Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2006/1. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XLI. évfolyam

2006. február

1. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS TÁMOGATÁSÁVAL

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Orosz Szilárd szerkesztőségi titkár

E SZÁMUNK SZERZŐI: Böröczfy Virág művészeti író Henzsel Ágota főlevéltáros Jóna György főiskolai tanársegéd Komiszár Dénes művelődésszervező Konczné Nagy Zsuzsanna tanár Kormány Gyula egyetemi tanár Kujbusné Mecsei Éva főlevéltáros Marik Sándor újságíró Nagy József ny. tanár Nagy Molnár Miklós múzeumigazgató Németh István főlevéltáros Németh Péter régész Neumann Tibor Ph.D-aspiráns Orosz Szilárd ny. tanár Takács Péter egyetemi docens Tóth Sándor helytörténész Zöldi László újságíró Zsirai László újságíró

Erdélyi Tamás tervező szerkesztő A címlapon SZEPESSY BÉLA grafikája: Nyírbátor A SZEMLE KORÁBBI SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://szemle.szszbmo.hu

2 p.

földrajz Kormány Gyula

A Szatmár-Beregi-síkság domborzati és klimatikus 1 viszonyai A Szatmár-Beregi-síkság az Északkeleti Kárpátok, az Erdélyi-szigethegység északi és a Nyírség kelet-északkeleti része között elhelyezkedô alföldperemi süllyedékterület, melynek nagyobbik része a trianoni békediktátum után Romániához, Csehszlovákiához (1920–1945-ig), 1945-tôl pedig Ukrajnához tartozik.

A Szatmár-Beregi-síkság a Felsô-Tisza-vidék része, annak több mint felét, 60,8 százalékát foglalja el. Tengerszint felettii magassága (a tarpai és a barabási Tipethegyet nem számítva) 106–124 méter között változik, a magasságkülönbség 18 méter. E tökéletes síksági terület természeti adottságait, kultúrtörténeti értékeit tekintve az Alföld egyik legszebb és leggazdagabb mikrorégiója. A táj mai morfológiai arculata, képzôdményei a pleisztocénban, holocénban lezajlott tektonikus mozgások, a folyóhálózat eróziós, akkumulációs munkája nyomán alakult ki.

A felszín fejlõdéstörténete A Szatmár-Beregi-síkság, mint folyó menti ártéri terület, hosszú földtörténeti változások eredménye. Ha arra akarunk válaszolni, hogy a Szatmár-Beregi-síkság hogyan alakult ki, vissza kell tekintetnünk a harmadidôszak végéig. 6–7 millió évvel ezelôtti idôszakra, amikor a Kárpát-medence jelentôs részét még a Pannóniai-beltenger vize borította. A pliocén végére az összefüggô Pannóniai-beltenger a tengeri és folyóvízi üledék által fokozatosan feltöltôdött, elsekélyesedett. A beltenger legkorábban a Dunántúlon és az Alföld északkeleti részén töltôdött fel mintegy 4–3,5 millió évvel ezelôtt (Borsy Z. 1991.). Ahogy a Pannon-beltó egyre kisebb területre húzódott vissza a Kárpát-medencében, úgy indult meg az új vízhálózat kialakulása, s lepusztító és felhalmozó munkájának intenzitása. A negyedidôszak kezdetén (2,4–0,01 millió évvel ezelôtt, az erôteljesen süllyedô), a kelet-alföldi területekre a Tisza és mellékfolyói nagyon sok hordalékot szállítottak. A pleisztocénban (jégkorszakban) az Alföld északkeleti részének fejlôdéstörténetében nagyon sok a közös vonás. Ez azzal függ össze, hogy a Felsô-Tisza-vidék is része annak a hatalmas összefüggô pleisztocéni 1. Az OTKA T/F 046821 sz. kutatási program keretében készült tanulmány.

4

Kormány Gyula

hordalékkúpnak, amelyet az északkeleti Kárpátokból és az ÉszakeletErdély irányából lefutó folyók (Tapoly, Ondava, Laborc, Ung, Latorca, Tisza, Szamos) (1. ábra) építettek fel (Borsy Z. 1969). A hordalékkúpot építô folyók 100–320 m vastag rétegsort (kavics, homok, iszap) halmoztak fel a pannon üledékre.

1. ábra. A vízhálózat a negyedidôszak kezdetén az északkeleti Alföldön (Mika K. nyomán)

Napjainkban a mélyebben fekvô Szatmár-Beregi-síkság az újpleisztocénig nagyjából még egy szinten feküdt a Nyírséggel és az Alföld északkeleti részének folyói a Nyírségen át folytak a Körös-vidék felé. Az északkeleti Alföld fejlôdéstörténetében nagy változást az hozott, amikor a Tisza és a Szamos a hordalékkúp keleti, nyírségi részétôl tektonikus mozgások hatására fokozatosan eltávolodtak, és az Ér-völgyét foglalták el, az utolsó jégkorszak elején, 56 000-49 000 évvel ezelôtt (2. ábra). Ettôl kezdve a keleti irányból érkezô folyók már nem folyhattak át a Nyírségen, így ott többé hordalékukat nem rakhatták le. Az Ér-völgybe a Tisza-Szamos hátráló eróziója a SzatmárBeregi síkságra is kiterjedt, ennek következtében mindkét terület mélyebb lett a Nyírségnél (Borsy Z. 1982.).

2. ábra. A vízhálózat a Würm jégkorszak elején az északkeleti Alföldön (Borsy Z. nyomán)

A Szatmár-Beregi-síkság domborzati és klimatikus viszonyai

5

A jégkorszak utolsó harmadában mintegy 30 000–25 000 évvel ezelôtt az Alföld északkeleti részének fejlôdéstörténetében új szakasz kezdôdött. A Nyírséget övezô területek fokozatosan süllyedni kezdtek. A Nyírség és a Szatmár-Beregi-síkság közötti északelet-dél irányú törésvonal mentén a Beregi-síkság és a Bodrogköz–Rétköz erôteljesebb süllyedése, a Nyírség és az Ér-völgy emelkedése miatt a Tisza mintegy 22 000–20 000 évvel ezelôtt kénytelen volt elhagyni a korábbi északkeletrôl délnyugatnak tartó futásirányát, és Nagyszôllôs irányából nyugatnak, majd északnyugatnak fordul (3. ábra). A Tisza a Szatmár–Beregi-síkságon keresztül a Bodrogköz irányába alakította ki pályáját. A mai helyét 5000 évvel ezelôtt foglalta el (Borsy Z. 1988).

A Szamos csak késôbb, a boreális fázisban (9000–8000 évvel ezelôtt) hagyta el az Ér-völgyét, majd medrét gyakran változtatva formálta a Szatmári-síkság felszínét.

Ahol a Szamos hosszabb ideig folyt, medre mellett folyóhátakat épített fel. A mai Szamos magyarországi szakaszán szeszélyesen kanyargó medervonalát a szubboreális fázis óta (2750 év óta) hozta létre (Mike K. 1991). A Tisza, a Szamos és a Kraszna távozása után az Ér-völgy minden északkeletrôl érkezô vízfolyását elveszítette, csak délen a Berettyó maradt meg, amelyet a Nagy-Sárrét süllyedék kötött helyhez.

3. ábra. A vízhálózat a Würm jégkorszak utolsó harmadában az északkeleti Alföldön

A síkság gyenge lejtése miatt a Tisza és a Szamos folyásirányukat állandóan változtatták, miközben holtágakat, rossz lefolyású, elzárt mélyedéseket, morotvákat hagytak hátra (4. ábra). Ennek következtében a monoton táj arculatát az élô- és a holt medrek, folyóhátak, megmaradt homokszigetek tagolják, teszik változatossá. A kistájak legfontosabb képzôdményei: öntéshomok, öntésiszap, öntésagyag, barnaföld, réti agyagok, lápos-kotus üledék (5. ábra).

Az ármentesítés elôtt a Bereg–Szatmári-síkság felszínének nagyobbik része akkumulációs terület volt, amelyet a folyók nagyobb áradásai mindig elöntöttek, ahonnan a víz egy része visszafolyt a folyó medrébe, tekintélyes része pedig ott maradt, s gyarapította a mélyedések, laposok víztükrét. Az ember természetátalakító munkája nyomán a hajdani mocsarak, vízzel borított területek eltûntek, helyüket szántók, rétek, legelôk, erdôk foglalták el.

6

Kormány Gyula

A két kistáj felszínfejlôdése, geológiai képzôdményei sok hasonlóságot, de számos különbséget is mutatnak. Ezért indokolt, hogy külön-külön tárgyaljuk a domborzati jellemzôit.

4. ábra. A Tisza és a Szamos elhagyott medrei a Szatmár-Beregi-síkságon (Szerk. Borsy Z.)

5. ábra. A Szatmár-Beregi-síkság geológiai képzôdményei

A Szatmár-Beregi-síkság domborzati és klimatikus viszonyai

7

A Beregi-síkság Az országhatár és a Tisza között elhelyezkedô 106–110 méter tengerszint feletti magasságú, 500 km2 kiterjedésû, folyók által feltöltött alluviális síkság. Felszíne a délkeleti Beregi-Tiszahát felôl északnyugatnak, az Ungi-Tiszahát felé lejt. A terület 150– 200 m vastag folyóvízi kavicsot tartalmazó pleisztocén üledékre 5–15 m, fôként agyagból és iszapból álló holocén rétegek települtek. A nagyobb szemcséjû holocén üledékek – durva homok, murva, kavics – döntôen az északkeleti részen, Lónya, Beregdaróc térségében fordulnak elô. A területet túlnyomórészt fiatal öntésagyag, öntésiszap borítja (5. ábra). Emellett még keleten a löszös iszapnak, délen a barnaföldnek van jelentôsége. A barnaföld medenceperemi vörösagyag és a barna erdôtalaj lepusztulás terméke. Felhalmozásukat a Szamos áradásaival végezte akkor, amikor a mai helyénél még keletebbre folyt (Borsy Z. 1969). A tekintélyes vastagságú finom iszapot és agyagot a folyók leginkább áradásaik alkalmával rakták be. A Beregi-síkság északi területét még az ármentesítés elôtt is elöntötték a folyók, így az üledékképzôdés a XIX. század második feléig tartott. A fiatal öntésképzôdmények felszíne egyhangú, a tájba némi változatosságot csak az elhagyott folyómedrek visznek. A síkságon a meder-maradványoknak, morotváknak a sokaságát a Tisza, néhányat a Szamos hagyott hátra. A Tisza a síkság keleti részébôl fokozatosan tolódott Délnyugatra, s a mai helyét az újholocénban foglalta el. A terület alluviális felszínébôl néhány helyen (Tiszaszalka, Tákos, Vámosatya, Barabás) kisebb pleisztocénkori, általában 0,5–1,5 m vastag, lösszel, löszös homokkal fedett futóhomok-szigetek emelkednek ki, Borsy Z. szerint ezeknek a futóhomok-buckáknak nagy részét a holocén folyamán a Tisza és a Szamos oldalazó eróziója pusztította el.

A Beregi-síkságnak két jelentôsebb kiemelkedése a 164 m magasságú dacitból felépült tarpai Nagy-hegy és a 179 méter tengerszint feletti magasságú barabási Tipethegy, melynek anyaga riolit. Felszínüket 1–4 m vastag pleisztocén végi lösz takarja.

A két szarmata-korú vulkánikus hegy egy tektonikus vonal mentén átmenetet képez a Zempléni-hegységtôl a Beregszászi-Nagyszôlôsi-hegyekig.

A Szatmári-síkság A Szatmári-síkság a Nyírség keleti peremétôl a Tiszáig, illetve az országhatárig terjed, és hat tájrészt egyesít – Ecsedi-láp, Szamoshát, Szamosköz, Erdôhát, Túrhát, Szatmári-Tiszahát –; a kistáj 108 és 120 méter közötti tengerszint feletti magasságú, déleket felôl északnyugatnak lejtô tökéletes síkság. Felszínét 1–12 méter vastag, fiatal holocén-képzôdmények borítják. A pleisztocén rétegek néhány kisebb folton csak a Nyírség közelében bukkannak elô a holocén-takaró alól. Az 1200 km2 nagyságú kistáj képzôdményei jelentôs változatosságot mutatnak (5. ábra). A Tisza–Szamos és az országhatár közötti területen a barnaföldek az uralkodóak, amit kisebbnagyobb öntéshomok, öntésiszap, öntésagyag foltok szakítanak meg. Ezeket a Szamos az óholocénban rakhatta le, amikor a síkság keleti peremén folyt (Borsy Z. 1969).

Ami a képzôdményeket illeti a Szamos és a Nyírség közötti terület a legváltozatosabb.

Ezen a részen egyaránt elôfordul öntésagyag, öntésiszap, öntéshomok, löszös homok, barnaföld, rétiagyag és kotu. A Szatmári-síkon a Tisza és a Túr hordalékanyagát a Sza-

8

Kormány Gyula

mos felszíni üledéke fedi, mert a Szamos csak a Nagybányai-medence feltöltése után jelent meg a Szatmári-síkon. Korábbi medrei a pleisztocén legvégétôl Szinérválaljától (Seini) északnyugatnak tartottak, majd késôbb Szatmártól délnyugatra fordultak, és Nagykároly elôtt csatlakoztak az Ér-völgybe haladó Ôs-Tiszához (Somogyi S. 2000). A Szamos mai futásirányát a tölgyfázis folyamán (5000–2700 év között) foglalta el.

Meanderezô munkájával jelentôs felszínformáló tevékenységet végzett.

A Szatmári-síkság jellegzetes formái a folyóhátak (pl. Tiszahát, Szamoshát, Erdôhát, Túrhát). Kialakulásukat annak köszönhetik, hogy a folyók gyakori áradásai során a meder közelében fekvô területekre több hordalékot rakott le mint a távolabbiakra, ennek eredményeként a partmenti részek idôk folyamán 2–4 km szélességben és mintegy 1–4 méterrel emelkednek környezetük fölé. A folyóhátak és a pleisztocén hordalékkúp szigetszerûen kipreparált maradványai, ún. gorondok ôsidôk óta az emberi letelepedésnek színterei lettek.

A Szatmári-síkság egyhangúságában bizonyos változatosságot jelentenek az elhagyott folyómedrek, amelyek szinte mindenfelé megtalálhatóak (4. ábra). A kistáj folyói a jelenkorban gyakran változtatták futásirányukat, elhagyták medrüket, leváltak, elszakadtak az élô vízfolyástól, s kialakultak a holtágak, a feltöltôdô medermaradványok. Pl. a Szamos lefolyásának egyik legrégibb állapotban a Császló– Jánkmajtis közötti mederszakasz, a penyigei Szenke maradt meg.

A Szatmári-síkság elhagyott folyómedrei a feltöltôdés különbözô állapotában vannak. Akadnak közöttük olyanok, amelyikben még ma is tekintélyes mélységû víz van, mások pedig már annyira feltöltôdtek, hogy csak a tavaszi hóolvadás után, illetve tartós belvízelöntések idején lehet ôket észrevenni.

A Szatmári-síkságnak a Szamostól nyugatra fekvô része a legkevésbé változatos.

A Nyírségi peremterületektôl eltekintve, az alluviumból jelentôs kiemelkedések nincsenek. Kevés az elhagyott folyómeder, ezek is a feltöltôdés elôrehaladott állapotában vannak. A Szatmári-síkság nyugati részében a Szamoshát és a Nyírség által övezett sekély mélységû medencében alakult ki az újholocén folyamán a Balaton kétharmadát kitevô nagyságú Ecsedi-láp (Borsy Z. 1969). A hatalmas mocsárvilágot a betorkolló Kraszna, valamint a Szamos árvizei táplálták. A rossz lefolyású, vizenyôs, ingoványos területen lassú lápképzôdés már a tölgyfázisban elkezdôdött, de az erôteljesebb csak a csapadékosabb bükkfázisban (i. e. kb. 2600–3000 évvel ezelôtt) indult meg (Borsy Z. 1969). A lecsapolásához a XVIII. század második felében kezdtek hozzá, de eredménytelenül. Több mint 100 év szünet után ismét hozzáláttak a láp lecsapolásához. A munka 1895-tôl 1900-ig tartott. Ma már a terület jelentôs része mezôgazdasági mûvelés alatt áll.

A Szatmár-Beregi-síkság éghajlati viszonyai A Szatmár-Beregi-síkság hazánk éghajlati körzetbeosztása szerint a mérsékelten meleg, mérsékelten száraz éghajlati körzetbe tartozik. A csapadékellátottságot tekintve mérsékelten száraz, de Barabás–Fehérgyarmat–Csenger vonalától keletre már közel a mérsékelten nedveshez. Az egyes éghajlati elemek között – a sokévi adatokat figyelembe véve – lényeges különbségek nincsenek, így a két kistáj éghajlati adottságait együtt vizsgáljuk.

A Szatmár-Beregi-síkság domborzati és klimatikus viszonyai

9

A terület éghajlatának alakításában a napsugárzáson kívül az óceáni hatások vannak túlsúlyban, a szárazföldi légtömegek hatásfoka alárendelt szerepet játszik.

Az atlanti és a szárazföldi légtömegek harcába a sarkvidéki és a melegebb földközitengeri (mediterrán) légtömegek is beavatkoznak, idéznek elô idôjárási változásokat.

A kistájak felszínének jelentéktelen magasságkülönbségei a terület klímájára nincsenek hatással, viszont az Északkeleti-Kárpátok közelsége módosító tényezôként hat az itteni idôjárási folyamatok alakulására.

A továbbiakban az éghajlati elemeket fontosságuk sorrendjében vizsgáljuk, és azok alapján jellemezzük a kistájak éghajlatát.

Az éghajlati elemek idõ- és térbeli eloszlása A napsugárzás Az éghajlat kialakításánál alapvetô az a sugárzó energia, amely a Napból a földfelszínre jut. Számszerû jellemzésére a globális sugárzás szolgál. A globális sugárzás az az energiamennyiség, amely a teljes sugárzásból a vízszintes sík felületegységre idôegység alatt érkezik. A Bereg–Szatmári-síkságon a besugárzás évi összege 4300– 4500 mJ/m2. Legkevesebb besugárzásban (4300–4000 mJ/m2) részesül a Záhony– Vásárosnamény vonalától keletre esô terület.

A sugárzási viszonyok a nyári félévben a legkedvezôbbek, ekkor a sugárösszeg havonta 590–697 mJ/m2 között változik. Legtöbb besugárzást júliusban észlelünk, annak ellenére, hogy ebben a hónapban a nappalok már valamivel rövidebbek, s a Nap delelési magassága kisebb mint júniusban, viszont a felhôzet mennyisége csekélyebb mint nyár elején. A besugárzás legkevesebb decemberben (77 mJ/m2) a nagy borultság és a rövid nappalok miatt.

Az éghajlat fontos jellemzôje a besugárzás energiahozama mellett a napsütéses órák száma. A napfénytartam a nappalok hosszával változik egyértelmûen, másodsorban szoros összefüggésben van a borultság mértékével. A Bereg–Szatmári-síkságon a napfénytartam évi összege Nyugaton keskeny sávban 2000 óra, míg a keleti területen 1950 óra (6. ábra). A napsütéses órák száma júliusban és augusztusban a legtöbb (263–296 óra), decemberben és januárban pedig a legkevesebb (45–62 óra).

A legnapfényesebb napszakok átlagban májusban és augusztusban vannak.

Májusban 10–12 óra, augusztusban 10–15 óra, a lehetséges idôtartamnak 75–80 százalékában van napsütés. Legszegényebb napfényes napszak (napi 1–2 óra) decemberben tapasztalható, mert ilyenkor tartós ködképzôdés vagy összefüggô felhôzet korlátozza a napsütést. A napfényes órák számának területi alakulásában számottevô különbségek nincsenek.

A napsugárzási viszonyainak alakításában döntô szerepe van a felhôzetnek. A felhôs napok évi átlaga 50–55 százalék körül van. Hasonló értékeket észlelhetünk a Duna-menti-síkságon, a Mezôföldön és az északelet-alföldi hordalékkúp síkságon.

Az év legderültebb hónapja augusztus, ekkor a területen az átlagos borultság 38–40 százalékos, míg a gyakori ködképzôdés miatt decemberben észlelhetjük a felhôzet mennyiségének maximális értékeit 68–70 százalékos átlaggal. A felhôzet mértékében nincsenek jelentôs területi különbségek.

Kormány Gyula

10

6. ábra. A napsütéses órák összege

A levegõ hõmérséklete A Bereg–Szatmári-síkság léghômérsékletének alakításában a sugárzási viszonyoknak és a légáramlatoknak van meghatározó szerepe. A hômérséklet évi átlaga 9–10 o C (7. ábra). A hômérséklet évi járása lényegében ugyanazt a képet mutatja, mint általában az Alföldön. A legalacsonyabb hômérséklet januárban (–3,4–3,9 oC), a legmagasabb júliusban (20,5–20,8 oC) van. A leghidegebb és a legmelegebb hónapok közötti átlag hômérsékleti különbség meghaladja a 23 oC-ot (1. táblázat).

1. táblázat A léghômérséklet havi és évi középértékei oC-ban 1901–1966-ig

Megfigyelôállomás

Hónapok, év I . II. III. IV.

V. VI. VII. VIII. IX.

X. XI. XII.

Mátészalka -3,0 -1,2 4,3 10,2 16,0 •18,5 •20,4 19,4 15,7 10,1 Forrás: az OMSZ adatai alapján

4,1

-0,2

Év

Évi ingás

9,5

23,4

A Szatmár-Beregi-síkság domborzati és klimatikus viszonyai

11

7. ábra. Az évi középhômérséklet (1901–1960)

A januári minimumtól a júliusi maximumig, illetve a júliusi maximumtól a januári minimumig kisebb-nagyobb hômérsékleti ingadozások mutatkoznak. Legjelentôsebb a június elején bekövetkezô hôcsökkenés, amit az atlanti hûvös csapadékot szállító légtömegek érkezése okoz. Kisebb hômérséklet visszaesések közül a február elsô felében és május 10-e, 20-a körüliek (májusi fagyok) jelentôsek, amelyek jelentkezését a sarkvidéki hideg légtömegek beáramlásával magyarázhatunk. A februári hôcsökkenést fokozhatja a hótakaró kisugárzása is. Felismerhetô még a hômérséklet évi menetében a szeptember második felében jelentkezô felmelegedés, ez különösen kedvezô feltételeket nyújt a gyümölcs és a szôlô éréséhez. November vége felé a Földközi-tenger felôl áramló enyhébb levegô okoz felmelegedést, amely az ôszi vetésû gabonafélék fejlôdését segíti.

Az elsô nagyobb lehûlés augusztus végén és október 10-e, 20-a között figyelhetô meg, amit a sarkvidéki eredetû hideg betörések hatása idéz elô. Az egyes hónapok középhômérsékleteit vizsgálva kitûnik, hogy amíg a nyári és a téli hónapok között 1–2 oC-os hômérséklet-különbség, addig tavasszal és ôsszel 5–6 oC-kal emelkedik, illetve süllyed a havi középhômérséklet egyik hónapról a másikra.

A tél itt a leghidegebb az Alföldön, mivel ez a terület az Északkeleti-Kárpátokon betörô hideg légáramlások uralma alá kerül. A téli napok átlagos száma 35–40 között változik. A téli hónapok hômérséklete a legbizonytalanabb. Az 1901–1990 évek között elôfordult legenyhébb (1936: + 3,6 oC) és a legzordabb (1893: – 11,6 oC) janu-

12

Kormány Gyula

ári középhômérséklet 15,2 oC-kal különbözött egymástól. Az enyhe januárt a Földközi-tenger felôl érkezô melegebb, míg a zord januári idôjárást északkeletrôl áramló szárazföldi légtömegek uralomra jutása okozza.

A kitavaszodás ütemét jelzik annak dátumai, amikor a hômérsékleti görbe emelkedô ága áthalad a +5 és +10 oC-os értékeken. A Bereg–Szatmári-síkság területén a kitavaszodás késôn indul meg. A napi középhômérséklet csak április 15–20 között emelkedik 10 oC fölé. Az Alföld déli felén egységesen április 5–10 között éri el a léghômérséklet a 10 oC-ot. Az utolsó fagy általában április 20–25 között jelentkezik, de még májusban is – átlag minden harmadik, negyedik évben – néhány esetben fagypont alá süllyed az éjszakai hômérséklet. A késô tavaszi fagyveszély leginkább a mélyebb fekvésû területeken jelentkezik. Az ilyen helyeken nedvesebb, hidegebb a talaj, és kevésbé melegszik fel a levegô. Hômérséklet csökkenést eredményez a magasabb térszínekrôl – folyóhátakról, pleisztocén homokszigetekrôl – leszálló hideg levegô a mélyedésekben felhalmozódik és kialakul a fagyveszély.

A nyár melege mérsékeltebb, mint az Alföld többi tájain, mivel az éjszakai lehûlés még nyáron is jelentôs. A legmelegebb hónapunknak, júliusnak a középhômérséklete 20,2–20,7 oC között változik. Ez az érték 1–1,5 oC -kal kevesebb, mint az Alföld többi részein, ami a Kárpátok közelségébôl fakad. Mindezek ellenére a nyári felmelegedés szélsôségei csak kevéssé maradnak el az Alföldünk forró nyarú délkeleti részei mögött.

Augusztus hónap elsô felében a jelentôs anticiklonális (száraz, magas nyomású légtömeg) helyzet következtében a hômérséklet nappal erôsen emelkedik. Éjszaka viszont a derült éjszaka miatt már jelentôs felszíni lehûlések vannak. Ennek hatására a havi középhômérséklet alacsonyabb, mint júliusban. Különösen a napi hômérsékleti ingásban (14–16 oC) fejezôdik ki a derült éjszakák nagyarányú kisugárzásának hatása.

A talajhômérsékleti adatok jellemzôi a következôk: a talajfagy mélysége 10–30 cm, de hosszan tartó alacsony hômérséklet esetén elérheti az 50 cm-t, – 10 cm mélységig évente kb. 70 napig fagy át a talaj, – zord teleken 20 cm mélységben 100–120 nap, enyhe teleken 10 cm mélységben 10-30 fagyos nap várható.

A légáramlás A szél fontos klimatikus tényezô, az éghajlati elemek (hômérséklet, felhôzet, csapadék, légnyomás) alakulásában lényeges szerepet játszik. Szélviszonyainkat két tényezô kölcsönhatása alakítja. Az egyik és a fô tényezô az általános légcirkuláció által meghatározott alapáramlás (ciklonok, anticiklonok), a másik a helyi domborzati tényezôk, illetve az eltérô sugárzási viszonyok miatt kialakuló helyi szelek. Hazánkban az uralkodó szélirányok; északnyugatii, északkeleti, északi. A Dévényi-kapun érkezô északnyugatias irányú vezetôáramlás a Dunántúl keleti felén és a DunaTisza közén érvényesül, a Tiszántúlon ezzel szemben a Keleti-Beszkideken és az Északkeleti-Kárpátokon átkelô légáramlat határozza meg. Itt az északkeleti, északi szelek dominálnak. A Bereg–Szatmári-síkság területén talajközeli légrétegében a leggyakoribb szélirány az északi, északnyugatii, délnyugati és déli, a többi égtáj felôl fújó szél közel 5–10 százalékos gyakorisággal jelentkezik (2. táblázat).

A Szatmár-Beregi-síkság domborzati és klimatikus viszonyai

13 2. táblázat

A szélirányok gyakorisága százalékban, az 1951–1990-es évek között

Megfigyelô állomás Mátészalka

Égtáj É

ÉK

K

DK

D

DNy

Ny

ÉNy

C

17,8

7,3

5,8

8,2

12,5

13,1

10,6

14,2

10,5

Forrás: az OMSZ adatai alapján

Az északi szélirány kialakulása azzal magyarázható, hogy az Alföld északnak, északkeletnek tartó része az Északi-középhegység, az Északkeleti-Kárpátok és az Erdélyi-szigethegység által összeszûkülô csatornát alkot, amely arra kényszeríti az Északkeleti-Kárpátokon átjutó, Ukrajna felôl érkezô északkeleti légáramlatokat, hogy a csatorna tengelyébe fújjanak. A csatornából az Alföld sík területére kilépô légtömegek szétterjednek és északi, illetve északkeleti irányúvá válnak. Ebbôl az irányból számíthatunk a nagy téli hideg-betörésekre is.

A nyugati, délnyugati szelek nagyobb gyakorisága onnan származik, hogy a dévényi kapun bejutó északnyugati szél nagy sebességgel halad az ország belseje felé. Az Alföldön szétterül és a Tiszántúl keleti részén már délnyugati irányból fúvó szélként jelentkezik. Területünkön késô tavasszal, nyár elején az uralkodó jellegû szelek mellett a délkeleti szelek is felerôsödnek. A szélirányok gyakorisága nemcsak az év folyamán, illetve az ország egy-egy területén más és más, hanem a légkörben felfelé haladva is változik. Például Vásárosnamény és körzetében a felszín közeli légrétegben leggyakoribb az északi szél, 5000–8000 méteres magasságban pedig alig fordul elô, helyette uralkodó a nyugatias szél.

Az átlagos szélsebesség alapján a Bereg–Szatmári-síkság mérsékelten szeles terület ehhez tartozik. A szélsebesség évi átlaga 2–3,5 m/s közötti. A szélsebességnek jellegzetes évi és napi járása van. Kora tavasz (március, április) a legszelesebb, míg a legkevésbé szeles idôszak kora ôsszel (szeptember, október) tapasztalható. Ilyenkor derült, kissé nyárias idôjárás jut uralomra, erre az idôszakra esik a „vénasszonyok nyara”. A nappali órákban általában nagyobb szélsebességeket mérnek, mint éjszaka.

Területünkön a viharos napok száma 25-100 közötti. A viharos szelek gyakorisága márciusban, áprilisban tetôzik, ekkor átlagosan 10-15 viharos napra lehet számítani. Nyáron és ôsszel leggyakrabban az északi és délnyugati viharos szelek jelentkeznek.

Csapadékviszonyok A Bereg–Szatmári-síkságon a csapadék sokévi átlaga 600–650 mm között alakul (3. táblázat). Az évi csapadékátlag nyugatról kelet felé fokozatosan növekszik. CsengerSzatmárcseke, valamint Beregsurány vonalától keletre lévô területre hullik a legtöbb csapadék (650–700 mm) (8. ábra). Az Alföldnek ez az összeszûkülô területe a délnyugatról és nyugatról beáramló légtömegeket arra kényszeríti, hogy az Északkeleti-Kárpátok elôtt összetorlódjanak, felemelkedjenek. Emiatt alakult ki itt az Alföld

14

Kormány Gyula

legcsapadékosabb területe. Évi csapadék eloszlása nagyjából hasonló képet mutat, mint az Alföld legnagyobb részén, vagyis legtöbb a csapadék nyáron (186–245 mm), legkevesebb télen (90–122 mm).

8. ábra. Az évi átlagos csapadékmennyiség mm-ben (1901–1970)

A csapadék járására az erôs júniusi maximum (65–82 mm) és a januári minimum (35–53 mm) jellemzô. Elôfordulhat második csapadékmaximum is októberben vagy novemberben. Az ôszi második maximum területünkön egyértelmûen jelentkezik, mivel az ôszi idôszakban gyakori földközi-tengeri légtömegek az ÉszakkeletiKárpátok elôterében felemelkedésre kényszerülnek, és nagyobb mennyiségû csapadékot hullatnak. Mindkét esômaximumnak nagy a mezôgazdasági jelentôsége. A nyárelôi esômaximum a gabonaféléknek az utolsó vízigényes fejlôdési szakaszában, egyúttal a kapásoknak szintén egyik különösen vízigényes periódusában szolgáltat elegendô vizet. Az ôszi maximum az ôszi vetésû gabonafélék fejlôdéséhez a szükséges talajnedvesség zömét adja.

A Szatmár-Beregi-síkság domborzati és klimatikus viszonyai

15 3. táblázat

Havi és évi csapadékmennyiségek mm-ben (1901–1970)

Állomás Kocsord Fehérgyarmat Csenger Tyukod Tiszabecs Vásárosnamény Csaroda

I

II

III

IV

V

40 37 43 36 53 35 41

42 38 48 37 54 36 40

35 36 38 37 42 33 37

44 •63 41 58 42 63 45 59 47 71 42 60 42 59

Hónap, év V I •VII VIII

IX

X

78 75 83 80 93 72 74

42 44 37 43 49 45 44

38 48 41 47 46 46 47

65 •71 69 62 71 60 63 63 82 73 70 66 67 67

X I XII 58 51 59 52 70 50 52

Év

57 •633 50 609 61 646 51 613 74 754 59 614 51 621

Forrás: az OMSZ adatai alapján

4. táblázat A legnagyobb és legkisebb havi, évi, nyári és téli félévi csapadékösszegek mm-ben (1901–1950)

Állomás Tyukod max. min.

Vásárosnamény max. min.

Csaroda max. min.

Fehérgyarmat max. min. Állomás Tyukod max. min.

Vásárosnamény max. min.

Csaroda max. min.

Fehérgyarmat max. min.

I

II

85 5 94 5 88 4 80 6

90 3 78 6 79 2 79 2

Hó, év, nyár, tél III IV V 136 2 120 2 112 3 116 0

168 3 150 6 155 4 145 5

137 9 138 13 149 14 133 12

VI

VII

VIII

179 18 217 12 171 19 178 13

203 7 149 14 155 11 213 8

192 0 180 13 158 2 161 4

IX

X

XI

•XII

Év

IV–IX

X–III

139 1 168 0 181 1 137 0

117 7 129 3 118 3 113 4

138 3 125 1 135 2 127 0

126 2 112 6 111 3 105 3

1055 316 854 323 924 338 990 324

577 158 571 182 642 184 633 186

480 129 463 100 415 112 423 106

Forrás: Magyarország éghajlati atlasza II. kötet. Adattár

A tenyészidôszakban (április–szeptember) a terület átlagosan 350–410 mm csapadékban részesül. A vegetációs idôszakban nagyobb csapadékmennyiség tavasz

16

Kormány Gyula

végén (május), nyár elején (június) van. Csapadékszegény idôszak általában nyár közepén, végén, valamint a kora ôszi hónapokban alakul ki. Ekkor nagyfokú csapadékhiány jelentkezik, amely súlyos aszálykárt okozhat.

A csapadék átlagértékeinek tanulmányozása mellett különös figyelmet kell fordítani a gyakoriságértékekre, tekintve, hogy a csapadék legbizonytalanabb éghajlati elemünk, s az egyes hónapok, évszakok, évek csapadékellátottsága nagyon tág határok között ingadozhat (4. táblázat).

A 4. táblázatból az is kitûnik, hogy minden hónapban hull csapadék, ennek mennyisége nagy ingadozásokat mutat. Elôfordulnak olyan területek, ahol egy hónap alatt 1-14 mm, voltak olyan évek is, ahol mérhetô csapadék nem hullott. Feltûnnek azonban olyan évek is, amikor a csapadék meghaladta a 800 mm-t, szélsô esetben 1000 mm-t meghaladó évi csapadékra is lehet számítani.

Az év folyamán 0,1 mm csapadékot hozó napok száma 120–130. A napi 1 mm-t meghaladó csapadékos napok száma 85–95 között van. Legtöbb csapadékos nap télen fordul elô. Télen ugyan gyakoribb a csapadék, mint nyáron, de a csapadék mennyisége kisebb. Nyáron egy-egy zivatar alkalmával 50–100 mm esô is eshet. Kora tavasztól késô ôszig gyakran keletkeznek zivatarok, amelyek leggyakrabban május, június és július hónapokban fordulnak elô. Télen ritka, de nem rendkívüli jelenség 1–2 zivatar. Évente 20–40 zivatarra számíthatunk. Ez lényegesen kevesebb mint az ország Nyugati részén, ahol a zivataros napok száma átlagosan 70.

A hótakaró A téli csapadék nagy része hó alakjában hull. A Szatmár-Beregi-síkságon a havas napok száma 20–25, a leggyakoribb a hóhullás januárban. Az elsô havazás átlagosan november 15-20. között jelentkezik, míg az utolsó március 20-25 körül következik be. Ettôl azonban egyes években jelentôs eltérések lehetnek. Elôfordult már október 20-án is (1971) hóesés, míg 1938-ban április 19-én is észleltek havazást.

A hótakarós napok száma területünkön 35–50, ami az Alföldön a legnagyobb. Az állandó hótakaró leggyakrabban csak december 20–25 között alakul ki. A hótakaró átlagos vastagsága 4–6 cm.

Irodalom Borsy Z. (1959): A Bereg–szatmári vízrendszer kialakulása. Közlemények a Debreceni KLTE Földr. Int.-bôl.

A CEA Univ. Debrecen, 253–270.

Borsy Z. (1971): Szabolcs–Szatmár megye természeti földrajza. Szabolcs-Szatmári Szemle 3. 1–12.

Borsy Z. –Félegyházi E. (1982): A vízhálózat alakulása az Alföld északkeleti részében a pleisztocén végétôl napjainkig. Szabolcs-Szatmári Szemle 3. 23–32.

Borsy Z. (1991): A Tisza-völgy vízföldrajzi viszonyainak kialakulása (Széchenyi és a Tisza-völgy rendezése).

Magyar Hidrológiai Társaság, Budapest. 9–17.

Frisnyák S. (1988): Fehérgyarmat földrajzi környezete: a Szatmári-síkság. Szamosközi tanulmányok. Fehérgyarmat. 7–22.

Kormány Gy. (1976): Szabolcs-Szatmár megye éghajlata. Szabolcs-Szatmári Szemle 1. 32–40.

Mika K. (1991): Magyarország ôsföldrajza és felszíni vizeinek története. AQUA, Budapest. pp. 31–35., 361– 593.

Marosi S.-Somogyi S. (szerk.) (1990): Magyarország kistájainak katasztere I. MTA Földrajztudományi Kutató Intézet, Budapest. 153–161.

1 Az OTKA T/F 046821 sz. kutatási program keretében készült tanulmány.

Zöldi László

A helyi sajtó reneszánsza E sorok íróját úgy könyvelik el szakmai körökben, mint a megyei lapok szakértôjét.

A vélekedés megtisztelô, az utóbbi fél évtizedben azonban más irányba fordult az érdeklôdésem. Amióta a nyíregyházi fôiskola mûvelôdéstudományi és kommunikációs tanszékén tanítok, sokat foglalkozom a helyi sajtóval is. A magyarázat kézenfekvô: a nappali, de különösen az esti és levelezô tagozatos hallgatók házi dolgozatban számolnak be településük médiaviszonyairól. Egyre több információ halmozódik föl Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, de tágabb értelemben a fôiskola hátországát alkotó Borsod-Abaúj-Zemplén és Hajdú-Bihar újságjairól is. S mert ezeket az elemzéseket a fôiskola digitális könyvtára szintén gyûjti, közel az idô, amikor egy doktorandusz értékelheti majd a tendenciákat. Jelenleg kilenc államvizsga-dolgozat készül a Szemlének nevet adó megye sajtójáról.

Hogyan lett helyi az újság?

A sajtó elôször – és nagyon sokáig – helyi volt, sôt az utóbbi néhány évtizedben ismét kezd helyi lenni. A hírlevél, majd az újság funkciója ugyanis nem föltétlenül az volt, hogy összekösse az egymástól elszigetelt településeket. Sokkal inkább az, hogy egy adott város lakóinak információéhségét kielégítse. Miért érdekelte volna a késô középkori, kora újkori embereket, hogy mi történt tôlük száz kilométerre, amikor túlnyomó többségük egész életében nem hagyta el a szülôvárosát?

A világ egyik legtekintélyesebb napilapja, a Frankfurter Allgemeine Zeitung ma is városi újságként lát napvilágot. Miközben gazdasági és politikai elemzéseit világszerte figyelik, egyik legtekintélyesebb rovata a városi, amelyben a helybéli eseményekrôl ad hírt. A frankfurti napilap háromszázezer példánya megfelel a százmilliós német nyelvterület nagyságának.

A német méretekhez képest a tizenötmilliós magyar nyelvterületen jóval kisebb példányszámú helyi lapok látnak napvilágot. Legrégebbi közülük az 1910-ben alapított szegedi újság, a Délmagyarország. A harmincezres példányszám megfelel egy kétszázezres város igényeinek. De például a hatvanezres Dunaújvárosban megjelenô napilap, a Dunaújvárosi Hírlap példányszáma nem éri el a tízezret.

A fôvárosnak nemrégiben még szintén volt egy napilapja, az ötvenezer példány körüli Budapesti Reggel. 2004-es alapítása óta tulajdonosa, a német Springer-cég többször

2

Zöldi László

is átrendezte az újság profilját. Az alig több mint egy évvel késôbb, 2005 novemberében bekövetkezett megszüntetése elôtti reklámkampányban kevésbé hangsúlyozták a jelzôjét, és az ország közepe helyett az egész országban szerették volna terjeszteni. Nem is annyira a helyi, mint inkább az országos lapok között kellene tehát tárgyalni.

A helyi sajtó búvópatakként tört ismét a magyar társadalom felszínére. A diktatúrára törô Rákosi Mátyás az ötvenes évek elején megszüntette a helyi lapokat, helyettük az üzemi lapok hálózatát hozta létre. Munkahelyi keretek között ugyanis ellenôrizhetôbbek a dolgozók, mint egy település lakosaiként. Csak az 1986 végén elfogadott sajtótörvény után nyílt lehetôség arra, hogy ismét helyi újságok jelenhessenek meg. Általában a községi vagy a városi tanács segítségével láttak napvilágot, de már magánlapok is bôvítették a helyi nyilvánosságot.

Ha egy középiskola irodalomtanára adta a fejét lapalapításra, akkor szükség volt egy mûszaki hajlandóságú társra is, aki a Commodore 64 számítógépét kölcsönözte a közös vállalkozásnak. Valamelyikük lakásában rendezték be a szerkesztôséget, az egyikük barátnôje vagy felesége vállalta a kávéfôzés mellett a hirdetések szervezését is. Mind a mai napig ez a három funkció jellemzi a helyi lapok tevékenységét: a sajtószakmai, a mûszaki munka és az infrastruktúra megszervezése.

Ha megszaladt a szerkesztôségnek, akkor a nyereségbôl szerzôdtettek még egy lótó-futó riportert is, aki nemcsak tudósításokat és interjúkat készít, hanem közölhetô fényképeket is. A helyi lap éppen azért számít a magyar sajtó legéletképesebb vállalkozásának, mert összesen három vagy négy embert kell eltartania.

A helyi sajtónak nem a napi, inkább a heti megjelenés a jellegzetessége.

Hazánkban több mint kétszázötven város található, legalább másfélszázban hetenként lát napvilágot a helyi újság. Az adott településen nincs annyi információ, illetve cég, hogy hírekkel és hirdetésekkel volna képes ellátni egy napilapot.

Helyi méretekben optimális a heti megjelenés. Ennek az is elônye, hogy a két megjelenés közt felgyülemlett információkat alig feldolgozott állapotban mondja be a helyi rádió (ha van), vagy adja közre a polgármesteri hivatal honlapja. A legérdekesebb információkat pedig szubjektív sajtómûfajokban dolgozza föl a hetilap szerkesztôsége. A munkamegosztás eredménye, hogy az újság színesebbé és változatosabbá tehetô.

A helyi sajtóban akadnak kéthetilapok is, különösen a tízezernél csekélyebb lélekszámú kisvárosokban. A falvakban inkább a havilap dívik, de nem ritkaság a kéthavilap sem. A kéthetilapot akár még hivatásos újságíró is szerkesztheti, a haviés kéthavilapokat, esetleg a negyedévenként megjelenô kiadványokat viszont már többnyire amatôr újságírók (pedagógusok, könyvtárosok, közigazgatási szakemberek) készítik. Fontos a tanfolyamszerû továbbképzésük. Módszertani központjuk a megyei könyvtár, az amatôr szerkesztôkkel való kapcsolattartásra általában a helytörténetírás kínál lehetôséget. Véletlenül éppen Szabolcs-SzatmárBereg megye az ideiglenes kivétel. Aki ismeri a nyíregyházi viszonyokat, tudja, hogy a megyei könyvtár évekig a fôiskola épületében, az úgynevezett Körelôadó alatt vendégeskedett. Az újjáépítés és a visszaköltözés után azonban remélhetôleg lesz szellemi energia a helyi lapszerkesztôk felkarolására.

Nézzünk egy példát a kétheti megjelenésre! A Szerencsi Hírek fejlécén a huszadik évfolyam olvasható, a lapot 1986-ban alapították. Jelenleg kétezer-kétszáz példányban jelenik meg, nemcsak az észak-magyarországi városban terjesztik, hanem

A helyi sajtó reneszánsza

3

a környékén is. Jó minôségû újságnyomó papíron állítják elô, húsz oldalon lát napvilágot. Sok hirdetés található benne, a kiadóhivatal reklámból származó bevétele számonként meghaladja a kétszázezer forintot.

Szakmai különlegessége az egyik helybéli pék hirdetése: „Kusinszki és Tsai Kft. ... (a kipontozott rész a pékség címét és telefonszámát tartalmazza). A mi kenyerünk, amely a legtöbb pörköltszaftot szívja magába.” A lógóval ellátott keskeny szelvény egy-egy számban tízszer jelenik meg, minden második oldalon.

Ellenértékébôl kitelik egy lapszám nyomdaszámlája, Kusinszki András pékmester évente százhúszezer forintot fizet a huszonhatszor tíz közlésért.

Az újság egyébként önkormányzati tulajdonban van, az ára százhuszonöt forint.

Hirdetési bevétele 2004-ben huszonötezerrel haladta meg a tízmillió forintot.

Fôszerkesztôje felkészült újságíró, egyúttal a városi televízió programját is ô állítja össze. A 2002-es önkormányzati választáson annak a nagy pártnak a jelöltje nyert a választókörzetben, aki nem a megyei, hanem a helyi lapban megjelent politikai hirdetéseket szorgalmazta. Három szavazattal gyôzte le a versenytársát.

Hány helyi lap van Magyarországon? Körülbelül kétezer jelenik meg, hozzávetôlegesen egymillió példányban. Kilencszáz körüli az önkormányzati újságok száma.

Hatszázra tehetô az alternatív újság, amely az önkormányzati lap ellenében lát napvilágot. A maradék félezer pedig kereskedelmi alapon mûködik – sem az önkormányzat nem támogatja, sem a városházi ellenzék. Hirdetésekbôl létezik, politikai semlegessége kölcsönöz neki hitelességet.

A helyi lap típusai: az önkormányzati, az alternatív és a tisztán kereskedelmi jellegû újság A helyi lapszerkesztôk elsô országos találkozóját 1997-ben, Pásztón rendezte a legnépesebb magyar újságíró-szervezet, a MÚOSZ. A helybéli szervezô akkor még nem ismerte a városi újságok pontos címét, ezért lekérte a belügyminisztériumból a polgármesteri hivatalok jegyzékét. Kísérôlevélben kérte a polgármestereket, hogy a meghívót adják át az önkormányzati lap szerkesztôjének. Az elôadók arra készültek föl, hogy helyi lapot szerkesztô újságírók elôtt beszélnek, csakhogy a teremben feltûnôen sok polgármester foglalt helyet. Nem adták tovább a meghívót, maguk jöttek el a rendezvényre.

Mindez nemcsak azt jelzi, hogy a polgármester komolyan veszi a helyi lapot. Azt is, hogy ha csak teheti, igyekszik ellenôrizni. Erre az önkormányzati tulajdonban lévô újságnál több lehetôsége van. Gyakori, hogy megjelenés elôtt bekéri a kinyomtatandó számot. A befolyásolás finomabb módja az utólagos cenzúra, amikor az újság megjelenése után közli a kifogásait. Általánosítható tapasztalat, hogy a polgármesterek a szócsövüknek vélik az önkormányzat gondozásában megjelenô lapot. Az önkormányzati törvény rendelkezését, amely szerint az önkormányzati testületnek kötelessége tájékoztatni a lakosságot a közhasznú információkról, végrehajtják, de a saját szájuk íze szerint. Ez még akkor is nyomasztja a helyi lap szerkesztôit, ha mostanában javult valamelyest a helyzetük. Mintha enyhült volna a polgármesteri nyomás az önkormányzati tulajdonú újságok fölött.

4

Zöldi László

Az enyhülés azzal magyarázható, hogy a belügyminisztérium kezdeményezésére az országgyûlés 2002 végén módosította az önkormányzati törvény összeférhetetlenségi passzusát. Ennek értelmében a polgármester és az önkormányzati testület képviselôje nem lehet felelôs kiadója, szerkesztôje vagy akár csak rovatvezetôje is a helyi médiumnak. Amennyiben nem szünteti meg az összeférhetetlenséget, felfüggeszthetik a funkciójából, és meghatározott idôn belül ki kell írni az idôközi választást.

Erre volt is példa Túrkevén. Igaz, hogy a funkciójától megfosztott polgármestert újraválasztották a helybéliek. Ez azonban csak azután történhetett meg, hogy lemondott a helyi televíziót mûködtetô alapítvány vezetésérôl. Az összeférhetetlenségi passzus módosítása tehát helyes döntésnek bizonyult, mert arra készteti a polgármestert, hogy lazítson a helyi médiumra nehezedô nyomáson. Van azonban egy mellékártalma.

A MÚOSZ elnöke levelet írt a belügyminiszternek, amelyben számon kérte a módosítás végrehajtását. Válaszlevelében közölte a belügyi tárca vezetôje, hogy 571 esetben szüntették meg a polgármesterek összeférhetetlenségét a helyi médiában.

Igen ám, de a polgármester száznál többször szerepel változatlanul felelôs kiadóként a helyi újságok impresszumában. Szinte kizárólag kisebb községek elöljárói, akiket „elfelejtettek” értesíteni a törvénymódosításról.

A feledékenység magyarázata, hogy a legtöbb faluban alig (vagy csak elvétve) mûködnek politikai szervezetek. A polgármester többnyire független, legföljebb elfogadja valamelyik párt támogatását. Ha vissza kell vonulnia a helyi lap kiadásától, akkor ez a szerkesztôség megszûnését jelentheti. Egy ezer lakosú településen nyolctíz aktív értelmiségi él. Ha egyikük – talán a legaktívabb – csupán a polgármesterségre kárhoztatja magát, vajon ki adja ki, szerkeszti, tudósítással és saját maga készítette fényképpel látja el a havonta megjelenô újságot?

Megyei összeférhetetlenségek A Nyíregyházi Fôiskolán olvasott házi dolgozatok adatai alapján Szabolcs-SzatmárBereg megyében különösen sok polgármestert érint az összeférhetetlenségi passzus.

Az impresszumban felelôs kiadóként szerepel Buj, Gávavencsellô, Kék, Nyírbogdány, Nyírtelek, Paszab, Rakamaz, Tiszabercel, Tiszaeszlár, Tiszavasvári és Vasmegyer elöljárója. A módosított törvény kétértelmûségét jelzi, hogy kellô politikai akart esetén az országgyûlési és az önkormányzati választás elôtt idôközi választást írjanak ki az említett településeken. A megyei önkormányzat helyzetfelismerésén és jogérzékén múlik, hogy ne fajuljon idáig a helyzet.

A polgármesteri médiaszemlélet fogyatékosságáról árulkodik, ha egy településen feltûnik a második újság. Megjelenése azt sejteti, hogy az önkormányzati testületben szervezkedô ellenzék tagjai nem fejthetik ki véleményüket „a polgármester szócsövében”. Egyik tehetôs tagjuk anyagilag támogat hát egy másik újságot, amely teret ad az ellenzéknek. Az alternatív lap többnyire politikai alapon mûködik. Ha a polgármester az egyik nagy párt segítségével lett a település elsô embere, akkor a második újság a politikai ellenlábas árnyékába húzódik.

A helyi nyilvánosság nem sérül, elvégre a lakosok nem egy, hanem két lapból tájékozódhatnak a helyi ügyekrôl. Csakhogy a polgármester minden családhoz sze-

A helyi sajtó reneszánsza

5

retné eljuttatni az üzeneteit. Azokhoz is, amelyek annyira szegények, hogy nem adnak pénzt újságért. Ilyenkor az önkormányzat testület anyagi támogatást szavaz meg az önkormányzati lap elôállítására és terjesztésére. A lakosoknak nem kell fizetniük érte, a helyi lap annyi példányban jelenik meg, ahány háztartás van a településen. Igen ám, de a „hivatalos” újság ingyenes, a magánújság viszont pénzbe kerül. Ez a helyzet esélyegyenlôtlenséget teremt a helyi nyilvánosságban. Érd városában is ez történt. Az alternatív szerkesztôség bejelentette az ügyet a Gazdasági Versenyhivatalban. Az országos szerv úgy döntött, hogy ha az önkormányzati testület anyagilag támogatja a saját lapját, köteles támogatni a másik újságot is. A precedens értékû ítélet föllebbezés alatt van ugyan, de egyelôre érvényes. Paradox módon javítja az egyenlôség esélyeit a helyi nyilvánosságban.

Az imént vázolt helyzetbôl fakad azonban egy újabb gond. Nincs ugyan törvényi elôírás, de a tapasztalatok szerint ott egészséges a polgármester és az önkormányzati testület médiaszemlélete, ahol az éves költségvetésnek legalább egy százalékát fordítják a helyi médiára. Amennyiben teljes médiaszerkezetû településrôl van szó, ez a helyi újságok, a helyi rádió és televízió, illetve a polgármesteri hivatal gondozásában megjelenô honlap támogatását jelenti.

Magyarországon kevés az olyan település, ahol az önkormányzati támogatás eléri a költségvetés egy százalékát. Általában fél és negyed százalék között mozog.

Ha egy polgármester szeretné eljuttatni az üzeneteit minden háztartásba, számolnia kell azzal, hogy a Gazdasági Versenyhivatal döntése értelmében az ellenlábas lap támogatása fölemészti a közhasznú kommunikációra szánt összeget. Akkor pedig mi lesz a helyi rádióval vagy televízióval? Mi lesz a polgármesteri hivatal honlapjával? Érdemes megemlíteni egy másik precedens értékû állásfoglalást. A második veresegyházi lap szerkesztôjét kitiltották az önkormányzati testület ülésérôl, pontosabban szólva: zárttá nyilvánították az egyik napirendi pont tárgyalását. A helybéli újságíró az ombudsmanhoz fordult, aki kivizsgálta az ügyet. Okfejtése szerint két alapjog ütközik egymással: az üzleti titokhoz, illetve a közhasznú információkhoz fûzôdô. Ha az önkormányzati testület olyan kérdést vitat meg, amelynek megoldása közpénzbôl történik, a helyi állampolgároknak joguk van megtudni, hogy a képviselôik mire költik az adófizetôk pénzét. A közhasznú információkhoz fûzôdô jog felülírja az üzleti titokhoz fûzôdô jogot.

Ha politikai alapon osztódik meg az önkormányzati testület, és a helyi sajtóban létrejön az önkormányzati meg az alternatív lap szembenállása, esély van arra, hogy megjelenjék a harmadik újság is. Ez többnyire civil szervezetekhez, olykor egy magányos újságíró-szerkesztôhöz kötôdik. A település harmadik lapja senkitôl sem vár támogatást, a nyereséget kereskedelmi alapon, hirdetésekbôl képzeli el. Sok kísérlet megbukott, mindazonáltal akadnak sikeresek is. Ott, ahol a politikai elfogultság olvashatlanná teszi a másik két újságot, és a nyilvánosság légüres terébe tör be a harmadik. Az iránta támadt érdeklôdés vonzza a hirdetôket is.

Ismerünk olyan ötszáz lakosú falut, ahol három újság lát napvilágot. De ismerünk olyan tizenötezer lakosú várost az ország közepén, ahol huszonháromezer példányban jelenik meg egy harmadik újság. Igaz, a kisvároson kívül eljut még tizennégy környékbeli településre is, ráadásul nem kell érte fizetni. Hirdetésekbôl tartja el magát, egyelôre azonban veszteséges. A sajtóvállalkozó egy fillérnyi támogatást sem kap, három másik lapja nyereségébôl finanszírozza a kistérségi újságot. Kétévnyi haladékot adott magának, hogy nyereségessé tegye a lapot.

6

Zöldi László

A kistérségi újság A helyi sajtóban kezd divatba jönni a kistérségi lap. Két típusa van: az eleve kistérségi igények kielégítésére alapított és a helyibôl kistérségivé bôvített.

A kisvárosban: alapítanak egy újságot, amely nem egy település lakóit látja el olvasnivalóval, hanem a kisvárost és környékét. A mecseki tájegység erôs embere országgyûlési képviselô, aki jól ismeri az európai uniós forrásokat. Szûkebb pátriájában bejelentette, hogy csak azok a községi polgármesterek juthatnak fejlesztési segélyhez, akik havi részletekben támogatják a létrehozandó újságot, sôt a helyi információk megszerzésérôl is gondoskodnak.

A kistérségi újság huszonegy település lapja lett. Vagyis nem lett egyik polgármester szócsöve sem, mert ami huszonegyé, az nem lehet egyé. A felvázolt példa is lehetôség arra, hogy a távlatokban gondolkozó politika eltántorítsa a polgármestereket a helyi média túlzott befolyásolásától. Az más kérdés, hogy a hírekkel telezsúfolt újság olvashatatlan. Éppen az hiányzik belôle, ami a hírlevélbôl újságot varázsolt: a sokféle mûfaj és vélemény.

A másik lehetôség kényszerhelyzetbôl fakad. Sok kisváros képtelen eltartani a saját hetilapját, mert kevés az újságolvasó. Adott például egy tizenötezer lakosú település, gyárakkal, élénk kereskedelmi tevékenységgel. A helyi újság mégis mindössze ötszáz példányban fogy el. Az ok történelmi jellegû.

A kisváros polgárságát túlnyomórészt zsidó kereskedôk és német kézmûvesek alkották. Annyira elmagyarosodtak, hogy magyar nyelvû újságra fizettek elô. A második világháború utolsó szakaszában a helybéli zsidóságot deportálták Auschwitzba, majd a szovjet csapatok megjelenése után a svábokat szállították ki Németországba. Helyükre magyar telepesek érkeztek Szlovákiából és Jugoszlávia érintésével Moldvából. Az elpusztított és kitelepítettek polgárok kultúrájából telt újságolvasásra, a betelepített nem-polgárokéból kevésbé.

Az újságolvasási kultúra sorvadása településenként más és más okkal magyarázható. A kitörési pont viszont ugyanaz: ha helybéliek nem tartják el a saját újságjukat, akkor a környékbelieknek kell eladni a lapot. Ennek szakmai következményei vannak. Tágabb körbôl kell gyûjteni az információkat, hogy a feldolgozott információk szélesebb rétegekben váltsanak ki érdeklôdést.

Példánk sárbogárdi. A Balaton és a Duna között elterülô Mezôföld központja tízezres település. Mindössze két évtizede város. Nagyközséggé is kilenc, országút mentén elkerülô faluból képzôdött. A második, tehát nem önkormányzati újságot a helybéli mûvelôdési központ igazgatója alapította a rendszerváltás idején. Családi vállalkozásban mûködteti a háromezer-hatszáz példányban megjelenô lapot. Ô az egészért felel. A lánya – aki kommunikáció szakon végzett a székesfehérvári fôiskolán – helyettes fôszerkesztôként az újság tartalmáért. A fia – aki mérnökként végzett a pécsi egyetemen – a lap elôállításáért.

A család tagjai egy fénymásoló gépet alakítottak át. Alkalmassá tették arra, hogy ötezer példányig jó minôségben nyomjon újságot. Ezzel megspórolták a nyomdaköltséget. Miután azonban hetilapot készítenek, amely csupán a szerdai kapacitást köti le, tizenkét környékbeli újság nyomását is vállalták – bérmunkában.

A hetilap szerkesztése közben felgyülemlett tapasztalatokat hasznosítják a többi újság szerkesztése közben is.

A helyi sajtó reneszánsza

7

S mert megkapják hozzá az információkat, a saját és idegen információk feldolgozásával nem várják meg a lapzártát. Azonnal bemondják ôket a padlástérben kiépített nonprofit rádióstúdióban, amelyhez az Országos Rádió és Televízió Testülettôl kaptak anyagi támogatást. A legérdekesebb információkat pedig különbözô sajtómûfajokban dolgozzák föl, és jelentetik meg a hetilap hasábjain. Így épül egymásra a helyi újság és rádió, a túladagolt információktól így tehermentesíti a helyi rádió az újságot.

Egyébként csütörtök délelôttönként a fôszerkesztô és helyettese egy-egy autóba ül. Egyikük a Balaton felôli falvakba, másikuk a Duna felôli községekbe hordja szét a kistérségi hetilapot, illetve a tizenkét környékbeli település bérmunkában készített újságját. Meghatározott idôben várják ôket a falubeliek, cetlivel a kezükben. A cédulán rendelés: az iskolakorú kisgyereknek hányféle füzetre, milyen íróeszközökre van szüksége. Mindkét terjesztô a félórányi lévô nagyvárosba, Székesfehérvárra autózik, egy papír-nagykereskedésbe. Állandó vevônek számítanak, összeállítják nekik a csomagokat. A pakkot a következô csütörtökön adják át a megrendelônek – az elôfizetett újsággal együtt.

A médiavállalkozás több lábon áll, az egész kistérségre kiterjed. Hatan élnek meg belôle, nemrégiben a szomszédos házat is megvásárolták. Talán az lesz a helyi televízió stúdiója.

A továbblépés lehetôségeirôl árulkodik a németországi sajtógyakorlat, amelynek egyik kitörési pontját a Der Spiegel címû hírmagazin 2003. október 3-i számában világítja meg Bruno Schrep. Az úgynevezett Lokalpresse-jelenséget tárja föl. Bemutat egy koblenzi székhelyû lapcsoportot, amelynek újságja tizenkilenc fejléccel jön le a nyomdai futószalagról. Az azonos formátumú, azonos technikával készült, azonos nyomdában elôállított lapok a környékbeli kisvárosok számára készülnek. Közös oldalaik vannak, a „maradék” kétharmadról viszont a helyi lapszerkesztôknek kell gondoskodniuk. E sorok írója egyik tanulmányútján megkérdezte a hasonló rendszerben mûködô Saar-vidéki lapcsoport menedzserét, hogy az eljárás nem sértie a helyi lapszerkesztôk önállóságát. A hetenként tízféle fejlécû újsággal elôálló sajtóvállalkozó szerint a szerkesztôk megkönnyebbülten veszik tudomásul, hogy a heti tizenhat oldalból csak tizenkettôt kell tetô alá hozniuk. Két Saarbrücken környéki kisvárosban is meglátogattam a helyi lapszerkesztôségét, és a fôszerkesztôk nem panaszkodtak a szuveneritás hiányára.

Vajon ugyanez a gondolat miként fogamzott meg a magyarországi sajtópiacon?

Két példát ismerünk. Az egyik a Pannon Lapok Társasága kísérlete. (A veszprémi székhelyû cég a Ruhr-vidéki WAZ magyar leányvállalata.) A PLT elsôsorban azért, hogy az öt napilapjukat elôállító veszprémi nyomda kapacitását kihasználja, még a kilencvenes évek végén megvásárolta tizenkét dunántúli kisváros önkormányzati lapját. A hetilapok csatlakoztak a német–magyar cég hirdetôszolgálatához és terjesztôhálózatához. A hirdetésszervezôknek jól jött, hogy a szolgáltatásaikat csomagban ajánlhatják föl a vállalkozóknak, akik némi felárral nemcsak az öt pannon napilapban jelenhettek meg, hanem még egy tucatnyi újságban is. Ugyancsak hasznosnak bizonyult a kilencvenes évek közepén kialakított alternatív terjesztôhálózat, a napilapok mellett maradt energia a hetilapok kézbesítésére is.

A jelek arra utalnak, hogy a koncentrációból fakadó elônyök számosabbak, mint a hátrányok.

8

Zöldi László

Egy megyénkbeli kezdményezés A másik példa éppenséggel Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei, és a kibontakozás stádiumában leledzik. Egy újságírókból álló betéti társaság, amely kilenc önkormányzati lapot ad ki, kapcsolatba lépett a Kölcsey Televízióval, hogy a nagyobb infrastruktúra révén közösen készítsenek színvonalasabb újságokat, ráadásul együtt jelenjenek meg a reklámpiacon. Az önálló lapok, illetve szerkesztôk munkájának összehangolására a megyei napilaptól nemrégiben nyugdíjba vonult, gyakorlott szerkesztôt kértek föl. A rendszerváltozás óta ez az elsô ilyen kezdeményezés a megyében. A résztvevôk arra számítanak, hogy újabb városi lapok csatlakoznak majd a jelenleg huszonhárom-ezres összpéldányszámban megjelenô Kölcsey Lapcsoporthoz.

Egyébként az érintett települések: Baktalórántháza, Balkány, Nagykálló, Nyírbátor, Mátészalka, Vásárosnamény városok, Kállósemjén, Vaja, Nyírmada nagyközségek. Az egyes újságok önállóságának feladásáról nincs szó: Nem is lehet, elvégre a helyi újságok az illetô önkormányzatok lapjai, az elôállítási költségek nagy részét is a települések fizetik. Az elképzelések szerint indulásként egy közös újságoldal lesz, ebben mintegy mutációként olyan megyei, illetve régióbeli információk látnak napvilágot, amelyek mindegyik település lakosságát érintik. Ilyen például a megyét átszelô, épülô M3-as autópálya és a tervezett M49-es gyorsforgalmi út, mindkettô jelentôs változást idézhet elô a kilenc település megközelítésében.

Hasonló, az egyes településeknél nagyobb területet átfogó terv például a közmunkaprogram, a szennyvízelhelyezés-, az ivóvízjavítás megyei, illetve régiós programja.

Szintén kitekintéssel kecsegtetnek a kistérségi információk.

Az együttmûködés olyan kedvezô következménnyel is járhat, hogy a nagyobb városok képviselôtestületi ülésein a Kölcsey Televízió felvételt készít, amit hírmûsoraiban, illetve képújságjában szerepeltet. A tévéfelvételek során – vagy utóbb – írások készülnek a lapok számára, ezáltal a hangsúlyozottan helyi újságok színesebbek és tartalmasabbak lesznek. Új dizájn is készült. Az egymással harmonizáló laptervek nemcsak a vizuális megjelenést javítják, óhatatlanul befolyásolják a tartalmat is.

A Kölcsey Lapcsoport újságjai a televízió közremûködésével kerülnek föl a világhálóra, ami nyereség az olvasók és az önkormányzatok számára.

S ami legalább ennyire fontos, az elképzelt struktúrában összehangolják majd a reklámmal, hirdetéssel foglalkozók munkáját. A németországi és dunántúli elôzmények után talán már nem is meglepô, hogy a megyebéli kezdeményezôk a vonzóbb hirdetési csomagoktól nagyobb bevételt várnak. Ebbôl arra is jut majd, hogy a fekete-fehér képeket legalább részben színes fotókkal váltsák fel.

Némi kompromisszum árán sikerült egységesíteni a megjelenési határidôket. A két kisebb – korábban negyedévenként megjelenô – lap kéthavi megjelenésre váltott, miközben a nagyobb települések mindegyikén már havonta jelennek meg az újságok.

Összegzés Igyekeztünk bemutatni, hogy az egymillió példányban megjelenô kétezer helyi újság a magyarországi sajtópiac legkevésbé ismert, mindazonáltal legéletképesebb része.

A helyi sajtó reneszánsza

9

Egy-egy szerkesztôségnek legföljebb három-négy embert kell eltartania, ettôl mûködik a vállalkozás. A helyi nyilvánosság központi figurája a polgármester, aki – ha megfelelô a szemlélete – segíthet alakítani az önkormányzati testület körül kiépülô médiarendszert. Ha viszont nem megfelelô, akkor korlátozhatja a helybéli nyilvánosságot. A helyi sajtóban kitörési pont a kistérségi lap, illetve a megyei keretek között mûködô lapcsoport, amely már a regionális sajtó irányába mutat.

történelem Neumann Tibor

Bereg megye hatóságának oklevelei a Jagelló-korban Az utóbbi két évtized középkor-történeti kutatásai hosszú idô után ismét nagy érdeklôdéssel fordultak a megye, mint közigazgatási egység és a megyei törvényszék, mint jogintézmény irányába. A kutatást hosszú ideig hátráltatta – és mindmáig hátráltatja – a megyei okleveleket tartalmazó forráskiadványok kicsiny száma, amelyek nélkül az egyes megyék közötti különbségek vagy hasonlóságok feltárása felettébb nehéz feladatnak tûnik. Az elmúlt években megjelent munkák – így Szakály Ferenc Tolna megyei, Piti Ferenc és C. Tóth Norbert Szabolcs megyei, valamint Horváth Richárd Gyôr megyei okleveleket tartalmazó kötetei1 – egyre több lehetôséget biztosítanak a szervezett megyetörténeti kutatásokhoz. Ezt a sorozatot szeretné folytatni jelen sorok szerzôje a „Bereg megye hatóságának oklevelei 1299–1524” címmel készülô forráskiadvánnyal, amelynek Jagelló-kori részét mutatványként az érdeklôdô alább olvashatja. A munka különösen idôszerû, fôként, ha figyelembe vesszük, hogy Lehoczky Tivadar csaknem 125 évvel ezelôtt megjelent megyetörténeti monográfiája2 óta a beregi vidék történetérôl modern szempontok figyelembe vételével készült összefoglaló munka nem született. Így csak reményünknek adhatunk hangot, hogy e szerény oklevéltár ösztönzôleg hat majd egy új – legalábbis középkori tematikájú – monográfia elkészítésére.

A középkori Bereg megyére vonatkozó okleveles anyag országos viszonylatban közepesnek mondható: gyengének tekinthetô abból a szempontból, hogy viszonylag kevés megyei birtokos-család levéltára maradt korunkra (például a Kállay, Zichy, Lónyay, Kende, Kölcsey, Ujhelyi családok levéltára, vagy a Kincstári Levéltárba olvasztott Dobó-levéltár), ezt azonban kiegyenlíti az az örvendetes tény, hogy a beregi nemesek jogügyleteik intézésére – mint hiteleshelyet – azt a leleszi konventet keresték fel, amelynek országos levéltára közismerten a leggazdagabb a történeti Magyarország területén. A levéltárat ma a pozsonyi Szlovák Nemzeti Levéltár ôrzi, és csak a középkorból mintegy 15 ezer oklevélszöveget tartalmaz, leginkább az ország észak-

1. Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleibôl megmaradt 1314–1525. Szekszárd, 1998.; Piti Ferenc: Szabolcs megye hatóságának oklevelei I. (1284–1386) (A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 55. sz.) Szeged-Nyíregyháza, 2004.; C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatóságának oklevelei II. (1387–1526) (A nyíregyházi Jósa András Múzeum kiadványai 53. sz.) Budapest–Nyíregyháza, 2003.; Horváth Richárd: Gyôr megye hatóságának oklevelei (1318–1525). (A Gyôri Egyházmegyei Levéltár Kiadványai. Források, feldolgozások 1.) Gyôr, 2005.

2. Lehoczky Tivadar: Beregvármegye monographiája I–III. kötet. Ungvár, 1881.

18

Neumann Tibor

keleti részére vonatkozólag. Sajnos a megyei törvényszék fennmaradt okleveleinek viszonylag alacsony száma mögött éppen a szegényes nemesi levéltári anyag áll.

A készülô kötet mintegy háromszáz oklevél magyar nyelvû kivonatát tartalmazza majd, amely számból kétszázat a megyei törvényszék – azaz rendszerint az (al)ispánok és a szolgabírák – által kibocsátott oklevelek,3 és körülbelül százat a megyéhez a mindenkori királytól, nádortól vagy országbírótól érkezô parancslevelek vagy megkeresések tesznek ki. Jóllehet ez a környezô megyékkel történô összehasonlításban valóban csekély számot képvisel, hiszen Szabolcs megye 1300, Ung megye 600, Zemplén és Abaúj 500–500, Szatmár pedig 400 oklevéllel rendelkezik (természetesen kerekített értékekrôl van szó), és csak Ugocsa száz, illetve Máramaros alig húsz oklevelét elôzi meg,4 e háromszáz oklevél mégis számos fontos információval gazdagíthatja tudásunkat. Igaz ez még annak ellenére is, hogy a megyei oklevelek közismerten ritkán foglalkoznak igazán „fajsúlyos” ügyekkel, hiszen ezekben a kúriai bíróságok voltak illetékesek. Az alábbiakban néhány példát sorolok fel az oklevelek felhasználási lehetôségeire: Településtörténeti vagy helytörténeti adatok: az oklevelek segítségével összeállíthatjuk egyes települések középkori birtokosainak vázlatos névsorát. Az oklevelek túlnyomó többsége természetesen nem a fôurak, hanem a kis- és középbirtokos nemesség falvairól szól.

Genealógiai adatok: a kisnemesi településeken sok esetben egyszerre több nemesi rokonság is birtokolt, ezek pontos leszármazását gyakran igen nehéz összeállítani, gondoljunk csak az egyazon idôben és faluban feltûnô több János keresztnevû nemesre. Okleveleink számtalan adalékot szolgáltatnak a rokoni kapcsolatok megállapításához.

Archontológiai adatok (a megyei tisztségviselôk sorának összeállítása): okleveleinkben található a legtöbb adat a szolgabírák személyére. Mivel ôket a megyei nemesség választotta, érdekes társadalomtörténeti következtetéseket vonhatunk le abból, hogy kikben bízott meg a beregi nemesség. Szintén ezen oklevelekbôl állíthatjuk össze a legpontosabban a király által kinevezett ispánok, valamint az ispánok által kinevezett alispánok archontológiai sorait, amelyek önmagukban is fontos kormányzat- és politikatörténeti vizsgálatokra adnak lehetôséget. (A középkorban a beregi alispáni címet sok esetben természetesen a munkácsi várnagyok töltötték be.)5 Etnikai adatok: az oklevelek – fôként az erôszakos jobbágyköltöztetések vagy hatalmaskodások esetében – számtalan Bereg megyei jobbágy nevét ôrizték meg.

Természetesen az etnikai vizsgálatok jóval érdekesebbek lesznek az újkorban; középkori okleveleink nagyrészt Bereg megye alföldi részeihez szolgáltatnak adatokat, amelyet túlnyomórészt ekkoriban magyar lakosság lakott.

Végül a megyei törvényszék mûködésének a feldolgozásához szükséges adatok: a megyei oklevelekbôl volt például megismerhetô, hogy a megyei törvényszék korszakunkban 1492-ig Beregszászon, vagy ahogy a kortársak mondták, Lampert3. Ezek számbavétele és összegyûjtése ma már a következô adatbázis segítségével gyorsan megoldható: A középkori Magyarország levéltári forrásainak adatbázisa, DL–DF 4. 2. Szerk. Rácz György. CD-ROM, 2003.

4. A pontos számokat l. az elôzô jegyzetben idézett adatbázisban.

5. Bereg megye tisztségviselôit – a szolgabírák kivételével – az 1301–1457 közötti idôszakra összeállította: Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I. kötet. (História Könyvtár, Kronológiák, adattárak 5.) Budapest, 1996. 109–111., a munkácsi várnagyokra l. uo. 369–370.

Bereg megye hatóságának oklevelei a Jagelló-korban

19

szászán, ekkor egy alkalommal Kaszonyban, 1493 és 1495 között Bégányban, majd ekkortól egészen a középkor végéig Beregardón ülésezett, mindig a hétfôi napon.6 Eddig csupán okleveleink elônyeirôl tettem említést, de nem lenne valós az így felvázolt kép, ha a hátrányokat nem említeném. Különösen hangsúlyoznom kell, hogy Szabolcs megyéhez hasonlóan az oklevelekben szereplô települések földrajzi eloszlása nem egyenletes, tehát nem öleli fel Bereg megye egész területét. Ennek az oka természetesen az, hogy nem minden középkori Bereg megyei birtokos család levéltára maradt fenn. Példának okáért Barkaszó és Badaló falvakról nagyobb mennyiségû adatot ismerhetünk meg, hiszen birtokosainak – a Kállay családnak – a levéltára hiánytalanul fennmaradt, ellenben több nagyobb lélekszámú település története homályban maradhat. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy az oklevelek jelentôs hányada az Anjou- és a Zsigmond-korra esik, a Mátyás- és Jagelló-korra mindössze az oklevelek negyede vonatkozik. A kötet értelemszerûen egy település esetében sem nyújt majd elegendô információt ahhoz, hogy más források bevonása nélkül megírjuk középkori történetét. Csak adalékokat nyújthat számos ilyen munka elkészítéséhez.

A forrásközlés módja Az alábbi kivonatok közlési módja a szintén a nyíregyházi Jósa András Múzeum támogatásával készült Szabolcs megyei oklevéltárak II. kötetéhez (C. Tóth Norbert munkája) hasonló, egy eltéréssel: az érdekes vagy nehezen érthetô szövegrészletek értelmezése szintén megtalálható magyar nyelven, de zárójelben feltüntettem az eredeti latin szöveget is. A kivonat felépítése a következô: a mai alakra feloldott dátumot követôen zárójelben találhatjuk meg az eredeti keltezési helyet és rövidített formában a napi dátumot; ezt követi a kivonat szövege, majd utána rövid apparátus tartalmazza az oklevél anyagát és jelenlegi állapotát, levéltári jelzetét, esetleges kiadási adatait, illetve – ha volt – a korabeli hátlapi feljegyzéseket, amelyeket eredeti latin alakjukban hagytam meg. A kivonatok filológiai jegyzeteket csak a legszükségesebb esetben tartalmaznak, a hely- és családneveket eredeti formájukban hozzák.

Az alábbiakban használt rövidítések a következôk: cs. – család.

DF – Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai Fényképgyûjtemény.

DL – Magyar Ország Levéltár, Diplomatikai Levéltár. egr. – egregius (vitézlô), az elôkelô nemesek megszólítására szolgáló tiszteleti cím. f. II. – feria secunda (hétfô). lt. – levéltár. mf. – magnificus (nagyságos), a bárói rangúak megszólítására szolgáló tiszteleti cím. nob. – nobilis (nemes), a kis- és középbirtokos nemesek megszólítására szolgáló tiszteleti cím.

NRA – Magyar Országos Levéltár, Magyar Kamara Archívuma, Neo-regestrata Acta. prov. – providus, a jobbágyok megszólítására szolgáló cím.

6. Lásd erre vonatkozólag Csukovits Enikô összeállítását: Sedriahelyek – megyeszékhelyek a középkorban.

Történelmi Szemle 39. (1997) 381. – Kivételt egy Dédán kelt 1511. évi oklevél jelenti, lásd a 20. számot! – C. Tóth Norbert: Bereg megye járásai a középkorban. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle XV. (2005) 177–186.

20

Neumann Tibor

Oklevélkivonatok 1. 1490. április 19. (in Beregzaaz, f. II. p. dom. Quasi modo) Oroz Mihály, Raska-i Balázs (egr.) budai udvarbíró (provisoris curie Budensis) beregi alispánja, a négy szolgabíró és a választott nemesi esküdtek (electi iuratique nobiles) emlékezetül adják, hogy mivel bírói döntésük értelmében Charnawada-i Jánosnak (egr.) Quasi modo-vasárnap utáni hétfôn (ápr. 19.) hetedmagával esküt kellett tennie Mykay-i Pany Demeter fia Illés fejére az ügyben, hogy Illés az éjszaka csendjében rabló módjára (more predonico et latrocinio) rablótársaival együtt János házára tört, ahol ôt saját házában kegyetlen halállal kívánta megölni, és Illést itt saját bûne elkövetése közepette mint rablót ölték meg (in sua culpa tamquam predo et latro interemptus est), majd az eskü letételét követôen a megölt Illést, ahogyan az az ilyen rablóhoz illô, a háztámadás miatt kerékbe kell törnie (Elyam interfectum tamquam decet talem predonem et latronem, propter invasionem domus cum rota confringere debeat et teneatur), a kijelölt napon János az esküt letette.

Papíron, szöveg alatt öt pecsét darabjaival. Külzetén: Pro Iohanni(!) de Charnawada expeditoria. DL 82020. (Zichy cs. zsélyi lt. 214-B-134.)

2. 1492. július 2. (in Beregzaaz, f. II. in Visitacionis Marie) Chakan Imre beregi alispán és a négy szolgabíró emlékezetül adja, hogy Orozy-i István Kallo-i János és András (egr.) nevében a Beregzaaz-on lakó Orsolyát* (generosa domina) Badalo-ra hívta, hogy meghallgassa a Badolo-i jobbágyokra vonatkozó ítéletét, ám Orsolya nem jött el, amit István szavahihetô nemesekkel bizonyított. Ezért Orsolya elveszítette perét Kallo-i Jánossal és Andrással szemben.

Foltos papíron, szöveg alatt négy pecsét nyomával. Külzetén: Pro Iohanne et Andrea de Kallo contra Ursulam de Beregzaaz amissio cause. DL 56244. (Kállay cs. lt. 235.) * A szövegben ezt követôen Orsolya helyett kétszer Ágotát írtak, de végül kihúzták.

3. 1492. november 5. (in Kazon, f. II. p. Omnium Sanctorum) Chakan Imre és Puha János beregi alispánok és a négy szolgabíró emlékezetül adja, hogy korábbi bírói rendelkezésük értelmében Kyswarada-i Jánost (egr.) elmarasztalták 24 márka megkétszerezett bírságban (super dupplam vigintiquatuor marcharum byrsagia) Darocz-i Magnus Pál (nob.) ellenében azért, mert János mint alperes nem jelent meg a törvényszéken és nem is küldött senkit maga helyett. Mivel az összeget Pál gyakori idéztetései (citaciones) ellenére sem fizette meg, ezért most elmarasztalták 48 márka megkétszerezett bírságban, amit a tizenötödik napon kell megfizetnie.

Papíron, szöveg alatt öt pecsét nyomával. Külzetén: Pro Paulo Magno de Darocz contra egregium Iohannem de Kyswarada super dupplam quadraginta et octo marcharum byrsagia iuridice reobtenda. Super dupplam convictus est. DL 84571.

(Lónyay cs. lt. 16–19.)

4. 1493. január 14. (in Began, f. II. a. Anthonii) Chakan Imre és Odwary Mihály, Derencheny Pál és Péter (egr.) beregi alispánjai és a négy szolgabíró elôtt Gechchei Barnabás (nob.) azt vallotta, hogy jóllehet közte egyfelôl, másfelôl Darocz-i Magnus Pál (nob.), néhai Gwth-i János leánya, Anna és néhai Porkolab Miklós leánya, Katalin nemes asszonyok között per támadt a Bereg megyei Kysmwsay határában lévô Chamaz nevû szôlô ügyében, mégis néhány derék nemes rendelkezése értelmében Barnabás nyugtát vallott (expeditoriam fassus est) Pálnak, feleségének,

Bereg megye hatóságának oklevelei a Jagelló-korban

21

Annának és Katalinnak, ígérve, hogy ôket többet a szôlô ügyében nem háborgatja.

Papíron, szöveg alatt öt pecsét nyomával. Külzetén: Pro Paulo Magno de Daroch per nobilem Barnabam de Gechche expeditoria fassa. DL 82060. (Zichy cs. zsélyi lt. 41510.)

5. 1493. július 22. (in Began, f. II. in Marie Magdalene) Chakan Imre, Derencheny Pál (egr.) beregi ispán alispánja és a négy szolgabíró emlékezetül adja, hogy midôn Margit-nap elôtti hétfôn (júl. 8.) törvényszéket tartottak, Orozy-i István (nob.) ösztönzésére (per inductionem) Orozy-i Tamás, Hethe-i István, Obegan-i Eles Benedek, Nagbegan-i Simon, Gechche-i Barnabás, Gergely és János, Hethe-i Damján és János, Gwth-i György, Kerepecz-i György, Bálint és Imre, Komlos-i János és László, Dobron-i Bereck, Sabzal-i János egybehangzóan eskü alatt azt vallották, hogy ôk nemesektôl és nem nemesektôl egyaránt tudakozódva megtudták azt, hogy Paloczi néhai Imre (mf.) özvegye (magnifica domina) leányával együtt, valamint Hampo János elküldték felfegyverezett familiárisaikat és cinkosaikat Kallo-i János (egr.)

Ung megyei, Walkaya nevû birtokára, ahonnan Kallo-i János itt lakó jobbágyaitól 18 ökröt hajtottak el a Bereg megyei Ignecz birtokukra, és ezeket Kallo-i kárára jelenleg is maguknál tartják.

Papíron, szöveg alatt öt pecsét nyomával. Külzetén: Pro egregio Iohanni(!) de Kallo contra intrascriptos inquisitoria. DL 56253. (Kállay cs. lt. 236.)

6. 1493. december 30. (in Began, f. II. inter oct. Nat. Domini) Odwary Mihály és Puha János beregi alispánok és a négy szolgabíró elôtt Posahaza-i Bereck (nob.) leánya, a Beregzaaz mezôvárosból való Feyr Pál (prov.) felesége, Ilona nemes asszony – fiai, Albert stb. terheit magára vállalva – azt vallotta, hogy apja, a néhai Bereck teljes birtokrészeit a Bereg megyei Posahaza birtokban minden haszonvételével, tartozékával és jövedelmével együtt Kerepech-i Bálintnak (nob.) – Posahaza-i néhai Péter özvegye, Ilona nemes asszony férjének –, eme Ilonának, valamint Ilona és Péter fiainak, Mihálynak visszaadta örök birtoklásra oly módon, hogy Bálint és felesége készpénzben (cum prompta pecunia) kifizette Ilonának anyja, az említett Posahazy Bereck özvegye, Potenciána jegyajándékát és hitbérét, valamint az ô leánynegyedét (quartalicia puellaris), amelyek ügyében Ilona nyugtatja Bálintot, feleségét és Mihályt.

Papíron, szöveg alatt öt pecsét nyomával. DL 20126. (NRA 742-17.)

7. 1494. június 5. (in opido nostro Zantho, in Bonifacii) Szapolyai István szepesi örökös ispán, nádor és a kunok bírája Bereg megye ispánjának vagy alispánjának és a szolgabíráknak. Elôadták elôtte Kallo-i János és András (egr.) nevében, hogy a megyei hatóság az ô Bodolo és Barkazo birtokokon lakó jobbágyait bizonyos ügyekben a megyei törvényszéken perbe vonta az ô nagy kárukra. Mivel senki sem lehet ugyanazon ügyben egyszerre bíró és felperes (nemo in una et eadem causa iudex et actor simul esse potest), ezért kéri ôket, hogy ha valóban így történt, akkor a pert helyezzék át ítélethozatal nélkül a királyi kúriába, személyes jelenléte elé, a saját levelükkel kijelölt idôpontra. Másképp az igazságosság érdekében (causa communis iusticie) ne cselekedjenek, e levelet elolvasását követôen pedig adják vissza bemutatójának. Átírta a megyei hatóság 1494. június 23-i peráttevô levelében. DL 56272. (Kállay cs. lt. 238.)

22

Neumann Tibor

8. 1494. június 23. (in Began, f. II. a. Nat. Iohannis Bapt.) Odwary Mihály és Pasagay Lukács beregi alispánok és a négy szolgabíró a királynak.* Megkapták Szapolyai István nádor június 5-én kelt levelét (7. sz.). Az elôttük támadt per a következô: midôn pünkösd utáni hétfôn (máj. 19.) törvényszéket tartottak, az ispán ösztönzésére (per inductionem) Gechche-i János és Máté, Borswa-i Pál és Péter eskü alatt egybehangzóan vallották, hogy ôk mindenkitôl, akitôl illett, megtudták, hogy Kallo-i János és András (egr.) Bodolo birtokon élô népei és jobbágyai nagypénteken (márc. 28.) együttesen mindannyian felkerekedve (simul et universaliter consurgentes) fegyveresen Korvin János opáviai stb. herceg Wary mezôvárosára törtek, és innen saját – a herceg Wary-i vámosa (theloniator) által a mezôvárosba hajtott – ökreiket erôszakosan visszavitték Bodolo birtokra. Rögtön ezután Úrnapja utáni hétfôn (jún. 2.) a törvényszéken Kallo-i János és András ösztönzésére Halabor-i Pál és Gergely meg Gechchei Barnabás eskü alatt azt vallották, hogy ôk mindenkitôl, akitôl illett, azt tudták meg, hogy a Wary-i vámosok a Kallo-iak Bodolo-i jobbágyait dolgaikkal és ökreikkel együtt törvénytelenül, erôszakosan a vámmentes közútról (de publica et libera via) vitték be Wary mezôvárosba, ami a Bodolo-iak számára rosszindulattal kitalált útnak tûnt (ipsis hominibus de Bodolo ibi falsa et sinistra via fuit), és hogy az út azon részén nem szükséges a vámos engedélye sem odafelé, sem visszafelé. Majd ugyanezen a napon Gechche-i János azt vallotta eskü alatt, hogy tudomása van arról (ex scitu): Orozy-i István, Kallo-i János és András Bodolo-ba állított gazdatisztje (officialis) urai nevében kijelölt egy erre alkalmas napot az alispánokkal együtt arra, hogy Bodolo birtokon ítéletet hozzanak a Bodolo-iak Wary elleni támadása ügyében (in facto invasionis); a kijelölt napon Orozy-i kész volt ítéletet hozni, de az alispánok nem jelentek meg és nem is küldtek maguk helyett senkit. Az alispánok ugyanezen a törvényszéken elôadták, hogy a Kallo-iak egyik Barkazo-i jobbágya a herceg egyik Mwnkach mezôvárosban lakó jobbágyának a rablóktól való félelme miatt egy erdôben elhajított forintjait megtalálta és tolvaj módjára egy ideig magánál tartotta (quosdam florenos cuiusdam iobagionis ipsius domini ducis in opido Mwnkach commorantis in quadam silva pre timorem latronum a se proiectos invenisset et usque aliquod tempus quasi furtive erga se retinuisset), ami miatt ezt az embert tolvajsággal vádolták; Orozy-i István ez ügyben volt kész ítéletet hozni, de ezt az alispánok nem akarták. A két pert a nádor levelének megfelelôen ítélkezés és változtatás nélkül áttették a királyi kúriába Mihály-nap nyolcadára (okt. 6.).

Papíron, három vagy négy zárópecsét nyomával. Külzetén: Domino regi palatinalis pro egregiis Iohanni(!) et Andree(!) de Kallo contra comites de Mwnkach super introductoria causarum relacio. DL 56272. (Kállay cs. lt. 238.) * Az oklevél levél-formájú, így a kibocsátók neve aláírásként szerepel.

9. 1494. július 28. (in Began, f. II. p. Anne matris Marie) Odwary Mihály és Pasagay Lukács beregi alispánok és a négy szolgabíró elôtt Werbewcz-i Kerepecy Osvát (nob.) egyfelôl, másfelôl Kerepecz-i Miklós (nob.) megjelenve, Osvát azt vallotta, hogy a Bereg megyei Kerepecz birtokon lévô teljes birtokrészét minden haszonvételével, tartozékával és jövedelmével, azaz mûvelés alatt álló és nem álló földekkel, rétekkel, erdôkkel, ligetekkel, vizekkel, halastavakkal és halászóhelyekkel, legelôkkel, kaszálókkal együtt atyafiúi szeretetbôl (ob amorem et zelum fraternitatis) Miklósnak adta örök birtoklásra. A birtokrész Osvátot örökjogon (iure hereditario) illette meg.

Papíron, szöveg alatt öt pecsét nyomával. Külzetén: Pro Nicolao de Kerepecz per Oswaldum Kerepecy [est] fassa. DL 69873. (Kende cs. lt. 236.)

Bereg megye hatóságának oklevelei a Jagelló-korban

23

10. 1495. szeptember 21. (in Began, f. II. in Mathei) Bereg megye közönsége (universitas nobilium comitatus de Bereg) Geréb Péter beregi ispánnak, országbírónak.* Eléjük jöttek testvéreik (fratres nostri), a Kerepecz-i nemesek és panaszos hangon tudomásukra hozták, hogy az ispán Wyfalw birtokán lakó jobbágyok a Kerepecz határában, Wyfalw birtok mellett lévô, Hatharnyres nevû szántóföld-darabot elfoglalták, a füvet lekaszálták és a szénát elszállították nagy kárukra. Ezért könyörögnek az ispánhoz, hogy elsôsorban az Úr és az ô igazsága, másrészt tisztsége miatt szolgáltasson elégtételt e szégyenletes tettek és az említett nemesek elnyomása kapcsán, és ôrizze meg ôket privilegiális okleveleik szerint jogukban, hiszen ezért tartoznak neki szolgálni, és mert az igazságnak mindenütt az ispánoktól kell kiindulnia (primo propter Dominum et eius iusticiam, deinde propter honorem v(estre) m(agnificencie) de talibus obprobriis et oppressionibus eorundem nobilium de remedio providere dignetur et in suis iuribus et iusticiis secundum contenta litterarum privilegialium suarum velit conservare pacifice, quod eidem v(estre) m(agnificencie) requirere(?) et servire studeamus, nam omnis iusticia debet orriri! ubique a comitibus).

Lyukas papíron, zárlatán öt pecsét nyomával. Külzetén: Magnifico domino Petro Gereb comiti comitatus de Bereg etc. domino nostro plurimum honorando, iudici curie regie maiestatis. DL 69874. (Kende cs. lt. 238.) * Az oklevél levél-formájú, ezért a kibocsátó az aláírásban, a címzett neve a külzeten szerepel.

11. 1496. december 12. (in Ardo, f. II. a. Lucie) Bekech György és Tholynger Bernát beregi alispánok és a négy szolgabíró elôtt Zeremy Bertalan (nob.) – leánya, Anna nevében, akinek terhét magára is vállalta – Hethey János pap részére nyugtát vallott (expeditoriam fassus est) az ügyben, hogy azt a gabona asztagot (acerbum! frugum), amelyet Anna Bertalanra hagyott, János pap neki átadta; Bertalan ígérte, hogy az asztag termény ügyében János papot minden támadóval szemben saját költségén megvédelmezi.

Papíron, szöveg alatt öt pecsét nyomával. Külzetén: Pro honorabili et discreto domino Iohanne presbitero de Hethe contra Bartholomeum Zeremy super quendam acerbum(!) frugum expeditoria. DL 20511. (NRA 252–49.)

12. 1498. március 26. (in Ardo, f. II. p. dom. Letare) Bekch György és Tholynger Bernát beregi alispánok és a négy szolgabíró emlékezetül adja, hogy midôn Gergelynapon (márc. 12.) törvényszéket tartottak, Zowardfy néhai György özvegye (nob.) ösztönzésére (per inductionem) Iloswa-i Demeter (nob.) eskü alatt, keresztény hitére azt vallotta, hogy az elôzô napokban perlekedés támadt az özvegy Bylke-i jobbágya, Nagyakab Péter és Iloswa-i néhai Miklós (nob.) Iloswa-i jobbágya, Elekze között a Bereg megyei Bylke birtok határában lévô szántóföld ügyében, amelyrôl Elekze és Péter egyaránt azt állították, hogy a sajátjuk. A két jobbágy urai a pert Iloswa-i Demeterre bízták, hogy ítélete szerint kiigazíthassák a vitás földet. Demeter a perlekedôkkel együtt kiment a vitás földhöz, ahol összehívva minden Bylke-i népet, azt az ítéletet hozta, hogy Elekze tegyen esküt arról, hogy a föld ôt illeti és sajátja.

Elekze azonban nem kívánt esküt tenni, mondván: ô azért nem kíván esküt tenni, mert nem tudja, hogy kié a föld, csak az urától hallotta, hogy az övé. Ezt hallva az összes Bylke-i azt vallotta, hogy ez a föld mindig is Nagyakab Péteré volt, és sosem tudtak arról, hogy Elekze-é lett volna. Ezért Péter megfizette Demeternek azt a 12 dénárt, amit köznyelven tisztaságnak neveznek (quod dicitur vulgariter

24

Neumann Tibor

thyzthasagoth), Demeter a földet örökbe Péternek ítélte, határpontnak pedig egy kereszttel megjelölt fát jelölt ki.* Papíron, szöveg alatt öt pecsét darabjaival. Külzetén: Pro relicta condam Georgii Zowardfy contra Nicolaum de Iloswa super quandam terram iuridice reobtentam.

Hátoldalán alul egykorú írással: Pro tenore prohibita per Iohannem Swpam. DL 38435. (Ujhelyi cs. lt.) * A határponttal kapcsolatos kitétel a szöveg alatt utólagos beszúrás.

13. 1500. október 26. (in Demetrii) A leleszi konvent elôtt Synew-i Benedek és András (nob.) szorító szükségeik elhárítására a Bereg megyei Mathyws birtokon lévô két jobbágytelküket és egy jobbágytelek-helyüket (unum locum sessionis ipsorum iobagionalis) minden haszonvétellel és tartozékkal, azaz mûvelés alatt álló és nem álló szántóföldekkel, földekkel, legelôkkel, rétekkel, erdôkkel, ligetekkel, cserjésekkel, vizekkel, folyókkal együtt Kerechen-i Istvánnak (nob.) 20 tiszta aranyból való forintért zálogba vetették oly módon, hogy bármilyen értékbecslés nélkül ugyanilyen áron bármikor visszaválthatják. Kötelezik magukat, hogy ezek birtokában Istvánt saját költségükön mindenkivel szemben megvédik. Átírta Bereg megye hatósága 1505. április 21-én kelt oklevelében. DF 216744. (Bártfa város lt., Középkori gyûjtemény 3855.)

14. 1505. február 3. (ex Ardo, f. II. in Blasii) Kerepecz-i Imre beregi alispán és a négy szolgabíró emlékezetül adja, hogy Gecche-i Barnabás (nob.) elôttük törvényesen megjelenve szemtôl szembe tiltotta Swran-i Györgyöt a Bereg megyei Kysmwsay birtok szôlôhegyén lévô Chamaz nevû szôlôtôl. Erre György azt válaszolta, hogy ô nem engedi, hogy e tiltás hatályba lépjen (prohibicionem contra se viribus acrescere permittere nollet), hanem halasztás nélkül kész válaszolni Barnabásnak a szôlô ügyében. Erre Barnabás kijelentette, hogy jelenleg nem kíván semmilyen keresetet György ellen elôadni.

Papíron, szöveg alatt négy pecsét darabjaival. DL 82219. (Zichy cs. zsélyi lt. 214-B-146.)

15. 1505. március 31. (in Ardo, f. II. p. dom. Quasi modo) Kerepecz-i Imre beregi alispán és a négy szolgabíró, valamint Bereg megye teljes közönsége (tota communitas de Bereg) emlékezetül adja, hogy a megye minden nemese, ha ezen oklevél kiadásától számított nyolcadik napon belül a királyi felség adóját (taxam regye maistatis) nem fizetné be (non presentarent), akkor az ispán urak a nyolcadik naptól kezdôdôen, miként a királyi felség levele tartalmazza, királyi felhatalmazással hajthatják be azt bírsággal együtt.

Papíron, három pecsét nyomával. DL 69890. (Kende cs. lt. 263.)

16. 1505. április 21. (ex Ardo, f. II. p. dom. Cantate) Kerepecz-i Imre beregi alispán és a szolgabírák emlékezetül adják, hogy midôn Cantate-vasárnap utáni hétfôn (ápr.

21.) törvényszéket tartottak, Kerechen-i István (nob.) ügyei intézése végett bemutatta a leleszi konvent oklevelét ezzel a tartalommal: A leleszi konvent 1500. október 26-án kelt oklevele (13. sz.)

István a két jobbágytelket és a telekhelyet e záloglevéllel együtt Lonya-i Lászlónak és Jánosnak (nob.) ugyanilyen feltételek mellett, ugyanilyen összeg fejében zálogba vetette.

Papíron, szöveg alatt öt pecsét nyomával. DF 216744. (Bártfa város lt., Középkori gyûjtemény 3855.)

Bereg megye hatóságának oklevelei a Jagelló-korban

25

17. 1507. június 21. (in Ardo, f. II. p. Viti et Modesti) Klechano-i Galys István beregi alispán és a négy szolgabíró a királynak.* Mintegy három éve, midôn a törvényszék bírái és ülnökei (iudices et assessores sedis iudiciarie) törvényszéket tartottak, néhai Swran-i János néhai Kysgwth-i Mihály leányától, Katalintól született fia, György (nob.) törvényés idézést követôen a jelenlévô Orozy-i Tamás és János (nob.) ellen elôadta, hogy jóllehet a Bereg megyei Kysmwsay birtok szôlôhegyén lévô Chamaz nevû szôlô felerészét megörökölte a leszármazás jogán (iure successorio) az említett Kysgwth-i Mihály fiától, néhai Jánostól, a másik felerészt pedig e János leányától, Darocz-i Magnus Pál özvegyétôl, Anna nemes asszonytól – e szôlôben mintegy osztályos nôvérétôl (tanquam sorore sua condivisionali in ipsa vinea) – megvásárolta bizonyos pénzösszegért, mégis Orozy-i Tamás és János e szôlô használatától és mûvelésétôl eltiltották. Tamás és János mint alperesek erre azt válaszolták, hogy ôk a szôlô használatát és mûvelését a felperesnek azért nem engedélyezték, mert az ôket illeti vásárlás jogán, hiszen bizonyos összegért megvették Darocz-i néhai János és az említett Kysgwth-i János leánya, Veronika fiától, Gáspár paptól (nob.). Erre a felperes azt válaszolta: igaz ugyan, hogy az alperesek a szôlôt megvették Gáspár paptól és neki a szôlô árából négy forintot fizettek, de a felperes veje (!, gener), Magnus Pál – felesége, Anna nevében – tiltotta Gáspár papot az eladástól, az alpereseket pedig a vételtôl, illetve Pál és az alperesek késôbb úgy egyeztek meg, hogy Pál fizet nekik négy forintot, amit kötelesek felvenni és a szôlôt Pálnak átadni. Hozzátette még a felperes, hogy Pál a négy forintot közhitelû személynél (apud manus communes) elhelyezte, ám az alperesek ismeretlen okból azt nem vették fel. És mivel abban az idôben a törvényszék bírái és ülnökei úgy ítéltek, hogy ezt az ügyet a szokás szerint elôbb nem a megyei törvényszéken, hanem Kysmwsay birtokon kell tárgyalni, és csak akkor lehet az ügyet a törvényszék elé visszaterjeszteni, ha az ott született ítélettel valamelyik fél nem elégszik meg, Kysmwsay birtokon pedig úgy ítéltek, hogy a szôlô egyik fele a leszármazás jogán a felperest, a másik fele vétel jogán az alpereseket illeti, de ezt a felperes nem fogadta el úgy ítélve, hogy ô ebben a szôlôben örökös (heredem), a felperesek viszont idegenek (extraneos), a per visszakerült a megyei törvényszékre. – Itt a bírák és ülnökök úgy ítéltek, hogy elôbb a felperesnek kell bizonyítania állítását a következô törvényszéken Magnus Pál és az alperesek megegyezését illetôen. Ebben az idôben a törvényszék tartása egészen a mostani idôkig ésszerû okok miatt szünetelt (Cum vero eotunc celebracio sedis iudiciarie in hoc comitatu propter causas racionabiles usque ad hec tempora cessaverat), és midôn a törvényszék újra megrendezésre került (ipsa celebracio huius sedis reformata esset), György felperes az alperesekkel szemben állítását két nemes, az említett ügy választott bírái (compositorum) tanúbizonyságával igazolta. És mivel a felperes ezután azt állította, hogy egy másik megegyezés során az alperesek a szôlôt Annának visszaadták, és ennek igazolását csak az alperesek esküje alá bocsátotta, ezek elôadták, hogy a szôlôt eme utolsó megegyezés ellenére sem kívánják visszaadni, mivel Anna ígérte, hogy nekik errôl oklevelet ad, amelyet azonban nem adott át. Erre a felperes azzal érvelt, hogy az említett oklevél átadásának elmulasztásáért nem a szôlôt kell kezükön megtartaniuk, hanem keressék Anna asszonynál igazukat. Ekkor a törvényszék úgy döntött, hogy a felperesnek ki kell küldenie a megyei hatóság egyik tagját, hogy ezáltal bizonyítani tudja a Pál által közhitelû személynél elhelyezett pénzösszeg ...** az (alperesek) a felperesnek nem kívánják a szôlô árát, hanem csak a szôlô becsült értékét (cum estimacione) megfizetni. Ezért a pert a királyi kúriába, a személyes jelenlét bírósága elé helyezték át Jakab-nap huszadik napjára (aug. 13.).

26

Neumann Tibor

Szakadt, csonka papíron, a pecsétek az oklevél leszakadt alján lehettek. DL 82260.

(Zichy cs. zsélyi lt. 21-B-147.) – Hátoldalán perfeljegyzések: Georgius personaliter pro A(ctore), Balthasar de Orozy cum nostris, licet fuerit aliqua deliberacio super intrascriptis, sed tamen eodem die prohibita est. Más kézzel: Pro A(ctore) Laurencius de Eggyed cum Lelez de I. Alatta: A personaliter, pro I(n causam attracto) Balthazar de Orozy cum Lelez, fiat per plebiscitas sollus(?) pertinentes estimacio iuxta valorem vinee intrascripte et satisfactio iuxta valorem eiusdem vinee. * Az intitulatio az oklevél alján, aláírásként olvasható. ** Az oklevél alja hiányzik, a szöveg vége a hátoldalon olvasható.

18. 1507. október 11. (in Ardo, f. II. p. Francisci) Kerepecz-i Imre beregi alispán és a négy szolgabíró emlékezetül adja, hogy Bereck, Péter és más Kysdobron-i nemes, valamint Gerchen-i Bertalan kérésére az alábbi vizsgálatra kiküldték Gersanoi János szolgabírót, aki visszatérve eskü alatt jelentette, hogy nyilvánosan kikérdezve eskü alatt mindenkit, akit illett, azt tudta meg, hogy Rwzka-i Dobo Domokos (egr.) a Kysdobron-i nemesek saját erdejébôl és földjérôl önhatalmúlag szénát és makkokat (fena et glandes) vitetett el, továbbá azon a helyen felgyújtatta a szénát.

Papíron, szöveg alatt öt pecsét darabjaival. Külzetén: Pro nobilibus Brictio et Petro de Kysdobron et aliis. Hátoldalán keresztbe áthúzott perfeljegyzés: Nicolaus Borsway in persona Dominici Dobo. DL 21768. (NRA 69-13.)

19. 1508. február 14. (in Ardo, f. II. in Valentini) Klechano-i Galis István, Chaholi Ferenc (egr.) beregi ispán alispánja és a négy szolgabíró emlékezetül adja, hogy midôn törvényszéket tartottak, jelenlétükben Magffalwa-i Zoward Ferenc (nob.) a saját és testvére (fratris sui carnalis), Zoward János nevében tiltakozott, hogy Dobroka-i Palko Ferenc (nob.) az ô Dobroka birtokban lévô telkük birtokába, amelyben Zaruba András lakik, a leleszi konvent embere útján magát titokban (oculte) bevezettette és iktattatta, és már az errôl szóló iktatólevelet is kiváltotta.

Ezért tiltotta Palko Ferencet az említett telektôl, a titkos bevezetéstôl, iktatástól és eltulajdonítástól.

Papíron, szöveg alatt öt pecsét darabjaival. Külzetén: Pro nobilibus Francisco et Iohanne Zoward de Maagffalwa protestatoria simul cum prohibitoria. DL 38450.

(Ujhelyi cs. lt.)

20. 1511. február 10. (in Deda, f. II. in Scolastice) Kerepecz-i Imre, Drenchen-i Péter (egr.) beregi ispán alispánja és a négy szolgabíró emlékezetül adják, hogy korábbi bírói intézkedésük értelmében Bernátnak, Beregzaaz város polgárának és bírájának 25 márka bírság terhe alatt vissza kellett volna adnia Darocz-i Mártonnak (egr.) jobbágyát, Unoka Illést, akit minden holmijával együtt jogtalanul, idô elôtt vitt el.

Az erre kijelölt idôpontban azonban ezt nem tette meg, ezért az említett 25 márka bírságban marasztalták el.

Papíron, a szöveg alatt négy pecsét darabjaival. Külzetén: Pro Martino de Darocz contra providum Bernaldum iudicem de Beregzaaz super vigintiquinque marcharum birsagiis iuridice reoptendis obmissionalis prohibitoria. DL 84611.

(Lónyay cs. 16–22.)

21. 1512. február 9. (in Ardo, f. II. a. Valentini) Kerepecz-i Imre, Drenchen-i Péter (egr.) beregi ispán alispánja és a szolgabírák emlékezetül adják, hogy Tharkan-i

Bereg megye hatóságának oklevelei a Jagelló-korban

27

Miklósnak (nob.) a perbeli felelet idején (tempore responsionis causarum) meg kellett volna jelennie Kerechen-i István (nob.) ellenében, ám nem jött el és nem is küldött maga helyett jogi képviselôt, ezért elmarasztalták ôt három márka bírságban.

Szakadt papíron, szöveg alatt négy pecsét nyoma látható. Mellette egy borítékban 1824. évi egyszerû másolat. Leleszi konvent orsz. lt., Acta Bercsényiana 14-43. (DF 284517.)

22. 1512. április 19. (in Ardo, f. II. a. Adalberti) Kerepecz-i Imre, Drenchen-i Péter (egr.) beregi ispán alispánja és a szolgabírák emlékezetül adják, hogy korábbi bírságlevelükkel Thorkan-i Miklóst (nob.) elmarasztalták három márka bírságban Kerechen-i István (nob.) ellenében, és megidézték ôt a bírság megfizetésére; ô azonban nem jelent meg és nem is küldött maga helyett jogi képviselôt, ezért elmarasztalták a három márka kétszeresében.

Foltos, megégett papíron, szöveg alatt öt pecsét nyomával. Külzetén alul: non termino. Leleszi konvent orsz. lt., Acta anni 1512-11. (DF 224805.)

23. 1516. február 11. (Ex Ardo, f. II. p. dom. Invocavit) Bereg megye alispánja, szolgabírái és 12 esküdtje kéri Szatmár megye alispánját, szolgabíráit és 12 esküdtjét, hogy gondoskodjanak a Zamoszeg, Olczwa, Appathy, Warosdobas, Mada, Rohod, Pethenyehaza, Gywlahaza, Gyarmath, Nabrad, Panyola, Semyen, Mathoch, Twnyog, Wythka, Karaz, Namyn, Baka, Aranyas, Gyre, Palcza, Warssan, mindkét Dobos és más megyebeli birtokok lakosai által Peren-i Gábornak (mf.) okozott, becslésük szerint 6 forint 6 dénár híján 300 forintos kár megtérítésérôl.

Papíron, zárlatán öt pecsét darabjaival. DL 71139. (Perényi cs. lt. 528.)

Regesztája: Szakály Ferenc: Az 1514-es parasztháború szabolcs-szatmári „oklevéltára”. Szabolcs-szatmári Szemle VII. (1972) 4. sz. 79., 6. reg.

24. 1520. augusztus 6. (in Ardo, f. II. in Transfigurationis Domini) Mathwchyna-i Ferenc beregi alispán és a négy szolgabíró emlékezetül adják, hogy a Mária Magdolna ünnepe utáni hétfôn (júl. 24.) tartott törvényszéken néhai Swran-i Jánosnak néhai Kysgwth-i Mihály (nob.) leányától, néhai Katalintól született fia, György – királyi parancslevéllel történô törvényes felszólítást és idézést követôen – elôadta Orozy-i János (nob.) ellenében, hogy a Bereg megyei Kysmusay birtok szôlôhegyén lévô, Chamaz nevû szôlô ügyében, amely ôt a leszármazás és vétel jogán (tum successionis, tum vero empcionis tytulo) egyaránt megilleti, már évekkel ezelôtt pert indított Orozy-i ellen; a per elôbb Kysmusay birtokon a lakosság elôtt zajlott, majd innen az ô fellebezésével (per modum transmissionis causa maioris revisionis) a megyei törvényszékre jutott, ahol a megyei hatóság ítéletét az alperes nem fogadta el, ezért a pert 1507-ben a királyi kúriába, a személyes jelenlét bírósága elé tették át; itt a per a kijelölt idôpontban a néhai Perényi Imre nádor elôtt folyt, majd a nádori jelenlét elé került, ahol a szôlôt az alperesnek ítélték, de oly módon, hogy köteles a szôlô jogos árát a felperesnek megtéríteni; ám az alperes a per befejezését követôen nem gondoskodott az ítélet végrehajtásáról, és gyakori kérése ellenére sem fizette meg a szôlô árát; mivel az alperes azóta is birtokolja a szôlôt, neki ezáltal 100 forint kárt okozott. György kéri a nádor bírói intézkedésének bemutatását és az okozott kár megtérítését. – Erre az alperes azt válaszolta, hogy ô a szôlô árával a felperesnek nem tartozik, mivel a szôlôt a néhai Daroch-i Gáspár paptól (nob.) vásárolta, és így semmilyen kárt nem okozott a felperesnek. – Erre a felperes kifejtette, hogy az alperes

28

Neumann Tibor

ilyetén válaszának nincs helye, mivel e válaszok kapcsán a törvényszéken már ítélet született, az alperes pedig a királyi kúriába fellebbezett, ahol a nádor elôtt ismét ítélet született. Ennek bizonyítására mindkét fél bemutatta a megyei hatóság peráttevô (transmissionalis) levelét. – Ekkor kérték az alperest, hogy mutassa be a nádor bírói intézkedését, hogy ez alapján hozhassanak ítéletet. Ô azonban erre azt felelte, hogy a peráttevô oklevélen kívül semmilyen oklevelet nem tud bemutatni, mivel a bírói intézkedésrôl szóló oklevelet nem váltotta ki (litteras adiudicatorias domini palatini minime extraxisset). Bár az oklevél bemutatására még többször megkérték, ugyanezt a választ hajtogatta. – Mivel az alispán, a szolgabírák és az ülnökök (assessores) 1507-ben úgy döntöttek, hogy az alperes a szôlôért fizessen 50 forintot a felperesnek, akit nem zárhat ki a szôlôbôl más értékbecslésen alapuló összeg megfizetésével (non per aliam estimacionem rerum eundem de eadem excludere valeat), továbbá mivel ez ügyben per folyt a királyi kúriában, de mindezidáig az alperes az ítélet végrehajtásáról nem gondoskodott, a törvényszék korábbi ítéletét helybenhagyják: az alperes fizessen 50 forintot a szôlôért, hiszen azáltal, hogy a nádor ítéletének végrehajtásáról nem gondoskodott, meg kell elégednie a törvényszék ítéletével, továbbá mivel megkárosította a felperest azáltal, hogy ok nélkül elmulasztotta bírájának ítéletét végrehajtani (commissionem iudicis sui superioris exequi facere sine causa obmisisse videtur), ezért a felperesnek jogában áll felvennie a 100 forint kárpótlást, miután a kár nagyságáról az ország szokása szerint a törvényszék elôtt a 15. napon (aug. 20.) huszonötöd magával, nemesekkel esküt tesz.

Papíron, szöveg alatt öt pecsét darabjaival. DL 82561. (Zichy cs. zsélyi lt. 214-B149.)

25. 1521. április 15. (in Ardo, f. II. p. Thiburcii) Mathwchyna-i Ferenc beregi alispán és a négy szolgabíró emlékezetül adja, hogy midôn Tiborc-nap utáni hétfôn (ápr.

15.) törvényszéket tartottak, Swran-i György (nob.) egyfelôl, másfelôl Orozy-i János (nob.) jelenlétük elé jôve azt vallották, hogy jóllehet közöttük a Bereg megyei Kysmusay birtok szôlôhegyén lévô Chamaz nevû szôlô – amely most nem áll mûvelés alatt (cultura penitus carentis et destitute) – ügyében sok perlekedés támadt, elôször a megyei törvényszéken, majd Kysmusay birtokon, végül a királyi kúriában, ahol a néhai Perényi Imre nádor, abaújvári örökös ispán a szôlôt örökös jogon (iure perhennali) Jánosnak, az árát viszont Györgynek ítélte; ezt követôen pedig György a szôlô árát ezen ítéletre hivatkozva és egy királyi parancslevél erejével a megyei hatóság elôtt követelte Jánostól, mégis a felek nem várva meg, hogy a megyei hatóság elégtételt szolgáltasson, derék és nemes férfiak rendelkezése alapján úgy egyeztek meg, hogy Orozy-i a szôlôt minden haszonvételével és jövedelmével együtt átadja Swran-inak és testvérének (fratri carnali), Sebestyénnek meg örököseiknek örök birtoklásra, valamint átad nekik Kysmusay birtokon a most következô nyáron fél hordó jó bort, valamint Márton-napon (nov. 11.) a megyei hatóság elôtt 12 forintot.

Ha mindezt elmulasztaná, vagy Györgyöt, Sebestyént és örököseiket a szôlô ügyében zaklatná vagy bármi más kárt okozna e szôlôhegy szokása ellenére (contra consuetudinem illius promontorii), akkor velük szemben 100 forintban bûnhôdjön.

Cserébe Swran-i elengedi a szôlô neki megítélt 50 forintos árát, az Orozy-i által neki okozott károkat és a szôlô ügyében zajló per lefolytatása során (in prosecucione cause) keletkezett kiadásait.

Papíron, szöveg alatt öt pecsét darabjaival. Az oklevél jobb alsó sarkában: Blasius

Bereg megye hatóságának oklevelei a Jagelló-korban

29

Baccalaureus notarius comitatus de Bereg propriis manibus scripsit. DL 82578.

(Zichy cs., zsélyi lt. 214-B-150.)

26. 1522. június 16. (in Ardo, f. proxima p. Trinitatis) Kerepecz-i Pelbárt beregi alispán és a szolgabírák emlékezetül adják, hogy Dhobo/Dohbo Ferenc (nob.) kérésére kiküldték a törvényszékrôl jogtalanul elhajtott jobbágyok visszaigénylésére Homoky János szolgabírót meg Dobrouh-i Pétert, Hethe-i Simont, Kyrsano-i Jánost és Kyrsano-i Pétert (nob.). Ôk visszatérve jelentették, hogy Mercellinius(!) és Péter vértanúk napján (ápr. 29.) a Bereg megyei Barkazo birtokra mentek, ahol megbizonyosodtak arról, hogy Ferenc Nag Antal nevû jobbágyát erôszakkal hajtották el, majd ugyanitt felszólították Chalo-i Lewkhos/Lewkes Jánost (egr.), hogy Nag Antalt minden holmijával és vagyonával együtt adja át Ferencnek és kísérje vissza régi lakhelyére. Mivel János ez ügyben semmit sem kívánt tenni, és a jobbágyot erôszakosan továbbra is Barkazo birtokon tartotta, ugyanezen a napon megidézték a törvényszékre. A törvényszéken – miként szokás – háromszor hangosan és érthetôen nevén szólították (iteratis vicibus, ut moris est, alta et inthelligibili voce ter proclamatus et vocatus), de nem jelent meg. Ügyvédje viszont megjelent, de a jobbágyot nem adta át,* ezért Magyarország dekrétuma értelmében az említett jobbágy erôszakos elhajtásáért és visszatartásáért 100 aranyforintban marasztalták el.

Papíron, szöveg alatt négy pecsét darabjaival. Szöveg alatt jobbra: Correcta per notarium sedis nostre. DL 56429. (Kállay cs. App. 1500-39.) * Az ügyvédre vonatkozó rész utólagos beszúrás a margón.

27. 1522. július 14. (in Ardo, f. II. p. Margarete) Kerepecz-i Pelbárt beregi alispán és a szolgabírák emlékezetül adják, hogy Zahar-i János (nob.) – Rwzka-i Dobo Ferenc (nob.) felperes képviseletében – és Orozy-i István (nob.) – Kallo-i Lewkews János (egr.) alperes képviseletében –, mindkét fél magára vállalva atyafiaik és rokonaik terhét az alábbi ügyben, azt a bevallást tették, hogy jóllehet a felek között bizonyos ügyek és Lewkews János hatalmaskodásai miatt perlekedés támadt, a felek derék és nemes férfiak rendelkezése szerint úgy egyeztek meg, hogy minden peres folyamatot beszüntetnek, János károkozásai, jogtalanságai és hatalmaskodásai kárpótlására ...,* Ferenc pedig nyugtatja Jánost ez ügyben.

Papíron, négy pecsét darabjaival. Hátoldalán 16. századi írással: Par Ioannis Lewkes, expeditoria. DL 56430. (Kállay cs. 1500-104.) * A szövegbôl kimaradt, hogy Lôkös János milyen kártérítést adott.

28. 1524. május 9. (in Ardo, f. II. p. Ascensionis) Kerepecz-i Pelbárt beregi alispán és a négy szolgabíró elôtt Lwnya/Lonya-i István (nob.) tiltja Zakol-i Ferencet (nob.) és feleségét, valamint Lonya-i László feleségét a néhai Lonya-i László Bereg megyei Lonya birtokban lévô birtokjogaitól és ezek haszonélvezetétôl, kivéve a két asszony részére e birtokjogokból járó jogosultságokat (iusticiis), amelyek használatát nem tiltja.

Két, csaknem teljesen azonos szövegû példányban, mindkettô papíron, szövegük alatt öt pecsét nyomával. DL 84647. (Lónyay cs. App. 1-11, 1-12.)

29. 1524. június 20. (in Ardo, f. II. a. Nat. Iohannis Bapt.) Kerepecz-i Pelbárt beregi alispán és a négy szolgabíró elôtt Sarla-i János deák, Rwzka-i Dobo Ferenc (nob.) udvarbírája (provisor) és jogi képviselôje tiltakozott ura nevében, hogy a Bereg me-

Neumann Tibor

30

gyei Zerenye, Wyffalw és Kysmwsay birtokokban lévô azon birtokjogokat és részeket, amelyeket korábban a néhai Hecze-i János pap (nob.), Beregzaz-i oltárigazgató birtokolt, Kazon-i Iaxy János (nob.) erôszakosan elfoglalta. Tiltja Iaxy Jánost e birtokjogok eladásától, a Zerenye-bôl ellopott gabonaasztag értékesítésétôl (ab acervo quoque frugum, quem in Zerenye potencia mediante abstulendo! expensit! atque exposuit), valamint tiltja Dragphy Jánost (mf.) e birtokjogok megvételétôl.

Papíron, szöveg alatt öt pecséttel. Hátoldalán egykorú kézzel: Prohibitoria Francisci Dobo de Ruzka. DL 23956. (NRA 802-34.)

Helynévmutató (A Bereg megyei helynevek kivételével a korabeli megyemegjelölést feltüntettük) Apáti (Szabolcs m.), ma Aranyosapáti része 23 Aranyas (Szabolcs m.), ma Aranyosapáti része 23 Badaló 2, 7, 8 Báka (Szabolcs m.), ma Szabolcsbáka 23 Barkaszó 7, 8, 26 Beregszász 2, 6, 20, 29 Bilke 12 Borsova 8, 18 Csaholy (Szatmár m.), ma Nyírcsaholy 19 Csarnavoda lásd Csaroda része 23 Csaroda 1 Daróc, ma Beregdaróc 3, 17, 20, 24 Dercen 18 Derencsény (Gömör m.) 4, 5, 20, 21, 22 Dobos (Szatmár m.), ma Nagydobos 23 Dobróc (Ung m.) 26 Dobroka (Ung m.) 19 Dobrony 5 Gecse 4, 5, 8, 14 Gercen l. Dercen Gerzsanó 18, 26 Gút l. Kisgút Gyarmat (Szatmár m.), ma Fehérgyarmat 23 Gyulaháza (Szabolcs m.) 23 Gyüre (Szabolcs m.) 23 Halábor 8 Héce (Abaúj m.) 29 Hete 5, 11, 26 Homok 26 Ignéc 5 Ilosva 12 Kálló lásd Nagykálló Karász (Szabolcs m.), ma Nyírkarász 23 Kaszony 29 Kerecseny, ma Tiszakerecseny 13, 16, 21, 22 Kerepec 5, 6, 9, 10, 14, 15, 16, 18, 20, 21, 22 Kisdobrony 18 Kisgút 4, 5, 17, 24 Kismuzsaly 4, 14, 17, 24, 25, 29 Kisvárda (Szabolcs m.) 3 Klacsanó 17, 18 Komlós 5

Kyrsano lásd Gerzsanó Lelesz (Zemplén m.) 19 Lónya 16, 28 Mada (Szatmár m.), ma Nyírmada 23 Mágyfalva (Ugocsa m.) 19 Matolcs (Szatmár m.), ma Tunyogmatolcs Matucsina (Baranya m.) 24, 25 Mátyus 13, 16 Mika (elpusztult falu Barabás határában) 1 Munkács 8 Nábrád (Szatmár m.) 23 Nagybégány 5 Nagykálló (Szabolcs m.) 2, 5, 7, 8, 26, 27 Namény, ma Vásárosnamény 23 Óbégány 5 Olcsva (Szatmár m.) 23 Oroszi 2, 5, 8, 17, 24, 25, 27 Pálca (Szabolcs m.), ma Tornyospálca 23 Pálóc (Ung m.) 5 Panyola (Szatmár m.) 23 Perény (Abaúj m.) 23 Pósaháza 6 Ráska (Zemplén m.) 1 Rohod (Szatmár m.) 23 Ruszka (Ung m.) 18, 27, 29 Sarla (Gömör m.) 29 Semjén (Szatmár m.), ma Kérsemjén 23 Sényô (Szabolcs m.) 13 Surány, ma Beregsurány 14, 17, 24, 25 Szakoly (Szabolcs m.) 28, 26, 27, 28, 29 Szamosszeg (Szatmár m.) 23 Szernye 29 Tárkány (Zemplén m.) 21, 22 Tunyog (Szatmár m.) 23 Újfalu 10, 29 Valkája (Ung m.) 5 Várasdobos (Szatmár m.), ma Pusztadobos 23 Vári 8 Varsány (Szatmár m.), ma Kis- és Nagyvarsány 23 Verbôc (Ugocsa m.) 9 Zahar (Ung m.) 27

H. Németh István

Szabolcs megye birtokviszonyai a 16. század második felében a dikajegyzékek tükrében A Magyar Királyság birtokviszonyairól már a múlt században Acsády Ignác próbált összefoglaló képet nyújtani. Törekvése a magyar történettudomány elsô szakaszában úttörônek tekinthetô, hiszen ekkor még alapvetô ismeretei sem voltak a történettudományt mûvelôknek arról, hogy a hódoltság idôszakában országos szinten milyen birtokarányok alakultak ki, és ezeknek milyen jellemzôik voltak.1 Acsády munkáját – noha ez irányú kutatásait ô maga is csupán kezdeményezésnek tudta be – hosszú ideig nem folytatta senki, jóllehet a Borovszky nevével fémjelzett megyetörténeti sorozat kötetei számára ezek az információk igen lényegesek és fontosak lettek volna, nem is beszélve azokról az összefoglalókról, amelyek az I. világháborút megelôzôen, illetve azt követôen próbálták a modern magyar történettudomány akkor már több mint félévszázados tudásanyagát összefoglalni. Mályusz Elemér volt az, aki az általa kidolgozott ún. „népiségtörténet” kutatásának kereteiben tanítványai között – akik majd mindegyike késôbb a magyar történettudomány vezetô személyiségei közé tartoztak, és tartoznak ma is – „kiosztotta” a történeti Magyarország vármegyéit, hogy arról a Mályusz-féle módszereket alkalmazva összefoglalókat írjanak.2 Jóllehet a népiségtörténetnek voltak olyan céljai, hogy a trianoni békerendezést követô idôszakban bizonyítsák a magyarság létét és történeti múltját az akkori határokon kívül rekedt területeken is, a törekvés és a módszertanban kifejtett alapvetések az akkori modern nyugat-európai mintákat alapul véve lényegében egy korai, komplex társadalom- és gazdaságtörténeti kutatást fogalmaztak meg.

1. Acsády Ignác: A magyar nemesség és birtokviszonyai a mohácsi vész után. Bp., 1890. (Akadémiai értekezések a történelmi tudományok körébôl 14.)

2. Mályusz Elemér: Népiségtörténet. Sajtó alá rendezte: Soós István Bp., 1994. Társadalom- és mûvelôdéstörténeti tanulmányok 13.); Fügedi Erik: Nyitra megye betelepülése. Bp., 1938. (Település- és népiségtörténeti értekezések 1.).; Iványi (Iczkovits) Emma: Az erdélyi Fehér megye a középkorban. Bp., 1939.

(Település- és népiségtörténeti értekezések 2.); Balázs Éva [H.]: Kolozs megye kialakulása. Bp., 1939. (Település- és népiségtörténeti értekezések 3.); Maksay Ferenc: A középkori Szatmár megye. Bp., 1940. (Település és népiségtörténeti értekezések 4; részletes adattárral az egyes településekre 4.); Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás elôtt. Bp., 1940. (Település- és népiségtörténeti értekezések 5.); Kovács Márton: A felsôôri magyar népsziget. Bp., 1942. (Település- és népiségtörténeti értekezések 6.); Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. A megye betelepülésétôl a XVIII. század végéig. Bp., 1943.

(Település- és népiségtörténeti értekezések 7.); Nagy Káloczi Balázs: Jászkunsági reformátusok leköltözése Bácskába II. József korában. Bp., 1943. (Település- és népiségtörténeti értekezések 8.); Ila Bálint: Gömör megye. 1–4. köt. Bp., 1944., 1946., 1969., 1976. E sorozat folytatásának tekinthetô: Bakács István: Hont vármegye Mohács elôtt. Bp., 1971.

32

H. Németh István

Mályusz egyik legtehetségesebb tanítványa volt Maksay Ferenc, aki a Magyar Országos Levéltárban található, ún. Magyar Kamara Archívumának referenseként és tudósként felismerte, hogy Acsády munkáját folytatni kell, és levéltárosként pontosan tudta, hogy erre a legalkalmasabb forrás a referenciájához tartozó dikajegyzékek sorozata. Hosszú munkát követôen készítette el két kötetesre sikerült összefoglalóját, amelyben a Magyar Királyságnak az I. Ferdinánd által létrehozott pénzügyi apparátusa hatáskörébe tartozó vármegyék birtokviszonyait mutatta be a 16. század közepén. Munkájának eredményét sajnos már nem érhette meg, a két kötet a kiváló tudós-levéltáros halálát követôen, 1990-ben jelent meg.3 Elôadásomban elsôsorban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy – a fenti alapvetô munka ellenére – a forrás még feldolgozásra vár, a Magyar Királyság birtokviszonyairól szóló monográfia pedig még nem készült el. Ez különösen fontos a Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár idei konferenciáját tekintve, hiszen a családkutatás egyik legelhanyagoltabb területe, hogy (amennyiben nemes családról van szó) vajon egy-egy család mekkora birtokokkal rendelkezett. Ezt – ismerve az ország nemességének nagy létszámát és a kisnemességnek itt viselt arányát – a családok késôi leszármazottainak nem is mindig áll „érdekében” feltárni, hiszen – vélik sokan – erôsen csökkenti egy-egy armális értékét, ha megtudjuk, hogy, bizony, a nemes ôsök vagyonukat tekintve alig emelkedtek ki a paraszti sorból. A családkutatás tekintetében ez azért is fontos, tudni, melyik birtok kié volt, mert amennyiben nem rendelkezünk nemesi ôsökkel (szomorú valóság, de ôk vannak többségben), a családunk kutatása összefügg annak a helynek a történetének a feltárásával, ahol ôseink éltek és dolgoztak. Ez esetben kiemelten fontos, hogy a birtokos családnak fennmaradtak-e iratai, hiszen csak így bukkanhatunk (szerencsés esetben) nemtelen, ámde annál dolgosabb ôseink nyomára.

Ismerkedjünk meg elôször a forrással. A 16–17. század forrásadottságait tekintve jóval bôbeszédûbb, mint a középkor, mégis számtalan olyan terület van, amelyet nem tudunk egyetlen forrástípus alapján megnyugtatóan feltárni. Ezek egyike az ország birtokviszonyai is. Acsády és Maksay Ferenc egyaránt a dikajegyzékek alapján próbálta rekonstruálni az ország területének birtokviszonyait, jóllehet azzal ôk maguk is tisztában voltak, hogy e forrás alapján mindössze egy általánosan jónak tekinthetô alapkutatást tudunk végezni, melyet más források bevonásával kell továbbfejleszteni. A dikajegyzékek ugyanis az alábbi hiányosságokkal rendelkeznek e témát illetôen:4 mindössze a Habsburg uralkodók által bírt országrészre vonatkoznak; a megadóztatott portákról tudósítanak csak, a mentességet szerzettekrôl nem, csupán a tényrôl, hogy azok mentességet élveznek; a mentességeken túl sok esetben a dikátorok nem tudták összeírni a megadóztatni kívánt falvakat, mert annak földesura erôteljesen ellenállt nekik; részletes, pontos és teljes dikajegyzékek mindössze a 16. század második felébôl állnak rendelkezésre, a 17. századra csak a birtokosok neve nélküli, nem mindig pontos portaszámokat ismerhetjük meg; csak a portális adózásba bevonható portákat tartalmazzák a jegyzékek, azokon felül sem az egytelkes nemesekét (a 17. századot kivéve), sem a rendi értelemben nem jobbágyportának tekinthetô haszonvételeket, valamint a rajta ülôket sem írták össze.

3. Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. 1–2. köt. Bp., 1990. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai II. Forráskiadványok 16.) Idegen nyelven összefoglalta: Maksay Ferenc: Le pays de la noblesse nombrense. (Studia historica) Bp., 1980. 5–12.

4. Lásd még errôl: Bakács István: A dicalis összeírások. In: A történeti statisztika forrásai. Szerk.: Kovacsics József Bp., 1957. 51–81.; Maksay F.: Magyarország i. m. 56–57.

Szabolcs megye birtokviszonyai a 16. század második felében

33

Tény azonban, hogy hiányosságai ellenére ez az a forrástípus, amelyik a legjobban felhasználható az ország birtokviszonyainak megismerésére, hiszen ha nem mikroszinten vizsgáljuk ezt a témát, akkor elég pontosnak tekinthetô. A dikajegyzékek mindezeken túl a történeti demográfia kedvelt forrásai is, hiszen ezen kívül ebbôl a korszakból nincs olyan összeírás jellegû dokumentum, amelyik az egész országra kiterjedôen, egy adott kritérium alapján venné számba a népességet. Az adózó jobbágyporták számai után azonban nagyon nehéz számolni, mivel nem egységesen szorozható be egy-egy jobbágyporta a tájanként eltérô népességi szokások, gazdasági és társadalmi viszonyok, valamint az éppen akkor esetlegesen változó politikai és hadi helyzet miatt.5 Ez utóbbi annál is fontosabb, mert a Maksay Ferenc feldolgozásában megismerhetô dikajegyzékek többsége 1549-bôl származik – a szerzô azért tette ezt az évet vizsgálatai súlypontjába, mert a jegyzékek ebbôl a korai idôszakból viszonylag teljesen fennmaradtak az ország szinte összes Habsburgok uralta megyéjébôl –, amikor a politikai viszonyok meglehetôsen fordulatosak voltak – fôként a felsô-magyarországi területeken, vagyis a most vizsgálandó Szabolcs megyében is.

Elôadásunk tárgyaként nem az összes megtalálható dikajegyzéket választottuk ki, hanem az 1549-es6 mellett az 1553., 1566., 1574., 1588. és 1598. évi adójegyzékeket vettük sorra.7 A 17. század elsô éveinek vizsgálata nem vezetett volna eredményre, hiszen a következô, 1602. évi Szabolcs megyei dikajegyzék mindössze három évvel követi az utolsó általunk vizsgáltat. Módszerünk során követtük a Maksay által használt portaszám-beosztást, vagyis a 100 porta feletti, 11 és 99 porta közötti és a 10 porta alatti kategóriákat vettük alapul.

Szabolcs legnagyobb birtokosa e század második felében – megszakítatlanul – a Báthory család volt, akiknek 1549-ben és 1553-ban kiemelkedôen sok birtokát írták össze a dikátorok: 1549-ben a család összes tagja 1136 portát birtokolt, ebbôl Báthory András 718, özvegy Báthory Bertalanné 122, Báthory Imre pedig 156 porta esetében szerepelt a jegyzékekben birtokosként. 1553-ban hasonló arányban találkozunk a család tagjaival: Báthory András 880, Báthory Imre 322, özvegy Báthory Bertalanné pedig 131 adózó portával rendelkezett. A következô adójegyzékekben már sokkal kevesebb adózó portával rendelkeztek, de ennek elsôsorban az az oka, hogy a család tagjai adómentességgel rendelkeztek. 1566-ban 298, 1574-ben 301, 1588ban 187 portával, 1598-ban pedig – amikor nem porták, hanem házak szerint írták össze az adózókat – 358 házzal rendelkeztek. Utóbbi esetében Báthory Szaniszlóé volt a törzsbirtok 234 összeírt adózó házzal. A Báthoryak mellett a Kállay család volt szinte az egyetlen, amelyik meg tudta ôrizni helyét a nagybirtokosok között. 1549ben 786, 1553-ban 924, 1566-ben 584, 1574-ben 172, 1588-ban 133 porta, 1598ban pedig 482 ház birtokosai voltak. A 16. század közepéhez képest a visszaesés 5. Maksay F.: Magyarország i. m. 56–77.; Szabó István: Magyarország népessége az 1330-as és az 1526-os évek között. In: Magyarország történeti demográfiája. Magyarország népessége a honfoglalástól 1949-ig).

Szerk.: Kovacsics József Bp., 1963. 63–113.; Bakács István: A török hódoltság korának népessége. In: uo. 115–142.; Dávid Zoltán: A házak száma és a népesség XVI–XVII. századi forrásainkban. In: Történeti Statisztikai Közlemények II/3–4. (1958) 74–94.; Uô: Az 1598. évi házösszeírás, Bp., 2001.; Dávid Géza: Magyarország népessége a 16–17. században. In: Magyarország történeti demográfiája (896–1995) Szerk.: Kovacsics József Bp., 1997. 141–171.

6. Maksay F.: Magyarország i. m. 2. köt. 681–713.

7. Az adójegyzékek jelzetei: Magyar Országos Levéltár, Kincstári levéltárak, Magyar Kamara Archivuma, Conscriptiones portarum (E 158) 41. köt. fol. 145–165. (1553), fol. 251–270. (1566), fol. 129–174. (1574), fol. 381–422. (1588), fol. 456–477. (1598)

34

H. Németh István

szembetûnô, de még mindig jelentôs telki állománnyal bírtak. A család esetében feltûnô, hogy az addigi egy kézben lévô törzsbirtokok aprózódása figyelhetô meg, amelyek a század végére Kállay György kezén gyûltek össze ismételten.

A Török család 1549-ben közel 400 (387), 1553-ban pedig mintegy 300 (292) portával szerepel a jegyzékekben. Furcsa, hogy 1566-ban nem írtak össze hozzájuk tartozó birtokot, míg 1574-ben 116 portával rendelkeztek. 1588-ban Török István nevével mindössze 85 és fél porta esetében találkozunk, 1598-ban pedig összes négy ház birtokosaként jegyezték fel. Az ok részben feltehetôen a család általános elszegényedésével és eltûnésével magyarázható. A megye hagyományosnak nevezhetô nagybirtokosai közé számított a Várday család, akik 1588-ig szerepelnek birtokosként az adójegyzékekben, 1549-ben 514 portával (Kisvárda nélkül, ami ugyan a Várdayaké volt, de ekkor Fráter György uralta – 208 porta), 1553-ban 808, 1566ban 249 adózó porta mellett nagy számú, de nem részletezett portaszámú birtok gazdái voltak, amely 1574-re 187 portára csökkent. Hasonló folyamatnak lehetünk tanúi a Parlaghy és az Ibrányi család esetében. Elôbbiek a 16. század közepén még a 100 porta fölötti birtokos réteghez tartoztak (1549-ben összesen 271, 1553-ban 130 porta), de ez a szám a század végére jelentôsen megcsappant: 1574-ben még összesen 124 adózó portájukat írták össze, 1588-ban már csak 29 porta, és 1598ban csupán 15 ház után adóztatták jobbágyaikat. Az Ibrányiaknál már nem ennyire nagy a visszaesés, hiszen az 1566. és 1574. évi összeírásban 76 illetve 74, az 1588. éviben azonban már ismételten 100 fölött: 113 portányi adózó népességet birtokoltak, 1598-ban pedig 193 és fél jobbágyháztartással bírtak. Arra sajnos nincs módunk, hogy a porta és a ház közötti mennyiségi adatokat átszámítsuk, de megfigyeléseink szerint ez a két mennyiség nagyjából megfeleltethetô egymásnak, tehát sem birtokcsökkenéssel, sem pedig növekedéssel nem számolhatunk esetükben. Az 1549ben nagybirtokosok között emlegetett családok közül a Bajomiakat említhetjük még, akik mindössze az 1553. évi adójegyzékekben szerepelnek még 220 adózó portával, 1564-ben mindössze 7 porta esetében írták össze ôket birtokosként, ezt követôen pedig eltûnnek az adójegyzékekbôl. Hasonló sorsa jutott a Bodó és a Lossonczy család. Bodóék 1549-ben még 276 adózó portát birtokoltak, 1553-ban pedig már csak kettôt, Lossonczyék pedig (Antal, és a Temesvárat védô István özvegye) 1549-ben 281, 1553-ban 286, 1566-ban 123 adózó portával rendelkeztek.

A nagybirtokosok következô csoportját alkotják azok, akik tagjai a mohácsi ütközetet követô években csináltak karriert. A Perényiek és a Serédyek a felsô-magyarországi területek kiemelkedô családai közé tartoztak, akik I. Ferdinánd mellett állva jelentôs katonai tisztségeket töltöttek be. Serédy Gáspár és Perényi Ferenc és Gábor érdemeik elismeréseként jelentôs birtokállományhoz jutottak ezen a területen. Szabolcs megye esetében a Perényiek birtokain 1549-ben és 1553-ban 219 illetve 264 porta után szedtek adót, míg 1566-ban már csak 71 után. A Serédyek hatalmas birtokállománnyal rendelkeztek a század közepén (1549-ben 475, 1553-ban 674 porta), ami a század második felére 100 porta alá esett vissza.

A századvég nagy felemelkedô családja volt a Forgách és a Rákóczi. A Forgách család esetében már a 17. századi befolyásos nagybirtokos család jelentôs katonai és egyházi pályát befutó tagjainak elsô sorában kell látnunk Forgách Zsigmond felsômagyarországi fôkapitányt, aki 1598-ban 226 háztartást birtokolt. A Rákóczi család nagy birtokszerzôje: Rákóczi Zsigmond Szabolcs megyei birtokosként az 1588. évi adójegyzékben tûnt fel mindössze 17 adózó portával, hogy azt a 15 éves háború-

Szabolcs megye birtokviszonyai a 16. század második felében

35

ra 101 háznyira bôvítse. Ez a hatalmasnak tekinthetô gyarapodás alig tíz év alatt következett be, és elôrevetítette a család további tagjai pályafutását.8 Ezt már a Báthory családnál hangsúlyozni kellett volna, de inkább itt teszem meg: a kialakuló Erdélyi Fejedelemség vezetôinek hatalmát szinte minden esetben felsô-magyarországi, tiszaháti nagybirtokok alapozták meg, mint a Báthoryak és a Rákócziak esetében is láthatjuk. A két család sorsa különösképpen e területen is megfigyelhetô: a Báthoryak a 16. század második felében jelentôs szabolcsi és más felsô-magyarországi birtokokkal rendelkezve szerezték meg az erdélyi fejedelmi süveget, majd Báthory István személyében a lengyel királyi trónt. Rákóczi Zsigmond még csak a család további hatalmát alapozta meg birtokszerzéseivel, és jóllehet ô maga is elérte azt, amit a Báthoryak: a fejedelmi széket, de ez már életének vége felé történt meg. Mégis elmondhatjuk, hogy I. Rákóczi György erôs erdélyi uralmát, illetve a harmincéves háború nyújtotta lehetôségeket kihasználva a fejedelem magyarországi aspirációit ez a vagyon tette lehetôvé. Fia, II. Rákóczi György pedig ezen túlmenôen ismételten az északi szomszéd, Lengyelország irányába akarta külpolitikáját kiterjeszteni, és kitörni abból a korlátozott önállósággal rendelkezô hatalmi helyzetbôl, amit az Erdélyi Fejedelemség félhûbéri helyzete okozott.

A megye nemessége középrétegének felsô részét alkották a Dersyek és a Szokoly (Szakolyiként is elôfordulnak) család tagjai, akik ugyan összes adózó birtokukat tekintve elérik a 100 portát, de az egyes családtagok kezén lévô birtokok nagysága sokszor az ötvenet sem haladja meg. A Dersyek (sok nagybirtokos családhoz hasonlóan) a század végér elvesztik birtokaik nagy részét, mivel addigra mindössze 30–35 adózó portát bírhattak. A Szokoly család tagjai ellenben mindvégig megtartották helyüket a megye középnemességének felsô rétegében. A század közepén 83, illetve 122 porta után adóztak jobbágyaik, a század végén pedig több mint 170 porta, illetve 352 háztartást köteleztek adózásra. Utóbbi esetében nagyjából egyenlô nagyságú birtokokkal számolhatunk.

Az említett két család mellett a Bornemissza, Dobó, Gúthy, Hodossy, Károlyi, Kenderessy, Possay átlagosan 60–85, az Anarcsy család 40–50, a Bessenyei, Csomaközy, Derencsényi, Esztáry, Farkas, Iklódy, Kérchy, Komoróczy, Korna, Kutassy, Megyery, Móré, Orossy, Paksy, Tárkányi, Vay, Zeleméry 20-25 portával rendelkeztek.

A felsorolt családoknál is azonban érzékelhetôek azok a folyamatok, amelyeket a nagybirtokos rétegnél jóval élesebben mutatkoztak meg: a Bay, Brodarith, Hodossy, Kemecsey, Megyery, Móré, Perkedy, Possay, Ramocsa családok a század közepén még a megye középbirtokosainak felsô rétegét alkották, a század végére azonban ezek a családok vagy eltûntek a birtokosok közül, vagy már igencsak megcsappant portaszámmal látjuk ôket viszont a dikajegyzékekben. Ezzel szemben a Dengelegy, Károlyi, Monaky, Lövey családok a század utolsó negyedében tûntek fel a megye középbirtokos rétegének felsô részében. E családok között olyan is elôfordulnak, akik értelmiségiként nyertek lehetôséget a boldogulásra, és egy elfogadható egzisztencia megteremtésére. Hozzájuk tartozott a Szabolcs megyében birtokos Wékey Ferenc felsô-magyarországi hadbíró is, aki 1566-ot követôen szerepel a dikajegyzékekben.

A kisbirtokos családok nagy többsége 1-2 telken gazdálkodott, de olyanok is voltak, akik mindössze egy fél telken igyekeztek megélhetésüket megtalálni. Nem tud8. Trócsányi Zsolt: Rákóczi Zsigmond (Egy dinasztia születése.) In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978. (28.) Debrecen, 1979. 57–111.

36

H. Németh István

ni, hogy Petôfi Sándor ismerte-e ezt a családot, de az általa megénekelt, és a nemtörôdöm nemesség mintapéldájának tartott Pathó család Pál nevû ôse is a Szabolcs megyei kisnemesek között szerepel a század második felétôl.

A megye egyházi testületeinek birtokai jelentôs mértékben csökkentek. Amíg 1549ben a megyei porták közel 6 százalékát bírták többségükben 100 porta feletti nagyságban, addig a század végére az egyházhoz tartozó birtokok száma jócskán megcsappant. A legérzékletesebben ezt az egri káptalan esetében tudjuk bemutatni. 1549ben összesen 200, négy évvel késôbb 230 porta tartozott hozzá, míg a század utolsó negyedében már mindössze 60–65 porta. A váradi püspökség birtokainak sorsa a bekövetkezett politikai változások következtében még súlyosabb: a váradi káptalan 1553-ban még 152 portát birtokolt, a püspökség 1549-ben pedig hatvanat, az 1566. évi adójegyzékektôl kezdve pedig egyáltalán nem találjuk ôket a birtokosok között.

A leleszi premontrei konvent birtokállománya ezzel szemben megmaradt, illetve csak kis mértékben csökkent.

Ezzel szemben a királyi birtokok jelentôsége megnôtt. Azt még további vizsgálatoknak kell majd eldönteniük, vajon az egyházi birtokok kerültek-e az uralkodó birtokába, vagy a felségsértésben és a családok kihaltával az uralkodóra szállt birtokok duzzasztották-e fel ilyen mértékben a kialakuló Szepesi Kamara hatáskörébe utalt birtokokat, de mindenesetre feltûnô, hogy amíg 1553-ig egyetlen királyi birtokot sem írtak össze, addig 1566-tôl kezdve 140–170 porta közötti birtokállomány felett rendelkezhettek az uralkodó tisztviselôi. Ez utóbbi jelenség hátterében természetesen az is áll, hogy az oszmánok ellen emelt védelmi rendszer egyik legfontosabb láncszemei voltak a fontosabb várak köré szervezett várbirtokok, ahonnan a várak pénzben és fôként természetben történô ellátása megtörténhetett. A birtokokból származó élelmiszereknek a hadellátásban betöltött szerepét Kenyeres István kutatásaiból jól ismerjük, de más kutatásainkból is kiviláglik, hogy a természetben szedett adók szerepe éppen a hadsereg ellátása miatt (Nyugat-Európával ellentétben) miért nôtt meg ilyen mértékben. Ezt a folyamatot húzza alá az is, hogy a pénzügyi szervek ezen okok miatt törekedtek az egyházi tizedek megszerzésére is, hiszen a bérlettel jóval olcsóbban tudták elõteremteni a katonaság ellátásához szükséges élelmiszereket, mint ha a birtokos nemességtôl vásárolták volna az összes élelmet. A Szepesi Kamara jelentése szerint a tizenötéves háború idôszakában az addigi néhány ezer forintnyi összeg helyett, ami a tizedek bérletére valamint a tizedszedôk fizetésére adtak ki, mintegy 100 000 forintra lett volna szükség, hogy a várakban állomásozó katonaságot elláthassák. Szabolcs megye esetében az Erdéllyel szemben felállított Kálló és Szatmár is jelentôs várvédelmi központként kiemelt szerepet kapott a Szepesi Kamara által gondozott várak között.

Láthattuk a megyei nemességet sorra vevô kis áttekintésbôl, hogy mind a nagybirtokos nemesség, mind pedig a középbirtokosok között jelentôs változások történtek ez alatt a fél évszázad alatt. Ennek részben politikai (fôként a közeli Erdélyi Fejedelemség megszületése), részben demográfiai okai voltak. Felmerül a kérdés, vajon mennyire változtak meg a nagy-, közép- és kisbirtokos nemesek arányai a megyén belül? A vizsgált hat adójegyzékbôl négyet választottunk ki, hogy reális képet nyerhessünk vizsgált megye nemességérôl. Mint az elôadásunkból kiderült, nem az egyes személyeket vettük górcsô alá, hanem a családokat, vagyis az olyan kis- vagy közepes birtokkal rendelkezôket is a család egyeteméhez – és így esetlegesen a nagybirtokosokhoz való tartozást erôsítettük – számítottuk, akik egyébként nem tartoz-

Szabolcs megye birtokviszonyai a 16. század második felében

37

nának a nagybirtokosokhoz. Módszerünket mégis a sok közös birtoklású jobbágyporta, valamint a hosszabb idôintervallum indokolta.

1549-ben a nagybirtokosokhoz (és itt a túlságosan kényszerûnek tekinthetô 100 porta feletti nemességet értjük, alkalmazkodva Maksay Ferenc monográfiájához) a megye adózó portáinak 44 és fél százaléka tartozott, a középbirtokosokhoz (11–100 porta) 38,4 százalék, míg a kisbirtokosok aránya csak kevéssel haladta meg a 17 százalékot. Az ismertetett változások ellenére ez az arány nagy vonalakban a század második felére végig igaznak bizonyult: a 100 adózó porta feletti birtokosok a porták közel 33 és fél, 36 és 38 százalékát tudhatták a magukénak 1566-ban, 1574ben és 1598-ban. A kezdeti több mint 44 százalék ismeretében ez az arány eleinte csökkenô, majd lassan emelkedô tendenciát sejtet. Jó lenne tudni, hogy a 17. században milyen irányt vett, mivel csak így tudnánk reális tendenciát sejteni a számok mögött. A kezdeti nagy eltérés a királyi birtokok feltûnésére is figyelmeztet, de az is okozhatta, hogy 1549-ben a megye egy része még a János Zsigmond mellett állók kezén volt. A középnemesség aránya a kezdeti 38 és fél százalékról a sokkal nagyobb arányú 45–46 százalék körül stagnál, míg a kisnemesek által birtokolt adózó porták a megye összes adózó portájának a 18–20 százaléka volt. A számok a birtokok kis arányú aprózódását sejtetik tehát, de miután adómentességet fôként a nagybirtokosok kaptak (nem kicsiny falvaikra és mezôvárosaikra), így forrásunknak vannak olyan hiányosságai, amelyek befolyásolhatják a végeredményt, további vizsgálatok hiányában nem merünk további következtetéseket levonni.

A birtokarányok változásai mellett Szabolcs megye esetében is szembesülhetünk a Szakály Ferenc által több mint negyed százada részletesen bemutatott folyamattal, vagyis a hódoltsági kettôs adóztatással. A megye elsô teljes dikaösszeírásban nem találkozunk túl nagy pusztítással, csupán helyi jelleggel szembesülhetünk ezzel. Az 1566. évi dikajegyzéktôl kezdve azonban egyre-másra jelennek meg nagy számban a deserta (elpusztult) falvak illetve porták. Sôt: 1566-tôl kezdve a vármegyét összeíró dikátorok külön jegyezték fel a vegyes adózású, vagyis a töröknek is adózó, és a tisztán a Habsburg részre adót fizetô településeket és azok birtokosait! A megyei dikátorok által összesített adótételekbôl könnyedén megállapíthatjuk a hódoltatott települések és adózók arányát. Az adózók közül 1566-ban 15,7 százalékát adóztatták a határ másik oldaláról, míg 1574-ben fordult a kocka: a tisztán a magyar részre adózók aránya a teljes adózóknak mindössze 26 százaléka volt, a többi vegyes adózású porta volt! 1588-ban nagyjából ugyanannyi hódoltatott mint a magyar hatóságok által adóztatott porták számoltak össze, míg 1598-ban az ún. hosszú háború idôszakában, feltehetôen az addig elért sikereknek köszönhetôen, ismételten fordult a megyében tapasztalható hódoltatás mértéke: a vegyes adózású porták az összes porta 30 százalékára esett vissza, ami az 1566. évi közel 16 százalékos arányhoz képest így is hatalmas térvesztést mutat, de egyben rávilágít az ekkor folyt háború pozitív hatásaira is: az 1574-ben és 1588-ban tapasztalt nagymérvû adóztatást sikerült visszafordítani, és a Szakály Ferenc által bemutatott helyzet, miszerint a 17. századra az oszmán hatóságok mindenütt defenzívába szorultak, a kezdetét vehette.9 (Jelen tanulmány a szerzônek a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár 2005. évi levéltári napjára elkészített elôadása jegyzetelt változata.)

9. Csak a legfontosabb mûveket említve: Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban. Bp., 1981.; Uô: Magyar intézmények a török hódoltságban. Bp., 1997. (Társadalom- és mûvelôdéstörténeti tanulmányok 21.)

múltidézõ Tóth Sándor

Omnibusz Nyíregyházán (Dienes István emlékének) Nyíregyháza tömegközlekedésében nem volt meghatározó az omnibuszközlekedés, azonban a XIX. század végén és a XX. század elsô évtizedeiben itt is jelen volt.

Az omnibusz lóvontatta közforgalmú közlekedési eszköz, az autóbusz és a trolibusz ôse, a városi tömegközlekedés legrégibb eszköze. Neve a latin omnibus (mindenkinek) szóból származik.

Az omnibusz a lóvasút mellett a XIX. századi városi tömegközlekedés legfontosabb eszköze volt.

Pesten 1832-ben indult meg az elsô járat és töltötte be szerepét mintegy évszázadon át, amikor 1929. november 5-én, a Villányi úton szállította utasait utoljára.

Omnibusz a Ligetben A társaskocsi, a „mindenki” szállító eszköze nemcsak a fôvárosban, hanem a vidéki nagy- és kisvárosokban is teret nyert. A tömegközlekedés e formáját kis magánvállalkozások bonyolították le, s azokat a városok iparengedélyhez kötötték. 1908-ban Magyarországon még 45 városban jártak omnibuszok. Az elsô autóbuszokkal az 1890-es években kezdôdtek ígéretes kísérletek, és a belsô égésû motorok hajtotta autóbusz a XX. század elején szorította ki a városokból a hagyományos omnibuszt.

Nyíregyháza város tömegközlekedésében az egylovas konflis, a kétlovas fiáker s jellegzetes, a nyírségi homokhoz és sárhoz alkalmazkodó egylovas taliga – nagykerekû taliga – volt a leginkább használt A nyíregyházi taliga személyszállító eszköz.

40

Tóth Sándor

Nyíregyházán elsô alkalommal 1879-ben vetôdött fel omnibuszjárat létesítésének gondolata. A Sóstót gyógyfürdôként üzemeltetô Sóstó Társaság inspectori állást hirdetett. Erre az állásra jelentkezett többek között Kun Pál helyi vállalkozó is, aki a biztosítékul felajánlott 1000 forint értékû, betáblázott kötvény mellé kötelezettséget vállalt egy társaskocsi elôállítására, forgalomba helyezésére is. Kérvényében leírta, hogy az folyamatosan közlekedne a sóstói fürdô és a város között. Ajánlata elônyösségét a fürdô és a közönség számára egyaránt fontosnak tartotta. Ötlete és ajánlata bizony késôn érkezett, s az inspectori állást Kohler András nyerte el – tudósította a helyi közvéleményt a Szabolcsmegyei Közlöny címû újság.1 Sóstó idegenforgalmi kihasználtsága folyamatosan gondot jelentett a mindenkori üzemeltetôknek. 1881-ben a kihasználatlanság legfôbb okának a helyi közlekedési eszközök drágaságát jelölték meg. Fontos volt az olcsó közlekedés megoldása, annak évszakoktól mentes, folyamatos üzemeltetése. Ötletként ekkor lóvonatú vasút terve merült fel Horváth Gyula vasútépítô mérnök elgondolásában. Számvetést készített, amely szerint a az akkori Nyíregyháza szélétôl, a Városmajortól, esetleg a város belterületén található búzapiactól a sóstói fürdô területén található állásig, egy 4,5 km hosszúságú, lóvonatú vasút kiépítése gazdaságos és ami a legfôbb, olcsó lenne. Az igénybe veendô területen 2400 Ft/öl költséggel számolva, a beruházás (vasút építése és teljes felszerelése) legfeljebb 20 000 forintba kerülne. A megtérülést illetôen az évi bevételt 7500 forintra kalkulálta. Ez az addig eladott évi 10 000 fürdôjegy, az ott mulatozó, szórakozó mintegy 5000 ember, összesen 15 000 fô, valamint a közlekedés olcsósága miatt (kimenet 25 kr. bemenet 25 kr., összesen személyenként 50 krajcár) még további 10 000 ember kiutazásával kalkulálva az évi 7500 forint biztosítottnak látszott. Errôl az elgondolásról is a Szabolcsmegyei Közlöny tudósította az érdeklôdô közönséget.2 A gazdaságosnak tûnô és a közönség számára is hasznos vállalkozás nem valósult meg. Ez a megoldás mintegy negyedszázad után, a kisvasút 1905. évi beindulásával válhatott valóra.

Az omnibuszközlekedés helyi megvalósulására, az elsô elgondolást követôen, mintegy másfél évtized múlva került sor. 1893 végén a városi gôzfürdô bérlôje, Kovács Ferenc, elsôsorban üzleti érdekbôl, de a közönség kívánságának is eleget téve jelentette be, hogy rendszeres omnibuszjáratot létesít a város központjából a gôzfürdôbe.

A központ és a fürdô között félóránként közlekedô járatot, bôvítette a fürdô és a vasútállomás közötti járattal. A viteldíjat mindkét útvonalon 10 krajcárban állapította meg.3 A tervbôl valóság lett. A helyi Nyírvidék címû lap 1894. januárban az újítás sikerességérôl számolt be. Jelentôsen megnôtt a gôzfürdô látogatottsága.4 Nyíregyháza tömegközlekedésében így válhatott üdítô színfolttá, hasznos eszközzé, elsô alkalommal 1893 végén, a más városokban már bevált omnibusz.

Bizonyára a sikeres és gazdaságos mûködés eredményezte, hogy Nyíregyházán a Korona vendéglô is létesített omnibuszjáratot. Errôl a tényrôl a helyi lap tudósításából szerezhetünk bizonyítékot. Az omnibusz egyik oldalára azt íratta fel a bérlô: „Hotel ungarische Krone”. A Nyírvidék tudósítójának szúrta a szemét a helytelen felirat. Egyrészt, mert német, másrészt mert helytelen. Feleslegesnek tartották, hogy németül is fel legyen írva, hiszen az angol, francia, német felismeri a Korona szót.

1. Szabolcsmegyei Közlöny, 1879. jan. 11. 1. sz.

2. Szabolcsmegyei Közlöny, 1881. febr. 10. 6. sz.

3. Nyírvidék, 1893. okt. 29. 44. sz.

4. Nyírvidék, 1894. jan. 7. 1. sz.

Omnibusz Nyíregyházán

41

Ám nemcsak németül felesleges, helytelen az magyarul is, hiszen a vendéglô neve nem „Magyar Korona”, hanem csak „Korona”. Reményét fejezte ki a kritikus, hogy a bérlô kijavíttatja a kifogásolt feliratot.5 A nyíregyházi a századforduló tájékán is közlekedett omnibusz. Errôl Dienes István dolgozatából szerezhetünk tudomást:6

„Nyíregyházi omnibusz Az elmúlt hetekben nagy feltûnést keltett a pesti utcákon egy ódivatú, lóvontatású öreg batár. Csöndesen kocogott azon az útvonalon, amelyen valaha rendes járata volt, az akkori Andrási-sugárúton és a kocsikorzóként ismert Stefánia-úton, ki a Városligetbe. Az omnibusz volt ez, a mai autóbusz ôse, az elsô pesti tömegközlekedô eszköz, amelynek népszerûsége, kedveltsége akkor is elevenen élt tovább, amikor valójában régen megszûnt. Ha nem is élt másként, hát legalább az operettekben, dalszövegekben, újságtárcákban, az írók nosztalgiától fûtött emlékezéseiben.

A fôváros kedves ajándéka volt az egész ország számára, hogy a száz évet megért Városligetet nemcsak a »Városligeti Hetek« elnevezés alatt megrendezett sokféle kiállítással és ünnepséggel tette emlékezetessé, amelyekhez az éppen százéves Állatkert méltó ünneplése is csatlakozott, hanem az ugyancsak egy évszázadra visszatekintô közúti vaspálya jubileumát is megrendezte. Helyreállította a romos Közlekedési Múzeumot, sôt kiemelt onnan három ugyancsak romos, rozoga, elfelejtett jármûvet. Kitataroztatta és kivitte azokat a városlakók bámulatára és játékos örömére újból, még egyszer az utcákra, hogy a régi útvonalak bejárásával felidézze az elmúlt idôket. Fokozta a hatást, hogy az elsô alkalommal korabeli öltözékbe bújt utasok tették látványossá a poraiból feléledt omnibuszt, lóvasúti kocsit és az elsô pesti villamoskocsit, de nagy sikere volt az átlagutasok körében is az avatag jármûveknek s nemcsak az idôsebb korosztály elôtt volt nagy a becse, hanem még inkább a minden vidámságra kész fiatalok soraiban, akiknek ez a régi itt merôben új volt, lábrakelt múzeum, megelevenedett irodalom.

Talán csalódtak, annyiban, hogy nem a slágerek magasztalta emeletes batár állt elôttük, amelynek »... tetején, / emlékszel kicsikém, / de csuda volt!« hanem csak amolyan földszintes, annak a képére épített, amely Párizsban már 1662-ben döcögött, de Pestre csak 1832-ben jutott el, viszont mégiscsak múltbeli, igazi omnibusz volt. A Városligeti Hetek alatt ezrek és ezrek ültek rajta, elviselve, sôt élvezve azt, amit eddig naponta szidtak az autóbusznál és a villamosnál, a zsúfoltságot és lassú döcögést.

Csupán néhány ember emlékezhet már arra, hogy itt, Nyíregyházán is járt a század elején omnibusz. Arra ugyan nincs adat, hogy mikor tûnt fel a város útjain, de valamikor a kilencvenes évek elején, amikor a nehézkes batár járataihoz megfelelô kövezett útak már kialakultak. Ez érdekesen egybeesik a pesti villamos kifejlôdésével s ennek nyomán az ottani omnibuszjáratok csökkenésével.

Az a Babély nevû élelmes fiákeres, akink ez idôben az »Elsô Nyíregyházi Társaskocsi Vállalat« feliratú kocsija vitte-hordta az utasokat a Vasutállomás–Megyeháztér vonalon, nyilván az egyik kimustrált pesti omnibuszt szerezte meg és hozta Nyíregyházára. Az ô vállalkozása jelenti városunkban a rendszeres közúti közlekedés 5. Nyírvidék, 1985. nov. 10. 45. sz.

6. A kéziratot Fekete Zoltán, ny. h. államtitkár bocsátotta a szerzô rendelkezésére.

42

Tóth Sándor

kezdetét, egyben Nyíregyháza további városiasodását. A barnára festett, jó két lóval vontatott társaskocsiba 16–20 ember fért. Járatai a Kossuth-utca elejétôl az »Indóházig« pontos menetrend szerint voltak beállítva a vonatok járataihoz, azok érkezéséhez és indulásához igazodtak. Bár kedvelték az utasok a fiákernél olcsóbb omnibuszt, a közlekedés fejlôdésével mégis kiszorult. Az 1905-ben megindult Kisvasút gyors motorjáratokat állított be, amelyen gyorsabban, olcsóbban juthattak el céljukhoz, sôt ez a járat egészen az Erdôsor sarkán álló »Zöldág« kocsmáig vihette ôket.

Babély ezért eladta társaskocsiját Nagykállóba, egy Nagy Jenô nevû vállalkozó szellemû trafikosnak, aki ott hasonlóképpen az állomástól a Piac-térig vezetô hosszú úton szállította a kállai jó népet. Az emlékezôk szerint egy személy 15 krajcárt fizetett csomaggal együtt a Nagy Jenô által immár kékre festett társaskocsin. Kállóban az omnibusz egészen a világháború végéig járt, aztán egy szép napon bent maradt a kocsifészerben, átadva magát a szuvasodásnak, korhadásnak és feledésnek. Egy darabig a tulajdonos gyermekei játszottak rajta a környék gyermekeivel, aztán megsemmisült. Csak néhány idôsebb ember, aki utazott rajta és egykori hajtókocsisa, aki ott feszített fiatalon a bakon, emlékezik a valamikori omnibuszra.

Meg kell említeni, hogy más formában megjelent még egy társaskocsi ezután is a nyíregyházi utcákon. A távoli huszárlaktanyából hordta be az ott kint lakó családos tisztek gyermekeit a város közepén lévô iskolákba, azonban ez sem ment túl a világháború idején.

A húszas években és a harmincas évek elején pedig két szálloda is tartott kisebb omnibuszt, a Korona és a Bristol, amelyen egyensapkás londiner kisérte ki az állomásra, vagy hozta be onnan a szállóvendégeket, de ezekre is elkövetkezett a motorok világa, gépkocsi vitte-hozta az utasokat, vagy legalább is a villamosok sûrû járatait használták és valamennyi omnibusz múlttá és emlékké vált.”7 A húszas évekbeli tudósítások arról számolnak be, hogy a háborút követô években, a román megszállás idôszakában nemcsak városi, azaz helyi közlekedésre használták az omnibuszt, hanem a vonatközlekedés hiányában helyközi személyszállításra is. 1920-ban arról tudósított a Nyírvidék, hogy február 15-tôl Nyíregyháza–Debrecen között fedett társaskocsijáratot indítottak. A rendszerességet az jelentette, hogy naponta reggel 730-kor indult a Korona elôl, s Debrecenbe, a Bika szálloda elé 12kor érkezett. Vissza 1530-kor indult, s a kiindulási helyére 20-kor érkezett meg. A Társaskocsi Vállalat elôzô nap este hatig vett fel elôjegyzést az utazásra.8 Alig telt egy hét, amikor már arról tudósított az újság, hogy újabb omnibusz járat létesült – Nyíregyháza és Kisvárda között. Erre az útvonalra Bencs Károly nyíregyházi lakos kapott iparengedélyt. A társaskocsi-vállalkozó azonnal hirdette is magát a helyi újságban, magyar és francia nyelven.8 A személyszállítás új vállalkozásain felbuzdulva, a megélhetés kényszerétôl hajtva Nyíregyháza összes taligása és fiákerese nevében Fazekas András és Horváth 7. Dienes István (1906. március 4. – 1986. április 22.) a húszas, harmincas években Nyíregyháza város mérnöki hivatalának rajzolója, irodalmára és néprajzos várostörténésze, a háború után keresett építész grafikusa 1966. november 24-én vetette papírra idézett tanulmányát. Közlésével tisztelgünk a 100 éve született helytörténész emléke elôtt.

8. Nyírvidék, 1920. febr. 14. 36. sz.

9. Nyírvidék, 1920. febr. 22. 43. sz.

10. Nyírvidék, 1920. febr. 24. 44. sz.

Omnibusz Nyíregyházán András arról tudósította az utazóközönséget, hogy ôk is vállalnak fuvarozást Debrecen és Kisvárda között.9 Nyíregyháza városiasodásában, tehát más fejlôdô városokhoz hasonlóan, amikor a feltételek is megértek, megjelent a kornak megfelelô tömegközlekedési eszköz, az omnibusz. Szerepét mintegy három-négy évtizeden keresztül töltötte be a vasút, a villamos és a taxi helyi megjelenését megelôzôen, azok mellett és azt követôen is.

43

Nyíregyházi utcakép a XX. század elején hagyományos közlekedési eszközökkel

Komiszár Dénes

44

Wrabetz Ferenc: Lehel vezér

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

45

Komiszár Dénes

1945 elõtti festmények és szobrok a megyeházán (Elôszó) Ha valaki hivatalos, vagy egyéb ügyei intézése miatt a városháza, vagy a megyeháza épületébe belép, mindkét épület emeletén (a megyeházán a közgyûlés termében) egykori politikusok, államférfiak és a helyi – városi és megyei – vezetôk arcképeit pillanthatja meg. (Itt most az egykori festményeket pótló fényképeket ne vegyük ebbe a kategóriába, bár ezek is szorosan kapcsolódnak a festményekhez – lévén, hogy ilyenekkel kellett helyettesíteni az eredetieket.)

Az elsô kérdés, ami ilyenkor megfordul a fejünkben, az lehet, hogy kiket is ábrázolnak ezek a portrék? Ez rögtön kiderül, ha arra méltatjuk a képek festôit, hogy az alkotások alatt elhelyezett, szépen gravírozott sárgaréz táblákon elolvassuk az illetô személy nevét, és azt, hogy milyen posztot töltött be.

Az esztétikai élményen kívül (ti. hogy a kép betöltve egyik legfontosabb hivatását, a hitelesen ábrázolást) figyelembe kell(ene) venni néhány, ugyancsak nem elhanyagolható momentumot is. Mégpedig elsôsorban azt, hogy minden portré propaganda céllal készült; ahogy a királyi palotákban láthatóak az egykori uralkodók arcképei, ugyanúgy sorakoznak egymást követve a helyi notabilitások (polgármesterek, fôispánok, alispánok, stb.) portréi is több mai városi, vagy megyei önkormányzati helyiségben is.

Nem mindig volt ez így. Ugyanis 1945 után a múltat is jelentôsen átértékelték.

Petôfinek az a verscíme, hogy „Akasszátok fel a királyokat!” éppen ellentétesen értelmezték, mert „leakasztották” az uralkodók portréit a falakról, hogy utána vízzel teli dohos pincékben menjenek tönkre.

Azok a személyiségek, akik az új rendszernek „vállalhatóak” voltak – helyükön maradhattak. Egy Bocskai-, Rákóczi-, vagy Kossuth-portrét nem fenyegetett az a veszély, hogy esetleg „házon kívül” találja magát, hiszen a Habsburg- (ez esetben értsd: „Nyugat”) ellenesség pozitív cselekedetnek minôsült. I. Ferenc József, Tisza István vagy Horthy Miklós esetében ez már nem így volt; ôket határozottan elutasították, bûnösnek nyilvánítottak, és így jutott nekik osztályrészül jobbik esetben arcképeik leparancsolása eredeti helyükrôl, rosszabbik esetben pedig megsemmisítésük. Így került a Jósa András Múzeum raktárába I. Ferenc József, Horthy Miklós portréja, míg Tisza Istváné vagy Kállay Miklósé megsemmisült.

1944-ig, a II. világháború utolsóelôtti évéig a városháza és a megyeháza épületében elhelyezett festmények és szobrok szép gyarapodásnak indultak. A szovjet csapatok bejövetelével – mint ismeretes – a korlátlan rablás, fosztogatás, és a málenkij robotra való elhurcolás is együtt járt. Amit nem raboltak el, vagy fosztottak ki az oro-

46

Komiszár Dénes

szok és a románok, azt az „öntudatukra ébredt” dolgozók tették meg. Dühüket kitöltötték azokon a képzômûvészeti alkotásokon, amelyek aztán tényleg nem tehettek semmirôl. [Úgy látszik, nagyon is jellemzô az a lélektani mozzanat, amely végig követhetô radikális társadalmi változások esetében minden országban; az elôzô rendszer (vagy rezsim) reprezentásait ábrázoló alkotásokat az elsôk között szokták megsemmisíteni, vagy – ha még felhasználhatóak, új ideológiával felvértezve – átalakítani.]

(A történeti ikonográfiáról, röviden) A magyarországi történeti ikonográfia életében mérföldkônek tekinthetjük nádasdi és fogarasföldi gróf Nádasdy Ferenc 1664-ben megjelent Mausoleumát, amely 59 egészoldalas rézmetszetet tartalmaz Magyarország királyairól, fejedelmeirôl. Ez a mû – bár nem volt mentes a romantikus pátosztól –, népszerûsége miatt még a késôbbi évszázadokban is több kiadást megélt. Olyan alapmûnek számított, hogy minden jelentôsebb fôúri, nemesi családi könyvtárban megtalálható volt.

Wrabetz Ferenc cseh vándorfestô a 18. század végén Szabolcs vármegye megrendelésére, a Nádasdy Mausoleum metszeteit felhasználva festett meg 10 nagyméretû, honfoglaló vezéreket és magyar királyokat ábrázoló képet Attilától Mátyás királyig bezárólag. A jelenlegi nagykállói pszichiátriai intézet falai adtak helyt akkor a megyei közgyûlésnek, 1876-tól – Nyíregyháza megyeszékhellyé válásával és az Alpár Ignác tervezte Megyeháza megépülésével – kerültek át a portrék a Nyírség fôvárosába.

Napjainkban a Jósa András Múzeumban ôrzött festményekbôl Nagykállóban, a Megyeházán és a szabolcsi Mudrány-kúriában is láthatók kölcsönadott darabok.

Az 1867-es kiegyezés utáni fél évszázad, melyet nemcsak az európai történetírás, hanem a mai hétköznapi ember is „boldog békeidôk”-nek nevez, a magyarországi polgárosodás szempontjából kiemelkedô volt. A régi, feudális keretek, ha lassan is, de lebontódtak. A nemesség még kezében tartotta a jelentôsebb politikai, gazdasági, stb. pozíciókat, de ezzel egy idôben ugyanakkor megfigyelhetô a politikában „homo novus”-ok megerôsödése is.

A 19. században nemcsak Magyarországon, hanem szerte Európán megfigyelhetô a nemzeti hôsök egyfajta „újra felfedezése”; az 1800-as évek elsô felét a nemzeti ébredés korának szokták nevezni. Olyan személyeket kellett példaként állítani a felnövekvô generációk elé, akiknek a munkássága a nemzeti történelem jelentôs, esetleg sorsfordító állomásainak tekinthetôek. Hôsök, nagy államférfiak, államalapítók, vagy nagynevû forradalmárok arcképeit örökítették meg festményeken, vagy kôbe, bronzba mintázva, hogy azok mintegy galériát alkotva, jelképpé váljanak.

Nálunk a reformkor az az idôszak, amikor az abszolutista önkény elleni kimondott, vagy kimondatlan tüntetés jeleként magyaros ruhában jártak a nemesek, a polgárok, palotás táncot lejtettek, megalakult a magyar árukat népszerûsítô Iparegylet, stb.

A magyar történeti ikonográfia kialakulását nem köthetjük konkrét idôponthoz.

Az 1840-es években József nádor által létrehozott, majd a róla elnevezett Nemzeti Képcsarnok fokozatosan gyarapodott, és a Magyar Nemzeti Múzeum épületében nyert elhelyezést. Ezt tekinthetjük az elsô hazai nyilvános képtárnak.1 Ennek nyomán vált általánossá, hogy az addig csak az uralkodókat megörökítô portrék mellett fôispánok, polgármesterek arcképeit is megfestetik a városok és vármegyék, mintegy „házigalériát” hozva létre.

1. Basics Beatrix: Történeti ikonográfia. In: A történelem segédtudományai. A történettudomány kézikönyve I. Szerkesztette. Bertényi Iván. Pannonica – Osiris. Bp. 1998, 41.

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

47

Egy fontos momentumról azonban nem szabad megfeledkeznünk: a hôsök, nagy államférfiak mellett az éppen aktuális „uralkodó” arcképei jelezték a teremben lévôknek, hogy milyen társadalmi rendszerben élnek. Magyarország elsô emberét 1918 és 1989 között hívták királynak, köztársasági elnöknek, kormányzónak, pártfôtitkárnak, stb. Ezek a rendszerek a magyar történelem sajátos fordulatai miatt egymástól radikálisan eltérôek voltak, ebbôl adódóan a közgyûlési termek fôhelyén gyakran történtek változások. Az éppen eltávolított festmény megsemmisítése, vagy raktárba számûzése rendszerenként eltért. A kérdés csak az volt, hogy mennyire gyûlölték a szalonképtelenné vált személyiséget.

Utólagos szerencsének mondhatnánk a nagy veszteségek számbavétele után, hogy egyes képek elkészültérôl, elhelyezésérôl nemcsak beszámoltak az újságok, de némely esetben arról is hírt adtak, hogy milyen ünnepélyességgel leplezték le azokat. Így annyi évtized elteltével száz százalékos bizonyossággal állíthatjuk egy képrôl, hogy az hol is volt. Az újságírók nem is sejthették, hogy cikkeik nyomán kell majd kiindulni (nyomozni) egy kép holléte felôl. Ami mértékadónak tekinthetô, az a ’20-as évek végén megjelent megyei monográfia, amely részletezi a mûalkotások fellelhetôségét, egyúttal kiindulópont is a „nyomozáshoz”: „Szobrok, emléktáblák, mûemlékek. Nyíregyháza áldozatkészsége maradandó emléket állított sokaknak, azok közül, kik valamilyen vonatkozásban a várossal, vagy a vármegyével megörökítést érdemlôen szerepeltek. A szobrok közül elsô helyen érdemel említést gróf Károlyi Ferenc, Nyíregyházát betelepítô fôúr mellszobra, mely a városháza dísztermében van elhelyezve. Körülötte méltó koszorú, Nyíregyháza város eddig volt polgármestereinek, Kossuth Lajosnak és I. Ferencz József királynak életnagyságú képei. Ugyancsak a városháza épületében a polgármester helyiségeiben van Benczúr Gyula világhírû festômûvész emlékszobra. (...)

A vármegyeházán tanulságos látványt nyújt a közgyûlési terem. A teremben Szt. István, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Tisza István és a vármegye volt fôispánjainak képei, míg az emeleti folyosón a magyar vezérek, majd Attila hún király és Buda képei (...) hívogatják vissza a múltba a magyar lelkeket.”2

Festmények restaurálása Festmények restaurálásáról 1893-ban szólt az elsô tudósítás: „Moretti Rezsô budapesti jónevû arczkép-festô megbízást kapott az alispántól, hogy a vármegye tulajdonát képezô 13 db arczképet újítsa meg. Moretti már hozzáfogott a munkához s a restaurált képek a vármegye földszinti és emeleti folyosóján fognak elhelyeztetni.”3 Valószínûleg Wrabetz képei lehettek ezek.

Kossuth Lajos megyeházi arcképe Az elsô kép, amelyrôl még ez évben tudósítottak, a megyeháza közgyûlési termében nyert elhelyezést, és Kossuthot ábrázolta: 2. Szabolcs vármegye fejlôdése és kortörténete. Szerk.: Háger László, 1929. 82-83. Valószínûleg Széchenyire és nem Szent Istvánra gondolt Háger, mert az államalapító király portréja a rendszerváltozás után, 1990-ben került a közgyûlési terembe!

3. Nyírvidék, 1893. június 11. (24. szám)

48

Komiszár Dénes

„Kossuth Lajos arczképét, melyet a vármegyei gyûlésterem részére, a közönség megbízásából Ábrányi Lajos festômûvész festett meg, a jövô hó 27-én külön e célra összehívandó rendkívüli közgyûlésen fogják leleplezni. Az ünnepi közgyûlésre a vármegye meg fogja hívni a szomszédos törvényhatóságokat s fölkéri a helybeli dalárdát a közremûködésre. A közgyûlésen az eddigi megállapodások szerint Bory Béla fogja átadni a képet a közönség megbízásából az alispán gondozásába, ki azt beszéd kíséretében veszi át.”4 Nyíregyházán is megfigyelhetô az országosan elterjedt kettôsség, hogy az egykori kormányzó és az uralkodó arcképe egymás mellett, vagy legalábbis egy helyiségben függtek; közülük 1945 után csak Kossuth képe maradt a helyén.

Szabolcs vármegye fô- és alispánjainak megyeházi arcképei 1900-ban jelentôs „szaporulat”-ról számolt be a Nyírvidék: „A közgyûlési terem arczképei A vármegye múlt évi ôszi közgyûlése tudvalevôleg elhatározta, hogy gr. Dégenfeld Imre 1848. évben, Jármy Imre 1872–77. években, Bónis Barnabás 1877–81. években, Graefl József 1881-89. években, Kállay András 1889–1897. években hivatalban volt és báró Feilitzsch Berthold 1897. évtôl ez idô szerint hivatalban levô (1906ig – K. D.) fôispánjának, továbbá néhány kiválóbb alispánnak, névszerint: Kállay Miklós (1803–05, 1805–10, 1810–19 – K. D.), Somossy Ignácz (1861 – K. D.), Péchy László (1844–47, 1847–48, 1849 – K. D.), a két Zoltán Jánosnak (1838–41, 1841– 44, illetve 1877–89 – K. D.), Miklós László (1889-95 – K. D.) és ez idô szerint hivatalban levô Mikecz János (1895–1901 – K. D.) alispánnak arczképeit a közgyûlési terem számára megfesteti. A közgyûlés e határozatát a belügyminiszter (Széll Kálmán mint miniszterelnök, ideiglenesen – K. D.) jóváhagyta.”5 Mint ismeretes, 1908-ban tûzvész pusztított a Vármegyeháza épületében: „... 1908. február 19-én este 10 órakor észlelte a rendôrjárôr, hogy középen tûz pattog. A legnagyobb kár a nagyteremben keletkezett: a mennyezet beszakadt, a berendezés elpusztult a képek egy részével együtt. A kár nagy, a mentésnél, oltásnál többen megsebesültek... Majd a képeket is pótolták a nagyterem falain.”6 Több kérdés is felmerül ezzel kapcsolatban, amelyekre a rendelkezésre álló adatok hiánya miatt nehéz választ találni: Mely képek semmisültek meg? Mekkora sérülést szenvedtek, volt-e javítható sérülés a képeken? Minden képet sikerült-e pótolni, ahogy a szerzô is írja?

Ugyanis a késôbbiekben a Nyírvidék új alkotások elkészültérôl beszámolt, de egyszer sem említette, hogy az hiánypótló festmény lenne.

Ahhoz kétség sem fért, hogy a hatalmas portrék igen jól sikerült alkotások voltak. Még Dienes János festômûvész debreceni tárlatára is kölcsönadtak néhány darabot belôlük: „Szabolcsi fôispánok arcképei Dienes János tárlatán. Nyíregyháziak Debrecenben.

A fôispán-portrék ékességei a nagysikerû tárlatnak Nyiregyháza, március 10. A Nyírvidék tudósítójától.

4. Nyírvidék, 1899. június 4. (23. szám) 5. Nyírvidék, 1900. január 21. (3. szám) 6. Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák III. Néhány új fejezet a régi Nyíregyháza életébôl. Nyíregyházi Városi Tanács V. B. 1989. 77.

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

49

Petôfi egykori lakóháza mellett megyünk, mikor megszólal a Rákóczi harang. A hatalmas alföldi metropolisban a múltak igézete fogja meg a lelkünket. Debrecenben vagyunk és ez a históriai név mindent megmond. A Szent Anna utcába fordulva, a szemközti házakat összefogó dróton ez a felírás ékeskedik: „Mûvészház”. Mert Debrecenben erôs, értékes mûvészgárda van. Tizenkét kiváló mester tömörülése megteremtette egy régi kiképzésû épület emeletén a Mûvészházat, ahol állandó tárlat és aukció igazolja a debreceniek teremtô erejének gazdagságát. Mi, nyíregyháziak ma Dienes János kiállítása kedvéért látogatjuk meg a meleg szívekkel fogadó, érdekes Mûvészotthont, ahol a vármegyénkben is kedvelt piktorokon kívül Nagy Sándor finom vonalú beszédes szobrai, a hódmezôvásárhelyiek és a karcagi Endrô Margit kerámiai mûvei vonzanak a lelkesítôen, megkapóan igaz szép erejével.

Dienes János kiállítása azért is érdekel bennünket, mert a tárlat pompás darabjai, a helyáraktól jobbra azonnal szembetûnô impozáns portrék szabolcsi vonatkozásúak: Mikecz Dezsô udvari tanácsos, volt alispán, Ujfalussy Dezsô dr., Jármy Béla dr. és Vay Tibor gróf volt fôispánok nagyszerû arcképei, amelyeket Mikecz István alispán a mûvészet iránt mindenkor tanúsított készséges támogatással engedett át a kiállítás idejére. Mikor a terembe lépünk, Dienes János, Papp Károly egyetemi tanár, rektorral beszélget. A rektor portréját is ott találjuk a tárlaton. Eleven, meleg élet sugárzik a képrôl, mint általában Dienes minden portréjáról, amelyek közül különösen Ujfalussy Dezsô volt fôispánnak arcképe közelíti meg a legnagyobb portréfestôk invencióját, megelevenítô szellemét és stílusát. [...] A nyíregyházi látogatók örömmel állapították meg Dienes János mûvészetének mind teljesebb kibontakozását, amelynek olyan figyelmet keltô dokumentálása a debreceni Mûvészház tárlata, amely egész március folyamán nyitva lesz.

A tárlaton Dienes Jánossal beszélgetve, megtudtuk, hogy a Tisza István-egyetem meghívásából rövidesen megkezdi Klebelsberg Kunó gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter és több más notabilitás arcképének festését. Az Egyetem számára készülô Benczúr-Tisza másolata, amelybôl ez már a hetedik alkotása, most készül el.

A mûvész a Tisza-képet a parlament elnöki szobájában levô eredeti Benczúr képrôl közvetlenül festette. Mint a Tisza-portré legkiválóbb ismerôje és mestere számos megrendelést kapott és a Tisza-kultusz erôsödésének a jele, hogy kisebb méretû, de minden lakásban impozánsan ható Tisza-portréiból magánosok is mind többen rendelnek.”7 Azok a festmények, szobrok stb., amelyek átvészelték a tûzvészt, a helyükön maradhattak. Aztán a szovjet megszállás után – 1946-ban – felheccelt ibrányiak rontottak be a Megyeháza épületébe, azzal a váddal, hogy „reakciós a megye”. Az épületben (szombat lévén) nem voltak sokan, az ôrségi feladatot ellátó hajdúkat félrelökték és az éppen ott tartózkodó alispán is csak a hátsó kijáraton tudott kimenekülni, nehogy meglincseljék. A felbôszült emberek – mivel senkit sem találtak ott – dühüket a falakon felakasztott képeken töltötték ki: leszakították azokat, kidobták az ablakokon keresztül a mai Hôsök terére, és ott elégették ôket.8 Gróf Vay Gábor fôispán megyeházi arcképe 1910-ben egy tragikus esemény következtében gyarapodott a vármegyei közgyûlési terem újabb festménnyel: vajai és luskodi gróf Vay Gábor Szabolcs vármegye 7. Nyírvidék, 1925. március 11. (57. szám) 8. Köszönöm dr. Németh Péter c. múzeumigazgatónak az értékes információkat!

50

Komiszár Dénes

fôispánja (1906–1910) idegösszeroppanást kapott, hivatali munkáját nem tudta ellátni. A király állásától felmentette, és öccsét, gróf Vay Tibort nevezte ki Szabolcs vármegye új fôispánjának (1910–1913).9 A közgyûlés úgy határozott, hogy gr. Vay Gábor arcképét megörökítik az utókornak. A kép a háború után elpusztult. Egyébként az az országos hagyomány, hogy az állásából távozó fôispánok arcképeit megfestik, egészen 1944-ig – a kontinuitás jelképeként – megmaradt.

II. Rákóczi Ferenc fejedelem megyeházi arcképe 1906-ban I. Ferenc József császár és király úgy határozott, hogy az idegenben, török földön elhunyt nagyságos fejedelem és társai földi maradványai végleg hazatérhetnek. A Rákóczi-kultusz újabb lendületet vett, a megyék és a nagyobb városok is sorra megfestették Rákóczi portréját. Szabolcs vármegye négy év elteltével örökíttette meg a vezérlô fejedelem alakját. Az eseményrôl ugyancsak beszámolt a Nyírvidék: „Rákóczy Ferenc nagy fejedelmünk emlékezetének a megújításával fog megnyílni a vármegye ôszi közgyûlése, abból az alkalomból, hogy a vármegye megfestetvén II. Rákóczy Ferenc arcképét, az a közgyûlést megelôzôleg le fog lepleztetni. Az emlékbeszédet dr. Mezôssy Béla orsz. képviselô fogja mondani.”10 A portrét a festôfejedelem Benczúr Gyula veje, Vastagh György (1834–1922) készítette (Benczúr Gyula Olga lányát vette feleségül). Rákóczit a leghitelesebb, a Mányoki Ádám festette mellképe alapján (azt „továbbgondolva”), korabeli díszruhában, nyakában az V. Fülöp spanyol királytól (XIV. Lajos francia uralkodó unokája) kapott Aranygyapjas Renddel örökítette meg. A nagyméretû, egészalakos kép ma a Megyeháza közgyûlési termében látható.

Gróf Vay Tibor fôispán megyeházi arcképe 1913. szeptember 4-én gróf Vay Tibor is felállt fôispáni asztalától, ahogy a Nyírvidék is írta. Ujfalusi Dr. Ujfalussy Dezsô ítélôtáblai bíró követte hivatalában. Arcképét nem sokkal késôbb festették meg. A portré 1945 után pusztult el.

Felhívás az ifjú uralkodópár arcképei megfestetésére 1917-ben, a világháború vérzivataros napjaiban is jutott arra idô, hogy az I. Ferenc József császár és király helyébe lépô ifjú uralkodópár portréira kormányszinten felhívják a városok figyelmét: „A királyi pár arcképe a közgyûlési termekben. A belügyminiszter rendelete Nyíregyháza, március 28.

Igen érdekes rendelet érkezett Sándor János belügyminisztertôl Mikecz Dezsô alispánhoz. A rendelet figyelmébe ajánlja a törvényhatóságnak, hogy abban az esetben, ha Szabolcsvármegye közgyûlési terme számára meg akarják festetni Károly király és Zita királyné arcképét, akkor kérje ki a Képzômûvészeti Társulat véleményét, amelynek tagjai jutányos árban készséggel vállalkoznak mûvészi értékû királykép megfestésére. A leirat a következôkép hangzik: A múltban a vármegyei és városi törvényhatóságok általában véve, valamint a városok tehetôsebb része is – hogy az uralkodó iránt hódolatnak méltó módon adjanak megnyilvánulást – különösen gyûlésezésre, vagy reprezentatív célokra szolgáló 9. Nyírvidék, 1910. augusztus 7. (30. szám) 10. Nyírvidék, 1910. október 2. (38. szám)

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

51

hivatalos helyiségeket a megboldogult királyi párral készült mûvészi kivitelû eredeti festményekkel vagy szobrokkal díszítették fel.

Az a hódoló szeretet, amellyel a nemzet Ô Felségeiket, IV. Károly királyt és Zita királynét környezi, elôreláthatóvá teszi, hogy egyes törvényhatóságok és városok a most trónra lépett Felséges Uralkodópár képmását is eredeti festménnyel vagy szoborral fogják a maguk számára megörökíteni.

A vallás-és közoktatási miniszter úr közölte velem, hogy a Magyar Képzômûvészek egyesülete – egyfelôl a közönség érdekeire, másfelôl a mûvészi szempontokra való tekintettel – a közhatóságok segítségére óhajt lenni, és készséggel vállalkozik az arcképek vagy szobrok megrendelésének közvetítésére és lebonyolítására. A Magyar Képzômûvészek Egyesülete majdnem valamennyi festô- és szobrászmûvészt tagjai közé számítja. Ennélfogva az egyesület erkölcsi súlya az általa közvetített megrendelések mûvészi kivitele tekintetében teljes biztosítékot nyújt, egyúttal pedig megvédi a törvényhatóságokat és városokat üzleti vállalkozások esetleges visszaéléseivel szemben.

A magam részérôl tehát közérdekbôl kívánatosnak tartanám, ha azok a törvényhatóságok és városok, amelyek a királyi párról eredeti festményt vagy szobrot óhajtanak készíttetni, az egyesület közvetítését vennék igénybe és ezért a Magyar Képzômûvészek Egyesületének vállalkozását a magam részérôl a legmelegebben ajánlom és ezért a törvényhatóságok és a városok különös figyelmébe.

Az imént említett egyesület körlevele szerint a királyi pár arcképe bármely formában – egész alak, térdkép, mellkép, bronz, vagy márványszobor – megrendelhetô és az egyesület arra is súlyt helyez, hogy szerény honorárium ellenében is eredeti mûvészi munka alkottassék.

Sándor János s. k.”11 Az elgondolás a „kötelezô ajánlás” ellenére is szép gesztus volt, már csak a tehetséges ifjú mûvészek támogatása miatt is. Hogy Nyíregyháza városának volt-e ideje és pénze az alkotások megrendelésére, nem tudjuk, de válaszunk inkább a nem felé hajlana, már csak a következô esemény miatt is: az ôszirózsás forradalom után távoznia kell helyérôl I. Ferenc József portréjának is, akit a háború kirobbantójaként tettek felelôssé (a budapesti Hôsök terérôl eltávolítják a Habsburg-uralkodók szobrait, I. Ferenc József királyét össze is törik.)

Gróf Tisza István megyeházi arcképe 1918. október 31-én, Budapesten a Hermina úti Roheim-villában meggyilkolták borosjenôi és szegedi gróf Tisza István volt miniszterelnököt. Félholtan ezek voltak utolsó szavai: „Ennek így kellett történnie...” Ellentmondásos személyiség volt. Aki szerette, rajongásig imádta. Aki nem kedvelte, szívbôl gyûlölte. 1920 után egy felülrôl irányított Tisza-kultusz indult el. Tisza gyilkosai ellen bírósági eljárás indult, a perrôl naponta beszámolt a Nyírvidék is, címlapon. Tiszában a Trianon elôtti erôs, nagy Magyarországot látták, így hát kézenfekvô volt, hogy „kötelezôen kellett szeretni” a Horthy-korszakban. Tisza István Társaskör alakult, melynek elnöke bethleni gróf Bethlen István miniszterelnök volt. Szobrot kapott Budapesten (alkotója Zala György) és Debrecenben (Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása, néhány éve újra felállították), a Tudományegyetem felvette nevét is. Nem mellesleg, a nagybányai Horthy- és a Tisza-családot régi barátság fûzte egymáshoz.

11. Nyírvidék, 1917. március 29. (64. szám)

52

Komiszár Dénes

Természetes volt, hogy nemsokára portréja is elkészül. 1922. március közepén tudósított a Nyírvidék a képrôl: „A vármegye Tisza István képe Megírta annak idején a Nyírvidék, hogy a vármegye törvényhatósági bizottsága dr.

Kállay Miklós indítványára a hálás kegyelet egyhangú megnyilatkozásaként elhatározta, hogy a vármegye díszterme részére megfesteti Tisza István arcképét és azt méltó emlékünnep keretében leplezi le. – Tegnap megjelent városunkban Dienes János, a Nyíregyházán is hírnévnek örvendô debreceni festômûvész és magával hozta Benczúr remekbe készült Tisza-portréjának tökéletes hûségû másolatát. A gyönyörû Tisza-kép ülôhelyzetben, megkapó hûséggel, életmeleg színhatással varázsolja elénk a tragikus véget ért nagy miniszterelnököt. Tegnap többen megtekintették a festômûvész remekét és általános a felfogás, hogy a kép méltó dísze lesz a vármegyeház nagytermének s a vármegye erre a célra megvásárolja a Tisza-képet Dienes Jánostól.”12 Benczúr Gyula 1915-ben festette élethû portréját az erôskezû miniszterelnökrôl.

Legkevésbé a nyíregyházi születésû festôfejedelem tehetett arról, hogy Tisza körül milyen érzelmi hullámok csaptak össze. A képet 1922 végén leplezték le, Széchenyi portréjával együtt: Gróf Tisza István és gróf Széchenyi István arcképeinek leleplezése „A Tisza István arckép leleplezésénél jelen volt Rakovszky Iván belügyminiszter, Kállay Miklós fôispán, Mikecz István alispán, Bencs Kálmán polgármester, akik beszédet is mondtak. Mikecz István mondotta: »Kegyeletes és örökös megôrzés végett átveszem egyidejûleg a nagy Széchenyinek mûvészi képmását is, mely a mai napon elsô ízben díszíti közgyûlési termünket. Függjön e két kép e falakon az örök idôk végtelenségéig, tiszteletben és sértetlenül. A hazájáért halált szenvedô két nagy magyar vértanú halhatatlan szelleme pedig segitsen együttes dicsô és eredményes munkára. Úgy legyen.«”13 A Nyírvidék következô számában a két politikust méltatták, párhuzamot húzva kettejük élete, munkássága között. Dr. Rakovszky Iván emlékbeszédét közölték: „Széchenyi és Tisza Ebben a teremben két uj arckép néz le a vármegye közönségének soraira: Tisza István gróf arcképe és itt vele szemben nagy Széchenyi arcképe, amely most újabban jött ebbe a terembe. Csodálatos ennek a két magyar embernek a legnagyobb és a legkeményebb magyarnak sorsa, élete mennyire hasonlatos. Mindkettô a bölcs mérséklet, a higgadt megfontolás politikáját prédikálta, mindakettôt félre tolták az események és mindakettô kellett, hogy megérje az ország elbukását és tönkre menetelét, de a kettô közül Tisza István volt a boldogabb, mert aznap, mikor elbukott az ország, meghalt ô is és mind azt a szomorúságot, amelyet megértünk, azt neki nem kellett megélnie! Széchenyi István életben maradt a nemzet bukása után, elméjének tisztaságával, lelkének egyensúlyával fizet meg érte, hogy életben maradt, de most mindaketten fent a túlvilági életben ôrködnek reánk és mind a ketten számon fogják kérni tôlünk, hogy vajon az ô példájukból, a szenvedésükbôl az ô martiromságukból tanultunk-e?

Tanultunk, mert kell, hogy tanuljunk belôle, igenis Tisza István boldogabb volt, mint mi, mert nem érte meg ezeket a súlyos, ezeket a gyászos, ezeket a lelket összetörô 12. Nyírvidék, 1922. március 10. (57. szám) 13. Nyírvidék, 1922. december 28. (29, 295. szám)

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

53

nehéz esztendôket. Mi megértük és hitványok volnánk, nem volnánk érdemesek arra, hogy Széchenyi István és Tisza István nemzetének tagjai legyünk, hogy ha nem tanultunk volna ebbôl a gyászos, ebbôl a szomorú néhány esztendôbôl és én azt hiszem, hogy ha tanultunk belôle és hogyha ezeknek a tanulságoknak megfelelôen fogjuk megtenni kötelességünket, akkor majd amikor eljön a nagy viszontlátás s a túlvilági életben találkozunk velük, akkor nem a nemzet gyászáról fog kelleni elszámolni, de elmondhatjuk nekik, hogy a ti életetekben a ti példáitokon okulva küzdöttünk és haladtunk becsületesen és bátran az ország javára és megértük azt a diadalt, amelynek nyomában ismét felvirrad az ország napja, a régi földön, a régi vizek partján és a régi nagy horizonton. (Szûnni nem akaró éljenzés és taps.)”14 A Tisza-kép 1945 után elpusztult.

Báró Feilitzsch Berthold fôispán és dr. Jósa András megyeházi mellszobrai 1897–1898 körül mintázta meg Somogyi Sándor szobrászmûvész báró Feilitzsch Berthold, 1897–1906 között szabolcsi fôispán (báró Bánffy Dezsô miniszterelnök veje) és dr. Jósa András megyei fôorvos színezett gipsz mellszobrát: „Tehetségére dr. Jósa András figyelt fel. Az ô javaslatára a vármegye segéllyel támogatta, hogy tanulmányait elvégezhesse az Iparmûvészeti Iskolában. Köszönetképpen az ifjú szobrásztanuló megmintázta 1897-ben vagy 1898-ban dr. Jósa András és Feilitzsch Berthold fôispán mellszobrait.”15 1945-ben Feilitzsché eltûnt, valószínûleg elpusztult, Jósáé jelenleg a Jósa András Múzeum raktárában található.16 A Jósa-szoborról 1925-ben beszámolt a Nyírvidék, a gyulaházi születésû Somogyi Sándorral akarták elkészíttetni a nyíregyházi és Szabolcs vármegyei hôsök szobrát: „... Jósa András szobra Somogyi Sándor a hôsöket dicsôítô szobrokkal évek óta el van foglalva, de van ideje azokkal a stúdiumokkal foglalkozni, amelyek mûvészetének további fejlôdését alapozzák meg. A mûvész lelkének évek óta melengetett témája Jósa András, a nagy szabolcsi magyar, aki az ô ifjúságával éltetô napja, inspirálója, tanulásra, alkotásokra ösztönzôje volt. Somogyi egyszer már elkészítette Jósa András mellszobrát, s ez a kitûnô gipsz szobor, amelyet Jósa befestett, mint színes szobor Jósa Andrásnak, a múzeum európai hírû alapítójának alakját odavarázsolja a múzeumba. A mûvész azonban Jósa András egyéniségének jellemzésére gondolt és kevesek tudják, hogy Somogyi Sándor fôvárosi mûtermében (Százados-út) készen áll Jósa András emlékének méltó megörökítéseként a gyönyörû Jósa-szobor. Ott áll elôttünk az archeológus Jósa András, az istenáldotta intuícióval kutató régész. Abban a helyzetben látjuk, amint ásója új sikert adó munka után pihen mellette s ô a tudós és a látnok boldog elmélyedésével nézi a felszínre került koponyát, amelyet kezében tart. nem túlozunk, mikor azt mondjuk, hogy ez a Jósa-szobor, ha Nyiregyháza egyik elôkelô terére jut, a Bessenyei-szobor szépségével fogja a nagy Jósa András egyéniségét sugároztatni.”17 Mint közismert, a szobor nem készült el, napjainkig is adósa Nyíregyháza városa egy egészalakos köztéri szoborral a nagy polihisztor emlékének.

14. Nyírvidék, 1922. december 30. (296. szám) 15. Ilyés Gábor: „Beszél a márvány”. Nyíregyháza emlékjeleinek története. Nyíregyháza, 2003. 26.

16. Ilyés G. i. m. 21. és 26.

54

Komiszár Dénes

Képzômûvészeti alkotásaink nem csak a szovjet megszállás következtében, hanem a Tiszántúltól egészen Budapestig elôrenyomuló román hadsereg fosztogatása következtében is súlyos veszteségeket szenvedtek 1919/20 során. Pozitív – igaz, kevés – események is történtek 1920 után, amelyre egy mátészalkai példát tudunk felmutatni. Szabolcs vármegye szinte sértetlenül megúszta az országcsonkítást (a megye területének kb. 97 százaléka megmaradt), de Szatmár és Bereg vármegyéknek csak kisebbik része maradt magyar fennhatóság alatt. 1925-ben azok az alkotások, amelyek már nem kellettek a románoknak, visszakaphattuk azokat: „A románok 56 láda relikviát adtak vissza Csonkaszatmárvármegyének.

Visszakerült Kölcsey életnagyságú arcképe is A „Nyírvidék” mátészalkai tudósítójától.

A „Szatmár és Bereg” címû lap írja: A szatmárvármegyei vagyonmegosztó magyar-oláh bizottság tárgyalásainak egyik nevezetes eredménye, mint arról már részletesen beszámoltunk, a vármegyei könyvtár, képek, ruhák és zászlóknak az oláhok részérôl történô visszaadása.

Az elmúlt héten dr. Streicher Andor h. alispán hosszabb ideig odaát volt megszállt területen a likvidáció folytatására s a fent említett tárgyak átvételére.

Az átvétel rendben meg is történt s 56 ládában indult útra a demarkáción át Mátészalkára az a sok becses tárgy, amelyek közül egyik-másiknak kálváriás sorsa volt. Így a képek között nagy Kölcseynk életnagyságú festett képe Bukarestet is megjárta, ahol az oláh kultúra nagyobb dicsôségére át akarták festeni s csak egy mûvészi becsületességû festô tiltakozására álltak el ettôl a barbár gondolattól. Ám a képen meglátszik így is a sok törôdés.

Az átvett tárgyak jegyzék szerint az alábbiak: ... Festmények: Ferenc József, Erzsébet királyné és Kölcsey Ferenc, Deák Ferenc, gróf Széchenyi István, gróf Batthyány Lajos és Kossuth Lajos életnagyságban, gróf Károlyi György és Sándor, báró Károlyi László, gróf Károlyi Ferenc, Antal, József és ifjabb György gróf fényképe. ...”18 Virányi Sándor szabolcsi alispán portréja Virányi Sándor, Szabolcs vármegye 1932–1936 közötti, köztiszteletben álló alispánja 1936. október 1-jei hatállyal nyugalomba vonult. Emlékét méltó módon örökítették meg: „Búcsú az alispántól Öt évi alispáni vezérség után búcsúzott vármegyéjétôl Virányi Sándor alispán. A vármegyei közgyûlés termében megjelent törvényhatóságban klasszikus mondatok rajzolták fel a távozó elsô tisztviselô portréját, méltatták munkásságát. Mielôtt a vármegye határozataként mûvészi festmény örökítené meg vonásait az ô mûterme, a vármegyeháza számára, világosan és fénybevontan alakult ki arcképe a szívekben, a lelkekben.

Az ilyen arckép örökéletübb és igazabb a testi ábrázoltnál. Örökéletübb, mert az ilyen lelki portrét a cselekvések ecsetvonásai alakítják ki az embertársakban.

Két gondolatos és szép beszéd vetítette elénk a Virányi-portrét, úgy amiként sok ezer emberben él, úgy amiként ô maga kialakította a színeket és vonalakat azokban, akikkel érintkezett. Nézegetjük azt a képet és megtaláljuk benne azokat a vo17. Nyírvidék, 1925. szeptember 16. (208. szám) 18. Nyírvidék, 1925. szeptember 10. (203. szám)

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

55

násokat, amelyek változatlan szépségûek korszakokon, évezredek viharjain át, amint a csillagképek nem változtak a változó földi történések felett. Ilyen vonások a jóság és szeretet. Ilyen szociális érzés, a testvéri szív együttdobbanása a számkivetettekkel, az éhezôkkel és rongyosokkal. Minden idôben sorskérdés volt egy nemzetre, hogy fiai ne legyenek önzôk, éljen bennök a részvét erkölcsi érzésereje, szeressék embertársaikat, mint önmagukat. Ennek az érzésnek elfelejtése mindig tragédiákat váltott ki, társadalmakat roppantott össze. És ha ez az érzés fontos az egyénben, akkor is, ha tevékenységi köre egyszerû feladatok megoldására utalja, ha szerényen, csendben élô szürke ember, akkor ezerszeresen fontos egy közület, egy vármegye elsô emberében a vezetôkben, akiket elsôsorban keresi, elsôsorban esdi, kéri a szenvedôk és nélkülözôk serege.

Ma a magyar nemzeti erôk maximumát nem fejthetjük ki, ha gyûlölettel, keserûséggel néznek reánk a szegények, az ínségesek. Meg kell ôket gyôznünk arról, hogy szeretjük és segítjük ôket, erônk, módunk szerint. Azért Virányi Sándor, aki megtudta gyôzni a vármegye folyosóján hozzá rimánkodó ínségeseket szívének hajlandóságáról, áldozatkészségének, részvétének melegségérôl, amikor tett értük, segített rajtuk, nemzeti jelentôségû munkát fejtett ki és a nemzet hálájára érdemes.

Céltudatossága, amellyel megteremtette a vármegye pénzügyi egyensúlyát, szeretetreméltósága, kedves charme-ja, amellyel mosolyra tudta hangolni a ma komor embereit, optimizmust tudott szuggerálni a lankadó érzésekbe, vallásossága, amelynek nemességét a más felekezetût megbecsülô szeretet adta meg, mind egy központi forrásból, az ô jóságra, szeretetre beállított lelkiségébôl adódott a polgárok, a vármegye, a város és a hatások végsô hullámzásában, a nemzet az emberiség javára.

Az imádkozzál és dolgozzál regula alispánja tetteivel, életstílusával felejthetetlen képet, derûs és szeretetre tanító portrét rajzolt a szabolcsi szívekbe, amelyek most a hála, elismerés és sok-sok köszönet virágait hintik nyugalomba vonulása utjára.

Ezekbôl a virágokból pedig az életalkonyt megédesítô gyümölcs érik, a boldog lelki csend, a jól végzett életmunka tudatának csendje, szépsége. Élvezze minél több éven át, nagyon sokáig.”19 „A vármegye megfesteti Virányi Sándor arcképét és érdemeit jegyzôkönyvben méltatja ... Mikecz László dr. ... elôterjesztette a kisgyûlési indítványát, amelynek értelmében a vármegye hálával és köszönettel méltatja a távozó alispán érdemeit, amelyeket jegyzôkönyvbe iktat és elhatározza, hogy Virányi Sándor arcképét megfesteti a törvényhatóság számára.

A nyugdíjba helyezést kimondó határozatból kitûnik, hogy Virányi Sándor alispán 1899. április 25-tôl munkálkodik a vármegye szolgálatában és öt éven át volt alispánja Szabolcs vármegyének. Nyugdíjaztatása október 1-jén kezdôdik.

A Mikecz László által elôterjesztett kisgyûlési javaslatokat a közgyûlés egyhangú lelkesedéssel fogadta el, majd csicseri Orosz Sándor emelkedett szólásra és a törvényhatósági bizottság nevében mondott búcsút, amelyet sokszor szakított félbe a közgyûlésen megjelentek lelkes szeretetének sugárzó éljenzése. ...”20 A kép 1945 után elpusztult.

19. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1936. szeptember 8. (206. szám) 20. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1936. szeptember 8. (206. szám)

56

Komiszár Dénes

És a jövõ ...?

Nincs annál sajnálatosabb dolog, amikor egy képzômûvészeti alkotás nem tudja betölteni eredeti feladatát, ti., hogy raktárok mélyén, a közönség elôl eldugva kell mindennapjaikat eltöltenie. Nyilvánvaló az is, hogy a raktárak nem csak ezért vannak – az állomány védelme miatt kell ott tárolni az anyagokat, és persze, nem mellékes az sem, hogy egyszerre lehetetlen volna minden tárgyat bemutatni.

A magyar történelem sajátos/sajnálatos módon igen gazdag a gyakori „rendszerváltozások”-ban; ezek homlokegyenest eltérô ideológiával voltak felvértezve, sokszor a másik teljes megsemmisítésére rendezkedtek be rövidebb vagy hosszabb távon – attól függôen, hogy kinek mennyi idô adatott meg a történelem színpadán a szereplésre. Gyakran voltak csúfos bukások is.

A képeket, szobrokat elkészítô mesterek (mert valljuk be, a tehetség nem rendszerfüggô!) nem tudhatták, hogy az éppen aktuális, regnáló hatalom meddig tart, hogyan fognak majd emlékezni az utódok arra. Sajnálatos dolog, hogy számos értékes mûalkotás pusztult el csak azért, mert akit ábrázolt, attól igyekeztek oly módon megszabadulni, hogy semmi se emlékeztessen rá, még képi ábrázolás sem. Mindig a mûtárgyak voltak a hibások azért, mert „gyûlölt” személyiséget ábrázoltak. Nem az volt a fontos momentum, hogy milyen értékes képzômûvészeti alkotás egy festmény, hanem az, hogy kit ábrázolt. (Hogyan tehetnénk tehát különbséget mondjuk Zala György, vagy Varga Imre politikai megrendelésre készült köztéri szobrai között, csak azért, mert az egyik I. Ferenc Józsefet, vagy a másik Lenin szobrát mintázta meg?) Mindenképpen veszteség tehát, hogy így megritkult az alkotások állománya – veszteség, hogy elpusztult gróf Tisza Istvánnak, de ugyanolyan veszteség, hogy elpusztult Leninnek a portréja is. Ennyivel kevesebb emlékünk van azokból a korszakokból. Különösen nagy veszteség, hogy a fôispánok, alispánok stb. értékes portrésora is megsemmisült, hiszen csak néhányukról készült fénykép, így ma fontos megyei notabilitások portréját nem tudjuk teljes egészében „megrajzolni”, mert azt sem tudjuk, hogy néztek ki. Nem biztos, hogy mindegyikük megérdemelte azt, hogy „arctalanul” maradt fenn nevük az utókorra...

Azt kell megállapítani, hogy ez a kissé skizofrén helyzet semmit se (vagy csak alig, igen nehézkesen) változott a rendszerváltozás óta. Mindenképpen fontos lenne tehát ennek a korszaknak képzômûvészeti alkotásainak ilyesfajta összegyûjtése, feldolgozása, majd bemutatása. Úttörô szerepet csak a Magyar Nemzeti Múzeum tölt be a magyar évszázadokat bemutató állandó kiállításával, ahol a 19–20. század lenyomatát ôrzô mûremekek is a nagyközönség elé kerültek – évtizedekig tartó raktárban eltöltött számûzetés után. Ugyancsak nagy feltûnést keltett a gyulai városi önkormányzat lépése, amikor 2004 februárjában visszahelyezték eredeti helyükre az 1950-ben eredeti helyükrôl leparancsolt (és el nem pusztult!) festményeket. Emellett egy színvonalas kiadványban is megörökítették tettüket.21 Azt a kevés politikai tartalmú festményt, ami még megmaradt nálunk (I. Ferenc József, Horthy Miklós), elôbb-utóbb legalább egy kiállításon célszerû lenne bemutatni a nagyközönségnek is. Esetleg a Horthy-festményt a Kállay-gyûjteményben kiállítani.

21. XIX–XX. században festett portrék a Városháza dísztermében. Összeáll.: Kovács Lajosné. Gyula, 2004.

Az errôl készült tanulmány: Merényi-Metzger Gábor: A gyulai városháza „új” arcképcsarnoka. Honismeret, 2005/2. 48–55.

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

57

JEGYZETEK (az alkotásokra vonatkozó adatok) K.54.6. Wrabetz Ferenc: Szabolcs vezér arcképe 1783–84 körül.

Olaj, vászon, 232 x 130 cm Szemben álló, barna szakállas és bajuszos, barna tollas, kucsmás, kék dolmányos, vörös köpenyes, sárga csizmás vitéz. Jobbjában díszes buzogány, balját csípôjére teszi. Derekán gazdag veretü kard. Bal oldalon hátul indás fa. Jobbra lent felirat: ZABOLCH DUX UNGARORUM COMITATIS EJUSDEM NOMINIS FUNDATOR. Megszerzés módja: áthozva a megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat, elnöki dolgozószoba, tartós kölcsönzésre átadva (1997. 04. 16.)

K.54.22. Wrabetz Ferenc: Kond vezér arcképe 1783–84 körül.

Olaj, vászon, 230 x 135 cm.

Szemben álló bajuszos vitéz sárga zsinóros ruhában, rózsaszín köpenyben, kék nadrágban, vörös csizmában, sarkantyûval. Jobbjában buzogány. Baljával kardját fogja. Fején szürke prémszegélyes kék sapka, amelybe hosszú vörös toll van tûzve. Jobbra a mezôn távolban vágtató lovasok. Balra elôl három ló egy nagy fa melletti fedett etetônél eszik, hátul hegycsúcs. Belre lent felirat: CHUNDUS X DUX UNGARORUM. Restaurálta: Kerekes Elek. Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: Jósa András Múzeum.

K.54.23. Wrabetz Ferenc: Buda vezér arcképe 1783–84 körül.

Olaj, vászon, 230 x 135 cm.

Vörös szegélyû, fekete zászlót tartó, álló, kissé balra forduló, jobbra nézô szürkés színû szakállas és bajuszos vitéz, sárga szegélyû sötétkék zekében, vörös nadrágban, sárga csizmában, sarkantyúval. Baljában buzogány. Fején szürke prémszegélyes vörös sapka, amelybe arany tollforgóval díszített három darutoll van tûzve. Övén arany markolatú kard függ. Mögötte jobbra és balra hegyek várakkal, sáncok.

Jobbra lent felirat: BUDA V: DUX UNGARORUM. Restaurálta: Kerekes Elek.

Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: Jósa András Múzeum.

K.54.80. C. Rallott: gróf Vécsey József szabolcsi fôispán arcképe XX. század eleje.

Olaj, vászon, 66 x 53 cm.

Szembeforduló, kissé jobbra nézô, ritkás barna hajú, körszakállas, bajuszos, fehér galléros férfi mellképe, fekete plasztronnal, fekete zsinóros ruhában. Jelezve jobbra lent: C. Rallott.

Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról.

Elhelyezés: Jósa András Múzeum.

K.54.87. Wrabetz Ferenc: Attila hun király arcképe 1784.

Olaj, vászon, 218 x 125 cm.

Szemben álló, fejét jobbra fordító idôsödô korú szakállas és bajuszos harcos. Fején színes drágakövekkel ékesített, nyitott, leveles koronával ábrázolva (a Szent Korona alsó részének barokk-korabeli ábrázolására utalva). Díszes aranyozású köpenyt, vörös nadrágot és aranyszínû csizmát visel. Alsókarjain páncél karvédôt hord. Jobbjában kardot, baljában aranyszegélyes, vörös színû zászlót tart, melyen koronás, fekete színû turulmadár látható. Derekáról sötétszürke övsálról tegez lóg, amelyben színes tollakkal díszített nyílvesszôk vannak. A háttérben hegy, elôtte zászlókkal díszített lándzsás lovagok vágtáznak. Balra lent felirat: ATILA (sic!) VI DUX ET REX GENTILIUM UNGARORUM. Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: Jósa András Múzeum.

K.54.88. Wrabetz Ferenc: I. Mátyás király arcképe 1783–84 körül.

Olaj, vászon, 218 x 125 cm.

Szemben álló, kissé balra forduló, jobbra nézô, középkorú, gesztenyebarna színû, hosszú hajú férfi, fején a Szent Korona barokk-korabeli ábrázolásban. Sötét páncélt, alatta térdig érô aranyszegélyes, vörös bársonyruhát, vörös nadrágot és kék csizmát visel. Derekán aranyszínû öv, melyrôl XV-XVI. századi kard

58

Komiszár Dénes

lóg. A kardot a király bal kezével fogja, jobbjában aranyszínû, rombusz fejû buzogány. Fehér-barna kockás padlón áll. Jobbra lent Magyarország Mátyás-korabeli, négyes osztású címere van: a felsô sor két részében a magyar-, bal alsó részében a cseh- és a jobb alsó mezôben a Hunyadi-címer látható; mögötte íj és nyílvesszôk. A háttérben hegyek, bal oldalon hosszú zászlókkal díszített lándzsás lovasok csapnak össze, jobb oldalon hátul a visegrádi fellegvár, alatta sátortábor. A kép alján felirat: MATHIAS CORVINUS REX HUNGARORUM. Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat.

K.54.89. C. Kavaller: Szent István király portréja XVIII–XIX. század.

Olaj, vászon, 247 x 146 cm.

Oszlopos csarnokban, vörös, aranyozott trónuson, aranydíszes, világoskék ruhában, vörös bélésû, aranyszínû köpenyben, vörös csizmában ülô idôskorú király. Jobbjával aranyozott asztalkára állított magyar címert tart. A címer mellett vörös leplen a Szent Korona barokk-korabeli ábrázolásban. Bal keze ölében, feje fölött vékony glória.

Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat, közgyûlési terem, tartós kölcsönzésre átadva (1990. 04. 04.).

K.54.90. Borúth Andor: I. Ferenc József császár és király arcképe XX. század eleje.

Olaj, vászon, 223 x 116,5 cm.

Szembenézô, kopasz, fehér hajú és pofaszakállú, vörös színû huszártábornagyi ruhát és fehér kesztyût viselô, egész alakos, öregkori, álló képmás kitüntetésekkel. Bal kezével kardját fogja. Jobb kezével a bal oldalon lévô, zöld drapériával letakart asztalra támaszkodik. Karja mellett tolldíszes föveg. Jobbra lent jelezve: Boruth A. Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: Jósa András Múzeum.

K.54.91. Wrabetz Ferenc: Lehel vezér arcképe 1783–84 körül.

Olaj, vászon, 218 x 125 cm.

Szembenézô, balra forduló, halpikkelyes sisakot viselô, hosszú barna bajuszos, középkorú vitéz álló alakja.

Fején három (vörös, kék, vörös színû) toll van. Halpikkelyes rövid páncélt, alatta türkizkék színû bársony ruhát, barnászöld nadrágot és fekete csizmát visel. Baljában díszes fejû buzogányt, jobbjában híres kürtjét tartja. Derekán vörös színû öv, amelyrôl kard lóg. A háttérben városkép hegyoldalon, elôtte bôvizû folyó. Az elôtérben sátortábor vitézekkel. Az alak patakban áll. Jobbra lent felirat: LEHEL XI DUX UNGARORUM. Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: nagykállói pszichiátriai intézmény (volt megyeháza épülete).

K.54.92. Wrabetz Ferenc: Árpád fejedelem arcképe 1783–84 körül.

Olaj, vászon, 218 x 130 cm.

Balra forduló, csúcsos sisakos, ôsz bajuszos és szakállas, idôs korú vitéz álló alakja. Hermelinprémes köpenyt, térdig érô sodronyinget, vörös nadrágot, fekete csizmát és sarkantyús visel. Jobbjában rombusz fejû buzogány, baljában kard. Bal kezét csípôjére teszi. Derekán és vállán aranyszínû öv, amelyrôl kard és kürt lóg. A háttérben hegy, elôtte lovas harcosok. Jobbra lent felirat: ARPAD VII DUX UNGARORUM. Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: szabolcsi Mudrány-kúria.

K.54.93. Wrabetz Ferenc: Vérbulcsú vezér arcképe 1783–84 körül.

Olaj, vászon, 218 x 125 cm.

Szembenézô, balra forduló, bajuszos, középkorú harcos álló alakja. Szürke felsôrészt, alatta vajszínû ruhát, kék nadrágot, vörös csizmát visel. Fején fekete tollakkal díszített sisak. Jobbjában díszes bárdot, baljában íjat tart. Hátán zsákot hord, amelyben színes tollakkal díszített nyílvesszôk vannak. Derekán díszes öv, amelyrôl tegez és kard lóg. A háttérben hegyvonulat, elôtte bal oldalon lovasok, jobb oldalon sátortáborban három katona, elôttük tûz fölött lévô kondér, mellettük szekér. Jobbra lent felirat: VÉRBULCHU XII DUX UNGARORUM. Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: nagykállói pszichiátriai intézmény (volt megyeháza épülete).

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

59

K.54.94. Wrabetz Ferenc: Örs vezér arcképe 1783–84 körül.

Olaj, vászon, 218 x 125 cm.

Szembenézô, fejét kissé balra fordító, középkorú, bajuszos, csizmás harcos terpeszállású képe. Arany gombokkal díszített, aranyszegélyes kék ruhát, vörös nadrágot, sötétkék csizmát visel. Fején vörös felsôrészû, fekete prémkucsmát visel, amelynek homlokrészébe három rövid vörös színû és egy hosszú fehér toll van beletûzve. Baljában sötét színû pajzs, jobbjában aranyfejû buzogány. Derekán zöld csíkos, rózsaszín övsál, amelyrôl kürt és kard lóg. A háttérben hegyvonulat, elôtte lándzsás lovasok vonulnak. Jobb oldalon hátul sátortábor. Balra lent felirat: URSUS XIII DUX UNGARORUM. Jelezve jobbra lent: Franciscus Wrabetz.

Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: szabolcsi Mudrány-kúria.

K. 54.95. Wrabetz Ferenc: IV. Béla király arcképe 1783–84 körül.

Olaj, vászon, 218 x 125 cm.

Kissé balra forduló, jobbra nézô, fehér szakállas idôsödô harcos egészalakos álló portréja. Kék bársonyruhát, felette barnásszürke köpenyt, vörös csizmát, hermelinprémmel bélelt csúcsos végû hosszú fejfedôt visel, amelybe fekete sastoll van beleszúrva. Bal kezében lándzsa, amelyen lángnyelves világos zászló látható. Jobb kezét csípôre teszi. Jobb oldalon pálmafa, mögötte hosszú házikó. A háttérben hegyek. Bal oldalon valószínûleg a raguzai vár (a király ide menekült a tatárok elôl). Jobbra lent felirat: BELA IV DUX UNGARORUM. Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat.

K.64.19.1. Ismeretlen festô: gróf Vécsey József szabolcsi fôispán (1867–1872) arcképe XIX. század vége.

Olaj, vászon, 40 x 50 cm K.68.6.1. Barabás Miklós: gróf Széchenyi István arcképe.

XIX. század vége.

Olaj, vászon, 175×130 cm.

Szembenézô, kissé balra forduló, sötétbarna hajú és körszakállú, bajuszos középkorú férfi álló térdképe.

Sötét díszmagyart, piros nadrágot és sárga csizmát visel. Nyakában és mellén összesen öt kitüntetéssel. Övérôl Ney admirális arany markolatú kardja lóg. Jobb kezét csípôjére teszi. Bal kezében fehér kesztyûje, melyet drapériával takart asztalon támaszt meg. Az asztalon tolldíszes föveg, könyvek és papírlap. A háttérben oszlopos erkély és függöny, folyóparti táj látképe fákkal.

Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: tartós kölcsönzésre adva a Megyei Önkormányzatnak.

K.78.5.1. Ábrányi Lajos: Kossuth Lajos arcképe.

1896 körül.

Olaj, vászon.

Szemben álló, fejével balra forduló, gesztenyebarna hajú, körszakállas, bajuszos középkorú férfi álló térdképe. Reformkori hosszú fekete ruhát, fekete plasztront, hosszú fehér gallért, bôszárú kézelôt visel. Bal kezét kissé felemeli. Jobb kezében könyv, mellyel asztalra támaszkodik. Az asztalon kabátja, kardja és tolldíszes kalapja. A háttérben oszlop. Jelezve jobbra lent: Ábrányi Lajos 1896.

Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: tartós kölcsönzésre adva a Megyei Önkormányzatnak.

K.78.5.2. Vastagh György: II. Rákóczi Ferenc arcképe.

1910 körül.

Olaj, vászon.

Szemben álló, hosszú fekete göndör hajú és fekete bajuszú, középkorú férfi álló térdképe. Fején tolldíszes föveg. Hermelinprémes köpenyt, alatta 18. század eleji, dús hímzésû magyar ruhát visel. Nyakában a spanyol Aranygyapjas Rend. Övérôl kard lóg. Bal kezével köpenyét fogja, jobbjában fejedelmi rangot jelzô, díszes aranybuzogány van, mellyel kárpit bevonatú székre támaszkodik. A kép jobb oldalán díszesen faragott asztal, melyen könyvek és iratok vannak. A háttérben drapéria.

Megszerzés módja: áthozva a Megyeházáról. Szabolcs-Szatmár megye ajándéka.

Elhelyezés: tartós kölcsönzésre adva a Megyei Önkormányzatnak.

60

Komiszár Dénes

1. Dr. Jósa András, Szabolcs vármegye fôorvosa, mellszobor, színezett gipsz, Somogyi Sándor, 1897/98 körül, Jósa András Múzeum 2. gróf Degenfeld-Schomburg Imre fôispán (1848–1849), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 3. Jármy Imre fôispán (1861), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 4. Bónis Barnabás fôispán (1877–1881), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 5. Graefl József fôispán (1881–1889), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 6. Kállay András fôispán (1889–1897), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 7. báró Feilitzsch Berthold fôispán (1897–1906), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 8. gróf Vay Gábor fôispán (1906–1909), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 9. gróf Vay Tibor fôispán (1910–1913), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 10. dr. Ujfalussy Dezsô fôispán (1913–1917), olajfestmény, Dienes János, ?, megsemmisült 11. dr. Jármy Béla fôispán (1920–1922), olajfestmény, Dienes János, ?, megsemmisült 12. dr. Kállay Miklós fôispán (1922–1929), olajfestmény, ?, megsemmisült 13. Kállay Miklós alispán (1803–1805), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 14. Somossy Ignác alispán (1861), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 15. Péchy László alispán (1844–1847, 1847–1848, 1849, 1861), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 16. Zoltán János alispán (1838–1841, 1841–1844), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 17. ifj. Zoltán János alispán (1877–1889), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 18. Miklós László alispán (1889–1895), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 19. Mikecz Dezsô udvari tanácsos, alispán, olajfestmény, Dienes János, ?, megsemmisült 20. Virányi Sándor alispán (1932–1936), olajfestmény, ?, ?, megsemmisült 21. gróf Tisza István miniszterelnök, olajfestmény, Dienes János, 1921 körül, megsemmisült 22. báró Feilitzsch Berthold fôispán, mellszobor, színezett gipsz, Somogyi Sándor, 1897/98 körül, eltûnt (A veszteség 22 db.)

Ismeretlen festô: gróf Vécsey József szabolcsi fôispán

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

Wrabetz Ferenc: Árpád fejedelem

61

Komiszár Dénes

62

Wrabetz Ferenc: Kond vezér

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

Wrabetz Ferenc: Vérbulcsú vezér

63

Komiszár Dénes

64

Wrabetz Ferenc: Buda vezér

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

Wrabetz Ferenc: IV. Béla király

65

Komiszár Dénes

66

Wrabetz Ferenc: Örs vezér

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

Wrabetz Ferenc: Szabolcs vezér

67

Komiszár Dénes

68

C. Kavaller: Szent István király

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

Wrabetz Ferenc: I. Mátyás király

69

Komiszár Dénes

70

Vastagh György: II. Rákóczi Ferenc

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

Barabás Miklós: gróf Széchenyi István

71

Komiszár Dénes

72

Ábrányi Lajos: Kossuth Lajos

1945 elôtti festmények, szobrok a megyeházán

Borúth Andor: I. Ferenc József császár és király

73

Nagy József

A Kótaj helynév eredete Helységünk neve korábban Keresztút volt, és 1873-tól tekinthetô hivatalosnak a Kótaj név használata. A népi kezdeményezésû névváltoztatás sokak érdeklôdését felkeltette. A különbözô szótani, névtudományi és helytörténeti feldolgozások,1 a Kótaj név eredetével kapcsolatosan, leginkább Mikesy Sándor etimológiai magyarázatát fogadják el.2 Vizsgáljuk meg, hogy helyes-e ez az eredetmagyarázat, illetve, hogy mibôl származik a helység mai elnevezése.

Mikesy a Magyar Nyelv-ben megjelent tanulmányában leírja, hogy a falu Kótaj elnevezésének legrégebbi elôfordulását 1799-bôl ismeri, Vályi Nagy András: Magyarországnak leírása címû mûvébôl, mégpedig „Keresztút vagy Kótaj” formában. Mikesy szerint falucsúfoló névvel van dolgunk, amelyet a kótog igébôl képeztek, a dörög – dörej, zörög – zörej, robog – robaj, morog – moraj, kacag – kacaj stb. hangutánzó igékbôl képzett hangutánzó fônevek mintájára és, hogy a környék lakosai a zajossága miatt nevezték így el a falut. A falu nevének keletkezésérôl Nyárády Mihály is készített tanulmányt,3 aki szerint a falu neve a kotó szó -ly kicsinyítô képzôs származéka, a kotó pedig a nád föld alatt elfutó szárának a neve, amely a „köt” igébôl eredeztethetô. Nyárády szerint a helynévváltás azért következett be, mert a falu, régi területét elhagyva, ilyen nádas, vizes vidék irányába terjeszkedett.

A helynév eredetének kutatásába azért kezdtem, mert a Mikesy-féle magyarázat helytelennek tûnt számomra. Ugyanis nemcsak az szólt ellene, hogy a kótog hangutánzó igének „kótaj” származéka nem ismeretes,4 hanem az is, hogy a helység és a környezô falvak lakói tájnyelvükben a dörej, zörej, robaj, moraj, kacaj alakokat nem használják. Például egy vihar elbeszélésénél nem a dörej, hanem a dörgés fônevet alkalmazzák: „Elôbb egy nagy dörgés hallatszott, azután elkezdett esni.” A dörej, stb. alkalmazása választékosnak, irodalmi ízûnek, és ezért tájnyelvileg idegennek tûnt számomra, ami nem illett a valamikori gyerekkorom öreg parasztembereinek beszédébe.

1. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp. 1988. I. 784. (a továbbiakban: Kiss Lajos); Mezô András–Németh Péter: Szabolcs-Szatmár megye történeti-etimológiai helységnévtára. Nyíregyháza, 1972. 66; Szabolcs-Szatmár megye mûemlékei. Szerk.: Entz G. Bp. 1987. II. 29; D. Bartha Katalin: A magyar szóképzés története. Magyar történeti szóalaktan. Bp. 1958. II. 76.

2. Mikesy Sándor: Szó és szólás magyarázatok. Magyar Nyelv XLI–XLII. (1945–46) 72.

3. Nyárády Mihály: Szabolcsi községnevek eredete. Szabolcsi Szemle X. (1943) 151.

4. Egyébként nem minden hangutánzó igébôl alkotott a nyelvhasználat hangutánzó fônevet. Pl. nincs megfelelô párja a zizeg, susog, dübörög, kótog, stb. igéknek.

72

Nagy József

Nyírségi, illetve rétközi tájszótár nem lévén a helységünkhöz legközelebb esô vidék tájszótárát5 lapoztam fel, amelyben a dörej, zörej, robaj, moraj, kacaj, és a többi hangutánzó igékbôl képzett fônevek egyáltalán nem fordultak elô, helyettük a dörgés, zörgés, robogás, morgás vagy morrogás, kacagás, stb. változat volt megtalálható, ahogy vidékünkön is használták korábban.

Feltételeztem, hogy esetleg nyelvújítási szóval van dolgunk. A magyar nyelvújítás szótárában a robaj fônév magyarázatánál a következôt találtam: „Kassai szerint ‘Duna melléki szó, amit nem hallani sem a hegyalján, sem Erdélyben’ (4: 232) ‘Robaj, moraj, zörej, zsivaj, dörej dunai szavak ugyan, de igen jó magyar szavak, szintúgy, mint kacaj, zaj’ írja Berzsenyi Kazinczynak (Lev. 8: 328). Ugyanilyen dobaj. Ball. (1872)”.6 A Kótaj név tehát nem keletkezhetett a kótog igébôl. Berzsenyivel együtt vallom, hogy a robaj, moraj, zörej, zsivaj, dörej7 igen jó magyar szavak. Irodalmi nyelvünkben, és most már a köznyelvben is, elterjedésük gazdagította nyelvünket. Jelen esetben azonban hozzá kell tennünk, hogy „dunai szavak”, amelyeket a Kótaj név keletkezésének idôszakában nem használtak vidékünkön.

Szemerszky János helybeli görögkatolikus esperes az egyház Historia domusában8 a gyülekezet eseményeinek megörökítése mellett a falu történetével is foglalkozott.

1935-ben elôadást tartott a falu múltjáról, és az akkori feljegyzésében leírta, hogy a „Kótaj” név eredete a Nyírvidék címû megyei lap 1923-as egyik száma szerint „kótog? – Kótaj” lenne. Nem tudjuk, hogy Mikesy a Nyírvidék cikke alapján, vagy attól függetlenül kezdett foglalkozni a név eredetével, azt viszont tudjuk, hogy tanulmánya megírása elôtt kérdéssel fordult Radványi Sándor kótaji tanítóhoz, akit a Magyar Nyelv-ben megjelent cikke alapján ismert. Radványi így válaszolt: „Kótaj, szülôfalum neve, tényleg régebben Keresztút volt. Hogy miért lett Kótaj, erre nézve írásos emlék nincs, csak szájhagyomány. Állítólag, 1848-ban (sic!), amikor az oroszok bejöttek a faluba, a kollátokon, kerítéseken kótogtak, verték azok oldalát: innen eredne a falu neve.”9 Radványi Sándor valószínûleg hallhatta a fenti, a Nyírvidék-ben megjelent tájnyelvi és idôbeli képtelenséget, és azt tekintette szájhagyománynak. Szájhagyományaink így is keletkezhetnek. Érdemes megnézni, hogy mit tartottak Keresztút lakói falujuk nevének eredetérôl.

A Magyar Tudományos Akadémia és a Helytartó Tanács megbízásából Pesty Frigyes akadémikus, a topográfiai elnevezések összegyûjtése érdekében, 1864-ben körlevéllel fordult a helységek elöljáróságaihoz. Keresztút erre így válaszolt: „Keresztút neveztetik Kótajnak, Hatháznak és Bánomvárának, de országszerte ismertetô neve Keresztút. A községnek hajdan más elnevezése nem lévén, mindenkor Keresztút elnevezés alatt állott. A község megnépesedése magyarhon belsejébôl eszközöltetett.

Nyomtatott, írott emlékek nem léteznek, és köztudomásból Keresztút nevét tartja a községen keresztül keresztbe menô országútról. Kótaj pedig hajdan a nép kevéssége miatt Kóta összehívásáról. Hatház pedig az újonnan elkülönítve épült 6 ház felállításáról. Bánomvára pedig a török által hátrahagyott földvár romjairól.”10 5. Csûry Bálint: Szamosháti szótár. Bp. 1935–36. I. 178, 440. II. 1936. 137, 471.

6. Szily Antal: A magyar nyelvújítás szótára. Bp. 1902. I. 276. A szótárban a dörej, zörej, moraj, stb. szavaknál utalás van arra, hogy a magyarázat a robaj szónál található.

7. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára a fenti szavakra csupa nyelvújítás korabeli példát sorol fel.

8. Mikesy: i. m. 9.

9. Mikesy: i. m. 9.

10. Pesty Frigyes: Helységnévtár. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár (A továbbiakban: SzSzBMLt). 382 sz. mikrofilm.

A Kótaj helynév eredete

73

A falu mostani lakói Kótaj nevének keletkezését úgy magyarázzák, hogy a Piac (a falu közepén levô útkeresztezôdés) mellett volt egy kút, ahol az áthaladók megitatták állataikat. A kút környékét nevezték aztán el Kútaljnak, amibôl késôbb Kótaj lett. Ennek a népi etimológiának a megerôsítésére semmiféle dokumentumot nem találtam. Kótaj neve Kútalj, vagy Kútaj formában sehol sem fordult elô. A falu értelmiségi lakosai közül többen a helynevet német eredetûnek vélik. Eszerint a német hadmérnökök a térképen az itt áthaladó utakra azt írták, hogy „kotig,” azaz „sáros” és ebbôl lett a Kótaj. Ez a vélekedés sem megalapozott, mert amikor a német hadmérnökök a területrôl részletes térképeket készítettek (18. század vége) a helység Kótaj nevét már régen használták. Ellentmond az ilyen eredetnek az is, hogy az új Kótaj nevet a hivatalos Keresztút elnevezéssel szemben, éppen a környék magyar nyelvû lakói használták.

Vizsgáltam azt, hogy Kótaj neve eredhetett-e a török11 kota ‘vár’ szóból. A kérdés megvizsgálását az indokolta, hogy a falu legrégebbinek tartott részének Bánomvára a neve, amely mellett a Várrét, vagy Nagyrét található. Kiss Lajos Cinkota helynév magyarázatánál megjegyzi, hogy „Némelyek a besenyôbôl származtatják, és temetôvárnak fogják fel.”12 Bíborban született Konsztantinusz által leírt 13 Don melletti besenyô földvárból egynek a neve „-?????” (-gataj) -ra, négynek a neve pedig -?????-ra végzôdött.13 Egy valamikori kótaji földvárra történô utalást találunk a szomszéd falu, Halász (ma Nagyhalász város) birtokhatárának 1323-as leírásában is,14 amely földvár a mai Ibrányi? Piller kastély helyén állott. A leírásban a „locum Borvara vocatum” (Borvárának nevezett hely) megjelölés azonban nem lakott várat, hanem csak annak helyét jelöli.

Szemerszky János Historia domusában a falu legészakibb részének Bánomvára elnevezésével kapcsolatban feljegyezte, hogy a faluban élô monda szerint a várat egy török basa építette. Amikor el kellett mennie, akkor mondta: „csak a váram sajnálom,” azért lett Bánomvára a neve. Az öregek úgy tartották, hogy a vár az Ibrányi Antal-féle kastélytól északkeletre feküdt. Északon és keleten a Várrét mocsarai, délen és nyugaton várfalak védték. Keresztút 1793-ban készített térképén, a mostani Ibrányi-féle kastély helyén látunk is a déli és a nyugati oldalon egy „L” alakú építményt, de ez lehetett az akkori kastélynak is az alaprajza.15 A helység topográfiai elnevezéseirôl Pesty Frigyes részére készített beszámoló ugyancsak török által hátrahagyott földvár romjairól ír, de várnak nevezhették az Ibrányi Ferenc által Keresztút körül készített körülárkolást is, amelyrôl késôbb részletesen is fogunk szólni.

Az úrbéri rendezéskor felbukkanó Bánomkert, Bánomrét, Bánomkorcsma, stb. nevekrôl Szabó Dénes készített tanulmányt, amely szerint ezek a nevek nem a megbánással kapcsolatosak, ahogy a népi etimológia tartja. A nevek a 17. században török megszállás alatt volt területeken fordulnak elô, és a latin bannum ‘javadalom’ „magyarítása” folytán keletkeztek, és a földesúr – jobbágy jogviszony valamilyen emlékét ôrzik. Példaként a kótaji Bánomvárát is említi.16 Bár Keresztút tartós török megszállás alá nem került, 1572 körül csak alkalmanként fizetett a töröknek, attól 11. A török nyelvcsoportba tartoztak a hunok, avarok, kazárok, besenyôk, kunok, stb.

12. Kiss L.: i. m. I. 289.

13. Györffy György: Besenyôk és magyarok. Bp. 1940. 460.

14. Magyar Nyelv. XL. (1944) 242–243.

15. SzSzBMLt. B. IV. T. 10/1793 1. Mappa Terreni Oppidi Praedialis Keresztút.

16. Szabó Dénes: A régi birtokjog egy emléke helyneveinkben. Bp. 1970. 114. (Nyelvtudományi értekezések 70. sz.)

74

Nagy József

függetlenül a földesúr és jobbágyai közötti sajátos jogviszony ilyen elnevezése elképzelhetô. Kótaj határában 10. századból való késôavar lovas sírt találtak.17 A gyepû rendszer idején, vidékünkön sok, a magyarokhoz csatlakozott török nyelvcsoporthoz tartozó néptöredék élt, és a magyarokhoz csatlakozott kabarok is a honfoglalás után a Tiszántúlon telepedtek le, és ezek a népcsoportok is adhatták a várnak a Kota nevet, amelybôl késôbb kialakulhatott a Kótaj helynév. Környékünkön török eredetû Bercel, Bököny, Balkány, Besenyôd, Székely falvak, valamint az Ibrányhoz tartozó Csúr neve, a kótaji határban pedig a Bajzat neve is. Egyébként a kunok között gyakori a Kota családnév, amely valamikor személynév volt. Úgy találtam, hogy a fentiek alapján Kótaj nevének a török kota ‘vár’ szóból való eredetét megnyugtatóan nem lehet állítani, de kizárni sem lehet. A helyes magyarázat érdekében szükségesnek látszott a helység „Kótaj” elnevezésének a Mikesy által ismert 1799-es elôfordulásnál korábbiak megtalálása, illetve a keletkezés körülményeinek feltárása.

Sokszor szerepel a helység „Keresztút vagy Kótaj”, esetleg csak „Kótaj” megnevezéssel már a 18. század második felében is a kótaji, ibrányi, nagyhalászi református egyházak anyakönyveiben, az egri Érsekségi Fôlevéltár, valamint a nyíregyházi Görögkatolikus Püspökség Levéltárának Keresztútra vonatkozó anyagában, de a világi iratokban is. Nézzük a legrégebbieket.

1769-ben az Ibrányi család fordult panasszal a vármegyéhez amiatt, hogy Szentpéter birtokukat18 újabban Teleknek, Keresztút birtokukat pedig Kotainak19 hívják. Az egyik tanú vallomása szerint „Mivel a paraszt és közsorban levô embereknél azon csúfos abusus20 ezen vármegyében belépett, hogy amely szót könnyebben kimondhat, azon szóval nem csak pusztákat, helységeket, de városokat is hívánd, melyet fatens21 uram onnénd tud, hogy keresztúti praediumot, (aki a nemes Vármegye Protocollumaiban22 úgy neveztetik) könnyebb kimondás kedvéért sokan és majd többnyire Kotainak nevezik, amelybôl Szentpéter nevû pusztának, hogy per abusum neve megváltozott, és csak Telkének neveztetik, azon paraszt könnyebbségû kimondásnak tulajdonittya fatens uram.”23 Ez a tanúvallomás sem vitt bennünket közelebb a megoldáshoz, tudniillik, hogy miért éppen a Kótaj nevet kapta helységünk.

Valószínûleg ôk sem tudták.

Mezô András hívta fel figyelmemet a Kótaj név 1723-as elôfordulására. Az okiratban Vay László helybeli földesúr protestált a vármegyénél amiatt, hogy Keresztút oppidumot24 újabban Kotai-nak nevezik.25 Dienes-féle Szabolcs vármegye monográfiájában olvashatjuk, hogy Kótaj 1715ben Ibrányhoz tartozó puszta volt.26 Megnéztem az 1715-ös országos összeírást,27 és abban helységünk már a mai Kótaj néven szerepelt, mint „Kótaj puszta.”

17. Csallány Dezsô: A X. századi avar továbbélés problémája. Szabolcs-Szatmári Szemle I. (1956) 40.

18. Késôbb Telektanya, ma Nagytanya.

19. Ejtsd: Kótaj.

20. gyakorlat 21. tanú 22. jegyzôkönyveiben 23. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL) Ibrányi család. P. 317. V/1768. P. 123–123.

24. mezôvárost 25. SzSzBMLt. IV. A. 1. f. 24. nro. 112/1723.

26. Szabolcs vármegye. Szerk.: Dienes I. Bp. 1939. 343.

27. Acsády Ignác: Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában. 1720-21. Bp. 1896. 368.

A Kótaj helynév eredete

75

A „Kótaj” név legkorábbi elôfordulását 1649-bôl ismerem.28 Az Ibrányi család irataiban abban az évben kétszer is elôfordul a Kótaj név. Ibrányi Ferencnek az ibrányi szabadosairól készített kimutatásában Kotai Mihály neve szerepel. A nevet valamilyen ok miatt áthúzta ugyan, de jól olvasható. Ez még nem lenne a helynév ekkori létezésére elegendô bizonyíték, mert a Kotai családnév az ország más részein is elôfordul (valószínûleg nem véletlenül, hanem a családnév alapját képezô Kota földrajzi név miatt), de ugyanebben az évben Ibrányi Ferencnek öregebbik Czernel Györggyel, annak birtokai átadásáról kötött szerzôdésében helységünk neve „kotaj Keresztút” formában szerepel.29 Vizsgáljuk meg a helység akkori elhelyezkedését, hogy nyújt-e támpontot a helység nevének keletkezésére.

Szerencsénkre III. Ibrányi Ferenc 1656-ban birtokairól részletes leírást készített, hogy azokat örökösei minden háborgatás nélkül bírhassák. A Keresztútról készített négyoldalas leírásból megtudjuk, hogy a falunak csak az északi, rétközi része volt lakott (a 15 éves háborúban ugyanis elpusztult a helység, és a megmaradt lakosságot a földesurak a belterület nagyobbik felét kitevô nyírségi részrôl a mocsaras rétközi részre telepítették át), és hogy ezt a faluterületet védelem céljából árokkal vették körül. Az árokba bizonyára belevezették a mocsár vizét is. Ibrányi Ferenc leírta sorban a helység telkeit és házait, így arról is pontos képet kapunk, hogy azok hol helyezkedtek el. A falu fô utcája az északra az Ibrány felé menô út volt. Ebbôl balra, déli irányba visszafelé hajolva elágazott az Újsor, amelyik csak az egyik oldalán volt lakott (azért nevezték sornak, új-nak pedig azért, mert késôbb települt be, mint a falu többi utcája). A két utcát délen összekötötte a Verecke?tokaji út szintén lakott rövid szakasza. A helység két utcája így nagyjából egy egyenlô szárú háromszöget alkotott, amely egy holtágat, a mostani Morotvát zárta közre.30 Mivel a falunak csak ez a része volt lakott, ezért megnyugtatóan kijelenthetjük, hogy az ebben az idôben feltûnt Kótaj elnevezés a helységnek erre a területére vonatkozott. Olyan elnevezése volt ez az akkori falu rétközi részének, mint a Bánomvára a mai falu északi részének, vagy az Újfalu a falu nyugati részének. Ibrányi Ferenc Czernel Györggyel kötött szerzôdésében bizonyára azért alkalmazta a hivatalos Keresztút mellett a Kótaj nevet is, mivel az áttelepült falut már Kótaj néven is emlegették, és nem akarta, hogy egy hivatalos névváltozás esetén a szerzôdésnek helységünkre vonatkozó része kérdésessé váljék.

Feltételeztem, hogy Kótaj neve a ‘kót’ gyökbôl származik, amelybôl a ‘kota’, vagy ‘kóta’ forma úgy alakulhatott ki, hogy a ‘kót’ tôhöz járult a ‘-ta’, amely a tó és tava szavainknak gyakori változata összetételekben.31 Kót+ta – Kótta. Az új földrajzi név28. A Szakolyi családnak a Leleszi Konvent Archívumában tárolt levéltári anyagáról 1733-ban készített kivonatban, a Szakolyiak által 1487-ben elnyert birtokok felsorolásánál, helységünk „Kereztocz alias Kotaj” néven szerepel, Mátyás király másolatban mellékelt adománylevelében pedig Keresztoncz néven. (MOL) Zakoli család iratai. W 200 mikrofilm 152, 162.) Véleményem szerint az adományozás idôszakában helységünket még nem nevezték Kótajnak. A kigyûjtés (extractus) készítôje nem korabeli iratok alapján, hanem magyarázatként tette hozzá Keresztút nevéhez, hogy „alias Kotaj” (másképpen Kótaj), mivel helységünk az 1700-as években már Kótajként volt közismert. A feltehetôen szláv anyanyelvû levéltáros az eredeti okmány Kereztwth helynevének „-wth” végét a szlovák helyneveknél gyakori „-ócz”-nak olvasta (Túróc, Galgóc, Galambóc, stb.), és ezért másolta úgy Mátyás király adománylevelében Keresztút nevét.

29. Ibrányi Ferenc Czernel György részére kétezer-kétszáz tallért és száz forint poltura pénz kölcsönt adott és a szerzôdés szerint a pénz visszafizetéséig használatba kapta annak a kántorjánosi, petôházi, jáki és kótaj–keresztúti birtokait. MOL Ibrányi cs. lt. P. 317. IV. cs. 1649.

30. MOL Ibrányi cs. lt. P. 317. IV. cs. 1656.

31. Pl. Kótajban a Kovászta, Ibrányban a Bábota és a Dergita, a Baranya megyei Piskón a Kati Kóta, a Veszprém megyei Veszprémben és Nyirádon Csóta, Egerben Hotta kútja, Csengeren „Tibota–Tiba tava, Bánta–

76

Nagy József

ben viszont a mássalhangzó-kettôzést a beszélôk mássalhangzó-torlódásnak érezték, ezért az egyik t a használat során kiesett, és kialakult a Kóta alak.

Kót, Kota – Kóta,32 illetve Kótaj földrajzi névvel sok helyen találkozunk a történelmi Magyarország magyarok által lakott területein. A feltételezett egyezôség miatt megvizsgáltam a korábban Magyarországhoz, ma Szlovéniához tartozó Kót helység elhelyezkedését, amelynek nevét Kiss Lajos a szlovén kót ‘sarok, szög, szöglet, zug’ köznévként értelmezi.33 Megnéztem Lipszky 1808-ban készített térképét is,34 amely szerint ez a Kót nevû helység a Mura egyik holt ága mellett feküdt. Lipszky térképének szöveges leírása szerint magyar és horvát volt a lakossága. Szintén a Mura holtágánál, Kót helységtôl nyugatra, helyezkedett el Hoticza, (a nevet bizonyára Hoticának ejtették) hasonló lakossággal. Ez utóbbi helység a k?h hangváltozás, és a kettôs (-i35 és -cza) kicsinyítô-helynévképzô miatt is bizonyára késôbb keletkezhetett. A mai szlovén térképeken már csak Hoticza (ma Hotiza) van feltüntetve, Kót pedig ma Gornji Lakos része.36 (A Mura völgye a magyarok által korán megszállt terület volt. 970 elôtt kiürítették ugyan, amikor II. Civakodó Henrik bajor herceg – Gizella királynénk apja –, Bajorország keleti, Magyarországgal érintkezô határán megszervezte az osztrák és karantán ôrgrófságot, de Szent László királyunk újból meghódította a területet). Az volt a véleményem, hogy a helység nem sarokban, szögben, szögletben, vagy zugban fekszik, ezért nem kaphatta arról a nevét, hanem valami más jellemzôje alapján. Stanislav Kótaj nevét a szláv kót ‘macska’ szóból magyarázza.37 (Stanislav nem volt körültekintô a magyarországi helynevek vizsgálatánál.38 Meg akartam gyôzôdni a Kót helynevek elôfordulásai alapján a szó jelentéstartalmáról, és ennek érdekében kigyûjtöttem a Kót földrajzi nevek elôfordulásait a régi térképekrôl, helységnév gyûjteményekbôl, valamint a magyar nyelvterület általam fellelhetô legújabb földrajzi név gyûjteményeibôl.39 Az a véleményem alakult ki, hogy a Kiss Lajos által írt sarok, szög, stb. jelentés csak kevés Kót földrajzi nevünknél értelmezhetô: pl. esetlegesen folyók (egyébként mocsaras fekvésû) összefolyásánál, vagy belterületeken utcasarkoknál, zugoknál. (Utóbbiak, véleményem szerint, késôbbi idôben keletkeztek.) Ellentmond a kót esetleges szláv eredetének, hogy Lipszky térképén és helységnév-gyûjteményében elôforduló Kót helységek [a Mura melletti, a Bánta–Bán tava, Meggyesta–Meggyes tó, tava.” Az idézet Molnár József: Csenger régi helynevei cikkébôl: Szabolcs-Szatmár Megyei Helytörténetírás. I–II. Nyíregyháza, 1979. 295, 296.

32. Sok esetben a Kota és Kóta alak felváltva is elôfordul. Pl. Egyeken az I. katonai felmérés térképén és a szöveges részében Kota alakban olvasható, viszont a Bencsik András által szerkesztett Egyek története c. mûben Kótai ér, Kótai sor elnevezésekkel találkozunk. Kótaj nevének legrégebbi elôfordulása is Ibrányi Ferencnél Kotai Mihály, illetve „kotaj Keresztút” alakban olvasható.

33. Kiss L.: i. m. 784.

34. Johannes Lipszky de Szedlicsma: Repertorium locorum obiectumque in XII. tabulis mappae Regnorum Hungariae, Slavoniae, Croatiae et Confiniorum Militarium Magni item Principatus Transivaniae ac Occurentiam. Budae, 1808. (A továbbiakban Lipszky) I. 304. Lipszky a napóleoni háborúk idején József nádor hadsegédje volt, és a nádor megbízásából készített az Osztrák Birodalomról megbízható, felmérésen alapuló, részletes térképet. A térkép azért értékes számunkra, mivel még a vízrendezés elôtt készült. Lipszky cseh származású volt, ezért bizonyára nem vádolható a magyarok részére nemzeti elfogultsággal.

35. Kálmán Béla szerint „A XI?XII. században a valakihez vagy valamihez tartozást az -i képzôvel fejezték ki... Árki, Berki, Büki,.. Hódi...Sári”. Ld. Kálmán Béla: A nevek világa. Debrecen, 1966. 151.

36. Gyalay Mihály: Magyar igazgatástörténeti helységnév lexikon. Bp. 1977. (A továbbiakban: Gyalay). 941.

37. Stanislav ............: I. 552, II. 287.

38. Györffy György: Az Árpád-kori szolgáló népek kérdéséhez. .........294. „Stanislav mûvének nyelvészeti megalapozatlanságára már Kniezsa is rámutatott, téves felfogása mindmáig hat.”

39. A debreceni Kossuth Lajos Tudomány Egyetem tulajdonában kb. 20 kötet földrajzi-név gyûjtemény található.

A Kótaj helynév eredete

77

Bihar megyei és a Békés megyei Kót nevû helységek, a Bihar megyei Kótliget (ma Romániához tartozó Kotiklet), stb.] magyar lakosságúak, esetleg vegyes lakosságúak voltak. Az egy tömbben, tisztán szlávok által lakott területeken (Horvátország, Szlavónia, Szlovénia és Szlovákia szlávok által lakott területein) Lipszky térképén nem található „Kót” elnevezésû helység. Hasonlóan nem találkozunk Nagy Lajosnak a lakosságról készített statisztikai mûvében40 sem ilyen, vagy ehhez hasonló helységnévvel. Vizsgáljuk meg tehát, hogy hol fordulnak elô a Kótaj és Kót földrajzi nevek.

A nyelvhatár szélén, az egykori Zemplén megyei, ma Szlovákiához tartozó Kozmán Kótaj puszta névvel találkozunk.41 Emlékezzünk vissza, hogy az elpusztult Kótajnak a neve is 1715-ben, az elsô országos összeírásban szintén Kótaj puszta néven szerepelt. A Kozmához tartozó Kótaj neve Koltaj formában egy 1897-es térképen újból elôfordul, amely Kozmától DK-re, Kozmához hasonlóan a Ronyva patak mellett terült el.42 Kozmáról (és nyilván az akkor hozzátartozó Kótaj területérôl) ezt írja az I. katonai felmérés: „A mezôk mocsarasak és sohasem száradnak ki.”43 Az I. katonai felmérés szöveges részének Egyekre vonatkozó leírásában ezt olvashatjuk: „Közvetlenül a helység mellett folyik a Kota, egy kis patak. Ez részben mocsaras fekvése, részben magas vízállásnál a mélysége miatt csak a jelzett utakon járható.”44 A Tisza valamikor a Kota mederben folyt.45 Lipszky térképén és szöveges gyûjteményében, Bihar vármegyében és Békés vármegyében is található Kót helységnév. A Bihar vármegyei Kót 1552-ben még falu volt, elpusztulása után Komádihoz, 1955-tôl pedig Körösújfaluhoz tartozó puszta.46 Szépen írt róla Ballagi Aladár: „Kóton és Irászon vizenyôs semlyékek és náderdôk, sík vizek és puha pázsitú gorondok, ilványos rónák és libegô lápok sûrûn váltják egymást”. Magyarország történeti helységnévtárában pedig azt a megjegyzést olvashatjuk Kótról, hogy „Nádat terem, mivel vízállásos.”47 Komádi határának a leírásakor Osváth Pál ezt írja róla: „2-or. Áll a határ a Kólti pusztából. Ez Choltnak van írva régi okmányokban, s a váradi rk. egyházmegyei évkönyvek szerint helyén már 1247ben apátság volt.”48 Körösújfalu határában három Kót nevû puszta is található, amelyeknek másik megkülönböztetô neve: Komlódi, Palda és Rét.49 Vizsgáljuk meg a jelenkori földrajzinév-gyûjteményekben található Kót, Kota, stb. elnevezésû helyek elhelyezkedését is. A Mura mentén, a szlovéniai Kóthoz közel, az esetleges szláv eredet szempontjából kulcsfontosságú Zala megyében, például a Mura holtágait és a mellettük található mocsarakat, réteket nevezik Kótnak. Így pl.

Murarátkán: „69. Közép-Kód (Közép-Kót). Nádas... 76. Kóti álló: Kódi álló. A Mura holtága... 93. Alsó Kód: Asó Kót... 101. Középsô rét. (Közép-Kót). 102. Mura”.50 Ezek 40. Ludovico Nagy: Notitiae politico-geografico statisticae incliti Regni Hungariae Partiumque eidem adnexarum. Budae, 1828.

41. Gyalay: i. m. 583.

42. Magyarország történeti helységnévtára. Zemplén megye. (1773–1808). Bp. ...II. 324. VIII/13 sz. térkép.

43. Takács Péter: Zemplén vármegye katonai leírása. Miskolc, 1990. 49. (BAZ Megyei Levéltári Füzetek 32) 44. Pók Judit: Szabolcs vármegye katonai leírása. 1782-85. Nyíregyháza, 1992. 1.

45. Bencsik János: Egyek története. Egyek, 2000. 71.

46. Hajdú-Moharos József: Magyar településtár. Bp. 2000. 367.

47. MTH. Bihar megye és a Hajdúság. 1773–1808. ........ 34.

48. Osváth Pál: Bihar vármegye Sárréti járása leírása. Nagyvárad, 1875. (A továbbiakban: Osváth) 437.

49. Uo. 481, 1067.

50. Zala megye földrajzi nevei. Zalaegerszeg, 1964.

78

Nagy József

a földrajzi nevek tehát már az adatközlôk által is kifejezetten holtágakat, mocsarakat jelölnek, és nem sarkokat, szögleteket.

A Baranya megyei Dráva melletti Piskón több holtág és egykori mocsár is található. Itt olvashatjuk Nagy Kóta, Kis Kóta, Hosszi Kóta, Kajla, Kótai dûlô, Kótai mezô, a szomszédos Luzsokon Kóta...Kóti rét határrész neveket. Utóbbinál megjegyzik: „régen vizenyôs, mocsaras hely volt”. A szintén szomszédos Hiricsen Kót, Kóti rét, Macskás nevekkel találkozunk.51 A Tolna megyei Pálfán a Sió régi ága, holt ága mellett terül el a Kótaj határrész: „90. Holt derék. (Ó Sió: Holt Sió). Folyó, a Sió régi ága volt, jelenleg elmocsarasodott. 91. Kótaj.”52 A Vas megyei Bajánsenyén található az „50. Ér, sásos,” és mellette van „51. Kótai.”53 Veszprém megyei Nyirádon: „135. Koltó. 136. Tófeji forrás. 137.

Tófej.”, majd: „209. Hottó kaszáló.”54 Heves megyében, a Tisza melletti Poroszlón található „Kis Kóta, Nagy Kóta, Közép Kóta”.55 Tiszaroffon Kótahátról olvashatunk.56 A felsorolást még hosszan lehetne folytatni.

Nézzük meg, hogy hol jelöl ténylegesen is sarkot a „kót” elnevezés. Így pl. a Vas megyei Szakonyfalu belterületén: „7. Kót”, és a Zala megyei horvát lakosságú Tótszentmártonban: „20. Kót. A falu sarkos vége... 63. Kóti. Azért nevezték így el, mert a falu határának legtávolabbi sarkán van.” A szintén Zala megyei és horvát lakosságú Tótszerdahelyen: „25. Szakersev kót (horv.). Szekeres ragadványnevû férfi háza volt az utolsó utcában.” De ugyanitt: „85. Guszpócka Mura (horv.) S, r, sz, l.57 Füzes, Acél-füzes: Fizes: Kót (horv.) S, r, sz, l. Füzes, melynek vesszejét kosárfonáshoz használták... 89. Cigánszki kót (horv.) S, r”. Az utóbbi két földrajzi névnél az elnevezések már egykori mocsarat jelölnek. Érdekes módon a helységek belterületén található Kót elnevezések, amelyeknek a mai lakosok, (esetleg szláv lakosok) magyarázata szerint valami sarok, zug, vagy utca a jelentése, a falunak az alsó, a folyó, csatorna, tó, egykori mocsár, ma rét, vagy legelô felôli oldalán helyezkednek el, és nem a magasabbik oldalon, ami azt sugallja, hogy egykori Kótnak a falun kívüli mocsár, holtág, stb. szolgálhatott az elnevezése alapjául. A felsorolást Ady Endre Séta bölcsôhelyem körül címû költeményének néhány sorával zárom: „Ez itt az Ér a mi folyónk, Ôs dicsôségû Kraszna árok.

Most száraz, szomorú, repedt...

Ez itt Kótó, volt falu, Elsüllyedt, vagy turk horda dúlta, Csupa legendák és jelek.”

Meg kell jegyeznünk, hogy Ady szülôfaluja, Érmindszent és az egykori Kótó is, az Ér mellett, a Tisza valamikori medre mellett fekszik, tehát mély fekvésû terület.

A Kót, Kota, stb. földrajzi nevek tehát magyar nyelvterületen a ‘holtág, mocsár’ jelentéstartalmat igazolják. Ez a továbbiakban meghatározta a név kutatásának 51. Baranya megye földrajzi nevei. Szerk.: Pesti J. Pécs, 1982. I. II. 52. Tolna megye földrajzi nevei. Bp. 1981.

53. Vas megye földrajzi nevei. Szombathely, 1982.

54. Veszprém megye. III. Ajkai járás földrajzi nevei. Bp. 1991.

55. Heves megye. III. Hevesi járás földrajzi nevei. Bp. 1980.

Heves megye. Egri járás földrajzi nevei. Budapest, 1970.

56. Gyalay: i.m. 941.

57. S = sík terület, r = rét, sz = szántó, l = legelô.

A Kótaj helynév eredete

79

módszerét is. A Kótaj név vizsgálatánál a történelmi-földrajzi megközelítést részesítettem elônyben.

A fenti lakott helységeket, és a legújabb korban összegyûjtött földrajzi neveket is, Kniezsa István?Glaser Lajos Magyarország 11. századi etnikai térképére felrajzolva, azok a magyar, a török (besenyô), a vegyes török-magyar területeken, a vegyes magyar-szláv területeken, és a 11. századi elônyomulás területein fordultak elô, de nem fordultak elô a füvetlen bükk és fenyôerdôk területén, a Kisalföldön, a Székely földön, valamint a hagyományosan szláv lakosságú területeken és a késôbbi elônyomulás területein,58 pedig szláv eredetet feltételezve, éppen a tisztán szlávok által lakott területeken kellene soknak lenni belôlük, (valamikor bizonyára a magyar nyelvterületen is sokkal több volt belôlük). A fentiek alapján az a véleményem alakult ki, hogy ezek a nevek a 12. század elôtt keletkeztek, magyar nyelvterületen. [...]

Kótaj a nevét az egykori falu közepén levô, de ma is megtalálható, Morotváról kapta, amelynek régen – nyugodtan kijelenthetjük – Kota volt a neve. (A Tolna megyei Pálfán a Sió holtága melletti Kótaj határrész, a Vas megyei Bajánsenyén az Ér, sásos melletti Kótai utal a holtág egykori Kota nevére). A Kótaj helynév úgy alakulhatott ki, hogy a Kota melletti részt „Kóta-alj”-nak nevezték, amibôl késôbb Kótaj lett.59 Hasonló módon, ahogy tanulmányom elején leírtam, hogy a kótajiak a név eredetét a kutalj-ból magyarázták. Tehát a helység nevének Kóta alj a jelentése, ahol az alj mellettiséget jelöl.60 Hasonlóan alakult ki a Kótaj név Egyeken is, amellyel külön is szeretnék foglalkozni. Egy Debrecenben lakó idôs pedagógus ismerôsöm aktív korában Egyeken tanított, és ott is lakott. Amikor megtudta, hogy kótaji születésû vagyok, elmondta, hogy Egyeken is a falu egyik részét Kótajnak hívják. Feltételeztem, hogy az elnevezés kapcsolatban van az elsô katonai felmérésen szereplô Kota patakkal. Mivel azonban a Bencsik János által szerkesztett Egyek története c. mûben a történelmi-földrajzi fejezettel foglalkozó Vadász István nem tett említést Kótaj falurészrôl, és csak Kóta-érrôl, Kóta sorról61 írt, ezért a pontosabb tájékozódás érdekében személyesen utaztam ki a helyszínre. A jegyzôasszony irodájában érdeklôdtem a szerkesztô és a szerzô címe után, de kitûnt, hogy nem egyeki lakosok, viszont a jelenlevôk jól ismerték a helységnek Kótaj elnevezésû részét. Szerencsémre ott tartózkodott a mezôôr is, aki a község belterületi térképén megmutatta, hogy melyik területet hívják Kótajnak, és adott egy másolatot az érintett területrôl. (Egyébként a térképen csak a mostani hivatalos elnevezések vannak feltüntetve.) Ez a terület a Felvég csúcsát képezô Rókahátnak a Morotva felôli ÉNy-i oldalán, a lakott terület szélén, egy kb. egy kilométeres sávban helyezkedik el. A régi térképeken a Felvég csúcsát mocsár vette körül, (ma legelô), és behatárolta a falu terjeszkedését (1870).

Felkerestem a jelzett területet is, ahol idôs emberektôl érdeklôdtem, tudják-e, hogy a mostani Fasor utcát és a Deák Ferenc utcát régen hogyan hívták. A kapott vála58. Kniezsa István: Magyarország népei a XI. században. Szent István emlékkönyv. Bp. 1938. II. 367-373, 441. (A továbbiakban: Kniezsa) 59. Czuczor?Fogarasi szerint: „-aj tájejtéssel -al, vagy -aly helyett divatozik.” A magyar nyelv szótára. I. Pest, 58.

60. Pl. Kóty allya (Bátor), Patak alla (Zalaudvarnok), Kutalja (Szentkozmadombja), Árok alla (Felsôszenterzsébet), stb.

61. Bencsik: i. m. 24. 25.

80

Nagy József

szok szerint régen „Kóta aljá”-nak, „Kóta-alj”-nak, és „Kótaj”-nak is hívták. A megkérdezettek nem tudták, hogy miért nevezték így el. Azt tudták, hogy a közelben van a Morotva, a Tisza egyik holt ága, viszont a Kota patakról nem hallottak.62 (Hozzá kell tennem, hogy a Kota patak az Elsô katonai felmérés térképén, és a szöveges részében is szerepel, de az általam megvizsgált késôbbi térképeken (1870, 1913) már nem volt feltüntetve. Véleményem szerint a Kota melletti terület jelzésére jelenleg is használt több féle elnevezés az idôk folyamán a gyakori használat eredményeként egyre rövidül(t), és így lesz (lett) a Kóta aljából Kóta-alj, majd Kótaj. Természetesen ezt segíti, ha az elnevezés alapjául szolgáló földrajzi nevet már nem is ismerik. Az esetet azért is írtam le, hogy jelezzem azt, hogyan tûnnek el egykori helyneveink, és velük múltunk egy darabja. Egyeken az Elsô katonai felmérésnek köszönhetôen még van bizonyíték az egykori Kota létezésére, de a Sió melletti Pálfán, ahol ma Holtágnak nevezik, a „Kótaj” határrész, Bajánsenyén, ahol ma Érnek nevezik, a „Kótai” határrész és Kótaj esetében, ahol ma Morotvának nevezik „Kótaj” falu neve jelzi, hogy valamikor „Kota” volt az egykori holtág neve.63 Az elpusztult, majd újra benépesült Keresztút helységet a 18–19. században már nem csak a környék lakói, de országosan is Kótaj néven említik. Az írott feljegyzéseken több mint kétszázhúsz évig követhetô: „Keresztút, vagy Kótaj”64 elnevezés helyett az 1873-as elsô hivatalosnak tekinthetô helységnév gyûjtemény viszont már egyértelmûen Kótaj néven szerepelteti, a Kótaj nevet vastagon szedve, a Keresztút nevet pedig csak zárójelben, a folyamatos szövegben alkalmazott betûkkel, magyarázatként tünteti fel.65 A kótaji református anyakönyvben 1866-tól, a községi anyakönyvben pedig 1873. okt. 16. után a helységet csak Kótajnak nevezik. Az ez utáni állami kiadványokban helységünk neve már mindig Kótaj néven szerepel. A helynevek rendezésére létrehozott 1898-as Országos Községi Törzskönyvbizottság66 Kótaj nevének kérdésével már nem is foglalkozott.

62. Adatközlôim voltak: Szanyi Zoltán mezôôr, Póta Róza 73 éves és Simon Lászlóné 74 éves.

63. A Nyírség területének megemelkedése elôtt itt folyt át az Ôs-Tapoly a Körös torkolat vidékének irányába.

64. Latin szövegekben „Keresztút alias Kotaj.”

65. Hajdú Mihály: Az 1873. évi helységnévtár névvég mutató szótára. Bp. 1989.

66. Ila Bálint: A településnevek változásának kérdései. Bp. 1970. 340. (Nyelvtudományi értesítô 70. sz.)

emlékezés Takács Péter

Egy európai magyar a periférián Udvari István (1950–2005) Barátai, ismerôsei, munkatársai tudtuk, hogy beteg volt; hogy a kórházi kezelést követôen egy ideig a szülei eperjeskei otthonában gyógyítgatta magát, felesége és gyermekei aggódása mellett édesanyja és édesapja szeretetétôl is övezve. Egészségének átmeneti javulása visszalopta arcára azt a jellegzetesen szemérmes mosolyt, ami folyton sugározta a derût, s ami mögül a kirajzolódó remény mindnyájunkkal elhitette, hogy gyógyulóban van, talán meg is gyógyult. Ô maga is akarta ezt hinni, de az egészségével kapcsolatos megnyilatkozásait rendre beárnyékolta valamiféle enyhe, alig érzékelhetô kétely. Ennek a kételynek az oszlatására, vagy a hozzá legközelebb állók vigasztalására, újult erôvel látott munkához. A befejezéshez közelítô magyar-ukrán szótáron végezte az utolsó simításokat. Ezért is volt váratlan, és különösen döbbenetes a megmásíthatatlan bizonyosság: Udvari István 55 éves korában elhunyt. Így csak. Cifrázat nélkül: „Udvari István, az MTA doktora, tanszékvezetô egyetemi tanár.” Pedig címeinek, rangjainak, a vállalt és rátestált, nem cafrangos, hanem munkával egybeforrott pozícióinak, megtiszteltetéseinek terjedelme apró betûs nyomtatásban sem férne el két-három oldalon. Munkabírására, tudományos teljesítményére jellemzô, hogy csak a publikált tanulmányainak, könyveinek, értekezéseinek és ismertetéseinek, nyelvészeti, irodalmi és történelmi tanulmányainak a bibliográfiai adatai két könyvecskét töltenek meg. A címekkel, rangokkal, intitulációkba kívánkozó hiúságokkal azonban mindig hadilábon állt. Titulusok helyett jobb szerette az elmélyült – tudósokhoz és a föld népéhez illôbb – munkát. Nem is tudtak mit kezdeni vele a címeket, rangokat, pozíciókat hajhászók. A nemzetközileg is értékelt, rangos teljesítményt legfeljebb a provinciális önzés próbálta megkérdôjelezni, de az elhallgatás, a mellôzés, a kisszerû elszigetelés minden kísérlete lepergett róla. A nemzeti és nemzetközi tudományos mûhelyek megrendelései mindig elterelték a figyelmét a kisszerû támadásokról, mert volt ilyenben is része. A munka mindig megvédte

82

Takács Péter

Udvari Istvánt a semmittevés fakasztotta unalomtól és rosszkedvûségtôl. Mosolya folyton beragyogta a környezetét, munkakedve kitartó szorgalomra serkentette a vele kapcsolatba kerülôket. Tanári és tudományos pályája ragyogóan ívelt felfelé. Szlovákia, Szerbia, Horvátország, Ukrajna, azon belül a Kárpátalja ruszin kulturális intézményei elismerték és becsülték Udvari István kutatói teljesítményét. Volt idô, amikor Veszprémbe hívták tanszéket szervezni. Megbecsült tagja volt a hazai nyelvész és történészi köröknek is. Sikerei azonban egy percre sem kényeztették el. Értékteremtô méltóságtudatát, emberi, erkölcsi nagyságát leginkább tanítványai, s azok tudják értékelni, akiknek az értelmiségi vagy tudományos pálya felé vezetô útját egyengette.

Szerény ember volt. Eredményeivel, sikereivel sohasem kérkedett. Mindig többet jelentett számára egy-egy tudományos kihívásra adható válasz megkeresése, mint elért eredményeinek blikkfangos népszerûsítése. Több idôt töltött levéltárakban kéziratos szláv szövegek, görög katolikus egyházi összeírások felkutatásával, kiadásra való elôkészítésével, az ukrán és magyar szavak kölcsönös etimológiájának, jelentéstartalmának fürkészésével, mint önmaga és tanszéke propagálásával. Értékhiányos korunkban csodálni valóan fejlett volt az igazságérzete. Ez az igazságérzet társult nála egy magas fokú szociális érzékenységgel. Nem véletlen az, hogy tudományos érdeklôdésének középpontjában éppen a ruszinok álltak. Ez a hegylakó, az Osztrák-Magyar Monarchiában is, a két világháború közötti Csehszlovákiában is, a nagy szovjet birodalomban is perifériára vetett szláv populáció folytonos politikai szorításban élt. A két világháború között az agresszív szlovákosítás, 1945 után a pánszláv ortodoxizáló oroszosítás kérdôjelezte meg nyelvi, kulturális különállását, identitását. Mostanság pedig a Szovjetunióból kivált Ukrajna neofita túlbuzgósága törekszik homogenizálni, beolvasztani. Ennek a perifériára vetett népnek a sorsát, nyelvét, történelmét, vallását faggatta Udvari István, napjainktól visszamenôleg Mária Teréziáig, I. Lipótig, s kronológiailag azon túl is, hogy bizonyítani tudja mindenkori autonóm létét, identitásának folytonosságát.

A munka jellemet is alakít. Az igazságérzet mellé így simult Udvari István lelkében egy szelíd makacsság. Elgyávult értelmiségû világunkban megingathatatlan merészséggel, már-már mániákus makacssággal állt ki a történelmi igazságok mellett. Akkor szervezett ukrán tanszéket, amikor a magyar szlavisztikai intézetekbôl és az orosz nyelvû tantárgyi katedrákról százával menekültek az angolszász és germán nyelvek védelme alá érdemes tanárok, funkciókhoz ragaszkodó professzorok.

Udvari István nem menekült, nem ejtôernyôzött. Új világot teremtett egy kis közösség számára. Kedve szerint valónak vélelmezte és fogadta el a rendszerváltozást.

Vallotta azonban, hogy a hazai polgárság létrejötte után is a szomszédaink maradnak az északi, keleti és déli szlávok. Nyelvük, kultúrájuk és gazdaságuk, populációjuk földrajzilag érintkezni fog a magyarokéval, amíg lesznek nemzetek, s közöttük magyarok. Nem válik hát kárára a magyarságnak, ha néhányan ismerni fogják a szomszédok nyelvét a konyhai társalgás szintje fölött is. Ezért szervezte meg az ukrán-ruszin tanszéket.

Tanulmányai, a nyelvtörténeti kérdéseket boncolgató monográfiái, a Hodinkaemlékkönyv és -konferencia, a görög katolikus püspöki életrajzok, az ukrán-magyar és magyar-ukrán szótár világra dajkálása, a világirodalmi lexikon címszavai, a 18. századi Magyarország szláv lakosú faluközösségeinek paraszti vallomásait elemzô tanulmányai, a szláv populációjú mezôvárosok történeti vizsgálata, a cirill és latin

Európai magyar – a periférián. Udvari István (1955–2005)

83

betûs görög katolikus egyházi források (összeírások, liturgikus szövegek, egyházszervezeti és kulturális, szépirodalmi jellegû kéziratok) feltárása, kiadása, a velük való fáradozás, mind-mind ezért volt. Makacsul vállalt, ugyanakkor cáfolhatatlan bizonyosságként a magyarságra telepedett valóság kényszere sarkallta erre a munkára Udvari Istvánt. Meggyôzôdése volt ugyanis, hogy a társadalmi, nyelvi és történelmi kérdések tanulmányozása nem valamiféle bölcselkedô luxus, nem csupán elmejáték, hanem annak eredményei – mint a fizikai, biológia tudomáynok eredményei a termelési technológiákba – beépülnek a szervesülô társadalom jobbra törekvô létébe. Ezért a jövô kutatóinak oda kell majd figyelni Udvari István tudósi magatartásnak az etikai jellemzôire is. Ezeregy praktikus, gazdasági elônyökkel kecsegtetô hamis csábításra mondott nemet, s ösztönszerû igazságérzettel tartotta magát távol a rendszerváltással kivirágzó etnikai bizniszektôl. Életének, munkásságának egyik legizgalmasabb feladata valószínûleg az ukránruszin tanszék megszervezése volt több szempontból is. A több százados orosz despotizmus vallási és világi erôszakhálójából szabadulni akaró ukrán nemzeti állam kulturális elismerésével is felért az a tudományos mûhelyteremtô tett, hogy az orosz tanszék mellé ukrán tanszék szervezôdött a nyíregyházi fôiskolán. Ugyanakkor tudományos és kulturális „hadüzenet” volt az agresszív ukrán nacionalizmusnak az a gesztus, amikor a ruszinokat kulturálisan és vallásilag „elkülönítette” a mindent bekebelezni akaró ukrán neofita mohóságtól. A keleti szlávok homogenizáló pánszlávizmusától és bizantinista ortodoxiájától a története során mindvégig elkülönült kárpátaljai ruszinság fejlôdése a 20. század elejére olyan társadalmi és kulturális képzôdményt eredményezett, amelyet sem a két világháború közötti csehszlovák államhatalom, sem az 1945 után rájuk települt sztálini agresszivitás erôszakkal sem volt képes asszimilálni. Udvari István úgy vélte: az Európába igyekvô Magyarországnak legalább tudományos és kulturális intézményi szinten el kell ismernie, és támogatnia kell a ruszinok azon jogát, hogy maguk döntsenek jövôjükrôl, kulturális különállásukról vagy kényszerû nyelvi és ideológiai asszimilációjukról. Gondolkodásának és mentalitásának ezen európai sajátosságáért nemcsak a helyi hivatalosság közönyét, az ukrán ultra-nacionalisták és ruszin szeparatisták támadásait is el kellett viselnie. Az ideológiai, politikai és hatalmi érdekviszonyoknak ilyen ütközéseivel naponként találkozott Udvari István, s a tudomány cáfolhatatlan bizonyosságával sikerült kivédenie ezeket a támadásokat. Az emberi aljasságokkal szemben volt csak tehetetlen és védtelen. Szakmai munkássága legkeserûbb, már-már belôle is indulatot fakasztó pillanatait akkor élte meg, amikor a nehéz küzdelem árán életre dajkált tudományos mûhelyét ki akarták sajátítani az etnikai biznisz haszonélvezôi. Tiltakozása ellenére, Pestrôl jött emberek agitálták tanszékének magyar indentitású hallgatóit, hogy vallják magukat ukránoknak vagy ruszinoknak... A legdöbbenetesebb élménye azonban az volt, amikor a Kárpátaljáról – saját állításuk szerint – magyarságukért elüldözött áttelepülôk arra akarták rábírni, hogy ukrán–ruszin tanszékének tekintélyével segítse ôket hozzá, hogy a városi önkormányzat választott testületében jól honorált ukrán kisebbségi önkormányzati képviselôk lehessenek. Felháborodva utasította el kérésüket.

Ebben a zûrzavaros, csak a pillanatnak élô, értékvesztett világban Udvari István körömszakadtig ragaszkodott az emberi létnek és személynek méltóságot kölcsönzô európai értékrendhez. A kôtáblás parancsok, az emberi szabad akarat, a kételkedés

84

Takács Péter

joga, a megszerzett tudás bizonyossága és a megbocsátás gesztusa sáncolják körbe két évezrede az általa életében vállalt európaiságot, melynek szublimált lényege a mindeneket felülmúló szeretet. Ez a kikezdhetetlen alapigazság volt az ô életének rendezô elve. Európai magyar volt itt, a periférián. Amíg élt, szeretettôl sugárzó szerény mosolya bearanyozta a tanítványai, a barátai, a munkatársai, rokonai, mindenekelôtt pedig a családja hétköznapjait. Bár korán, idônek elôtte, de ahogyan élt, úgy távozott. Szeliden, halkan, visszavonultan, példaértékû mementók módjára. A halálát hírül hozó gyászjelentésben egy imára kulcsolt kéz sziluettje fölött családjának üzent hangsúlyosan szedetett rímes sorokkal: „Küzdöttem értetek szívemmel és erôvel,/ De mint a büszke fák, végül is ledôltem./ Most szívembôl kérem tôletek, /Szeressétek egymást, mert én már nem leszek.”

Az örökkévalóság kapujában, amikor a szavak erejüket vesztik, amikor a katedrák szövege belevész a némaságba, már csak a példáknak, a szimbólumoknak van ereje és mondanivalója. Udvari István professzor nem kérkedô szavakat, nem bölcs aforizmákat, az európai ember életének legtisztább értelmét, a szeretet parancsát hagyta azokra, akik becsülték, tisztelték és szerették ôt. Udvari István professzor úr az eperjeskei sírkertet választotta örök nyugvóhelyül, ezzel is üzenve a földi dimenzióban még idôzôknek: csodálhatjuk az Ér futását az Óceánig, de tiszteletre és szeretetre méltó az Ér forrásvidéke is.

Takács Péter

interjú Marik Sándor

Megyénk kiemelkedõ kulturális beruházása A Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár teljesen új létesítmény Szabolcs-Szatmár-Bereg egyik legnagyobb kulturális beruházása a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár rekonstrukciója, bôvítése, amely a múlt év végén fejezôdött be. Közel másfél milliárd forintért szinte teljesen új létesítmény készült; a régi 3400 négyzetméterével szemben az új 5000 négyzetméter alapterületen szolgálja az olvasókat. (Változatlanul a könyvtár ad otthont a Szemle szintén megújult szerkesztôségi helyiségeinek is.)

A régi/új könyvtárról, az építkezésrôl Nagy László igazgatóval beszélgettünk.

– Mindössze harminc éve avatták fel az eredeti létesítményt, ez nem túl nagy idô. Ilyen rövid idô alatt elavult?

– Valóban, 1975-ben avatták fel az új könyvtárat, akkor az országban a legkorszerûbbek közé tartozott. A harminc év alatt azonban nem csak elhasználódott az épület és a berendezés, hanem ki is nôtte a város, a megye. Eredetileg 200 ezer könyvtári egységre készült a létesítmény, ma ennek kétszerese áll az olvasók rendelkezésére, és alapvetôen megváltozott a mûszaki, technikai háttér. Talán jellemzôbb is lenne Megyei Könyvtár és Informatikai Központként megnevezni.

– Honnan és hogyan tudtak ilyen jelentôs összeget a bôvítésre elôteremteni?

– Az intézményt a megyei és a városi önkormányzat közösen tartja fenn, de a város finanszírozza. 1999-ben fogalmazódott meg az igény a jelentôs bôvítésre, akkor készültek el az elsô tervek is. A harmadik pályázat volt sikeres, a bôvítés és rekonstrukció másfél milliárdos összegébôl tíz százalékot a megye és a város adott, a többi címzett állami támogatás. Már most, nem sokkal az átadás után látjuk, hogy sikeresen bonyolítottuk le a nagy munkát: a Móricz Zsigmond Könyvtár nem csak a környék, hanem Közép Európa egyik legkorszerûbb ilyen létesítménye lett.

– Az már májusban–júniusban, az építési munkák befejezése idején látszott, hogy az emeletráépítéssel és az északi irányú bôvítéssel impozáns új épület jött létre a városközpontban, különösen a hatalmas tükrözôdô üvegfelületek látványosak. A

86

Marik Sándor

belsô azonban még ennél is nagyobb változásokat takar. Mit jelent ez az itt dolgozóknak?

– Az eredeti könyvtár egyterû volt; annak idején világszerte ilyen modell szerint épültek a hasonló létesítmények. Most markánsan szétválik a kölcsönzés és az olvasótermi szolgáltatás. Ez mindkét ágazatnak hasznos: aki könyvet hoz vissza, be sem kell mennie a belsô térbe, a pultoknál gyorsan elintézheti a cserét. Aki pedig az olvasótermet veszi igénybe, világos, csendes, egyéb forgalomtól mentes helyen, kényelmes körülmények között böngészhet.

– Az információtechnika gyors térhódítása a könyvtárakat is elérte. Mit érezhet ebbôl az olvasó?

– Fontos, hogy a számítógépes katalógusban gyorsan és sokféle szempont szerint lehessen keresni. Tartalmilag lényeges, hogy a nyomtatott könyveket és egyéb dokumentumokat a korábbinál sokkal bôvebb hang- és képanyag egészíti ki, azok beépülnek az egész rendszerbe. Ez többek között azt jelenti, hogy a helytörténeti gyûjtemény számára archiváljuk és feldolgozzuk a helyi médiák anyagát; ha tehát valaki kutat vagy érdeklôdik a téma iránt, a városi tévéhíradó korábbi tudósításaihoz ugyanúgy hozzájuthat, mint a hajdani Nyírvidék cikkeihez. Az igazi nagy változás azonban mai munka körülbelül öt esztendôvel késôbbi megkoronázása lesz: a kábelhálózat révén az olvasó, érdeklôdô mindezt otthon, saját gépén is megteheti. Ennek technológiai alapját már az idén megteremtjük.

– Visszaszoktak-e már a régi belvárosi helyszínhez a könyvtárlátogatók, milyen a forgalom, és egyáltalán mennyibe kerül e gazdag kínálat igénybevétele az olvasónak?

– Kezdjük a végével: havi 100, azaz évi 1200 forint a könyvtár használatára jogosító beiratkozási díj, ami véleményem szerint csak jelképes összeg mindazért, ami igénybe vehetô. Régi olvasóink alig várták, hogy megnyíljon az újjászületett könyvtár. Az internetszoba hamar kedvelt lett, délutánonként ritka a szabad hely. Használata demokratikus: az érvényes olvasójegy számának bebillentyûzése után egy órányit szabadon internetezhet a vendégünk. Még nem készültek statisztikák, de látjuk: minden korosztály ott van az érdeklôdôk között, a személyes elmondás alapján a többségnek otthon nincs saját gépe, internetcíme. Vannak olyanok is, akik a könyvtárban talál-

Megyénk kiemelkedô kulturális beruházása

87

ható hagyományos dokumentumok, könyvek anyagát kívánják helyben kiegészíteni az interneten fellelhetô információkkal, vagy esetleg azt küldik el más városokban lakó ismerôseiknek.

– Gondolnak-e azokra, akik még nem járatosak a számítógépek világában, illetve nincs ilyen saját eszközük?

– A számítógépes oktatást alapvetô feladatunknak tartjuk. Külön termeket tartunk fenn ilyen célra, ezt a munkát kétszer tíz géppel segítjük, ami részben a számítástechnikai alapképzést, részben az úgynevezett e-learning-et, a számítógépekkel támogatott képzést jelenti. Mindez hozzájárul a napjainkban egyre fontosabbá váló, élethosszig tartó tanuláshoz. Itt említeném meg, hogy a könyvtárakban, így nálunk is, jelentôs a fénymásolás. Ezt sajátos, a kötetek gerincét is látó speciális gépek segítik, amelyek pedig így sem másolhatók, azokról digitális felvételek készülnek. Korszerû mikrofilm-nagyító és nyomtató is szerepel az új beszerzések között.

– Be tudják-e csalogatni a legfiatalabb korosztályt, a gyerekeket?

– Remélem, igen. A könyvtár egyik emeleti része a gyerekeké. Velük már három éves kortól szeretnénk foglalkozni. Van egy játéktér, ahol a játékgyártó és -nagykereskedelmi cégek mutatják be – mintegy tesztelik, „nyúzópróbának” vetik alá – termékeiket, amelyek kölcsönözhetôk és megvásárolhatók. Természetesen nem csak hagyományos játékok vannak, hanem az internet-szobában audiovizuálisak is. Itt azonban a kreatív, ügyességi, oktató, nyelvtani, matematikai játékokat részesítjük elônyben, az agresszív vagy szerencsejáték-szerûeket mellôzzük. Egyébként azt tapasztaljuk, hogy a gyerekek kezelhetôk a legkönnyebben. Ôket általában nem kell tanítani. Ôk már nem idegenkednek, egyszerûen benne vannak a számítógépes világban. Sok családban van otthon gép, szinte minden iskolában számítógép-használatra is tanítják ôket. Néha már vissza kell fognunk az igyekezetüket, két megabyte-nál nagyobb anyagokat, például zeneszámokat nem engedünk letölteni, mert leterhelik a rendszert. Egyébként egy órányi idôtartamban az informatikai szobában lényegében azt tehetnek, amit akarnak: chat-elhetnek (tehát távlevelezésben vehetnek részt), játszhatnak, és akár hobbikutatást is folytathatnak. Természetesen mûködik „hagyományos” gyermekkönyvtári részleg is.

– Ha már különbözô csoportokra bontjuk a szép számú könyvtárlátogatót, beszéljünk a fogyatékkal élô embertársaink lehetôségeirôl is. A könyvtárépületen kívülrôl annyi látszik, hogy a kerekesszékkel közlekedôk számára akadálymentes a feljáró.

Mire számíthatnak ôk?

– Elmondhatom, hogy a könyvtár nyitott, jól használható, megközelíthetô, barátságos hely a mozgásukban korlátozottak számára. De fontosnak tartjuk a látásproblémákkal küzdôk könyvtárhasználatának segítését is. Öt berendezést kifejezetten az ô számukra vásároltunk. Ezek a gépek sajátos szoftvereikkel „felolvassák” a képernyô tartalmát. Más eszközök – szkennerek – digitalizálják a kiválasztott dokumentumokat, pl. könyvrészleteket, újságcikkeket, amelyeket az elôbb említett gépek „felolvasnak”, vagy Braille-írással kinyomtatnak. Ezzel a szolgáltatással országosan is az elsôk között lesz a nyíregyházi könyvtár. A hallássérültek számára feliratos videofilmeket vásárolunk – bár ez nem különleges újdonság.

– Az avatóünnepségen büszkeséggel említette a könyvtár konferencia részlegét. Mi ennek az újdonsága?

– Van egy százfôs konferenciatermünk, amelyet a legkorszerûbb audiovizuális eszközökkel szereltünk fel. Beépített világosító, hang- és videórendszere stúdió-

88

Marik Sándor

minôségû felvételek készítésére is alkalmas. Üvegszálas kábeleken csatlakozik a nagyobb hálózatokhoz, közvetlen összeköttetésben áll a Nyíregyházi Városi Televízióval. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a konferenciateremben zajló eseményekkel a helyszínrôl élô adásba is be lehet kapcsolódni. A szomszédos kamaraterem – amely 120 fô befogadására készült és fogadások, kiállítások rendezésére is alkalmas – szükség esetén kiegészíti a konferenciatermet: kivetítôk, hangszórók, mikrofonok, kamerák segítségével interaktív kapcsolat is megvalósítható. Mindez a tolmácskabinok révén hat nyelven történhet.

– Nagyon erôs lesz tehát a könyvtár harmadik pillére, az elektronikai háttér, az audiovizuális részleg. Miért gondolják, hogy ez ennyire fontos egy könyvtárban?

– Az információ térhódítása olyan viharos gyorsasággal történik, hogy a hagyományos eszközökkel szinte már lehetetlen követni, így a számítógép a társadalom mind szélesebb rétegei számára már-már nélkülözhetetlenné válik. Mi ezt nem csak követni akarjuk, elébe is megyünk a fejlôdésnek. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az olvasóterembe is beköltöztek a számítógépek, indulásként negyvennyolc, továbbá tíz hordozható személyi számítógép (laptop) kölcsönözhetô. A könyvtárlátogató természetesen saját laptopot is hozhat, s felcsatlakozhat a könyvtári szerverre. Ennek haszna, hogy ma már sok a papíron kinyomtatásra nem kerülô információ, színvonalas elektronikus könyvtárak, szótárak vannak, és számítógépen könnyebben érhetôk el a külföldi hasonló létesítmények is. Megemlíteném még azt is, hogy elektronikus szolgáltatásaink igénybevételéhez nem feltétlenül kell bejönni a könyvtárba: az épület több száz méteres körzetében – az úgynevezett hot spot révén – bárki felcsatlakozhat az internetre, természetesen arra alkalmas hordozható számítógépével. Például a Kossuth téri teraszokon is lehet majd böngészni nemcsak a világhálót, hanem a könyvtár szolgáltatásait is.

– Az igaz, hogy ma már sok ember használja a számítógépet, de speciális ismeretük keveseknek van. A könyvtárlátogatók kaphatnak-e helyben szakmai segítséget?

– Természetesen. Az elektronikus részleget ugyanúgy, mint a hagyományosat, szakemberek segítik, a rendszergazdák napi tíz órában dolgoznak, s ha kell, adnak tanácsot, vagy beállítják a gépeket.

– Beszéljünk egy kicsit az anyagiakról, hiszen nem elég, hogy másfél milliárdért létrejött egy valóban XXI. századi könyvtár, s – mint mondta – egyben informatikai központ, azt évi sok millió forintért mûködtetni is kell. Van erre elegendô pénz?

– Érzékeny téma, de mielôtt erre válaszolnék, szeretném elmondani, hogy ezt a nagy rekonstrukciót a váratlan természeti akadályok ellenére is az elôirányzott költségkereten belül tudtuk megvalósítani. Ez nagyrészt a tervezô Balázs Tibornak, az „A” Stúdió ’90 Kft. munkatársának köszönhetô, aki az építész–, a belsôépítészi munkák valamint a bútorozás tervezôje is volt. A kivitelezô KIPSZER Rt. is megbízható, jó munkát végzett, de szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a mi szakembergárdánk közremûködése is értékes volt az egész rekonstrukció folyamatában. Érdekességként hadd említsem meg, dolgozott a mostani rekonstrukción olyan építôipari szakember, Mogyorósi János mûvezetô, aki a hetvenes évek elején részt vett az eredeti épület kivitelezésében is. Az ilyen ismeretek, tapasztalatok egy ekkora volumenû munkában aranyat érnek, hasonlóképpen azoké a munkatársaké, akiknek az átadást követôen az épület tartalommal való megtöltése a feladata. A konkrét kérdésre válaszolva: éves költségvetésünk mintegy háromszáz millió forint. Ez az alapvetô

Megyénk kiemelkedô kulturális beruházása

89

mûködési feltételek megteremtésére elegendô, de további pénzekre és találékonyságra is szükség van, hogy valóban hasznosítani tudjuk a kezünkbe került értéket.

– Megemlítene ezek közül néhányat?

– Több jelentôs feladatunk van. Egy ilyen összetett elektronikai rendszert, mint amilyet kialakítottunk, hónapokig tart „beüzemeltetni”, tehát csak késôbb érheti el az optimális teljesítményét. Szakembereink ugyan részt vettek az építésben, de még kevés a mûködési tapasztalat, a majdan csúcsra járatott rendszer nyilván annál is többet tud majd, mint amit ma gondolnánk. Egy másik fontos tennivaló az archívum feltöltése. Folyamatosan dolgozzuk fel a dokumentumokat – amelyeket olvasni, hallgatni, nézni, tapintani lehet –, s ez a digitalizálás aprólékos, idôt rabló, több évet felemésztô munka, de megspórolni nem lehet. Ezt szisztematikusan végezzük, de ha a terv szerinti darabokon kívül valami a kezünkbe kerül – tehát egyszer valaki kéri, meghallgatja, megnézi –, azt már feldolgozzuk az új technika számára, amihez aztán késôbb bárki szinte gombnyomásra hozzájuthat. Ha volna elegendô pénz 10– 12 embert tudnék foglalkoztatni csak a feldolgozásban. Természetesen vannak már eredményeink, olyanok is, amelyek abszolút nyíregyháziak. Például weblapunkon már hozzáférhetô a Ratkó József, Nagy András László, Antall István nevével is fémjelzett Hangsúly címû irodalmi folyóirat egy évtizedet felölelô teljes hanganyaga. Elkezdtük feldolgozni – digitalizálni, DVD-re írni – a városi televízió videóarchívumát, amelynek tartalomjegyzékét feltesszük az internetre. Ez egyébként olyan mennyiségû anyag, hogy ha egy ember végezné a feldolgozást, hét évig tartana.

Nagy pénzügyi feladat lesz még a „rácsatlakozás” a legmodernebb hálózatra. Most a könyvtár informatikai részlege olyan szigetként képzelhetô el, amelynek repülôtere még nem fogad nagy gépeket, de már minden készen áll arra. Olyan szolgáltató ajánlatára várunk, amelyik kiépíti és üzemelteti a nagyteljesítményû hálózatot Debrecenig, ahol rá tudunk csatlakozni az országos üvegszál gerinchálózatra. Bizonyos részek készen vannak – például tôlünk a városi televízióig már van ilyen –, de a rendszer hiányos, és mindaddig, amíg így lesz, a nálunk meglévô technika optimális hasznosítása várat magára. Arra gondolunk, hogy a városközpontban mûködô nagy közintézmények – mint a megye- és a városháza, a mûvelôdési ház, a televíziók, és természetesen a könyvtár – összefogással képesek lennének elôteremteni a havi 300– 400 ezer forintos elôfizetési vagy bérleti költséget, amelynek vállalása esetén volna vállalkozó a hiányzó hálózati részek megépítésére. Most ennek megoldásán dolgozunk.

– Ötletes a könyvtár különbözô részlegeinek elhelyezése. Az adminisztráció helyiségei szinte észrevétlenek, a raktárak az olvasók számára nem láthatók. Mi van még, amit „eldugtak” az avatatlan szemek elôl?

– Szerintem is jó megoldásokat talált a tervezô. Szembeötlô, nagy terek fogadják az olvasókat. A nem közvetlenül ügyfélforgalommal foglalkozók ezek szélén kialakított irodákban dolgoznak, így valóban szinte észrevétlenek. A kiegészítô létesítmények, raktárak többsége a pinceszinten helyezkedik el, de ezek nem hagyományos értelemben vett pincék, minden a kor színvonalán áll. Klimatizált raktáraink területe 1200 négyzetméter, azt gondoljuk, hogy húsz évig kielégítik igényeinket, annak ellenére, hogy állományunk ütemesen nô. Mindezek mellett a technika sok, valóban különlegesen értékes darabja sem látható, hiszen többnyire a kiszolgáló részekhez tartoznak. Televízió stúdiónknak van például egy olyan része, szaknyelven keverô,

90

Marik Sándor

amely lehetôvé teszi, hogy négy tévéadásból – például a városi tv, a magyar 1, a BBC, a CNN egyidejûleg futó adásainak felhasználásával – egy ötödik, élô adást szerkesszünk. Ehhez a stúdiók nagy részében külön termek, berendezések szükségesek. Mi mindössze egy – ráadásul saját tervezésû – géppel, minimális személyzettel, jó szervezômunkával meg tudjuk oldani a feladatot. Megtaláltuk azokat az eszközöket, technikákat, amelyeket egybeépítve létrejött a stúdió olyan értékes darabja – amelybôl csak ez az egyetlen van Magyarországon. Stúdiónkban egy kisebb zenekar, énekkar komplett CD-felvételt tud készíteni, már jártak itt fúvósok és kórusok, alig várják, hogy kipróbálhassák az 5+1-es hangtechnikát, amely csodákat tud mûvelni, túl van már a kvadrofónián is.

– Befejezésül szeretném kifejezni: örülök, hogy ebben a nagyszabású munkában részt vehettem – mondta Nagy László. – Úgy vélem, a XXI. századi környezetben hasonlóképpen kiemelkedô komplex kulturális létesítmény lesz a megújult megyei könyvtár az új évezredben, mint amilyen az elôdje három évtizeddel ezelôtt volt.

Végül álljon itt az Élet és Irodalom címû hetilap 2005. december 2-i szának egy írása, amelyben Vargha Mihály méltatja a könyvtár bôvítését és átépítését Építô anyag: a könyv címmel. Nem mindennapi ilyet olvasni egy irodalmi lapban. „Minden könyv voltaképp téglatest, tehát a maga formájában nagyon hasonlít ôsi építôanyagunkhoz. Persze a könyv-téglákat nem kötjük szorosan egymáshoz, önálló elemek, legföljebb összeszorulnak a polcokon – legsûrûbben egy-egy könyvtárépületben. Ahol helyüket ráadásul úgy kell kifundálni, hogy jól megférjenek velük használóik és gondozóik, az olvasók és a könyvtárosok is. Egy épület falai, szerkezetei

Megyénk kiemelkedô kulturális beruházása

91

ezzel szemben kötött halmazai tégláknak és sok más építôanyagnak. Ami esetünkben azért bír különös jelentôséggel, mert a Nyíregyházi Megyei és Városi Könyvtár bôvítésekor a tervezô Balázs Tibor egy már meglévô, kötött halmazhoz tett hozzá egy újabb rögzített halmazt, miközben tekintettel kellett lennie a könyvek – és olvasóik – kötetlen, de mégiscsak legmeghatározóbb halmazára.

E bôvítés befogadó jellegû, szinte átöleli a régi házat. El tudom képzelni, hogy e gesztus jól átérezhetô volt a pályázat bírálói számára, amikor 2003-ban gyôztesnek választották Balázs Tibor tervét az építészeti pályázaton, amit Nyíregyháza legjelentôsebb könyvtárának bôvítésére és átépítésére írtak ki. Nem csak egyszerûen igazodás olvasható le az elkészült épületrôl, bizonyos tekintetben nincs is teljes alkalmazkodás. Ha valaki minden elôzetes ismeret nélkül tekint az épületre, láthatja, hogy két markáns tömeg áll összefonódva. Kapcsolatuk azonban jó viszonyt tükröz, így, együtt, egységet és befogadókészséget sugároznak.

A kicsit merev, szögletekkel terhelt régi épület hátsó oldalához kapcsolódik a bôvítmény, s a magasban azután fölé is kúszik, hogy jellegzetes, lejtôs tetôsíkjával szinte újrakoronázhassa. Elöl, a fôholmokzat felôl azonban az új tetôsík csak egész messzirôl érzékelhetô, annyira visszahúzott. Az eredeti épület a bejárattal továbbra is érvényesül, ami azért fontos, hiszen eddigi létével már beleivódott a város közönségébe, ennyiben a múlt megtartása mindig szerencsés. Megörzôdtek a régi ház kicsit vaskos, ugyanakkor jól megkomponált, hol fekvô, hol álló betonlamellái, melyek árnyékot vetnek az ablakokra. Természetesen felújított állapotban, de szintén megôrzôdött az eredeti könyvtár világos színû kôburkolata, ami eddig is formai összhangban volt a betonlamellákkal.

A bôvítésként hozzáadott új szárny árnyékolása sokkal kecsesebb, ami – acélszerkezetbôl lévén – nem csoda. S az új részen is van kôburkolat, ami sötét tónusú, vörösesbarna. A karaktert így együtt határozzák meg a különféle anyagok, az elülsô két házsarkot a világos, a hátsó kettôt a sötétebb, markánsan elütô színû kô, ami elöl inkább betonnal, hátul acéllal és üveggel kombinálódik. A bôvítmény még abban is eltér, hogy nyílásrendszere nem mereven szabályos, és jóval több benne az üvegfelület. Az ablakok komponálása külön foglalkoztatta a bôvítés tervezôjét. Van, ahol pontosan átveszi a kétszárnyú tagolást a régirôl, egy szinttel feljebb viszont átfordítja vízszintes osztásra, amivel mintegy elôkészíti a már említett ferde tetôsík meghatározó, fekvô jellegét. Oldottabb a sötét kôfelületek formai tagolása is, sôt az egyik sarokban kimondottan lágy és érzéki, ahogy fölfelé kibuggyan, jellegzetes vízszintes ablakokkal. Ennek a tetején, valamint a fôbejáratot magában foglaló eredeti tömeg fölött is tetôteraszt alakítottak ki, mely fôképp tavasztól ôszig kellemessé tudja tenni a mindennapi használatot. [...]

A Nyíregyházi Megyei és Városi Könyvtár bôvítése már igen aktuális volt, többek között azért, mert a fôiskolai hallgatók számának növekedése miatt jelentôsen gyarapodott a potenciális olvasók száma. Ráadásul ma már minden könyvtárbôvítés együtt jár a viharosan terjedô elektronikus eszközök telepítésével. A hagyományos könyvtárépítés pedig azért rendkívül érdekes mûfaj, mert befejezhetetlen alkotás: az állomány gyarapodása megállíthatatlan. Balázs Tibor invenciózus bôvítése most kellemes összhangot mutat, nehéz elképzelni, hogy akár 15–20 év múlva megint hozzá kell nyúlni az épülethez. Nem sejthetjük, hogy akkor mégis mi lesz a megoldás: lehet-e tovább bôvíteni a most megszületettet, vagy radikálisan új megoldásra lesz-e szükség?”

92

Marik Sรกndor

SZEMLE

szemle

93

Vár állott...

A kolofon Jurás Lászlót az ismertetendõ kötet nyomdai elõkészítõjének nevezi, de munkája sem a könyv címoldalán, sem folytatásában nem látszik meg (pl. a Tartalomjegyzék páros, a kolofon önálló páratlan oldalra helyezése). A Piremon Nyomdaüzem sem nevezhetne be a „szép magyar könyv” versenyébe, némelyik felvétel nyomdai reprodukálása az 50–60-as évek világát idézi, bár az is lehetséges, hogy a hozott anyagban volt a hiba. A szerzõ, Nézõ István középiskolai tanár, Kisvárda helytörténetének hangyaszorgalmú kutatója a vár történetérõl készített jegyzetei alapján írta meg a neves északalföldi erõsség múltját a kezdetektõl napjainkig. Munkájára szükség volt, mert az érdeklõdõ csak az 1965-ben, Éri István tollából a „Mûemlékeink” sorozatban megjelent (még antikváriumban sem fellelhetõ) munkára, illetve az Ács Zoltán szerkesztette tanulmánykötetre (1985) támaszkodhatott, ha a várról tudni akart valamit. Tehát Nézõ István könyve hiányt pótló munka, megjelenésének örülni kell. Abban azonban már az elsõ oldalak után vitám lenne a szerzõvel, hogy mikortól fogva áll erõsség Kisvárdán. Azt korábban magam is elismertem, hogy a birtokos személyraggal ellátott várad szóból képzett helynév (jelentése: ‘kis erõsség, kis vár’) alapján egy késõ-bronzkori vagy kora-vaskori földvárat tételezhetünk fel a jelenlegi vár helyén, amelyet talán a magyar államalapításkor is rövid használatba

vehettek. De azt már nehezen tudnám elképzelni, hogy az 1415. évi várépítési engedély elõtt is erõsség állt volna Kisvárdán, még inkább azt, hogy István kalocsai érsek és bíboros itáliai példák alapján megtervezett várának bármiféle elõzménye lett volna. A felhozott állítólagos adatokat ugyanis sem a régészeti kutatás, sem az oklevelek nem támasztják alá. Ezt a szerzõ is érzi, mert különben nem adta volna ezt a fejezetcímet a 13. oldalon: „A várépítés elsõ szakasza: 1465–1475.” Egyébként Kisvárdai László 1501-es feliratú ajtó-szemöldökköve kapcsán a szerzõ utalhatott volna arra, hogy a Várdaiak fészke a jelenlegi vár építése elõtt a r. k. templom szomszédságában volt, s erre a megerõsített udvarházra vonatkoznak az 1465 elõtti adatok is.

A szerzõ kronológiai rendben ismerteti a történeti irodalom adatait a várépítés/átépítések menetérõl, ütköztetve a kutatók véleményét az ásatások során elõkerült tárgyi emlékek (kõfaragványok, kályhacsempék, stb.) idõrendjérõl. Külön fejezetet szán a Szent Zsigmond tiszteletére emelt várkápolnára, s a r. k. templomban álló oltárról pedig a címerképek alapján bizonyítja, hogy az sohasem állhatott a várban, mint azt eddig feltételezték. A gondom itt és a következõ fejezetekben csak annyi, hogy a szerzõ nem döntötte el, kinek is szánja a mûvét. Ha a tucatnyi, e korszakkal foglalkozó szakemberen kívül a nagyközönségre is gondolt, akkor bi-

94

zony a latin szövegrészeket le kellett volna fordítania, s a 17. századi magyar nyelven írott számadásokat, leveleket át kellett volna ültetni mai magyarra, megtartva a szöveg nyelvi szerkezetét, régiességét. Bizonyos vagyok benne, hogy még érettségi bizonyítvány birtokában sem jön rá az ember a könyvet olvasva, hogy a kioz=köz, a feliol=felõl, eliot=elõtt jelentéssel bír. De szerzõnk nem is konzekvens, mert több helyen mai közírásra áttett szöveggel él. A családnevek használatában a Zokoly névalak vagy Szakolyi-nak vagy – ha ragaszkodunk a régiséghez – Szokoli-nak írandó, mert a família a mai Szakoly községrõl vette a nevét.

A kötet egyharmadát a vár hadikrónikájának 1527–1711 közötti adatai töltik ki.

Igazán csak 1558-ban és 1564-ben volt ostrom alatt az erõdítmény, egyébként a magyar

SZEMLE

királyság és az erdélyi fejedelemség közötti politikai huzavonák, s örökösök marakodásának tárgya. A vár állapotára jellemzõ, hogy az 1708-ban Kisvárdára érkezõ II. Rákóczi Ferenc nem ott, hanem a mezõváros egyik polgárházában száll meg. A könyv végén jegyzetapparátus és bibliográfia található, eléggé szokatlan formában. Amibõl természetesen kitûnik, hogy a mûnek nem volt szaklektora, pedig ez a nagyszerû gyûjtés megérdemelte volna a szigorúbb és szakszerûbb formába öntést. A mû megjelenéséhez magánszemélyek és a Béres Alapítvány nyújtottak segítséget, köszönet nekik.

Nézõ István: A kisvárdai vár története. Kisvárdai Városszépítõ Egyesület. Kisvárda, 2004. 168 p. 16 számozatlan színes táblával.

Németh Péter

Régi magyar családok A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Igazgatósága által kiadott Régi magyar családok sorozatnak a Semsey és a Kisfaludy család története után immár harmadik kötete jelent meg a németszõgyéni és bánházi Jósa családról. A téma népszerûségének és a sorozatszerkesztõ, Pozsonyi József energikus szervezésének köszönhetõen hamarosan újabb kötetekkel is megismerkedhetünk.

A könyvsorozat olyan híres magyarországi családok bemutatására vállalkozik, amelyeknek ma is élnek leszármazottai. Ez fontos és praktikus szempontnak bizonyult, mert a családtagok útján könnyebb hozzájutni a megmaradt iratokhoz, a sokszor amatõr családkutatók által már összegyûjtött anyaghoz, és egyszerûbb szponzorokat talál-

ni az igényes kiadványhoz. A családok 20. századi történetének szerepeltetésével izgalmas és változatos életpályák bontakoznak ki az olvasók elõtt.

Ezek a szempontok érvényesek A németszõgyéni és bánházi Jósa család története címû, a család leszármazottja, Jósa Miklós és a történész Ulrich Attila által összeállított kötetre is.

A Jósa család eredetének szálai a 15. századig vezethetõk vissza. 1583-ban németszõgyéni elõnévvel szereztek nemességet, amit elõbb Komárom, majd Nyitra megyében hirdettek ki. Jósa Antal leszármazottai a 17. század elején az ország keleti részébe költöztek. Jósa Miklós Szabolcs megyében jelentõs birtokokat szerzett, 1685-tõl két éven át alis-

SZEMLE

pánságot is viselt. A Rákóczi család familiárisaként ecsedi udvarbírói és hegyaljai inspektori tisztséget töltött be. Fiai, Jósa Mihály és István szintén részt vettek a szabolcsi közéletben, majd a Rákóczi szabadságharcban.

István 1716-ban szerezte meg (testvérével közösen) a bánházi nemességet, 1732 és 1742 között pedig alispánként tevékenykedett. A 18. század végére kihalt ág jelentõségének, Szabolcs megyei szereplésének emlékét õrzi a nyírbátori minorita templomban levõ temetkezési hely és a Jósa oltár.

Jósa Mihály katonaként elkerült Szabolcs megyébõl. Utódai közül többen gazdasági pályára léptek, a Károlyi-uradalmakban generációkon keresztül töltöttek be fontos állásokat.

A Jósák gondosan ápolták családi hagyományaikat. A legidõsebb fiú feladata lett a családi levelezés, a fényképek és más emlékek õrzése, hagyományozása. Jósa György a 20. század elsõ felében fáradságot és költséget nem kímélve gyûjtötte össze a családi iratokat és ereklyéket. Õ vette fel a kapcsolatot a nagybányai Jósákkal, Jósa András

95

orvossal, a nyíregyházi múzeumalapítóval.

A két Jósa család rokonságát azonban máig sem sikerült hitelt érdemlõen bizonyítani.

Jósa György a páratlanul gazdag családi gyûjteményt az Országos Levéltár õrizetére bízta, de az a sors szeszélye folytán 1944ben egy bombatámadás nyomán megsemmisült.

Nem csoda hát, hogy a németszõgyéni és bánházi Jósa család történetével kapcsolatban maradtak megválaszolatlan kérdések, elvarratlan szálak. A szerzõket is próbára tette a források hiánya, amit alapos kutatómunkával és korrekt adatkezeléssel hidaltak át.

A családtörténeti kötetet színes fotók és címerrajzok, térképek, gondosan szerkesztett genealógiai táblák teszik szemléletessé és áttekinthetõvé. A tájékozódást irodalomjegyzék, a levéltári források listája és névmutató segíti.

Jósa Miklós – Ulrich Attila: A németszõgyéni és bánházi Jósa család története. Régi magyar családok 3. Sorozatszerkesztõ: Pozsonyi József. Debrecen, 2005. 205 p.

Henzsel Ágota

Megyénk nyomorban élõinek létfeltételei a XX. században 2004-ben jelent meg Gaál Ibolya „Földbe mélyített lakóépítmények és az azokban lakók életviszonyai Szabolcs és SzatmárBereg vármegyékben a XX. században” címû példaértékû könyve, amelyben megyénk nyomorban élõinek létfeltételeit elemzi empirikus eszközökkel. Kutatása olyan meghökkentõ adatokat szolgáltat az olvasóközönség számára, melyeket sokak talán még most is kétkedve fogadnak. Oktatóként

magam is gyakran tapasztalom, hogy hallgatóim csodálkozással és nem egyszer hitetlenkedve fogadják azokat a tényszerû társadalomábrázoló megállapításokat, amelyeket a szerzõ ebben a munkájában tapasztalati úton is igazol.

A könyv logikailag és kronológiailag is jól strukturált: elõször a földbemélyített épületek társadalomtörténetét interpretálja kellõ alapossággal, majd a bennük élõ családok

96

szociális helyzetét mutatja be az úgynevezett „kemény szociológiai változók” mentén (földházak alapterülete, benne lakók száma, családfõ foglalkozása, egészségi állapot, stb.). Végül, a gyermekek családon- és munkamegosztáson belüli helyzetét vonja górcsõ alá.

A bevezetõ részben Gaál Ibolya kutatási eredményeit a következõképpen összegzi: „A lakásnyomorúság már az elõzõ századokban is egyike volt a létezõ társadalmi bajoknak. A XIX. században a parasztházak nagy többsége egyetlen helyiségbõl állt, tizenkét-húsz négyzetméter alapterülettel és csekély világosságot beengedõ, kisméretû ablakokkal. Az egyes családokra pedig a sok gyermek volt jellemzõ. Ezekben a zsúfolt, sötét, nedves, egészségtelen lakásokban nem ment ritkaságszámba a hat-tizenkét gyermek sem. Sokszor nemcsak egy népes család élt bennük, hanem még a féltettebb állataik szállásául is szolgáltak... Földházak, földkunyhók is gyakoriak voltak a megye területén. Ezek a sötét, nedves építmények súlyos veszélyt jelentettek az emberi egészségre. A bennük lakók többségének egyoldalú, silány és hiányos táplálkozása még tovább fokozta veszélyeztetettségüket.”

A szerzõ a fogalmak definiálásán túl pontosan kidolgozott szociológiai (szociográfiai), néprajzi, történelmi és társadalompolitikai módszertani eljárásokat alkalmazott, amelyek megkérdõjelezhetetlenné teszik vizsgálati megállapításait; más szavakkal, nem lehet metodikai egyoldalúsággal vádolni. Kérdõíves felmérését és családtörténeti narratíváit kiegészítette levéltári adatok másodelemzésével – bevallom, rég olvastam olyan tudományos igényességgel megírt könyvet, amely ilyen gazdag levéltári adatokat tartalmazott; írásának már csupán ez a momentuma elismerésre és megbecsülésre érdemes.

SZEMLE

A kutató társadalomtörténeti aspektusból közelít vizsgálati területének elemzéséhez.

Ebben bemutatja, hogy Magyarországon már a honfoglalástól kezdve nem volt idegen a földbe mélyített lakóépítményekben való élés. A probléma az, hogy ez a jelenség a XIX. századra sem tûnt el megyénkben, ugyanis olyan társadalmi és gazdasági viszonyok konzerválódtak, amelyek gátat emeltek a lakásproblémák felszámolásának.

Az 1948-as összeírás szerint csak Szabolcs vármegye területén 335 hajléktalan családot számláltak össze, ami 914 embert jelentett.

Ez a szám azonban már jóval kevesebb, mint az ezt megelõzõ években volt, ez „a csökkenés minden valószínûség szerint annak eredménye, hogy az 1945-ös földreformot követõen kb. három-tíz éven belül a földhözjuttatottak közül többen már saját ingatlanaikra igyekeztek anyagi teherbíró képességeiknek megfelelõ kis, egy-két helyiségbõl álló házacskát építeni.”

A földbemélyített lakóépítmények számos típusát lehet megkülönböztetni meghatározott szempontokból. Ide lehet sorolni a gödörlakásokat, partlakásokat, veremházakat és az ún. „kaducs”-okat. Ezeknek jellegüknél fogva eltérõ funkcióik voltak, léteztek olyanok, amelyekben az idénymunkát vállaló családfõ szállt meg rövidebb ideig.

Néhány mûhelyként is mûködött. Nem egyszer ide terelték be a nagyobb állatokat, istállónak használva a helyiséget. Számomra is meglepõ, hogy számos helyen kocsmák üzemeltek, „Nyíregyházán a mai közfürdõ melletti földkunyhóban mértek bort, pálinkát és árultak dohányt.”

A nyomorban élõk csoportja általában mezõgazdasági munkásokból (agrárproletárokból, napszámosokból, részesaratókból, summásokból, erdészekbõl és alkalmi munkásokból), mezõõrökbõl, dinnyekertészekbõl, szõlõpásztorokból és vincellérekbõl rek-

SZEMLE

rutálódott. Azok a társadalmi osztályok tartoztak ide, akik a társadalom peremén éltek, kirekesztve majdnem minden állami szociális ellátásból, illetve adományból.

A szerzõ plasztikusan ábrázolja ezen lakóépítmények belsõ strukturáltságát, részletesen leírja hogyan képezték ki a padlószintet és a falakat, milyen szegényes berendezési tárgyakkal rendelkeztek, valamint, hogy a tetõszerkezetet milyen kezdetleges módszerekkel építették meg. Egy ilyen épületben a fûtést és az alapvetõ emberi higiénés viszonyokat szinte lehetetlen megteremteni, nem csoda, hogy az itt élõk születéskor várható átlagos élettartama és életminõsége rendkívül alacsony volt. Ezt a szituációt tovább rontotta az a körülmény, hogy ivóvízellátásuk mellett a csatornarendszer sem volt kiépítve, mely tényezõk együttesen azt a döbbenetes helyzetet teremtették, hogy „a házkörüli tisztaságról többnyire a házi kutyák gondoskodnak.”

Az emberek döntõ többsége ma már alig tudja akár csak elképzelni is, hogy valaha ilyen társadalmi, szociális és lakásviszonyok között éltek több ezren Magyarországon és megyénkben. Gaál Ibolya könyve azonban szabatosan mutatja be számunkra a XX. században uralkodó megrázó, és legyünk õszin-

97

ték, méltatlanul feledésbe merült életviszonyokat.

A szerzõ saját kérdõíves vizsgálatának eredményeit is közli, amelyet a VI. fejezetben bocsát a nyilvánosság részére. Mindezt azonban nem a megszokott formában teszi, hanem a nyers, félig feldolgozott számsort közli. Ez azért is nagy elõnye, mert a késõbbiekben további kvantitatív és kvalitatív kutatásokra ad lehetõséget az összegyûjtött adatsor.

Bár közhelyszerû kifejezés, de igaz, Gaál Ibolya könyve hiánypótló. Egy olyan társadalmi osztály létviszonyait elemzi, amelyrõl hajlamosak vagyunk megfeledkezni, ám nem csak a társadalom tagjai, hanem politikai elitünk is. Éppen ezért ez a könyv egyszerre szól a kutatókhoz, oktatókhoz, politikusokhoz, valamint a különbözõ egzisztenciával rendelkezõ társadalmi rétegekhez egyaránt Én kötelezõ olvasmányként szerepeltetem tantárgyaim listáján.

Gaál Ibolya: Földbe mélyített lakóépítmények és az azokban lakók életviszonyai Szabolcs és Szatmár-Bereg vármegyékben a XX. században. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 2004. 380 p.

Jóna György

Családi tükrön átszûrõdõ várostörténeti mozaik 2005 adventjén különleges ajándékkal lepte meg a nyíregyházi Grafít Nyomda „R” Kft. a város mikrotörténelme iránt érdeklõdõket, amikor megjelentette a Nyíregyházi Fõiskola könyvtárosának, Tóthné Bordé Katalinnak a Jóba nyomdászdinasztiát bemutató munkáját. A 300 példányban megjelenõ A/5-ös, igényes kiadvány szép példá-

ja a kultúra támogatásának, hiszen a megye múlt századi legjelentõsebb lapja, a Jóba Elek által nyomtatott Nyírvidék alapításának 125. évfordulójára megjelenõ kötet kiadásához a Fodor Irodagép, a Budapest Papír Kft. mellett szakmai tanácsadással a SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Levéltár is hozzájárult.

98

A példaértékû összefogás eredményeként közkinccsé váló kutatási eredmények sajátos aspektusból tükrözik vissza a múlt századi nyíregyházi élet apró mozaikjait, újabb adalékokkal gazdagítva a várostörténeti irodalom által rögzített eseménysorokat.

Tóthné Bordé Katalin egy olyan család három nemzedékének a történetét kísérte végig, amelynek a nevét a városban megjelent nyomtatványokról minden idõsebb nyíregyházi lakos ismerte. A nyomdai termékek egy része fennmaradt, így a tevékenység feltárása a kutatás kezdetén is reményt keltõ volt, de a nyomdászcsalád tagjainak mindennapi és üzleti élete ezek, illetve a levéltári források alapján sem tárult fel igazán. A múltrekonstrukciót a Jóba család Nyíregyházán élõ leszármazottja, negyedik Jóba Elek segítsége tette teljesebbé, aki emlékeit is megosztva, a szerzõ rendelkezésére bocsátotta családi dokumentumait, fotóit.

A XIX. század utolsó harmadától több mint fél évszázadon át Szabolcs megye és Nyíregyháza nyomdatermékekkel történõ ellátásában kiemelkedõ szerepet játszó család múltján keresztül feltárul a város és a megye gazdasági, kulturális élete, bepillantást nyerhetünk a korabeli sajtótörténetbe és a hivatali, gazdasági és köznapi élet „papírés nyomtatványalapúvá” válásába. Abban, hogy ne csak megismerjük, hanem meg is értsük a Jóba család tevékenységét, a városi társadalom hierarchiájában elfoglalt helyét, a szerzõ azzal is segíti az olvasót, hogy a kötet elsõ fejezetében röviden bemutatja a város elsõ nyomdáinak történetét és a nyíregyházi lapkiadás kezdeteit. A kiegyezés évétõl 1876-ig mûködött Dobay nyomda, illetve a 1874-töl 10 éven át itt dolgozó „Közlöny” nyomda után 1879 októberében harmadikként alapított nyomda fûzõdik Jóba Elek és Piringer János nevéhez. Nem véletlen a cégalapítás helye és ideje, mint ahogy az alapítók személye sem. Ekkor ugyanis a

SZEMLE

városban mind nagyobb igény mutatkozott a nyomdatermékek iránt, amit ügyesen ismert fel Piringer, aki társul hívta magához a jól képzett barátját, Jóbát.

Jóba Elek Kiskunhalason született, inasévei után a páratlan ügyességû betûszedõ, a szabadkai Bittermann-nyomdában, majd a technikailag kiválóan felszerelt szegedi Burger-nyomdában, ezt követõen a pesti Pollák Testvérek Könyv- és Kõnyomdai Mûintézetében, majd Heckenast Gusztáv könyvnyomtatásáról és hírlapkiadásáról is híres nyomdájában dolgozott, 1877-tõl pedig egy évig üzletvezetõként özvegy Sártoryné miskolci nyomdáját igazgatta. Nyíregyházára települése elõtt a budapesti Franklin Társulat betûszedõje volt, majd Debrecenbe szegõdött. Ebben az idõszakban kezdte el tervezni Piringerrel a nyíregyházi nyomda létesítését. A munka mellett a szíve is ide húzta Pap Bleuer Zsuzsannához, akivel 1880ban kötött házasságot. A családalapításhoz, hat gyermekének ellátásához és taníttatásához jó alapot biztosított a nyomda, amely gyors tempóban fejlõdött. A családi vállalkozás tekintetében elõre lépést, az üzleti életben új kihívást jelentett az, hogy 1884ben Piringer eladta üzletrészét Jóbának, és õ is önálló, fõként kisebb kiadványokat, folyóiratokat és hivatalos nyomtatványokat elõállító, prosperáló nyomdát alapított. Így a korábbi társak versenytársakká váltak – a vetélkedés Piringer haláláig tartott. A megrendeléseken azonban nemcsak egymással, hanem az újonnan alakult nyomdákkal is meg kellett osztozniuk. Az 1897-tõl Nagy Mór, 1903-tól Tóth Sándor, 1904-tõl Klafter Ignác nyomdája mellett átmenetileg több kis tipográfiai mûhely is dolgozott a városban.

A Jóba nyomda egyik legjelentõsebb munkája az 1885-tõl Szabolcs megye hivatalos sajtóorgánumává vált Nyirvidék nyomtatása volt, ami ekkor már öt éve jelent meg.

A nyomda cégjegyét viseli ebbõl a korból

SZEMLE

számos tudományos és szépirodalmi könyv, tankönyv, ima- és énekeskönyv, iskolai évkönyv, hivatalos nyomtatvány, alapszabály, ismeretterjesztõ elõadás szövegét tartalmazó füzetke is. Sõt – mint ahogy arra az egyik lektor, Margócsy József felhívja a figyelmet – a századfordulón Vietórisz Józsefnek a nemzeti ünnepre írt versét, amit a szerzõ a délelõtti ünnepségen szavalt el, délutánra már Jóbáék kinyomtatták, és pár krajcárért árusították – felajánlva a befolyt összeget a negyvennyolcas szabadságharc rokkantjainak megsegítésére. Más alkalommal hasonló módon segítették a gimnázium ifjúsági könyvtárának fejlesztését.

A jól menõ vállalkozást Jóba Elek 1906ban bekövetkezett halála után özvegye és két fia, elõbb László, majd Elek vitte tovább.

László Amerikában apja ismerõse magyar nyelvû lapjának szerkesztõségében dolgozhatott és tanulhatott, de nem kedvelte meg a nyomdászatot és az újságírást. Több szakma kipróbálása után hazatért, öt évig állt a Jóba cég élén, majd Budapestre költözött, ahol katona, késõbb ügyintézõ lett. A nyomdavállalat igazgatása az akkor már városi alszámvevõi hivatalt betöltõ, képviseleti tagsággal is megtisztelt Elekre maradt, aki 12 év szolgálat után a rá háruló feladat ellátása érdekében kérte a képviselõtestülettõl nyugdíjazását. Abban bízott, hogy ha minden idejét a nyomdának szenteli, üzletvezetõje, Weisz Manó segítségével töretlenül viszi tovább édesapja hagyatékát. A technikai fejlesztésnek, valamint a nyomdai munkával kapcsolatos ágazatok fejlesztésének köszönhetõen a cég mind sikeresebb lett, olyannyira, hogy több költözés után 1914ben a Széchenyi u. 9. számú telken a vállalkozás igényeihez tervezett és épített házba költözött a család és a nyomda.

A Jóba család és a nyomda életének gondtalan és virágzó szakasza azonban nemsokára, Elek 1918-ban bekövetkezett

99

halálával megtört. Bár végakaratában igyekezett rendelkezéseivel segíteni a vállalkozás továbbvitelét és felesége, illetve három kiskorú gyermeke számára a további gondtalan élet biztosítását, az üzleti élettel addig soha nem foglalkozó özvegy magára maradva nem birkózott meg a rá háruló feladatokkal. Az õ számára férje minden tanácsa ellenére nem a nyomda fejlesztése volt a fontos, hanem mint anya „csak” arra törekedett, hogy addigi életnívójuk minden áron megmaradjon. Kellõ szakértelem nélkül nem látta át az üzletvitelt, és üzletvezetõje sem állt a helyzet magaslatán. Az országos és helyi politikai és gazdasági események sem kedveztek az autodidakta módon vezetett nyomdának, így a napi élet és a nyomda mûködési költségeinek fedezetét a tartalékok felélése után árverezés és kölcsönfelvétel útján tudták már csak biztosítani. Bár a kiskorú árvák gyámságát felügyelõ megyei árvaszék üzletvezetõ váltással, illetve szoros számadások készíttetésével és bemutatásával tett kísérletet a vállalkozás megmentésére, ennek azonban nem lehetett átütõ eredménye. Maga a család is kereste a kiutat azt remélve, hogy az éppen leérettségizett és Pesten egy éves kereskedelmi tanfolyamot végzett Elek átvéve a nyomdát újra fellendíti azt, de tapasztalatlan és kiskorú lévén nem volt kellõ tekintélye és befolyása sem munkásaira, sem üzletfeleire. Elszántsága, tenni akarása ellenére sem tudta megállítani a csõd felé sodródást. „Nagyon megható az az ifjonti lelkesedés és elszántság, ami kiérzõdik a huszadik életévében járó Jóba Eleknek Bencs Kálmánhoz 1931. szeptember 7-én írott soraiból. Meglett férfiakat megszégyenítõ felelõsségérzetrõl, erkölcsi kötelességvállalásról vall ez a levél. Ugyanakkor megrázó, hogy nemes tenni vágyásával mennyire magára hagyták azok az emberek, akik segíthettek volna neki, sõt el is várták, hogy minden tõle telhetõt megtegyen

100

a cég megmentéséért. Meglehetõsen fiatalon kellett szembesülnie a keserû kiábrándultság és a tehetetlenség érzésével. Csalódnia kellett a polgármesterben és a fõispánban, mert azt ígérték neki, hogy támogatni fogják a hatóság erkölcsi erejével és a cég anyagi helyzetének javításában is közremûködnek, de nem így történt. Bíztatáson kívül egyebet nem kapott tõlük. ugyanakkor bénítóan hatott rá a hitelezõk zaklatása és az üzem fenntartásához szükséges összeg elõteremtésének sziszifuszi munkája. Képtelen volt anyja és nõvérei esztelen költekezését megakadályozni, ezért olyan megoldást kellett keresnie, amivel elkerülhette a szégyenletes anyagi csõdöt” – írja a szerzõ.

A városi fõszámvevõ által tartott cégvizsgálat után az özvegy, mentve a még menthetõt, hozzájárult fia nagykorúsításához, és átadta neki a vezetést. Sajnos, már õ sem tudta visszafordítani a folyamatot. 1933-tól a köztartozások miatt megkezdõdött a nyomdagépek lefoglalása. A házuk a jelzálogkölcsön fejében a Nyírvidéki Takarékpénztár Rt. tulajdonába került. Jóba Elek papír- és írógép kereskedést nyitott, de nem szakadt el õsei munkájától. 1938-ban újságíró lett és a Nyírvidék Szabolcsi Hirlap felelõs szerkesztõjeként intézte a lap üzleti ügyeit. A békés hétköznapokba azonban újra beleszólt a történelem: 1944-ben bevonult katonának, majd 1945 májusában felelõs szerkesztõi döntéseiért háborús és népellenes bûntett vádjával letartóztatták, csak 1946-ban szabadult. Két év múlva boltjukat is államosították, így 1985-ben bekövetkezett haláláig könyvelõi munkából tartotta fenn családját, lányát és fiát, aki szép emlékeket õriz a városban jól ismert õseirõl. Ezeket megosztva a szerzõvel kerekedett ki egy család történetén keresztül a város félévszázados nyomdatörténete.

SZEMLE

A könyv nem genealógiai szakmunka, hanem olyan családtörténet, amely sajátos tükrözõdése egy századfordulós mikrotörténetnek. Három nemzedék nyomdász-tevékenységét vizsgálva családi dokumentumok, levéltári források és város-, valamint nyomdatörténeti irodalmi feldolgozások segítségével kultúr- és ipartörténeti adalékokkal szolgál a szerzõ, aki nem ismeretlen a tipográfia múltja iránt érdeklõdõk elõtt, hiszen – Békés megyei lévén – a világhírû gyomai nyomdász, Kner Imre közéleti szakmai szereplését tárta fel és tette közkinccsé 2001ben. Már hosszabb ideje Nyíregyházán élve, nem véletlen, hogy régiónk nyomdatörténete is felkeltette az érdeklõdését, és a legjelentõsebb, több nemzedéken át egy család kezében lévõ nyomda történetét követi végig „tündöklésétõl bukásáig”. Az élvezetes stílusban megirt, jól tagolt írást a cégalapító család leszármazási tábláján és a családtagok fotóján kívül számos, igazán jó minõségben megjelenõ, a korabeli nyomdatechnikát és nyomdatermékeket bemutató kép teszi színesebbé és vizuálisan is elképzelhetõbbé.

A gazdag képanyag és precíz képjegyzék mellett a szerzõt dicséri a jól tagolt munka irodalom- és forrásgazdagsága is. A technikai szerkesztõ ügyes munkájának eredményeként pedig egy könnyen áttekinthetõ, olvasóbarát könyv jelenhetett meg – nyomdai munkálatait tekintve is méltó kiadványként az õsök emlékéhez.

A kellemes borítójú, szép kis kiadvány valóban „csak” ajándék, hiszen könyvesbolti fogalomba nem került, de megéri érte bemenni a könyvtárakba!

Tóthné Bordé Katalin: A Jóba nyomdászdinasztia története.

Nyíregyháza, 2005. 95 p. A tanulmány a Grafít Nyomda „R” Kft. a Nyirvidék alapításának 125. évfordulójára jelent meg. Készült a Grafít Nyomda „R” Kft. nyomdájában 300 példányban.

Kujbusné Mecsei Éva

SZEMLE

101

Váci Mihály a fõvárosban Emlékápoló kötet

„Beszélgettünk. Te, a tanyai tanító fia, és én, az egykori tanyai tanító – és egyszer csak, ahogy emlékeink ösvényein botladozva közeledtünk sorsunk országútjához, közös izgalmak és lázak keltek bennünk”. Csak olyan író fogalmazhat így, aki nem csupán a szó mûvésze, hanem szellemi tartalmak sugallója is, mint Váci Mihály volt. Hiszen mire való is volna a szó, ha nem a jó erkölcs tanainak hirdetésére?

Szóval, sokan ihattak a Nagy-Szék-tó melletti Ábri-kocsma „keréknyomtól õrölt udvarán” álló szomorú gémeskút vízébõl, de kettejükrõl biztosan tudhatni – a Váci Mihály mûveibõl szemelvényeket közlõ és emlékét õrzõ írásokkal tarkított Pirók, télen címû kötetbõl is –, hogy életen át magukkal hordozták a kút kopott szélû, buborékokkal begyöngyözött mohájú favödrébõl ivás élményét. Váci Mihály és Rákos Sándor, akik – külön-külön – szintén ittak abból a kútból „a vadlibasírástól fuldokló ég alatt, ahol a porban poroszkáló simai út Kálmánháza felé fordult”, húsz év múlva találkozott elõször személyesen elõbbi budapesti lakásán és beszélgettek errõl a bizonyos mohos favödörrõl is. Mindkettejük emlékezésének párhuzama fontos tartóoszlopa annak a megítélésnek, ami Váci Mihály fõvárosi tartózkodásának helyes megértését segíti.

A Váci Mihály Kör immár országos hatókörben mûködik, s tagjai (különféle pártállású és vallású emberek) a harmincöt esztendeje elhunyt, Kossuth-díjas költõ szellemi örökségének ápolására szervezõdtek. E

törekvés fontos mozzanatának tekinthetõ ez a most megjelent kötet is, amelynek kiadását Budapest Fõváros XI. kerülete, Újbuda Önkormányzata támogatta a kerület megalakulásának 75. évfordulója alkalmából. A kötet különleges érdekessége, hogy – amint a nyíregyházi származású Ladányi András, a Váci Mihály Kör titkára írja bevezetõjében – „ezúttal nem a vidék, a tanya, nem a nyírség homokfútta világába” kalauzol, hanem Váci másik, eddig háttérbe szorult arcát elõcsalogatva, a nagyváros költõjét mutatja be. Érdekes figyelemmel kísérni a Gellérthegy és Lágymányos tájékain született mûveibõl és a kísérõ interjúkból, tanulmányokból formálódó Váci arcélet. „Lágymányos pohárnyi tiszta otthonaiban / iszom a csend édes lélegzetét” – írja Ezt! Itt! Most! címû, a budapesti flaszteron is természeti képekkel tarkított, szép, vallomásos versében, s mint tudjuk, a szépség a lélek emberének sajátja. A mindenütt otthon lévõ költõ valóban a szépség (esztétika), az emberség (humánum) jegyében vált küldetéses szabolcsivá. Az ország központjába költözött, hogy ott képviselje népét, elsõsorban az elesetteket, a rászorultakat, akiken segíteni kell. Mert segítõ szándékú ember volt, s a jóság sugallatát hordozzák mûvei is, melyek sorát – korábban szokatlan módon – az 1956-os keltezésûek indítják (Zsoltár, Függöny mögött, Sortûzzel a szívünkben, Emlékeztetõ).

Ezekhez csatlakozik Tasi József Váci 1956os naplójával foglalkozó tanulmánya és a kötetcímet adó vers elemzése.

102

A költészet olykor éppen a hallgatásban rejtõzik s Váci Mihály megtapasztaltan tudta ezt, amint a sajátos hangulatú, Beszélgetésekben kifejtette: A barna éjszaka mezsgyéin, a lámpák napraforgói alatt, hogy szerettem Veled az égre nézni, ha már nem leltünk szavakat!

Erkélyek sötét fedélzetein hajózni éjek, emlékek felett, hallgatni egymás mellett és susogni, mint virágok fölött a levelek! És presszók gyóntató asztalánál gyufát tördelve éjjelig, mennyit tudtunk arról beszélni, hogy csak beszélünk, évekig!

S míg mentünk haza, hányszor, át Budára, – a partok közt hogy megfeszült a híd! Ó, nagy dologról volt szó itt és arról szerettünk volna mondani valamit!

A kötetben együtt található írások pontosan és õszintén megvallják Váci érzelmi kötõdéseit fõvárosi lakóhelyéhez, valamint irodalmi szerepét. Igen, valóságos vallomások ezek a mûvek. A szerkesztõk (Ladányi András és Tasnádi Gábor) szívhez szóló epizódokból válogatták össze Váci budapestiségének mozaikját. Rákos Sándor a Vácival történt elsõ találkozására emlékezik, amit utóbbi már említett, A mohos favödör címû, Rákos Sándorral folytatott beszélgetését rögzítõ írása fejel meg. Részletek olvashatóak Ladányi András Váci Mihály „Élj tiszta tüzeidben” címû, 2000-ben kiadott kötetébõl. Ágh István, Csoóri Sándor, Szakonyi Károly, Réti Zoltán, Bodor Tibor, Sárándi József, Csák Gyula, Farkas László, Jovánovics Miklós, Gádor Magda, Baranyi Ferenc és Molnár József nyilatko-

SZEMLE

zatából sok-sok színes kis epizód elevenedik fel, s igazolja, hogy Váci nem csupán egy költõ volt a sok közül, hanem a jóság és a szeretet, a törõdés költõje. Közismerten közéleti ember, aki szívbõl segített embertársain. Sok barátja, ismerõse akadt, de ezekbõl az írásaiból mégis kiérzõdnek magányosságának szürke felhõi is. A Sortûzzel a szívünkben szintén erre utal: „Az évtizednek hány magányos estjét / lobogózták fel álmaink, / és hány éjszaka csillagai verték homlokunkra / a vallássá emelt gondok jeleit!”.

Ezeket persze, igyekezett mosolyának bizalmat ébresztõ napsütésével palástolni, amint egy „történelmi alkalmazotthoz” illik. Érdekes megfigyelni azt az eredendõ közvetlenséget, amivel pálya- és embertársaihoz közeledett. Könyvbemutatókon, presszókban, éttermekben, szerkesztõségben, utcán, vagy lakásának meghitt mûvészeti szentélyében. Minden érdekelte. Nem csupán az irodalom, hanem más mûvészeti ágak (elsõsorban a muzsika, a képzõmûvészet) eredményei, összefoglalva: maga az élet ünnep- és hétköznapjaival, de elsõsorban az utóbbival együtt. Váci közéletisége sokatmondóan tisztelte a személyek boldogulását, magánéleti harmóniáját. Számos esetben ehhez igyekezett a kibontakozás lehetõségét megteremteni a hozzáfordulóknak vagy egyszerûen azoknak, akikben felfedezte a kiteljesedés lehetõségét. Hogy is fogalmazza meg mindezt a Staccato-ban?

Végül mit is értem el, mit is végeztem, tettem e nap?

Csak az van eszemben, amit ma megint kiirtottam a szívembõl. A bevégzett kis ügyecskék rajzolják ki a dolgaidat, amit tenni kellene itt. A legürcölt robotocskák írják fel a fejfakeresztre: mi az, amihez kezdeni kellett volna nekünk. A felépült

SZEMLE

házakat többé sose nézzük, csak a foghíjas telkek kezdenek hangosan ordítani!

Kifejezetten kár lett volna a feledés homályába sodródni hagyni az olyan írásokat, mint például a mûvészeti szépség iránti közönyt pellengérezõ Rózsák a jégen, a kisember erkölcsi-etikai védelmét szorgalmazó Nem olyan ember vagyok én, kérem!, vagy a butaságot kifigurázó Jó-e a sirály húsa? címûek, mert rendkívül fontos adalékok rejtõznek bennük szerzõjük emberségét illetõen. Ugyanezt az állításunkat igazolják az Útra kész angyalok hatalmas bérházak kongó kapualjaiban sámlikon kucorgó vagy a nyüzsgõ forgalomban bizonytalanul lépkedõ öreg parasztasszonyai. A látszólag könnyedebb, humoros, szatirikus élû prózai munkái ma is eleven hidat jelentenek a mûvészet örök eszmei mondanivalói és befogadói számára. Váci neve méltán említõdik fel ott, ahol az írói tisztességrõl, tárgyilagosságról ejtenek szót. Tasnádi Gábor a költõ budai emléktáblájának koszorúzási ünnepségén elmondott gondolatai méltó keretbe foglalták a Villányi útról induló és oda visszatérõ életszakasz szellemi jelenségeit.

Mennyire jellemzõjük a nagy mûvészeknek a szerénységük: „Már nem vitázom, nem verekszem. / Csendesen elkezdek ragyogni. / Ellenkezem ezzel a korral. / Meg akarok maradni.” (Kócsag). Váci eltökélt szándéka volt, hogy játszva segítsen az embereken: „Segíteni megesõ szívvel, férfias, szótlan jókedvbõl, ahogy az aratók észrevétlen learatják és bekötik éjnek éjjelén az özvegyek kis gabonáját.”. Ebben a kötetben talán a Te bolond címû, Nagy László Himnusz minden idõbenjének ritmusát és Illyés Gyula magánés közéletet egyaránt mérlegen egyensúlyozó mondandóinak határozottságát ébresztõ, három oldalnyi vers tanúskodik leginkább Váci küldetéstudatának eredetérõl, valamint

103

az ezzel kapcsolatos kivitelezés belsõ tépelõdéseirõl. Úgy véljük, legerõteljesebben az alábbi részlet érzékelteti e nemes elhatározás indokait: Cselédek fia: – drága szép ügyhöz szegõdött hû cseléd.

Kamaszként már a tanító eljegyzett sorsát álmodó; – tanya ügyvédje, mérnöke, történelmünk vad ügynöke, parasztfiúkért szájaló, állásaikért házaló.

Nyilvános összeesküvõ – – biztat cinkosod: a jövõ.

Eszpresszók és tanyák között bújkáló, mindig körözött, népszerûsített lázadó, ki érvet,fegyvert, lázító híreket hordoz, – jelszava: – „Járda, villany, gyár, iskola!”

Te gondok fölött számadó, ország ügyében utazó történelmi alkalmazott, irodalmi vándorbotok örököse, zarándoka, te eszmék hivatalnoka. Ünneprontó az ünnepen, te országosan szemtelen, feszengve hallgatott pimasz, számonkérõ hangú paraszt.

Rádszólnak, lásd, leintenek, mosolyognak, legyintenek, hagyják, hogy haragod kiöntsd, – nem árt, ha „magában dühöng”. – S halálos indulataid nem érti, kire tartozik.

De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd jogos igazad, igaz jogod.

Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?

Te nem hallgathatsz el soha!

Elhalgatnak? – Légy hangosabb!

Nincs jogod, hogy hangot ne adj

104

azoknak, kiknek motyogás a hangjuk, meg káromkodás.

– Verd magad, mint a szív, zuhogj, ne éltessen már csak e gond: magad értük halálra rontsd, míg össze nem rogysz – te bolond!

Hihetetlennek tetszõ energiája, tenni szeretõ cselekvõ ereje, tevõleges segíteni akarása már régen a múlté. Mûveinek humánus szellemisége azonban a jóság missziójával szolgálja tovább azokat, akik nem felejtették el, akik nem felejtik.

SZEMLE

A Váci Mihály Kör Bodza címû értesítõjének ünnepi mellékleteként megjelent kötetet Molnár József és Váci András festményeivel, grafikáival, Reismann Jánosnak a költõrõl készített protréfotójával, és archív fényképekkel illusztrálták, s forrásjegyzékkel is ellátták. (A kör elérhetõsége: www.vacimihalykor.hu) Váci Mihály: Pirók, télen – Váci Mihály Kör, TEMI Fõvárosi Mûvelõdési Háza, Budapest, 2005; 100 p.

Zsirai László

Tisztelgõ kötet dr. Kávássy Sándor 70. születésnapjára Nemes, szép hagyománya iskoláinknak, intézményeinknek, hogy a gazdag, eredményes életút jeles állomásait, a születésnapokat tisztelgõ kötet kiadásával is emlékezetessé teszik. Dr. Kávássy Sándor születésnapjára a Nyíregyházi Fõiskola jelentetett meg tanulmánykötetet Nemzetek és birodalmak. Tanulmányok dr. Kávássy Sándor 70. születésnapjára címmel.

A kötet bevezetõjében dr. Jánosi Zoltán kari fõigazgató meleg hangon méltatja az ünnepelt történészi, oktató és politikusi pályafutását. Írásának címe „Ifjú szívekben élek”, utalás a tanár kedves költõjének és egyben a legszebb perspektíva is, amire az az ember számíthat, aki 45 éven át tanított.

Debrecen, Szeged, Eger és Nyíregyháza az életút fõbb állomásai, helyszínei. Debrecenben egyetemistaként, Szegeden, Egerben és Nyíregyházán fõiskolai oktatóként vett részt a tudományos élet munkáiban, melynek eredményességét fõiskolai jegyzetek, hat önálló kötet és közel kétszáz tudományos publikáció jelzi.

A hetvenedik születésnapra megjelent kötetet dr. Czövek István tanszékvezetõ egyetemi tanár szerkesztette. Tizenegy tanulmányt válogatott a kötetbe, olyanokat, amelyek valóban reprezentálják a címet: Nemzetek és birodalmak – az ókortól a véres 20. századig. Így aztán szerkesztési elvként a kronológiai rend tûnt igazán kézenfekvõnek.

Ellentétben a tematikus tanulmánykötetekkel az ilyen kiadványoknál minden szempontból tág a szerzõi kör. Más-más nemzedékek, más-más tudományághoz kapcsolódó tisztelgõ írásokat kell egységes egésszé szerkeszteni. A kötet szerkesztõjének esetünkben tökéletesen sikerült.

Elsõként Buhály Attila A liminalitás az urartui vallásban címû tanulmányát olvashatjuk. A szerzõ a 20. század második felére feltárt Urartu vallási életében a rituális folyamatokat elemzi. Forráskent a királyi rendeleteket használja, melyek többsége a szentélyek, városok alapításakor elrendelt áldozati listákat tartalmazza. Nagyon nem

SZEMLE

is tehet mást, hiszen az urarlui írásbeliség jelentõsen behatárolt. Szinte kizárólag uralkodói dekrétumokat, kinyilatkoztatásokat tartalmaz. A vallási élet hétköznapjaira vonatkozó megállapításokat is ezekbõl az írott forrásokból kell kikövetkeztetnie a kutatónak.

Aszalós Éva a 16. századi angol–francia és angol–spanyol, igen-igen szövevényes hatalmi kapcsolatokról írt tanulmányt.

Címe: I. Erzsébet kontinentális külpolitikája és Anjou hercegének szerepe az angol— francia diplomáciai kapcsolatokban 1558— 1585. Ahogyan a szerzõ mondja, az európai uralkodócsaládok rokoni kapcsolatai, a bonyolult vallásháborúk, a szövevényes hatalmi érdekek miatt a század történelmi eseményei sakkjátszmához hasonlíthatók. A németalföldi vallásháborúk alkalmat adtak a protestáns és a katolikus uralkodóknak a beavatkozásra. Bár I. Erzsébet mind bel-, mind külpolitikájában a kompromisszumot, a középutas megoldásokat kereste, maga sem kerülhette el a konfliktusokat. A tanulmány részletesen elemzi azt az elképzelést, amely a háborgó Nyugat-Európában viszonylag tartós békét, nyugalmat eredményezhetett volna. I. Erzsébet és a francia trón örökösének, François de Valois-nak Anjou hercegének tervezett házassága. Ez a frigy azonban az 1570-es években nem jöhetett létre, elsõsorban a protestáns angol fõurak ellenállása miatt. 1584-ben pedig egy vesztes csata után, tüdõbetegségben Anjou hercege elhunyt. Új Anna egy 18. századi tudós történész munkásságának a felidézésével köszönti az ünnepeltet. Tanulmányának címe: Kollár Ádám Ferenc levelezése. A XVIII. századi magyar történetírás kiemelkedõ alakját az utókor méltatlanul elfeledte. A magyar nemesség a bécsi udvar szolgájának tartotta, mert éles szavakkal bírálta a nemesi kivált-

105

ságokat, az egyház kivételezett helyzetét és a jobbágyság elnyomását. Kollár Ádám Ferenc levelezése – közel félezer dokumentum – azonban bizonyítja azt, hogy ez a vád alaptalan. Õszintén hitt a társadalmi reformok szükségességében, ismerõsei, levelezõpartnerei is jó magyarnak tartották.

Bessenyei György Ágis tragédiája címû mûvét a következõ szavakkal ajánlotta Mária Teréziának: „A szerzõ egyike honfitársainknak és évek óta jól ismerem. Mi magyarok, nemzeti karakterünk szerint igen kevéssé tudunk hízelegni. Az irigység, az önzés, a féktelen becsvágy és a túlságos szabadságra való erõs hajlandóság, ezek a mi nemzeti hibáink”.

Szakállas Sándor tanulmánya megyebeli történéseket dolgoz fel. Címe: Feudális gazdálkodás és éhhalál a 19. század fordulóján Szatmár vármegyében. Ha a mai kor embere éhhalálról olvas, akkor Afrika szegény országai jutnak az eszébe. Nem is gondol rá, hogy lehetett olyan idõszak, amikor Magyarországon is elõfordult ilyen szomorú esemény.

A szerzõ tanulmányában sorra veszi azokat az okokat, amelyek idõrõl idõre éhínséget okoztak: a mezõgazdasági termelés hiányosságait, a gyakori háborús pusztításokat, a súlyos adókat, a jobbágyi terheket, a betegségek és pusztító járványokat, valamint a megtermelt élelem tárolásában tapasztalható hibákat. Ezen okok miatt az 1787–1817 közötti évek Szatmár megyében a szûkölködés évei voltak, és elég volt egy-egy aszályos vagy éppen esõs periódus, hogy tízezrek kerüljenek az éhhalál közelébe. A sok levéltári forrást felhasználó tanulmány azokról a vármegyei földesúri, királyi erõfeszítésekrõl is ír, amelyeket az éhínség leküzdésére tettek.

Kujbusné Mecsei Éva a peregrinatio történetérõl írt tanulmányt, történetiségében

106

vizsgálja azt a szokást, amelyet tudásuk elmélyítése érdekében a magyar diákok a XIX. század óta gyakoroltak. A „külföldjárás”, a zarándokjárás szokását részlelesebben a XIX. századi Nyíregyházára vonatkozóan elemzi. A fokozatosan Szabolcs megye legnépesebb településévé váló Nyíregyháza elsõsorban felvidéki és bécsi iskolákkal alakított ki kapcsolatokat. Mindez jó hatással volt a város szellemi, társadalmi-politikai életének, arculatának formálódására.

Fazekas Rózsa tisztelgõ írása rendhagyó a köteten belül, mert forrásközlés. Károlyi György, a jeles reformkori fõúr, Széchenyi és Wesselényi barátja nagy utazó volt. Utazásairól naplófeljegyzéseket készített, és bár írói vénával nemigen áldotta meg a sors, ezek a feljegyzések rendkívül becses történeti források.

Elsõ utazása 1824-ben a német államokon keresztül Párizsba, majd Londonba vezetett. Ennek az útnak a német nyelven készült naplófeljegyzéseit adja közre a szerzõ, valamint a feljegyzések magyar fordítását.

Igazi ajándék lehet ez azoknak a hallgatóknak, olvasóknak, akik németül beszélnek és egy ilyen forrást eredetiben is szeretnének megismerni.

A kötet szerkesztõje, Czövek István tanszékvezetõ egyetemi tanár Egy kelet-európai jelenség, a lengyel kérdés címmel írt izgalmas tanulmányt. A szerzõ arra a kérdésre keresi a választ, hogy Lengyelország többszöri felosztása, önálló államiságának az elvesztése után miért tudott viszonylag kis terület- és népességvesztéssel bekerülni a 20. század történelmébe, és ugyanez miért nem sikerülhetett a hasonló sorsú Magyarországnak.

Mint aki a korszak hatalmi viszonyainak kitûnõ ismerõje, végigköveti azokat az eseményeket, amelyek meghatározták a lengyelek sorsát, amelyek az ország modernizálása felé hatottak. Ezek elemzésével válaszol

SZEMLE

a feltett kérdésre, hogy bármely kelet-európai ország szövetségkeresésének politikája, annak eredményessége attól függött, menynyire tudta összehangolni valamelyik nagy európai halalom érdekeivel saját elképzeléseit.

Zsoldos Ildikó a dualizmus-kori Szabolcs megye választási elõkészületeirõl írt tanulmányt, különös tekintettel az 1905-ös országgyûlési képviselõ-választásokra. A különös tekintet ebben az esetben nagyon is indokolt, hiszen az osztrák-magyar „együttélés” alatt az 1905-ös választás volt egyedül az, amelyet az ellenzék nyert meg. Szabolcs vármegye települései a századfordulón öt választókerületet alkottak. A szerzõ ezekben a választókerületekben követi végig a választással kapcsolatos közigazgatási teendõket; a választási névjegyzék összeállításától a szavazatok összeszámlálását végzõ biztosokig. Közli a gyõztes képviselõk életrajzi adatait, politikai pályafutásuk fontosabb állomásait is.

Reszler Gábor arról írt tanulmányt, hogyan fogadták a XX. század eleji földmunkás-cselédtörvényeket Szabolcs vármegyében. A 19. század végi agrárszocialista mozgalomnak a hatalom számára sürgetõvé tették a munkásviszonyok általános rendezését, annak törvényi szabályozását. Az 1907ben elkészült és parlamenti vitára bocsátott törvénytervezet célja az volt, hogy a gazdák némi teherviselése árán a munkavállalókat megfosszák a sztrájkjogtól, így „biztosítva lesz számukra a nyugodt gazdálkodás lehetõsége”. Vagyis az 1907. évi XXV. törvény nem egyenlõ felek jogait és kötelességeit foglalta össze, a cselédet nem segítette abban, hogy kapitalista bérmunkássá váljon.

A mezõgazdasági munkások házépítésének állami támogatásat kimondó törvény is 1907-ben született. A szerzõ gazdag levéltári forrásanyag felhasználásával elemzi a törvény végrehajtását Szabolcs megyében,

SZEMLE

valamint a végrehajtás eredményeit és hiányosságait.

Vinnai Gyõzõ a modernkori közigazgatás történetének fontos fejezeteit írta meg tanulmányában, amelynek elsõ fejezete a polgári közigazgatás kiépülését és mûködését tárgyalja Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékben az 1849–1918 közötti idõszakban.

Nincs új a nap alatt – mondhatja az érdeklõdõ olvasó – hiszen már a modernkori közigazgatás hajnalán az úgynevezett és a kiegyezésig tarló „átmeneti” korban is viták tárgyát képezte a vármegye mint közigazgatási egység helye, szerepe, létjogosultsága a központi hatalom struktúrájában akkor is kérdés volt. A középszintû közigazgatásban betöltött szerepét végül is az 1886. évi XXI. tc. állapította, erõsítette meg.

A tanulmány második fejezete az önkormányzatiság két világháború közötti történetét tárgyalja. Itt, az ország keleti végében igazán mozgalmas idõszak volt! Csehszlovák és román megszálló csapatok, szétszakított vármegyék, idegen közigazgatási rend bevezetése után éledhetett fel újra csak az önkormányzatiság.

107

Nagy Ferenc szerencsésnek mondja magát, hogy a levéltári források elvezették a Nyírtelek-Varjúlapos-i gyûjtõtáborok történetéhez. Ahogyan írja, ebben – mint cseppben a tenger – tükrözõdik egy történelmi kor minden sajátossága-nyomorúsága. A Dessewffyuradalom nyírteleki gazdasági központja elõször 1939-ben erdélyi menekültek tábora volt. Kárpátalja visszafoglalása után SZICS-gárdisták is kerültek ide. Utánuk lengyel menekültek átmeneti szállása lett. Végül 1944. április 16-an itt nyílt meg az elsõ zsidó gyûjtõtábor is.

A tanulmánykötet végén olvashatjuk dr.

Kávássy Sándor tudományos munkásságának bibliográfiai adatait. Az. elsõ tudományos publikációja 1954-ben az Alföld-ben jelent meg. A kézirat lezárása elõtt pedig 2005-ben a Szabolcs-szatmár-beregi Szemlében publikált utoljára.

Nemzetek és birodalmak. Tanulmányok dr. Kávássy Sándor 70. születésnapjára. Szerk.: Czövek István tanszékvezetõ egyetemi tanár. Bessenyei György Könyvkiadó, Nyíregyháza, 2005.

230 p.

Konczné Nagy Zsuzsanna

Hagyomány és változás a népi kultúrában A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok igazgatója, Dám László betöltötte hatvanadik esztendejét. Ebbõl az alkalomból a közvetlen munkatársak mellett az ország sok múzeumából, több egyetemi tanszékérõl, s más tudományos kutatóhelyérõl számos kutató és barát egy közös tanulmánykötetben köszöntötte. E külsejében is impozáns kötet nem könnyû szerkesztõi feladatait az egykori tanítvány, jelenlegi munkatárs, Szabó Sarolta vállalta magára.

A bevezetõ részben Gazda László, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyûlés elnöke gratuláló szavait követõen a szûkebb szakma, a néprajztudomány köszöntését Paládi-Kovács Attila akadémikus, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke tolmácsolja. A tanítványok nevében pedig Bodnár Zsuzsa köszönti az ünnepeltet.

A könyv ezt követõen négy részre (történelem, régészet, néprajz, muzeológia) tagolódva, összesen 36 tudományos közlést tartalmaz.

108

Németh Péter A Bátori-család eredetérõl címû nyitó tanulmányában korábbi kutatásait folytatva, illetve összegezve foglalkozik az egykori Gutkeled nembeli Bereck fiúk, „a falujukról Bátoriaknak is nevezett négy testvér” birtoklástörténetével. Kiváló tanulmányában a Bátori-család eredetével kapcsolatosan a saját és más kutatók vizsgálatai alapján azt a következtetést vonja le, hogy „a Bátoriak múltját a XII. század végénél régebbre sem a Nyírségben, sem az ország nyugati határszélén a birtoklástörténet segítségével nem sikerült visszavezetni.”

Ulrich Attila a Nemesi és jobbágyi szõlõk a tokaji uradalom mezõvárosaiban a XVIII– XIX. században címû dolgozatában elsõsorban saját levéltári kutatásaira támaszkodva megállapítja, hogy az általa vizsgált idõszakban a tokaji és tarcali szõlõbirtokosok között találhatók olyan fõúri vagy köznemesi családok is, amelyek jelentõsebb birtokokkal rendekeztek, ám a kisnemesi, polgári és paraszti szõlõbirtokok visszaszorulóban voltak.

Ugyancsak megfigyelhetõ, hogy a XVII. századhoz képest a felvidéki városok polgári és paraszti szõlõbirtokai megfogyatkoztak. Míg korábban Kassa és Eperjes rendelkeztek szõlõbirtokokkal Tokajban, a XVIII. század végén már csak Kassa városának voltak birtokai a mezõvárosban.

Bene János A nyírbátori járás tûzrendészeti viszonyai az 1920-as évek második felében címû írásában részletesen leírja, hogy az 1925-ben kiadott 230.000/1925. B.M rendelet – amely sokban kiegészítette és módosította a korábbi, 1888. évi törvényt – alapján miképpen szervezték meg a járás tiszti karának és a községek áldozatkészségének köszönhetõen az egyes településeken a tûzvédelmet. Összegzésként megállapítja, hogy megfelelõ eszközök és megfelelõ erõk álltak a tûzoltók részére, s ennek is köszönhetõen vármegyei, illetve országos hírû tûzi katasztrófa nem történt a járásban.

SZEMLE

Tolnay Gábor Az ellátatlanok gondozása Dévaványán a két világháború között címû tanulmányában adatokat közöl arról, hogy a község elöljárósága hagyományosan hogyan törõdött a település nincstelenjeivel.

A nagyközség képviselõtestülete 1922-ben létrehozta a Gabonatakarék-magtárat, amelynek befolyt hasznából – a költségek leszámítása után – ingyenesen segélyezték õket. Az 1920-as évek végére a legszegényebb népréteg gondozása a hadigondozás keretein belül történt, bár valójában nem is tartoztak ebbe a csoportba.

A kötet régészeti blokkjának elsõ dolgozatában Sabján Tibor A kürtõ az Árpád-kori házban címû tanulmányában az eddigi ásatásokat összegezve, a régebbi és újabb adatok alapján ismerteti a veremházakban talált egyes kürtõtípusokat. Írásának jelentõs hozadékaként arra a megállapításra jut, hogy a veremházak nem voltak olyan fejletlen és lakhatatlan hajlékok, mint amilyeneknek a kutatók a korábbi kutatásaik alapján gondolták.

Pálóczi Horváth András Az alföldi késõ középkori falusi lakóház: vázszerkezetek és falazatok címû tanulmányában áttekinti, összegzi az alföldi késõ középkori házakra vonatkozó régészeti kutatásokat. Jeles dolgozatában a rendelkezésére álló gazdag anyagot, az egyes ásatásokon feltárt házakat építõanyag, építési technika és vázszerkezetek szerint elemzi.

A tanulmánykötet leghangsúlyosabb részét – nem véletlenül – a néprajzos kollégák, egykori tanítványok és munkatársak írásai alkotják. A szám szerint 28 tanulmány sorát Novák László Ferenc Táj és ember címû dolgozata nyitja. Elméleti cikkében a szerzõ a településnéprajz fogalmát értelmezve leírja, hogy a XX. század elején a földrajz- és a néprajztudomány milyen szoros kapcsolatban álltak egymással, szinte valamennyi anyagi kultúrával foglalkozó néprajzkutató geográfiai szemlélettel rendelkezett.

SZEMLE

Szilágyi Miklós Mezei téglaégetés a XVIII– XX. században címû tanulmányában érdekes kérdést vet fel, az égetett tégla építõanyagként való hasznosítását. Az írás abból a korábbi megállapításból kiindulva, hogy a paraszti építkezésre nem volt jellemzõ a téglának mint építõanyagnak a használata, árnyalja eddigi ismereteinket. Dolgozatában a saját- és mások kutatásainak adataira támaszkodva ír a kisebb települések „kisüzemi” téglaégetésérõl.

Selmeczi Kovács Attila Népi ácstechnikák címû munkájában az Észak-Magyarország középsõ területét jellemzõ gerendavázas építkezésrõl ír. Megállapítja, hogy az ácsszerkesztések változásait a faanyag jellege lényegesen befolyásolta. A XIX. század közepétõl az egyre vékonyabb gerendák alkalmazása újabb ácsolási eljárásokat hozott magával.

Kücsán József Sopron északkeleti külvárosának lakásviszonyaival foglalkozik. Az írás számos jó adattal, adalékkal szolgál több, a jelzett idõszakban épült, s még a közelmúltban, illetve napjainkban is meglévõ soproni külvárosi ház tagolását, belsõ kialakítását illetõen.

Filep Antal Falak tartóváza a Kisalföld építõgyakorlatában címû tanulmányában az olyan típusú favázas tartószerkezetekkel épült házakról ír, amelyek tartószerkezeténél talpgerendát nem alkalmaztak, a tartópilléreket nem ásták a földbe, hanem a földfelszínre, az épület padlószintjére állították. A fapillérek szigetelésére pedig olyan lapos köveket használtak, amelyek nem szívták magukba a nedvességet. Ez az építéstechnika a késõ középkorig, illetve a kora újkorig nyúlt vissza.

Gráfik Imre Díszített faormok NyugatDunántúlon címû írásában részletesen szól a nyugat-dunántúli festett, faragott házoromzatokról. Az ilyen festett házoromzatok egyik legszebb példája az 1978-ban Hegyhátszentpéteren tájházként megnyitott épület, amelyet a szerzõ részletesen ismertet a dolgozatban.

109

Az eredetileg tömésfalú ház falazatát a késõbbiek folyamán téglával egészítettek ki.

Lukács László Népi építészeti kutatások a Káli-medencében címû dolgozatában összefoglalja az eddigi tudományos kutatásokat, illetve eredményeiket. Ezen eredmények felhasználásával ír a Káli-medence nyolc települése népi építészetének fõbb jellemzõirõl.

Veres Gábor bemutatja Heves megye néhány településének szerkezetét. Részletesen ismerteti és elemzi az északi és a déli részek közötti különbségeket. A tanulmányban kitér a megye városainak: Heves, Gyöngyös, Hatvan, Eger különbözõ hagyományos településszerkezeteire is.

Petercsák Tivadar Közbirtokossági épületek Észak-Magyarországon címû tanulmányában Heves megyei és az abaúji Hegyköz néhány településének közbirtokossági épületeit mutatja be. A dolgozat három Heves megyei település (Besenyõtelek, Atkár és Heves) nemesi közbirtokosságának, illetve a szintén Heves megyei (Felsõtárkány, Ostoros, Nagyvisnyó, Ivád, Poroszló, Bélapátfalva, Noszvaj, Verpelét) és a hegyközi (Filkeháza, Füzér, Nyíri, Pálháza) települések paraszti közbirtokosságainak tulajdonában és közös használatában lévõ épületeket, építményeket mutatja be. Írásában megállapítja, hogy az észak-magyarországi településeken található nemesi közbirtokosságok tulajdonában elsõsorban a kocsmáltatással, húskiméréssel, illetve a vásártartással kapcsolatos építmények voltak, a XIX. század végétõl a XX. század közepéig mûködött paraszti közbirtokosságok pedig fõként állattartással kapcsolatos ingatlanokkal, épületekkel rendelkeztek.

Benedek Csaba Adatok Cserépfalu népi építészetéhez, különös tekintettel az idegenekre címû írásában bemutatja a cserépfalusiak hagyományos lakáskultúráját, illetve ír felbomlásának okairól. Megállapítja: a településen jelenleg élõk közül a máshonnan odatelepült, illetve ott házat vett idegenek

110

körében erõsebben tetten érhetõ az a törekvés, hogy megõrizzék a falura jellemzõ hagyományos lakáskultúrát és annak egyes elemeit, bár ez utóbbiak sok esetben keverednek a más tájegységekre jellemzõ elemekkel.

Juhász Antal Az állattartás építményei a Szeged környéki tanyákon címû dolgozatában bemutatja a Szeged környékén a falusi és tanyasi gazdák által a nagy jószágok számára épített, s azok által használt istállóépületeket. Részletesen ismerteti az istállók berendezéseit, s az állatok tartásmódját is. Írásában a nagyállatok mellett a kisebb jószágok (disznó, illetve a szárnyasok) számára szolgáló ólak kérdésével is foglalkozik.

Bárth János Egy küküllõmezei szállás élete címû tanulmányában egy érdekes településnéprajzi kérdéssel, a havasi szállástartással foglalkozik, amely évszázadokon keresztül jellemezte a székelyföldi havashasználatot. A hagyományos paraszti gazdálkodáshoz, elsõsorban a szénatermesztéshez és az állatteleltetéshez szükség volt tartozéktelepülések fenntartására. Bárth János megismertet a zetelakai Sebõk család küküllõmezei szállásával, az ottani épületekkel, illetve a gazdálkodás alapvonásaival.

Bartha Júlia Török népi építészet címû írásában megismertet az életmóddal szorosan kapcsolatban álló török háztípus egyik formájával, a lakótoronnyal, annak különbözõ változataival, illetve a kappadókiai vulkáni tufába vájt barlanglakásokkal. A szerzõ foglalkozik a különbözõ háztetõformákkal is, jelzésszerûen bemutatja a falusi lakóház berendezését.

Molnár Sándor Út a restaurált Vay-kastélyig címû írásában a szerzõ felvázolja a vajai Vay-kastély építésének, felújításának fõbb momentumait, az építkezés-restaurálás legfontosabb állomásait. Az 1650-ben befejezett és többször átalakított kastély mára teljesen felújítva fogadja a benne kialakított múzeum látogatóit.

SZEMLE

Kriston Vízi József A munka és a szeretet háza. Egy civil otthonteremtõ kísérlet a XIX. és XX. század fordulóján címû dolgozatában a Szamos-menti születésû Kiss Áron életútjának eddig feltáratlan, utolsó másfél évtizedét átfogó szakaszáról ír. A tanulmány a Kiss János és társai által a XIX. század végén létrehozott Nagypénteki Református Társaságról, illetve egy az elzüllött gyermekek számára létesítendõ otthonról szól. Az eddig még fel nem tárt kérdéssel foglalkozó dolgozat bemutatja a Budaörsön 1900-ban felavatott Erzsébet-házat és mûködését.

Bõdi Erzsébet Hagyományos levesételek a gömöriek asztalán címû tanulmányában a megye különbözõ tájain készített hagyományos levesfajtáival ismerteti meg az olvasót. Írásában a legarchaikusabb, a gyûjtött növényekbõl készített levesféléktõl kezdve a termesztett növényekbõl készített levesfajtákkal egyaránt foglalkozik. A dolgozatból megtudhatjuk, hogy a növényi alapanyagú ételfajták mellett Gömörben változatosak a különbözõ húsokból készültek is.

D. Rácz Magdolna A Nyírbátor környéki zsidó vallású lakosság ünnepi szokásai és táplálkozása címû írása megismertet a Nyírbátor környéki zsidóságnak az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó táplálkozásával, a hagyományos ételekkel. Emellett ír az ünnepi – szombati – táplálékokról is. A dolgozatot az 1996. évre érvényes zsidó kalendárium szerinti ünnepek és az azokhoz kapcsolódó ünnepi ételek leírása zárja.

Füvessy Anikó Nyúzó Gáspár (1839– 1910) a tiszafüredi fazekasság egyik meghatározó egyénisége címû tanulmányában röviden ismerteti Nyúzó életútját, illetve a különbözõ magán- és közgyûjteményekben õrzött ránk maradt jellegzetes edénytípusait.

P. Szalay Emõke XVII. századi törökös jellegû úrihímzések Szabolcs-Szatmár-Bereg megye református gyülekezeteiben címû dolgozatában a XVII–XVIII. századi magyar

SZEMLE

hímzõmûvészet sajátos ágának, az úrihímzésnek néhány jeles darabját mutatja be. Az írásban a nagyari, az ibrányi, a kölcsei, a tiszaszalkai, a ramocsaházi, a cégénydányádi, a gégényi és a milotai református gyülekezetek úrihímzéses úrasztali terítõirõl olvashatunk muzeológusi szakszerûséggel készített, pontos tárgyleírásokat.

Cservenyák László Adalékok a nagykárolyi és környéki falvak kovácsmesterségéhez címû írásában részletesen foglalkozik a lópatkolással. Dolgozatában sorra veszi az egyes munkafolyamatokat, s bemutatja azokat a szerszámokat, amelyekkel ezeket végezték.

Felhõsné Csiszár Sarolta Népmûvészetünk emlékei középkori templomaink falfestészetében, a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében címû tanulmányában a népmûvészet kutatói számára igen érdekes kérdéssel foglalkozik. A csarodai, az ófehértói, a márokpapi, a vámosatyai, a vámosoroszi, a kisszekeresi, a sonkádi és a lónyai templomok belsõ festését tanulmányozva arra a megállapításra jut, hogy „középkori templomainkban az utóbbi idõben történt feltárások nyomán felszínre került falfestések motívumkincse visszaköszön a különféle anyagokból készített használati eszközeink díszítményeirõl, a fa és textiltárgyainkról.”

Ujváry Zoltán A népköltészet elsõ tudós kutatója (Erdélyi János 1814–1868) címû tanulmánya a mai Szlovákia területén található Ung-vidéki Kiskaposon (ma Nagykapos része) született Erdélyi János kutató életét és munkásságát ismerteti és elemzi. Az Erdélyi munkásságát értékelõ hiánypótló tanulmányban megállapítja: „A magyar népköltészet kutatásának történetében jelentõs korszak kezdõdött Erdélyi János munkásságával. A Népdalok és mondák három kötetének a megjelenése nemcsak a gazdag népdalkincs felmutatását jelentette, hanem Erdélyi a népdalokról írt, elõadott tanulmányaival a legnagyobb mértékben hozzájárult a magyar nép-

111

költészet megújulásához, a nemzeti eszmék megjelenéséhez az irodalmi mûvekben...”

Bartha Elek Hitélet a görög katolikus lakóházban címû tanulmánya bemutatja a görög katolikus lakóház belsejét, megismertet az egyes részek liturgikus funkciójával.

Amint azt az általa közölt adatok is alátámasztják, a görög katolikus hitéletben igen fontos szerepet tölt be a lakóház. Nem csupán helyt ad a vallásos megnyilvánulások egyes típusainak, hanem „rítustérként, szokástérként mûködik a közösségi és magánájtatosságok, a mindennapi vallásosság gyakorlásának alkalmával. A lakóházban elhelyezett szakrális tárgyak az esztétikai élmény vallásos rétegéhez tartoznak.”

Magyari Márta Szakrális funkciójú textíliák – ünnepi kendõk a húsvéti ételszentelésen címû írása a paraszti textilhasználat egy sajátos kis szeletével foglalkozik, a húsvéti ételszenteléshez használatos pászkakendõkkel, szentelõkendõkkel. Ismerteti a szokás elterjedtségét a hajdúsági, a bihari és nyírségi görög katolikus településeken.

Barna Gábor A tápéi temetõkápolna mint raktár címû dolgozata bemutatja a XVIII. századi pestisjárványok emlékét õrzõ, az 1879-es szegedi nagy árvíz után újjáépített tápéi temetõkápolnát és az abban fellelhetõ tárgyakat. A kápolna tárgyai egyrészt a búcsújáró helyek fogadalmi tárgyai, amelyeket a jeles búcsújáró helyekrõl hoztak Tápéra, másrészt pedig olyan vallási motivációjú indítékból ide került tárgyak, amelyeket az emberek saját otthonukból vittek, adományoztak a kápolnának.

Pilipkó Erzsébet „...nekem û ... az igazi pap...” Pap és közösség viszonya a magyar görög katolikus és ortodox egyházközségekben Kárpátalján az 1990-es változásokat követõen címû tanulmánya érdekes kérdéssel, az egyházszervezet és az egyes helyi közösségek viszonyával foglalkozik. Az egyes településeken végzett saját gyûjtései alapján írja le az egykori görög katolikus közösségek új-

SZEMLE

112

jáalakulásának nehézségeit. Közlésébõl kiderül, sok helyen éppen a pap, a parókus személye, hitelessége a gátja az egykori, a negyven évvel ezelõtti görög katolikus közösség újjáalakulásának, s ezeken a helyeken továbbra is erõsebb az ortodox egyház.

Varró Tibor Croagh Patrick. Adatok egy jellegzetes írországi szent hely néprajzához címû tanulmánya a Magyarországon aligha ismert Szent Patrick kultuszával foglalkozik.

Az írországi Croagh Patrick az a jeles zarándokhely, ahol Szent Patrick sírja található. A dolgozat ismerteti, hogyan zajlik a zarándokút, illetve a szertartás, amelynek fõ célja az, hogy hálát adjanak és köszönetet mondjanak az elsõ termésért.

Keményfi Róbert A társadalom csoportszervezõdése 1. címû közlése, amint az alcíme is mutatja a készülõ Magyar Néprajzi Enciklopédia egyik részfejezete. A dolgozatban a szerzõ újraértelmezi a paraszti bérmunka mellett a cselédség és az agrárproletariátus fogalmát.

A köszöntõkötet negyedik, muzeológiai egységének elsõ tanulmányában Viga Gyula a Tájmúzeumok – regionális múzeumok címû

írása múzeumelméleti kérdéssel foglalkozik.

A mû röviden szól a múzeumok, fõképpen a vidéki múzeumok létrejöttének okairól, módjairól és feladatairól, illetve a lokális és a regionális kultúrában betöltött szerepükrõl.

A tanulmánykötet utolsó dolgozata Cseri Miklós – T. Bereczki Ibolya – Páll István Szabadtéri néprajzi múzeumok, tájházak Magyarországon az ezredfordulón címû írása, amely bemutatja a Magyarországon látogatható szabadtéri néprajzi múzeumokat, szól azok folyamatos építésérõl. A szerzõk emellett beszélnek a vidéki tájházakról, a Magyarországi Tájházak Szövetségérõl, annak mûködésérõl.

A Dám Lászlót köszöntõ impozáns könyvet az ünnepelt szakmai publikációinak felsorolása zárja. A kötet a Jósa András Múzeum Kiadványai sorozat 58. darabjaként jelent meg, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat anyagi támogatásával.

Hagyomány és változás a népi kultúrában. Tanulmányok a 60 éves Dám László tiszteletére. Nyíregyháza, 2005. 612 p. (A Jósa András Múzeum Kiadványai 58. sz.)

Nagy Molnár Miklós

Állandóság és tradíció, gazdagság és minõség A Napút irodalmi-kulturális folyóiratot, valamint mûvészeti könyveket megjelentetõ budapesti Napút Kiadó 2005-ben készítette el Tóth Sándor miskolci származású szegedi és nyíregyházi illetõségû szobrász- és éremmûvész albumát.

A kötet bevezetõ tanulmányában Matits Ferenc mûvészettörténész részletes áttekintést nyújt Tóth Sándor eddigi gazdag életmûvének fõbb állomásairól, megrendeléseirõl, díjairól, kitüntetéseirõl, köztéri mûveirõl, ki-

állításairól, valamint nagyszámú méltatásáról. Tanulmányát a mûvész életének három korszakára – a pályakezdésre, a szegedi és a nyíregyházi évekre – tagolja. A kötetben olvashatók még Végvári Lajos professzor, valamint Karl Schulz osztrák mûvészettörténész mûvészt méltató sorai.

A papírfedelû könyvben mintegy 120 mûtárgyfotó látható, amelyek java a mûvész érmeit mutatja be. Az érmekrõl készült fekete-fehér felvételek nagyon jól érzékeltetik

SZEMLE

Magyarország egyik vezetõ éremmûvészének ritka gazdagságú munkásságát. Ennek kapcsán fejezzük ki azon reményünket, hogy a Tóth Sándor-érmekrõl a nyírbátori Báthory István Múzeum kiadásában készült elsõ – mûködésének 1953 és 1986 közötti korszakát feldolgozó – katalógust követõen, hamarosan napvilágot láthat immáron a második kötet is.

Rendkívüli életmû, a több mint 1000 érem létrejöttéhez Tóth Sándor szorgalmán, dinamikus, korrekt üzleti szemléletén, tehetségén, precíz, tetszetõs megoldásokat alkalmazó képességén, közéleti szerepvállalásán kívül az az egyedien sajátos körülmény járult hozzá mértékadóan, hogy a mester szülõvárosán, Miskolcon túl mind Szegeden – 1962–1974-ig –, mind Nyíregyházán – 1974-tõl – otthon van, így érthetõ, ha egész Tiszántúl – és hogy, hogy nem, az ország, sõt a világ más tájainak megrendelõi is – folyamatosan ellátták, illetve ellátják éremmûvészeti megbízásokkal.

Az 1933-ban született Munkácsy-díjas szobrászmûvész pályája a Magyar Képzõmûvészeti Fõiskola rajz–festés szakán indult, ahol Hincz Gyula, majd Pap Gyula tanítványa volt, s csak 1953-tól tanult a szobrász szakon kezdetben Gyenes Tamás, majd Kisfaludi Strobl Zsigmond osztályában. A festõ szakon eltöltött évek nem múltak el nyomtalanul a szobrász pálya alakulása során: elsõ kiállításain a plasztikák mellett festmények és rajzok is helyet kaptak. A festõiség azután bronzba merevedve, különösen tájábrázoló domborításain, érmein máig megfigyelhetõk lírai munkáiban.

Tóth Sándor igen termékeny és változatos életmûvébõl látható, hogy szinte valamennyi szobrászati mûfajban otthonos, sokféle anyaggal biztos kézzel bánik. Mûködésében eleinte családja életébõl vett rézdomborítások, „intímebb” témájú kisplasztikák, majd számos

113

köztéri munka következett. Emléktáblák, monumentális emlékmûvek, büsztök, önálló térplasztikák készültek mûhelyében, elsõsorban bronzból, valamint terrakottából, mészkõbõl, márványból és fából is.

Karakteres, tudatosan archaizáló, az itáliai quattrocento-hagyományokat a magyar kortárs szobrászatban vállaló, „idõtlen” szobrászi stílusa kialakításában meghatározó jelentõségû volt, hogy a ’60-as évek közepén egy itáliai tanulmányútja keretében eljutott Rómába, Firenzébe, Ravennába és Umbria valamint Toszkána számos kisvárosába. Itt nyílott módja, hogy behatóan tanulmányozta a „mûvészetek hazájának” világhírû emlékeit, ezek közül Donatello mûvei jelentettek számára egész életén át tartó igazodást.

A szobrász eddigi pályája során meghatározó másik fordulópont is Itáliához köthetõ: 1974-ben vett részt elsõ ugyanis alkalommal a firenzei Giorgio Vasariról elnevezett nemzetközi éremversenyen, ahol hétszáz mû közül az elõkelõ harmadik helyezést érte el.

Ekkortól kezdve rendszeresen vesz részt olaszországi pályázatokon, amelyek révén növekvõ nemzetközi elismertségre tett szert.

Fontos megemlíteni, hogy mûveit Párizsban, Bécsben és az Egyesült Államokban is nagyszabású egyéni kiállításokon mutatta be.

Egyre szélesebb körû mûvészi elismertsége, valamint Ghiberti firenzei Keresztelõ kápolnája Paradicsomi kapujának beható tanulmányozása eredménye lehetett, hogy elvállalta a máriapócsi görög katolikus templom 1993-ban felszentelt bronz dombormûves kapujának elkészítését, amelyet késõbb két másik kapu követett: 2000-ben a miskolci Minorita templom, valamint 2004ben, mûvészi tevékenysége megkoronázásaként az egri bazilika bronz fõkapuját készítette el (ld. a Sz.-sz.-b.-i Szemle 2005/2. sz.

– A szerk.)

SZEMLE

114

A nemzetközi és hazai sikerekkel büszkélkedõ mûvész életmûve közel sem lezárt, hiszen épp 2005 decemberében nyerte el Andersen-érmével egy Tel Avivban rendezett nemzetközi kiállítás mûvészdíját. Helyesnek érezzük azonban a szándékot, hogy eddigi munkásságának összegzéséül megszületett ez a komoly terjedelmû, mûvészetét alaposan feldolgozó, igazán színvonalas kötet. Dicséret illeti a kiadót és a megjelenést támogatókat, így a Szabolcs Szatmár Bereg Megye Önkormányzatát, hogy elõsegítette a könyv megjelenését. Reméljük, hogy az áttekintés nem csupán a mûvészet-

szeretõ közönség, a mûvész alkotásait gyûjtõk számára nyújt élményt, hanem elõsegíti a mester számára mûvészetének továbbvitelét, illetve annak továbbvirágzását is.

Ehhez kívánunk az fiatalokat is megszégyenítõ tettrekészséggel és mûvészi ambíciókkal megáldott Tóth Sándornak jó egészséget és további gazdag alkotó éveket!

Matits Ferenc: Tóth Sándor szobrász és éremmûvész. Napkút Kiadó, Bp., 2005. 96 p.

Orosz Szilárd kitüntetése Nyíregyháza város polgármestere Bencs László arany emlékérem kitüntetésben részesítette a 76 éves Orosz Szilárdot, a Dialóg Közhasznú Nyugdíjas Egyesület, egyben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Nyugdíjas Szervezetek Szövetsége alapító tagját. Orosz Szilárd folyóiratunk, a Szemle szerkesztõségi titkári teendõit látja el. Miközben gondozza a szerkesztõség dokumentációját, levelezését, az elõfizetéseket, évtizedek óta számról-számra elkészíti az eseménynaptárt, gondozza a megyét érintõ publikációk, kiadványok jegyzékét, s a Szemle mejelenésének 40. évfordulója alkalmából immár második alkalommal a folyóirat repertóriumát is. A szerkesztõség ez úton is gratulál a kitüntetettnek!

Böröczfy Virág

TARTALOM

földrajz

KORMÁNY GYULA: Szatmár-Beregi-síkság domborzati és klimatikus viszonyai

történelem

Neumann Tibor: Bereg megye hatóságának oklevelei a Jagelló-korban Németh István: Szabolcs megye birtokviszonyai a 16. század második felében a dikajegyzékek tükrében

múltidéző

Komiszár Dénes: 1945 előtti festmények, szobrok a megyeházán Tóth Sándor: Omnibusz Nyíregyházán (Dienes István emlékének) Nagy József: A Kótaj helynév eredete

emlékezés

Takács Péter: Egy európai magyar a periférián Udvari István (1955–2005)

interjú

Marik Sándor: Megyénk kiemelkedő kulturális kulturális beruházása. A Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár teljesen új létesítmény. Interjú Nagy László könyvtárigazgatóval

műhely

Zöldi László: A helyi sajtó reneszánsza

szemle

Vár állott... (Németh Péter) Régi magyar családok (Henzsel Ágota) Megyénk nyomorban élőinek létfeltételei a XX. században (Jóna György) Családi tükrön átszűrődő várostörténeti mozaikok (Kujbusné Mecsei Éva) Váci Mihály a fővárosban. Emlékápoló kötet (Zsirai László) Tisztelgő kötet dr. Kávássy Sándor 70. születésnapjára (Konczné Nagy Zsuzsanna) Hagyomány és változás a népi kultúrában (Nagy Molnár Miklós) Állandóság és tradíció, gazdagság és minőség (Böröczfy Virág)

krónika

Bibliográfia 2005. július–szeptember Eseménynaptár 2005. augusztus–szeptember (Orosz Szilárd) E számunk festményreprodukcióit Elek Emil, Udvari István arcképét Marik Sándor, Orosz Szilárd arcképét Erdélyi Tamás, illetve az interjú képeit könyvtár munkatársai készítették

borító III.