseket. Meg mindenféle írott dolgokat, s egészen biztos, hogy maga is szépen tud írni ilyeneket. Ugye, így van, tanár úr? – fordult felém, izgatott arccal.

– Hát, ami azt illeti, amit elmondott, az úgy is van, kivéve talán, hogy én nem tudok regényeket, meg verseket írni. Hiszen akkor nem tanárember volnék, hanem író.

– Igen, hát én ehhez nem értek, de ugyebár vannak más irományok is...

– Na igen. – vágtam a szavába – az elmúlt öt-hat évben, amióta tanítok, többen megkértek már, hogy írjak meg helyettük valami beadványt, kérelmet a hatósághoz, és hasonlók. De ez egészen más, mint regényeket, vagy verseket írni.

– No, éppen erről van szó, hogy maga szépen meg tudja fogalmazni és le tudja írni, amit kell. Én elmosolyodtam, s néhány hosszú másodpercig egyikünk sem szólalt meg. A csöndet végül én törtem meg.

– Hát erről lenne szó? Valami hivatalos beadványt kellene megírni? Mert akkor semmi probléma, megcsinálom szívesen.

A válasz nem jött mindjárt. Csöndben lépegettünk s egy kis parkba értünk, ahol néhány pad vette körül az aprócska homokozót. A parkban senki nem volt rajtunk kívül. Bandibá ekkor megállt, egyenesen a szemembe nézett és azt mondta.

– Nem hivatalos levél. Másfajta. Szerelmeslevél.

Elhűlten álltam és néztem rá.

– Tudja, mindig is szerettem volna szerelmeslevelet írni a feleségemnek, de akárhogy kínlódtam, nem sikerült. És őt én úgy szeretem, hogy... és azt szeretném kérni a tanár úrtól, hogy írjon egy szerelmeslevelet az én nevemben, hogy azt oda tudjam adni neki, most, hogy hatodik éve, annak, hogy egybekeltünk.

Itt elakadt a hangja. Könyörögve nézett rám, aztán tekintetét hosszan a földre szögezte egyik lábával a talpunk alatt letaposott finom sódert tologatva előre-hátra.

Először megszólalni sem tudtam a döbbenettől. Emlékezetemben végigfutott ismeretségünk története egészen a váratlan templomi esküvőig, a kislányuk megszületéséig. Mennyi ideje is ennek? Talán öt éve. Töprengve sétálni kezdtem a homokozó körül, végül ránéztem és azt kérdeztem: – Hát hogyan csinálhatnánk? Hiszen én szinte semmit nem tudok a feleségéről, arról, hogyan ismerkedtek meg, hogyan élnek, egyáltalán...

Hirtelen a szavamba vágott: – Én mindent elmondok, amit bele kéne írni a levélbe, a tanár úrnak csak szépen meg kéne fogalmazni.

Különös gondolatok kavarogtak a fejemben. Először is az, hogy erkölcsi szempontból rendben volna-e a dolog? Aztán az, hogy én még soha senkinek nem írtam szerelmeslevelet, még a saját feleségemnek sem. Ezen el is mosolyodtam és ekkor született meg bennem az elhatározás: igen, megírom azt a levelet, bármi történjék

100

Pipacsvirág

is. Nagyot sóhajtottam, aztán még mindig mosolyogva Bandibá szemeibe nézve azt mondtam: – Rendben van. Megírom a levelet.

Mintha az életét mentettem volna meg, Bandibá úgy ugrott hozzám, hogy a kezemet megszorítva, hálás köszönetet mondjon. Én az egyik padhoz vezettem és leültünk.

– Akkor, Bandibá várom, hogy mondjon nekem valamit arról, hogyan ismerkedtek meg, hogyan szeretett bele és így tovább és így tovább, aztán mindent, amit el akar neki mondani.

A történetet itt egyelőre nem folytatom, inkább ide idézem a nem sokkal később megszületett szerelmeslevelet. „Drága Pipacsvirágom!

Bocsáss meg nekem, hogy eddig nem írtam neked, hogy elmondjam, mennyire szeretlek! Megteszem ezt most és közben emlékezem. Emlékezem arra a pillanatra, amikor először megláttalak a patak partján. Te nem láthattál engem, mert lenn voltam a vízparton, de én tisztán láttalak, ahogy a fejedre igazítod a pipacsból készített kis koszorút és táncos léptekkel, körbe-körbe fordulgatva magad körül egyre csak énekeltél. Olyan gyönyörűen szólt a hangod, hogy a szívem majdnem meghasadt bele. Aztán észrevettél és riadt tekintettel nézve vissza rám, el akartál szaladni, de én megállítottalak. Emlékszel? Emlékszel, hogy mit mondtam? Igen, azt mondtam, hogy „Ne fuss el te gyönyörű leány”. És te azonnal megálltál és egyre csak rám szegezve a tekintetedet, a csodás fekete bogárka szemeidet vártad, amíg hozzád megyek. És csak néztük egymást, csak néztük és nagyon sokáig nem tudtunk megszólalni sem. Mert a szerelem erősebb volt.

Elvette a hangomat is. Kicsit később, elmosolyodtál, ami olyan volt, mintha arany fénysugár szállott volna alá az égből és azt kérdezted: „Na, megnémultál?” De én továbbra sem tudtam egy szót sem kiejteni, pedig azt kellett volna mondanom, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek! Ám néma maradtam. Minden porcikám remegett, még a szívem is össze-vissza kalimpált. Akkor te azt mondtad: „Most mennem kell.” És elindultál, hangosan kacagva vissza-vissza néztél és már majdnem eltűntél a bokrok között, amikor hallottam, hogy azt kiáltod: „De holnap is itt leszek ám!”

Drága kis Pipacsvirágom! Úgy-e, tudtad már akkor, hogy én szerelmes lettem beléd. Az egész éjszakát álmatlanul töltve vártam a másnapot. Igen s már kora reggel kimentem a patakhoz – remélve, hogy még a délelőtt kijössz, de te már ott voltál és friss pipacskoszorúval a gyönyörűséges göndör hajadban engem vártál. Igen, vártál, mert azt csak később mondhattad el, hogy te is belém szerettél, első látásra.

Azt akarom, hogy bocsásd meg nekem, hogy eddig nem írtam neked ilyen levelet. És tudom, hogy tudod, de mindig mondani is fogom, hogy szeretlek nagyon, amíg csak élek s még aztán is, mindig szeretni foglak.”

Ahogyan abban megállapodtunk, Bandibá a következő hét szombatján eljött s el is vitte a levelet. Én pedig boldog voltam, hogy ilyen módon segíthettem, hogy ekkora örömöt okozhattam, – amint az, szemmel látható volt.

101

Áron Attila

Aratás idején megszületett első gyermekünk Boriska, s minden baj nélkül értük meg a karácsonyt is. Akkor, késő este már kettesben üldögélve a feleségemmel a karácsonyfa mellett, eszembe jutott Bandibá, s az, hogy vajon hogyan töltik a szentestét ők is hármasban, vagy négyesben az öregasszonnyal? Amióta itt éltünk, alig jártam szülővárosomban, talán csak két ízben, akkor is rohanva, valami hivatalos ügyben járva, illetve halottak napján, amikor szüleim sírját kerestem föl a temetőben. Nem volt ez másképpen az új év beköszönte után sem. Végre kitavaszodott, s egy napsütéses, szeles áprilisi reggel, amint a boltba indultam, hogy friss kenyeret vegyek, a kapunál Bandibába ütköztem, éppen úgy mint egy évvel azelőtt.

– Jó reggelt, tanár úr – köszönt rám s nagyon zavartnak látszott.

– Isten hozta Bandibá! – köszöntöttem és is – De jó, hogy újra látom. Hát most talán csak bejön hozzánk egy kávéra? Legalább megismeri a feleségemet és láthatja a mi kis Boriskánkat is.

Azzal visszalépve, kitártam a kiskaput. Bandibá azonban, arra hivatkozva, hogy sietős dolga van, s bár igen szeretné megismerni az enyéimet, mégsem tud most bejönni hozzánk.

– Hát, s akkor mi legyen? – kérdeztem. – Talán menjünk megint a kisparkba beszélgetni?

– Az jó volna. – hangzott a rövid válasz.

S hiába próbáltam szóra bírni, egészen amíg el nem ékeztünk a kis ligetes parkba, egy szót sem tudtam kihúzni belőle. Ott aztán, a homokozó mellett megállt, nagy komolyan rám nézett és azt mondta: – Azért jöttem tanár úr, mert tudja, most lesz a házassági évfordulónk és arra szeretném kérni, hogy írjon nekem megint egy szerelmes levelet.

Elhűlten álltam, rámeredve és nem akartam hinni a fülemnek. Aztán csak közénk telepedett a nagy csönd, amit végül ő szegett meg.

– Ha tetszett volna látni, milyen boldog volt az én kis Pipacsvirágom, amikor azt a levelet elolvasta! – mondta halk, remegő hangon – Rögtön táncra perdült, és énekelni kezdett, aztán megölelt és sok-sok csókot nyomott az arcomra, meg ide ni, a homlokomra. S az olyan jó volt, tetszik tudni, olyan, mint régen, ott a patakparton, amikor először megöleltük egymást.

Egyenesen rám nézett és én láttam, hogy könnycsepp készül a szemeiben. A hangja remegett és a mosoly az arcán... láttam, hogy inkább egy kitörni készülő sírást volt hivatva elrejteni. Két karját kitárta felém és most már szinte könyörögve azt mondta: – Nagyon kellene az a levél, tanár úr kérem. Hiszen ő bizonyára nagyon várja is, hiszen a tavaly is ugyanebben az időben vittem neki a másikat...

Leengedte a karjait és leejtette a fejét a mellére, úgy állt ott. Nagy és erős embernek ismertem meg a Bandibát, és amit most abból láttam, keserűséggel töltött el. „Végül is – gondoltam magamban – egyszer már megtettem és mindenkinek csak örömöt okoztam vele.” – győzködtem magam némán.

Miért is ne írnám én meg azt a levelet Bandibának – kiáltottam kissé talán túl hangosan is. – Miért ne?

102

Pipacsvirág

Bandibá öröme leírhatatlan volt. Leültünk egy padra és ő mindjárt bele is fogott, hogy elmondja, milyen aktualitásoknak kellene szerepelnie a levélben a szeretlek s más hasonló szavak mellett.

A levelet, amit annak rendje módja szerint megírtam és Bandibá, az egy héttel későbbi szombaton kissé döcögős léptekkel el is vitt, most nem írom ide részletesen, csak a sarokpontokat idézem föl. Köszönetet kellett mondani azért, hogy Pipacsvirág asszony, hálás volt neki, amiért elkezdte a romos kis ház bővítését, sőt két keze munkájával, még segített is az alapok lerakásában. Merthogy, egyelőre eddig jutottak.

Aztán meg kellett ígérni, hogy a jövő évtől már benne is fognak lakni a hozzáépített részben, ahol bizony később majd vezetékes víz is lesz, szép konyha, színesre festett gyerekszoba meg minden. Köszönetet kellett mondani a kitartó szerelméért és a szeretetért, amit folyamatosan van szerencséje megélni és azért, amilyen szépen gondoskodik a kislányukról. Végül ömlengő szavakkal örökké tartó szerelmet kellett vallani.

Nagyjából ennyi állt ebben a levélben.

Közben az én kis feleségem ismét állapotos lett, nyár végére már kezdett kerekedni is szépen a hasa. Karácsony tájékára vártuk a kicsi jövetelét, akiről ha beszélt, csak kisfiúként szólt a feleségem. Azt mondta, biztos benne, annyira másként viselkedik. S igaza lett, december 23-án megszületett a kis Bendegúz.

A kegyetlenül hideg tél ellenére boldog idők következtek. Néha eszembe jutott a magamnak többször is tett ígéret, hogy megírok egy szerelmeslevelet a feleségemnek, de mindig hamar el is feledkeztem róla. Miután én már korábban elveszítettem a szüleimet, s testvérem sem lévén egyedül boldogultam a világban, ezért csak a feleségem rokonsága forgott körülöttünk, akikről csak a legjobbakat mondhatom, azt is a köszönet hangján. Kaptuk mindig a sok ajándékot, hasznos holmit, miegymást, s ha valahol disznót vágtak jött a kóstoló, majd tavasszal a sok kolbász meg a szalámi. Egyszóval, éltünk szerényen, de boldogan, dúskálva a felénk áradó szeretetben. Őszintén mondom, hogy talán, ha egyszer jutott eszembe Bandibá és kis családja. Aztán eljött a tavasz és egy áprilisi reggelen ismét ott láttam őt a konyhaablakon kinézve, az utca túloldalán, amint fel s alá sétálgat. A púpja most sokkal nagyobbnak tűnt és az egész ember kissé meggörbülve, előrehajolva járt, kezében botot tartott. Szeles, hűvös volt a reggel, esőre is állt, ezért hamar fölkaptam magamra az orkános dzsekimet, fejembe kalapot húztam és kimentem kaput nyitni.

– Kerüljön beljebb Bandibá! – mondtam hangosan, mert a szél is erősen fújt.

Kezével egy ismert elhárító mozdulatot tett és már éppen mondott volna valamit, de megelőztem.

– Jöjjön csak bátran, egyedül vagyok itthon, a feleségem elment a gyerekekkel az anyósomékhoz.

Belekaroltam aztán és kicsit nógatva, sikerült rávennem, hogy bejöjjön a házba.

Lassan, kissé bizonytalan léptekkel kísért egészen a konyháig. Ott leültettem az asztalhoz és forró teát tettem elé, amit éppen akkor főztem. Nem kellet sokáig várnom, hogy megtudjam jövetele okát, ami nem különbözött előző látogatásai céljától. Most könnyen megadtam magam, így hamarosan megismerhettem a kis családja elmúlt évi történetét. Megtudtam, hogy állnak a falak és tető is van fölöttük, most következnek

103

Áron Attila

a belső munkálatok. Ezek után azt is, hogy kislányuk milyen jól szerepel az iskola első osztályában és természetesen mindezekért a csodás Pipacsvirágnak jár köszönet csakúgy, mint a nem múló szerelméért, ami őszinte és múlhatatlan viszonzásra talál.

A levél annak rendje-módja szerint elkészült.

Mielőtt azonban, túlságosan unalmasnak ítélnék ezt a történetet, elhatároztam, hogy a továbbiakban rövid összefoglalást adok a következő hét évről, ami alatt Bandibá áprilisi látogatásai folyamatosan ismétlődtek. Eszerint a kis család évről évre szépen boldogult és gyarapodott. Így fölépült a saját lakrész, működött a központi fűtés és már mosógép zörgött a jól fölszerelt fürdőszobában, Továbbá, a kislány a fölső tagozatban is jól boldogult, voltak barátnői is akik mindig eljöttek a születésnapja alkalmából rendezett ünnepségekre. Mindezek természetesen Pipacsvirág asszony nélkül soha nem történtek volna meg, akiből továbbra is árad a szerelem, amit ő teljes szívével viszonoz most is. Új elemként néhány éve fölbukkant egy részlet, miszerint minden esetlegesen, szándékán kívül elkövetett hibájáért, vagy a felesége és a kislánya elleni bármiféle bántásáért őszintén kéri Pipacsvirág bocsánatát. S most idézek ebből a legutóbbi levélből néhány sort: „S te, szerelmem, biztosan nagyon jól tudod, hogy az én összes gondolatom csak rólatok, és értetek szól s ezért, ha véletlenül és szándékom ellenére csak egy kicsit is megbántottalak valaha, azt bocsásd meg nekem, kérlek. Mert ha nem, én abba belebetegszem és bele is halok. S ugyanígy, ha a kislányunknak valami kárt, bajt okoztam.

Tudom, hogy megbocsátasz, hiszen szeretsz. Tudom, mert érzem. S ugyanazt a szerelmet érzem most, amikor átölelsz engem, és apró csókjaiddal kedveskedsz, mint akkor, ott a patakparton és azóta is mindig és egyfolytában. Drága szerelmem, köszönöm neked ezt és mindent, az egész életemet is neked köszönöm, ami nélküled nem is lenne élet. Szeretlek kicsi Pipacsvirágom és örökké szeretni foglak, ugye tudod?

Ezért kérlek, hogy nap mint nap, ahogy eddig is, finom csókjaiddal ébressz, és este ölelj magadhoz szorosan és soha ne engedd, hogy egyedül aludjak el.”....

A tizedik évben, azután hogy megnősültem és ide költöztem ebbe a kis faluba, szokásomhoz híven, Halottak Napja lévén, vonatra szálltam, hogy elmenjek szüleim sírjához, s letegyem virágaimat a városi temetőben. A napi programom azonban úgy alakult, hogy szokatlanul későn érkeztem meg a városba. Régen beesteledett, nyirkos hideg is volt, gyönge, de szinte fagyos szél fújt. Rögtön fölszálltam a buszra, ami a temetőhöz vitt. A buszon két volt kollégámmal is találkoztam, akikkel beszélgetésbe elegyedtünk. Szó esett az iskolában folyó munkáról, és én megkérdeztem, hogy látják, milyen kislány a Bandibá lánya.

– Hiszen be sem iratkozhatott az iskolába, szegény! – kezdte az egyikük, mire én csodálkozva közbevágtam: – Hogy-hogy be sem iratkozhatott?

– Nagyon egyszerű. Szegény meghalt öt éves korában.

A döbbenettől szólni sem bírtam, sőt levegőt is alig tudtam venni. Ám a másik kollégám még hozzátette: – S még ugyanabban az évben utána ment az a szegény asszony is. Pedig, milyen szépen indult minden! Olyan szépen éltek, hogy azt sokan megirigyelhetnék!

104

Pipacsvirág

Nem is emlékszem, hogyan búcsúztunk el, csak arra eszméltem föl, hogy ott állok a kiserdőn túli romos kis ház előtt. Darabig csak álltam és néztem a szinte omladozó falakat. Enyhe szédülés környékezett. Oldalra nézve, a ház jobb oldali fala mellett egy legalább ötven centiméterre kiemelkedő beton alap fűvel, cserjével benőtt rajzolatát fedeztem föl. A házban sötét volt. Megzörgettem az ajtót és vártam, hátha kijön valaki. De a megismételt zörgetésre sem gyulladt fény, ajtót nem nyitottak. A fejem zúgott, a szívem, mintha felére zsugorodott volna össze s hallottam sűrű dobbanásait a fülemben. Lassan elindultam vissza, a temetőbe, de hamarost kicsit futásnak eredtem, annyira fáztam. A temető kapuja nyitva volt, odabenn jól ismert sejtelmes, jellegzetes fénnyel világította meg a magasra nőtt gesztenyefákat a sírokon égő gyertyák sokasága. A bal oldali ösvényre tértem, ami hátra, szüleim sírjához vezetett. Már lelassult léptekkel haladtam, cseppet sem törődve a hideggel. Ahogy a jól ismert nyomókút mellé értem, hirtelen emberi hangra lettem figyelmes. Izgalmamat fokozta, hogy a hang ismerős volt. Néhány lépést téve a hang irányába megálltam, mert megláttam a sír fölé boruló alakot. A földön térdelt, két kezét imára kulcsolva, a szeme magasságában tartotta és lassan, kicsit előre-hátra hajlongva beszélt. Fülelni kezdtem és ahogy a szavak is érthetővé váltak, nem volt kétségem afelől, hogy kit látok és hallok. „S ugyanazt a szerelmet érzem most, amikor átölelsz engem, és apró csókjaiddal kedveskedsz, mint akkor, ott a patakparton és azóta is mindig és egyfolytában. Drága szerelmem, köszönöm neked ezt és mindent, az egész életemet is neked köszönöm, ami nélküled nem is lenne élet. Szeretlek kicsi Pipacsvirágom és örökké szeretni foglak, ugye tudod? Ezért kérlek, hogy nap mint nap, ahogy eddig is finom csókjaiddal ébressz, és este ölelj magadhoz szorosan és soha ne engedd, hogy egyedül aludjak el.”....

Ahogy hallgattam és figyeltem a sír fölé boruló sötét árnyékként mutatkozó alakot, ismét elfogott a szédülés. Nem egészen olyan, mint a kis házikónál, nem sokkal ezelőtt, hanem valami egészen más. Fura mód, színek kavalkádja öntött el, hol mintha szivárványt láttam volna, hol meg egy gyönyörű vízparti napfelkeltét késő augusztusban. Aztán ez a színes sziporkázás átterjedt az egész temetőre, a gyertyák körüli sárga fény egyre nagyobbá vált. Meg kellett támaszkodnom a mellettem magasodó gesztenyefa törzsébe és egy kicsit lehunytam a szemem. Amikor ismét fölnéztem, a sír mellett három alakot láttam. Bandibá bal kezével Pipacsvirágot ölelte magához szorosan, miközben szájuk csókban forrt össze. Pipacsvirág hosszan lelógó rakoncátlan hullámzású, göndör fekete haján, fölül kis pipacsból font koszorú virított, a kislány aki szorosan hozzá simult, mindkét kezével egy csokor pipacsot szorongatott, és szemét a szüleire függesztve, boldog mosoly terült szét az arcán. Nem tudtam, hogy csak képzelődöm-e vagy a valóságban is megtörténik, amit látok. Megint lehunytam a szemem és próbáltam koncentrálni. Amikor ismét fölnéztem, a három alak éppen emelkedni kezdett. Lassan teljesen együtt, mint egy világító gömbben emelkedtek, már magasabban voltak, mint a gesztenyefák lombja, végül fokozatosan elhalványulva, eltűntek a sötét égboltban.

Sokáig álltam mozdulatlanul, szememet az égre tapasztva. Kis idő múltán a furcsa színes világ elhalványult s egy pillanat alatt el is tűnt. Szédülésem is megszűnt. A sírra

105

Áron Attila

pillantottam, szememmel Bandibát kerestem, de elnézve a kijárat felé is, nem láttam őt sehol. Sem őt, sem Pipacsvirágot a kislánnyal.

Bandibát később sem láttam soha. Nem álldogált tavasszal a kapunk előtt többé, hogy újabb szerelmeslevél megírását kérje. Később, egy volt városi kollégával beszélgetve, amikor felőle érdeklődtem, a válasz az volt, hogy nem látták Halottak Napja óta, eltűnt üzenetet sem hagyva, nyomtalanul, mint a kialvó gyertya fénye. „...mint a kialvó gyertya fénye.” – ismételtem magamban, aztán elbúcsúzva a kollégámtól széles, boldog mosollyal az arcomon mentem tovább. És most is, valahányszor Bandibá eszembe jut, könnyedén megszédülve, édes derű önti el a lelkemet, és vidám mosolyt terít az arcomra, ahol hosszú percekig sugárzik, mint a szivárvány fénye, vagy mint valami egészen új és más, kábítóan szép fényforrás.

106

Ács Zoltán

Ács Zoltán

Alexamenos sebete theon „Az én akarásom nem bolondság, Hanem tövigkalászos táblája a tibennetek Még csak csirázó búzaszemeknek.”

József Attila Lesznek, akik majd kinevetnek szamár vagyok a plázák cirkuszában arcom szürke, mint a kültelek majd ráragasztják a matricákat.

Az én akarásom nem bolondság bár egy ideje lázasabban élek ülök itt a külváros zsámolyán tetőtől-talpig tavasz ízű égben.

A szelek testvéremmé lesznek messze viszik arcom melegében sajnálom, csak a név marad itt nektek és nem az, akiért legbelül égtem.

107

Fischer Botond

Fischer Botond

Kaffka Margit halálára Szép csendesség, mese Lócinak, beszüremlő langyfény, forró kakaó erősre főzve,

tejszínhab, fahéj.

Hiszen összejött minden, boldogságjáték, játékboldogság.

Annyit játszottuk, hogy úgy maradtunk.

Játszottunk olyat is, hogy elaltattuk Istent, hárman dúdoltunk bölcsődalt neki.

Elbábszínházaztuk mindhármunk élete történetét, mindig változtattunk rajta.

Csak magányboldogság volt, három boldog túlzóan együtt, már magányburokban.

De istenkáromlóan szép volt.

Hogy örültünk a novemberi hónak, Lócinak ródlit kellett venni. Hamar sötétedett.

Barlang volt a bérházlakás, mi szentcsalád, minden nap karácsony.

Esténként, miután a kicsi elaludt, írtál. Templomba nem jártunk.

Asszony voltál, árva nő, mécses, melybe kanóc helyett csillagszórót öntöttek.

Lóci tizenkét éves kiskamasz, észrevettük, hogy érdeklik a lányok.

Harmincnyolc éves szépasszony voltál, igen, szép voltál, észrevettem.

Elsőbálozós csitri szarkalábbal, ráncokkal,

megfáradt hollóistennő, bölcs énekesmadárka.

Bevásároltál szélfútta szatócsoknál, szatyorban hoztad a jószagú limlomot, felfázást, főfájást, hisztériát, reumát, csalánkiütést, spanyolnáthát.

Hazahordtad a gázszagú városi alkonyt, vacsorát főztél belőle.

Anyás volt Lóci nagyon, elaludni csak hozzádbújva tudott, észrevetted a meghalás-

kor, ahogy utánadbújik? Észrevettél engem? Vagy a ködöt, hogy olvad a hó, az odvat a burok kérgén, az első

halálos köhögést? Észrevetted a szeplőket Isten arcán? Észrevetted Lóci széparcú lázcsillogását?

Azt mondtad neki, bár maradnál mindig az én pici kisfiam.

Az üres bérházbarlangba mentem haza. De úgy volt üres, mint bál utáni koszos-

ragacsos deszkapadló, mint a hullákkal teleszórt megmeredt csatatér,

és úgy volt otthon, mint amilyen az özvegység első napja.

Együtt temettelek el titeket. Velőtrázóan szép volt. Tudtál volna írni ilyet?

108

Váradi Nagy Pál

Váradi Nagy Pál

van valahol van van valahol van mélyen az űrben körbe a semmi körbe a minden egy kicsi bolygó egyik a sokból kék ez a bolygó rajta vagyunk mi íme az ember fény a sötétben körbe a semmi körbe a minden égi tenyéren hordoz a bolygó hordoz a csillag végtelenül jó titkos a forrás titkos a csermely titkos az útja tudja az ember van valahol van van valahol van körbe a semmi van valahol van

109

Nagy Gergeyl László

Nagy Gergely László

Valami volt Miféle város ez? Miféle fal, milyen fal épül itt, s e tornyok?

Miféle város ez? A kőből, a kőből, a langymeleg lélek-erőből, a nyálkás agy-redőkből, a húsból épül ez, s hol is? hol is?

Miféle Déva-vára ez, hol nem, mozdulnod nem lehet, tudod, kitörnöd nem lehet, a befalazó s a befalazott az egy.

S ha megszöknél is, nincsen már hová, mert szökni is csak innen tudsz, ha mersz, de innen minden út visszább vezet, egyre csak visszább, csigavonalak mentén a labirintus mélyéhez vezet, honnan a bikafejű szökne most, de nincs fonál.

Végtére is idegen vagy itt, hisz jól tudod.

Idegen utcák, idegen házak és falak, s te itt bolyongsz; lezárt magad-lakat, s ez idegenség is velődig mind te vagy.

Miféle város ez, miféle folyton épülő?

(Egy öregember ül a sötétben, ül egy öregember a sötétben, a kezében valami volt, valami volt, mostanra semmi nem maradt.)

110

Gerliczki András

Gerliczki András

Belváros Málló épület, elhagyott fecskefészek, örök vasbeton.

Idejöttem a gatyás varjakat nézni de elröpültek.

Jár a nyomomban.

Kenyérmorzsát kunyerál.

Városi galamb.

Kockakövet rejt a forró aszfalt. Kihűl, s feledem én is.

Az óraüzlet kirakatát bámulom.

Megállt az idő.

Utcalámpához láncoltam biciklimet, gyalogos lettem.

Fiatal nyírfát láttam a belvárosban, verebek lakják.

111

kiállítások

Aby Szabó Csaba

Bánszki Tamás emlékkiállítása* Bánszki Tamás tanár, festő- és grafikus művész 1892. december18-án született Földeákon földművelő család ötödik gyermekeként. Óföldeákon hunyt el 1971. január 9-én.

A szegedi piarista gimnáziumban öreg rajztanára ösztönözte a művészpályára. Az érettségi után 1912-ben a Képzőművészeti Főiskola rajztanár jelöltje. Tanulmányait 1914 szeptemberében a háború. miatt kénytelen megszakítani, amit 1918 tavaszán 12 hetes tanulmányi szabadságán folytatott és fejezett be. A háború borzalmai nem értek véget számára, mert a fegyverszünet megkötésekor olasz hadifogságba esett.

A főiskolán mesterei voltak: a Munkácsy tanítvány Révész Imre, Bosznay István, Edvi Illés Aladár és a neves művészettörténész Lyka Károly.

Tanári pályáját 1920. szeptember 1-én Tarpán kezdte, az ide menekült Beregszászi Állami Gimnáziumban, majd az iskolával együtt Fehérgyarmatra került. Itt figyelt fel rá Ady Lajos debreceni tankerületi főigazgató, akinek a közbenjárására a debreceni piarista gimnáziumba helyezték át rajztanárnak. Itt hetente több mint 20 órában oktatta a diákokat. Az iskolák államosítása után Makóra, majd Szegedre helyezték. 1956ban történt nyugdíjba vonulásától szülőfalujában élt és alkotott. Művészpályám című írásában így vallott erről az időszakról: „Szeged, Tápé és […] Földeák: ez a három pont, melyek meghatározzák munkám területét a témák keresését illetően.”

Bánszki Tamást pedagógusi pályája mintegy 26 éven át Debrecenhez kötötte.

Emellett a város művészeti életének aktív szervezője, meghatározó alakja volt. Csatlakozott az 1901-ben alapított, 1937-től Képzőművészek és Műpártolók Egyesülete néven ismert Debreceni Műpártoló Egyesülethez. Az 1924-ben létrejött – anyagi nehézségek miatt csak két és fél évet élt – Művészháznak, jelentős anyagi segítséget is nyújtó alapító tagja volt. Hasonlóan bábáskodott 1935-ben a grafikusokat és gyűjtőket tömörítő Ajtósi Dürer Céh létrejötténél.

Mintha Debrecen művészeti élete mégis megfeledkezett volna Bánszki Tamás művészetéről.

Első nagyobb kollektív kiállítását egyik tanártársával együtt 1926-ban rendezte.

Ezt követően évenként egy-két alkalommal állított ki. Makón és Földeákon is ebben A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár Kamaratermében 2014. febr. 18-án elhangzott megnyitó szerkesztett szövege. A kiállított képek Szabó György nyugalmazott debreceni középiskolai tanár magángyűjteményét képezik.

*

112

Bánszki Tamás képei

113

Bánszki Tamás képei

114

Bánszki Tamás képei

115

Bánszki Tamás képei

116

Bánszki Tamás emlékkiállítása

az évben mutatta be képeit. Budapesten először a Magyar Akvarellfestők Egyesületének XIII. kiállításán szerepelt 1927. május–júniusban a Nemzeti Szalonban. A Műcsarnokban 1931-ben állított ki először, ahol ezt követően 1943-ig nyolc alkalommal, mintegy 18 akvarelljét mutatta be. A debreceni Déri Múzeumban 1937-ben önálló gyűjteményes kiállításon 66 képpel (akvarell, olajfestmény és grafika vegyesen) szerepelt, amely nemcsak erkölcsi, de anyagi sikert is hozott számára.

A harmincas évek elején ismerkedett meg a rézkarcolás, majd a linó- és fametszés- technikájával. Az Ajtósi Dürer Céh „1935 decemberben rendezett kiállításán, ahol nemzetközi jelentőségű és vonatkozású grafikai gyűjteményeket mutattak be, 9 rézkarccal szerepelt. Grafikáival 1935–36-ban Nyíregyházán is bemutatkozott.

A nemzetközi fametszet kiállításokon 1936-ban a Madonna című lappal Varsóban, majd 1939-ben az Aratás című lappal Chicagóban aratott sikert.

A Művészpályám című írásában debreceni éveire emlékezve kiemeli, hogy az első világháború utáni időben a város művészeti élete erőteljes fellendülést mutatott. „A kiállításoknak se szeri, se száma: városok közötti cserekiállítások, Magyar Képzőművészek Egyesületének kiállítása 1940, melyre a debrecenieket is meghívták .”

A nyári szüneteket legtöbbször külföldi művészi tanulmányutakkal töltötte, vagy felkereste hazánk erdős-hegyes tájait és szülőfaluját. Az így szerzett élmények, valamint a falusi élet ezernyi témáját megörökítő művei adták az anyagot az évente megismétlődő kiállításokhoz, melyek teljes felsorolása itt és most lehetetlen.

A Képzőművészeti Alapnak 1964-től tagja. Ugyanebben az évben akvarellel és grafikával vándorkiállításon vett részt Szegeden, Hódmezővásárhelyen és Kecskeméten. Szegeden nagyszabású gyűjteményes kiállításon mutatta be életművét 1961 augusztusa és szeptembere között. Négy évvel később, 1965-ben ismét Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban rendeztek kiállítást munkáiból, amikor 25 grafikát ajándékozott a múzeumnak. Emellett számos alkotása a Debreceni Déri Múzeum gyűjteményét is gazdagítja. Műveit köz- és magángyűjtemények őrzik.

Bánszki Tamás csendesen, szerényen szemlélődő, jó megfigyelő művész volt. Aprólékosan, dokumentumszerűen mutatja be az ábrázolt képi környezetet, az alföldi falusi település és tanyavilág épületeit, a tájban tevékenykedő embereket, a paraszti, falusi életet, a fogolytábor életét és természeti környezetét, olyan realisztikusan, hogy szinte betekintést nyerhetünk a megörökítettek gondolataiba is.

Képeinek hatása át tudja lépni az időhatárokat is. Alkotásain elénk tárul a múlt, megmutatkozik ami már eltávolodott, és az is, ami ma mára nincsen, végleg eltűnt.

Műveiben a nagyapák, dédapák nemzedékének tagjaival, életével, örömével, és fájdalmával találkozhatunk. Alkotásainak nemcsak esztétikai értéke van, hanem embereket, emlékeket élesztő társas értéke is.

Témája alapvetően a tájábrázolás, melybe bele helyezi a falusi, vidéki népi életet, a fogolytábori életképeket, de portrékat, alakokat is szívesen ábrázolt.

Technikáját tekintve a most kiállított anyag elsősorban akvarell, grafit, tusrajz. Szívesen készített emellett fametszeteket és rézkarcokat is, amelyek számát Művészpályám című írásában 100-at meghaladóra teszi. Festett oltárképet a debreceni Szent

117

Aby Szabó Csaba

László Plébánia és az óföldeáki katolikus templom részére. Nem állt tőle távol a szobrászat sem. A debreceni Szent Anna templom homlokzatát díszítő Szent Imre szobor is az ő alkotása.

Bánszki Tamás alkotói munkássága több vonatkozásban is erősen kötődik a táji környezethez. Szellemi örökségéből a népélet és az alföldi táj, a hagyomány, a táj és az emlékezet pereg le előttünk. A festmények, grafikák tematikája elénk tárja a régi időt és teret. Mintha filmet néznénk az elmúlt időből.

A festményein feltáruló képi világban a bensőséges alföldi táj nem egyoldalúan elevenedik meg. Ecsetvonásai, lágy színtónusai, a gazdag fényhatás a tájat és a népéletet örömtelien, de a hétköznapi nehézségekben bővelkedő múltat sem feledve mutatják be. A munka, a földművelés, az aratás fáradságos voltában jelenik meg képein. A gyalogjáró, a hazajáró lélek gondját finoman rejti a táj szépsége, a falu dolgos, szorgos népélete. A táj-ábrázolásokon szinte érezni a mindent beragyogó napfény melegét, a tájat belengő nyugalmat. Alkotásait nézegetve már-már szeretnénk mi is a megörökített képi világba belépni, mélyet szippantani a napsütötte táj friss levegőjéből.

A népélet és a tájábrázolások szabad és derűs hangulatú lágy atmoszférájával szemben az olasz fogolytábor képeinél néha szinte fájóan kemény színeket és erős kontúrokat használ. Ezzel a megjelenítési formával a fogság világát, a kerítésen belüli életteret és életet ridegebbnek, zordabbnak érzékelteti, különösen, ha összevetjük a táborból látható, a szabadságot jelképező táj lágyabb színtónusú, fényekben gazdagabb világával.

E képek gondolati tartalma a rabság és szabadság állapotának ellentétét, az el- és hazavágyódást fejezik ki.

118

László Gézáné

Bánszki Tamás Tarpán Bánszki Tamást 1920 augusztusában helyezték a Csonka Bereg vármegyei Tarpán működő Beregszászi Magyar Királyi Állami Főgimnáziumba.

A nagy múltú intézmény református algimnáziumként 1864-ben, Beregszászban nyitotta meg kapuját, amelyet 1895 szeptemberében alakítottak főgimnáziummá. A világháború, a tanácsköztársaság, a román, majd 1919 júliusában a cseh megszállás újabb és újabb megpróbáltatás elé állították az iskolát. A csehek 1919 októberében a gimnázium tanárait írásos fogadalom letételére kötelezték. Ennek sokan nem tettek eleget, ezért az érintetteket állásukból elbocsátották, illetményüket megvonták, majd letartóztatták és bebörtönözték. A tanárok az újabb letartóztatások, elfogatóparancsok elől megszállatlan területre, Tarpára menekültek, ahol mindent megtettek a Beregszászi Magyar Királyi Állami Főgimnázium működésének biztosítása érdekében.

Az iskola megnyitása (1920 májusában), a tanulók elhelyezése és élelmezése nem valósulhatott volna meg Gulácsy István Csonka Bereg vármegye alispánjának támogatása, a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban való közbenjárása, és a vármegye közönségének áldozatvállalása nélkül. A főgimnáziumot Tarpán a községi elemi népiskola négy tantermében helyezték el. A mostoha körülményekre utal, hogy a szeptember 6-án kezdődő tanév július 24-én fejeződött be. A téli szünet a fűtési nehézségek miatt november elsejétől március végéig tartott.

A gimnázium 1919/20. és 1920/21. évi értesítőjében olvasható, hogy Bánszki Tamás egy év szolgálati idővel az 1920/21. tanévben lépett az intézmény kötelékébe, ahol tizenegy tanártársával tanította az iskola 225 növendékét. Szaktárgyai, a rajzoló mértan és a művészeti rajz, a gépi rajz, és a torna (ez utóbbit heti 20 órában oktatta).

Emellett az értekezleti jegyzői feladatokat is ellátta.

Pályakezdő tanárként bizonyára jó kapcsolatot alakított ki diákjaival, művészi látásmódjával, tehetségét tükröző rajzaival és akvarelljeivel csodálatot váltott ki szűkebb és tágabb környezetéből.

A gimnáziumot 1920 októberében a kassaiból a debreceni tankerületbe helyezték át. Dr. Mázy Engelbert helyett Ady Lajos lett a tankerület vezetője és a gimnázium új főigazgatója. Az iskola 1921 augusztusában Fehérgyarmatra költözött, ahol lényegesen jobb körülmények között működhetett.

Bánszki Tamás Tarpára, a Beregszászi Főgimnáziumba vezető útjáról keveset tudunk.

Beregi tartózkodása, az Ady Lajossal való találkozás sorsdöntő volt pályája szempontjából. Az ő támogatásával helyezték át a Debrecenbe, a piarista gimnáziumba, ahol számtalan kihívás és siker várt rá. A tarpai és fehérgyarmati misszió, az otthonuktól, családjuktól elszakított beregszászi tanárok és diákok nemes küzdelme, a beregi és szatmári nép, a különös táj, és a sajátos népi építészet megérintették a művészt – amit ott készült akvarelljei is bizonyítanak. Ezek az élmények kitörölhetetlenül ott maradtak emlékezetében.

119

Antall István

A nemzet emlékezetkiesése

Csutkai Csaba fényképeinek jelenvalósága* Ahol fény van, ott árnyék is van. Dr. Schweitzer József bölcsességének köszönhetem ezt a megfontolt mondatot, amikor afelől érdeklődtem, hogyan tekint a magyar zsidóság 1848. március 15-e ragyogó napjára, amikor az azt követő húsvét vasárnapján zsidó üzleteket, házakat zúztak, zsidó embereket vertek véresre Pozsonyban. – Ahol fény van, ott árnyék is van, drága kisfiam – mondta nekem és a Magyar Rádió hallgatóinak az én csodarabbim. A szabadság idején az elfojtott indulatok is fölkavarodnak, az eddig ki nem mondott szavak is levegőt kapnak. Ez a szabadságharc első hónapját beárnyékoló pogrom, gazdasági harc volt. A pozsonyi zsidó kézműveseket és kereskedőket nem engedték be a polgárok a nagyhagyományú, ám addigra már inkább idejétmúltnak, a gazdasági fejlődés akadályának tekinthető céhes rendszerbe, így azoknak a szabad vállalkozás és kereskedelem tágabb teret adott. A féltékeny mesterek tehát leitatták legényeiket, akik részegen szétverték a zsidó konkurenseket.

Tehát ahol fény van, ott árnyék is van, és ezt ki érzékelné, sőt érzékeltethetné pontosabban, mint a fényképész, a fotográfus, aki a látványt képes tárgyiasítani.

Dr. Schweitzer Józsefnek nemcsak szavaiért, megtisztelő meleg atyai barátságáért vagyok hálás. A nevezetes nyíregyházi rabbi, Berstein Béla 1848-as könyvével megerősítve, éppen arra hívta föl figyelmünket, hogy közös, reményteli, minket örökre összekötő nagy korszakunk, a reformkor és a szabadságharc nem lett volna az a világra szóló siker, ami lett az egyenjogúságért gondolkodni és tenni is képes honfitársainkkal összekapaszkodva. Ezt a vészkorszak, a holokauszt, a soá jóvátehetetlen veszteségeinek árnyékában sem szabad elfelejtenünk.

Hiszen ahol fény van, ott árnyék is van. Ahol gyilkos indulatok támadnak, ott megmozdulnak a segítő kezet nyújtók, megszületnek a mentők, a menekítők, a névtelen segítők, akik nem tehetnek mást. Neveltetésük, hitük, erkölcsük a bennük élő fényt képes volt – a sötétségen át – máig vetíteni, az emberiséggel kapcsolatos, minden nap próbára tett bizakodást éltetve.

Csutkai Csaba fényképei ennek a minden poklot túlélő reménységnek a köznapiság fölé emelkedő, igazmondó, nagyhatású, lírai, tehát időtlen dokumentumai. Mindegy, *

Elhangzott 2014. április 10-én a kisvárdai Rétközi Múzeumban a Csodarabbik emlékhelyei és emlékezői című

kiállítás megnyitójaként.

120

A nemzet emlékezetkiesése. Csutkai Csaba fényképei

hogy Hegyalja településein, a Nyírségben vagy a tiszaháti Mezőségen jár, úgy rögzíti állóképeit, hogy azok molekuláris szinten, tehát érzelmi telítettségük által tovább élnek, lüktetnek bennünk. Ne áltassuk magunkat, ez a zsidóvilág nem tűnt el, hiányával bennünk él tovább. Az eltékozolt ország eltékozolt polgárainak élete, vonásai, tehetsége, érzései, meg nem élt sorsuk, elárvult őseik titkokat őrző emlékkövei, a képet átütő vörös fonalak mitologikus üzenete azt a jóvátehetetlen hiányt jelzik, ami utánuk maradt.

Csutkai Csaba szinte szenvtelenül ragyogtatja föl azt a napsütést, a finoman hullámzó táj fölött remegő levegőt, a grafikai élményként is izgalmas héber kalligráfiát, amelynek üzenetét sajnos már nem értjük. Ahogy a kor rettenetét sem érzékeljük, miközben tudjuk, hogy újra kell tanulnunk azt. Ahogy nincs kollektív bűnösség, úgy a kollektív bűnbánat őszinteségében is kételkednünk kell. Az erkölcs – ahogy a szépérzék is – egyéni adottság, így egyedül maradunk ezekkel a képekkel, ahogy egyedül kell megbirkóznunk a bűn elkövetésének történelmi tényeivel is. Személyesen a személyes veszteségekkel.

A remekművek, amik közé Csutkai Csaba fényképeit kétségek nélkül besorolom, nem segítenek, hanem figyelmeztetnek tartozásainkra. Nem a plakátok agresszivitásával, hanem a képek felejthetetlenségével, nyugtalanító szépségükkel. Az idő által fölhordott porszemcsék fényben fölragyogó úszó pontjaival, a töredezetté száradó papírok halványuló kézjegyeivel, a kavicsok véglegessé simuló ráncaival. És mindehhez még itt van a hithez köthető, szabályozott, hagyományos viselet mögül előragyogó személyiség bensőséges vonása. A karakterekben rejlő ismerősség, a mozdulatok és a rítus időtlensége.

Azt már régen tudom, hogy Csutkai Csaba mindent tud, amit a legnagyobb fényképészek, a fotográfia művészei tudnak. Őt egy szemernyit sem billentik ki fölkészültségéből, költészetének szakmai és érzelmi fedezékéből a divatok, ha kísérletezik, akkor sem. Nem a tematika kuriozitása mozgatja, nem tárgyának egzotikuma izgatja.

Bennszülötteket fényképez itt a bennszülött, aki be van oltva a civilizációs betegség, a sznobéria ellen. Oltóanyaga pedig az a lényeglátás, amely azonosnak tudja a szépet és az igazat. Nélkülözhetetlennek a fényt és az árnyékot.

Csutkai Csaba: A kisvárdai temető

121

SZEMLE

Az igazgyöngy-keresés igézetében Az Élet és Irodalom állandó rovata A hét könyvei, amely az Írók Boltjának segítségével tájékoztat a könyvújdonságokról. Tanulságos lista, érdemes mindenkor áttanulmányozni. Azért is, ami rajta van, azért is, ami nincs. Régen azt hittem, hogy az a könyv, ami nem szerepel ott, érdektelen kiadvány, ami meg figyelemre érdemes, azt biztosan közli. Ma már látom, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb.

Régebben a lista első rovata volt a legterjedelmesebb, ahol a verskötetek sorakoztak. Mostanában néha ez üresen marad. Ha jól olvasom a jelenséget, akkor arról van szó, hogy a rangosabb(nak számító) költészet, vagy az iránta mutatkozó érdeklődés háttérbe szorul, elszivárog.

(S ezen a gyermeteg, maratoni felolvasó akciók sem változtatnak, legfeljebb elterelik a lényegről a figyelmet; a Lyukasóra című tévéműsor pedig a maga kifinomult arisztokratizmusával már-már a lírai értékek elérhetetlenségének képzetét kelti az egyszerű versolvasó számára.)

Néha viszont ezzel ellentétes információt olvasok ki a rovatból. Kíváncsi lennék, hogy Kiss Anna verseire (Gyolcs I–II., 1513 oldal) milyen országos érdeklődés mutatkozik. Hát … Tromfként persze lehet hivatkozni a művészi értékre, ám tudjuk, hogy ez milyen viszonylagos.

Ugyanakkor hiába kerestem a listán Füzesi Magda tavaly ősszel megjelent Kagylóének című kötetét. Vajon miért

122

maradt le róla? A szerző nem a „futottak még” vagy az „és még sokan mások” kategóriájába sorolható. Lexikonadat, hogy a kárpátaljai Forrás-nemzedékhez tartozik, noch dazu annak Vári Fábián László mellett a legjelentősebb költőegyénisége. És azt sem lehet mondani, hogy a kötet ne lenne szem előtt, hiszen hazai kiadónál jelent meg.

A bonyolult helyzetre – ahogy fentebb minősítettem – itt vannak a bizonyítékok. De hol a magyarázat? Ha tudnám, isten bizony közreadnám.

Szemle

De lépjünk túl a körülményeken, fordítsuk figyelmünket a kötetre, amit különösképp indokolttá tesz az, hogy Füzesi Magdát szűkebb pátriánk indította arra az élet- és költői útra, amely egyre tágabb körökben fonja át a magyar nyelvterületet! Egyik-másik versének konkrét földrajzi térbe helyezett s azzal korrespondáló tartalma felidézi életének fontosabb színtereit: Kárpátalját és Beregszászt (Agyő, Kárpátalja, Tájkép kerítéssel), azután Budapestet, ahová az egyedül maradt asszony a lánya után költözött , és más hazai tájakat (Árnyék a hóban, Kölcseyhez, Szárszó felé), s végül az irodalmi barátságból élettársi kapcsolattá vált viszony révén Kolozsvárt, Erdélyt (Kolozsvár, júniusban, Útkeresőben, Lángra láng).

Lehet-e mindenütt otthon lenni (ahogyan Váci Mihály emlékezetes versében állítja), avagy kizárólag a nyelvben van otthon a költő, mert ez az egyetlen, ami az állandóság képzetét kelti a folyton változó környezetben, az emberi kapcsolatok forgandóságában? Sokféle válasz lehetséges, az egyik Füzesi Magdáé, de nem az igen vagy nem leegyszerűsítő képletébe szorítva, hanem gazdag életteljességében kibontva a Kagylóének verseiben.

Hajdan, amikor még csak négy karcsú kötet és egy gyermekvers-gyűjtemény állt a költő mögött, azt írtam róla egy riportban (Pléhlenin vigyázza Vereckét, Élet és Irodalom, 1996. május 24.), hogy „Jeszenyin-hangú költő”. Ma, amikor a tizenegyedik kötetét forgatom, úgy találom, hogy ez a népköltészeti ihletettségű, természetközeli képekből építkező, az elégikus kifejezésmód érzelmi regiszterében mozgó hang megmaradt ugyan költészetében, de időközben főszólam-

má egy gondolatisággal telítődött, érett, a változó világot a maga gazdagságában felmutató, összetettebb képekben és bonyolultabb szerkezetekben megszólaltató hang került előtérbe.

A változás persze nehezen tapintható, s jobbára csak a Füzesi Magda teljes pályáját figyelemmel kísérők számára nyilvánvaló, mert a költő folytatja azt a korábbi gyakorlatát a Kagylóének megszerkesztése során, hogy az új versek mellett ott sorakoznak a régebben megjelentek is (évszám nélkül) tematikus rendben. Ezért azt mondhatnám, hogy a kötet – afféle összegzésként – valójában válogatott verseinek gyűjteménye, hiszen, ha jól számolom, mindössze tizenhárom olyan mű szerepel benne, amelyik a korábbiak valamelyikében ne lenne olvasható.

Füzesi Magda azon költők közé tartozik, akik elsősorban érzelmi szűrőn keresztül engedik hatni magukra a világ jelenségeit, s mivel az őt ért impulzusok, köztük leginkább a nemzetiségi léből fakadóak, s persze magánéletiek is, néhol fölsértették, néhol megsebezték a lelkét, aligha csodálkozhatunk azon, hogy attitűdjében a szorongás, a félelem, az elbizonytalanodás, a pesszimizmus, a rezignáció vált meghatározóvá. Ezt fejezik ki a számszerű arányok is: a kötet kilencvenkilenc versének túlnyomó többségéből hiányzik a felszabadultság érzése, az öröm, a remény, és már-már, megdöbbentő módon, közel a felében találkozunk az elmúlás képzetével, vagy a halállal összefüggő fogalmakkal (szemfedő, sír, fejfa, túlsó part, halott, és így tovább). Szinte meglepődünk a Profán ima egy csillagtalan éjszakán versfelütésén: De boldog vagyok, Istenem, annyira váratlanul szól ki a keserűség szólamából.

123

Szemle

Akadnak azért a kötetben megnyugtató hangvételű, pozitív kicsengésű versek is. Ilyen a Napfogyatkozás, amely – annak ellenére, hogy ebben is megidézi a halált – felvillantja a múló örömöt a verszárlatban: „Elment a tél, elment a nyár, / egy fényes zápor gyöngysorán / ellibegett a ház előtt / a legboldogabb délután.”

De még a lehangoló versek sem végletesen szomorúak, mert Füzesi Magdának különös képessége van érzelmi egyensúlyt teremteni, egy-két sorral helyrebillenteni a benne kizökkent világrendet, ahogy ezt a Johanna kemény, szinte naturalista hangú első versszaka után a másodikban megteszi: „És hull a földön napra nap, / Szánt, hogyha kell, vet és arat / a nép. A szélben megfogódzik / kemény talpával. S megmarad.” És íme a dialektikusan megteremtett ellentmondás, amely magában hordozza a feloldást is, a lányának írott „Karácsonyi négysoros-ban: Vigyázz a fényre téli tájban, / Ne állj remegve hófuvásban, / Hittel mosolyogj a világra, / Ne legyen szegény olyan árva.”

Füzesi Magda legnehezebben feldolgozható emberi-költői élménye az a létállapot, amit a három országban, de sehol sem igazán otthon körülményei jelentenek. Akit nem kényszerített a sors ilyen viszonyok közé, meg sem értheti, milyen nehéz lehet ebben a tudatban élni, különösen egy szenzibilis személyiségnek.

Ki lehet ragadni egy-egy részletet különböző verseiből, amelyek költői választ keresnek vagy adnak erre a kihívásra, de egyik sem lesz eredője az összesnek. A Más-kor-t így fejezi be: „Fekete tájban jár az éjszaka, / hazátlanok közt hontalan vagyok. A Táj gesztenyékkel tipográfiai eszköz révén is felerősíti a hiányérzetből fakadó óhajt: Közös sorsért, közös HAZÁÉRT / sikoltoznak a gesztenyék.”

124

A lelki megnyugvás keresésében, a belső béke megtalálásához vezető tájékozódásban Füzesi Magda – úgy tűnik – olyan utat választott, ami leginkább a fegyverletétel benyomását kelti.

Korábbi verseiben valami szemlélődő panteizmussal érzékelte a világot. Legjellemzőbb műfaja az a tájvers volt, ami csak látszatra tájvers, de benne a látvány látomássá alakul, átlényegül metaforákba rejtett látleletté (létleletté?), így adva képet a személyiség és a világ adott pillanatban érvényes viszonyáról. Ezek helyett elszaporodtak költészetében az imaformájú versek (négy már a címével is bizonyítja ezt), a fohászok, s a költő egyre inkább csak az Istent találja megbízható támasznak, tőle vár – bár a tapasztalati tények azt mutatják, hogy hasztalan – segítséget.

Ezt a feltartott, vagy imára kulcsolt kezet fejezi ki a kötet címadó, Istent szólító verse is: „Amit Te rám mérsz, úgy legyen!”

Nem érkezett még el az idő, hogy ennek a költői útnak az összegzését elvégezzük, ezért inkább csak ajánló gyanánt érdemes néhány kiemelkedően jelentősnek ítélhető versére felhívnunk a figyelmet. Ilyen például a Kósa Anna balladája, amely a gyermekét vesztő és sirató anyáról szól, és elidőtlenítő témakezelésével minden történelmi korra érvényes módon fejez ki egy archetipikus helyzetet és érzelmi állapotot, a műfaj hagyományainak egyéni színekkel gazdagított felhasználásával. Vagy ott van a Tűz, amelyet szimultán ritmusú sorai és az érzelem nyugtalan vibrálása a legjelentősebb magyar szerelmes versek sorába emelnek. S talán azok a versek is különös figyelmet érdemelnek, amelyekben

Szemle

megszólal a költő kesernyés iróniája.

Ez a hangnem minden bizonnyal további eredményekkel kecsegtetne Füzesi Magda költészetében.

(A kötet megyei bemutatóját a nyíregyházi székhelyű Beregszászért Alapít-

vány szervezte, és 2013. október elsején került sor rá a Bencs-villában.)

Hamar Péter Füzesi Magda: Kagylóének. Pomáz, 2013. Kráter Műhely Egyesület, 132 p.

Kisebbségtörténet

Kárpátalja-ismeret felsőfokon „[...] nagyon pontosan tudtam, kik vagyunk mi. Magyarok vagyunk. Kik tartanak bennünket megszállva? A Szovjetunió. És reménykedtünk a Magyarországhoz való visszatérésben. Gyermekkoromban ez a várakozás ott volt a levegőben. Ha Kárpátaljáról beszélve történelemről esett szó, mindig az volt a szóhasználat, hogy idecsatolták, odacsatolták. Visszacsatolták. Elcsatolták. Az én gyermeki képzeletemben ez úgy jelent meg, mintha Kárpátalja vagon lett volna, amelyet olykor ide, máskor meg amoda kapcsolnak.”

(Tóth István)

Kevés könyv büszkélkedhet azzal, hogy megjelenése után már egy éven belül is visszaigazolódnak gondolatai, könnyen jóslatszámba vehető következtetései.

Tóth István műve ezen kevesek közé tartozik, ugyanis Ukrajna egyre kiszámíthatatlanabb sorsa a könyvet aktív életpályára állította, és a térségben tapasztalható politikai, etnikai fejlemények mintha konkrétan igazolni látszanának a szerző által felvázolt lehetséges forgatókönyvek majdnem legrosszabbikát.

Különös, műfajilag nehezen besorolható könyvének meghatározó értékei azonban nem az aktualitásában kereshetők. Attól függetlenek. Az aggasztó aktualitások viszont felértékelik a könyv hitelességét, és valószínűleg fokozzák is az olvasói érdeklődést.

125

Szemle

A kötetcím nem csak leleményes, hanem találó is, hűen magába tömöríti a könyv szellemiségét. A hétköznapi logika szerint az a megszokott, hogy a világbirodalmaknak vannak peremvidékei, és nem a peremvidéknek világbirodalmai, az a világ azonban, amelyet Tóth István tár elénk, nem a klasszikus logika és állambölcselet örököse, hanem egy megvalósult antiutópia, ahol minden előfordulhat.

A kötet szűk értelemben a kárpátaljai magyarság száz éve, múltja, jelene és aggódva elemzett jövője.

Tág értelemben pedig Ukrajna történetének, az ukrajnai nemzetiségek múltjának, jelenének azok a fontos jellemzői, amelyek hatással voltak a magyarság sorsára.

Még tágabb értelemben pedig a Birodalom több mint hét évtizedes mentalitástörténete is.

A kötet nem arról szól, hogy a világbirodalmak letűnnek-e. Az, hogy letűnnek, kimondatlanul is egyértelmű, mert ami ennyire kitalálhatatlanul életveszélyes szerkezet, annak egyszer végzetszerűen szét kell esni. Azt ugyan senki nem tudja, mikor következik be váratlanul ez a szétesés, ez egyébként is tabutéma, de a túlélés ösztöne erősebb, mint a birodalmak összetartó energiája.

A könyv arról a száz évről szól, amelyben az államhatárok vándoroltak, Kárpátalja „váltogatta” az államokat, sokan a nemzetiségüket is meg-megváltoztatták, de az itt élő népek többnyire itt éltek szülőföldjükön, fejük fölött zajlottak a világesemények, kötődéskonfliktusaikat pedig magánügyként élhették meg.

Arról is szól, hogy az, ami a fejekben, a lelkekben, a mentalitásban a birodalomból megmarad, az éppen az abszurditása miatt éli túl a birodalmat.

126

A szerző hat, megközelítően tematikus fejezetben gyűjtötte össze válogatott írásait. Ezek többsége már korábban megjelent tanulmánykötetekben, rangos folyóiratokban, újságokban. Egy részük pedig a jelen kötet számára készült.

A könyv szerkezete nem követ szigorú kronológiai rendet, sem a leírtak időbeli sorrendjét, sem a megírás idejét illetően. A könyv végén viszont eligazítást kapunk arról, hogy az írás mikor és hol jelent meg.

Tóth István írásai így egybegyűjtve még azok számára is megdöbbentő élményt jelentenek, akik a korábban megjelent írások többségét az első megjelenéskor ismertük, hiszen azok a könyv-adta képnek csak egyes részleteit jelenítették meg, de így együtt egy mozgalmas tablóvá állnak össze.

Abból a szempontból két részre tagolhatjuk a kötet írásait, hogy tudományos dolgozatról, vagy más műfajú írásról van-e szó.

A tanulmányok tág horizontból láttatják a „hadizsákmányként szovjetesített Kárpátalja” múltját, a kárpátaljai magyarság történetét. A térség különböző nemzetiségeinek egy-egy korszakban legfontosabb sorskérdéseit levéltári források és a vonatkozó gyér szakirodalom felhasználásával elemzi, hiszen ezek fényében lesz világos, hogy milyen más kulturális közegben élnek a kárpátaljai magyarok, mint a többi elszakított terület magyarjai, vagy különösen az anyaországiak.

Már a fejezetcím: Ukrajna, Kárpátalja: nemzetpolitikák és nemzettudat-hasadások is elárulja, hogy a térségben élő nemzetiségek nemzetté válásának útját nem csupán anyagi és kulturális elmaradottságaik, hanem a részben ebből is fakadó tudattorzulások is hátráltatták, illetve sokszor

Szemle

vezettek irreális, nemzeti önismeretet nélkülöző nemzetpolitikákig.

Tóth István a nemzetiségek történetének vizsgálatánál abból a tételből indul ki, hogy a történelmi Magyarország felbomlásának a megvalósult formájához az itt élő nemzetiségek előbb autonomista, majd szeparatista törekvései is hozzájárultak.

Természetes módon kiemelt vizsgálódást szentel a ruszinoknak. A ruszinság történetét az autonómiáért folytatott küzdelem történetére felfűzve kíséri végig. A ruszin társadalom a nemzetté válás korai korszakában nem rendelkezett az európai értelemben vett teljes társadalmi struktúrával, nem voltak meg azok a közösségi intézményeik, amelyek az etnikai törekvéseket megfelelően tudták volna a politika színterein is artikulálni. A háttérben már a Monarchia idején munkált az orosz pánszlávizmus is, szívesen nevezték a ruszinokat „magyarországi oroszok”nak, Moszkvában már 1907-ben kárpátorosz múzeumot létesítettek. A csehszlovák államnak sem volt érdeke a ruszinok autonómiája, és nem is teremtődött meg az összhang sem a magyar, sem a szlovák sem a német autonómiatörekvésekkel, 1946 után pedig a Birodalom egyszerűen ukránná minősítette át őket.

Ukrajna 1991-ben elnyert függetlenségét Magyarország elsőként ismerte el, a kárpátaljai magyarok egy részében komoly illúziókat táplált a „kettős elnyomás” megszűnése, a nyelvtörvény és a kisebbségi törvény megalkotása. A gyakorlat azonban az ország kelet-nyugati megosztottsága, az etnikai és vallási tagoltság miatt is „bonyolultabb”, és a tapasztalatok alapján vannak, akik úgy vélik, „ugyanazok a problémák ma is, mint 4-5 évtizede”, és a skizofrén helyzetek megelőzhetetlenek.

A szerző végkövetkeztetése: „Kárpátalja bármilyen mértékű autonómiájának sorsa [... ] az ukrán belpolitika alakulásának függvénye”.

Jelentős része a kötetnek a Baltikummal foglalkozó tanulmányok, útijegyzetek. Modellként is érdekes, mert a baltikumiaknak „nem esett az ölükbe a függetlenség”, de az összevetések, hasonlatosságok elemzése is tanulságos.

Ott is vannak a múltnak visszaköszönő rossz örökségei („a múlt kísértése”), de vannak a nemzeti kérdés türelmes kezelésének követendő hagyományai is.

Tóth István nem elégszik meg a struktúra elemzésével, talán még fontosabbnak tartja a gépezet működését.

Azt is láttatni akarja, hogyan változik a Birodalom és a peremvidék viszonya, hogyan változik az itt élő népek egymás közti viszonya, hogyan manipulálhatók, hogyan őrzik meg identitásukat, hogyan deformálódnak benne a közösségek és az egyes emberek.

A szerző mind a kárpátaljai, mind a baltikumi írások esetében a nemzetközi diplomáciai forrásokon túl, jól hasznosítja az ukrán és az orosz szakirodalmat is.

Nem ad a politika alakítóinak direkt tanácsokat, mint ahogy a történelmet aktuálpolitikai érvkészletként használók hiszik, vagy szeretnék elhitetni, hogy egyáltalán lehet adni. Úgy gondolom, Tóth István azt tartja fontosnak, hogy ez a világ megismerje saját magát és amennyire csak lehetséges az olvasó is. Mert sajnos, arra semmi garancia nincs, hogy ez az önismeret megvéd-e a múlt konfliktusainak megismétlődésétől. Tóth István érzékenyen észreveszi és kihasználja az aktualizálási lehetőségeket, a távlatos politizálást viszont mégis erkölcsi problémának tartja.

127

Szemle

Azok, akik ezeknek az írásoknak többségét az eredeti megjelenés idején olvastuk, megdöbbentő, mennyire frissek, és sajnos fokozottan aktuálisak.

Az általunk második résznek nevezett írások irodalmi igénnyel megírt történetek, rendhagyó portrék (akár egy-egy-egy nagyobb írás részeként is), recenziók, riportok, laudációk, ünnepi beszédek.

A fejezetcímek kifejezőek, beszédesek: Bedutyizott nemzedék, Tűnt tájak, dermesztő időszerűségek, Drúzsba kötve.

Több írása is érzékletesen tanúskodik arról, hogy fiatalon kialakult benne, a diktatúra nem csupán nyílt eszközökkel dolgozik, hanem számtalan láthatatlan módszerrel és a különböző közösségekbe kerülve mindenütt megtapasztalta, csak a körülmények, a díszletek, a szereplők változtak, de az intézmény, a körülmények a birodalom egészének tükörképei.

Az egyetem, amelyről minden színvonal-elemzés, minősítés és a hatalom beépített embereiről szóló leírások helyett álljon itt egyetlen megdöbbentő, jellemző mondat: „[...] hangozzék ma bármily hihetetlennek, egyetemi hallgató esetében, arra alkalmas helyzetben, egy lazább csomóra kötött nyakkendő is szovjetellenes demonstrációnak minősülhetett.”

De az egyetemen ismerte meg Fodó Sándort, aki szellemi fejlődésére, emberi magatartására meghatározó, iránymutató lett. „A kárpátaljai magyar polgárjogi küzdelem egyik vezéralakja, Fodó Sándor” neve többször megjelenik a kötetben, a róla szóló méltatások alapján is kijelenthetjük, az ő életének, küldetésének feltárása is egyik nagy adósságunk.

A hadsereg politikai ténykedésért kapott büntetés volt Tóth István számára.

A világ legerősebbnek tartott hadseregének szervezettsége, morális állapota

128

minden képzeletét alulmúlta. Elképesztő történetek szemtanújaként, résztvevőjeként szerzett életre szóló tapasztalatokat, ahol ő bölcsészként exkavátort vezetett, ahol „önfeledten lopott mindenki”, ahol 40 fok alatt nem fogyasztott senki. A kiképzőtiszt szerint „a szovjet hadseregben ilyen kifejezés, hogy nem tudom, nem létezik!”

Az irodalom, az irodalmi élet összképe is több írásból, mozaikszerűen áll össze.

Kárpátalján az utóbbi évtizedekben, miként a magyar történelem zivataros évszázadaiban országosan is, az irodalom magára vállalta a nemzeti gondolat ébrentartását. Tóth István azonban világosan látja, „a költészet és a politika két különböző terrénum, ódával és metaforával politikai program nem helyettesíthető.”

Kovács Vilmos: Holnap is élünk című regénye megjelenésének körülményeiről c. alapos tanulmánya már az 1994-es konferenciaelőadáson, és a Hitelben 1995-ben megjelent formájában is figyelemre méltó volt.

Kovács Vilmos művét, mint az egyetemes magyar irodalom szerves részét, és a kárpátaljai irodalom „hiteles tájékozódási pontját”, a szerzőt pedig a művészi-politikai szuverenitás példájaként mutatja be.

Biztos szemmel látja meg Nagy Zoltán Mihály, Fodor Géza, Czébely Lajos, Zseliczki József munkáinak értékeit és szolidáris erkölcsi és esztétikai törekvéseikkel.

A szerző érzékenyen reagál az irodalom irányítóinak ténykedéseire, és ahogyan egy könyv kiadásának történetét filológiai pontossággal feltárja, ahogyan meglátja az irodalmi csoportosulások, főleg a Forrás Stúdió tagjainak szerepét, és amilyen markánsan kritikus egyes recenzióiban, joggal várhatjuk el a jövőben

Szemle

erről a területről nagyobb, integrális tanulmányait.

Riportjai a klasszikus irodalmi beszélgetések hangulatát idézik. A riporter jól ismeri a riportalany egyéniségét, munkásságát, a beszélgetés gördülékeny, gondolatokat, érzelmeket közvetít. Magyar származású beszélgetőtársai: Ágoston Vilmos esztéta, író, aki 1986-ban települt át Erdélyből, Tóth László költő, műfordító, aki 1954–1986-ig Csehszlovákiában élt, Andrási Attila rendező, drámaíró a Vajdaságból 1991-ben jött Magyarországra. Valamennyien az elszakított területek és a magyarországi irodalmak kapcsolatainak és a kisebbségi problémák avatott ismerői, és sokat tettek a magyar-magyar párbeszédért.

Egy másik csoport: Karol Wlachovsky, a magyar irodalom szlovák fordítója, aki diplomáciai küldetésbe jött Budapestre, és Gelu Pateanu költő, műfordító, 1990-ben került fővárosunkba és az ELTE Román Filológiai Tanszékének előadója lett – és Bibót fordított. Mindketten „kívülről” és „belülről” is autentikusak kapcsolataink megítélésében.

Bíró Gáspár Erdélyben ügyvéd volt, 1986-os áttelepülése után jogelmélettel, azon belül is a csoportautonómia kérdéseivel foglalkozott, és az ENSZ különböző kisebbségügyi dokumentumainak összeállításában munkatársként vett részt.

A beszélgetőpartnerek művelt, széles látókörű értelmiségiek, akik határozott véleményt mondanak rólunk, szimpatikus önkritikával beszélnek közvetlen kultúrkörükről, de akár a kultúra szerepéről válság idején, a nemzeti mítoszgyártásról, vagy az ideológiai szövegek fordítási nehézségéről.

A kötet egyéb történetei is elgondolkodtatóak, többrétegűek. Az egyik réteg

maga a történet, a sztori, a mélyben pedig a korrajz, az a közeg, amelyben ezek a történetek megszülethettek.

A történetek egy részének különös, meghatározó jellegzetessége még a birodalomban megismert „érdekes figurák” szerepeltetése. Ezek az érdekes, erősen deviáns alakok minden más társadalomban, közösségben is megtalálhatók, de ebben a birodalomban tér nyílik nekik, mert vagy nincs semminek következménye, vagy ha van, az úgyis kiszámíthatatlan, tehát nem kell törődni vele. Itt ezek a figurák nem félhetnek attól, hogy a közösség szankcionálja az antiszociális viselkedésüket, egy a fontos, ők nem csak rendszer-hűek, de rendszeresen túlteljesítők is. A hadseregben az őrmester nem tudja megérteni, hogyan lehet valaki magyar, „magas volt neki”, hogy a magyarok latin betűkkel írnak, a hadnagyi rangban lévő felcser pedig válogatott ízléstelen trükköket alkalmaz a katonák „egészségének védelmére”. És látszólag ezekből az írásokból nem akar direkt tanulságokat levonni. Az olvasó számára viszont egyértelmű az álláspontja.

A tanulmányok és az egyéb írások igazán nem is elemezhetők külön, mert a szerző szándékai szerint is, meg a kötetben is, a kettő együtt adja a szándékolt összképet. A peremvidék világbirodalmát.

A két rész stílusa is markánsan elválik egymástól. A tanulmányok stílusa szakszerű elemzés, világos, egyértelmű, a magyarországi szakterminológiát követő.

Az nem kérdéses, hogy a szerző a számtalan konfliktus leírásakor kinek, kiknek a pártján áll, de a stílusa tárgyilagos, az érzelmek ritkán törik át az objektív hangot.

(Például: „[...] a győztes nagyhatalom

129

Szemle

birodalmi önérzetével és dölyfével”– de hát az 1944-es, a második szovjet megszállás után a „megtisztítás a nacionalista elemektől, [...] csak az észteknél mintegy 3o ezer ember elhurcolását, vagy fizikai megsemmisítését jelentette”!)

Az irodalmi rész stílusa a többrétegű, a sejtelmes tartalomnak megfelelően változatos. Hol markánsan szókimondó, hol sejttető, hol feszes, tömör, hol felszabadultan mesélő.

Jellemrajzaiban néha egészen a naturalizmus határáig is elmegy, de az ilyen ábrázolásnak indokolt funkciója van. A helyzetből adódóan sok szláv, elsősorban orosz kifejezést használ stílusélénkítésként. Ezek egy része az idősebb korosztálynak a passzív szókincsében benne is volt, a fiatalabbaknak pedig valószínűleg árnyalja a kor hangulatrajzát.

Viszonylag gyakoriak az eufemizmusok.

– „Kiderül, hogy a vilniusi járatokat törölték, »zagyerzsivajetszja«, feltartóztatódik, közli bájos szovjet eufemizmussal a seremetyevói tábla” (A baltikumi képeslapokból).

– „Néhányszor sikerült a konyháról szerezni. Nem lopni. Szerezni.” A szerző lábjegyzete: „A szerzésre a náci lágerekben az organizálás terminusát használták.” (Emlékezés a szovjet hadseregre).

– „Ha üzleti ügyeink voltak, azaz elloptunk valamit...” (Szintén a hadseregben).

A szerző időnkénti visszafogott humora abból is fakad, hogy a túlélésnek az is beletartozott az eszköztárába, hogy ami nem közvetlen veszély, azon közönnyel („nem foglalkoztunk vele”), vagy humorral, olcsón túl lehetett jutni.

Az iróniát árnyalt fegyverként használja. Tulajdonképpen ma már az is ironizálásnak tűnhet, ha a korabeli frazeoló-

130

giát megfelelő kontextusba teszi: az „ősi szláv földek”, „a történeti igazságszolgáltatás” valaha véresen komoly jelentéssel bírtak, ma már annak is jelképei, hogy a birodalomban szinte semmi nem az volt, aminek nevezték.

A könyv végén Tóth István hosszú beszélgetésben (Egy keletmagyar NyugatUkrajnából), Zelei Miklós kérdéseire válaszol életéről, családjáról, életszakaszainak környezetéről, világszemléletének tágulásáról, életérzéseiről.

Családjában sokféle hatás éri, közülük kiemelt szerepet játszott a református köznemesi tudat, amelynek „rám nézve legalábbis, olyan hatása is volt, hogy nagyon pontosan tudtam, kik vagyunk mi.

Magyarok vagyunk.” És beszélgetnek a faluról, ahol nem volt orosz, ahol Tóth Istvánt mégis Sztyepan Sztyepanovics Tovtnak anyakönyvezték. Az iskoláról, ahol latin betűkkel írták az orosz szövegeket, és a tanító elvtársnak figyelni kellett, hogy ki jár templomba. De ahol éltek a régi magyar világból és a csehszlovák érából ittmaradt hagyományok. A falu, ahol mindent beleng a bizonytalanság, ahol minden megtörténhet, és vannak rokonok, vannak a hatalom helyi emberei és van B. bácsi, a Spicli.

Az egyetemen az egyik oldalon a nagyon vegyes oktatógárda, a másik oldalon a Fodó Sándor tanár úr baráti társaságának és a Forrás Stúdiónak meghatározó, eszméltető hatása. „Fodó Sándor fel merte és fel tudta mutatni nekünk a magyar tudomány, a magyar kultúra értékeit.” Itt kap leckét a kisebbségi lét mélyebb összefüggéseiről, a szolidaritás fontosságáról. Az egyetemről tulajdonképpen politikai ok miatt kell egy időre távoznia.

Posztszovjet eufemizmussal: itt avatták a politika, a történelem aktív résztvevő-

Szemle

jévé. A Stúdió tagjainak híres beadványai 1971-ben és 1972-ben a megyei lapoknak és a legfelső párt és állami vezetésnek feltárták a magyar kisebbség helyzetét, rámutattak a gondokra. A beadványt Tóth István is aláírta. A hatalom, a KGB hathatósan reagált: „azt mondták, ha együttműködik velünk, akkor marad az egyetemen, ha nem, akkor elmegy katonának.”

Tóth István a katonaságot választotta.

Két vizsga közt be is vonultatták. A kötet több írása a bizonyítéka, hogy a hadsereg élethosszig tartó emlékekkel hálálta meg a választását.

A katonaság után munka mellett folytatta az egyetemet, idegenvezetőként szinte az egész Szovjetuniót bejárta. Kiváló lehetőség gyakorlati ismeretekre a Birodalomról, a magyarországi csoportok kísérőjeként pedig ízelítőt kapott arról is, mit tud az átlag anyaországi turista Kárpátaljáról.

1976-ban települt át Magyarországra, Nyíregyházára. Kelet peremvidékéről Nyugat peremvidékére. Tanított és különböző népművelői munkakörökben dolgozott. A nyíregyházi tévében egyszer azt látta, az ungvári Kárpáti Igaz Szó hivatalos látogatáson levő főszerkesztője és a nyíregyházi Kelet-Magyarország főszerkesztője, a két magyar, tolmácson keresztül érintkezik egymással. Magyarmagyar párbeszéd...

Négy év múlva Budapestre költözik.

Az Állami Gorkij Könyvtárban, majd a Teleki Intézetben dolgozik, bekapcsolódik a Fidesz körül kialakuló kisebbségi mozgalomba, sokat utazik Erdélybe, Felvidékre, részt vesz az ifjúsági táborok munkájában. Fidesz-szakértőnek számít kisebbségi ügyekben, rendszeresen publikál, műfordítással is foglalkozik. Alapító főszerkesztője a Pro Minoritate című kisebb-

ségtudományi folyóiratnak. 1998-tól a Határon Túli Magyarok Hivatalában főosztályvezető. Később a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Elnökének külpolitikai tanácsadója, 2011-től a Magyar Köztársaság beregszászi főkonzulja.

Az interjú fonalát nem csupán Zelei Miklós okos, célratörő, de mégis az interjúalanyt kibontakozni, kinyílni hagyó kérdései szövik, Tóth István válaszai is, az őszinteségével, az időnként váratlan metaforáival rendre előreviszik a történetet. Kettőjük találkozása egyébként is szerencsés párosítás, Tóth Istvánt a kötet más írásaiban, mint interjúkészítőt, a Zelei Miklóséhoz nagyon hasonló kérdéskultúra jellemzi.

Külön erénye az interjúnak, hogy Tóth István még az árnyalatokra is nagyon pontosan emlékszik, nem csak az események szintjén, vagy az elhangzott szövegekben, de az esetek többségében arra is, hogy akkor mire gondolt. Nem vetíti vissza a későbbi, vagy a mostani véleményét a múltra. Nem egy esetben fordul elő, hogy férfiasan bevallja, ha egy-egy részletre nem emlékszik.

A könyv végkicsengése nehezen fogalmazható meg. Nemzeti önismeretre serkentő, hol szomorú, hol bizakodó. A magyarság szolidaritási ösztönei mégis inkább bizakodóvá teszik.

Azok a feszültségek, amelyek Ukrajnában felhalmozódtak, a politikai színtéren, az intézmények szellemiségében és az egyes emberek mentalitásában is, nemzedékeken keresztülívelő, mély nyomokat hagytak. Az ország jövője kiszámíthatatlan. Magyarországnak és Európának is érdeke, hogy egy kiszámítható, stabil országgá váljon. A kárpátaljai magyarság sorsa a világpolitikai fejleményektől, az orosz-ukrán viszony alakulásától, az Eu-

131

Szemle

rópai Unió kiállásától is meghatározott.

Az ukrán-magyar alapszerződés 17. szakasza kimondja, hogy védelemben kell részesíteni a kárpátaljai magyarság etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitását.

Amire igazi befolyásunk lehet, az mégis az, hogy az anyaország mennyire teljesíti az Alaptörvényben is megfogalmazott kötelességét a határokon kívül rekedt nemzettársainkért. És elengedhetetlen, hogy a kárpátaljai magyar közösségek és intézményeik felismerjék és kihasználják a megmaradásukat, gyarapodásukat biztosító poli-

tikai, gazdasági és kulturális lehetőségeket.

A könyv sikerében, a folytatásban a Kiadó is bízik, a kolofónban fel is tünteti, hogy a 2013-as az első kiadás. És mivel mi úgy tartjuk, hogy a könyv a kisebbségtörténet és a Kárpátalja-ismeret felsőfokú kézikönyve, érdeklődéssel várjuk a bővített kiadásait.

Szabó Géza Tóth István: A peremvidék világbirodalma. [Somorja – Budapest], 2013, Méry Ratio Kiadó, Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, 458 p.

Emlékezzünk a holokausztról A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár esszé-, tanulmány- és emlékiratíró pályázatot hirdet a holokausztról. Várjuk azon műveket, amelyek a holokauszt eseményeit dolgozzák fel Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében és történelmi vármegyéiben (Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Ung).

Az első három legjobb pályamunka 35 000, 25 000 és 15 000 forint értékű könyvutalványban részesül, valamint publikálásra kerülhet.

Beküldési határidő: 2014. szeptember 30.

Eredményhirdetés: 2014. október 12.

Cím: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár,

4400 Nyíregyháza, Szabadság tér 2.

email: babosi.laszlo@mzsk.hu

132

Tartalom Történelem

Némedi Gusztáv

Tisza István és a kálvinista politikai etika Takács Péter

Eötvös Mihály levelei Wesselényi Miklósnak Irodalomtörténet és Média Minya Károly

A kortárs magyar dráma nyelvhasználata Antal Attila

Költői hívságok hatalma

Lászlóffy Aladár: Habzás

Bruszel Dóra

Rúzsa Magdi, a modern hős

Egy elvarázstalanított életút a női magazinok hasábjain Múltunk

Futaky László

Futaky István nyelvészprofesszor munkássága dokumentumok tükrében Sz. Kántor Éva

A nyíregyházi egyházközségek gyöngyszemei

A Szent György Magyar Ortodox Egyházközség

Jánosi Zoltán

Rákóczi Ferenc arcképe

II. Rákóczi Ferenc születésének 338. évfordulóján

3 14

28 42 46

56 63 69

Zene Turi Gábor

Amerikai jazznapló

72

Pályázati felhívás

83

133

Interjú

Babosi László

A Koportostól A torcellói Krisztusig

Beszélgetés Balázs József író özvegyével, Balázsné Fodor Katalinnal Irodalom

Balázs József

Rózsák; Varjú gőzfürdőben; Hűség Áron Attila

Pipacsvirág Ács Zoltán

Alexamenos sebete theon

Fischer Botond

Kaffka Margit halálára Váradi Nagy Pál

van valahol van

Nagy Gergely László

Valami volt

Gerliczki András

Belváros Kiállítások Aby Szabó Csaba

Bánszki Tamás emlékkiállítása László Gézáné

Bánszki Tamás Tarpán Antall István

A nemzet emlékezetkiesése

Csutkai Csaba fényképeinek jelenvalósága SZEMLE Hamar Péter

Az igazgyöngy-keresés igézetében Szabó Géza

Kisebbségtörténet

Kárpátalja-ismeret felsőfokon Felhívás. Emlékezzünk a holokausztról A borítón Bánszki Tamás Tarpa című képe látható.

134

84

94 97 107 108 109 110 111

112 119 120

122 123 132

E számunk szerzői:

Aby Szabó Csaba – festőművész, a MKISZ tagja, Debrecen Ács Zoltán – költő, tanár, Debrecen Antal Attila – költő, irodalomtörténész, főiskolai tanár, Nyíregyháza Antall István – a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője, Budapest Áron Attila – író, Budapest Babosi László – könyvtáros, Nyíregyháza Balázs József (1944–1997) író, dramaturg Bruszel Dóra – újságíró, PhD-hallgató, Nyíregyháza Fischer Botond – költő, Nagykároly Futaky László – ny. könyvtáros, Nyíregyháza Gerliczki András – költő, irodalomtörténész, Nyíregyháza Hamar Péter – irodalom- és filmtörténész, Fehérgyarmat

Jánosi Zoltán – író, irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Nyíregyházi Főiskola rektora

László Gézáné – főkönyvtáros, Nyíregyháza

Minya Károly – nyelvész, főiskolai tanár, Nyíregyháza

Nagy Gergely László – költő, egyetemi hallgató, Budapest

Némedi Gusztáv – lelkész, PhD-hallgató, Fehérgyarmat Sz. Kántor Éva – újságíró, Nyíregyháza

Szabó Géza – történész, ny. főiskolai oktató, Nyíregyháza

Takács Péter – történész, egyetemi magántanár, Nyíregyháza

Turi Gábor – jazz-szakíró, Debrecen Váradi Nagy Pál – író, költő, Kolozsvár

135

136