Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2005/4. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XL. évfolyam

2005. november

4. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS TÁMOGATÁSÁVAL

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Orosz Szilárd krónika Erdélyi Tamás tervezőszerkesztő

E SZÁMUNK SZERZŐI: Antall István újságíró, Budapest Balogh Béla András ny. főiskolai tanár, Debrecen Bartha Elek tanszékvezető egyetemi tanár, Debrecen Draskóczy István egyetemi docens (ELTE), Budapest Galambos Sándor főlevéltáros, Nyíregyháza Halászi Aladár középiskolai tanár, Tiszaújváros Hamar Péter c. igazgató, Fehérgyarmat Huszti Éva főiskolai tanársegéd, Nyíregyháza Ladányi András újságíró, szerkesztő, Budapest Máriás József újságíró, Nyíregyháza/Szatmárnémeti Marik Sándor újságíró, Nyíregyháza Margócsy Klára főiskolai tanár, Nyíregyháza Margócsy József ny. főiskolai tanár, Nyíregyháza Minya Károly főiskolai docens, Nyíregyháza Orosz Szilárd ny. tanár, Nyíregyháza Szerafinné Szabolcsi Ágnes könyvtáros, Nyíregyháza Szontagh Pál tanár, történész, Budapest C. Tóth Norbert levéltáros, Magyar Orsz. Levéltár, Budapest Tringli István főmunkatárs, MTA, Budapest

A címlapon Szepessy Béla grafikája: A laskodi református templom INDEXSZÁM: 25923

ISSN: 1216-092X

A SZEMLE EGYES SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://www.mzsk.hu/szemle/szemle-evfolyam/2004/

valóság Balogh Béla András

Nyíregyháza népességének vallási megoszlása 2001-ben A 2001 februárjában megtartott népszámlálást vallási/felekezeti szempontból különös érdeklôdés kísérte. Ugyanis az 1949 utáni népszámlálások már nem mérték fel a népesség vallási hovatartozását. Ezért hivatalos adatok mintegy fél évszázadon át nem álltak a nagy nyilvánosság rendelkezésére. E fél évszázad alatt ugyanakkor olyan politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok zajlottak le, amelyek a népesség tudatának, benne vallásos hite alakulásának szempontjából kiemelkedô jelentôségûek voltak. Hogyan tükrözôdik mindez egy vallási szempontból igen sajátos arculatú város, Nyíregyháza népességének felekezeti hovatartozását bemutató adatokban? (A sajátos arculat az, hogy a város vallási összetétele kiegyenlített, négy, ún. történelmi egyház van jelen számottevô arányban, de egyik sincs abszolút többségben.)

Az összehasonlítási lehetôség és a fentebb említett sajátos összetétel bemutatása érdekében tekintsük át az 1. sz. táblázat segítségével elôbb Magyarország, majd Nyíregyháza adatait.

Magyarország népessége 1949-hez viszonyítva, 2001 februárjára közel 1 millió fôvel (993 516) gyarapodott. Ezzel szemben a történelmi egyházakhoz tartozók létszáma – a görög katolikusok kivételével – csökkent. A római katolikusok vesztesége megközelíti az 1 millió fôt (950 878), a reformátusoké a 400 ezret (391 922). Az evangélikusok és az izraeliták abszolút számban ugyan jóval kevesebb, (178 293, illetve 120 990), de arányaiban feltûnôen nagy veszteséget szenvedtek; az evangélikusok 1949-es létszámuk 37 százalékát, az izraeliták pedig 96 százalékát! Az utóbbi oka könnyen érthetô: a II. világháború végén visszatért „holokauszt-nemzedék” elöregedett, elhalt, kisebb hányaduk kivándorolt. A német és szlovák anyanyelvû evangélikusokat a II. világháború alatti és utáni, részben önkéntes, részben kényszerû kitelepítések érintették. A visszamaradottak gyarapodását ugyancsak az elöregedés hátráltatta.

A fentiekkel szemben növekedett az egyéb egyházakhoz, kisegyházakhoz tartozók száma. Ebben annak volt nagy szerepe, hogy a hazánkban már régebben megtelepedettek (pl. baptisták, adventisták) mellett új felekezetek hívei is megjelentek, mint pl. a Hit Gyülekezete vagy a keleti vallások hívei.

A legszembetûnôbb azonban az egyik egyházhoz sem tartozók és a vallási hovatartozás kérdésére nem válaszolók arányának tetemes növekedése. Az 1949-ben még mindössze 0,2 százalékot kitevô csoport népessége 2001-ben már 2 millió 587 ezer 702 fôvel, 25,4 százalékos részesedéssel az ország második legnépesebb „felekeze-

5 289 521 51,9%

10 198 315 100%

141 090 24,2%

582 256 100%

33 497 28,2%

118 795 100%

2001

19 045 16,0%

10 699 17,2%

102 484 17,6%

110 178 19,7%

368 935 2,6%

248 356 2,7%

görög katolikus

25 618 21,6%

10 863 17,4%

241 551 41,5%

267 021 47,8%

1 622 796 15.9%

2 014 718 21.9%

református

12 361 10,4%

16 849 27,0%

15 677 2,7%

20 551 3,7%

303 864 3,0%

482 157 5,2%

evangélikus

1 279 1,1%

1 167 2,0%

5 610 1,0%

6 917 1,3%

125 497 1,2%

205 560 2,2%

26 979 22,7%

135 0,2%

75 844 13,0%

870 0,2%

2 587 702 25,4%

13 809 0,2%

egyházhoz egyéb egyház nem tartozó híve és nem válaszoló

1. tablázat. Magyarország, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Nyíregyháza népességének vallási, felekezeti megoszlása 1949ben és 2001-ben

22 572 36,2%

62 374 1000%

Nyíregyháza

152 561 27,3%

558 098 100%

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye

6 240 399 67,8%

római katolikus

9 204 799 100%

Magyarország

össznépesség

1949

2001

1949

2001

1949

ÉV

444 Balogh Béla András

Nyíregyháza népességének vallási megoszlása 2001-ben

445

tévé” lépett elôre. Talán éppen ez az adat lehet az egyik támpontunk ahhoz, hogy a „szocializmus” évtizedeinek tudatformáló hatását valamennyire érzékelni tudjuk.

Mit mutatnak a népszámlálás Nyíregyházára vonatkozó adatai? Mindenek elôtt azt, hogy a város népességnövekedési üteme jóval meghaladta az országét. Ugyanis amíg Magyarország népessége a vizsgált fél évszázad alatt mindössze 10,8 százalékkal lett több, Nyíregyháza népessége majd’ megkétszerezôdött, 90,5 százalékkal gyarapodott. Az egyes felekezetek tekintetében már színesebb a kép, nagyon eltérô folyamatokat figyelhetünk meg. Három történelmi egyház – a római katolikus, a görög katolikus és a református – esetében bár eltérô ütemû, de növekedés figyelhetô meg, ugyanakkor az evangélikusok száma jelentôsen, az izraelitáké pedig olyan mértékben csökkent, hogy majdnem eltûntek a város népességébôl. A legdinamikusabban a reformátusok száma növekedett (135,8%), meghaladva a város össznépességének gyarapodási ütemét is. Számottevô a görög katolikusok (78,1%) és még a római katolikusok növekedése is (48,4%). Az evangélikusok 1949-es létszámuk közel egyharmadát (~26,6%) veszítették el; a II. világháború elôtti évtizedekben az össznépesség 8–10 százalékát adó izraeliták (1930-ban még 5256 fô) pedig mindössze 54 fôvel, 0,1 százalékkal vannak jelen.

Mi az oka, hogy az egyes felekezetek híveinek létszámában ilyen jelentôs különbségek vannak? Könnyen indolkolható az izraeliták óriási vesztesége; a II. világháború alatti holokauszt következtében igen kevesen tértek vissza, már az 1949-es népszámlálás is csak 938 izraelita lakost talált a varosban. Az evangélikusokat a II. világháború utáni ún. szlovák–magyar népességcsere érintette. Mivel elsôsorban a fiatalabb nemzedékbôl került ki az áttelepülôk többsége, az itt maradottak korösszetétele kedvezôtlenül alakult, az országos átlagot (20,4%) jóval meghaladó (29,6%) lett a 60 éves és idôsebbek aránya. Az ilyen kedvezôtlen korösszetételû egyház természetes szaporodása még az elhaltak pótlásara sem volt elegendô. Mindezek ellenére az az érdekes helyzet alakult ki, hogy Nyíregyháza – Budapest (46 449 fô) és Békéscsaba (13 935 fô) után – az ország harmadik legnépesebb gyülekezetévei rendelkezik, jóval megelôzve olyan népes és híres evangélikus jellegû településeket, mint Orosháza és Szarvas vagy a Dunántúlon Sopron.

A továbbiak mérlegeléséhez tudnunk kell azt, hogy Nyíregyháza népesség-gyarapodásában már az 1970-es évtizedben is a bevándorlás volt az alapvetôen meghatározó. A helyi természetes szaporodásból a növekedésnek csak mintegy harmada származott. A késôbbi évtizedekben pedig a bevándorlási többlet még inkább meghatározó tényezô lett. Az evangélikus népesség ezzel az utánpótlási háttérrel nem rendelkezett, a megye evangélikus népességének túlnyomó többsége (86 százaléka) már 1941-ben is a megyeszékhelyen lakott. Velük ellentétben különösen a reformátusok, de kisebb mértékben a római és görög katolikusok is számottevô, a bevándorlást tápláló népességbázissal rendelkeztek és rendelkeznek (l. 1. táblázat!), különösen figyelemre méltó azonban a református népesség nagyarányú gyarapodása, olyannyira, hogy ez további, szociológiai és helytörténeti vizsgálatokat érdemelne. A sajátos okok feltárásának szükségességét támasztja alá egy összehasonlítás, utalva arra, hogy önmagában a statisztikai adatokból nem juthatunk el a folyamatokat mozgató tényezôkhöz. A szomszédos megyeszékhely, Debrecen is jelentôs református népességû háttérrel rendelkezik. Ennek ellenére a cívisváros református népessége – a város össznépességének számottevô gyarapodása ellenére – az 1949es 84 342 fôrôl 81 583-ra csökkent. Ez az abszolút értékben szerény csökkenés vi-

446

Balogh Béla András

szont a „kálvinista Róma” vallási szerkezetének látványos átalakulását jelentette; a reformátusok elveszítették évszázadok óta tartó abszolút többségüket, az 1949-ben még 68,3 százalékos részesedésük a város lakosságából 2001-ben már csak mindössze 38,7 százalék.

Jelentôs bevándorlási háttér biztosította a görög katolikusok gyarapodását; a megye többi településében összeszámlált 83 439 fô az ország teljes görög katolikus népességének közel egyharmada, 31 százaléka. A római katolikusok bevándorlási háttere sem jelentéktelen, 107 593 fô, százalékos részvételük szerényebb gyarapodást tükröz, de abszolút értékben ez Északkelet-Magyarország legnépesebb katolikus közösségét jelenti, mintegy 1000 fôvel megelôzve Debrecent is. Méltán versenyzett tehát Nyíregyháza a katolikus püspöki székhelyért, amelyben végül is „Salamoni döntés” született a kettôs székhelyû római katolikus püspökség létrehozásával (1993).

Nyíregyháza vallási képének alakulásában még két, elemzést és figyelmet érdemlô tényt említhetünk meg. Az egyik: az egyéb egyházakhoz tartozók részesedési aránya 2 százalékról 1,1 százalékra csökkent. A valós folyamat azonban kétirányú volt: az izraelita népesség – amint azt már említettük – jócskán megfogyatkozott, ugyanakkor új, a Magyarországon nem honos felekezetek is megjelentek, s tagjaik számának növekedése várható. Érdemes megjegyeznünk ezzel kapcsolatban egy sajátos jellemzôt; a keleti vallások és a jórészt amerikai alapítású „kisegyházak” elterjedése nagyon fôváros-központúságot mutat. A „más istenhiten alapuló” egyházak tagjainak 46,3 százalékát, a keleti vallások híveinek 44,2 százalékát Budapesten írták össze.

A másik elemzésre érdemes, Nyíregyháza vallási képén megfigyelhetô változás, hogy rendkívüli mértékben megnövekedett az egyik egyházhoz sem tartozók és a felekezeti hovatartozásra nem válaszolók létszáma és aránya. Az 1949-es népszámláláskor még jelentéktelen, 135 fôs, mindössze 0,2 százalékos csoport 2001-ben 26 979 fôvel 22,7 százalékos részesedést ért el. Ez az arány az országos átlagnál valamivel alacsonyabb, a megyeinél viszont jóval magasabb (l. 1. táblázat!).

Ez elôzôkben adatokkal és azok értelmezésével bemutatott, de tágabb összefüggésekben nem vizsgált sajátos népességmozgás nyilvánvalóan fontos ismeret az egyházak számára. Hamar meg is fogalmazódott a feladat: „A mi idônk... a számvetés ideje. A számvetésé, amely nélkül nincs majdani számadás. Történelmi felelôssége ez valamennyi egyháznak, felekezetnek és hívônek”. (Mérleg, 2001. 1. sz.) De van-e a fenti tényeknek, vallási folyamatoknak valami elemzést kívánó üzenete a világi hatalmak, az ország, egy város vezetôsége számára? Csak annyi, hogy vitaalapul szolgálnak a költségvetési összegek elosztásához? Külföldi vizsgálatok mutatják, hogy van összefüggés felekezeti hovatartozás, illetve felekezeten kívüliség és pártszimpátia, szavazási stabilitás és manipulálhatóság között. Hazai kutatási irányzat is foglalkozik már a bûnözési gyakoriság tudati/vallási hátterének kapcsolatával. És még ki tudja, milyen kapcsolatok tárhatók fel egy kis szociológiai és egyéb kutatással.

A statisztikai adatok forrása: 1. Magyarország településeinek vallási adatai (1880–1949) I.–II. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1997.

2. Népszámlálás 2001. 5. Vallás, felekezet. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2002.

Az idézett, Mérlegbeli tanulmány: Szántó T. Gábor: A számvetés ideje – Az egyházak felelôssége és lehetôsége az ezredfordulón. Mérleg, 2001/1. 84–96.

múltidéző Szerafinné Szabolcsi Ágnes

A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium Könyvtára (1920–1942) A gimnázium története A nyíregyházi evangélikus egyháztanács 1806-ban alapította meg az iskola elôdjét, az ún. „professori iskolát”, mely elôkészítette az ifjúságot a magasabb fokú tanulmányok folytatására. Ez az iskola a 11 éves gyermekek ismétlô-továbbképzô jellegû oktatási formája volt, ahol latin nyelvet is tanítottak. Elvégzése után a gimnáziumi továbbtanulás lehetôségét kínálták a tanulóknak.1 45 év mûködés után 1851-ben ez az oktatási fokozat megszûnt és összeolvadt az elemi felsô fiúosztályával. 1861ben az evangélikus egyházközség magasabb fokú iskola szervezését kezdte meg, s így az elsô osztály megindításával ezt az évet tekinthetjük a gimnázium születési évének. A kezdeményezést támogatta a város képviselôtestülete is egy 100 ezer forintos alapítvány létesítésével. Az alapítvány összege, kamatai, valamint a város lakosainak adományai segítségével 1887-re teljes nyolcosztályos iskolává, fôgimnáziummá fejlesztették az intézményt.

1871-ig egy kis épületben oktattak, de a fokozatos osztálybôvülés indokolta az új iskolaépület megépítését, mely 1887-re el is készült. További bôvítésre 1906-ban került sor. A gimnázium 1921-tôl viseli Kossuth Lajos nevét, mert egy tehetséges hallgatókat támogató ún. Kossuth alapítvány révén az 1889/90-es tanévtôl ápolták Kossuth szellemiségét.2 1924–34 között reálgimnáziumként mûködött az iskola. Kiváló tanáregyéniségek oktatták a diákokat az 1948-as államosításig, emléküket mai napig ápolják a tanárok és a tanulók egyaránt. 1992-tôl ismét egyházi tulajdonban mûködik nyolcosztályos gimnáziumként.

Az iskolai könyvtár Az iskola szûkös helyen kezdte meg mûködését néhány saját tulajdonú, illetve alapítványi segítséggel beszerzett tankönyvvel és minimális oktatási eszközzel (tábla, 1. Margócsy József: A Kossuth Gimnázium szerepe Nyíregyháza életében. In: Pedagógiai Mûhely, 1982, 1. sz. 57.

2. L. bôvebben az elôzményekrôl Blaskóné Brösztl Márta: A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium könyvtárának története 1843-tól napjainkig: Kézirat, Nyh. [é. n.] 3.

448

Szerafinné Szabolcsi Ágnes

kréta). A könyvtár alapjait egy 1843-as évkönyvben közölt felhívás teremtette meg, melyet a város polgárainak címzett Miklósfy Sámuel lelkész. „A helybeli sz. egyház kilencz iskolai könyvtárának gyarapítására minden t. cz. Urak és asszonyok ezennel kéretnek a felesleg való magyar, vagy más nyelven írt könyveiket kegyesen ajándékozni, vagy ha becsesebbek valának sorshúzás alá bocsátani.”3 A felhívás hatására begyûlt könyveket szakkönyvek vásárlásával bôvítették, s így megteremtették a mai gyûjtemény alapjait. Az évek során gyakran közadakozásból, a beiratkozott tanulóktól szedett támogatásból, nagyobb magángyûjtemények megvásárlásából gyarapodott a könyvtár. Az állomány fejlôdésérôl képet kaphatunk az 1866/67-tôl rendszeresen kiadott évkönyvekbôl.

A korabeli gyakorlat szerint az ág. h. ev. Kossuth Lajos Gimnáziumban is több könyvtár mûködött. A kizárólag tankönyveket tartalmazó segélykönyvtár mûködése kívül esik vizsgálódásunkon. Érdeklôdésünk a meghatározó tanári és ifjúsági könyvtárakra irányul. A tanári könyvtár az iskola legnagyobb és legrégibb gyûjteménye, mely napjainkban is említésre méltó kulturális értéket képvisel a kutatók számára. Muzeális értékû könyvei miatt az 1870-es évek évkönyvei tudományos könyvtárnak, illetve nagykönyvtárnak nevezték. Vizsgált korszakunkban a tanári könyvtár elnevezést használták. Az ifjúsági könyvtár kezdetei az 1863. évre nyúlnak vissza a kutatók szerint.4 E tanulmány szerint eleinte 1891/92-tôl két, majd 1911/12-tôl további két részre osztották az osztályok szerint az ifjúsági könyvtárat, s felügyeletüket az osztálytanár látta el. Ez a széttagoltság csak 3 évig mûködött, 1913/14-ig, s ezután egységes szerkezetben állt a könyvtár a tanulók rendelkezésére.

A könyvtárak állománya Vizsgált korszakunkban az állománygyarapítás egyik módja a tervszerûséget nélkülözô adományok, ajándékok fogadása a másik, a tervszerûen, tanári kar által elfogadott vásárlások útján történt. Az adományok, a hagyatékok, fôleg a tanári könyvtárat gyarapították. Az ifjúsági könyvtárba kevesebb könyv került ilyen forrásból, hiszen diákok adakoztak ebbe a gyûjteménybe. A tanári könyvtár fejlesztésében a város tehetôsebb polgárai, azok özvegyei, a városi intézmények, a minisztérium vettek részt. A vásárlás kizárólag a VKM elôírásai figyelembevételével a Hivatalos Közlönyben közzétett jegyzékeken alapulva történhetett. Gyakran különbözô pénzadományok, alapítványi összegek is támogatták a beszerzést. A mellékelt összesítésbôl nyomon követhetjük az adományozást, nem ritkán a mûvek címeinek feltüntetésével.

A gyûjtôkör alakulását elsôsorban a használat célja szabta meg. A tanári könyvtárat az oktatók használták munkájuk segítésére. Az évkönyvekbôl részletes adatokhoz jutunk, szerzô és cím szerinti felsorolásban a vásárolt és ajándékba kapott mûvekrôl. A dokumentumtípusok szerint láthatjuk, hogy fôleg könyveket, folyóiratokat, de néha térképeket, reprodukciókat is közöltek a jegyzékek. A könyvek tartalmi megoszlása ideálisnak tekinthetô, a jelentôsebb rész az oktatást segítô szak-

3. Idézi Blaskóné Brösztl Márta i. m. 4. A nyíregyházi ág. evang. hatosztályú gymnasium XIV. értesítvénye az 1877/8. tanévrôl. Nyh. 1878, 5–6.

4. Kührner Éva: A Kossuth Gimnázium könyvtárának története: Kézirat, Nyh., 1979. 10.

A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium Könyvtára

449

irodalmi (kb. 70 százalék), a kisebb rész (kb. 30 százalék) szépirodalmi mûveket sorolt fel. A szakirodalmi részen belül a humán tudományok nagyobb mennyiségben, a természet- és alkalmazott tudományok kisebb arányban fordultak elô.

Adományok a tanári könyvtárnak 5 Év 1920/21 1921/22 1922/23

1923/24

1925/26

Név

Könyv/korona

Kisfaludy Társaság, tanárok: Rajtik Miklós, Palaticz Lajos, Zimmermann Rezsô Dr. Leffler Béla Dr. Meskó László hagyaték Eltscher Simon (tanár) hagyaték VKM Dr. Vietorisz József Ferenczi-féle könyvkereskereskedés Langer Miklós Ifj. Radványi Sándor Dr. Tóth Gyula (Egyet. Ny. ig.)

Maurer Károly Szmik Antal Adorján Ferenc Dr. Vietorisz József Dr. Saáry Sándor Dr. Tóth Gyula Dr. Hittrich Ödön Szigethy Lajos Dr. Zsedényi Béla Némethi János Dr. Holik Flóris Deák Endre Szarvady Pál Nyíregyházi Felsô Kereskedelmi Isk. Moravszky Ferenc Literatura 1926/1927 Dr. Bodor Antal Baldácsy-alap, igazgatósága Földrajzi Intézet Lantos R. F. 3 köt. Literatura almanachja Egyet. Nyomda Klebersberg Kunó

12 db 218 db és 128 füzet 412 mû 522 kötetben 42 mû 80 kötetben 4 db 1 db 1 db 1 db 3 db 24 mû 41 kötetben 1 15 füzet 9 mû 10 kötetben 1 db 130 kötet 1 db 1 db 1 db 1 db 1 db 1 db 1 db 2 mû 3 kötetben 1 db Nyírvidék 1925., 1926.évf.; 1 db 1 db M. Földrajzi évkönyv 2 db Ált. magyar könyvjegyzék; A m.tud. pol.alapvetése 3 köt.

Gr.Széchenyi I.: Kelet népe; Gr. Széchenyi I. döblingi irodalmi hagyatéka; Gr. Széchenyi I. naplói; Sándor Lipót fôherceg nádor iratai; József nádor iratai; Iratok a m. államnyelv kérdésének történetéhez; Beniczky L. visszaemlékezései; A szatmári béke története és okirattára; A magyarországi német irod. története; A bécsi udvar gazdasági politikája Mo-on Mária Terézia korában; Auer János: Ferdinánd naplója; A nyugatra irányuló m.külkeresk.; Barzó Pál: Geschichte des k u k infantereiregiments Karl I.; Szeged városa: A piaristák vezetése alatt álló szegedi városi fôgimn. kétszázados jubileumának emlék-könyve; Kiss Ferenc: Reischsverfassung für das Kaiserthum Oesterreich

5. A Nyíregyházi államilag segélyezett ág. h. ev. fôgimnázium ötvenhatodik értesítôje az 1920/21-ik évrôl, Szerk. Moravszky Ferenc Nyh., Jóba E. ny. 1921. – A Nyíregyházi ág. h. ev. Kossuth Lajos Gimnázium 81. évi értesítôje. Nyh., 1942.

Szerafinné Szabolcsi Ágnes

450 1927/28

1928/29

Moravszky Ferenc Mauer Károly Máczay Lajos Kozák István, Gerôcz Kálmán, Karch Kristóf, dr. Dengyel Lajos, özv. Magyar Balázsné, bp-i ev.gim. növendékek egyesülete Elstscher Simon hagyaték M.Kir. tankerületi fôigazgatóság, Debrecen Lithványi Mátyás Rihcter Rutherford Leffler Béla Moravszky Ferenc M.Kir. Egyet.nyomda Fôv. Ped. Kvt. Beningny Andor Maurer Károly dr. Vietórisz József

1929/30

1930/31

1931/32

1932/33 1933/34 1934/35 1935/36 1936/37 1937/38 1938/39 1939/40 1940/41

Nyírvizszabályozó Társulat Zwick Vilmos Vietórisz József Moravszky Ferenc Benigny Andor VKM M. Gyorsírók Szövetsége Vietórisz József Moravszky Ferenc Dr. Belohorszky Ferenc Kossuth Relágimn. Önképzô Köre V.ker. áll. Berzsenyi D. Reálgimn.

Bock Béla Virág József, Paulik János, dr. Erdôdi Kálmán, dr. Szandtner Pál, Gömöry János, A m. kir. posta vezérigazgatósága, Benigny Andor Benigny Andor, dr. Leffler Béla, Mauser Károly, Moravszky Ferenc, Bp. székesfôv. Stat. Hivatal, VKM, Pesti Hírlap Marosy István, Medgyesy György, Moravszky Ferenc, Teltsch Kornél, Bp. székesfôv. Stat. Hivatal, Pesti Hírlap Maurer Károly, Moravszky Ferenc, dr. Vietórisz József, Bp.székesfôv.

Stat. Hivatal, Pesti Hírlap Dr. Belohorszky Ferenc, Maurer Károly, Moravszky Ferenc, dr. Vietórisz József, Bp. székesfôv. Stat. Hivatal Dr. Belohorszky Ferenc, Moravszky Ferenc, Nemzeti Múzeum, Bp. székesfôv. Stat. Hivatal Böszörményi László, Simonfalvy Károly, Bp. székesfôv. Stat. Hivatal Maurer Károly, Cserép József, Bp. székesfôv. Stat. Hivatal Dr. Belohorszky Ferenc, Maurer Károly, özv. Moravszky Ferencné, Bp. székesfôv. Stat. Hivatal

4 db 31 db 2 db

1-1 db 52 mû 127 kötetben Napkelet lexikon 1 db 1 db 1 db Nyírvidék 1928.

Kôrösi A: Szülôk könyve A Fôv. Ped. Kvt. évkönyve Az Eötvös Koll... szöv. évk.VI–VII. Déry I: Négy évtized a magyar hegyek között, Déry-Thissing: A m. turista egyesület 25 éves múltja Boros J: A római katholicizmus és protestantizmus..

A Nyírvizszab. Társ. tört.

A m. egyetem tanügyi kong... kiáll. tájék.

101 db Nyírvidék 1929.

3 db 1 db 1 db Ars poetika mea Nyírvidék 1930.; Egyet. Philológiai Közl. 1930.

2 db 1 db 1 db 2 db szótár

1-1 db

A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium Könyvtára 1941/42

451

Bucsay Mihály, Cselötey Lajos, Harsányi András, Kertész János, dr. Nyárady Mihály, Tamás Viktor, Vathy Elek, Bp. székesfôv. Stat. Hivatal, Miskolci ev.egyházközség, orosházi ev. népfôiskola, Testnevelési Tanács, szegedi Dugonics Társaság, özv. Moravszky Ferencné

A társadalomtudományok túlsúlyát az oktatáspolitika szelleme, az oktatott tantárgyak indokolják. Az állományban ezért nyelvészeti, irodalomtörténeti, filozófiai, teológiai, pedagógiai, történelmi mûvek, az ókori klasszikusok jelentôsebb írásai találhatók magyar, latin és görög nyelven, hisz a korabeli mûveltségeszményt ezeknek az ismereteknek, nyelveknek a tanulmányozása jelentette.

Az évkönyvek alapján láthatjuk, hogy általában egy példányos beszerzés dominált. A tanári könyvtár állományának folyamatos növekedését érzékelteti néhány adat: 1920-ban 6786, 1930-ban 7838, 1940-ben 8829 kötet könyvvel rendelkezett.

Az ifjúsági könyvtárban is egyenletesen növekedve 1920-ban 1824, 1930-ban 2155, 1940-ben 3591 kötet volt. A további részletes adatok, a mellékelt táblázatok megerôsítik a vázolt tendenciát.5 (A csillaggal jelzett értékek becsült adatok, hisz adományozók voltak. Feltételezésünk szerint legalább 1 db könyvet ajándékoztak.)

A tanári könyvtár gyarapodása5 Év 1920/21 1921/22 1922/23 1923/24 1924/25 1925/26 1926/27 1927/28 1928/29 1929/30 1930/31 1931/32 1932/33 1933/34 1934/35 1935/36 1936/37 1937/38 1938/39 1939/40 1940/41 1941/42

Vétel

Ajándék

Könyv Folyóirat 99 9 17 11 19 16 111 12 21 31 65 59 139 89 123 127 57 87 127 63 149 30

38 15 20 18 20 20 20 20 20 20 18 17 17 17 17 17 18 17 17 17

Könyv 12 346 628 1 198 10 23 118 19 7 15 7* 6* 5* 5* 4* 3* 3* 4* 13*

Folyóirat

2 1 1 2

Összesen 6795 6805 7440 7449 7502 7529 7640 7758 7798 7838 7903 7962 8101 8190 8313 8440 8522 8639 8766 8829 8978 9037

Szerafinné Szabolcsi Ágnes

452

Az ifjúsági könyvtár gyarapodása5 Év 1920/21 1921/22 1922/23 1923/24 1924/25 1925/26 1926/27 1927/28 1928/29 1929/30 1930/31 1931/32 1932/33 1933/34 1934/35 1935/36 1936/37 1937/38 1938/39 1939/40 1940/41 1941/42

Vétel (könyv) 77 68 17 5 73 35 47 137 30 111 108 35 111 23 867 9 114 54 13 16 7 12

Ajándék (könyv) 10 1 19 11 10 74 20 9 15 3 2 20 2

Összesen 1824 1778 1808 1856 1955 2050 2155 2263 2298 2424 2521 3356 3394 3503 3560 3575 3591 3598 3611

Köttetés (db) 45 100 120 80 72 150 pengô 50 pengô 250 46 835 182 80 43 35 20 50 40

A vizsgált évek alatt az ifjúsági könyvtár állományát megduplázták. Rendszeres köttetéssel törekedtek az elhasználódott kötetek megóvására.

Néhány cím felsorolásával, a vétel idôpontjának feltüntetésével érzékletes képet adhatunk az állománygyarapítási szempontok bemutatására. Az ifjúsági könyvtár állománya hatással lehetett a tanulók ízlelésére, gondolkodására, ezért lássuk a vétel útján beszerzett mûveket!

Az 1920/21-es tanévben a Magyar remekírók címû sorozat teljes kiadását megvették 55 kötetben.6 A következô tanévben az Olcsó és a Magyar könyvtár sorozatok kötelezô olvasmányait szerezték be. 1924/25-ben további 55 kötetét vettek a Magyar remekírók címû sorozatból, valamint a Jókai mûvek centenáriumi 10 kötetét, s a világirodalmat Victor Hugo Nyomorultak címû regénye képviselte 4 kötetben.7 Az 1925/26-os tanévben, alsóbb osztályokra is gondolva, Benedek Elek Honfoglalás mondái és a természettudományos mûveltséget fejlesztô mûvekkel (pl. Garády: Mi van a tengerben, Hankó: Természettudományi olvasmány, Kolumban: Magas 6. A nyíregyházi államilag segélyezett ág. h. ev. fôgimnázium ötvenhatodik értesítôje az 1920/21-ik évrôl, Szerk. Moravszky Ferenc. Nyh., Jóba E. ny. 1921. 4.

7. A nyíregyházi államilag segélyezett ág. h. ev. Kossuth Lajos reálgimnáziummá átalakuló fôgimnázium hatvanadik értesítôje az 1924-25.évrôl, Szerk: Moravszky Ferenc. Nyh. Jóba ny. 1925. 8.

A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium Könyvtára

453

Tátra) gyarapodott az ifjúsági könyvtár. Ekkor vették meg Gárdonyi: Egri csillagok, Ady: Illés szekerén, Vér és arany, Móra Ferenc: A rab ember fiai, további Jókai centenáriumi köteteit.

A folyamatos állománygyarapítás teremtette azt a helyzetet, hogy 1925/26-ban új szekrény vált szükségessé.8 Ebben a tanévben összesen 422 rendes és magántanuló járt a gimnáziumba, így 4,2 kötet jutott egy fôre az ifjúsági könyvtár állományából. A vizsgált korszakban ez az érték jóval megduplázódva 7,9 kötetre növekedett az 1940/41. tanévig. Az adatokat nyomon követhetjük a mellékelt táblázatban.

A tanulók könyvvel való ellátottsága9 Év 1920/21 1921/22 1922/23 1923/24 1924/25 1925/26 1926/27 1927/28 1928/29 1929/30 1930/31 1931/32 1932/33 1933/34 1934/35 1935/36 1936/37 1937/38 1938/39 1939/40 1940/41 1941/42

Összlétszám

520 515 483 480 422 456 446 413 425 478 447 450 455 519 552 573 521 485 475 450 -

Inf. kvt. áll.

1824 1778 1808 1856 1955 2050 2155 2263 2298 2424 2521 3356 3394 3503 3560 3575 3591 3598 3611

Ellátottság (kötet/fô) 3,7 4,2 4,0 4,3 4,9 5,0 4,7 5,1 5,3 5,5 6,4 6,1 6,1 6,8 7,3 7,5 7,9 -

A harmincas évekhez közelítve, Herczeg Ferenc munkáinak jubiláris díszkiadásából 20 kötet, Vollay Ferenc: „Nagymagyarországért”, költeményes gyûjteménye, Shakespeare: Coriolanus, Vörösmarty: Csongor és Tünde, Ungváry: Irredenta versek, Arany: Toldi, Katona: Bánk-bán, Gyöngyössy: Murányi Venus, Gvadányi: A peleskei nótárius, Kármán: Fanni hagyományai, Kölcsey: Válogatott beszédei, Thomas Mann: A Buddenbrook-ház, Ábrányi Emil: Szabadság, haza, Shakespeare: Szent-Iván éji álom, 8. A nyíregyházi államilag segélyezett ág. h. ev. Kossuth Lajos reálgimnáziummá átalakuló fôgimnázium hatvanadik értesítôje az 1925-26.évrôl, Szerk: Moravszky Ferenc. Nyh. Jóba E. ny. 1926. 7.

9. Lásd az 5. jegyzetet!

454

Szerafinné Szabolcsi Ágnes

Julius Caesar, Krúdy Gyula: A legszebb mesekönyv, Szabó Dezsô: Az elsodort falu, Schultz Ferenc: Mi a rádió, Ince György: Rádiótelephon a gyakorlatban, Hajnóczy Iván: Katona emlékkönyv, Fodor Ferenc: Földrajzi füzet, Grabovszky Camill: Kémiai füzet, Arany János: Toldi trilógia, címek jelzik a témák sokszínûségét.

Az 1930/31. tanévben örömmel értesített az évkönyv az ifjúsági könyvtár fejlôdésérôl, mert a könyvkiadók olcsó kiárusításait és az év új könyves ünnepét, a könyvnapot kihasználva sok kötelezô olvasmány, az újabb magyar irodalom és a világirodalom értékes alkotásait vehették meg. (pl. Thomas Mann: A kis Fridmann úr, Henrik Sienkiewicz: Quo Vadis?. Alexandre Dumas: A három testôr, Verne Gyula: A föld felfedezése, Ady Endre: Antológia és több verseskötete, Kallós Ede: Görög élet és mûveltség, Dr. Erdélyi László: Magyar történelem, Makkay: Ördögszekér)10 A felsorolásból kitûnik, hogy a vásárlás a korabeli kultúrpolitikai irányt követve, a szépirodalomból a magyar és a nemzetközi értékesebbnek tartott darabokra irányult, egy-két mû képviselte a korszak technikai fejlôdését, de megjelentek pl.: az irredenta versek és a politikai hangulatot érzékeltetô vallásos, nemzeti eszmét, militarista gondolatokat leíró mûvek is. Nagy selejtezésrôl nem közölnek adatokat vizsgált korszakunk évkönyvei, így feltételezhetjük, hogy a VKM elôírásait figyelembe véve, a Hivatalos Közlönyben közzétett jegyzékek alapján gyarapították a könyvtárak állományát. Sajnos a 30-as évek elejétôl az évkönyvek felhagytak a beszerzett mûvek tételes felsorolásával, így nincs pontos képünk az állomány összetételérôl.

Rövidebb terjedelemben a gyarapodás mennyiségi adatai mellett a könyvtár nyilvántartási, feltárási és olvasószolgálati kérdéseirôl tudósítottak.

A könyvtár elhelyezése Az állomány raktározásáról, elhelyezésérôl is ritkán olvashatunk. Az 1899/1900. tanévrôl megjelent évkönyv szerint „Külön könyvtári helyiségünk igaz, hogy nincsen, azonban a díszterem, ahol könyvtárunk ideiglenes elhelyezést nyert, addig is, amíg iskolai építkezésünkkel a könyvtár végleges elhelyezésének kérdése is megoldásra jut, eléggé megfelelô helyül szolgál, sôt igazi díszét – mondhatni – a könyvtár képezi.” Továbbhaladva, a szekrényrôl a következôket olvashatjuk: „A könyvszekrény maga húsz ajtóra nyílik, tízre az alsó, tízre a felsô sorban; ... alant fiókok nyílnak a folyóiratok elhelyezésére. A könyvek két sorban állanak egymás mögött, miért is a hátsó sorok polcai két decziméterrel állanak az elsôknél magasabban, ami lehetôvé teszi a könyvek kényelmes kiszedését és visszarakását... Magassága 5 m, középütt 5,30 m, hossza 10 m... Az egész berendezés 622 forintba került.”11 Napjainkban is megtekinthetô a muzeális értékû gyûjtemény az iskola dísztermében az értékes, látványnak is csodás faragott szekrényekben.

Az 1899/90-es tanévre tehetô az állomány szakrendbe sorolása is. A kialakított 11 szakcsoport a következô volt:12 A) Nyelvészet és irodalomtörténet, classicus írók; B) Bölcselet-, hit- és nevelés-tudomány; C) Történelem és segédtudományai; D) Jogés államtudomány; E) Természettudomány; F) Enciklopédikus mûvek; G) Hírlapok, 10. A nyíregyházi államilag segélyezett ág. h. ev. Kossuth Lajos reálgimnáziummá átalakuló fôgimnázium hatvanadik értesítôje az 1930–31. évrôl, Szerk: Moravszky Ferenc. Nyh., 1931. 38–39.

11. A Nyíregyházi ág. hitv. Ev. Fôgymnasium XXXIV-dik Értesítôje az 1899–1990-ik iskolai évrôl, Ny. 1900.

177. Idézi Blaskóné i. m. 12.

12. Ua.

A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium Könyvtára

455

folyóiratok; H) Szépirodalmi mûvek; I) Iskolai könyvek; J) Vegyesek; K) Zenemûvek.

Vizsgált korszakunkból az ifjúsági könyvtár elhelyezésérôl az 1934–35-ös tanév értesítôjében olvashatunk: „Igen szerencsés elhelyezést nyert könyvtárunk, amennyiben az eddig több teremben lévô könyvtárszekrények helyett egy világos, tágas, nagyon alkalmas beosztású, könnyen áttekinthetô könyvtárszobát kaptunk. Elkészítettük az egész ifjúsági könyvtárunk anyagáról a cédulakatalógust szakok szerint, azonkívül elkészült ifjúsági könyvtárunk teljes katalógusa, amely már csak a kinyomtatást várja.”13

A könyvtárosok A katalógus elkészültével együtt itt kell külön méltatni a tanári és ifjúsági könyvtárak élén álló könyvtárosokat.

Könyvtárôr – ifjúsági könyvtár Év

Név

Szakterület

1920/21–1921/22 1922/23–1927/28 1928/29–1931/32 1932/33–1933/34 1934/35–1941/42

Valent József Teltsch Kornél Dr. Kiss László Kovács Máté Dr. Kiss László

magyar, latin, természetrajz magyar, görög, német történelem, latin, vallástan magyar, francia történelem, latin, vallástan

Könyvtárôr – tanári könyvtár Év

Név

Szakterület

1920/21–1928/29 1929/30–1941/42

Dengyel Lajos Gacsályi Sándor

görög, latin történelem, francia, földrajz

A humán mûveltségû tanárok általában hosszú éveken keresztül végezték a könyvtárosi teendôket. Dengyel Lajos, Gacsályi Sándor, Valent József, Teltsch Kornél, dr.

Kiss László kiváló tanáregyéniségek sorából a XX. századi könyvtárügy szempontjából külön ki kell emelnünk Kovács Máté tevékenységét. Hagyomány volt az iskolában a könyvtárôrök számára, hogy nem csak a kölcsönzést végezték, de gondot fordítottak egyéb könyvtárosi feladatokra is. Kovács Máté 1932–1934 között vezette az ifjúsági könyvtárat, s rövid mûködése alatt a szakszerûség terén sokat fejlôdött a könyvtár. Ekkor készült el az új katalógus és az állomány nyilvántartásához elengedhetetlen leltár. A következô módon tudósított errôl az évkönyv: „Ifjúsági könyvtárunkra ebben az évben nagy gondot fordítottunk. A könyvtár anyagát rendbeszedtük, újból megszámoztuk és a kötést kívánó könyveket egyrészt beköttettük. A könyvtár törzskönyvét és cédulakatalógusát újraírtuk. Az ifjúság számára pedig kiterítve keretbe foglalható és a helyiség falára kifüggeszthetô katalógusokat készítünk, hogy minél több tanuló számára tanulmányozhatóvá és könnyen hozzáférhetôvé tegyük.”14 13. Az ág. h. ev. Kossuth Lajos Gymnasium 74. értesítôje az 1934/35. tanévrôl, szerk: Zsolnai Cwick Vilmos. Nyh., 1935. 91.

14. Az ág. h. ev. Kossuth Lajos Gymnasium 71. értesítôje az 1931/32. évrôl, szerk: Zsolnai Cwick Vilmos. Nyh., 1932. 29.

456

Szerafinné Szabolcsi Ágnes

A könyvtári rendszerezô munka mellett Kovács Máté magyar és francia szakos tanárként aktívan részt vett a város kulturális életében. Az 1931/32-es tanévben „rendezett egy dísztáborozást és egy kultúrtáborozást, ahol megnyitókat mondott.” Az iskola liceális elôadássorozatában „Az írói egyéniség és a modern szépirodalom” címen elôadást tartott.15 Nyíregyháza 1933. márciusi ünnepén beszédet mondott; a Bessenyei Kör szervezésében az Arany-emlékünnepen felolvasta az „Arany János lelki fejlôdése” c. tanulmányát. Vetített képes elôadást tartott a Bessenyei Kör liceális szakosztályában „A francia gótika remekei” címmel. Ezeken kívül 1933. áprilisában a szülôi értekezleten „Hogyan tanuljunk?” címmel szabadelôadást tartott.16 A következô tanévi évkönyvbôl tudjuk Kovács Máté további tisztségeit: „a nyíregyházi Rotary Club titkára, a debreceni Nyári Egyetemi tanfolyam titkára, a nyíregyházi Egyetemi és Fôiskolai Hallgatók Szabolcs vezér bajtársi törzsének törzsfôje, a Szabolcsi Szemle szerkesztôbizottságának tagja.”17

A könyvtár használata Kovács Máté ifjúsági könyvtárról írt értékelése szerint „A könyvtár átszervezését és az új katalógus elkészítését befejeztük. ... Könyvtári órát tartottunk minden szombaton, délután az I.–IV. osztálynak 2–3-ig, az V.–VIII. osztálynak 3–4-ig. Tanulóink komoly érdeklôdéssel fordultak könyvtárunk felé.”18 Láthatjuk, hogy a heti egyszeri kölcsönzés ellenére népszerû lehetett a könyvtár a tanulók körében. A nyitva tartás rövidsége miatt helyben olvasásra nem nagyon nyílt lehetôség. A kölcsönzésekrôl viszont az 1930–38 közötti idôszakból rendelkezünk adatokkal. „A felsô osztályosok könyvtárát 148 tanuló látogatta, kivettek 1752 könyvet, tehát egy tanulóra jut átlag 12 könyv.” Az alsó osztályosok esetében „A könyvtárt 117 tanuló vette igénybe, a kivett könyvek száma 2236. Egy-egy tanuló átlag 19 könyvet vett ki.”19 1932/33-ban az összforgalom 5451 kölcsönzés volt, ami tanulónként 12 mû átlagot jelentett.20 A következô tanévben kölcsönöztek 3496 mûvet, „amibôl az egyes osztályok egy-egy tanulójára a következô átlag esik: I.o. 7, II. o. 6, III. o. 12, IV. o. 8, V. o. 4, VI. o. 12, VII. o. 31, VIII. o. 7 mû.”21 Az ifjúsági könyvtár iránt az évek során az érdeklôdés nem csökkent, sôt az 1934/ 35. tanév 6671 mûves kölcsönzése az elôzô év majdnem kétszerese volt. Ekkor „az egyes osztályok egy-egy tanulójára a következô átlag esik: I. a 8, I. b. 6, II. o. 5, III. a. 6, III. b. 5, IV. 7, V. 30, VI. 22, VII. 29, VIII. 27 mû.22 15. Az ág. h. ev. Kossuth Lajos Gymnasium 72. értesítôje az 1932/33. évrôl, szerk: Zsolnai Cwick Vilmos. Nyh., 1933. 70.

16. Ua. 16.

17. Az ág. h. ev. Kossuth Lajos Gymnasium 73. értesítôje az 1933/34. évrôl, szerk: Zsolnai Cwick Vilmos. Nyh., 1934. 22.

18. Uo. 75.

19. Az ág. h. ev. Kossuth Lajos Gymnasium 70. értesítôje az 1930/31. évrôl, szerk: Zsolnai Cwick Vilmos.

Nyh., 1931. 39.

20. Az ág. h. ev. Kossuth Lajos Gymnasium 72. értesítôje az 1932/33. évrôl, szerk: Zsolnai Cwick Vilmos.

Nyh., 1933. 70.

21. Az ág. h. ev. Kossuth Lajos Gymnasium 73. értesítôje az 1933/34. évrôl, szerk: Zsolnai Cwick Vilmos.

Nyh., 1934. 75.

22. Az ág. h. ev. Kossuth Lajos Gymnasium 74. értesítôje az 1934/35. évrôl, szerk: Zsolnai Cwick Vilmos.

Nyh., 1935. 91.

A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium Könyvtára

457

Olvasókör A gimnáziumban1895/96-tól olvasókör is mûködött, ahol a tagok tagdíjaiból folyóiratokra fizettek elô és könyveket is vásároltak. Az igények növekedésével együtt járt a helyben olvasás feltételeinek megteremtése is. A harmincas évek közepétôl minden nap délután 3-6 óráig nyitva állt az olvasóterem. Az 1937/38-as évkönyv szerint naponta 25 tanuló látogatta, ahol a naposok segítettek. 92 mûvel gyarapodott ekkor az olvasó könyvállománya. Megvették az Erdélyi Szépmíves Céh 20 kötetes sorozatát, 72 kötetet szépirodalmi, irodalomtörténeti és világirodalmi témakörökbôl. Rendelés és csere útján folyóiratokat is olvashattak, pl.: a Magyar Szemle, Helikon, Diárium, Debreceni Szemle, Láthatár, Szabolcsi Szemle, Napkelet, Ifjú Évek, Magyar Út, Fiatalok Országútján, Keresztyén Igazság, Válasz, Vasárnapi Könyv, Blätter für Bücherfreunde, Tükör, Fáklya, középiskolai folyóiratok közül 8. Járatták a Budapesti Hírlapot, a Prágai Magyar Hírlapot, a Berliner Illustrirte Zeitungot, s szívesen forgatták a már második éve megjelenô Nyíregyházi Kossuth Diák számait.23 A következô tanévben naponta 32 tanuló fordult meg az olvasóteremben, s a folyóiratok köre is bôvült a Kelet Népe, Fáklya, Egyedül vagyunk címekkel, az olvasóterem könyvtára is gazdagabb lett 46 mûvel.24

Nyilvánosság Említést kell még tennünk a könyvtárak használatával kapcsolatban arról is, hogy az iskola a tanári könyvtár értékes állományát a város lakossága számára is elérhetôvé tette. Az 1926/27-es tanév értesítôje tudatja velünk, hogy „A könyvtár állománya 4962 mû 7460 kötetben. Az intézet 20 tudományos és részben szépirodalmi folyóiratot járatott. A tanári könyvtár tanulmányi célokra az intézet által megállapított feltételek mellett a mûvelt közönségnek is rendelkezésére állott és fog állani a jövôben is.”25 Az iskolai könyvtári feladat mellett a közmûvelôdési funkció, a városi nyilvánosság fenntartása 1944-ig tartott.

Az adatok ismeretében megállapítható, hogy a város életében fontos kulturális szerepet betöltô, humán szellemiséget sugárzó Kossuth gimnáziumban a korabeli iskolai könyvtári kultúra igényes megvalósulását követhettük nyomon. Megteremtését elôsegítették azok a kiváló, Nyíregyháza mûvelôdéstörténetének napjainkig nagyra értékelt tanáregyéniségei, akik közül írásunkban csak néhányat említhettünk. Meghatározóak voltak vizsgált korszakunkban az igazgatók: Moravszky Ferenc (1920–26), dr. Vietórisz József (1926–28), Teltsch Kornél (1928–1932), Zsolnai (Zwick) Vilmos (1933–1944), a tanári kar, a könyvtárak ôrei közül a kiemelkedô francia szakos Gacsályi Sándor és „a kemény szigorral, de ugyanakkor jó kedéllyel egyszerre tanító tanár ideális típusát” megtestesítô Kovács Máté.26

23. Az ág. h. ev. Kossuth Lajos Gymnasium 77. értesítôje az 1937/38. évrôl, szerk: Zsolnai Cwick Vilmos.

Nyh., 1938. 76.

24. Az ág. h. ev. Kossuth Lajos Gymnasium 78. értesítôje az 1938/39. évrôl, szerk: Zsolnai Cwick Vilmos.

Nyh., 1939. 86.

25. Az ág. h. ev. Kossuth Lajos Gymnasium 66. értesítôje az 1926/27. tanévrôl, szerk: Vietorisz József. Nyh., 1927. 11.

26. Margócsy József: A Kossuth Gimnázium szerepe Nyíregyháza életében. In: Pedagógiai Mûhely, 1982, 1. sz. 57–63.

458

Galambos Sándor

Galambos Sándor

Az egyesület mint városi társadalomszervező erő A Szabolcsvármegyei Bessenyei Kör példája Magyarországon az elsô egyesületek létrejöttét a reformkorra tehetjük. Igazából a kiegyezést követôen gyarapodott egyre gyorsuló tempóban az egyletek, körök száma: 1862-ben 319-et, 1878-ban 1917-et, 1932-ben már 14 365-öt írtak össze.1 Az 1930-as évek elején az ország lakosságának több mint harmada tagja volt valamelyik egyesületnek.2 Az egyesületek – legyenek akár országos, akár megyei hatókörûek – többnyire a székhelyükhöz kötôdtek legerôsebben, ez a település alkotta tevékenységük centrumát, ide koncentrálódott a szervezeti élet, még ha a tagság szélesebb körbôl is verbuválódott. Az egyletek eleinte szinte kizárólag a városokban, a XX. század elejétôl azonban egyre gyakrabban a falvakban élô közösségekbe ágyazódtak be.3 Elsôsorban a település lakóit kérték az aktív részvételt jelentô szervezési, elôkészítô feladatok elvégzésére, s természetesen az egyesület székhelyének lakossága képezte a rendezvények, elôadások törzsközönségét. Ehhez a passzív részvételhez még a tagok sorába sem kellett belépni. Az egyesületek a tagságuknál szélesebb körben hatottak.

Az 1898-ban megalakult Szabolcsvármegyei Bessenyei Kör példáján annak a vizsgálatát kísérlem meg, hogy a polgárosodás elômozdítása, a kultúraterjesztés, a közösségi gondolat presztízsének emelése területén egy egyesület milyen hatást tudott elérni. Tágabban fogalmazva az a kérdés, hogy az egyesületi élet mennyiben járult hozzá a civil társadalom megerôsödéséhez.4 Céljai és tevékenysége alapján a Bessenyei Kör az egyesülettörténettel behatóan foglalkozó Bôsze Sándor kilenc osztatú klasszifikációja szerint5 alighanem a kulturális és népnevelési egyesületek közé lenne besorolható. A Brunda Gusztáv által

1. Alapítványok és egyesületek. A nonprofit szektor statisztikája. Írta és szerkesztette: Bocz János, Kuti Éva, Sebestény István, Seresné Gyûrûs Gabriella, Vajda Ágnes. Budapest, 1994.

2. Vercseg Ilona: Önszervezôdés alakulása Magyarországon. Parola, 1994. 2. sz. 4–6.

3. Lásd Pór Edit: A magyarországi egyesületek címtára. Budapest, 1988. A szabolcsi egyesületek a harmadik kötetben, a 945–967. oldalon találhatók.

4 Vö. Gyáni Gábor: „Civil társadalom” kontra liberális állam a XIX. század végén. Századvég, 1991. 1. sz.

145-155.

5. Bôsze Sándor: „Az egyesületi élet a polgári szabadság...” Somogy megye egyesületei a dualizmus korában. Kaposvár, 1997. 82–169.

Az egyesület mint városi társadalomszervezô erô

459

kialakított hat egyesületfajtából ez a szabolcsi kör a közmûvelôdési egyesületek sorába illeszthetô.6 Megalakulás, az egyesület céljai. Szabolcs megye legnagyobb településén, egyetlen városában, az 1876-ban a megyeszékhelyi címet is megszerzô Nyíregyházán7 az 1880-as évek közepétôl több kísérlet történt az igényes szellemi élet kereteinek kialakítására. A közmûvelôdési egyletalakítás legfôbb szorgalmazójának Kovács István törvényszéki bírót tartották, mellette Popp György pénzügyigazgató, Bencs László polgármester,8 dr. Bartók Jenô ref. lelkész és három gimnáziumi tanár, Martinyi József, Leffler Sámuel és Porubszky Pál tett sokat az ügyért.9 Fáradozásuk nemigen vezetett volna sikerre a frissen kinevezett fôispán, báró Feilitzsch Bertold10 pártfogása nélkül, aki 1897 végén toborzólevelet bocsátott ki, és a magyar nemzeti szellem, valamint a közmûvelôdés támogatására szólított fel. Margócsy József szerint a szervezés egy országos, felülrôl vezérelt mozgalom része volt, amely a nemzeti kultúra ápolását szorgalmazta.11 A fôispáni invitálásra végül a megyébôl és a város tanyabokraiból is rengetegen érkeztek a vármegyeházán megtartott 1897. decemberi elôkészítô megbeszélésre. A Szabolcsvármegyei Bessenyei György Mûvelôdési Kör az eredményes elôkészítô munkálatok után végül 1898. január 21-én tartotta meg alakuló közgyûlését.

Az alapszabály rögzítette az egyesület célját: „A Bessenyei-kultusz ápolása és ennek megfelelôen a Kör mûködési területén az irodalomnak, mûvészetnek, tudománynak mûvelése.”12 Azt is kitûzték, hogy a falvak és városok népét közös kultúrtevékenységen keresztül igyekeznek egybefogni. Szorgalmazták a családi könyvtárak kialakítását és az olvasási kedv fokozását. A kulturális elôadások megtartásán túl olyan ambiciózus célokat tûztek ki, mint például folyóiratok, napilapok, könyvek, füzetek kiadása, népfôiskolák, könyvtárak, népszínházak, zeneiskola létrehozása, a Szabolcsi Bessenyei Hét programjában könyvnap, népi tánc- és színjátszóversenyek szervezése, kiállítások rendezése. E tervek egy részét soha sem, más részét pedig hosszú évek után sikerült megvalósítani.

Az egyesület 1944-ig formálisan folyamatosan mûködött, és számottevô hatással volt a város és a megye kulturális életére, még ha túlzónak is érezzük Moravszky Ferencnek, a Kör tagjának az 1929. évi megyei monográfiában tett megállapítását arról, hogy a Kör irodalmi, mûvészeti és tudományos elôadásai „révén Nyíregyháza rövid idô alatt az ország egyik legismertebb városává fejlôdött.”13 Az egyesület vezetése az egyik legsúlyosabb döntését 1940-ben hozta meg, amikor a Kört Társasággá alakította át. Nem a megváltozott elnevezés, hanem az új 6. Brunda Gusztáv: Mûvelôdési tartalmú egyesületek a dualizmuskori Nógrádban, 1867–1918 (Mûvelôdéstörténeti áttekintés). In: Egyesületek, iskolák, nemzetiségek Nógrád vármegyében a 18–20. században.

Szerk. Á. Varga László. Salgótarján, 1990. 139–172.

7. Nyíregyháza nem a településhierarchia csúcsán lévô törvényhatósági jogú város jogállásával rendelkezett, hanem az ún. rendezett tanácsú városéval.

8. A késôbbi elnök, Bencs Kálmán édesapja.

9. Horthy István: A Szabolcsvármegyei Bessenyei Kör 40 éves története. Szabolcsi Szemle, 1938. 1. sz. (A továbbiakban Horthy, 1938.) 9. Horthy István közjegyzô a kormányzó unokaöccse volt. Margócsy József szíves közlése.

10. A Békés megyébôl érkezett fiatal Feilitzsch báró Bánffy Dezsô miniszterelnök veje volt.

11. Margócsy József: Irodalmi élet, színház. In: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája. 1. köt. Szerk.

Cservenyák László: Nyíregyháza, 1992. 629.

12. Bánszki István: A Bessenyei Kör története. Nyíregyháza, 1989. (A továbbiakban Bánszki, 1989.) 32.

13. Moravszky Ferenc: Szabolcsvármegye közoktatásügyének fejlôdése. In: Szabolcsvármegye fejlôdése és kortörténete. Szerk. Háger László. Nyíregyháza, 1929. 258.

460

Galambos Sándor

alapszabály állt szemben az egyesület egész eddigi szellemiségével, amely meghatározza, hogy ki lehet tag: „olyan keresztény magyar honpolgár, aki nem tagja semmilyen nemzetellenes közösségnek.”14 Ezzel a szégyenteljes döntéssel kizárták az egyesületbôl a zsidó tagokat, eleget téve a politikai kurzus elvárásainak. Emiatt változás következett be a fôtitkár személyében is. Dr. Spányi Géza fôorvosnak le kellett mondania körbeli tisztségérôl.

Fôbb tevékenységek. A Kör szervezeti keretét a szakosztályok (vagy más néven szakválasztmányok) adták. Az elsô évben kettô alakult meg: az irodalmi, valamint a zenészeti és színészeti. 1901-ben eggyel nôtt a szakosztályok száma és némileg átalakult az elsô kettô szerkezete: 1. irodalmi és zenei, 2. színészeti, 3. magyar nyelvet és magyarosodást terjesztô. 1910-ben hosszas elôkészítés után egy új szakosztályt hoztak létre, az ún. szabadlyceálist, amelynek keretében már az elsô évben tizenhárom ismeretterjesztô elôadást tartottak, elsôsorban földrajzi és orvosi témákban. Az elôadássorozat 286 korona ráfizetéssel zárult. Az 1921. évi újjáalakuláskor három szakosztály indult újra, az irodalmi, a zenei és az ismeretterjesztô. A következô évben ezekhez társult a negyedik, a képzômûvészeti. A szakválasztmányokba 10– 40 tagot jelöltek ki. A Társasággá alakulás idején, 1940-ben életre hívták a táj- és népkutató szakosztályt. Ez is jelzi, hogy a politikai befolyás egyre erôsebben szerepet kapott.

Az egész Kör tevékenységét a szakosztályok szervezettsége, leginkább elnökeinek aktivitása határozta meg. Rangot jelentett szakválasztmányi elnöknek lenni. 1901ben például az irodalmi és zenei szakválasztmány elnöke Porubszky Pál gimnáziumi tanár, szerkesztô, a színészetié dr. Ferlicska Kálmán jogász, országgyûlési képviselô, míg a magyarosodást terjesztô szakválasztmány élén Kovács István törvényszéki bíró állt.

Hol a hangversenyek, hol az irodalmi felolvasások, hol az ismeretterjesztô elôadások adták meg egy-egy ôsztôl nyárig tartó évad jellegét. Az elôadások, rendezvények száma nagymértékû ingadozást mutat. Egyes években alig volt program, más években havonta akár többet is megrendeztek. A leggyengébbnek a színészeti szakosztály munkája tûnik, habár alkalmanként kisebb-nagyobb összegekkel, segélyekkel támogatták a helyi színházat, annak vezetôje pedig kedvezményes jegyeket, bérleteket kínált a Kör tagjainak.

Néhány jelentôs képzômûvészeti kiállítást is sikerült megszervezni. 1905-ben mások mellett Szinyei Merse Pál, Gulácsy Lajos, Glatz Oszkár és Edvi-Illés Aladár állított ki a Kör szervezésében. 1909-ben a helyi születésû és ekkor díszpolgárrá választott Benczúr Gyula képeit is bemutatták. 1929-ben Kmetty János és Perlrott Csaba, 1931-ben Iványi-Grünwald Béla, Rudnay Gyula és társai mutatkoztak be.

Az országos hírû festôk mellett gyakran kaptak bemutatkozási lehetôséget a helyi alkotók is.

A koncertek egy része házi estély volt, ami azt jelentette, hogy a helyi elitnek, nagyrészt a Körnek tagjai zenéltek. Arra is volt példa, hogy a Kör saját zenekara lépett fel (1921). Ezeket ingyenesen látogathatták a nézôk. Azokon a rendezvényeken, amelyeken hivatásos mûvészek szerepeltek, természetesen belépôdíjat szedtek.15 Az elsô évek komoly kiadása, befektetése egy Blüthner-zongora megvétele volt, amit a 14 Bánszki, 1989. 137.

15. Vietórisz József: Szabolcsvármegyei Bessenyei Kör. In: Szabolcsvármegye fejlôdése és kortörténete. Szerk.

Háger László. Nyíregyháza, 1929. 222.

Az egyesület mint városi társadalomszervezô erô

461

városközpontban lévô Korona Szállóban helyeztek el, és amit másoknak leginkább csak bérleti díj fejében engedtek át. Ez az igen jó minôségû hangszer lehetôvé tette, hogy a legjobb elôadókat is meghívják Nyíregyházára.

A kezdeti idôkben többször rendeztek vitaestet, 1901-ben például a nôk egyenjogúsításáról. Két-két elôadó érvelt mellette, illetve ellene. A vitát követô szavazáson 158-an igennel, 235-en nemmel szavaztak. A polémia a sajtóban folytatódott. A következô évben a párbajról vívtak szócsatát, itt a párbajellenesek 234:209 arányban gyôztek. (A vesztesek nem kértek elégtételt, pedig az eredmény párbajért kiáltott.)

A Kör tevékenysége nem szorult a megyehatárok közé, hanem mûsorral szerepelt Ungváron (1913), és Budapesten (1937), kölcsönösen bemutatkozó mûsort cseréltek a miskolci, sátoraljaújhelyi, debreceni, békéscsabai és a mátészalkai közmûvelôdési egyletekkel.

Az egyesület programjain legtöbbször a helyi értelmiségiek és mûvészek, mûkedvelôk léptek fel, gyakran sikerült azonban országos ismert, sôt külföldi elôadókat megnyerni. Ismeretterjesztô elôadást tartott többek között Cholnoky Jenô, Hankiss János, Ady Lajos, gróf Teleki Pál, Kodály Zoltán, koncertet adott Bartók Béla, Dohnányi Ernô, Basilides Mária, fellépett Jászai Mari, irodalmi esten felolvasott Móricz Zsigmond, Herczeg Ferenc, Wass Albert, a kör vendége volt a kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kunó.

Az egyesület a Bessenyei-kultuszt nemcsak emléktábla állítással, ünnepségekkel, emléküléssel ápolta, hanem eredményes akciót indított a testôríró ereklyéinek gyûjtésére. Az 1930-as években helyi szerzôk írásaiból Bessenyei Almanachot állítottak össze, továbbá Belohorszky Ferenc gimnáziumi tanár és diákjai addig kiadatlan Bessenyei-költeményeket tettek közzé.

A megélénkült kiadványozási tevékenységet mutatta az is, hogy 1934-ban megjelent a Kör folyóirata, a Szabolcsi Szemle, amely elsôsorban a megyei erôkre támaszkodott. Elsô fôszerkesztôje a Kör akkori elnöke, Szohor Pál lett. 1938-ban, a kör megalakulásának negyvenedik évfordulóján a Szemlében több írással emlékeztek meg az egyesület múltjáról.

Az irodalmi alkotások díjazására rendszeresen pályázatokat írt ki az egylet. Bleuer Lajos, aki késôbb a Kör alelnöki posztját is betöltötte, 1904-ben 500 koronás alapítványt tett elhunyt lánya, Rózsa emlékére, a Kör javára, hogy kamataiból egy hazafias tárgyú költeményt évente jutalmazzanak.16 Az 1920-as évek elején a többször is meghirdetett irodalmi pályadíjak vers- és novellaírásra buzdították a közönséget.

A Kör fogadta a Kisfaludy Társaság, az erdélyi, délvidéki és felvidéki írók küldöttségét.

1931-ben Nyíregyházán megalakult a Szabolcsvármegyei Benczúr Kör, amelyet elsôsorban fiatalok hoztak létre. Egyik fô célkitûzésükként azt jelölték meg, hogy a kultúrát a társadalomnak azoknak a rétegeihez is eljuttassák, amelyekhez a Bessenyei Kör nem tudott eljutni. Ebbôl is látszik, hogy ez az utóbbi egyesület egyfajta elit kultúrfelfogást követett. A helyi lapok hasábjain egyébként már korábban is többször jelentek meg olyan cikkek, amelyek sajnálkozva tették szóvá, hogy egyegy nívós rendezvényen túl kevesen vettek részt.

16. Az alapítvány tôkéje 1920 után elenyészett.

462

Galambos Sándor

A vezetôség. Az alakulás mintája végigkísérte az egyesületet abban a tekintetben is, hogy vezetôi a megye és a város legfôbb irányítói közül kerültek ki. Szabolcs megyei fôispánként 1898-tól 1906-ig báró Feilitzsch Bertold, 1906-tól 1910-ig gróf Vay Gábor, 1910-ben gróf Vay Tibor,17 1925-tôl 1932-ig Kállay Miklós, 1934-1936-ig dr.

Mikecz Ödön vezette a Kört. 1921-tôl 1925-ig Mikecz Dezsô alispán, 1932-tôl 1934ig Nyíregyháza polgármestereként dr. Bencs Kálmán, 1936-tól 1944-ig Szohor Pál látta el az elnöki teendôket. Az egylet vezetôi közül (1911-tôl 1921-ig) egyedüliként Geduly Henrik evangélikus püspök volt az, aki nem a közigazgatásban töltött be irányító funkciót.

A kör mûködtetésében döntô szerepet játszott a fôtitkár. Gimnáziumi igazgató, kórházi fôorvos, ügyvéd és alispán is betöltötte ezt a funkciót. A fôtitkárok közül a legsikeresebbnek Popini Albert gimnáziumi tanárt tartották, aki 1907-tôl 1919-ig igazi mozgatója, élesztôje volt a helyi kultúrának. Az anyagi áldozatoktól sem riadt vissza, fôtitkári tiszteletdíját azonnal visszautalta a pénztárba, számos vendégmûvésznek adott saját hajlékában szállást, egy-egy veszteséges rendezvény után pedig kiegyenlítette a tartozást.18 Popini jelentôségét megközelítette az 1920-as években utóda, Kardos István városi kultúrtanácsnok. Érdekes jelenség a vezetôi tisztségek megszaporodása. 1916-ban az elnök mellett megjelenik a társelnök Újfalussy Dezsô fôispán személyében. A pozíciók burjánzása azonban igazából 1921-ben kezdôdik – igazolván Szekfû Gyula neobarokk társadalomról szóló leírását.

Az 1921. évi alakuló rendkívüli közgyûlésen ugyanis két új tisztséget hoznak létre. Egyszerre öt díszelnököt választanak: Jármy Béla fôispán és Meskó László, volt országgyûlési képviselô, igazságügyi államtitkár mellett három egyházi személyt, Énekes János római katolikus kanonokot, Geduly Henrik evangélikus püspököt és Miklósy István görög katolikus püspököt. 1923-ban két újabb díszelnököt választanak: Kállay Miklós fôispánt és Mikecz István alispánt. 1925-ben a lemondott elnököt, Mikecz Dezsôt örökös tiszteletbeli elnökké választották meg, a fôtitkár mellett pedig megjelenik az ügyvezetô titkár.

1932-ben az elnök mellé társelnök és ügyvezetô elnök szegôdik, továbbá három újabb díszelnök is erôsíti az egyesületet. Ez utóbbiak közül kettô már ellátta az elnöki teendôket (Kállay Miklós és Geduly Henrik), Vietórisz József gimnáziumi igazgató pedig hosszú éveken át meghatározó tagja volt a közösségnek, a Kállay-érában társelnök is. A szervezeti „fejlôdés” újabb eleme, hogy az ügyvezetô elnök alatt megjelenik az ügyvezetô elnökhelyettes.

A megalakulástól kezdve igazgatóválasztmány segítette a tisztviselôk munkáját.

1932-ben a soktagú, nehézkes választmány fölé egy szûkebb bizottságot helyeztek, az elnöki tanácsot, amelynek a fô feladatává azt tették, hogy gyorsan és hatékonyan támogassa az egyesületi tisztviselôi kart.

A tagság. A Kör létszáma jelentôs ingadozást mutat. A tagsági viszonyt a díjfizetéshez kötötték, és a nemfizetést szankcionálták. 1907-ben a tagdíjat öt koronáról nyolcra emelték. A világháború után az infláció miatt a tagdíj összege jelentôsen megemelkedett, 1923-ban 1000 koronára, 1924-ben már 40 000 koronára. A pengô 17. Vay Gábor öccse.

18. Popinit a tanácsköztársaság alatt tanúsított magatartása miatt megfosztották állásától, az evangélikus leánygimnázium igazgatói posztjától, s ezt követôen eltávozott a városból.

Az egyesület mint városi társadalomszervezô erô

463

bevezetése után megint egy számjegyû lett az éves összeg, és a Szemle megjelenése után a tagok megkapták a folyóiratot is.

A taglétszámról 1898-tól 1925-ig állnak rendelkezésre adatok, ekkor is hiányosan.19 A kezdeti évek lelkesedése után a tagok száma 300 körül stabilizálódik. A világháború idején és az azt követô néhány évben pangott az egyesületi élet, mélypontjára zuhant a létszám, majd a kilábalás éveiben jelentôsen megnövekedve rekordot ért el. A taglétszám alakulásáról lásd az 1. ábrát!

Pontos adataink 1925-öt követôen nincsenek, de azt tudjuk, hogy a világgazdasági válság éveiben – amely egybeesett az egyleti mûködés lanyhulásával – alig voltak rendezvények, s minden bizonnyal ismét csökkent a tagok száma. A 30-as évek közepén, végén ismét megélénkült a kör tevékenysége, ez valószínûleg a tagság számának gyarapodásával járt.

523 500

393

400

308

300 200

289

258

100

168

160

1921

1922

0 1898

1900

1903

1904

1925

1. ábra. A Bessenyei Kör taglétszáma (1898–1925)

A kör tagjainak névsora egy A5-ös formájú, kézzel vezetett regiszteres füzetben fennmaradt.20 Az elsô oldalán az a feljegyzés olvasható, hogy 1920 után felfektetve (1922–23), kiegészítve kb. 1930/32-ig.21 Tehát a füzet nem a megalakulástól 1944ig ôrzi a belépettek nevét, hanem csupán mintegy 10 év tagnyilvántartását tartalmazza, de ebben sem lehetünk teljesen biztosak, hiszen egyrészt az elsô oldali bejegyzés is csak utólag állapítja meg az idôkört, másrészt a füzetben összesen két dátum található. A tagok neveit az ábécé megfelelô betûjéhez írták, de hogy mikor, azt nem tudhatjuk.

Az egyes oldalak négy fejléc nélküli oszlopot tartalmaznak: név, foglalkozás, lakáscím szerint vezették fel az adatokat, a negyedik oszlopban általában egy-egy szám (1–5) vagy egy – jel található. (Ennek a jelentését eddig még nem tudtam felfedni.) A bizonytalanságot növeli, hogy a tollal vezetett bejegyzéseket esetenként ceruzával áthúzták, többnyire úgy, hogy az alatta lévô írás azért még látható maradt. A füzet bal és jobb szélén különbözô jelek láthatók, egy-egy személynél gyakran több is: kör, + jel, a pipa jele, X. Ezek mellett a nem fizet, nem, n. f., kilépett, meghalt, elköltözött szavak is feltûnnek.

Minden bizonytalanság ellenére nagyon értékes a forrás, hiszen összesen 580 olvasható nevet tartalmaz.22 Joggal feltételezhetô minden személyrôl, hogy legalább egy rövid ideig tagja volt az egyesületnek. Viszont biztosan állítható, hogy a tagnyilvántartóban szereplô személyek összessége nem egyszerre volt tagja az egyesület19. Lásd Horthy, 1938.

20. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, X. 56. Szabolcs Vármegyei Bessenyei Kör iratai, 1920–1951.

1. doboz.

21. A kör levéltári iratainak rendezése során az 1990-es években tájékoztatásul Margócsy József jegyezte fel ceruzával.

22. Mintegy kéttucatnyi nevet olvashatatlanul húztak át, satíroztak be.

Galambos Sándor

464

nek. Az ábécé-rendes regiszter egy-egy betûjénél a késôbb bevezetettek nyilvánvalóan késôbb léptek be a körbe. Az eltérô idôben történô bejegyzéseket gyakran a más színárnyalatú tinta és a megváltozott kézírás jelzi.

Megállapítható, hogy viszonylag jelentôs a fluktuáció, hiszen ez alatt a 10 év alatt nyolc fônél regisztrálták, hogy kilépett, hatan elköltöztek, tizenöten meghaltak. Huszonhét tagnál jegyezték meg, hogy nem fizet. Öt név mellett a nem szó áll. Ez valószínûleg azt jelenti, hogy az illetô egy ideje már nem fizetett, vagy pedig azt, hogy a tagnévsor nyilvántartója ilyen-olyan okok folytán már nem tekinti tagnak. Nyolcvankilenc fônél áthúzták a (kiolvasható) nevet. Mit jelenthet ez? Azt biztosan nem, hogy a tagsági viszony folyamatosan és egyértelmûen fennállt. Habár az elôzôekbôl látható, hogy 29 fô az 1920-as években egyértelmûen elhagyta a kört, és 121 személy tagságával (vagy annak folyamatosságával) szemben valamilyen kétség felmerülhet, mégis figyelembe vehetjük ôket a tagság összetételének vizsgálatánál.

A tagság zömét a nyíregyháziak alkották. A megye huszonöt településérôl összesen ötvenöt belépett tagot regisztráltak, ez a létszámnak szûk 1/10-ét tette ki. A soha ki nem írt „vonzáskörzeti versenyt” Nyírbátor nyerte meg, innen tizenhárman jelentkeztek tagnak, Kótajból hatan, Kisvárdáról négyen.

Alig több mint 1/10-et tett ki a nôk aránya (l. a 2. ábrát!). Érdekes, hogy a 62 nô közül 24 özvegy volt. Valószínûleg az elözvegyült feleségek férjük elhalálozása után is megtartották tagságukat.

62 nô

518 férfi

2. ábra. A férfiak és a nôk aránya

A foglalkozás rovat adataiból megállapítható, hogy milyen társadalmi körbôl verbuválódott a tagság zöme, habár 33 név után nem írtak semmit a rovatba. A „foglalkozás nélküliek” többsége nô volt.

A tagok nagy része a városi (helyi) elitbe tartozott. Ez a városi elit jövedelmi viszonyai, életmódja, munkája alapján országosan elsôsorban a középosztályba volt sorolható, még akkor is, ha jó részük virilisként vagy választott tagként a városi képviselôtestületbe is bekerült. Százhuszonegyen rendelkeztek doktori címmel, vagyis az egyetemet végzettek felülreprezentáltak voltak az egyesületben. Ötvenkét igazgató is belépett az egyletbe.23 Ôk iskolákban, gyárakban vagy bankokban töltöttek be vezetô szerepet, és mint egy kisebb-nagyobb közösség irányítói fontosnak látták jelenlétüket a Bessenyei Körben.

Természetesen az 1922 és 1932 közötti tagnévsorban felsorolt személyeket a foglalkozásuk megnevezése alapján nem lehet teljes biztonsággal egy-egy társadalmi rétegben elhelyezni, mégis megpróbálom a Magyarország társadalomtörténete címû összefoglaló társadalomtörténeti munka Horthy-kori része alapján.24 Legalább fôbb 23. Sajnos azonban, sokszor nem tüntették föl, hogy milyen intézményt vezettek.

24. Gyáni Gábor, Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Bp., 2001.

Az egyesület mint városi társadalomszervezô erô

465

vonalaiban megfelelô képet kaphatunk az egyesületi tagság társadalmi rétegzettségérôl.

Az elitbe sorolt arisztokráciához tartozónak vehetjük a két bárói címmel rendelkezôt: Molnár Viktort és Buttler Sándort. A politikai elitbe tehetô az egyetlen országgyûlési képviselô: Erdôhegyi Lajos, a három fô- és egy alispán: Jármy Béla, Kállay Miklós, Ujfalussy Dezsô és Mikecz István, továbbá az egyetlen polgármester, Bencs Kálmán. Az egyházi elithez vehetjük az evangélikus és a görög katolikus püspököt, Geduly Henriket és Miklósy Istvánt. Ez 10 fô.

A középosztályba tartozónak véljük a 42 földbirtokost, egy részük bérlô.25 A köztisztviselôi középosztályhoz 127 személyt lehet sorolni: a tisztviselôk, hivatalnokok, tanácsosok, felügyelôk és fôkönyvelôk többségét a közigazgatásban alkalmazták, a szolgabírókat és jegyzôket szintén. Néhány esetben nem állapítható meg biztosan a középosztályhoz tartozás, de a vizsgálat mostani fázisában minden tisztviselôt ide számítunk. Állami alkalmazásban állt a 16 törvényszéki- vagy járásbíró és az öt ügyész is.

A polgári középhez összesen 101 fôt: a hat gyárost, az öt nagy- és két terménykereskedôt, a bankok igazgatóit, a hét tulajdonost (nyomda-, mozi- stb.), a két áruosztály fônököt, a cég-, illetve üzletvezetôket és egy mûszaki vállalkozót és a 33 magántisztviselôt lehet besorolni. Valószínûleg ide tartozhatott a négy MÁV- és a hat postai alkalmazott.

Az értelmiségi középréteghez 203-en tartoztak: köztük 53 ügyvéd, 41 tanár, 24 orvos, 20 tanító, 16 lelkész,26 9 gyógyszerész, 9 mérnök, hat szabadpályás értelmiségi,27 négy katona-, illetve rendôrtiszt, három építész és három közgyûjteményi dolgozó (egy múzeumigazgató és két levéltárnok).

A középosztályból 473 fô lépett be a Bessenyei Körbe.

A kispolgársághoz tehetjük a 35 kiskereskedôt, 16 kisiparost28 és nyolc egyéb kispolgárt (altisztet stb.), összesen 59 fôt. A birtokos parasztsághoz öt gazdálkodó tartozhat. Az alsó osztályokból senki nem volt az egyesület tagja.

A tagság megoszlásáról lásd a 3. és a 4. ábrát!

500 400 300

473

200 100

10

59

5

33

0 elit

középosztály kispolgárság birtokos parasztság

nincs adat

3. ábra. A kör tagságának rétegek szerinti csopotosítása

A Kör tagjai között az értelmiség volt túlsúlyban (35%). Az egyesületben jelentôs arányban vett részt a köztisztviselôi kar (22%) és a polgári középosztály (17%). A tagság tizedrészét alkotta a kispolgárság, a földbirtokosként feltüntetettek aránya 7 szá25. A bérlôknél is további elemzésre van szükség, hiszen a bérlet mellett gyakran más foglalkozásuk is volt.

26. Minden nagy hazai vallás, így a római és görög katolikus, az evangélikus és református, valamint a zsidó egyház lelkészei is képviseltették magukat a Körben az 1920-as években.

27. Barzó Endre festômûvész, Czóbel Minka, Tartallyné Stima Ilona és Herz Ilona írónôk, valamint Vertse K. Andor és Bodó (Berkovits) László szerkesztôk.

28. Négy fényképész, három ékszerész, két építômester, egy-egy lakatos, bádogos, kárpitos, cukrász, nyomdász, vendéglôs és egy pontosabb elnevezés nélküli iparos. Természetesen a most felsoroltak között is lehettek olyanok, akik elérték a középosztályi szintet.

Galambos Sándor

466 250

203

200 150 100 50

127

101

42

0 földbirtokos

köztisztviselô

polgári középosztály

értelmiség

3. ábra. A kör tagságának rétegek szerinti csoportosítása

zalékos volt. Az országos elitbe is számítható tíz fô nem érte el a két százalékot, az öt birtokos paraszt pedig az egy százalékot. Természetesen ezek az arányok finomabb elemzéssel, az egyes személyek jövedelmi viszonyainak vizsgálatával tovább pontosíthatók.

A Szabolcsvármegyei Bessenyei Kör abból a szempontból atipikusnak tekinthetô, hogy megalakításánál a döntô lökést a közigazgatás megyei és városi vezetôi adták meg, és hogy a késôbbiekben sem engedték ki kezükbôl a vezetést. A fôispánok, alispánok és polgármesterek nemcsak informálisan segítették a Kör munkáját, hanem gyakran formálisan is támogatást nyújtottak bérleti díjak elengedésével, rendezvények támogatásával. Ez az egyesület nem alulról szervezôdött, a 30-as évek második felétôl minden bizonnyal ezért is érvényesülhetett a politikai befolyás közvetlenebbül, erôteljesebben.

A Kör abban a tekintetben viszont tipikus, hogy az érdemi munkája mindig a benne lévô tagok lelkesedésétôl, szakértelmétôl függött. Nagyszerû lehetôséget biztosított a vállalkozó szellemû helyi értelmiségieknek, hogy tudásukat, alkotásaikat megmutassák, közönség elôtt megméressék. Számtalan kiváló teljesítmény inspirálója volt az egyesület. A szakosztályok által szervezett programokban az irodalom, a zenélés, a képzômûvészet és az ismeretterjesztô elôadások magas szintû mûvelésére volt szükség, ami szellemi izgalmat, pozitív késztetést jelentett a helyi alkotóknak.

A rendszeres programok egyrészt kielégítették a kulturált szórakozásra vágyó értô közönség igényeit, másrészt irányt, példát mutattak azok számára, akik kisebb képzettséggel és érzékenységgel rendelkeztek a mûvészetek befogadására.

A Kör kiterjedt külsô kapcsolatai révén az ország más városainak, tájékainak hivatásos és amatôr mûvészeit mutatta meg a városnak, vendégszerepléseivel pedig a helyi kulturális élet reprezentánsait ismertette meg szerte az országban.

Habár a rendezvények száma és látogatottsága jelentôs ingadozást mutatott, és a szervezôk gyakran panaszkodtak a gyér részvételre, mégis 1898 és 1944 között több tízezerre tehetô azoknak a száma, akik kapcsolatba kerültek a Körrel, a belépett tagok összlétszáma pedig ezer körülire becsülhetô. Ezek a számok és a Kör története azt mutatják, hogy a megyében, de fôleg Nyíregyházán az egyesület számottevô módon hozzájárult a kultúra terjesztéséhez és ezzel a civil társadalom kialakításához. Ez kétségtelenül hordoz magában némi ellentmondást, hiszen a (helyi) hatalom egy olyan szervezetet hozott létre és mûködtetett huzamosan, amely végsô soron a hatalomtól függetlenedni kívánó társadalmi szférát erôsítette meg.29

29. A Kör hosszabb kihagyás után napjainkban is mûködik.

jubileum Marik Sándor

A matematika nemzetközi hírű tudósa Interjú Prékopa András akadémikussal a szülôföld iránti vonzalomról és a matematika sokoldalú alkalmazásáról Prékopa András akadémikus, egyetemi tanár a mai magyar matematikus társadalom egyik kiemelkedô tagja. Az alkalmazott matematika iskolateremtô professzora Széchenyi-díjas, tavaly volt 75 éves, idén augusztus 20-án kitüntették a Parlamentben: a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét vehette át. Nemcsak tudósként, hanem a szakmai közélet kiváló szervezô személyiségeként is ismert itthon és külföldön, aki emellett mindig élô kapcsolatot tartott szülôföldjével. Nyíregyházáról indult a matematikatudomány meghódítására. Magyarországon már nyugalmazott egyetemi tanár, tudására azonban az egyik legjobb amerikai egyetem tart igényt oktatóként, jelenleg a Rutgers University (New Jersey) professzora.

Interjúnkhoz a magas állami kitüntetés adott alkalmat. Mielôtt matematikai munkáságáról kérdeztük, megyei kötôdésérôl beszélgettünk.

– A Prékopa család a megyében jól ismert, neves família. Miként települtek ôsei a Nyírségbe?

– Ôseink a Felvidékrôl egy rövidebb Békés megyei kitérô után az 1700-as évek közepén jöttek Nyíregyházára. Túrócszentmárton és Kossuthfalva mellett van egy Prékopa nevû falu (ma Priekopa néven szerepel), valószínûleg onnan származunk.

Kossuthfalvát már elnyelte Túrócszentmárton, Prékopa még megvolt néhány évvel ezelôtt, amikor ott jártam. Nyíregyházán két dédnagyapám volt a kalapos-, illetve a csizmadia céh elnöke, ôk töltötték be utóljára e tisztségeket. Az egyik céhláda ma is megvan a családban. Gyerekkoromban a Prékopa név szinte mindenki számára ismert volt a városban. Apám Szabolcs vármegye legnagyobb bankjának, a Nyíregyházi Takarékpénztár Egyesületnek volt az igazgató-helyettese, egyik nagybátyámnak óra– és ékszerüzlete volt a fôtéren, egy másik igazgató-tanító volt az Evangélikus Elemi Iskolában, egy harmadiknak fûszerüzlete volt a Debreceni utcában. Én az e mellett lévô házban születtem, a két szomszédos épület volt a család fészke. Apai nagyapám

468

Marik Sándor

tisztviselô volt abban a bankban, amelyben késôbb apám is dolgozott, az könnyítette meg számára az oda vezetô utat. Nagyapám a banki állása mellett egy fûszerüzletet is fenntartott, ezt örökölte a nagybátyám. Apámról még annyit, hogy kiváló tanuló, ugyanakkor nagy tornász is volt. Valószínüleg ô volt az a „nagy Prékopa”, akirôl Gádor Béla nyíregyházi író a „Tornakör” címû írásában nagy szeretettel megemlékezik. Én is nagy tornász lettem, nyolcadikos gimnazista koromban az iskola legjobb tornásza voltam.

– Mégis matematikus lett. Mikor alakult ki a számok iránti vonzalma?

– Apám bankárként a gazdasági számtan kiváló ismerôje volt. A matematika iránti hajlamot tôle örököltem. A Kossuth Gimnáziumban, ahová jártam, nem volt olyan matematika tanár, aki nagyobb hatásssal lett volna rám, viszont volt a városban egy nyugalmazott tanár, Ambrózy Géza, aki a Geduly Henrik leánygimnáziumban tanított, ô pótolta ezt a hiányosságot. Korán ment nyugdíjba, mert megvakult és a sors összehozott bennünket. Gyakran elmentem hozzá felolvasni magyar és német nyelvû matematikai, fizikai és meteorológiai szakirodalmat, ô pedig elmagyarázta nekem a hallottakat. Zseniális ember volt, az ô magyarázatai réven értettem meg sokmindent. Ôt jelölhetem meg annak a személynek, aki a matematikát és a fizikát középiskolai tanulmányaim során megszerettette velem. Szakterületként inkább a fizikát ajánlotta, mint a matematikát. Azt mondta, hogy a fizika Isten teremtményével foglalozik, a matematika viszont az ember csinálmánya. Ebben az idôben azonban még nem kellett döntenem, mert a matematika-fizika szakos tanári pályát választottam, a döntés az egyetemi évekre maradt. Egyéb vonatkozásban a Kossuth Gimnázium magas színvonalú szellemi légkört biztosított a nyíladozó értelmû fiatalemberek, így a magam számára is. Sok kiváló, egyetemi tanári szintû pedagógus tanított: Margócsy József, Sziklay László magyartanárok, Gacsályi Sándor földrajz-, Szalay Sándor fizikatanár (a debreceni fizikusprofesszor apja), Schárbert Ármin, aki a természetrajzot tanította, egyébként univerzális ember volt. Tanáraim közül elsôsorban ôk gyújtották meg bennem a szellem világosságát.

– Érettségi után elkerült a megyébôl, elôbb csak Debrecenbe, az egyetemi évekre, utána azonban a fôvárosba, mégis úgy tartják számon, mint a szülôföldhöz erôsen kötôdô embert, hiszen hosszú idôn át elnöke volt a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Öregdiákok Klubjának és alelnöke volt a Nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnázium Baráti Körének. Ön kezdeményez, vagy a szülôföld vonzza és ezért ilyen erôs a kapcsolata a megyével, a várossal ennyi év után is?

– A kezdeményezés mindkét oldalról jött. Ami engem illett, szép és nagyon fontos dolognak tartom, hogy az ember hálás legyen – és ezt megfelelô formában kifejezésre is juttassa – szülôföldjének, városának, megyéjének, szüleinek, tanárainak és mindazoknak, akiknek köszönheti, hogy tisztességben felnevelték. Számomra azonban a szülôföld iránti vonzalom több ennél, erôs az érzelmi kötôdésem is. Valahányszor Nyíregyházára utazom és Szabolcsba érkezve felvillannak a nyárfák ezüstös levelei, megcsap az akác illata, akkor tudom, hogy otthon vagyok, ez az én világom. Az is eszembe jut, hogy mûemlékekben gazdag ôsi magyar földön járok, ahonnan Bessenyei György, Benczúr Gyula, Krúdy Gyula és sok más kiválóság származik.

– Debrecenben merôben más terület kiválóságait ismerte meg, hiszen fél évszázada akadémikusok sora tanított az ottani matematika-tanszéken, például Rényi Alfréd, Varga Ottó és mások. Ôk ösztönözték, hogy már egyetemista korában olyan dolgozatot publikált, amelyre felfigyelt a szakma, vagy saját kíváncsisága volt ebben meghatározó?

A matematika nemzetközi hírû tudósa

469

– Egyetemi éveim alatt Rényi Alfréd gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Ô ismertetett meg a valószínûségelmélet modern, rendkívúl vonzó, Kolmogorov-féle elméletével. Az ô ösztönzésére született elsô tudományos dolgozatom, melyet harmadéves egyetemistaként publikáltam. Késôbb az ô tanítványa lettem. Varga Ottó hatása is jelentôs volt, tôle geometriát tanultam és ennek mostanában is hasznát vettem, amikor Bolyai János születése kétszázadik évfordulójára a 2002 évi nemzetközi konferenciát szerveztem. A többi matematikus professzornak is köszönettel tartozom kiváló oktató munkájukért, név szerint Szele Tibort, Rapcsák Andrást és Gyíres Bélát említem. Elismeréssel és köszönettel kell megemlékeznem fizikus professzoraimról, Szalay Sándorról, Budó Ágostonról, Fényes Imrérôl, akiktôl szintén sokat tanultam. Fizikai tudásomnak nagy hasznát vettem késôbbi alkalmazott matematikusi munkám során.

– Ha társaságban feljön a szó a matematikáról, jobbára az elmélet viszi a prímet, holott az alkalmazott matematika legalább olyan jelentôs, és ön elég hamar ez utóbbi mellett tette le voksát. Hogyan jellemezné az alapkutatás-alkalmazott tudomány párhuzamot?

– Hogy társaságban melyik viszi a prímet, az függ a társaságtól is. Az én ismerôseim inkább azt értékelik, ha valamilyen jelentôs gyakorlati problémának a matematika apparátusával való megoldásáról hallanak. Lehetséges, hogy a gyakorlati problémák megoldása iránti vonzalom a családból öröklôdott rám és az is, hogy milyen értékrendet vallok magaménak. Az ön által említett alapkutatás-alkalmazott tudomány párhuzam vonatkozásában sok a félreértés. Beszéljünk a matematikáról. Elôszor is fontos tudni, hogy az alkalmazott matematikának is van alapkutatási része, és amit mi alkalmazunk, azt többnyire magunk csináljuk. Nem arról van szó, hogy vannak, akik kutatják és vannak, akik alkalmazzák a matematikát. A tiszta, vagy elméleti matematika a tudomány belsô összefüggéseivel foglakozik. A kétféle matematika nem tud meglenni egymás nélkül. Aki az alkalmazott matematikát nem becsüli eléggé, az nem csak a progressziót és az emberiség gazdasági boldogulását nem tartja fontosnak, de azt sem veszi figyelembe, hogy a tiszta matematika is az alkalmazásokból merítkezik. Ezek a gondolatok közismertek a fejlett nyugati országokban. A magyar matematikusok jelentôs részének elzárkózása az alkalmazásoktól azzal magyarázható, hogy iparilag, gazdaságilag az ország nem eléggé fejlett. A helyzet javulásával a személet is meg fog változni. Egyébként gyakran fölöttébb naív nézetekkel lehet találkozni az alkalmazásokat illetôen. Egy komoly, nagyszabású alkalmazás akkor is lehet tudományosan magas színvonalú, ha egyidejûleg új matematikai eredmény nem születik. Az ilyen alkalmazás azonban többnyire túlmutat a matematikán, inkább az interdiszciplináris kutatás terminológia illik rá. A tiszta matematika mûvelôinek másik jellegzetes tévedése az, hogy néha alkalmazhatónak vélnek a valóságtól messze távol álló elméleteket.

– Professzor úr egész tudományos pályafutása alatt különös érdeklôdéssel fordult az alkalmazások felé, elsôsorban az olyan tudományos értékû alkalmazások vonzották, melyekben új matematikai eredmények elérése, újszerû modellalkotás és fontos gyakorlati következmény egyaránt létrejön. Világítsuk meg ezt az elsô, a szakmán kívül is nevet szerzett Prékopa-Ziermann-féle készletezési modellel, amely már a hatvanas évek elején több milliárd forint megtakarítását eredményezett.

– Ehhez az kellett, hogy a hatvanas évek elején az Országos Tervhivatalnak legyen egy matematikailag mûvelt elnöke, Ajtay Miklós személyében, aki megbízta a

470

Marik Sándor

Matematikai Kutató Intézetben általam vezetett csoportot a felmerült készletezési probléma megoldásával. Akkoriban hatalmas készletek halmozódtak fel országszerte a vállalatok raktáraiban. Ezt azzal indokolták, hogy szerintük amilyen arányban bôvül a termelés, ugyanolyan arányban kell a biztonsági készleteknek növekednie. Mi kimutattuk, hogy ez nem így van, hanem egy százalék termelésnövekedés csak fél százalék biztonsági készletnövekedést tesz szükségessé. A modell újszerû volt a nemzetközi készletezési szakirodalomban is, és újszerû matematikai elmélet kidolgozását tette szükségessé. A matematika mélyebb vizeibe kellett alámerülni, hogy felszínre hozzuk, azután pedig továbbfejlesszük a szükséges matematikai tételeket, eljárásokat, melyeket azután kapcsolatba hoztunk a szénnel, cementtel, acéllal, gyógyszerek alapanyagaival, stb. Modellünk széles körben ismertté vált az ország határain túl is, ma „Magyar modell”-nek nevezik. Itthon pedig páratlan népszerûségnek örvendett, jó alkalmazhatósága és a probléma találó megválaszolása miatt.

Széleskörû alkalmazásának jellemzésére megemlítem, hogy egyedül a Dunai Cementmûveknél ezerötszáz anyag készletnormáját határozták meg a modell segítségével.

Népszerûségéhez hozzájárult az is, hogy Ziermann Margit a Közgazdasági Egyetem tanára volt és a fiatal közgazdászokat megtanította erre. Elterjedéséhez pedig jelentôs mértékben hozzájárult az, hogy a Közgazdasági Egyetem Ipargazdasági Tanszékének tanárai a modell lelkes alkalmazói és propagálói lettek.

– Megyénket is érintették vízügyi modelljei, hiszen nemcsak a Balatonra adott hatékony vízszintszabályozási módszert, hanem Tiszalök-Kisköre térségére is, valamint árvízvédelmi hasznosításra tározó-rendszer méretezési modelleket alkotott – szinte mind ma is aktuális lehet. Mi irányította a kutató matematikus figyelmét a gyakorlati alkalmazásokra?

– A személyes érdeklôdés. Az általam megoldott feledatokat többnyire magam vetettem fel, csak ritkán fordult elô, hogy mások kezdeményezésére, megkeresésére vállalkoztam alkalmazási munkára. Ha alkalmazni akartam, akkor elôbb beletanultam egy másik szakmába, hogy a megoldandó feladatokat felfedezzem, vagy az ismert problémak megoldására szakszerû megoldási javaslatot tudjak tenni. Néha nagyszabású elôkészítô munkára volt szükség. Példa erre a magyar villamosenergiaipar napi termelési menetrendjének meghatározására vonatkozó projekt, melyen egy kutató csoport tíz évig dolgozott az én vezetésemmel. Felhasználtam akkori mûegyetemi tanári poziciómat és az egyik erômûves egyetemi hallgatóval szakdolgozatot irattam a témából. Az erômûvesek számára is érthetô nyelvezettel megírt munkát elvittük az Országos Teherelosztó vezetôjéhez, javasolva a projekt megindítását. Végül – sok szakmai és érzelmi hullámhegyen, hullámvölgyön átjutva – munkánkat siker koronázta. Több, mint húsz évvel ezelôtt, a maiakhoz képest sokkal kisebb teljesítményû számítógépen két perc alatt lehetett kiszámítani, hogy a generátorokat milyen ütemben kell be- és kikapcsolni, hogy az energiatermelés a legolcsóban elégítse ki az igényeket.

– Számomra különösen érdekes volt, hogy matematikusként még az egészségügy területére is „kirándult” amikor évtizedekkel ezelôtt SZTAKI-beli kutató csoportjával egy olyan kórházi számítógépes rendszert hozott létre, mely a tápanyag követelményeknek eleget tevô, többféle diéta megtervezésére volt alkalmas, elôírt költséghatárokon belül.

Felkérték például ennek kidolgozására vagy ön ajánlotta fel a kész rendszert?

– Nem kértek fel, én hoztam össze ezt a munkát is. Ennek van egy elôzménye, amit meg kell említeni. 1965 nyarán három hónapot New Orleansban a Tulane Egye-

A matematika nemzetközi hírû tudósa

471

temen töltöttem, ahol részt vettem dietetikai rendszerek kidolgozásában kórházak számára. Az amerikai rendszer költséget minimalizált, úgy, ahogy ön említette. Az általunk a Sport Kórház számára készített elsô kísérleti ajánlás ugyanezt a célt követte. A gyakorlatba bevezetett rendszer esetében ennél óvatosabbak voltunk, sok pénz ugyanis nem volt a páciensek élelmezésere, nem nagyon volt mibôl lefaragni.

Másfelôl a számítástechnika bevezetésével szembeni esetleges ellenállásra is gondolnunk kellet. Így lényegében egy döntéselôkészítô rendszert alkottunk meg, mely a számítógép segítségevel egyszerûsítette a dietetikai tervezést.

– Ön nemzetközi viszonylatban is ismert és nagyra értékelt operációkutatási iskolát hozott létre. Az egyik tudományos folyóiratban például egy amerikai professzor méltatása olvasható, aki (1975-ben!) így írt a Prékopa András által vezetett kutató csoportról: „Jóllehet az amerikai operációkutatási aktivitás mérete és változatosság a magyarországinál sokkal nagyobb, nehéz olyan amerikai kutató egységet találni, melyben a matematikai kutatás, algoritmus és számítógépes program fejlesztés és az operációkutatás alkalmazásai ily harmóniában élnek együtt ennyire széles területen.” Megelôzte korát? Mit jelent egyáltalán az operációkutatás?

– Ha az amerikai professzor udvariassági szuperlatívuszait leszámítom, akkor is nagy elismerést kaptam és kaptunk. Amikor 2003-ban az Európai Operációkutatási Társaságok Szövetségének (EURO) aranyérmét én vehettem át (ez egy nagyon nagy kitüntetés, kétévenként adják és nem csak európaiak, hanem az egész világ operációkutatói kaphatják), akkor a laudációban a magyar operációkutatási iskola letrehozása is szerepelt a felsorolt érdemek között. A dícsérô szavakat újból olvasva eszembe jut, hogy akkoriban, amikor az amerikai professzor Magyarországon járt, többek között meg tudtuk mondani, egy számítógépes modell segítségével, hogy ha egy városban, vagy az országban egy utat lezárnak, akkor annak milyen hatása van a forgalomra. Vajon tudnak-e ennek a lehetôségérôl azok, akik a budapesti nyári útfelújításokat ütemezték?

– Kérdezi, hogy mit jelent az operációkutatás? Ez egy viszonylag új tudomány, rendszerek optimális tervezésével és irányításával foglalkozik. A rendszer sokféle lehet, amint a fent említett példák mutatják. Az operációkutatás túlmutat a matematikán, de sok matematikát használ. Matematikai modelleket alkotunk gyakorlati feladatok megoldására, algoritmusokat dolgozunk ki a matematikailag megfogalmazott feladatok megoldására, azokat pedig számítógépre visszük. Az operációkutatás közvetlenül a második világháború elôtt és alatt keletkezett katonai feladatok megoldására. A háború után a békés célú alkalmazások is gyors fejlôdésnek indultak.

– Prékopa Andrásról köztudomású, hogy szívesen adja tovább tudását, sokan szereztek kandidátusi, vagy egyetemi doktori fokozatot vezetése alatt. Ezek között ma már több egyetemi tanár, illetve akadémikus dolgozik nemcsak Magyarországon, hanem Amerikai Egyesült Államok, Egyiptom, Finnország, India, Kína, Litvánia, Mongólia, Németország, Szerbia, Vietnam intézményeiben, szakmák szerint pedig matematikus, mérnök, közgazdász, számítástechnikus és orvos, a legtöbben mégis matematikus végzettségûek. Ez azt bizonyítja, hogy a matematikusképzésben az elméleti megalapozáson kívül a gyakorlatorientáltságot is jól meg lehet valósítani. Ez az ön feltett szándéka volt?

– Igen, engem lelkesít az, ha a tudomány módszereivel használni tudunk a társadalmi célok megvalósításában. Tanítványaim is hasonlóan gondolkodnak. El-

472

Marik Sándor

mondhatom azonban, nagyon nehéz valakibôl olyan embert faragni, hogy az elméletben is és az alkamazásban is jó legyen, ami tulajdonképpen a színvonalas alkalmazás feltétele. Volt olyan tanítványom, aki már kiváló elméleti ember volt, amikor hozzám került és valóságos kín volt a számára megérteni és elsajátítani az alkalmazási gondolkodásmódot.

– A Köztársasági Érdemrend Középkeresztjének átvételekor a laudációban tudománytörténeti munkásságát is említették. Szólna errôl is pár szót?

– 1980-ban publikáltam egy cikket Amerikában is és Magyarországon is, melyben kimutattam, hogy a modern számítástechnika matematikai alapjainak egy fontos eredményét, melyet Amerikában az ötvenes évek elején közöltek, már 1894-ben publikálta Farkas Gyula kolozsvári professzor. Három évvel ezelôtt több cikket írtam Bolyai János életérôl és munkásságáról, továbbá, mint már említettem, nemzetözi konferenciát szerveztem a Bolyai évfordulóra. A zéró történetérôl is írtam egy tanulmányt. Nemrég jelent meg Szénássy Barnáról, a magyarországi matematika tíz évvel ezelôtt elhunyt jeles történészérôl írt cikkem. A történelem nagyon érdekel, beleértve a tudománytörténetet is.

– A témakör zárásaként tekintsük át életútjának legfontosabb állomásait és tudományos munkájának eredményeit...

– 1952-ben szereztem matematika-fizika-ábrázoló geometria középiskolai tanári oklevelet. Ezután aspiráns lettem az Magyar Tudományos Akadémia Alkalmazott Matematikai Intézetében. 1956-1968 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Valószínûségszámítási Tanszékén voltam adjunktus, majd docens, 1968-1983 között pedig mûegyetemi matematikaprofesszor. 1983-2000 között újra az ELTE következett, az általam alapított Operációkutatási Tanszék vezetôjeként. Ugyanitt 2000 óta emeritusz professzor vagyok. 1985-tôl az amerikai Rutgers Universityn az operációkutatás, a matematika és a statisztika professzora is vagyok. 1958–1970 között az MTA Matematikai Kutató Intézetében létrehoztam az elsô magyar operációkutatási kutató csoportot. 1970–1977 között az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetében voltam félállásban az Operációkutatási Osztály vezetôje, 1977-tôl pedig az Alkalmazott Matematikai Fôosztály vezetôje. Tudományos eredményeim a valószínûségelmélet, az operációkutatás, a konvex geometria, a matematikai analízis, valamint számos mûszaki és gazdasági tudományág körébe esnek. Legfontosabb eredményeim a véletlen által befolyásolt rendszerek tervezésével és irányításával foglakoznak. Tôlem származik az egyik legfontosabb modelltípus megfogalmazása és az ahhoz fûzôdô elmélet. Bár ez az elmélet a gyakorlati alkalmazás céljábol született, a tiszta matematika kereteiben is ünnepelt eredményként emlegetik.

– Mindezek után milyen tervek foglalkoztatják most?

– Könyvet írok a pénzügyi matematikáról. Stochastic Programming címû, 1996ban megjelent könyvem új kiadását készítem elô, és ha erôm engedi, tanítványaimmal együtt egy nagyszabású, összefoglaló jellegü könyvet szeretnék írni Operációkutatás címmel. Kutató munkát elsôsorban a pénzügyi matematika vonalán tervezek. Ezek mellett szeretnék azon munkálkodni, hogy az alkalmazási szempontok nagyobb hangsúlyt kapjanak a magyar matematikaoktatásban.

– Végül beszéljünk még a családjáról, hiszen egy tudós teljesítménye szerintem legalább úgy függ a családi, mint a szakmabeli háttértôl. Mi a véleménye errôl?

– A nyugodt, kiegyensúlyozott családi háttér valóban nagyon fontos a tudománnyal foglakozó ember számára, így az én számomra is. Ennek mrgvalósításában felesé-

A matematika nemzetközi hírû tudósa

473

gemnek, Széchenyi Kingának van döntô érdeme. Kinga angol szakos tanár, mûfordító és szobrászmûvész. Szobrászként fôleg plaketteket készít. Ezek közül a legismertebbek a Bolyai Jánosról, Bolyai Farkasról, Farkas Gyuláról, Apor Vilmosról és a Széchenyi Zsigmondról mintázottak. Több plakettjét adják kulönféle díjakhoz.

Befejezés elôtt áll egy könyve a budapesti kitelepítésrôl, melyben neki is része volt 1951-ben. Két lányunk van, az idôsebb, Monika, Amerikában szerzett angolból master fokozatot, jogi doktorátust és ügyvédi diplomát. Indianapolisban él, Indiana állam legfôbb ügyészének a hélyettese. A fiatalabb, Judit, Budapesten él férjével és két kislányával, Lucával és Annával. Judit az ELTE-n angol, amerikanisztika és kultúrális menedzser szakot, a közgazdasági egyetemen pedig humán erôforrás szakot végzett. Mind a két lány több nyelven beszél, a matematikában is jók voltak, de inkább a nyelvek es a humán tudományok vonzották ôket.

Vén Zoltán: „Angelus – a la Dali”

474

Bartha Elek

Bartha Elek

Dám László köszöntése 60. születésnapján* Megtisztelô számomra az a lehetôség, az a feladat, hogy ebben a körben köszönthetem a Szabolcs-SzatmárBereg megyei múzeumok igazgatóját, a tudós kutatót, etnográfust, egykori tanáromat, a hatvanéves Dám Lászlót, aki ráadásul a mai napon névnapját is ünnepli.

Különös érzés visszagondolni azokra az évekre, amikor egyetemi hallgatóként az ô irányításával dolgoztam, amikor a terepmunkára tanácsokkal látott el, amikor izgatottan készültünk, hogy letegyük nála elsô vizsgánkat a néprajztudomány alapjaiból. Azokban az években ö segítette a fiatal néprajzos generáció számos képviselôjének elsô lépéseit a tudomány pályáján, ô kérte számon rajtunk, hogy megtettünk-e mindent tanulmányi és szakmai elômenetelünk érdekében. Most pedig, ha nem is fordított a helyzet, hiszen ünnepi alkalommal gyûltünk itt össze, de mégis, ô áll itt elôttünk, akik ôt ünnepelve visszatekintünk négy évtizedes szakmai munkásságára.

Nem számít szokatlannak a mi pályánkon, hogy valaki tanár, kutató és múzeumi szakember egy személyben. Dám László pályája jó példa erre. A közel négy évtizedes szakmai életút elsô fele az egyetem, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, másik fele pedig a múzeumügy szolgálatában telt a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei múzeumi szervezet intézményeiben. Ezt a két életszakaszt íveli át egy töretlen tudományos pálya, amely Dám Lászlót karakteres, határozott profilú kutatóként állítja elénk. A tanári munka sem szakadt meg a múzeumi területre történt váltással, hiszen azóta is folyamatosan oktat mind az almamáter, a debreceni Néprajzi Tanszék, mind pedig a Nyíregyházi Fôiskola képzési programjában.

Talán az imént említett hallgatói emlékek teszik, de számomra Dám László személye máig is elsôsorban a tudós tanárt jelenti, aki jó érzékkel, türelemmel, és idônként a megfelelô mértékû, tapintatos iróniával oktatja diákjait. Az egyetem elvégzését követôen 1968-tól tanársegédként, majd 1973-tól adjunktusként dolgozott az egyetem Néprajzi Tanszékén. A néprajzi bevezetô kurzuson túl számos etnográfiai, társadalomnéprajzi és általános etnológiai tárgyat tanított, és ô irányította a hall* Elhangzott 2005. június 27-én Nyíregyházán, a Sóstói Múzeumfaluban.

Dám László köszöntése 60. születésnapján

475

gatók terepgyakorlatát és múzeumi gyakorlatát. Máig emlékezetesek a Nyírségben, a Zempléni-hegységben, majd a Dél-Gömörben végzett közös terepgyakorlatok, amelyek eredményeként késôbb nagy számú publikáció született. Igényes, pontos és felkészült tanárként ismertük meg, aki hasonló hozzáállást követelt meg a hallgatók terepgyakorlatát és múzeumi gyakorlatát. Máig emlékezetesek a Nyírségben, a Zempléni-hegységben, majd a Dél-Gömörben végzett közös terepgyakorlatok, amelyek eredményeként késôbb nagy számú publikáció született. Igényes, pontos és felkészült tanárként ismertük meg, aki hasonló hozzáállást követelt meg a hallgatóktól is.

Ezt a tanári munkát folytatta, folytatja tovább múzeumigazgatóként, megyei múzeumigazgatóként egészen napjainkig. Az egyetemi hallgatók számára jelenleg is fôkollégiumokat tart a településnéprajz, a népi építkezés, a hagyományos paraszti gazdálkodás, a múzeumi közmûvelôdés témaköreibôl. Lehet, hogy még nem tud róla, de akkor ez a legjobb alkalom megtudnia, hogy a következô tanévtôl szeretnénk felkérni a korábban már jól bevált társadalomnéprajzi kurzus tartására is. A fôiskolán korábban a történelem, most az idegenforgalom szakos hallgatók számára tartott és tart néprajzi stúdiumokat.

Tanári munkájának eredményeit egyetemi tankönyvekben, jegyzetekben foglalta össze, tette közzé (Bevezetés az etnográfiába 1979, Magyar népi állattartás és pásztorkodás 1995) Több kiadást megért Építkezés tankönyve valóságos bestseller lett, ebbôl tanítják az egész ország egyetemein a népi építkezést.

Tudományos munkásságát a püspökladányi értelmiségi családi háttér, a hivatott tanárok szellemi isnpirációi és a szülôföld, a hagyományos paraszti kultúra iránti vonzalom és érdeklôdés alapozták meg. A Sárrét, a Hajdúság, a Hortobágy tájain végzett építészeti kutatásai nyomán születtek elsô publikációi, doktori disszertációja.

Legjelentôsebb tudományos eredményeit a népi építészet kutatásában érte el. A Nagy-Sárrét népi építészetérôl írott monográfiája nemcsak az általa feltárt adatok, az építészeti szempontból azt megelôzôen feltáratlan terület bemutatása révén, hanem a társadalomtörténeti, gazdaságtörténeti szempontú szemléletnek köszönhetôen módszertanilag is újat jelentett a magyar népi építészet kutatásában.

Ezt követték az újabb és újabb tájegységek építészeti monográfiái és tanulmányai: a Nyírség, a Zemplén, Dél-Gömör, a Szatmár-Beregi-síkság építkezésérôl írt munkák mind hézagpótlóak a maguk nemében. Az utóbbi években egyre több figyelmet fordít az építészeti kultúra történeti rétegeinek feltárására és bemutatására.

Valamennyi munkájára jellemzô, hogy intenzív teremunkára épülnek, és hogy a bennük közölt adatok által képviselt értékeken túl alapos elemzéseket kapunk bennük a társadalmi és gazdasági környezetrôl, az abba való beágyazottságról, a vizsgált térség építészetének a kultúra táji-történeti tagolódásában betöltött helyére vonatkozóan.

Dám László tudományos munkássága kapcsán említést érdemelnek még a nyírbátori múzeumi évek során készült, helyi vonatkozású munkák, kötetek is. Irányításával, szerkesztésében több nyírbátori helytörténeti munka született, mint például a „Tanulmányok Nyírbátor monográfiájához” címû kötet, vagy a „Mûvészet és hagyomány” címû kismonográfia.

Nem lehet feladata egy ünnepi köszöntésnek az ünnepelt szakmai életútjának teljes körû ismertetése. Annál is kevésbé, hiszen múzeumi munkásságát a jelenlévôk többsége immár két évtizede közvetlen közelrôl ismerheti. Mégis, még az ünnepi alkalom szülte alkalmi számvetés is gazdag életutat tár elénk: könyvek, tanul-

Bartha Elek

476

mányok egész sora, etnográfusok több nemzedéke, köztük mára már befutott, jeles személyiségek, építkezéskutatók tanúskodnak a tanár, a kutató Dám László eddigi munkásságáról.

60 esztendô az ember életében szép kerek szám, de önmagában nem jelent korszakhatárt. A humán tudományok terén pedig korántsem csak a visszatekintésre ad alkalmat. Ebben az életkorban még természetes a várakozás, hogy az ünnepelt további kötetekkel, köztük szintézisekkel gazdagítja a tudományt, a közmûvelôdést, és hogy tapasztalatait az oktatásban továbbadja az ifjabb generációknak.

Ehhez kívánok mindannyiunk nevében tanár úrnak, igazgató úrnak hosszú és boldog életet!

Antall István: Egy Kányádi-vershez

irodalom Hamar Péter

„Apám sose beszélt erről a csécsi ünnepről.”

Móricz Zsigmond díszpolgárrá avatása szülőfalujában, 1929. június 30-án Tiszacsécse elöljárósága 1929. június 1-jei határozatával Móricz Zsigmondot, a falu szülöttét díszpolgárává választotta, majd az errôl szóló oklevelet június 30-án nagyszabású ünnepség keretében adta át az írónak. Sajátos módon, errôl a ceremóniáról alig esik szó az irodalomtörténeti közleményekben, többnyire nem is említik, és ha mégis, abban sincs sok köszönet, mert például Nagy Péter rászán ugyan a monográfiájában tizenhárom sort (és további hetet, hogy idézzen az író Csécsén mondott beszédébôl), de részint megismétli a kötet bevezetôjében olvasható hamis információt: „Móricz ... meghatottan áll Nyilasék szülôházzá kinevezett portája elôtt [a másik, az igazi (a mai emlékházat nevezi igazinak, holott annak az épületnek semmi köze sem volt a Móricz-családhoz soha)1 nem volt elég reprezentatív a képviselô úrnak (ti. az ünnepséget rendezô dr. Gaál Endrének)]...”,2 továbbá azt sejteti, hogy Móricz csak a körülmények kényszerítô ereje folytán egyezett volna bele a kegyes csalásba, és egyáltalán az ünnepségbe.

De miért állt volna meghatottan Móricz egy szülôházzá kinevezett másik porta elôtt, ahogy Nagy Péter állítja? El lehet hinni egy olyan emberi tartással rendelkezô személyiségrôl, amilyen Móricz volt, hogy belemegy ilyen manipulációba pusztán személyes hiúságból? Hazugságot vállalt volna a rokonság és az igazságot személyesen ismerô csécseiek elôtt csak azért, hogy kedvére tegyen egy lokális tekintéllyel rendelkezô notabilitásnak?

Arról nem is szólva, hogy az a ház (a szülôház!), ahol az ünnepségnek az istentisztelet utáni része zajlott, soha nem volt a Nyilas-családé. A Nyilas-portára, amely a szülôház és a templom közötti útszakaszon állt, csak a díszebéd után látogat el Móricz, és ott a ma is meglévô udvari épület tornácán ülve fényképezkedik Pallaghynagyanyja unokaöccseivel, Nyilas Kálmánnal és Gusztávval. (A krónikákban sehol sem történik említés errôl a látogatásról, csak a sokat közölt fénykép maradt meg róla, és az árnyékviszonyok alapján arra lehet következtetni, hogy délután öt óra tájt készülhetett.)

1. Hamar Péter: „...nekünk Csécsén három házunk volt.” Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2005/1. 47–63.

2. Nagy Péter: Móricz Zsigmond (második, átdolgozott kiadás), Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962. 269.

478

Hamar Péter

Móricz díszpolgárrá avatásáról mindössze egy nagyobb terjedelmû, összefoglaló jellegû, az események elôzményeit és utóéletét is taglaló, jelentôségét megvilágító tanulmány született, ám még ebben a Margócsy József írta dolgozatban3 is találhatunk pontatlan adatokat, illetve néhány helyen kiegészítésre szorul az összefüggések pontosabb feltárása érdekében. Az eseményrôl fellelhetô szórványközlemények pedig erôs kritikával kezelendôk, mert rengeteg téves információt tartalmaznak.

A pontatlan adatok tekintetében Móricz Virág apjáról szóló könyve4 sem kivétel.

Az eseményre nagyjából ugyanakkora teret szán, mint Nagy Péter, és ugyanazt idézi apja beszédébôl, mint a monográfus. Az – enyhén szólva – nem elegáns, ahogy lekezelô módon aposztrofálja azt a dr. Gaál Endrét, aki nélkül az ünnepség biztosan nem jöhetett volna létre („csécsi parasztfiúból lett patikus–kapitalista–államtitkár– képviselô”, „mulatságos parvenü”, „önmagát mesebelien imádó, dicsôségre szomjazó patikus”). Valószínûleg a jellemzés pontos, de ezt talán nem Móricz Virágnak kellett volna megírnia. A laudáció megszervezésével a képviselô úr minden bizonnyal a saját pecsenyéjét is sütögette, de nem Móricz ellenében, hanem számára szerencsés „árukapcsolásként”, tehát az érdekeltektôl inkább köszönet járt volna neki, mint lekezelô gúny. „Este nagy vacsora volt Tiszaújlakon, a Gaál Endre Tisza-parti kastélyában, tüzijáték, tárogató, tánc, muzsika, ének, mûkedvelô elôadás, amelyen az ünnepelt is felolvasott...” – írja Móricz Virág, jelentôsen összekavarva a tényeket. Az a bizonyos vacsora Gaál Endre kastélyában a tûzijátékkal nem az ünnepség napján, hanem elôzô este, 29-én zajlott. Itt valószínûleg nem az írói jubileum került elôtérbe, hanem Móricz születésnapja és a Simonyi Máriával kötött házasságának harmadik évfordulója. És ami a legnagyobb tévedés: ez a bizonyos kastély nem Tiszaújlakon állt, hiszen ez a falu a folyó túlpartján Csehszlovákiához tartozott akkoriban, hanem Tiszabecsen. A tánc, muzsika, ének, mûkedvelô elôadás és felolvasás viszont 30-án este Csécsén zajlott, a tárogatót pedig budapesti mûvész fújta késô este a csécsi Tisza-töltésen, ahová a falusiak elôzôleg padokat hordtak ki, és azokon ülve hallgatták a muzsikát.

Van azonban Móricz Virágnak egy továbbgondolásra érdemes mondta, amely így szól: „Apám sose beszélt [mármint a késôbbiek során – H. P.] errôl a csécsi ünneprôl.”

Vajon miért? Érdekes módon ezt a kérdést nem tette fel senki, aki akár röviden, akár bôvebben megemlékezett errôl az eseményrôl. Pedig a kérdés ugyancsak kézenfekvô! Kézenfekvô, még akkor is, ha Móricz Virágnak szó szerint nincs igaza, hiszen az Életem regényében mégiscsak szó esik errôl a feledésre ítélt ünnepségrôl, bár mindössze egy mellékmondat erejéig: „A bölcsô még ma is megvan. Most kilenc éve adta ajándékba Tiszacsécse községe, mikor díszpolgárává választott.”5 (Az igazsághoz tartozik, hogy az ajándékozó nem a község volt, hanem a szülôház akkori tulajdonosa, Bartha Péter, aki az épület padlásán találta meg a Móricz-család sietôs költözésekor otthagyott holmik között a bölcsôt, és a felolvasás végén adta át az írónak a csécsei emlékházban ma is látható relikviát.) A lényeget azonban az író lánya pontosan ragadja meg: Móricz – aki oly szívesen kalandozik emlékei között – jól érzékelhetôen kerül a késôbbiek során minden kínálkozó alkalmat, hogy visszatérjen az 1929. június 30-i eseményekre és reflektáljon az ott történtekre.

3. Margócsy József: Az ötvenéves Móricz ünneplése szülôfalujában. Szabolcs-Szatmári Szemle, 1979/2. 43–48.

4. Móricz Virág: Apám regénye. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 351–2.

5. Móricz Zsigmond: Életem regénye. Magyar Helikon életmû sorozat 7. kötet 704.

„Apám sose beszélt errôl a csécsi ünneprôl.”

479

Ezt pedig csak az indokolhatja, hogy az író – utólag értékelve az ünnepség kapcsán szerzett tapasztalatait – összességében kudarcnak ítélhette, ami e körül zajlott, némely dolog önérzetét is sérthette, ezért inkább nem beszélt róluk a késôbbiek során. Ha számbavesszük mindazt a fôként eszmei hozadékot, amit Móricz ettôl az alkalomtól remélt, és szembesítjük az „eredménnyel”, akkor érthetôvé válik csalódottsága.

Mit remélt a szülôföldjén szervezett megemlékezéstôl? Mindenekelôtt írói teljesítményének elismerését! A mûvész számára eredendôen fontos, hogy alkotásai minél szélesebb nyilvánosságot kapjanak, azaz meg tudja mutatni önmagát. Olyasfajta kitárulkozási vágy ez, amelyre az alkotói hiúság vádja is rávetülhet, de józan mértékig ezt hiba lenne elmarasztalni. A józan mérték azonban nem egzakt kategória. Érthetô tehát Móricz lelkesültsége, amellyel Orosz Kálmán csécsei református lelkész levelét fogadja, hiszen a felkérés ôszinteségében, érdekmentességében nincs oka kételkedni, ráadásul abból a faluból érkezik, amelyet egész életében eszményítô szeretettel vett körül. Így válaszol 1928. május 15-én: „... a legnagyobb megtiszteltetésnek veszem, ami életemben érhet, ha szülôfalum, amelyhez csak a szeretet a hála s a boldog és szép emlékek zavartalan sorozata fûz, szülôházamat életem ötvenedik születésnapjára – ha isten megadná megérnem – emléktáblával jelölje meg.”6 Tehát emléktábla! Az ötlet keletkezéstörténetérôl Móricz a következôt nyilatkozta: „– Orosz Kálmán, a csécsei pap a múlt év januárjában levelet írt nekem, amelyben azt mondta, megállapította az anyakönyvbôl, hogy most leszek 50 éves. Az alispán utasítására arra kért, járuljak hozzá, hogy ezen a napon, Péter Pálkor emléktáblával jelölhessék meg szülôházamat. Én anyám után régi papcsalád maradéka vagyok és nekem nem kellemes semmiféle személyi kultusz. Másfél évig tartott a tárgyalás és a kapacitálás részükrôl. Közben még mellszobrot is akartak építeni a templom elé. Ez ellen a leghatározottabban tiltakoztam. [Az interjú kurzív részei az eredeti szövegben is így találhatók. – H. P.]”7 Tehát nemcsak emléktábla, szobor is! Csakhogy ebben a riporternek adott válaszban az író csúsztat egy kicsit. Aligha úgy történt, hogy felvetôdött a szoborállítás ötlete, és az író ezt azonnal le is söpörte az asztalról, mint ízlése ellen valót, s ezzel a dolog lekerült a napirendrôl. Hiszen e két maradandó emlék ügye végérvényesen csak 1929. június 7-én, tehát alig több mint három héttel az ünnepség elôtt dôlt el, ezt igazolja Móricznak az Orosz Kálmánhoz írott levele: „E percben itt volt nálam Gaál Endre képviselô úr s megbeszéltük a következôket: Nem lesz szobor, sem emléktábla (kiemelés Móricz Zsigmondtól – H. P.). Én nem akarok a világi hiúságnak ilyen jelét életemben. E helyett ennél sokkal szebbet gondolt ki a képviselô úr, a díszpolgári oklevél átadása fog megtörténni azon a napon.”8 Azt láttuk, hogy Móricz milyen lelkesülten fogadta korábban az emléktábla ötletét, majd itt a világi hiúság jeleként minôsíti ugyanezt. Nem tudjuk, kezdetben miként vélekedett a szoborállítás ötletérôl, és azt sem, milyen hatásra változott meg a véleménye az emléktábla dolgában, de egy levél néhány sora utal arra, hogy a környékbelieket is foglalkoztatta a kérdés, és bizonyos negatív vélemények – esetleg éppen dr. Gaál Endre közvetítésével – eljuthattak az íróhoz. Sipos József túristvándi refor6. Móricz Zsigmond Levelei I. Akadémai Kiadó, Budapest, 1963. 270–1.

7. Beszélgetés az ötvenéves Móricz Zsigmonddal díszpolgárságáról és szülôfalujáról. Az Est, 1929. június 28.

8. MZSL I. 293–4.

480

Hamar Péter

mátus lelkész írta ismeretlen címzetthez az alábbi sorokat 1929. június 13-án: „Orosz Kálmán tiszacsécsei lelkész közölte velem a június 30-án tartandó Móricz-jubileum programját. Ilyen alakban – szobor és emléktábla nélkül – én is rokonszenvesebbnek, természetesebbnek találom az ünnepélyt.”9 Érdemes az árnyalatokra is odafigyelnünk: a középfok itt nem az egyetértés jele, pusztán a korábbinál megengedôbb álláspontot tükröz.

Móricz nyílván rádöbbent, hogy az eredeti ötlet kivitelezése (tehát az emléktábla és a szobor) rossz visszhangot kelthet, és még idejében kihátrált a csapdából, sôt az interjú és a levélrészlet tanúsága szerint még némi erkölcsi tôkét is igyekezett kovácsolni a helyzetbôl, de az aligha gondolható, hogy jólesett neki a körülmények ilyetén alakulása.

Ami még elgondolkodtató: Móricz azt írja az idézett levélben, hogy az emléktáblaés szoborállítás „helyett” kapja a díszpolgári oklevelet, ám úgy tûnik, hogy ezt a döntést csak június 7-én hozták meg Budapesten dr. Gaál Endrével. Ugyanakkor az ünnepségre szétküldött meghívó tanúsága szerint Tiszacsécse elöljárósága a díszpolgári címrôl már június 1-jén döntött.10 A dátumok összevetésébôl jól érzékelhetô, hogy a szervezés során némi idôzavar támadt. Móricz június 7-én írt levelében igyekszik megnyugtatni Orosz Kálmánt: „Nyomtatványokat én a jövô hét végén postára adom”. Ígéretét be is tartotta, s valószínûleg június 15-én tette postára a küldeményt, a helyiek pedig talán 17-én, hétfôn hozzákezdhettek a szétküldéséhez.

A meghívó mellékletét képezte egy 18 oldalas, Ötven év ötven könyv címû füzet, benne Balassa Józsefnek és Sárközi Györgynek az íróról szóló tanulmányával és egy kiváló bibliográfiával az eddig megjelent mûveirôl és a hozzájuk kapcsolódó sajtóreflexiókról. A nyomtatványokat Móricz kiadója, az Athenaeum készítette és borítékolta, nyílván nem teljesen önzetlenül, hanem az esemény reklámértékére számítva.

Móricz a kiadó akcióját fontosnak vélte, bár túl sok reményt nem fûzött hozzá, ez derül ki a Simonyi Máriának Grazba írott levelébôl: „...nekem csak az kell, hogy a könyvterjesztési akciót megcsinálják. Csak az a baj, hogy a gazdasági helyzet rettenetesen rossz. Nem tudom, kire lehet rásózni könyveket, mert senkinek sincs pénze.”11 Jellemzô több okból is, amit ebben a levélben (június 15-én) feleségének ír az elôkészületekrôl: „Az ünnepek? Gaál Endre olyan, mint egy nagy gyerek. Naponta háromszor telefonál. Már kétszer volt idefenn nálam. Az este elhozta a díszpolgári oklevelet, hogy tetszik-e nekem, mert ha nem, újat fest. Persze el voltam ragadtatva.

Holnap, vasárnap este utazik a kerületébe, s egy hetet azzal akar eltölteni, hogy berendezi az ünnepélyt. Most megyek a nyomdába, akkorára ki lesz nyomtatva a meghívó, ideteszek egy példányt, abba látni fogja, hogy honoráltam neki a munkáját.

Belevettem a nevét. Tegnap este 1/2 10-kor elvitt a nyomdába, hogy lássa a korrektúrát, s akkor még beleszúrtam, hogy »v. Államtitkár«. Hû de boldog volt. Az emberek hiú kis gyermekek.”

9. Petôfi Irodalmi Múzeum M. 100/1926/13.

10. Margócsy József azt állítja (I. m. 45.), hogy a csécsei képviselôtestület jún. 11-én döntött. A tévedés forrása nyílván Dernôi Kocsis László 1929. július másodiki cikke Az Estben, amely az ünnepségrôl tudósít, és a határozat születését jún. 11-re teszi. De ennek ugyancsak ellentmond az a meghívó-tervezet, amely Móricz már idézett jún. 7-i levelében olvasható, a határozathozatal dátuma ott is jún. 1.

11. Móricz Lili: Kedves Mária! Móricz Zsigmond levelei Simonyi Máriához. Magvetô Könyvkiadó, Budapest, 1979. (II. bôvített kiadás) 298–9.

„Apám sose beszélt errôl a csécsi ünneprôl.”

481

Természetesen a szûk két hét a meghívók szétküldésére még a korabeli viszonyok közepette is elegendô volt, de a tervezett színdarab betanítása már nem lehetett egyszerû ennyi idô alatt. A többször idézett június 7-i levél végén az író jelzi Orosz Kálmánnak: „Tarpay Gizi ônagyságának ugyancsak most írok. Küldök neki egy kis színdarabot is, amelyet ô be fog tanítani. Ezt nagyon szeretném ha csécsiek játszanák, de ezt rátok bízom.”

A bizalmas megnevezés arra enged következtetni, hogy Móricz már korábbról ismerte Tarpay Gizit,12 akivel kapcsolatosan kissé igazságtalan Margócsy József, aki „a milotai földbirtokos lány népieskedô divatozásáról”13 beszél. Abban tökéletesen igaza van a tanulmány írójának, hogy az ünnepség nem volt mentes a magyarkodástól, a hazafias szólamok puffogtatásától és a revizionista megnyilatkozásoktól (ebben egyébként – ha csekély mértékben – maga Móricz is ludas, de erre majd visszatérünk), ám „a milotai földbirtokos lány”, aki ekkor már kétszeresen elvált asszony, ebben aligha hibáztatható. Ô Móricz kívánságára színpadra állította – úgy, ahogy tudta, s ez az akkori szatmári viszonyok ismeretében nem is kis teljesítmény – azt a darabot, amit az író küldött neki.

Egyébként Móricz új egyfelvonásost szándékozott írni az alkalomra, de az említett idôzavar következtében egy régebbi darabját, a Hány óra, Zsuzsi?-t14 postázta.

Ha ezt a népszínmûvek modorában adták elô Csécsén, azért a matéria legalább annyira hibáztatható, mint a rendezô. Népi anekdota jelenetté „tupírozása” ez, hasonlóan a Dufla pofonhoz vagy A zördöghöz, és a poén kedvéért Móricz mindegyikben feláldozza a hiteles parasztábrázolást.

Egy tény: Tarpay Gizi nem veszôdött csécsei szereplôk válogatásával, hanem kipróbált milotai színjátszóival15 játszatta el a darabot, amibôl keletkezett is némi vita.

Valamiként Móricz tudomására jutott, hogy mégsem a csécsiek adják elô a darabot.

Feszültség támadt az író intelmeit szó szerint vevô Orosz Kálmán és a darabot rendezô, beleszólást nem tûrô Tarpay Gizi között, ezért a következôt írja a szerzô a papnak: „Kedves Barátom, már én nagyon szépen kérlek, ha van is valami érzékenykedés jobbról vagy balról, de erre az alkalomra függesszétek fel, s Tarpay Gizivel, aki nagyon lelkes híve ennek a dolognak, s akinek el küldtem a darabot, együtt csináljátok meg a kis darab berendezését.”16 Az elôadásra egyébként 30-án este került sor a templom elôtti emelvényen, ahol délelôtt az istentisztelet is zajlott. Errôl még Az Est riportere, Dernôi Kocsis László is csak cikke utolsó félmondatában ejt szót: „... majd mûkedvelô elôadás volt, amelyen [sic!] az ünnepelt író saját életébôl olvasott fel.”, és a sajtóközleményekben ezenkívül csak a Szatmár és Bereg17 (a Mátészalkán vasárnaponként megjelenô hetilap 1929. július 7-i száma) emlékezik meg a színielôadásról.

12. Hamar Péter: Az a szép régi asszony. Kelet-Magyarország, 2005. március 9.

13. Margócsy József: I. m. 44.

14. Megjelent a Nyugat 1922/19. számában. A darab történetéhez tartozik, hogy az elsô magyar hangosfilmnek, amely 1930. február-áprilisában készült és több apró részletbôl állt, a Hány óra Zsuzsi? volt a 4. része, Dajbukát Ilona, Bársony István és Heltai Andor játszották a szerepeket.

15. Molnár Mátyás 1955-ben felkereste a Tiszaháton Móricz egykori személyes ismerôseit, és a velük készített interjúkat a Szabolcs-Szatmári Szemle 1979/2. számában közölte. Ezek között olvasható rövid beszélgetés Nyilas Józsefné milotai parasztasszonnyal, aki a darabban Zsuzsi szerepét játszotta annak idején.

16. MZSL I. 296.

17. Margócsy József állításával ellentétben (I. m. 48.) ez a lap majdnem kolumnás terjedelemben számol be az eseményekrôl, és névtelen cikkírója minden bizonnyal részt vett az ünnepségen, mert olyan információkat is közöl, amelyeket a többi lap nem.

482

Hamar Péter

Móriczot a Színházi Élet riportere, Pán Imre kérdezte a falusiak produkciójáról, s az író – a cikk szerint legalábbis – ezt válaszolta: „Olyan kitünôek voltak [ti. a szereplôk], hogy a feleségem minden szavuknál felsikoltott: – Nohát, ezek a parasztok! Ezek magukat játsszák!” Némi rosszmájúsággal akár azt is kérdezhetnénk: Vajon a nézôk az elôadást végigsikoltozó Simonyi Máriára vagy a darabra figyeltek?

Az az aprólékos gondosság az elôkészítés során, amelyet Móricz az ünnepséggel kapcsolatban tanúsított, azt igazolja, hogy a Simonyi Máriának írt, fentebb idézett mondata („Az emberek hiú kis gyermekek.”) ôrá is vonatkozik. Jól érzékelhetô a széleskörû, a részletekre is kiterjedô figyelembôl, hogy több számára ez a megemlékezés egyszerû ünnepnél, és aligha ôszinte, amikor ezt írja Grazban tartózkodó feleségének: „Én teljesen fel vagyok szabadulva ennek a dolognak a hiúsági része alól...”

Bizonyára sok fejtörést okozott, ki legyen az ünnepi istentisztelet igehirdetôje. Az ünnepséget taglaló irodalom sehol sem említi, hogy a választás végül Jánossy Sándor méhteleki lelkészre esett, az ô neve szerepel a meghívón, ennek ellenére végül mégis Görömbey Péter nagykállói esperes prédikált az összegyûlteknek, akik bizonyosan közel sem voltak 5–6 ezren, ahogy azt a Tiszavidék ismeretlen riportere írja, de valószínûleg többen jöttek el a kis szatmári falu fôterére, mint amekkora tömeg itt korábban valaha is megjelent. De mikor és hogyan változott meg az igehirdetô személye? Erre vonatkozóan biztosat nem tudunk, de az alábbi, 1929. június 24-én Nagykállóból írt Ady Lajos-levél sejteti, mi történhetett a háttérben: „Kedves Zsigám, a csécsei ünnepségre el szeretnénk menni mi is: Nánássy Andor, a kállói kerület képviselôje, Gürübey [sic!] Péter ny. esperes, kállói pap és csekélységem.

Ehhez azonban tudnunk kellene, hogy vajjon Te (és a családod) Becsrôl indulsze, Gaál Endrétôl? Mert akkor mi is odamennénk autóval, vasárnap d. e.-re, s a kísérethez csatlakoznánk.

Légy jó ezt – ha kedden-szerdán válaszolhatsz – az én itteni címemre (Nagykálló, Reálgimnázium). T.i. csütörtök délig itt leszek. Ha késôbb, akkor utimarsalunk, a Nánássy Bandi címére (Dr. Nánássy Andor orsz. Képviselô kincstári fôtanácsos Nagykálló) megírni.

Szeretettel ölel Lajos18 Nem ismeretes Móricz válaszlevele, de vagy írt, vagy telefonált, és a legvalószínûbben ez a számára kedves ajánlkozás adhatta az ötletet, hogy ha már eljön Görömbey Péter, akivel egyébként is jó kapcsolatokat ápolt, akkor mégse egy falusi tiszteletes tartsa az ünnepi istentiszteletet, hanem egy olyan személyiség, akinek rangja van az egyházi hierarchiában.

Azt pedig nem árt hangsúlyozni, hogy a nagykállói esperes volt az egyetlen a szónokok közül, aki nem állt be abba a kórusba, amely a közhangulat jegyében és a trianoni határ közelségét apropóul használva fontosabbnak tartotta a hazafias jelszavak hangoztatását Móricz életmûvének méltatásánál. És amikor a néprôl beszélvén azt hangsúlyozta, hogy a „szabadulást lehetetlenné tették a hatalmasok”, akkor a jelen lévô, bár az alkalomhoz mérten igen csekély számú hatalmasok akár magukra is vehették volna az igehirdetô szavait. „Ezer esztendeje folyik magyar föl18. Rádics Károly: Móricz Zsigmond levelesládája. Püski, Budapest. 1993.

„Apám sose beszélt errôl a csécsi ünneprôl.”

483

dön az úri muri – folytatta Görömbey – s Móricz Zsigmond elôtt senkije sem volt a magyar népnek, aki nyíltan, leplezetlenül felemelte volna a szavát a népért.” S amíg ezek a szavak elhangzottak, pár száz méterrel odébb, a szülôház udvarán, a nagy eperfa alatt már terítettek a falusi asszonyok Bartha Péter felesége vezetésével a legújabb úri murihoz. Finomabban szólva a „nagy áldomáshoz”.19 Móricz kimondatlan céljai közé tartozott, hogy rendbe tegye korábban megromlott kapcsolatát a Sipos-családdal, s erre ez a csécsei utazás alkalmasnak látszott. Sipos József ekkoriban már túristvándi lelkész, de elôtte Milotán látta el a papi szolgálatot.

Iskolatársa és jó barátja volt Móricz nagybátyjának, Pallaghy Gyulának, és Móriczot több alkalommal is vendégül látta, amikor az író népmese és -dalgyûjtô körútjain Szatmárban járt. Levelezô kapcsolatuk sokáig megmaradt,20 de a Galamb papné (1912) és A fáklya (1917) miatt ez megszakadt, ugyanis a két regény rájuk nézve nem éppen hízelgô cselekményfordulataiban a Sipos házaspár magára ismerhetett.

Az író most elérkezettnek látta az idôt, hogy kezdeményezze a kapcsolat rendbe tételét. Orosz Kálmánt kéri – bár igen óvatos formában – a közbenjárásra: „És most valamire kérlek. Ha csak teheted, menj át Sipos Józsi bátyámhoz Istvándiba s kérdezd meg, akar-e imát mondani az ünnepélyen. Vidd el neki levelemet s mondd meg, hogy nagyon szeretem és tisztelem ôt és nekem nagyon hiányos lenne az egész ünnep, ha ô és felesége jelen nem lennének. Ha Csécsére megyünk, okvetlen módját ejtem, hogy feleségemmel és kislányommal, akit magammal viszek, viziteljek náluk.”21 Sipos egy közös ismerôsüknek írt levélben menti ki magát, mondván, hogy az ünnepség idején a debreceni dalosünnepen lesz,22 de jelzi, hogy felesége otthon marad, és a látogatást megtiszteltetésnek veszi. Hogy Sipos József nem tudta vagy nem akarta lemondani a debreceni utat, ma már nem deríthetô ki. Móricz utazásának körülményei viszont arra utalnak, hogy sem az oda-, sem a visszaútban nem állt meg Istvándiban, egyébként is udvariatlan lett volna a házigazda távollétében családostul vizitelnie, különösen így, hogy elmérgesedett kapcsolatuk rendezésének nem adatott meg a lehetôsége.

Igaz ugyan, hogy Molnár Mátyás említett riportsorozatában Bencsik Józsefné, aki Siposék neveltlánya volt, azt állítja, hogy „Különben is, késôbb felengedett a hidegség, megenyhült a harag és 1929-ben ismét Túristvándiban laktunk, ott látogatta meg nevelôszüleimet az író”, de az idôs hölgy nyílván rosszul emlékezett, hiszen Móricz és a lelkész között a kapcsolat csak jóval késôbb, levélváltás formájában állt helyre, de változatlanul hûvös és tárgyszerû maradt.

A díszpolgáravató ünnepség meghívójának tervezetében, amit Móricz Orosz Kálmánnak küldött, egyébként még ott szerepel, hogy „Záró imát mond: Sipos József ref. Esperes”, de a ránk maradt levélben ezt a sort valaki ceruzával áthúzta.

19. Végh Antal a Móricz Zsigmond szekerén címû cikksorozatának 5. részében (Nôk Lapja 1987/38) ír errôl az ebédrôl (amellyel kapcsolatban érdemes lenne tudni, hogyan oldották meg a terítést az udvaron elférô legalább kétszáz vendégnek, s hogyan tudták megfôzni a többfogásos ebédet, stb.), de nyilvánvaló tévedései és anekdotázása miatt írása forrásértékûnek nem tekinthetô.

20. Lásd errôl: Tóth Zoltán: Fáklyája lenni népemnek... Móricz Zsigmond és Sipos József levelezése Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1997/2. 205–223.

21. MZSL I. 294.

22. A Nyírvidék 1929. július 2-i száma hírt ad errôl a rendezvényrôl Gyôzelmi díjjal tért haza a Városi Dalegylet a debreceni dalolimpiászról címmel. Hogy mit kereshetett itt Sipos József, nem volt kideríthetô, egy azonban biztos, hogy a verseny nem egyházi szervezésben zajlott, és bár rengeteg díjazott együttest sorol fel a cikk, közöttük istvándi vagy más környékbeli nincs.

484

Hamar Péter

Móricz hagyatékában megmaradt négy, elôre megírt ünnepi beszéd gépirata.23 Az elsô mindössze hat sor, A fejérgyarmati indóháznál címet viseli, a második címe A milotai hôsi emlékmûnél, a harmadiké A határkônél (ez is hat sornyi), a leghosszabb a negyedik, A szülôi ház elôtt címû, ez két nyomtatott oldalnyi. Azt tekintetbe véve, hogy nyilvános szereplésein az író mindig felolvasott, tehát nem szabadon beszélt, úgy vélhetjük, hogy titkon arra számított, mindenütt ünneplô tömeg fogadja majd, de ebben a várakozásában csalódnia kellett. Az elsô három szöveg biztosan nem hangzott el, a negyediket talán este olvashatta fel a színdarab elôtt vagy után, ugyanis az elôre megírt szöveg nem hangzott el a szülôház elôtt.

Hogy ott mirôl beszélt az ünnepelt, azt Dernôi Kocsis László cikke alapján tudjuk. A beszéd progresszív, befejezô részét szívesen idézték többen is (Nagy Péter, Móricz Virág, Margócsy József), de nem érdektelen a szónoklat elejére is figyelmet 23. Új Magyar Múzeum Irodalmi dokumentumok gyûjteménye 4. Móricz Zsigmond hagyatékából. Akadémiai Kiadó Budapest 1960. Sajtó alá rendezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Réz Pál. 195–8.

„Apám sose beszélt errôl a csécsi ünneprôl.”

485

fordítani, mert ez azt igazolja, hogy Móricz sem akart elmaradni az elôtte megszólalók hazafias hangvételétôl. Így beszélt: „Mikor ideérkeztem, elsô utam a Tiszához vezetett. Átnéztem a túlsó partra... Itt valami rettenetes dolog történt! Rettenetesen megváltozott minden. Lángfolyó hömpölyög a falu alatt, lángfolyó: válaszfal az egyik part magyar népe és a másik part magyarja között. Hôsök emlékét látom és elszorul a szívem, mert akkor, amikor utoljára itt jártam, ezek a hôsök még éltek és a Tisza nem volt lángkerítés. Szörnyûséges vérzivatar volt itt. Mi volt az a tûztenger, ami a Tiszát lángkerítéssé avatta? Itt él a magyarság, lángkerítésbe zárva, se rokonunk, se testvérünk. Egyedül vagyunk. A Tisza-Duna táján áll a kis nép, várja a csudát, amely lerombolja börtönének rácsait. Ez a föld, ahol állunk, mindig csatatér volt, soha nem tudott megnyugodni. Kelták, rómaiak, hunok, avarok gyilkolták itt egymást. Ezután jött a magyar és a magyar is megtartotta a földet csatatérnek... Érzem, hogy ezen a helyen, most vallomást kell tennem: Húszéves munkám alapgondolata az volt, minden írásomban az a gondolat vezetett, hogy ennek a magyar földnek Európa szellemi, politikai, gazdasági központjának kell lennie.”

Elég nagy pontossággal meghatározható, kiknek a kíséretében szállt vonatra Móricz június 29-én reggel Pesten. Elkísérte a felesége valamint két lánya, Gyöngyi és Lili (Virág Németországban tanult ekkoriban). Lili, aki beszámol az útról és az ünnepségekrôl,24 többek között arra is rosszul emlékezik, hogy mind a három lány ott lett volna. A rokonságból Móricz Miklós és felesége jött el, a csoporttal utazott két író, Kárpáti Aurél és Nagy Endre, továbbá két újságíró, Dernôi Kocsis és Bakos Ákos.

Nem tudhatjuk, másokra is számított-e Móricz, miként azt sem, nem érezte-e írói rangjához szerénynek a csoport összetételét. De abban biztosak lehetünk, hogy némi csalódottsággal szállt vonatra, hiszen 28-án elmaradt (ma már ismeretlen okból) az a köszöntésére tervezett ünnepség, amelyen az irodalmi társaságok tisztelegtek volna írói jubileuma alkalmából.

Nyíregyházi átszállással Fehérgyarmatig tartott a vonatút, onnan autókkal jutottak el Tiszabecsre. Dernôi Kocsis szerint a vendéglátó dr. Gaál Endre „kastélya festôi szép”, Nagy Endre a fiának szóló levelében másként láttatja: „A kastély maga építészetileg elég szerény (körülbelül olyan, mint az autóbuszmegálló volt az országút mellett”, azt viszont elismeri, hogy „parkjának tér-viszonyai thysseni-i méretûek.”25 Az ünnepi vacsorára a kastélyban, a tûzijátékra a parkban került sor, és „a nagy szenzáció a végén jött. Gyönyörû, hatalmas tûzkép. Nagy, piros M betû, fehér ZS betû, zöld lombkoszorúban...” – lelkendezik az író lánya. Azt is megemlíti, hogy a Tisza túlpartján a váratlan eseményre felsorakozott a cseh határôrség (ezt a mozzanatot több újság is megerôsíti), de az aligha valószínû, hogy át is lôttek volna az ünneplôkre, ahogy Móricz Lili állítja, mert ennek nagy visszhangja lett volna a hazafias sajtóban.

Másnap (30-án, vasárnap) minden a tervek szerint zajlott: diadalkapu a kóródi faluvégen, lovasbandérium vezette a fôutcán a vendégeket a templomig, elöl Móricz vonult a karján Simonyi Máriával (és ahogy a falu szája mondja sértôdötten mindmáig: „nem köszönt senkinek”), az emelvényt leventék vették körül, kordont („gordont”, ahogy az egyik falusi visszaemlékezô mondja) állva. Az ünnepi istentisztelet után, már a szülôháznál, a díszpolgári okirat átadása következett, majd a díszebéd végeérhe24. Móricz Lili: Fecskék a verandán – Levelek Leányfaluból, 1961 Magvetô Könyvkiadó Budapest 1966.

Tizenegyedik levél. 100–105.

25. Lásd: 23. jegyzet 448. A kastélyt az 1940-es évek végén bontották le, parkjának kôszobrait, virágkandelábereit, szfinxdíszítésû kôpadjait Fehérgyarmatra szállították és az ottani parkban helyezték el.

486

Hamar Péter

tetlen szónoklatokkal (az elsô köszöntôt Streicher Andor alispán mondta Horthy Miklós kormányzóra), majd felolvasták Klebelsberg, Mayer, Herrman miniszterek, Dréhr államtitkár, Baltazár püspök és több testület üdvözlô iratát és táviratát.

Az jól látható, hogy a politika, a mûvészeti élet legrangosabb képviselôi nem tartották szükségesnek személyes jelenlétüket, elegendônek vélték (már aki így vélekedett), hogy írásban küldjék gratulációjukat, de például állami kitüntetésrôl szó sem esett. Az alispánon kívül rangot a két képviselô és Szabó Gyula fôszolgabíró jelenléte adott az eseménynek, rajtuk és a Móricz kíséretében ideutazott pestieken kívül a helyi elöljáróság emberei és a környékbeli lelkészek jelentették a vendégsereg krémjét. És vajon hányan lehettek közülük, akik a négy óra tájt befejezôdô ebéd után kimentették magukat, és az esti program elôtt távoztak?

Az író tekintetét az ünnepség hangulata ideig-óráig elhomályosíthatta, de elôbbutóbb rá kellett jönnie, hogy itt nem írófejedelemmé avatásának szertartása zajlott, hanem a szokásos „nagy magyar áldomásé”, a külsôségekbe burkolózó, a magyar kultúrfölényt hangoztató provincializmusé. Ami Csécsén történt 1929. június 30-án, abból Móriczra csak talmi fény vetült, az igazi nyertese a rendezvénynek a képviselô dr. Gaál Endre volt, aki talán nem játszott rá a „gyôzelemre”, de mindenképp gyôztes volt, hiszen megmutatta a választóinak, hogy ô még egy Móricz Zsigmondot is vendégül tud látni és országos figyelmet tud vonzani választókörzete számára.

Az ünnepélyt követô sajtóvisszhangból feltétlen ki kell emelnünk Nagy Endre cikkét,26 amely július 16-án jelent meg a Nyugatban. (Szerzôje nem teljesen önzetlenül kísérte el az írót a keleti végekre. Édesanyja Tiszaújlakon élt, és azt remélte, sikerül meglátogatnia, de mivel a formaságokat nem sikerült elintéznie, terve meghiusult.)

Az írás már a címével bizonyos távolságot teremt, és jelzi, hogy nem kíván beállni a lelkendezôk sorába. Objektív, tehát lehangoló képet fest Csécsérôl, az ott élô emberekrôl, a faluban tapasztalható szegénységrôl és nyomorról. Érdekes módon Görömbey beszédébôl idéz egy gondolatot („Ezer év elôtt keresztény lett a magyar, de lelkében pogány maradt, egymást gyilkolta és a maga népét a jobbágyság guzsába kötözte.”), Móriczéból viszont semmit.

Az író két nappal késôbb már levélben reagál a Száraz riportra:27 „Kedves Bandim, így sértettem én meg oly sokszor a falu érzékenységét, mint te most az enyémet...

Csécsén nincs szegény ember. Mindenki olyan gazdag, hogy a gyereket se cselédnek nem adják, se fogadni nem tudnak cselédet. Minden család maga mûveli a földjét.”

Vajon mit válaszolt volna akkor, ha ismeri Nagy Endrének a fiához írt, és már idézett levelét, amelyben kendôzetlenül számol be csécsei tapasztalatairól, nem igazodva a publicisztikai udvariasság követelményéhez. Íme egy részlete: „Néztem a lovas daliákat, a fehérruhás lányokat, az egész ünneplô falut: csupa elkorcsosodott, fakó lerongyolt ember az emberi szépségnek minden nyoma nélkül. Nagyon sokan mezitláb voltak (vasárnap volt!) és még többnek sebforradással volt tele a nyaka, arca.

Nem a fajnak, hanem a nyomornak a közös stigmája volt rajtuk.”

Móricz álláspontja érthetô: Csécse mindig a „tündérsziget” volt és maradt számára. Elfogultsága 25 év elôtti tapasztalatokra és a még korábbi, felhôtlen gyermekkori emlékekre alapozódott. A valóság azonban kegyetlenebbnek bizonyult, de ez az emelvény magasából kevésbé látszott, mint Nagy Endre számára, aki járt-kelt a faluban 26. Nagy Endre: Száraz riport – Móricz Zsigmond jubileumáról. Nyugat 1929/14 27. MZSL I. 300–301.

„Apám sose beszélt errôl a csécsi ünneprôl.”

487

és szóba elegyedett a parasztokkal. Móricznak az az érve pedig ugyancsak féloldalas, amelyben arra hivatkozik, hogy esetenként ô is megsértette a falu érzékenységét, mert az igazság kimondása mindig érzékenységet sért. Szerencsére irodalmi munkásságában nem volt tekintettel erre a szempontra. Vajon gondolt-e arra néhány év múlva, mit írt Nagy Endre Csécsérôl, amikor Papp Mihály élete történetét hallgatta?

Mozaikkockákban ismert volt már korábban is Móricz díszpolgárrá avatásának története, ezekbôl a teljes képet Margócsy József még 1979-ben összeállította. Az eltelt idôszak több oknál fogva szükségessé tette, hogy néhány új mozaikkockát a képhez illesszünk, néhányat felcseréljünk, hogy a megfelelô helyükre kerüljenek, egyet-kettôt kicseréljünk és a homályosakat letöröljük. Kockázat nélkül kimondható: az irodalomtörténet-írás Móricz életének ezzel a szeletével rendben van, számottevô vagy lényegesnek ítélhetô kérdés nem adódik azzal kapcsolatban, ami Csécsén és körülötte történt 1929-ben.

Reményeink szerint érzékelhetô ebben a dolgozatban, hogy az irodalomtörténeti szempont mellett érvényesül egy személyiséglélektani is. Arra kerestük a választ, miért hatottak nyomasztólag (utólag legalábbis) és hallgatásra kényszerítôen Móriczra a feltárt események. Több okra, a leglényegesebbekre kitértünk, de említhettük volna például azt is, hogy bizonyára többet és mást szeretett volna megmutatni Simonyi Máriának gyermekkora kedves helyszíneibôl, mint amennyit ilyen rövid idô alatt, a protokolláris szorítások hálójában egyáltalán megtehetett. Ekkor házasságuk, érzelmi kapcsolatuk még jól mûködött, s Móricz a szeretett asszony számára maradandó élménnyé óhajtotta tenni a szatmári utat, de érzékeny ember lévén bizonyára észrevette, hogy felesége másként éli meg érzelmileg a hosszú utazást, a szegényes környezetet, a rekkenô hôséget, amelyben végiggyalogoltak Csécse poros fôutcáján, és a hosszú ceremóniát, mint ô. Tudjuk, hogy Simonyi Mária fegyelmezett asszony volt, akit nem kellett figyelmeztetni, hogyan viselkedjék, de férje bizonyára látta rajta, hogy idegenül érzi magát ebben a számára különös világban.

Említhettük volna azt is, hogy nem sikerült maradéktalanul a megbékélés a Nyilas-testvérekkel sem, akikkel az író kapcsolata rendezetlen volt. Régi családi viszály emlékét hordozták, amely Móricz szüleinek házasságára nyúlt vissza, és az ellenszenv afféle családi örökségként szakadt mindkét fél nyakába. Móriczban – a jelek szerint – több hajlandóság mutatkozott a megbékélésre, és az ünnepre való tekintettel (s lehet, hogy némi lelkészi meggyôzés következtében) a két rokon is felfüggesztette a haragot, Gusztáv az ünnepi ebédnél a rokonság nevében köszöntötte is az írót, majd a Nyilasház teraszán közös fényképezkedésre odaültek a masina elé hármasban, azaz látszólag rendezôdött a kapcsolat közöttük, de Móricz az Életem regényében jelzi, hogy a késôbbiek során hiába próbálkozott, soha egyetlen levelére sem válaszoltak. Összegzésül kimondható: azokból az elôzetes várakozásokból, amelyeket Móricz kialakított magában csécsei ünneplésével kapcsolatosan, maradéktalanul nem valósult meg semmi, maradandó csak a lábfájás maradt, ami a szatmári utazás után néhány napra ágyba is kényszerítette, és elkísérte egész életében.

488

Ladányi András

Ladányi András

„Felsodort idegekkel” Váci Mihály eddig ismeretlen (magán)levelei Azon az áprilisi napon (2005. április 28.) Váci Mihály szellemisége egy délutánra beköltözött a Petôfi Irodalmi Múzeum zsúfolásig megtelt dísztermébe. A Váci Mihály Kör idézte meg a költôt, születésének 80. és halálának 35. évfordulóján, a négyes könyvbemutatóval. Könyvújdonság volt Váci Mihály eddig meg nem jelent 1956-os naplója és az ehhez kapcsolódó versei, amelyeket Tasnádi Gábor szerkesztett kötetbe. Toldi Éva könyvében pedig Váci Mihály biblikus verseit gyûjtötte össze. Hámori István Péter Lezuhannak a madarak címû verses kötettel, míg Sárándi József A rendszerdöntögetô könyvével volt jelen. Áhítattal hallgatta végig a kissé hosszabbra sikeredett emlékezésfüzért a megjelent hallgatóság.

Ekkor mondottam el ez alkalomra írt lírai prózámat, amelynek a címe Halotti maszkoddal a kezemben, amelynek a befejezô része a következô: Itt bujkáltál közöttünk, rejtegettünk az „irodalmi élet” elôl, mely kiátkozott. Nesztelen suhantak gondolataid: „Nem hangzik messze, de könnyebben ér el / a szívünk mélyére a halk beszéd.” Úgy tartom a kezemben a halotti maszkod, mint ahogy te tartod a nénikét a tenyereden. Mintha megmozdulna a kezemben a gipsz fej, és a gipsz szemekbôl gipsz könnycsepp gördülne le gipsz arcodon. Ereid lüktetését érzem, ahogy a bodzás, jegenyés, akácos illatú, sárga homokkal borított, huszonegyedik századi kilátástalanságba vezetô úton a szegénység tömegeinek egyre erôsödô hangja: zsoltárt üvöltve megy – eléd. Keresve az elillant, a tovatûnt „Szegények hatalmá”-t. Velük, veled együtt könyörgök „A jövô irgalmáért”.

A közönség sorai közt az egyik széken ülô hölgynek bizonyára hevesebben vert a szíve, és lehet, hogy befelé sírt is. És talán elmormolta magában a következô két sort – az egyik soha el nem felejtett – Váci-versbôl: „Ordítanék utánad, de hiába: / oly néma vagyok, béna, mint az állat” Aztán vége lett a Váci-megemlékezésnek. Ki-ki maga vonta le a következtetéseket.

Volt, akiben az ott keletkezett rezgések tovább rezegtek és hullámokat gerjesztettek.

Alig telt el egy hónap és levél érkezett számomra: „Petôfi Irodalmi Múzeum „Hagyatékok” Ladányi András titkár úrnak (V. M. Kör)” A levelet a VMK ülésén adta át nekem Maróti István, a PIM fôosztályvezetôje. A lélegzetem majdnem elállt, amikor a vaskos borítékból megsárgult lapokon tintával írt levelek kerültek elô, amelyeken Váci Mihály kézírását véltem felismerni. A nôi kézzel írt kísérôlevél minden kétségemet eloszlatta:

„Felsodort idegekkel”

489

„Tisztelt Ladányi Úr! Évtizedek óta ôrzök néhány hozzám írt levelet Váci Mihálytól. Önre bízom ôket, használja fel tetszése szerint. Pontos dátum nélkül, de emlékezetem szerint 1961 és 1963 között íródtak.

Névtelenséget szeretném megôrizni; ami fontos, vagy érdekes lehet e levelekben, nem az én személyem, hanem a korszak és benne az ô helyzete, lelkiállapota. Üdvözlettel: X. Y.” Öt levelet tartottam a kezemben – 13 oldal – amelybôl az egyik töredékes, mert csak a második oldala van meg.

Váci Mihály levelei

Sokat gondolkodtam azon, hogy mit tegyek a levelekkel. Hiszen Váci Mihály, a költô számomra etalon ezért a leveleit erkölcsi etikai kérdésként is kezeltem. Három olyan ismert személyiségnek – költônek és két irodalomkritikusnak – mutattam meg a leveleket, akik Váci Mihály barátai, munkatársai voltak. Mindegyikük eloszlatta az erkölcsi-etikai kételyeimet, és arra biztattak, hogy jelentessem meg a leveleket, hiszen az ismeretlen hölgy is azért bízta rám, hogy: „... használja fel tetszése szerint.”

Ladányi András

490

Ezek a levelek nem hagyományos szerelmes levelek – természetesen azok is –, hanem inkább egy túlhajszolt érzékeny férfi felfokozott idegállapotának a tükrözôdései. Ahogy írja „Állandóan elôadásokra járok, fogadásokra, bizottságokba...”, vagy máshol: „... fogadó óra van (...) Aczélhoz kell menni (...) utána az írószövetségbe (...)

Nagykôrösre irodalmi elôadásra...” „... s mások nyavalygásaival törôdni...” Franciául tanul, és már szótár nélkül olvas, és mégis „... mennyire egyedül vagyok ...”. „Szörnyû hogyan élek, micsoda sorsban, micsoda (...) hajszában (...) napi négy öt órát alszom...” „Mikor lehunytam a szemem – ôrjöngeni kezdtek szempillám mögött a képek, az el nem végzett dolgok...” Az éjjel fél háromkor leírt álmai is csupa gyötrôdés vívódás és visszatérô refrénként vibrál: „Ha tudnád, hogyan élek! (...) De panaszkodni aljasság lenne...” Nincs kivel megosztaná féltett gondolatait, ezért azt levélben rögzíti: „Pedig tegnap szakadt ki belôlem hét mondat egy utca közepén – s fel is adtam Neked...” Ahogy ezeket a sorokat olvasom minduntalan a Staccato címû verse, lüktet agyamban.

Felvillannak a harcai „... nem olyan könnyen lehet velem elbánni (...) nézd meg mit birok én ki még (...) erôt nyertem én azok alatt a magányos évek alatt.” A harcban nem kíméli az övéit sem, azokat sem, akikért harcba szállt ez tûnik ki a Felgöngyölt lobogók címû versébôl, ami az Új Írás 1962/1. számában jelent meg, és amit az egyik levélben elolvasásra ajánlott.

FELGÖNGYÖLT LOBOGÓK Hova lett tavaszi szélben kibomlott lelketek toborzó szárnyalása: ti alvégek szélsô házaiból, krumplilevesek mellôl felkelt, tornacipôkben elindult testvéreim: – kezetekbôl hova lett Lôrinc rettenetes végû botja?

A kubikus nagyapák ökle hova ernyedt?

Apátok, az agyonvert vöröskatona véres köhögéseit nem haljátok-e már?

Forró tüdeje nagy ôszirózsája hova hervadt emlékeitekben? – A rongyot, azt a tenyérnyi vörös darabot, a fejbevertek vérével itatott, a biblia fedelébe kötött vörös rongyot hova hagytátok e kavargó zsibvásár kócai közt, milyen damaszt abrosz feledtette el veletek?

Meddig hagyjátok, hogy veregessék a vállatokat a nemrégen kézcsókra nyújtott kezek és ti gyönyörû tüzeteket bele fojtsátok márványasztalaik hamutáljaiba: s lelketeket, a felgöngyölt lobogót használják portörlô rongynak;

„Felsodort idegekkel”

491

sok paraszt-Veronika-arccal hímezett vörös selymével törölgessék régi világuk cirádáiról a port. Ó, hagynátok ezt a haldoklók csókjaitól áldott ereklyét feldarabolni, – s nyomorék szándékaik ágyékkötôjéül odaadjátok-e hát?!

Talán ehhez kapcsolódik még a Te bolond címû megrendítô verse is, bár azt késôbb írta.

Képet kaphatunk az írói módszerérôl is: „Írni tudod mikor szoktam, éjfél után teleiszom magam kávéval – s zene mellett.”

Az ünnepelt költô és elismert szerkesztô szívszorító magányosságának a bizonyítékai ezek a levelek. „...jönnek a versíró fiatalok, ezrével kapom a leveleket, csak egyszer találkozzam, csak egyszer olvassam el ...” „azt hiszik, csupán tôlem függ a boldogságuk és tôlem pár soros levelemtôl...” – írja az ôt megrohamozó önjelölt költôk hadáról. Sikerei ellenére magányos, hiába veszik körül irigyek, hízelgôk és „barátok” no és ellenségek: „...s olyan szörnyû volt, olyan fájdalmas, hogy bôgni és üvölteni szeretnék, rohanni, de nincs egyetlen barátom, aki értene, meg ne pletykálna s ne mocskolna be...”

Az imádott nôhöz írt sorok sem illenek a hagyományos szerelmes levelek sorába.

Abban a korban az úgynevezett szocialista erkölcs álságos hite – bár az igehirdetôk nagy részét ez nem érdekelte – nem sok lehetôséget adott számukra, hogy szerelmük beteljesüljék. Annál is inkább, mivel Váci Mihály nôs volt – de nem voltak gyermekei – és ismert költô, szerkesztô.

Az írásokból kiderül, hogy ez nem egyszeri futókaland. Kapcsolatukat állandó vívódás, fájdalmas gyötrôdés jellemzi annak ellenére, hogy azt írja: „Én nagyon szeretlek, nem felcsigázva és hisztérikusan, de vágyva valami végleges nyugalma életem megoldására.”

Váci Mihály akkori érzelmeit legjobban az a vers fejezi ki – Új Írás 1962/1. szám –, amit „feltétlenül” elolvasásra ajánlott Kedvesének. Ez a Hegedû címû verse, amelyet az 1964-ben megjelent Szegények hatalma kötetének Zene fejezetébe is beszerkesztett. Az 1970-es években szerettem meg ezt a verset – hasonló érzések kavarogtak bennem is –, és éreztem, hogy ez kilóg a többi szerelmes versei közül.

HEGEDÛ Értelme magvait a sorsom szétszórja már, mint záruló virág.

Félelmeim úgy könyörögnek érted, mint égre kulcsolt ágú ôszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten, emlékeink hullt erdôje zizeg, s levéltelen napjaim ágbogán át eget betöltve sóhajt a neved.

Ladányi András

492 Ordítanék utánad, de hiába: oly néma vagyok, béna, mint az állat, és mint a kô, mely megütött, s utána ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

Hegedûként, felsodort idegekkel, kiszáradva és megfeszülve élek, oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan sikolt, szikrázik belôlem az ének.

Az ismeretlen hölgy írásából az derül ki, hogy ez három évig tartó kapcsolat volt.

Ahogy Váci Mihály írja az egyik hosszú – öt oldalas – levele végén, talán az lehetne a kapcsolatuk mottója is: „... olyan egyszerû emberek is, mint mi vagyunk, micsoda emberfeletti hôsiességgel viseljük el olykor életünket, s micsoda összeszorított ajkú hôsök vagyunk – bár senki sem tudja ezt, senki sem sejti.”

Az egyik levél már a kapcsolat megszûnése után született. Ezt az egy írást látta el „B” szignóval. Ebben már nincs szenvedély sem harag. Tárgyilagosan állapítja meg: „Kedves!

Szép levelezésünk van.

Félévenként egy levél.

Képzeld, milyen dolog volt az a három nap, az ördög folyton incselkedett velem, hogy legalább ebédelni odamenjek a Száz-évesbe, mely az egyetemmel szemben van.

Drukkoltam és drukkolok.”

Azt gondolom, hogy ezek a most elôkerült levelek a szenvedélyesen érzô és lángoló Váci Mihályt láttatják. Aki a „Sokaság fia”-ként magányosan vívja harcát. A végtelenségig felcsigázott zaklatott, hajszolt élete szinte üvölt a sorok közül. Vágyik a szeretetre, a megértésre. „Csalódjak abban, hogy vannak értelmes álmok?” – teszi fel a kérdést. Hiszen látja a szerelmük kilátástalanságát. „Mit tegyek. Én egyre jobban rád vagyok utalva, egyre jobban várok Rád – igaz, hogy ezzel Te nem mész semmire.” – írja némi iróniával. Ugyanakkor rezignáltan veszi tudomásul a megoldhatatlan kilátástalan helyzetet: „De ez a hajsza, de fôleg valami furcsa zár belsô ellenállás, a fájdalomtól való félelem mindig szomorú lemondással odázza el a levélírást.

De jó lenne egyszer még elbeszélgetni.”

Ezek a levelek Edvard Munch A sikoly címû képét asszociálják bennem. Ahogy írja Váci a Hegedû versében: „... vonótlan sikolt, szikrázik belôlem az ének.”

Halászi Aladár

Móricz Zsigmond szabolcsi emléktáblájának avatása elé* Mai, értéktévesztô világunkban fix pontot, érzelmi, erkölcsi kapaszkodókat jó volna találnunk.

Móricz Zsigmond és életmûve, mûvészete számunkra ilyen igazodási pontot jelenthet, akinek Szabolcshoz, a falunkhoz, és megyénkhez, Szabolcs-Szatmár-Bereghez is köze van. Itat és a közeli vidékeken, megyénkben gyûjtötte össze írói munkássága anyagának jó részét, az ország keleti részén ismerte meg igazán a paraszti sorsot, amellyel egy életre szóló erkölcsi közösséget vállalt. Azt tartotta, hogy a szegénység kimeríthetetlen téma. Több mint ötven falut bejárt és ismert meg a XX. század elsô éveiben, ennek az utazásnak az élményanyagából élete végéig sokat merített.

Származásánál fogva is szolidáris volt a parasztsággal, akire minden erejével igyekezett a hatalom és az értelmiség figyelmét felhívni, hogy változtassanak a sorsán.

Móricz elôtt, de utána sem ismerték és élték meg úgy a paraszti sorsot az írók, mint ô. Írásaiból ezért árad csontig hatoló drámaiság, hiszen mit tudott volna mást, igazat mondani róluk, mint azt, hogy mérhetetlen a szegénységük anyagiakban, jogban, sokszor szellemiekben is. Ezért mondta: a parasztnak föld, jog és kenyér kell.

Ugyanebben az idôben, a világválságkor József Attila is bûnéül rótta fel a hatalomnak: „Nem adna jogot a parasztnak, ki rág a paraszt kenyerén.” Ezért a sok baj, ezért tántorgott ki Amerikába másfél millió emberünk.

Természetes tehát, hogy az éhség állandó témája volt Móricznak. A Tragédia, az Egyszer jóllakni alakjai gondolataiból az éhség kiszorított minden épületes jövôképet, de azokéból is, akik életük nagy részét éppen az evéssel, ivással töltötték el, mint Az ebéd címû novellának zabáló gépei, az Úri muri féktelen orgiáján a dzsentri társaság. A parasztot becsapták, egymás között – mint éppen az Ebédben is – róla * Elhangzott Szabolcs községben, az iró emléktáblájának avatásán, 2005. június 26.-án, a Szent Lászlónapi búcsú napján, a község szülöttétôl.

494

Halászi Aladár

adomáztak lenézôen, megvetôen, mintha nem is ugyanabban a társadalomban éltek volna. Fájt ez Móricznak, aki kezdetben a a dzsentriben is kereste, de nem találta meg az ország jövôjének a letéteményesét. Nincs összekötô szál a mûveiben a dzsentri és a paraszt, a paraszt és a hatalom, az értelmiség és az iskolázatlanok tömegét adó alsó népréteg között.

Ezért perzsel lefojtottan a líra sok mûvében, mert az elnyomottakkal azonosulni tudó író látszólagos kívülállása csak fokozta a drámaiságot. Líra, epika, dráma...

Mindhárom mûnem markáns jegyei eszközül társulnak novellákban, regényekben, hogy fölrázza általuk az alvó figyelmet az akkor legnépesebb társadalmi réteg, a parasztság helyzetére. Az Ebédben csak jajveszékelés formájában nyilvánul meg a paraszt, továbbá ô fôz, terít, akinek neve sincs, csak tenyeres-talpas a megjelölése; és a csordás haldokolva, aki utolsó erejével is felemelni akarta a fejét, hogy a gazdának úgy adjon tiszteletet. Viszonzásul és búcsúzóul csak káromkodást kapott szolgálataiért: „Az istenit ennek a csordásnak, ennek is így kellett parádéra csinálni.

Elrontotta az ebédet.”

A gazda beperelte az írót, mondván: ilyen szöveg nem hangzott el, miért kell rossz hírét kelteni. Móriczot sok város is szándékozott perelni a Rokonok után, inert a regénybeli Zsarátnok panamái nemcsak Nyíregyházán, Kecskeméten, Szolnokon, hanem akár Zalaegerszegen is találatnak számítottak, vagyis a realista alkotó tipikus alakokat, helyzeteket, városokat, falvakat festett, hogy szemléletes lehessen az olvasó számára a magyarországi tarthatatlan állapot, és végtelenül igaz. Ez idézett utolsó mondat, ha nem is hangzott volna el, akkor is így lehetett a gazda és a csordás viszonyát jellemezni. A társadalmi igazságtalanság e drámai pillanatban összesûrítve áll elôttünk. Az ebéd pazar menûje kontrasztját adja mindennek, ami a harmincas évek elején jellemezte a paraszti sorsot, a nincstelenséget, az éhséget. Ennek ellenére nem erre hegyezôik ki a novella, hanem egyféle lecsengése e a dzsentri témának, amelyet az író a Rokonok címû regény után már mellôzött. Itt Semlyéni Bandi még megtestesíti a mihaszna társadalmi csoportot, mert ugyanúgy csúszik ki a lába alól a sok ezer holdas birtok apránként, mint a mikszáthi Balóthy dominium címû novellában: az ital, a kártya, a mulatás az általános ok. Balóthytól a három királyok vitték el földet. Az ellenfélnek három ásza volt...

A megyei hatalmasságok is csupán az adomázásban nyújtottak átlagon felülit.

Minden fogáshoz volt történetük, és azok is mind a tivornyákról, vadászatokról, olyan alkalmakról szóltak, amelyeken elütötték az idôt két kiadós lakoma között. Azon a napon, a novella ebédje napján még valahol vacsora is várta az urakat. Az ókori Lucullus is tanulhatott volna tôlük, miként kell beállítódni kizárólagosan az értékek fölélésére, a dôzsölésre. Összeszámolva a fogásokat a pálinkától a feketekávéig, összesen tizenhárom volt, és a bor a többi ételhez. Ezek a fogások egyszersmind szerkesztési elvvé váltak a novellában. Az íróra és a szabolcsi ebédre emlékezvén a fölsorolás is elindíthatja bennünk az ételek iránti csillapíthatatlan érdeklôdésünket: pálinka, húsleves, velô pirítós kenyérrel, borral, marhahús ribizli mártással, birkapörkölt tökkáposztával, sertéspörkölt zöldbabbal, kacsasült befôttel, ludas kása libamájjal, paprikás csirke galuskával, harcsa, juhtúros galuska, friss cseresznye, feketekávé. Ezek után méltán mondhatta az egyik szereplô: „Jaj, így nem fáradtam ki a hivatalban egész esztendôbe, mint ezen az ebéden.”

Móricz Zsigmond szabolcsi emléktáblájának avatása elé

495

A hajdani kúria épülete – ma (Elek Emil felv.)

A nagy evésbe bele is lehet halni, mint Kis János, a Tragédia summás parasztja, aki életében még nem lakott jól és csak egyszer tudott nevetni, amikor az apja meghalt. Furcsa, fonák világ sejlik ki az éhség és a jóllakottság állapotából. Virtust is csináltak az urak az evésbôl, mintha dupla hasuk lett volna. Ha már szellemüket nem táplálták, a két pesti nyápic alakon túl minden résztvevô termetes, túltáplált alak volt. A valóságban az egyik Tomory megközelítette a másfél mázsát is. Így együtt a jólét és a nyomorúság. Ennek a bemutatására vállalkozott apostolként Móricz, sorsközösséget vállalva a néppel, történészként a maga írói módján érzelmekkel festette le a kort, bölcsészként a bajok gyökerét kutatta, szociográfusként e novellában, A boldog ember címû regényében és a többiben tudományos pontossággal, írói láttató erôvel ábrázol, publicistaként egyféle riportban számol be a tapasztalatairól; folklorista is, hiszen nála jobban senki nem ismerte a nép életét, nyelvét, mûvészetét. Így testesítette meg az új író-eszményt, amilyennel elôtte nem találkozhattunk a magyar irodalomban.

Szabolcsot, a megyét, az országot is így ölelte át szeretettel, anélkül azonban, hogy sötétebbre vagy világosabbra festette volna az emberi arcokat és a helyzetüket. Az ô realista és naturalista jegyekkel rajzolt drámai történetei nélkül hézagosabb lenne ismeretünk, érzésvilágunk a 80–100 évvel korábbi idôkrôl. Hogy alkotássá nemesült e tragikus végkifejletû ebéd itt, ahol állunk, az is Szabolcsnak a nagy általános igazsághoz tartozását mutatja, azt, hogy részei vagyunk a magyar életnek nemcsak régmúlt történelmünk okán, hanem a XX. század irodalma tanúsága szerint is. Adjon ez okot a reményre, hogy lesz jövônk is, amelybôl nem hiányozhat a kultúra, annak részeként az irodalom és Móricz sem, aki igazodásul itt Szabolcsra, az ország bal oldalára mutat, hogy okuljunk a példán. Váci Mihály, a szintén Szabolcs megyei költô mondta így e v4idékrôl: „Bal oldala ez a hazának, a szív is e tájra esik.” Ezt a szívet, a haza szívét mindenkor, az idôk végezetéig dobogtatnunk kell, élnünk e tájon a testnek és a léleknek a táplálékával, az élhetô jövô reményével. Ehhez kell a kultúra is, benne az irodalom, a történelmi tudat itt, Szabolcson, és természetesen a jóféle magyar étkek, amelyekhez mindnyájuknak jó étvágyat kívánok!

496

Antall István

művészet Antall István

Ámokvonat Tamás Tímea versei elé * Vofkori Mária annyira elrejtôzött, hogy az egyszeri olvasó alig találhat rá. Ráadásul a szakma is szem elôl tévesztette, hiszen átutazóban van mindenütt. A bújócska annyira jól sikerült, hogy már a játszótársak sem keresik, árván kuksol a kitûnô rejtekhelyen miközben a csapat már új kaland izgalmát kóstolja. Magányában egyetlen társa a megfoghatatlan, a párbeszédben mindig feltételes mód, a megszólítható, de mindenhatóságában is kiszámíthatatlan Isten. Vofkori Mária jegyet vett az elmúlásra, aztán fölkapaszkodott az ámokvonatra, amelynek nem sebessége, hanem reménytelen céltalansága a névadója. Pedig volt másik város, volt másik ország, akadt másik kontinens, ami várta.

Egyedülvalóságát az sem enyhíthette, hogy mindenhová vele utazott elválaszthatatlan társa. Egy másik személyiség, egy másik szerep, egy másik arc, egy másik név. Életének minden percében vele van Tamás Tímea, az az ember, aki verseit írja, aki szakirodalmon túli munkáit, köteteit jegyzi. Vofkori Mária nem szabadulhat a vele teljesen azonos Tamás Tímeától, és talán nem is akar szabadulni tôle, mert elengedhetetlenül szüksége van rá. Mondhatnánk menedéke ez „a másik nô”, aki kimenti ôt a hétköznapokból, aki úgy tudja meghaladni szorongásait, vágyait, emlékeit, hogy kibeszéli azokat. Vofkori Mária Tamás Tímea nevében szólal meg (vagy fordítva), s a majdani lelkiismeretes erdélyi lexikonírók elcsodálkoznak, hogy a történész és a költô életrajza mennyire egyezik minden adatában, dátumában, mozzanatában. Hiába, a költészet már csak ilyen. Az én megkettôzése, drámai szerepjáték, azonosulás és elszakadás a megszólaló valós személytôl, a kegyetlenségig ôszinte kitárulkozás és a legmélyebben megélt szemérmes hallgatás. Persze a lírikus legfeljebb a szavakat válogatja, a formát keresi, alapanyaga az élete, ha úgy tetszik a sorsa. Vofkori Mária esetében mindenképpen, hiszen szülôhelyérôl, Zetelakáról Kolozsvárra érkeztekor már egy inkább csak megtépázott hagyományaiban élô várost talál, egy nyelvébe, kultúrájába és félelmeibe számûzött közösséget lel, egy olyan értelmiségi közegbe nô bele, ahol a szóközi (el)hallgatások, az elharapott mondatok hordozzák a fontosabb üzeneteket. A szellemi leszorítottságot még * Vofkori Mária megyénkben él, történész, 2003-tól a kisvárdai Rétközi Múzeum igazgatója. A Tamás Tímea írói néven közreadott, huszonhét költeményt tartalmazó legújabb kötetét – A hetedik törpe (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005., 75 p.) –, Antall István, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztôje mutatta be Nyíregyházán, 2005. szeptember 26-án. (A szerk.)

Ámokvonat. Tamás Tímea versei elé

497

fokozza a román (vagy akár az európai) történelem egyik legsötétebb diktatúrája, a kollektív szegénység és kiszolgáltatottság, a kifinomult és rafinált államosított hazugság rendje, s ezen belül is a kisemmizett kissebségi helyzet. Az értékôrzés, a hagyományok átmentése, a szellemi ellenállás csak a mából visszavetített romantikus kép, legyünk tisztában azzal, hogy nem volt menekvés, maradt a belsô számûzetés, az önemésztô tehetetlenség, a máig ki nem beszélt tragédiák: az alkohol, a lelki összeomlás, az öngyilkosság, a végzetes betegségek sora. Egy serdülô, életformát váltó, helyét keresô lánynak az egyetemi közeg, a személyes vonzalmak világa nyújthatna némi biztonságot. Ám ekkorra már a romániai magyar intézményrendszer lehetôségei is a végletekig összeszûkültek.

A vers persze menedék és menedék a választott alliteráló költôi név is, az pedig a lehetô legnagyobb elégtétel, hogy már elsô jelentkezését elismeréssel fogadja a szakma. Székely János és Kántor Lajos, tehát az akkori Igaz szó, a mai Látó, illetve a Korunk címû folyóirat vállalja verseit. A végtelenségig igényes költô és a szerkesztônek szigorú kritikus, irodalomtörténész. Erdély ekkori szellemi helyzetét, majd a katartikus átalakulás következményeit mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy 1985ös megszólalásától 1992-ig kellett várnia elsô kötetére. Ez a több mint fél évtized olyan fordulat a régióban, de a nagyvilágban is, amely nem csak egy korban, ízlésben, tehetségben hasonuló generációt tud szétszórni, de a kontinens arculatát is teljesen átrajzolja. Hozzá kell tennünk, hogy a jobb híján forradalomnak nevezett romániai változásig a drasztikusan kemény rendszer leépülése, utóbb a kiszámíthatatlan átalakulás zaklatottsága szinte lehetetlenné is tette a korábbiakhoz hasonló nemzedéki irodalmi szervezôdés, az elmélyülten mûködô mûhely létrejöttét.

A nyolcvanas évek végén megjelenô versek izgalmát, az éppen induló költôi pálya lehetôségét kettévágja a történelem. A honi szép szándékok, a nagy alapítások idején rendkívül erôteljessé válik a világ nyugati felének szívó hatása. Csakhogy a légüres térbôl egy másik légüres térbe kerül a költészet kényszerével együtt élô személyiség. Torontóban nem lehet az ember otthonosabb, mint Kolozsvárott, vagy Zetelakán. A magány ugyanis az emberen belül lakik, s ezen aligha enyhít a legboldogabb család, a szeretetteljes baráti kör, legfeljebb ha a Szürkület segít. Egy ilyen címû kötet, amelyet a gyermek elalvása után, egy ismeretlen ország, ismeretlen városában, egy nevenincs utcában, hûvösen idegen lakásában vesz kezébe az ember. A Szürkület, amely a jó könyvek különös képessége szerint kiemel a valóságból, feledteti a várakozást, a közös vacsorára sütött almás sütemény illatát, a távoli eseményrôl fényes hangulatban majdan érkezô társaságot, marad az írás és marad a szerzô, akit ezek után levéllel kéne fölkeresni. Nagy szavakat kellene használni, vagy talán kicsiket, vagy egyáltalán nem használni szavakat... esetleg „kicsi és buta lesz a vers”. De ahogy Tamás Tímea írja (Vofkori Mária nevében) „elakadtam az ôszben, télben”. Az „idô, a monoton múló”, a léleklakat rozsdafoltjával jelez, a néma és megfoghatatlan fájdalommal, amelyben nem az édesbús, a múltba visszaálmodó nosztalgia vezeti a sorokat, hanem a szorongás érzete, vagy emlékezete, méginkább megkövült lenyomata. „Ideje van a télnek, a halálnak”, de ennek a halál-sejtésnek semmi köze a kamaszos költôi dachoz, a kihíváshoz, sôt a vágynak sincs esélye, mert az is múlik, marad a biztosan eljövendô, amirôl a lehetô legkevesebbet tudhatunk, legfeljebb annyit, hogy valamikor elérkezik.

A hetedik törpe válogatásának alaphangja mégsem az elmúlás önsajnálatában merengô líra. E költészet idôképe sem a ráció föl- és visszagombolyítható fonala.

498

Antall István

Nem egyenes vonal, végtelenül pontos szakaszokra osztva. „Mert megáll veled az idô / gubóba zár és tartogat.” A térélmény, a változó, az elmúló és mégis megtartó idô gömbje, akár a szunnyadó teremtés, a termô várakozás képe is lehet. A hiábavalóság retúrja, ritmusa, az útszélre vetettség élménye a keserû tények sorolása által ad valami – legalább másnap reggelik tartó esélyt – a túlélésnek. És ennek az érzésnek nem mond ellent az sem, hogy annyi a szinte dalszerû, esetenként a népdalszerû megszólalás, a tiszta költôi ártatlanság, hogy egy-egy vers indításakor szinte elringat bennünket a játék ritmusa, a költészet finom melankóliája, hogy aztán egyetlen reccsenéssel szakadjon meg a forma rendje, hogy egyetlen, szálkás töréssel még megrendítôbben ragadjon magával minket a szürke kilátástalanság. Ebben az érzésvilágban a költôi archaizálás sem öncél, hanem olyan (talán erdélyi) örökség, amelyet minden esetben a mondandóhoz igazodó, kényszeredô forma bont meg, robbant szét, és tesz hitelessé, korszerûvé. Modernitása minden helyiérdekû gesztustól mentes, bensôségessége nem egyszerûen egy tájhoz, hanem a tájhoz, az emberlakta világhoz köti. Ahogy tapasztalásának nem korlátja nyelv, kultúra, országhatár vagy óceáni árok, úgy lírai énje is legalább annyira tágas, éppen ezért épp annyira filozofikus, mint ösztönös, érzelmi jelenség. Ha nem lenne oly kétséges a kifejezés, elmúlás-élménye globális sejtés, ekképpen talán még szorongatóbb.

A legbensôségesebb idill is veszélyben, a képek megbillennek, nehéz kapaszkodót találni: „Száz sor magány / Krisztusképe – neve csupán” A megváltás esélytelensége az emberben lakik, általa terjed e soha nem regisztrált vírus, és a ráció sem segít, hiszen Tamás Tímea önreflexiója szerint „Az ész öregszik, nála / csak a test öregebb” A reménytelenség szépsége olyan önellentmondás, vagy ha úgy tetszik lírai dialektika, ami után adatszerûen is érdemes a szerzô személyes körülményeivel szembesülnünk, hogy minden otthontalanság-élmény mellett megtapasztalhassuk, hogy mennyire erdélyi ez az értelmiségi (költôi) magaratás. Erdélyi úgy, hogy semmi köze a provincializmushoz. Ahogy Erdély XX. század eleji elszakítása óta, megszokhattuk e szellemi élet legjobbjai európai színvonalú irodalmi teljesítményt mutattak Kuncz Aladártól, Hunyady Sándortól, Áprily Lajostól, Jékely Zoltántól napjainkig (és nemcsak a szépirodalomban, de az esszében, a publicisztikában, az irodalmi élet megszervezésében is). Miközben minden felsorolás igazságtalan, tudomásul kell vennünk, hogy e régió szellemi élete, egy másik állam keretein belül számtalan nemzetközi impulzust kapott, mégpedig román közvetítéssel. Önáltatás tehát azt hinnünk, hogy csupán az anyaországi köldökzsinór táplálta, formálta ezt a közeget. (Mi több ez a tény újabban már a kultúrafinanszírozás felôl sem igaz.) Amikor Láng Zsolt prózája, vagy Kovács András Ferenc költészete, a Látó, vagy a Székelyföld körül jelentkezô újabb és újabb nemzedékek meghökkentenek szemléleti frissességükkel, ez korántsem csupán a magyarországi esztétikai törekvések leképezése.

Ráadásul Kovács András Ferenc – ez a poéta doctus – idôsebb pályatársa, gondos válogatója, szerkesztôje is Tamás Tímea köteteinek. Amikor Tamás Tímea (Vofkori Máriaként) a kisvárdai múzeum vezetésével bíbelôdik, történeti munkákat körmöl, adminisztrál és ingázik lak- és munkahelye között, akkor sem szakad ez attól az erdélyi közegtôl, amely persze alaposan megváltozott az elmúlt másfél évtizedben.

Hogy A hetedik törpe címû verseskötete a kolozsvári Polis könyvkiadónál látott napvilágot, az csak arra figyelmeztet, hogy megszakadt (vagy létre sem jött) az államközi szerzôdésekben rögzített könyvcsere utáni szabadpiaci magyar–magyar

Ámokvonat. Tamás Tímea versei elé

499

könyvkereskedelem. Nemcsak Nyíregyházára, vagy a megye városaiba nem jut kortárs határon túli magyar irodalom, de a fôváros szakmai és nagyközönségéhez is csak szórványosan. Vofkori Mária rejtôzködése tehát (úgyis, mint Tamás Tímeáé) önhibáján kívül is nagyon jól sikerült. Közvetlen környezete is alig tud róla, hogy költô. Pedig hét kötete és lírájának kiemelkedô igényessége több mint figyelemreméltó.

Tamás Tímea versei: ÁLLVA Jegyet vettél az elmúlásra A tegnapra a mára Állsz a végtelen peronon Ahová befut a végtelenbe Tartó ámokvonat.

Megáll?

Felszállhatsz?

Jó helyen állsz?

Vagy Farkaslakán nem áll meg A gyors?

Hisz sínek sincsenek Csak peron.

Csak sár és gólyalábak Melyekre néha felállhatsz És azt képzeled – más vagy.

Pedig zsebedben ott a jegy Tudod vagy nem az egyre megy Állhatsz a peronon várva Hogy a végtelenbe menet Valaki egyszer visszainteget.

fabrikált mércék alapján kinevetni csak állsz az útfélen benzingôz arcodban a szél nem tudod mi miért s mi végre van reggel kenyeret szelsz mosol vasalsz pelenkát cserélsz az idô tapad arcodra az ismétlôdés hajnalban szabadon álmodsz valamirôl az óracsengésig amikor kezdôdik az amit elmondhatnál de hallgatsz valahol valamikor valamilyen hatalmak ezt osztották neked így ott állsz az útszélen minden reggel ahonnan senki más egyszer kegyelmesen majd az idô vezet el

RÓZSASZÍN intermezzo

LÉNYEG az idô arcodra tapad reszketô kézzel kapaszkodik körmei már bôröd alatt visszanézel költôkre gondolsz s filozófusokra kik tudták mi miért s mi végre van fárasztó s okos valamennyi kik tudták hogy kell a világot

senki sem tudja niirol álmodnak a mesékben a valóságról mindenki ki szeretne jutni a túloldalra oda ahová nem mehet egyszerû dolgokra vágytunk untuk a mézeskalácsszív-házat a tejjel folyó patakot a boldog végeket

Antall István

500 hozzám jók voltak az álmok kedvemre szenvedhettem éreztem emberi kínt éreztem az idô gyötrelmeit a gyarlóság átkát vagy adományát a hiúság úgy ôrzött mint kagyló a gyöngyét voltam magasztos hôs és kitaszított szenny és szerelem átka kísért s valahányszor becsuktam egy ajtót egy újabb napba léptem tündökölt a hold is az égen én pedig elkezdtem írni rímesen szívhez szólóan ékesen díszesen költôi képek sokaságán merengtem amíg ültem a pálmaligetben valahol kint az ezredvégen egy szaharai esti hûvösségben megértettem végre az idôket és bejártam mind a temetôket hajnalonként pedig a túlsó parton idôtlenül ültem én a legkisebb törpe a mesének egy olyan szegeletében amit még nem látott senki arra gondoltam jó volna végre megpihenni a nyolcadik törpének lenni újnak másnak fittyet hányni az elmúlásnak melyiknek is elhagytak a szavak érezni már csak álmomban érzek olyankor egyszerû vagyok s gyarló

és néha bölcs hiszek valamiben amire hajnalra már nem emlékezem egy idôtojást ôrzök magamban feszít a héja ki nem bonthatom lehet a sorsom a végzetem

A GÖNCÖLÖN Nekem mindig van menedékem.

Enyém a hold az égen s körötte a csillagok, a Göncöl énértem ragyog, s a nagy tavaszi fagyok is engem bújtatnak gömbölyû dércsillagok alá.

Nekem mindig van menedékem.

Hír foszlánya nem lóg utánam, s nem elôz meg.

Ismeretlenség házában lakom, hol csak a fájdalom tanyáz zsiványul.

Megférünk ketten. Ô csak rabol. Én csak pihenek. Ósdi szerelmeket nézegetek, halottak ôk, mint a már nem használt eszközök, elhagyta ôket a világ.

Nekem mégis van menedékem.

Hangok hosszú szárába kapaszkodom, fölrepülök az égre, ott vár Bartók mester, s bólint, látod, lányom, ugye, hogy megérte.

Antall István

A középkor jelenideje* Az I. Nyíregyházi Fametsző Művésztelep Korszerûtlennek lenni érdemes. Illetve csak korszerûtlennek érdemes lenni. És nem azért kellemesebb szembegyalogolni a trendekkel, mert az ember a kor kihívásai elôl menekül. Nem azért fordul az idôben mögötte maradt világ felé a tájékozódni vágyó elme, mert egyetlen eredeti gondolata, friss ötlete sincs már, netalántán félelmetesnek látja a jelent és még inkább a jövôt... Sokkal inkább szellemi és történelmi szükségszerûség a tagadás helyett, vagy legalább mellett, az igeneket kikeresni az idôbôl. A tapasztalatok rétegeibôl a még ma is termô spórákat kell aprólékos és kitartó munkával elôbabrálni, hogy a modernitás érzelmileg hiteles, intellektuálisan megalapozott lehetôségét megteremtsük. Számoljunk le végre a hamis mítosszal: az önmagát polgárpukkasztóként, civilizációt bomlasztó, megkérdôjelezô avantgárd sem más, mint az ôseredetí keresése, a primitív népek kultúrájának fölfedezése, megidézése, a barbár erô és a spontaneitás ünnepe. Csakhogy ez a rögtönzésközpontú magatartás maga az eredendô emberi én megszólításának kísérlete. Szemernyi lelkiismeretfurdalás, mentegetôzés, vagy önigazolás nincs az elhangzottakban. A tények bizonyítják, hogy egy hajdanvolt technika, az ôsnyomtatás zseniális trükkje, a magasnyomás kézmûves tartalékai, egyszóval a fametszés mennyi korszerû és izgalmas megoldást kínált már a mûvészettörténet, és menyit kínál a sóstói telep kezdetének kezdetén. Mert az igazat megvallva Antoon Vermeylenen és Horváth Herminán kívül nekünk csak elméleti elképzeléseink voltak a fáról. A fametszés tehát nemcsak gyakorlásra, de felfedezésre is szorult. Az itt eltöltött két hét tehát a rokontechnikákban szerzett tapasztalatok honosítását és kipróbálását is jelentette.

Szepessy Bélának nemcsak a tábor ötlete és létrehozása köszönhetô, de a toborzás is. Túl az ilyenkor szokásos kötelezô udvariasságon, az üres protokollon, elmondható, hogy Béla nagy ráérzô képességgel olyan embereket trombitált össze, akik úgy tudtak csapattá lenni, hogy semmit sem adtak föl önmagukból. Akik nem kerülgették félénken egymást, de egy pillanat alatt fölismerték a másikban a rokon szándékot, a rokon szellemiséget, gyakorlatot. A hét ember kapcsolatából elmaradt az ismerkedéskor, az összeszokáskor természetes óvatos gyanakvás. De elmaradt a hamis önfeladó összesimulás is. Olyan természetes volt az eszme- és tapasztalatcsere, mint egy középkori mûhelyben. A hierarchia egyetlen belsô logikája a természetes * Elhangzott: 2005. augusztus 7-én Nyíregyháza-Sóstón, a mûvésztelep zárókiállításán

502

Antall István

tisztelet lehetett csak. Antoon és Hermina a hagyomány és a mesterség magasfokú ismeretét hozta. Gyulai Líviusztól – a klasszikus hazai mestertôl – éppen szakmai alázatot lehetett tanulni, amikor órákon, napokon át polírozta tenyérnyi dúcát, fa lapocskáját. Vén Zoltán úgy, olyan elfogulatlansággal nyúlt a fához, hogy az ember nem akarta elhinni, hogy legtöbbször csak rézlapok elôtt görnyed. Pató Károly soha meg nem billenô belsô harmóniája, a mívességet a nagyvonalúsággal együtt megjelenítô képessége egyszerre emberi és mûvészi tanulság. Szepessy Béla humora, a közösséget az önfeláldozás feszélyezô gesztusa nélkül szolgáló munkája és az emellett a csodával határos módon megszületett igényes finom lapjai tették nélkülözhetetlenné. Hogy csapat lett ez a hét ember, azt Pristyák Irénnek és segítô munkatársainak éppúgy meg kell köszönnünk, mint az ötletadónak. Mert csapattá lett ez a társaság már a falapok dúccá szelídítésének látszólag meddô idôszakában éppúgy, mint az elsô rajzok fölvítelekor, az elsô festékezéskor, az elsô nyomatok elkészítésekor, a keretezéskor, a kiállítás rendezésekor, ahogy az éjszakába nyúló beszélgetések, a séták, a kirándulások, a fürdések idején. Az alkotótáborok olyan hangulata teremtôdött itt újjá, amit a Magyarországon legmesszebbre ható módon éppen a földrajzi értelemben annyira közeli Nagybánya honosított meg. A kínos oktatási szándék helyett a gyakorlat teremtett természetesen belátható és belakható világot. A stiláris és formai egység helyett a belsô igényesség hozott létre valami teljeset, az expresszív anyagpróbáktól, a hálószerû, idôtlen kifinomultságig.

Korszerûtlennek lenni érdemes.

Sôt! Korszerûtlennek lenni érdemes igazán, amikor az irodalmat a lektûrök, a filmeket a valóságsók, amikor a gondolatot a gesztusok, a mûveket az installációk akarják felváltani. Tudatosan kell szembefordulni a hamissággal, mert ez az egyetlen esély, mert ez az egyetlen választható értelmiségi és mûvészi magatartás. Nem tehettünk másként. A falakra került metszetek ezt igazolják.

Antall István: Háborúk Krisztusa (sebesült)

A középkor jelenideje

503

Gyulai Líviusz: Sinka István parasztköltô Antoon Vermeylen: Kooning Nobel Szepessy Béla: „Te is, fiam, Brutális” Antoon Vermeylen: Seherezádé

Antall István

504

Shirpa Ihanus: Alpár Ignác (Nyíregyháza, Megyeháza, 2005 – Fotó: Elek Emil)

vita Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban (1387–1440) Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Doktori Tanácsa és Történettudományi Intézetének Doktori Iskolája C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban (1387–1440) címû PhD-disszertációjának védésére 2005. június 17-én (pénteken), 10 órára az ELTE BTK Kari Nagytanácstermébe (1088. Budapest, Múzeum körút 4., A épület fsz.) nyilvános ülést hirdetett meg.

A bizottság elnöke Bertényi Iván, a történelemtudomány doktora, egyetemi tanár, a disszertáció opponensei Draskóczy István kandidátus, egyetemi docens és Tringli István, PhD, Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének fômunkatársa. A bizottság tagjai Zsoldos Attila, a történelemtudomány doktora, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének osztályvezetôje és Rácz György, PhD, a bizottság titkára, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi docense voltak. A doktorandusz témavezetôje Kubinyi András akadémikus. Az értekezés az érdeklôdôk számára megtekinthetô volt az ELTE BTK Történettudományi Intézetének Könyvtárában. A bizottság elnöke – miután üdvözölte a jelenlévô, kb. 60 fôs hallgatóságot – elsôként Tringli Istvánnak adta meg a szót:

Opponensi vélemény C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban (1387–1440) című PhD-értekezésérôl.

A magyar történettudományban sokáig élt az a nézet, hogy a vármegyék történetérôl nagy vonalakban mindent tudunk, amit pedig nem tudunk, pl. a vármegyék keletkezését és elôzményeit, azt biztosan úgysem ismerhetjük meg, a késôbbi korokra nézve pedig csak részletkérdések, illetve helytörténeti jelentôségû problémák várnak feltárásra.

A több korszakot tárgyaló történeti összefoglalók, tankönyvek és esszék hosszú idôn keresztül ismételtek olyan megállapításokat, amelyekkel mindmáig találkozhatunk. E szerint a 13. századi változásokkal létrejött nemesi megye egészen 1848ig, sôt bizonyos mértékig a dualizmus korának közigazgatási reformjáig fennmaradt.

A nemesi megye kialakulását, mûködését következetesen a rendiség kifejlôdésével és fejlôdésével azonosították, e felfogásban pedig a rendiség és a köznemesség egymás szinonimáiként jelentek meg. A definiálatlanul használt terminus technicu-

506

Vita

s-ok két dolognak kiválóan megfeleltek. Egyrészt segítségükkel könnyen és elegánsan át lehetet hidalni évszázadokat és azokat az ellentmondásokat, amelyek e felfogás és a források között feszültek – e módszer elsôsorban a történészeket jellemezte –, másrészt a 18–19. századi politikai szótárból kölcsönzött kifejezésekhez olyan értékítéletek társultak, amelyek világnézeti beállítottságtól függôen könnyen orientálhatták az írót és az olvasót egyszerre, ez az eljárás elsôsorban a rövid történeti összefoglalók íróinak és a közigazgatási jogászoknak a mûveibôl ismerôs. E felfogás értelmében a 13. század forrongó, már-már forradalmi, vidéki nemesi társadalma kényszerítette ki az „új megye” létrejöttét, ami a nemesség számára oly tökéletesre sikeredett, hogy azon évszázadokig csak apró javításokat kellett végrehajtani; más szemléletben és megfogalmazásban a nemesség évszázadokig görcsösen ragaszkodott e számára olyannyira elônyös berendezkedéshez.

A benyújtott disszertáció témájánál, az érett és kései középkornál maradva, a magyar tudomány hosszú ideig beérte azzal, hogy Holub József 1929-ben megjelent, torzóban maradt Zala megye történetében leírt berendezkedést az egész országra nézve alkalmazhatónak tartotta. Az opponens a nyolcvanas évek elején Kubinyi Andrástól hallotta az elsô szkeptikus megjegyzéseket arról, hogy a zalai történések országosan generalizálhatóak lennének.

Az utóbbi két évtizedben hirtelen megnôtt a megyék történetével foglalkozó kutatók és a publikációk száma. A megyék kialakulásával kapcsolatban új szempontok merültek fel. Kiderült, hogy a 13. századi megyei változásokban a királyi hatalomnak jóval nagyobb szerepe volt, mint azt korábban gondoltuk. Az is világossá vált, hogy a 16. század közepén olyan gyors és radikális változások történetek, amelyeknek alapján a középkor végi és a koraújkori megyéket nem lehet azonos típusba sorolni, azaz a megyék történetében a 16. században új korszak kezdôdött.

Az új eredmények egy új módszer alkalmazásával születtek meg: a kutatók a megyék mûködését elemezve jutottak el egy-egy intézmény geneziséig. A mûködés leírása, ami addig kormányzattörténeti részletkérdések tárgyalásának tûnt, egyszeriben jelentôssé lett. Kiderült, hogy miközben a megyékben éppúgy érvényesültek évszázados szokásjogi módszerek, mint a középkori élet minden területén, valójában még látszólagos megállapodottságról sem beszélhetünk, hanem folyamatos változásokról. E változások nem holmi, újkori értelemben vett hivatali átszervezéseket jelentettek, hanem a politika és a társadalom összetett mûködését. Az is világossá vált, hogy a megyék nagyon különböztek egymástól – a sokáig mintának tekintett Zala különösen sok egyedi vonással dicsekedhetett –, ahhoz tehát, hogy az országosan általánosítható jelenségeket leírjuk, sok megye mûködésének alapos feltárására van szükség.

C. Tóth Norbert disszertációja a megyetörténet-írás újabb vonulatának része.

A jelöltnek nem ez az elsô, megyei kormányzatot tárgyaló mûve. A megyék és a hiteleshelyek viszonyáról már írt egy új megállapításokat tartalmazó tanulmányt, ami a disszertációtól eltérôen Nyugat-Dunántúllal foglalkozik. A járások kialakulását egy konferencián elemezte, ezen kívül vizsgálta Vas és Bereg megyék mûködésének egy-egy aspektusát. E tárgykörben végzett legfontosabb munkája pedig Szabolcs megye késô-középkori okleveleinek oklevéltára, ami a disszertációhoz is forrásbázisul szolgált. A szerzô tehát tudatosan megtervezett kutatásokkal: résztanulmányok kidolgozásával és egy forráskiadvánnyal fogott hozzá doktori értekezése kidolgozásához.

Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban

507

A témaválasztásról. A témaválasztást két ok miatt tartom jónak. Szabolcs megyétôl maradt fenn a legtöbb középkori oklevél, így olyan alapos vizsgálatokra nyílik itt lehetôség, amire más megyék esetében kevés példát találunk. Maga a disszertáció készítôje adta ki ezeket az okleveleket, így kifejezetten szerencsés, hogy ô is dolgozza fel ôket.

Indokolatlanul szûknek tartom azonban a disszertáció által vizsgált korszakot.

Egyet értek C. Tóth Norberttel azzal, hogy még Zsigmond király fél évszázados uralkodásának esztendein belül is nagy változások figyelhetôk meg Szabolcs és más megyék életében, a Zsigmond-kort azonban nem látom önálló korszaknak. A disszertáció záró idôhatára mellett a szerzô meggyôzôen érvelt (6., a zárójelbe tett számok a diszertáció oldalszámaira utalnak), arra azonban felhívom a figyelmét, hogy a zavaros idôk vizsgálati idôhatárnak jók, valódi korszakhatárnak aligha. A rövid ideig tartó megtorpanás ellenére ugyanis – ez a Tóth Norbert által kiadott oklevelekbôl egyértelmûen kiderül – a régi alapokon indult újra az élet, nagy változások a Mátyás-kor végén és a Jagelló-korban történtek. A vizsgálat kezdô idôhatárának problematikusságát a jelölt is érezte. A disszertáció kezdetén egy rövid fejezetet írt, aminek „A korszakhatárok magyarázata” címet adta. Itt azonban az Anjou-korról annyit jegyzett meg, hogy Gábor Gyula éppen szabolcsi példák alapján már eléggé elemezte e korszakot. Az értekezés végén (81.) visszatért az Anjou- és a Zsigmond-kor közti különbségek számba vételéhez. Három ilyen jelenséget sorolt fel: a szabolcsi ispáni tisztség más megyék ispánságával és országos méltóságokkal való rendszeres összekapcsolása átalakította a sedriákat, a Zsigmond-korban eltûntek a congregatio generalis-ok, és a kezdeti heti-kétheti sedria-tartásról áttértek a kéthetenkéntire.

Valójában egyik változás sem okozhatott túl nagy átalakulást. Az ispánok által elnökölt Anjou-kori sedriák lefolyásában éppúgy lehetne változásokat találni, mint azokban, amelyeket az alispánok vezettek, és éppúgy lehetne az Anjou- és Zsigmondkoron át megfigyelhetô, állandó vonásokat is észlelni. A congregatio generalis-ok pedig nem szûntek meg, a disszertációból is megismerhetjük ôket, csak szerepük szorult vissza, az ott követett archaikus módszerek pedig még néhány évtizedig fennmaradtak. A hetente tartott sedriákra nézve végképp nem korszakhatár a Zsigmond-kor: az Anjou-korból a szerzô három, a Luxemburgiból négy példát említett erre. Összefoglalva: a Zsigmond-kor a megyék történetében vizsgálati korszakként elfogadható, önálló történeti korszaknak azonban nem fogható fel.

A kutatás módszerérôl. A kutatás módszerét minden tekintetben kitûnônek tartom. Egy-egy probléma kapcsán a lehetô legteljesebb forrásgyûjtésre törekedett, az egyes intézmények esetében közölte, hogy mi az elsô említésük. A mû nem helytörténet, nem egyszerûen Szabolcs megye hatóságának történetét adja elô, hanem – hacsak lehetôsége nyílt rá – az itteni eseményeket összehasonlította más megyékkel. Az összehasonlítás forrásai részben az eddigi irodalom és a forráskiadványok, részben – és ez külön kiemelendô – a jelölt saját kutatásai, amelyeket más megyékben végzett. Ennek köszönhetôen számos kérdésben ma a megyéket illetô legkorszerûbb kutatási eredményeket C. Tóth Norbert disszertációjából ismerhetjük meg.

A l5. század elsô évtizedének országos jelentôségû politikai eseményeit – elsôsorban az 1403-as felkelést – is pontosan elemezte (14., 62.).

Külön kiemelendônek tartom a koraújkori források középkori alkalmazását. A két zavaros idôk alatti megyei törvénykezés hiányának leírása (6.), az évenkénti választás és a tisztújítás közti különbségtétel (26.), a járások rekonstrukciója (68.) csak a

Vita

508

kora újkori források segítségével vált lehetôvé. A magyar medievisztika jövôbeni nagy lehetôségét látom a középkori és a Mohács után keletkezett források ésszerû összekapcsolásában, amire a dolgozat jó példát mutatott.

A topográfiai módszert nemcsak a járások rekonstrukciójánál alkalmazta, hanem a sedriahelyek és az áthelyezések vizsgálatánál is. A földrajzi és társadalomtörténeti vizsgálat összekapcsolásával sikerült kimutatnia azt, hogy a megye mennyire a kisbirtokos és egyfalus nemesekhez kapcsolódott: a székhely hiába változott gyakran, mindig a megye általuk lakott északkeleti szegletében volt (35.). Egy Borsa Iván által már kipróbált diplomatikai vizsgálat továbbfejlesztésével vette számba a megyei oklevelek típusait, értelmezte önelnevezéseiket (54.).

A forráshasználatról. A disszertáció túlnyomórészt elsôdleges, a szerzô által feltárt levéltári forrásokon alapszik. Az új eredmények kivétel nélkül ilyen forrásokra vezethetôk vissza. A mû forrásbázisa igen nagy. A Szabolcs megye által a korszakban kibocsátott összes oklevél képezi alapját. A Zsigmondkori oklevéltárnak köszönhetôen teljes körû, Szabolcsra vonatkozó forrásfeltárást sikerült a szerzônek végeznie az 1420-as évekig bezárólag, az azután következô jó másfél évtizedbôl is számos oklevelet idéz. Forráskritikája megalapozott, de nem idôzik többet egy-egy kérdés kifejtésénél, mint amennyire azt a téma megkívánja. Példa erre a humanitasfogalom kifejtése (45.) és az 1435-ös hadügyi tervezet jobb kézirat-variánsának megemlítése (76.).

Különösen fontosnak tartom azokat a forrás-felsorolásokat, amelyek egy-egy ügyvagy irattípus eddig feltárt emlékeit országosan is számba veszik. A disszertáció felsorolja az összes 1526 elôtti dica-jegyzéket (4. o.), megyei oklevél-regisztrumot (37.), és egyik megyéból a másikba történô birtok áthelyezést a Zsigmond-korból (78.).

A disszertáció felépítésérôl és nyelvezetérôl. A disszertáció felépítése logikus, a fejezetek jól illeszkednek egymáshoz, az elôre- és visszautalások csak a legszükségesebb helyeken találhatók, a szerzô elkerüli az ismétléseket. Egyetlen fejezetrésznek nem találta a szerzô a helyét. A birtokáthelyezéseket a megye egyéb funkciói közé, a katonáskodás, a rendeletek kihirdetése és az adóbeszedés után szorította be. Itt bosszulta meg magát az, hogy a disszertáció nem egy nagyobb korszak elemzését vállalta magára, akkor ugyanis a megye határainak leírásakor meglelte volna e rész valódi helyét is.

A mû nyelvezete érthetô, tömör, megfelel a tudományos értekezés stílusának.

Jegyzetapparátusa könnyen kezelhetô, látszik, hogy tapasztalt szerzô és szerkesztô munkájával van dolgunk.

Aki egy régóta kutatott téma feldolgozásába fog, elôbb-utóbb kénytelen az elôdök tévedéseit korrigálni, velük ellentétes nézetet megfogalmazni. C. Tóth Norbert bátran kritizál, vitába száll, hogy csak a legnagyobb neveket említsem, Holub József és Mályusz Elemér némely megállapításaival. Kritikája azonban nem öncélú és nem bántó, csak a legszükségesebb esetekben alkalmazza. *** C. Tóth Norbert disszertációja több, régi történettudományi kérdés újragondolására kínál lehetôséget.

1. Az értekezésben, elsôsorban Horváth Richárdra hivatkozva, többször is szóba kerül familiaritás problémája. A jelölt helyesen mutatja be, hogy az eddigi, fôleg Szekfû

Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban

509

Gyula munkáján nyugvó megállapítások nem alkalmasak a familiaritás valós tartalmának leírására. Ez a kötelék sokkal lazább volt annál, mint ahogy azt eddig hittük, a tisztségviselés és a familiaritás korántsem járt kéz a kézben. Ennek kapcsán egy irodalomtörténeti jelenségre hívom fel a figyelmet. Magyarországon nem alakult ki a szolgálatnak az az idealizált etosza, ami a középkori Nyugat-Európában megfigyelhetô. Néhány irodalmi mû, pl. a magyar nyelvû Gergely deák éneke Jaksics Demeter haláláról ugyan tartalmaz ilyesféle utalásokat. Ott azonban egy speciális esettel állunk szemben: egy minden bizonnyal nagyon alacsony származású tollforgató siratja ura elvesztését.

2. Az oklevél-regisztrumok elemzése felhívja a figyelmet a késô-középkori diplomatika és az újkori irattan összekapcsolásának szükségességére. A több értelmû regisztrum szó már sok kutatót tévútra vezetett, ebbôl próbáltak az újkorihoz hasonló jegyzôkönyvezési gyakorlatra következtetni. Valójában a korai megyei jegyzôkönyvek – mint Tóth Norbert is bemutatta – csak másolati jegyzôkönyvek. Ezeknek pedig nevükön kívül szinte semmi közük sincs a megyéknél csak évszázadok múlva kialakult ülésezési jegyzôkönyvekhez.

3. A disszertáció felsorolta a korszak ismert szabolcsi úriszék-eseteit, amelyek úgy maradtak fenn, hogy a megye kiszállt az ügy meghallgatására (ad audiendum), és errôl oklevelet állított ki (46.). A megyei kibocsátású oklevelek mai ismeretében könnyebb helyzetben lesz majd az a kutató, aki a középkori úriszék történetének megírására vállalkozik. *** A disszertáció néhány kiegészítésre is alkalmat adott.

1. Amikor Garai Miklós elfoglalta a szabolcsi ispáni tisztséget, és ezután az ispánság többnyire más megyék élén is álló báró kezébe került, egy háromszintû irányítási rendszer alakult ki: élén az ispán állt, aki azonban a megye életébe valószínûleg csak nagyon ritkán szólt bele, a következô szintet azok az alispánok képviselték, akik elvileg alispánok voltak, valójában azonban az ispánok feladatát látták el, ezért aztán néha a források is comesnek nevezték ôket, alattuk pedig harmadik szintként a subvicecomes-nek nevezett tisztségviselôk álltak, akik a tulajdonképpeni alispáni funkciókat látták el (16.). Ehhez hasonló volt a szlavóniai megyék irányítása is: az élükön álló ispánokat hol comes-nek, hol meg vicecomes-nek nevezték az oklevelek, nem véletlenül: a bán mellett csak alispánok lehettek, távollétében azonban valódi ispánokként szerepeltek.

2. A járásokhoz csupán egy rövid megjegyzésem van, ami bizonyára azért maradt ki az értekezésbôl, mert a szerzô számára magától értetôdônek tûnt. A járásokat a középkorban szinte kivétel nélkül, de túlnyomórészt a kora újkorban is, nem tájnévvel jelölték, hanem az élén álló szolgabíró nevével.

3. Az egy lándzsával való katonai szolgálat esetében meg kell jegyezni, hogy a lándzsa ebben az esetben – akárcsak a sisak – nem hadfelszerelést, hanem alsó szintû katonai egységet jelentett, aminek létszáma változó volt (77.).

4. A szerzó egy 1405-ös és egy 1499-es gyilkossági esetet hozott fel például arra, hogyan változott egy évszázad alatt a megyei törvényszék mûködése (41.). Nemcsak eljárásjogi változásokat látok a két esetben, hanem a bûnözéssel szembeni új hozzáállást, az állami erôszakmonopólium kiépülését is.

510

Vita

5. A szabolcsi sedria-helyek számba vételébôl ugyanaz tûnik ki, amit az országban máshol is tapasztalhatunk (33.). A törvényszék helye többször is változott, a törvénykezési nap azonban ritkábban, azaz ehhez jobban ragaszkodtak a megyebéliek. Mindkettô megváltoztatása királyi jog volt, azaz a nap és a hely megváltoztatatása is csak királyi engedéllyel történhetett.

6. Az elsô megyei ügyvédvallás (1411) és a kikiáltott közgyûlések kezdetének egybeesése nem véletlen. A hiteleshelyi feladatok a l5. század elején lassan megoszlottak a megyék és a hiteleshelyek közt, a század végére a megyék szerepe egyértelmûen növekedett, hogy aztán a 16. század folyamán egy sor területrôl kiszorítsák a hiteleshelyeket.

Az opponensi vélemény készítôje a disszertációban helyreigazításra szoruló kijelentést nem talált, csak néhány apróbb, inkább fogalmazási hiányosságot.

1. A megyei oklevelek megpecsételését többször is említi a szerzô (29., 39., 56.).

Elôször megállapítja, hogy az idézést a szolgabíró vagy a megyei ember végezte, aki „a hatóság valamely tagjának a pecsétjét véve magához” végezte el feladatát. Megjegyzem, az ide tartozó lábjegyzetben említett négy példa közül csak egy helyen szerepel az, hogy a kiküldött „mediantibus sigillis nostris” végezte el az idézést, a többi regesztában errôl nincs szó. Késôbb azt olvassuk, hogy a megyei ember „a megyei hatóság egy tagjának vagy a megye pecsétjét” vitte magával. Tóth Norbert egy harmadik helyen külön fejezetben foglalkozik a megyei oklevelek megpecsételésével. Az ott elmondottakból kitûnik, hogy a középkori Szabolcs megyének – miként a középkori megyék túlnyomó többségének- nem volt pecsétnyomója, de a források megyei idézôpecsétrôl sem szólnak.

Egyébként, ha lett volna megyei pecsét, annak használata is csak a középkor végén képzelhetô el, a Zsigmond-korban aligha. Ráadásul Somogy megye – ez az a kivételes vármegye, ahol a Jagelló-korban biztosan használni kezdtek megyei pecsétet – példájából tudjuk, hogy a II. Ulászló uralkodása alatt vésett pecsétet eleinte csak kevés oklevélre nyomták rá: kizárólag olyanokra, amelyek universitas-kibocsátójúak voltak, azaz a megye egyeteme nevében keltek, sedriai ügyekben azonban Somogyban is maradtak a szolgabírák és az alispán pecsétjénél. A megyei okleveleknek csak elenyészô hányadán maradtak fenn ép, vagy tanulmányozható állapotú pecsétek, ezek pedig szinte mind nagyon egyszerû gyûrûs pecsétek. A szolgabírák és az alispánok tehát nem vésettek hivatali pecsétet maguknak, hanem saját, meglévô, részben örökölt pecsétjüket használták. Bizonyára akadt köztük olyan is, akinek korábban nem volt pecsétnyomója, de megválasztása, illetve kinevezése után metszetett egyet. Amikor az ô pecsétjükkel történô idézésrôl olvasunk a 14. század végén, a 15. század elején, aligha idézôpecsétrôl van szó, hanem papírlapra nyomott, egy vagy több viaszpecsétrôl.

Hogy ezen a papírlapon volt-e egy idézést tartalmazó szöveg, az más kérdés. Bíróságonként, ügyenként és korszakonként változó eljárásról volt szó, aligha hiszem, hogy a Zsigmond-kori Szabolcsban írtak volna valamit e papírlapra, erre nézve azonban csak közvetett bizonyítékaim vannak. Az elsô argumentum ex silentio. Még az olyan hivatalos iratokat mániákusan megôrzô családok levéltárában sem találunk egyetlen olyan idézôlevelet sem, ami a megidézetthez szólna. Az elsô ilyen oklevelek tapasztalatom szerint a Jagelló-kor végi kúriai gyakorlatban jelentek meg, és a magyar perjog valamint a szóbeliség–írásbeliség fordulópontját jelentette ez az újkor

Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban

511

elején elterjedô módszer.1 A másik érv a józan megfontolásból fakad. Mivel sem a megidézettek, sem a kiküldöttek többsége nem tudott olvasni, ami akkor a deákul való olvasást jelentette, ezért miért is kellett volna azt a néhány mondatot latinul feljegyezni a papírra?

Az idézésnek jól kialakult szabályai voltak, amelyeket Hajnik Imre gondosan összegyûjtött. E szabályokon túl – mint minden archaikus jogban – bizonyára ritualizált formában, szigorúan megszabott és rövid mondatokkal idézték meg az illetôt, mégpedig köznyelven, ez utóbbit a hiteleshelyi oklevelekbôl néha meg is tudjuk. A megidézettnek bizonyára illô tisztelettel kellett átvennie a pecsétes lapot, amit alaposan meg is nézett, mert olvasni ugyan nem tudott, de a szolgabíró vagy a szolgabírák címerét, vagy pecsétjét azért ismerte. A jelölt által említett források között egyébként akad egy oklevél, amelyikbôl részben rekonstruálhatjuk az idézéskor elmondott formulát. Ez az az eset, amikor a gúnyolódó, szoknyáját felhúzó szolgálólány altestére mutatva ura ellenfelének ezt mondta: „Frank, ecce cum hic sigillo iudicum in presentiam eorundem Te ipsa relicta Sigismundi citare facit.” A vicc – ha egy ilyen vaskos népi tréfa esetében egyáltalán lehet ezt a szót használni – lényege a félreértés: más körülmények között normálisnak és mindennaposnak számító tett vagy beszéd idegen környezetbe helyezve az eredeti értelmet vagy jelentést az ellenkezôjére fordítja. Nincsenek olyan középkori nyelvtörténeti isrnereteim, hogy 15. századi magyarra le tudnám fordítani e mondatot, de az idézô formulát bátran rekonstruálhatjuk. Az ecce = íme bizonyára nem szerepelt benne, ez a tréfa része volt, ezenkívül azonban majd minden lényeges közlendôt elmondott a cselédlány. Szerepelt a) az idézett személy megszólítása, b) a pecsétre való hivatkozás c) a jelenlévôkre történô hivatkozás d) a perbe hívó személy neve. Ezen kívül vagy egyetlen mondatba fûzve, vagy külön közölni kellett még az idôpontot, a helyet és talán azt is, hogy milyen ügyben idézték meg az illetôt, ezeket azonban itt nem olvashatjuk.

2. A megyei törvényszék színház jellegének leírása nagyon tetszett (38.). A karászi domb azonban nem a sedriának adott helyet, hanem a közgyûléseknek.

3. Miközben a kikiáltott közgyûlésekre kirendelt hiteleshelyi embereket név szerint is közli a szerzô, az azoknál jóval fontosabb közgyûlések leírásánál elmulasztotta megemlíteni, hogy melyik hiteleshely emberei vettek rajtuk részt.

4. A 32. oldalon egy a királyi jelenlét bíróságát is megjárt tolvajlási ügyben a szerzô ismertette a kúria döntését, mely szerint az ilyen egyszerû ügyekben az alispánnak nincs joghatósága, majd az ügyet visszaküldte „a szolgabírók jelenléte elé”. Akár ez áll az oklevélben, akár nem, a szolgabíráknak nem volt külön bírósága, valójában a sedria elé küldték vissza az ügyet, ahonnan az ítélet megsemmisítése után az úriszékhez kellett továbbítani, ahol valóban egy vagy több szolgabíró jelenlétében folyt a tárgyalás.

A fentiek figyelembe vételével Tóth Norbert dolgozatát önálló, önállóan feltárt forrásokon alapuló, kiérlelt és a történettudomány számára új megállapításokat hozó dolgozatnak tartom. A jelölt értekezésében új eredményeket mutatott be a sedriahelyek elhelyezkedésének, a járások kialakulásának, a korai kikiáltott közgyûlések történetének és a közgyûlési esküdtek társadalmi hovatartozásának elemzésekor.

A disszertáció kiemelkedô erénye az országos és a disszertációban részletesen tárgyalt helyi viszonyok alkotó módon történô összehasonlítása. A mû adattárában 1. Nevük littere preceptorie volt. Említése 1522-bôl: DL 71172, egy ilyen levél pedig 1523-ból: DL 71173.

Mindkettô Szatmár megyei ügyben kelt a helytartó nádor nevében.

512

Vita

található archontológiai összeállitások és a genealógiai táblák eddig ismeretlen adatokat közölnek. Ennek alapján javaslom, hogy a bíráló bizottság az értekezést fogadja el, a kar Doktori Tanácsának pedig javasolja a jelôlt számára a PhD fokozat megítélését (Vác, 2005. április 20.).

A bizottság elnöke, Bertényi Iván ezután a másik opponenst, Draskóczy Istvánt kérte fel véleményének elmondására.

Opponensi vélemény C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban című PhD-disszertációról.

Elnök úr, tisztelt vitaülés !

Opponensi véleményemet azzal szeretném kezdeni, hogy C. Tóth Norbert magas színvonalú disszertációt készített. A mûvet tanulmányok sora készítette elô, amelyek tanúskodnak arról, hogy készítôjük jó érzékkel vet fel s old meg intézménytörténeti kérdéseket.

A magyar középkorászok sokáig azt hitték, hogy a 14–15. századi vármegye mûködése megoldott kérdésnek tekinthetô. Hajnik Imre, illetve Tagányi Károly kutatásai után jelent meg 1907-ben Gábor Gyula monográfiája. Ez a mû, Holub Józsefnek a fôispán és alispán viszonyának jogi természetérôl készített írása, ugyancsak Holub Józsefnek Zala megye történetérôl 1929-ben megjelent alapos monográfiája, illetve fôként Föglein Antal, Istványi Géza tanulmányai képezték mindazt az anyagot, ami alapján a késôközépkori megyét elképzeltük. (Ezt az ismeretanyagot foglalta össze Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Bp. 1946. c. mûve (124– 134.). Mályusz Elemér több írásában érintette a megyét, s úgy tekintette, mint a nemesi önkormányzat 15. századi intézményét, amely mind több önálló jogosítvány birtokába jut. A 20. századi magyar középkortudomány egyik legnagyobb alakjának a hatása alól senki sem vonhatta ki magát.

Idôközben azonban új eredmények születtek, már a nemesi megye kezdeteirôl is.

Gerics József professzor 1969-ben megjelent egyik írásában Török Pál 1907-es véleményét felelevenítve bizonyította, hogy a szolgabírókat a 13. század végén még nem választották. Érdekes, hogy az általa felhozott bizonyítékok között egy fennmaradt 1308. esztendei szabolcsi oklevélre akadunk. Kutatási eredményeit új szempontokkal bôvítve erôsítette meg doktori disszertációjában s 1987-ben megjelent könyvében. Ekkor már tagadta, hogy a zalai szerviensek nevezetes ítéletlevele a nemesi megye elsô dokumentumának tekinthetô. Akkor még véleményét sokak részérôl kétkedés fogadta. Utóbb Zsoldos Attila kutatásai megerôsítették, továbbfejlesztették a nemesi megye kezdeteirôl vallott felfogást. (Legutóbb a szolgabírói tisztség feltûnésének idôpontjáról fejtette ki Zsoldos Attila új kutatási eredményeit.)

Kubínyi András több alkalommal hangsúlyozta, hogy kétséges, mennyire lehet általánosítani a késôközépkori Zala megye példáját. Legutóbb pedig a familiárisi intézmény mûködésével kapcsolatos eddigi felfogással szemben fejtette ki kételyeit. A megyei intézmény egy-egy vonatkozásával foglalkozott pl. Borsa Iván, Engel Pál, a Történelmi Szemle 1997/3–4. század több írása (Szakály Ferenc, Csukovits Enikô, Tringli István munkái). Tringli István egy megye, Pest mûködésének monografikus rajzát készítette el. (A névsor folytatható lenne, pl. a jelölt nevével.)

Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban

513

A középkori megye intézményére vonatkozó korábbi ismeretek tehát korrekcióra szorulnak, s bizonyosnak látszik, hogy – miként C. Tóth mûve ezt dokumentálja – a 15. század megyéje nem volt olyan autonóm hatóság, mint amivé a 16. században lett.

Eme új megyei intézményi monográfia felé teendô lényeges lépésnek tekintem C. Tóth Norbert disszertációját. Valóban, jól kiválasztott megyék monografikus feldolgozása után lehetne látni nemcsak azt, hogy mennyiben különös vármegye Zala (errôl már a jelen disszertáció is szól), hanem azt is, hogy milyen speciális területi eltérések mutatkoznak. Szabolcs megyét jó választásnak gondolom. Nem csupán azért, mert tiszántúli közigazgatási egység vizsgálatára került sor. Ez a vármegye ezen túlmenôen azért is érdemes a feldolgozásra, mert kiváló forrásadottságokkal rendelkezik. Gondolok a Kállay család levéltárára, amelyben olyan dokumentumok maradtak meg, amelyeket általában nem szoktak megtartani. De eme megyéhez kapcsolható a Vay család (sajnos elpusztult) gyûjteménye, a Zichy család fondjában található Várday-féle oklevelek, az Ibrányi, a Lónyay levéltár, s a sor folytatható lenne. Szerencséssé teszi a helyzetet, hogy a leleszi konvent hiteleshelyi levéltárának gazdag anyagára lehet támaszkodni (érdekes, hogy Szabolcs hatóságának mily kevés oklevele maradt fenn itt). A megye múltjára vonatkozó számos dokumentum nyomtatott formában jelent meg. Csak példaként említhetô az Érszegi Géza közremûködésével készült „Középkori oklevelek a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltárban (1300–1525)” címû oklevéltár. Az is igaz természetesen, hogy a hatóság mûködésérôl korántsem szól oly sok dokumentum. Továbbá azért gondolom jó választásnak Szabolcsot, mert eme vármegyében nem borít be oly hatalmas területet a nagybirtok, mint azt másutt többfelé lehet tapasztalni.

A szerzô jól ismeri Szabolcs múltját, amit az a körülmény magyaráz, hogy a megyei hatóság 1387–1526 közötti okleveleinek a tartalmi kivonatát ô tette közzé. Tóth láthatóan kedvvel foglalkozik eseteivel, szívesen részletezi az oklevelekben leírtakat.

Egyet tudok érteni azzal a megoldással, hogy a jelölt a tágabb értelemben vett Zsigmond-kor vizsgálatára vállalkozott.

A szerzô igazi közigazgatás-, illetve bíróságtörténeti munkát tett le az asztalra.

Nem tanulságok nélküli mindaz, amit Tóth a megye határairól, illetve a járások területi megoszlásáról írt. Teljes mértékben egyet tudok érteni azzal, hogy vizsgálataiba Mohács utáni forrásanyagot vont be. Eljárása tulajdonképpen arra mutat rá, hogy a középkor mûvelôje – ha témája megkívánja – nem zárhatja le kutatásait Mohácsnál, s késôbbi korok viszonyai hasznos tanulságokkal szolgálnak. Így nincs az ellen sem kifogásom, hogy a birtokviszonyok vizsgálatakor a 100 évvel késôbbi adójegyzéket vette elô (sajnos 15. századi, korabeli jegyzékünk nincs). Számomra meggyôzôen tudta kimutatni, hogy a IV. és a III. járás nyugati határa egybe esett a megszûnt Borsova vármegye Szabolcshoz került része nyugati határával. Látva a járások határainak a stabilitását, önként adódik, hogy a maradék két járás az Árpád-kor két bírói kerületével azonosítható. A következtetés merész, ám magam sem tudok most jobb megoldást. Igen csak természetes az is, hogy a hajdani Borsova megye bírói kerületeit a Tisza választotta el egymástól. (A hajdani Zalában is a Zala folyó osztotta ketté a vármegyét.)

Alaposan adatolt mindaz, amit a szerzô a sedria helyének a mozgásáról leírt. Szabolcs megyében kisebb megszakításokkal 1319-tôl 1428-ig Kállón tartották a megyei törvényszéket. Utóbb Levelekre került a helye, majd Apagy, ismét Kálló, stb.

514

Vita

Végül a század közepén Apagyra került a sedria. Kálló kétségtelenül a megye egyik központi helyének tekinthetô. Debrecenbôl Várdának, illetve Szatmárból Nyírbátor érintésével Tokajnak tartó országutak metszéspontjában helyezkedik el. Piacnapja szombaton volt. Szabolcs megye öt azon helységeinek egyike, ahol a heti piac mellett sokadalmat is tartottak. Tizedkerület központja s a Kállayak legfontosabb birtokközpontja volt. Kubinyi András számításai szerint centralitáspontja 18, alig egy ponttal maradt le Kisvárda és Nyírbátor mögött. Ez a három település tekinthetô a megye legfejlettebb oppidumainak. Kállót központi helyzete valóban sedria helynek teremtette. Ezek után tényleg meglepô, hogy a 7 centralitás pontú Levelekre került a sedria, arra a helyre, amely távolabb feküdt a fôbb útvonalaktól. Apagy, amely piaca ellenére sem sokkal lehetett fejlettebb Leveleknél, kedvezôbb megoldás volt, hisz legalább a várdai országút mellé esett. Úgy tûnik, hogy a megye legtekintélyesebb, legvagyonosabb hangadó családja, a Kállay befolyással tudott lenni majd egy évszázadig a sedria helyének a megválasztására. Utóbb változott meg ez a helyzet, ami a Kállayak rovására a kisebb nemesség befolyásának az erôsödésével magyarázható. Egyet tudok érteni a szerzôvel abban, hogy Apagy a kisnemeseknek volt kedvezôbb. Érdemes lenne a Kállayak családi történetén keresztül is megvizsgálni a kérdést. Feltehetôen Kálló oppidum piaca megérezte, hogy a megye nemessége a közeli Apagyon jött össze.

A szerzô Szabolcs megye ispánjait vizsgálva nem kerülhette el, hogy ne szóljon a Zsigmond-kor hatalmi viszonyainak alakulásáról. Igen figyelemre méltóak az általa megrajzolt térképek, amelyek árnyalják a hajdan Engel Pál által megrajzolt képet. Úgy látszik, hogy igaza van a szerzônek abban, hogy 1406–1409 között átmenetileg néhány ember kezébe igen jelentôs hatalmat koncentrált a király, még akkor is, ha némelyikük már 1406 elôtt igazgatta az 1406–1409 között kezében lévô területeket (vagy egy részüket). Tamási János és Szántói Lack Jakab pl. már 1403-tól betöltötte az erdélyi vajdai tisztséget. Maróti János 1403-tól 1409/10-ig állt megyéi élén.

Ellenben Cillei Hermann 1406–1408 között irányította Szlavóniát, miként Garai Miklós nádor 1406–1409 között állt a rábízott megyék élén, több helyütt Perényi Pétert váltva. Maga Perényi Máramarost 1410-ig, Szatmárt és Ugocsát 1417-ig, Zemplént, Ungot 1395–1423 között igazgatta. Szécsi Miklós 1406–1419 között töltötte be a vasi ispán tisztét. Nem mond ugyanakkor ellent néhai Engel Pál ama felfogásának, hogy 1410 táján szilárdult meg Zsigmond kormányzati rendszere. 1410 után több megyére kiterjedô körzetét Ozorai megôrizte, ám Garai, Cillei nem, de az uralkodó legbizalmasabb tanácsadói maradtak. Erdélyben olyan bizalmi ember lett a vajda, mint Stibor. A hatalmi struktúrában ezek a személyek (Garai, Cillei, Ozorai, Stibor) megôrizték befolyásukat, még ha Garai s Cillei a vidéki közigazgatásban a hatalmat átengedték másoknak (Garai többek között pl. Stibornak és Pálóci Máténak).

Igaza van a szerzônek abban, hogy Garai kiemelkedô feladatai miatt a megye irányítását át kellett szervezni, s ezt a megoldást Garai mindegyik rábízott megyében alkalmazta. Továbbá figyelemre méltó újdonságnak kell azt is tekinteni, hogy Szabolcsban 1409 után (Pálóci Máté idején) helybeli töltötte be az alispáni tisztséget.

Kétségtelen, ha az ispán több megye élén állt, megnôtt az alispán súlya, aminek most hangsúlyt adott, hogy helybeli töltötte be ezt a pozíciót.

Külön kell említeni a szolgabírókról, megyei emberekrôl szóló részt. Úgy tûnik, hogy C. Tóth Norbert ezen a területen is jelentôs mértékben tudta árnyalni a szakirodalom eddigi nézeteit. Egyrészt több ponton – szerintem helyesen – egyetért Szakály

Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban

515

Ferenccel. Számomra meggyôzô volt, hogy egy-egy szolgabíró hivatali ideje hosszabb volt, mint egy esztendô. Sikerült azt a vélekedést bizonyossá tennie, hogy egy-egy család huzamosabb ideig töltötte be ezt a tisztséget, ha úgy tetszik, számukra megélhetési forrásul szolgált ez az egyébként korántsem mindig kellemes hivatal. Szakály Ferenc hajdan sarkítva még azt a gondolatot is felvetette, hogy a vármegyei munkában edzôdött, tudását szolgabíróként, esküdtként, ügyvédként, királyi emberként, földesúri tisztviselôként kamatozó köznemesi csoport tagjait a „jogtudó értelmiséghez” kellene sorolni. Magam ezt legfeljebb abban az esetben tenném meg, ha írástudásuk bizonyítható. Ám az bizonyos, hogy ezek az emberek óriási gyakorlati jogi tapasztalatot halmoztak fel. Meggyôzôtt C. Tóth arról, hogy érdemes lenne újragondolni Engel Pálnak Ung megyei forrásanyagon megfogalmazott véleményét, hogy ti. szolgabírává általában a legszegényebb nemeseket választották. Szabolcsban legalábbis a tehetôs, bár nem igazán nagy vagyonú családok fiai töltötték be ezt a tisztséget.

A szerzô egy fejezetben foglalkozott a szolgabírók illetve a megyei emberek kérdésével. Hajdan a királyi illetve megyei embereknek kevés figyelmet tulajdonítottak.

Hogy a Zsigmond-kori oklevéltár a III. kötettôl kezdve nem feledkezett meg róluk, egyértelmûen Borsa Ivánnak az érdeme: „... a közszereplés és a jogi pálya alsó foka a kis- és középnemesek számára az volt, hogy királyi emberként jelentek meg oklevelekben, belôlük kerültek ki késôbb szolgabírák, alispánok illetve fôhivatású ügyvédek” – írta az oklevéltár III. kötetének (7–8.) a bevezetésében. C. Tóth már korábban két írásában is foglalkozott velük, s érthetô, ha most kevesebb figyelmet szentelt nekik. Akkor úgy fogalmazott, hogy a megyei, illetve a királyi ember között szerepük, hatáskörük tekintetében nincs különbség. Disszertációjából az derül ki, hogy a szolgabíró és a megyei ember azonos feladatot végzett, pontosabban az idézések (kevésbé fontosak) többségét megyei ember végezte. A szerzô újabb adatot talált arra, hogy a kijelölésük ismeretségi alapon történt. Kiegészíteném azzal, hogy az adott megyei közösségen belül valószínûsíthetôen közhitelû, közmegbecsülésnek örvendô embereknek kellett lenniük (vö. Engel Pál: Királyi emberek Valkó vármegyében.

Mediaevalia Transilvanica III./1999/84.).

C. Tóth Norbert alaposan és árnyaltan tárgyalja a megyei hatóság mûködésének a mindennapjait. Érdekes a közgyûlési esküdtek 1399. és 1435. esztendei listájának a társadalomtörténeti vizsgálata. Apró életpályák bontakoznak ki. Kiderült, hogy Lôkös Miklós mégsem tartozott az 1403-ban fellázadt urak közé. Apa-fiú tûnik fel a listákon, továbbá Árpád-kori nemzetségek leszármazottaira figyelt fel. Ez a körülmény arra mutat, hogy a megyében tekintéllyel rendelkezô családok viszonylag zárt kört alkottak. „Ez mindenképen valamiféle állandóságra utal a megyei társadalmon belül...” – írja (66.).

A disszertációról szóló véleményemet lezárva, szólni kell a megyei oklevéladást elemzô fejezetrôl. Ennek alapján igen jelentôsnek tartom a megyének ezt a tevékenységét (természetesen hiteleshelyhez nem mérhetô a megyei oklevélkiadás), ami megfelelô képzettségû szakembert kívánt (a szerzô nagy figyelmet szentelt a megyei jegyzônek). A disszertációt értékes archontológiai és genealógiai táblázatok egészítik ki.

Az opponensi véleménynek nincs arra lehetôsége, hogy egy disszertáció minden vonatkozására kitérjen. Magam a munka néhány részletével foglalkoztam részletesebben. Megállapítható, hogy széleskörû forrásismereten alapuló, alapos munkát

516

Vita

készített C. Tóth Norbert, amely bôvíti és meghaladja a középkori megyei hatóságra vonatkozó eddigi ismereteinket. A szerzô Borsa Iván mellett mind több részt vállal a Zsigmond-kori oklevéltár munkálataiban. Több, új eredményeket tartalmazó, megfigyelésekben gazdag tanulmányt publikált. Eddigi munkássága, disszertációja alapján melegen javaslom számára a PhD-fokozat megítélését (Budapest, 2005. május 6.).

Az opponensi vélemény elhangzása után az elnök felkérte C. Tóth Norbertet az elhangzottakról véleménye kifejtésére.

Válasz Draskóczy István és Tringli István opponensi véleményére.

Tisztelt elnök úr, tisztelt vitaülés!

Engedjék meg, hogy a két opponensi véleményre ne külön-külön, hanem együttesen válaszoljak. Elôször is szeretném megköszönni opponenseimnek, hogy nem használták fel a rendelkezésükre álló idôtartamot, hanem más munkáikat félretéve, elolvasták és értékelték disszertációmat. Köszönöm! Úgy gondolom az elhangzott vélemények figyelembe vételével is indokolt volt vizsgálat tárgyává tennem egy megyének a középkoron belül viszonylag rövidnek mondható idôszakát. Bár már a munkahelyi vitán Rácz György felvetésére felmerült, illetve Tringli István opponensi véleményében is leírta, hogy „a Zsigmond-kor a megyék történetében vizsgálati korszakként elfogadható, önálló történeti korszaknak azonban nem fogható fel” – e véleményekkel magam is csak egyet tudok érteni. Mentségemre a következôket mondhatom. Megszoktuk már, talán túlzottan is, hogy korszakok szerint vagy korszakokban (ld. pl. Zsigmond-kor) gondolkodunk és úgy gondoljuk, hogy egy-egy ilyen politikatörténeti korszak az élet más (társadalom-, eszme-, igazgatástörténet) területein is külön álló periódusokat alkot, ezért lehet, hogy szerencsétlen volt a korszak szó ilyen értelmû használata a munkában. Magam azért vállalkoztam a Zsigmond-kori megye (lám most is e szót használom) vizsgálatára, mert a magyar középkori történelembôl, már csak munkám révén is, e király uralkodása és az uralma alatt történtek érdekelnek. Hogy aztán a megyék közül miért éppen Szabolcsot választottam? Nos ma már, hozzáteszem utólag, némiképp rekonstruálni tudom, de akkor, amikor elsô szabolcsi tárgyú munkámat elkészítettem, okát még biztosan nem tudtam volna megmondani. Mint mindennek, ennek is több oka van. Az elsô az lehetett, amikor készítettük a Zsigmondkori Oklevéltár VI. kötetét, feltûnt, hogy az 1417–1420 közötti években a szabolcsi alispánok hivatalviselése Engel Pál Archontológiája ellenére is zavaros számomra. Már ebbôl következett, hogy valamiképpen szimpatikussá vált (bár ez nem igazán jó szó rá) Baktai Gergely szabolcsi alispán személye. Éppen ekkor érkezett Németh Péter felkérése Borsa Ivánhoz, hogy egy kis közleménnyel tisztelje meg a Jósa András Múzeum Évkönyvének millenniumi kiadványát. A tanár úr azonban ennek elkészítése helyett Horváth Richárdot és engem ajánlott az igazgató úr figyelmébe. Így e kötetben az általam zavarosnak gondolt helyzet tisztázása érdekében elkészített munka, Szabolcs megye középkori archontológiája kapott helyet. A kötet átadása kapcsán rendezett találkozáson volt szerencsém személyesen is megismerni Németh Pétert, a vele folytatott beszélgetések hatására mindinkább körvonalazódni látszott bennem, hogy leendô doktori disszertációm témája Szabolcs megyei legyen. Innen már egyenes út veze-

Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban

517

tett a megyei hatóság kiadványait tartalmazó oklevéltár elkészítéséig. Kevesen tudják, hogy ezt elôször a Zsigmondkori Oklevéltár I–VI. köteteibôl különféle okokból kimaradt oklevelek pótlásaként kezdtem el készíteni, csak az anyag terjedelmét látva fogalmazódott meg bennünk, hogy a megyei hatóság teljes forrásanyagát közzé kell tenni. Így született meg a Piti Ferenc által készített elsô kötet, amely 1386-tal bezárólag, és az általam készített második kötet, amely 1526-tal bezárólag tette közzé az okleveleket. Mindkét kötet kapcsán hangsúlyoznom kell Németh Péter szerepét, aki a manapság már ritkán felvállalt, de tôle korántsem idegen szerepben, mecénásként egyengette a kötetek útját. Kitartásának köszönhetô, hogy mindkét munka, még ha nem is egy idôben, de napvilágot látott. Nem lehet és nem akarom elhallgatni, hogy milyen érvvel dobták vissza egy alkalommal a pályázatot: a Levéltári Kollégium arra hivatkozva – természetesen csak szóban közölve – utasította el a támogatás odaítélését, miszerint, ha e munka most pénzt kap, akkor ez precedens értékû lesz és a többi megye ezen felbuzdulva szintén elkészíti oklevéltárát és azok is náluk fognak pénzért kilincselni. Nos, úgy hiszem, ehhez nem kell bôvebb kommentár, ellenben örömmel jelenthetem, hogy példánk ragadósnak bizonyult; Horváth Richárd elkészítette Gyôr megye, míg Neumann Tibor jelenleg készíti Bereg megye hatóságának oklevéltárát. (Utóbbi szintén Németh Péter hathatós támogatásával.) Visszatérve témánkhoz, a Szabolcs megyei kötetekkel megteremtôdött a megyei hatóság vizsgálatának az alapja, de – és ez a vizsgált idôtartam esetében is befolyásolt – a disszertáció anyagát nemcsak ezek az oklevelek alkotják. (A lábjegyzetek kb. harmadában szerepel a kötetre való hivatkozás.)

Ugyanis a megyei hatóság által kiadott oklevelek alapján csak a megye bírói mûködését lehet megrajzolni, de például már a tisztségviselôket nem lehet maradéktalanul összeállítani belôlük. Ezért is választottam a Zsigmond-kori megyét, mivel e korszak részletes vizsgálatához rendelkezésünkre áll az Oklevéltár, amely komoly segítséget jelentett a disszertáció megírásában. Hozzáteszem, hogy a megyei hatóság okleveleinek kiadása, a disszertáció témája, illetve a Zsigmondkori Oklevéltárnál végzett munkám egyik legfontosabb célja a forrásbázis megteremtése a Zsigmond-kori Szabolcs megye nemesi társadalmának feltárásához. (A címhasonlóság nem véletlen Engel Pál Ung megye címû munkájával.)

Tringli István opponensi véleményében az idézés és a megyei pecsétek kérdésében elôforduló formula kapcsán már-már tanulmányba illôen ismertette véleményét. Ehhez, újra átgondolva a problémát, vele egyetértve a következôket tudom hozzátenni: A „mediantibus sigillis nostris/mediante sigillo nostro” kifejezés esetében felmerül a kérdés, hogy lehet-e szó pongyolaságról? Véleményem szerint, habár nyelvtani hibákat bôven lehet találni egy-egy megyei oklevélben, a jelen esetben ez nem valószínû, egyrészt ugyanis az oklevél/mondat szinte kizárólagosan Nos-szal (többes szám l. személy) kezdôdik, az idézett kifejezés pedig szintén ugyanilyen számban és személyben áll. Másrészt az oklevélírók fogalmazási pontosságára a rengeteg példából legyen elég a birtokátadás, adományozás kapcsán utalnom az oklevelek szóhasználatára: donare, conferre és dare igék együttes szereplése. Ezek fényében a „mediantibus sigillis nostris/mediante sigillo nostro” sem lehet véletlen. Vajon akkor mit jelenthet a kifejezés?

Azt, hogy nem megyei vagy közösségi pecsétrôl van szó, elég egyértelmûnek látszik, sokan sok helyen leírták már, hogy ezek a megyei universitas-t megszemélyesítô pecsétek csak a 16. században terjednek el, illetve kerülnek hivatalból bevezetésre.

518

Vita

Ezzel azonban a problémát még nem tekinthetjük megoldottnak. Két lehetôség merül fel megoldásként: l. A kiküldött a hatóság valamelyik tagjának a pecsétjét vagy papírlapra nyomott lenyomatát magához véve ment ki a feladat elvégzésére, az oklevélben viszont, mivel a hatóság egy tagjának pecsétje az egész testületet jelképezi, hiszen az ô nevükben intézkedik, ezért mintegy a virtuális közösség szimbolizálására szerepel így.

2. Kevésbé valószínû lehetôség, hogy erre papírlapra a hatóság minden tagjának pecsétjét rányomták és ezzel szállt ki a megyei kiküldött.

Az elôbbieknél számomra biztosabb megoldást jelent a fentebb már említett nyelvtani ok.

A többi, említett fogalmazási hiányosságokat javítottam, továbbá opponenseim különbözô észrevételeiért köszönettel tartozom.

Az elkészített disszertáció több dologról gyôzött meg: l. A középkori Magyarországon nem voltak tipikus megyék, csak atipikusak és atipikusabbak. 2. A megyei hatóságok/megyék mûködését csak egyenként és a kronológiát szigorúan betartva szabad és érdemes vizsgálni, természetesen a késôbbi forrásokra is tekintettel. 3. A megyei tisztikar összetételének vizsgálata csak az adott terület forrásainak ismeretében lehetséges. 4. A megyei járások elôzményei visszavezethetôk az Árpád-korra. 5. Szükség van a már többek által (Kubinyi András, Tringli István, Horváth Richárd) finomított Szekfû Gyula-féle familiaritás-kép további vizsgálatára, illetve a familiáris-modell újragondolására. Végül 6., a prozopográfiai gyûjtések elengedhetetlenül szükségesek a középkori Magyar Királyság összes forrásokban megfogható szereplôjére.

Válaszom lezárásaként köszönetet szeretnék mondani opponenseim munkáján kívül a disszertációm témavezetôjének, Kubinyi András professzor úrnak, aki nem elôször vállalta el ezt a nehéz, de felelôsségteljes feladatot, hiszen annak idején ô volt az OTDK- és a szakdolgozatom témavezetôje is. Továbbá örülök annak, hogy azon kevesek közé tartozhattam, akiknek gazdaságtörténeti szeminárium tartását vállalta a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Itt mondok köszönetet az Egyetem medievisztika specializációján oktató tanároknak is. Engedjék meg, hogy közülük kettôt külön is kiemeljek: Barta Gábor és Kapitánffy István nevét, akiknek jelen nem léte ma is fájó számomra/számunkra.

Ugyanakkor köszönettel tartozom családomnak, hogy lehetôvé tették, hogy a mai napon itt állhatok Önök elôtt.

A végén, amely egy ilyen rövid szövegfelolvasás esetén az írás legfontosabb része, még egy embernek, tanárnak szeretnék köszönetet mondani. Neve ugyan nincs feltüntetve a disszertáción, de mégis nagy szerepe van abban, hogy a munkának vannak pozitív eredményei. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek posztgraduális képzését Borsa Iván és – rövid ideig – Szent Györgyi Mária végezte.

A Zsigmondkori Oklevéltár kutatócsoportban eltöltött 8 év alatt olyan magas szintû képzést kaphattam/kaptam, amelyet csak néhány doktori iskola nyújt hallgatóinak. Köszönet érte! (Budapest, 2005. 05. 10.).

A jelölt válasza után az elnök a hallgatóságot szólitotta meg kérdések feltevésére, azonban senki nem élt ezzel a lehetôséggel. Eközben Bertényi Iván röviden összefoglalta – nagyobbrészt publikált kutatási eredményeire támaszkodva – a disszertáció elôzményérôl, azaz az Anjou-kor végi megyerendszerrôl vallott nézeteket. Majd a hallgatóságot kissé meghökkentve ismét C. Tóth Norbert kért szót, lehetôséget biz-

Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban

519

tosítva az opponenseinek adott válasza kiegészítésére (kiosztva a vita végén közölt oklevél szövegét): Szokás mondani, hogy a kutatáshoz, illetve eredmény eléréséhez nemcsak szorgalomra, hanem szerencsére is szüksége van a történésznek. Nos, én ehhez hozzátennék még egyet, az sem árt, ha van az embernek egy olyan barátja, aki felhívja a figyelmét bizonyos adatokra, amelyeket felhasználhat a témája kifejtése során. Mirôl is van szó?

Június 5-én este felhívott Németh Péter és mintegy elôzetes névnapi ajándékként képletesen szólva átnyújtott egy tanulmány címet és egy oklevél jelzetet. Azaz Gyurikovits Györgynek a Tudományos Gyûjtemény 1841-es év VII. kötetében A’ Megyei tisztviselôk, fôképen Szolga Birák’ választása hajdankorban címmel megjelent írását, amelyben in extenso szerepel egy, a megyei közigazgatás szempontjából – jelen pillanatban unicálisnak mondható – 1464. évi oklevél. Mielôtt rátérnék ismertetésére, itt is szeretnék Németh Péternek köszönetet mondani önzetlenségéért.

E hét oldalas cikkben közölt parancslevél (ld. a hozzászólás végén) jónéhány, a dolgozatban is feltett kérdésre választ nyújt és biztos támpontokat ad, valamint eddigi sejtéseinket igazolja és megerôsíti. Mit tartalmaz az oklevél?

1. A szolgabíró a megyei ítélôszék (tartó)oszlopa (columna). Ezen adat kiválóan kiegészíti Zsoldos Attilának A szolgabírói tisztségnév kialakulásának kérdéséhez (Levéltári Szemle 38 (1988) 4:12–19.) címû cikkében leírtakat, miszerint a szolgabírák onnan kapták nevüket, hogy az alispánnak segítettek a bíráskodásban, azaz szolgáltak neki.

Az oklevélben a szolgabírókra használt „oszlop” szó pontosan ezt fejezi ki.

2. A szolgabírót a járásbeli nemesség választja. Ez jelen tudásom szerint teljesen új információ, egyúttal eltér a késôbbi választási módtól, amikor a sedrián a teljes megyei nemesség minden egyes szolgabíró megválasztásakor gyakorolta szavazati jogát.

3. A választás napja. Azt eddig is sejtettük, illetve újkori adatokból tudtuk, hogy – mint az élet más területein – a választást György-napon tartották, de ezen oklevél segítségével immáron bizonyosságot is nyerhettünk.

4. A szolgabíró választás helyszíne. Az oklevélbôl meglepô módon az derül ki, hogy a járásnak van egy olyan helye, ahol a szolgabíró választást szokták tartani. Sajnos ezt a helyet nem nevezi meg az alispán.

5. A járásnak állandó neve, még pedig tájneve van. (Természetesen nem ez az elsô említése Mátyusföldnek a középkorból, de abból a szempontból igen, miszerint az egyik járásnak is ez a neve.) Ezzel persze vigyáznunk kell, mert olybá tûnik, hogy e tekintetben is jelentôs különbségek vannak az egyes megyék között. Hiszen még a középkor végi összeírásokban is csak sorszámmal jelölik az egyes járásokat pl. Bereg és Szabolcs megyékben. Sôt az újkorban Bereg és Vas megyében a négybôl csak két járásnak van tájnévbôl a neve (tiszaháti és felvidéki; tótsági és kemenesaljai), a másik kettô pedig vagy a szolgabíró (Vas) nevét viselte, vagy a székhelyérôl (Bereg) kapta a nevét. Mindeközben az újkorban Szabolcs megyében mind a négy járást a járás székhelyérôl (pl. dadai, kállói) nevezték. Az elnevezésekben minden bizonnyal szerepet játszanak az egyes megyék domborzati viszonyai is, azaz ha jól elkülönülô tájegysége volt/van valamelyik területnek, az már a korai idôtôl elôsegíthette azt, hogy ott valamilyen mértékû önállósággal rendelkezô katonai, közigazgatási vagy bírósági „körzet” jöjjön létre (pl. Sopron megye rábaközi széke; Fejér megye solti széke). (A körzet szót jobb híján használom.)

520

Vita

6. „Államjogi” vonatkozások. A parancsból úgy tûnik, hogy a mátyusföldi járás nemesei többek között azért nem választottak maguknak szolgabírát, mivel nem volt koronás királya az országnak és ennek a nem megkoronázott állapotnak hatása lett volna megyei hatóság mûködésére. Ehhez jól illeszkedik, hogy a parancslevél április 17-én kelt, alig három héttel Mátyás koronázása (március 29.), illetve 11 nappal a székesfehérvári országgyûlés határozatainak április 6-i megerôsítése után.

Természetesen az oklevél értelmezésekor figyelemmel kell lennünk arra, hogy az Pozsony megyei állapotokat ír le, amely megye sok szempontból máshogy mûködött, illetve a jelek szerint fejlettebb hivatali szervezettel rendelkezett mint a többi megye.

Itt legyen elég két dologra utalnom: az egyik ilyen jelentôs különbség, hogy a szolgabíró mindig elkísérte a megyei embert és a hiteleshelyi kiküldöttet a vizsgálatra, sôt nemeseket csak a szolgabíró idézhette meg a megyében. (Vö. Neumann Tibor: Választott nemesi esküdtek Nyitra megyében /Az 1486. évi 8. tc. végrehajtása/. Századok 139 /2005/ 266.; C. Tóth Norbert: Adatok a megyék és hiteleshelyek közötti viszonyra a 14. és 15. században. Századok 136 /2002/ 358.). A másik jelentôs elôremutató, Pozsony megyei sajátosságnak tekinthetô fejlemény az volt, hogy az ispán vagy az alispán jó néhányszor parancslevélben utasított egy-egy szolgabírát, hogy folytasson le egy eljárást, általában valamilyen vizsgálatot. E parancslevelek neve az oklevelek szerint littere commissionales volt. (Neumann Tibor id. munka 265., illetve további adatok Uô: A Szüllô család levéltára címû kéziratos munkájában.) – Összefoglalóan azt mondhatom, hogy egyre inkább megbizonyosodom arról, miszerint minden magyarországi megye valamilyen szempontból atipikusnak tekinthetô, amelyek között vannak bizonyos egyezések, hasonlóságok, de ezek leginkább az egy tájegységen belül fekvô megyék esetében mutathatók ki. Ennek következtében legalább tájegységenként egy-egy megyét kell meg vizsgálnunk ahhoz, hogy általános tanulságok levonhatóak legyenek a magyarországi megyék hatóságainak mûködésérôl.

Végezetül az oklevél kapcsán még egy dologra kell felhívnom a figyelmet. Nem lehet tovább halasztani az 1800-as években megjelent különbözô folyóiratok (pl.

Tudományos Gyûjtemény, Új Magyar Múzeum stb.) feltárását és a nagy kéziratos gyûjteményekben (pl. Hevenesi, Kaprinay, Gyurikovits, stb.) lévô oklevelek beazonosítását. Azaz el kell kezdeni a Hungarica-kutatást itthoni könyvtárainkban és levéltárainkban is (Budapest, 2005. június14.).

A hozzászólás után az elnök szünetet rendelt el, amely alatt a bíráló bizottság meghozta alábbi véleményét, amelyet a bizottság – titkára, Rácz György olvasatában – a szünet után kihirdetett: „Tóth Norbert disszertációja a Zsigmond-kori Szabolcs megyérôl magas színvonalon megírt megye-, közigazgatás- és bíróságtörténeti munka, amely számos társadalomtörténeti kérdéssel is foglalkozik, és bôvíti, meghaladja a középkori megyei hatóságra vonatkozó eddigi ismereteinket. A munka önálló, önállóan feltárt levéltári forrásokon alapuló, kiérlelt és a történettudomány számára új megállapításokat hozó értekezés. Külön kiemelendô a koraújkori források szerencsés felhasználása. A jelölt új eredményeket mutatott be a sedria-helyek elhelyezkedésének, a járások kialakulásának, a korai kikiáltott közgyûlések történetének és a közgyûlési esküdtek társadalmi hovatartozásának elemzésekor. A disszertáció kiemelkedô erénye az országos és a disszertációban részletesen tárgyalt helyi

Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban

521

viszonyok alkotó módon történô ôsszehasonlítása. Az adattárban található archontológiai összeállítások és a genealógiai táblák eddig ismeretlen adatokat közölnek.

A munka a magyar történetírásban hosszú idôn keresztül szilárd meggyôzôdésként élô tételek módosításához nyújt új szempontokat. Ezek alapján a bíráló bizottság javasolja a Kar Doktori Tanácsának, hogy a jelöltnek ítélje meg a PhD fokozatot, summa cum laude minôsítéssel (Budapest, 2005. június17.).” A jelenlévôk nagy tapssal fogadták a bizottság határozatát, majd ôszintén gratuláltak a disszertáció szerzôjének. *** 1464. április 17.

Ungerspachi Frigyes pozsonyi alispán parancslevele Pozsony megye három szolgabírájához negyedik társuk megválasztása ügyében.

Papíron, hátlapján pecsét nyomával. Pozsonyi káptalan országos levéltára 8-2-30. (DF 273811.) – A hátlapján a jelzet írója által írt tartalmi összefoglaló: [....]ficatoria seu commissio vicecomitis Posoniensis ad iudices nobilium super prefuisse nobilium intrasciptorum in terra Matiosföld dicta. – Kiadása: Gyurikovits György: A’ Megyei tisztviselôk, fôképen Szolga Birák’ választása hajdankorban. Tudományos Gyûjtemény 25 (1841) VII. 25. Pesten 1841. 52-58. (Az oklevél az 54–55. oldalon található.)

Fridericus de Ungerspach vicecomes comitatus Posoniensis nobilibus viris Michaeli de Rethe, Caspari de Kyralfia et Luce Beke de Nagaban, iudicibus nobilium comitatus eiusdem!

Amicis nobis sincere dilectis favore et amititiam cum honore, quia iam a longo temporum spatio quarta columpna sedis nostre iudiciarie, puta quarto iudicie nobilium de districtu Mathiusfelde penuriam et carentiam habuimus, ob quam multarum iniuriarum ac querelarum pauperum nobilium nobis porrectarum reformatio atque iustitia et iuris processus, modo quo debuisset, fieri hucusque non potuit, ipsique nobiles de eodem districtu ad multifarias nostras requisitiones et scripta per nos ipsis facta nullatenus inter ipsos iudicem nobilium eligere et statuere curaverint; sed eadem scripta nostra et requisitiones temerarie et contumaciter surda aure transierunt. Quia vero divina favente clementia iam verum sacroque dyademate ornatum et coronatum regem habemus et ob id idem districtus Mathiusfelde eas occasiones, quas presens habuerit, iam minime habebunt, ideo in persona eiusdem domini nostri coronati regis gratiosissimi ac etiam in persona domini et amici nostri comitis comitatus predicti vobis firmiter precipientes committimus, quatenus acceptis presentibus in antefatum districtum Mathiusfelde congregationem generalem nobilium in festo Sancti Georgii nunc proxime venturo in locis alias fieri solitis celebrandam; tandemque et sedem iudiciariam feria secunda proxima post sub prius alias consuetis irremissibiliter persolvendis proclamari et per dictos nobiles quartum iudicem nobilium inter eos eligi et statuere faciatis, sciendo, quod si non fecerint, nos in persona domini nostri regis prenotati eosdem cum omnibus ipsorum magnis gravaminibus ad id faciendum compellemus, secus igitur nullatenus facturi in premissis! Datum feria tertia proxima post festum Beatorum Tiburcii et Valeriani martirum, anno Domini MCCCCLX quarto.

SZEMLE

523

szemle Kalandos út a tudományok körül A Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai Kara idén ünnepli 15 éves fennállását. A Tudományos Közlemények harmadik kötetének megjelenése ehhez a neves alkalomhoz köthető.

A főiskola a felsőoktatásban is kialakuló új kihívásoknak megfelelően létrehozta a Tudományos Kabinetet azzal a céllal, hogy koordinálja a főiskola kutatási tevékenységét.

Megalakult a Tudományos Közlemények állandó szerkesztőbizottsága is, mely lehetővé teszi a karon folyó kutatási programok eredményeinek publikálását. Az új tudományos vezetés egyik első munkája a Tudományos Közlemények harmadik kötete, melyben a kutatás területén nagy tapasztalattal rendelkező, vezető egyetemi profesz-szorok és tudományos karrierjük kezdetén álló fiatal főiskolai munkatársak, valamint külföldi kollegák legfrissebb kutatásai kaptak helyet.

A kötet három tudományos területet ölel fel, valamint két idegen nyelvű közleményt tartalmaz.

Az első fejezetben az orvos- és egészségtudomány kapott helyet öt nagyon izgalmas kutatás eredményeinek bemutatásával, melyek – ellentétben a címükben szereplő, a laikusok számára néha nehezen érthető elnevezésekkel – közérthetően, világosan foglalják össze e tudományág friss tapasztalatait.

Az első tanulmány jeles kutatók összefogásából született, hiszen a szerzők, dr. Mó-

dis László, dr. Zákány Róza, dr. Felszeghy Szabolcs, Mészár Zoltán, Kenyeres Annamária, dr. Vásárhelyi Gábor, dr. Bodó Gábor és dr. Hangody László, a Debreceni Egyetem Általános Orvoskar Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézet, az Orvosdiagnosztikai Laboratóriumi analitikus szak a Fővárosi Uzsoki Kórház ortopéd-traumatológiai osztály, valamint a Szent István Egyetem, Állatorvostudományi Kar, sebészeti és szemészeti tanszék munkatársai. Az írás a kilencvenes évek elején Magyarországon kidolgozott, s azóta világszerte elfogadott mozaikplasztikával foglalkozik. A közleményben ennek elméleti alapjairól, klinikai gyakorlatáról, valamint hisztokémiai vizsgálatok eredményeiről olvashatunk.

Megtudhatjuk, hogy a már most is gyakori ízületi elváltozások, a népesség elöregedésének, valamint a különböző civilizációs ártalmaknak köszönhetően egyre gyakoribbak. Ezért a WHO ezt az évtizedet a „Decade of the Bone and Joint”-nak, azaz a „Csont és ízületkutatás évtizedének” nyilvánította.

A károsodott, vagy elpusztult ízületi porc rekonstukciójára sokféle sebészeti módszert dolgoztak ki, debreceni kutatók pedig élen jártak az osteochondrális graftok alkalmazásának kifejlesztésében. Ezekre az eredményekre támaszkodva dolgozták ki magyar kutatók a mozaikplasztikát, azaz az ízületi felszín rekonstrukciós módszert.

524

Érdekes témát boncolgat dr. Imre Sándor a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Gerontológiai Kutatóközpont vezetője, az általános szociális munkás szak felelőse. A kutatók felfigyeltek arra, hogy a borjú vörösvérsejteken a legkorszerűbb tárolás mellett is az „öregedésnek”, pontosabban az autooxidációnak a jelei mutatkoznak, valamint arra, hogy az újszülött borjú vörösvérsejtek autooxidációs készsége fokozottabb, mint az idősebbeké, tehát az élettartam és a sejtek „öregedés”ének sebessége között negatív korreláció áll fenn. Ehhez kapcsolódva, a következő módszereket mutatja be részletesen az írás: kísérleti állatok kezelése, laboratóriumi módszerek, klinikai vizsgálatok demográfiai adatai. A tanulmány végén megtudhatjuk, hogy a bemutatott in vitro autooxidációs teszt alkalmas arra, hogy meghatározza a szervezet autooxidációs folyamatát, sebességét, azaz az öregedés sebességét. Rámutat továbbá a szerző arra is, hogy a környezeti tényezők képesek befolyásolni az autooxidációs folyamatot. A kísérletekből származó eredményeket nemcsak a kutatói, oktatói és klinikai munkában, de az egészségmegőrző és fejlesztő gyakorlatban is hasznosítani lehet.

A hidrogénperoxid és az ezt metabolizáló, semlegesítő katalán enzim már régóta ismertek, de szerepük az új kutatási eredmények révén átértékelődött. Az új eredmények rövid összefoglalója az a közlemény, melyet Tarnai Ildikó, Sükei Eszter és Csordás Melinda az Orvosdiagnosztikai Laboratóriumi analitikus szak munkatársai készítettek. A tanulmányból megismerhetjük az emberi szervezet hidrogénperoxid koncentrációit, megtudhatjuk, hogy a sejtek számára 20–50 mmol/l hidrogénperoxid koncentráció mérsékletesen, míg az 50 mmol/l feletti már erősen toxikus. Jó tudni, hogy egyes táplálékok, mint például a fekete vagy zöld tea,

SZEMLE

az instant kávé hidrogénperoxid koncentrációja több mint 100 mmol/l. A legkisebb koncentráció pedig a nagy kataláz aktivitású sejtekben (máj, vörösvértest) található. A továbbiakban képet kapunk a hidrogénperoxidot termelő folyamatokról, valamint felhasználásának lehetőségeiről. A tanulmány a következőkben tér rá a kataláz enzim, mint a hidrogénperoxid metabolizmus fő szabályozó enzimének bemutatására. Az írás izgalmas része a veleszületett katalázhiány, mint szindróma ismertetése: a veleszületett katalázhiány nemcsak egyszerűen egy enzim hiánya. Ennek következményei megtalálhatók több fontos élettani folyamatban. A közlemény végén a kataláz enzim magyarországi mutációi kerülnek bemutatásra. A világon eddig a veleszületett kataláz enzimhiányért felelős, összesen hétfajta mutációt közöltek. Ezek közül ötöt Magyarországon derítettek fel.

Dr. Kalapos István, az Egészségügyi Főiskolai Kar oktatási főigazgató-helyettese az inzulin hatásmechanizmusának szabályozó tényezőiről ír, mely irodalmi áttekintés alapján készült tudományos összefoglaló.

Gomez Roberto, Szunyogi Tamás és Gomez Izabella tanulmánya a pszichoterápia és a fizioterápia debreceni gyógyfürdőben történő együttes alkalmazásának lehetőségeiről, eredményeiről számol be. Megtudhatjuk az írásból, hogy a krónikus mozgásszervi betegségekben szenvedők gyakran neurotizálódnak, sokuknál reaktív depreszszió alakul ki, ugyanakkor egyes pszichés zavarok reumatológiai betegségekre hajlamosítanak. Az empirikus vizsgálatokból kiderült, hogy a betegek pszichés állapota a pszicho- és fizioterápia együttes alkalmazása során látványosan javult. Ennek összefüggéseit taglalja a közlemény.

A második fejezet a matematika- és informatikatudomány friss kutatási eredményeit ismerteti három tanulmányban.

SZEMLE

Dr. Ködmön József a közelmúltban megvédett doktori értekezésének rövid ismertetése a fejezet bevezető közleménye. Az értekezés – amint a bevezetőben is olvasható – négy fejezetből áll, melyekből megismerhetjük a modern kriptográfia alapfogalmait, az egyirányú függvények legfontosabb tudnivalóit, az új eredményeket, azaz egy új egyirányú hash-függvény elkészítését.

Csajbók Zoltán műhelytanulmánya a modern számelmélet széleskörű ismeretanyagából, mint például a komplex analízis, a valószínűség számítás, a topológia, vagy algebra néhány nélkülözhetetlen eszközét, ezek fogalmait és tényeit foglalja össze. Olvashatunk a tanulmányban az algebrai számokról, az algebrai egészekről, modulusokról, faktormodulusokról, ezek leképezéseiről, szabad és projektív modulusokról, valamint a Dedekind-gyűrűről.

Takács Péter a szimbolikus számítások egyik vezető rendszeréről, a Maple-programcsomagról ír a közleményben. A bevezetésben a számítógép-algebrai rendszerek jellemzőiről, feltűnésükről és térhódításukról informálódhatunk. A továbbiakban a Maple programozási lehetőségeit, használatát taglalja a szerző.

A kötet harmadik része a társadalomtudomány területén született írásokat fogja egy csokorba. A fejezet színes palettáján megtalálhatjuk az Észak-alföldi régió gazdasági fejlettségének és az életminőség összefüggéseiről, a hajléktalansággal kapcsolatban készült regionális kutatásról, a gyermekkorúak által elkövetett bűncselekmények alakulásáról, a szociális helyzet és a tuberculosis összefüggéséről, a zsidó identitás reneszánszáról, a kétszemélyes érdekkonfliktusok kimeneteleiről, a szociálpolitika EU-s szabályozásáról, a szociálpolitika alapelveinek az egyházi tanításokban való megjelenéséről, és a 90 évesnél idősebb debreceni lako-

525

sok empirikus kutatásának előkészítéséről szóló tanulmányokat.

Dr. Hajnal Béla a közlemény első részében az Észak-alföldi régió gazdasági fejlettségét taglalja, és megállapítja, hogy az országok, régiók GDP-jét vizsgálva jóval elmaradunk az Európai Uniótól. A legnagyobb hátrányban, a legrosszabb helyzetben még most is – az amúgy is sok szempontból a legrosszabb pozícióból induló – SzabolcsSzatmár-Bereg megye van. Megyénk sok kistérsége a kiemelt támogatások ellenére is leszakadó helyzetben van, s ezeknek a térségeknek a fejlesztése különösen problematikus. A tanulmány nem csupán a gazdasági fejlettséget, hanem a régióban élők életminőségét is tárgyalja, hiszen a gazdasági fejlődés hagyományos mutatói nem fejezik ki az életkörülmények teljességét. Dr. Hajnal Béla írása a HDI (Human Development Index – az emberi fejlődés indexe) alapján elemzi a régióban élő emberek helyzetét. „... a hajléktalanok – hasonlóan más emberekhez – lakni, szeretni és élni szeretnének.” A tanulmány a Szoboszlai KatalinPattyán László szerzőpáros 2003-ban készített kutatását mutatja be, melynek célja, hogy képet adjon a keleti országrész négy megyéjében tartózkodó hajléktalanok összetételéről, szociális jellemzőikről. Megismerhetjük az elemzett térség hajléktalan-ellátással foglalkozó intézményeinek sajátosságait, a férőhelyhiány problémáját, a bentlakásos ellátások és a rehabilitációs ellátás hiányát. A szerzők rámutatnak a hajléktalan emberek kilépését segítő intézményrendszer hiátusaira is. Megfogalmazódik a hajléktalanok szociális kirekesztésének intézményes módszere, hiszen sokan bentlakásos intézményből kikerülve válnak hajléktalanná. A tanulmány mindenképpen hasznos a térség hajléktalanokkal foglalkozó ellátórendszerének át- és újragondolásához.

526

Dr. Sipos László írása hiánypótló, éppen ezért nagyon érdekes, és újszerű tényeket fogalmaz meg. A tanulmány azt vizsgálja, hogyan alakult a gyermekkorú elkövetők és az általuk elkövetett bűncselekmények száma 1994 és 2003 között. A szerző az elemzett adatok alapján megállapítja, hogy a gyermekkorú elkövetők általában 12–13 éves fiúk, háromnegyed részüket – a közhiedelemmel ellentétben – a szüleik családi környezetben közösen nevelik. Fontos kiemelni, hogy mindössze 5–7 százalék a nevelőotthonokban, intézetben élő gyermekkorú elkövetők aránya. Ilyen és ehhez hasonló hasznos és néhol megdöbbentő adatokat tudhatunk meg erről az eleddig kevéssé elemzett területről dr.

Sipos László közleményéből.

A társadalmi változások miatt az elmúlt húsz év során megváltoztak a tuberculosis kialakulását elősegítő tényezők. Olajos Józsefné tanulmányából megtudhatjuk, hogy a tuberkulózis előfordulása jelentős földrajzi különbségeket mutat az országon belül is: a kelet-magyarországi megyék megbetegedési aránya több mint a duplája a nyugati országrésznek. A szakemberek ezt a jelenséget az emberek szociális helyzetével magyarázzák. A tanulmány a SzabolcsSzatmár-Bereg megyében élők szociális helyzetének és a tuberculosis előfordulásának összefüggéseit vizsgálja.

Jóna György közleményéből azt az empirikus adatokra épülő kutatási anyagot ismerhetjük meg, mely a Nyíregyházán élő zsidó fiatal felnőttekről szól. A szerző azt vizsgálja, hogy az elemzett populáció életében a rendszerváltás után körvonalazódó új identitás keretei hogyan érvényesülnek napjainkban, hogyan alakulnak ki az etnikai identitás határai, milyen intenzitással funkcionálnak, és hogyan manifesztálódnak a fiatalok kommunikációjában, attitűdjeiben.

Az írás elsőként társadalomtörténeti folya-

SZEMLE

matokkal ismerteti meg az olvasót, majd megtudhatjuk, hogy a nyíregyházi zsidóság nyelvi asszimilációja sokkal magasabb fokú volt, mint az országos átlag, vagy hogy miért is volt a zsidóság széles körében elfogadott a marxista világszemlélet. A szerző érinti a „kettős kommunikáció” kérdését is, melyben rávilágít arra az alkalmazott kommunikációra, mely azt jelenti, hogy a zsidók eltérő interakciós stratégiákat alakítottak ki a zsidóság tagjainak a zsidókkal és a nem zsidókkal való kapcsolattartása céljából. Érdekes interjúrészletekből ismerhetjük meg, hogyan viszonyulnak a mai fiatalok zsidó identitásukhoz, vallásukhoz.

Dr. Horváth Andrea tanulmánya olyan döntéshelyzeteket vizsgál, melyek interperszonális dilemmákat generálnak: saját érdek előtérbe helyezése vagy kollektív nyereségre való törekvés, kooperálni, vagy versenyezni, bízni vagy nem bízni a másik emberben. Tehát mindennapjainkban előforduló helyzetek kerülnek górcső alá, mégpedig 2x2-es játékelméleti alapokon nyugvó empirikus kutatások eredményei alapján. A társas orientációk (TO) mártír, hős, vezető és kizsákmányoló típusait ismerhetjük meg, majd képet kapunk ezen típusok előfordulásainak jellemzőiről. A cikk a szerző „A kétszemélyes interdependens érdekkonfliktusok kimeneteleinek alakulása felnőttkorban és különböző interperszonális kapcsolatokban” című doktori disszertációja alapján készült.

Dr. Nagy Péter az Európai Unió Alkotmányát vizsgálja – melyet 2004. október 29én fogadott el az Európai Unió Tanácsa – abból a szempontból, hogy az milyen területen és milyen mélységben kívánja szabályozni a szociális kérdéseket és hogy az eddigi szabályozásokhoz képest hogyan változott a szabályozási köre. A szociálpolitika és a szociális kérdések egy része közösen gya-

SZEMLE

korolt uniós jogalkotási hatáskör, más része kizárólagosan tagállami kompetencia. A tanulmány a szociális kérdésekre és a szociálpolitika alkotmányos szabályozására fókuszálva tekinti át az Unió intézményeit és szerveit, azok felépítését, feladatait, külön tárgyalva a jogalkotó és a jogalkalmazó intézményeket.

Ferenczi Gábor írásából azokat az értékeket, alapelveket ismerhetjük meg, amelyeket a katolikus társadalmi tanítás, illetve a szociálpolitika és a szociális munka is magáénak vall és eredményes tevékenységéhez nélkülözhetetlen. A közlemény végigtekint a szociálpolitika alapelvein, úgymint a szolidaritás, szubszidiaritás, továbbá a szociálpolitika alapértékein, úgymint szabadság, felelősség, igazság, egyenlőség, közjó, és mindehhez hozzárendeli a pápai enciklikák és a II. vatikáni zsinat tanításait.

Becslések szerint a következő húsz évben a korosztályokat tekintve a 90 év felettiek száma növekszik a legnagyobb arányban Európa-szerte, így hazánkban is – tudjuk meg Szilvási Henrietta tanulmányából. A Debrecenben élő 90 év feletti népesség körében elkészítésre váró reprezentatív empirikus adatfelvétel tervezett és már megvalósult lépéseit, a vizsgálat során alkalmazandó kérdőív ismérveit, felépítését ismerhetjük meg az írásból. A felmérés az idősek kognitív és pszichés státuszára, életmódjára, általános egészségi állapotára, valamint az esetlegesen felmerülő szociális szükségletekre irányul.

A kötet idegen nyelvű közleményeket is tartalmaz. Ezek közül az első Pierre P. Lévy, Daragó László, Claire Beguin valamint Francis H. Roger France szerzők tanulmánya a DRG (diagnosis related groups), vagyis a Homogén Beteg Csoportok vizsgálatára kifejlesztett metódust, a „Caseview”-t

527

ismerteti. A „Caseview” dr. Pierre Lévy találmánya, melyet jelenleg mintegy 60 francia kórház használ rendszeresen elemzési, gazdálkodási, és menedzsment célokra. Az alkalmazás segítségével ábrázolható a HBCs, illetve két dimenzióban a HBCs alapú adathalmazok. A módszert Magyarországon az egészségügyi ügyvitelszervező szak tananyaga tartalmazza. A tanulmány a módszer alkalmazását mutatja be három ország (Franciaország, Belgium, Magyarország) eredményein keresztül.

A kötet másik idegen nyelvű tanulmánya, mely Steve Drewry tollából származik, a tudomány, az etika és az emberi lét védelmének kérdéseit vizsgálja a kutatások színterén. A modern korszakban furcsa kapcsolat van a tudomány és az etika között. A szerző az etikai kódexek, a törvényhozás és a bürokratikus apparátus működését elemzi három ország, az USA, Németország és Magyarország viszonylatában, beemelve azokat szociológia elméleti és filozófia etikai kontextusba. Az írás kulcsszavai: tudománytörténet, etika, kutatás etika, emberekre irányuló kutatás, kulturális relativizmus, nemzetközi kutatás-etikai szabályok.

Ajánlom e kötetet mindazoknak, akik esetleg laikusként ugyan, de szeretik az izgalmas kihívásokat. A kötet minden egyes fejezetét megérteni szinte lehetetlen, annyira szerteágazóak. Középiskolai tanulmányaink befejezése után elindulunk egy bizonyos úton, mely egyre tágasabbá válik, a többi azonban beszűkül és eltörpül mellette. Érdemes egy kicsit több időt szánni más kutatási területek megismerésére is. Ehhez nyújt segítséget a tudományos közlemények jelen kötete.

Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai Kar Tudományos Közleményei III. Nyíregyháza, 2005. 292 p.

Huszti Éva

SZEMLE

528

A Homo Ludens Hungaricus nyomában Kriston Vízi József* neve ismerősen cseng minden olvasó fülében, aki a játék és játszás témakörében tanulmányokat, kutatásokat folytatott vagy csak laikus érdeklődőként kísérte figyelemmel az utóbbi időszak játékelméleti publikációit. A teljesség igénye nélkül hadd hívjuk itt fel a figyelmet a szerző néhány jelentősebb kiadványára. Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum 2002-ben a Tudós tanárok – tanár tudósok sorozatban jelentette meg Kiss Áron című életrajzi és szemelvénykötetét. A PONT Kiadó 2003 végén adta ki Közös nyelven Ungon Berken című művét, melyben a múlt évszázad elejének játéktanulmányaiból ad ízelítőt. A Kecskemétí Lapok Kft. gondozásában 2004-ben jelent meg a Játékosok, vígságtevők a Duna-Tisza közén című tanulmánykötete, mellyel bebizonyította, hogy saját műhelyében is találunk közlésre, válogatásra méltót.

Legutóbb ismét a Pont Kiadó jelentetett meg egy válogatáskötetet a játékkutató etnográfus tollából, amely mintegy elegye és szintézise a fenti két kiadványnak. Várakozásunknak megfelelően megtalálhatjuk benne a nagy elődök előtti főhajtást éppúgy, mint az empirikus kutatásokon alapuló szaktudományos közleményeket.

A kötet írásaiban újra és újra felbukkan Kecskemét: az az inspiráló szellemi közeg, amelyben a szerző – elsősorban a Szóraka* Kriston Vízi József első szakmai tanulmányútját még egyetemista korában, 1975-ben tette Vásárosnaményban és a „nagy árvíz” utáni, lassan magához térő Bereg falvaiban. Azóta számos esetben tért vissza Kelet-Magyarország vidékére. Jelenleg a nyíregyházi Jósa András Múzeum munkatársa; dr. Kiss Áron pedagógus és atyja, püspök Kiss Áron szellemi hagyatékának gondozója, a nevüket viselő országos civil szervezet alapító titkára.

ténusz Játékmúzeum és Műhely vezetőjeként – végérvényesen eljegyezte magát a játék és játszás történetének, jelenének és jövőjének ügyével. A játékkutató etnográfia maga is közösségszervező ambíciót és képességet, mélyen megélt – már-már gyermeki – játékosságot, nyitottságot, könnyedséget követel meg művelőjétől, s Kriston Vízi József kötetének lapjait forgatva szinte kézzelfogható ez az attitűd. A szerző képes ötvözni a tudományos alaposságot a széles nagyközönség igényeinek megfelelő közérthetőséggel, elhivatottságát képes a közös ügy iránti mozgósító erővé konvertálni. E tevékenység fontosságáról maga a szerző is vall előszavában: „Az évek folyamán meggyőződhettem, hogy mind többen vannak, akik a ‘felnőtt élet megéléséhez’ is nélkülözhetetlen játék/játszás fontosságát nem csupán ‘eredendő jókedvük’ kisugárzásával – hanem tudásukkal is hirdetik.”

A tanulmánykötetből nyilvánvalóvá válik: a hagyományos játékok leírása, utókorra hagyományozása nem globalizálódó, elidegenedő világunk sziszifuszi értékmentő kísérleteként jelent meg a 20. század végén.

Kiss Áron 110 évvel ezelőtt megjelent Magyar gyermekjáték-gyűjteménye ugyanezt a nemes célt szolgálta. Nyilván nem véletlen ugyanakkor, hogy korunkban újra égető szükség támadt rögzíteni, és közös emlékezetünkbe idézni azt a hagyománykincset, amelyet Kiss Áron pedagógiai, filozófiai, etnográfiai kitekintést sem nélkülöző alapművében ránk bízott. Kiss Áron több írásban is megidéztetik, ezek közül tudománytörténeti értékkel bír a Tematikus kutatások Kiss Áron játékgyűjteménye alapján című írás.

SZEMLE

A játékkultúra története ugyanakkor nemcsak játékleírások, elméleti összefoglalók együttese. A folyamatosan változó szervezeti keretek között megvalósuló kutatások, a szellemi műhelyek kialakulása és finanszírozása is hozzátartoznak a tudománytörténet kulisszáihoz. Ebben a világba enged bepillantást egy rövid időintervallumot vizsgálva A magyarországi játékkultúra állami támogatása a 19. század második felében című írás.

Kriston Vízi József nemcsak a régmúlt nagyjait idézi meg, hanem méltó terjedelmet szentel a közelmúlt gyermekjáték-kutatóinak is. Míg az előbbiekre Kiss Áron vagy Bellosics Bálint, az utóbbiakra Kresz Mária (1919–1989) a példa. Utóbbit személyes hangvételű, mégis tudományosan alapos írásban idézi meg a szerző. „Bízzunk abban, hogy Kresz Mária – tanítványai és követői láttán örömmel, amúgy pedig inkább elnézően – mosolyog a messzeségből.” Ugyancsak alapos csoportképet kapunk a játékkutató néprajzosok zárt, de annál aktívabb köréről a Játékvízió – körkép egy kötet apropóján című zárótanulmányban.

A szerző nemcsak tanulmányíróként, de terepi kutatóként is betekintést enged műhelyébe: az Útmutató a gyermekjátékok gyűjtéséhez című írásában például az adatközlők megkeresésén, a játékok, játszási szokások tipizálásán át az életkori sajátosságok játékszokásokra gyakorolt szerepéig kapunk útmutatót. Ennek gyakorlati alkalmazását kö-

529

vethetjük nyomon A játszó gyermek Halason vagy a Játék és szórakozás Pusztafaluban című dolgozatban.

Kriston Vízi József – bevezetőnkben már megidézett – műveinek egyik legjellemzőbb sajátossága egyszersmind értéke, hogy konkrét példákon keresztül ismertet meg a különböző játékformákkal. Versikék, kották, szemléltető rajzok, fényképek vagy éppen a Hintaformák és a hintázás szokásai Közép-Kelet-Európában című cikk hozza közel az olvasókhoz a témát, s világít rá a kutatás, rögzítés, elemzés fontosságára.

Talán a fentiekből is kiderül: Kriston Vízi József munkája igazán sokszínű, térben és időben is hosszú utat bejáró tanulmánykötet.

Az írások keletkezése között eltelt több mint 20 év (1981–2003) éppúgy széles idősávot jelöl ki, mint a témaválasztás (19–21. század) időintervalluma. A recenzensben felmerülő egyetlen hiányérzet talán az éppen a sokszínűségből fakadó inkoherencia, mely a nagyon különböző témájú és stílusú írások között érzékelhető. Fenti összefoglalónk egyszerre kísérlet egyfajta csoportosításra valamint elismerő főhajtás a mindenkori Homo Ludens Hungaricus és annak ismerője, kutatója, újraélesztője előtt.

Kriston Vízi József: Homo Ludens Hungaricus – Néprajzi játéktanulmányok, Pont Kiadó, Budapest 2005. 120 p.

Szontagh Pál

Gyepük, várak, erődítmények Nem kapott túl nagy nyilvánosságot az a tudományos konferencia, amelyet 2004. november 26–27-én tartottak Nyíregyházán Gyepűk, várak, erődítmények és egyéb honvédelmi létesítmények a Kárpát-medencé-

ben címmel. Ezért is jó, hogy a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület, a Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke és a Magyar Földrajzi Társaság szervezésében megtartott tanácskozás – amely A Kárpát-medence tör-

530

téneti földrajza, 895–1920 című OTKA kutatási programhoz kapcsolódott – 24 előadásának szerkesztett anyaga könyv alakban is megjelent A nemzetközi előadógárdát felvonultató konferencián foglalkoztak a történelmi Magyarország különböző honvédelmi létesítményeivel, így például az Árpád-kori gyepűrendszerrel, a föld- és kővárak építéstörténetével és szerepkörével, az őrtornyokkal és templomerődökkel, a határőrvidékekkel, a garnizonvárosokkal, a védelmi objektumok helyválasztására ható geográfiai és társadalmi-politikai tényezőkkel. Néhány példa.

A téma alaphangját Nagy Miklós Mihály adta meg, amikor a magyar hadtörténelem földrajzi alapjairól szólva arról beszélt, hogy a földrajzi tényezők mindig erős hatást gyakorolnak a katonai eseményekre, és így a hadtörténelemre, a hadügy jelenségei ugyanakkor visszahatnak a földrajzi környezetre és gyakorta tájformáló erőként jelennek meg. Az előadó hangsúlyozta: a magyar hadtörténelem földrajzi alapjainak kérdéskörére eddig kevés figyelmet szentelt a magyar geográfia.

Nagy Kálmán a honfoglalás utáni országvédelem katonai kérdéseivel foglalkozott, azok között is kiemelten a megelőző hadjáratokkal. Árpád honfoglalóinak fegyveres ereje a kor Európájában az egyik legerősebb, ütőképes, kiválóan szervezett és vezetett, fölényes fegyverzettel és hadművészettel rendelkező hadsereg volt, s így – mai kifejezéssel élve – biztonságpolitikájukat erre alapozhatták. Az első hadjáratok megtorló, büntető célzatúak voltak. A megelőző támadások országvédelmi célját az eredmények igazolják: 895-től 1030-ig, 135 évig béke volt a magyar földön. A honfoglalás katonai teljesítménye után megalapozódhatott a letelepedés első századának békés munkája, a keresztény magyar államiság megte-

SZEMLE

remtése, az európai államok közösségeibe történő beilleszkedés.

Vofkori László a székelyföldi gyepűk történeti földrajzi adatait elemezte több, mint húsz település konkrét adataival. Annak ellenére, hogy a székely gyepűrendszer kialakulására vonatkozó számos régészeti és történeti adat áll rendelkezésre, az alaposabb településföldrajzi és -történeti kutatások váratnak magukra. A székelység zöme legalább a XI. század eleje óta lakja Erdélyt. Székelyföld nagyszámú várának eredete a múlt homályába vész, feltehetően a királyi vár- és gyepűrendszer határvédelmi szerepe éppen a határőr székelyek betelepülésével szűnt meg.

Tolnai Gergely a magyarországi erődtemplomokról értekezett. Előadásából kitűnt, hogy a magyar kutatók felfogásában két alapvető álláspont ütközik, ha az erődített templomokról van szó. Az egyik nézet szerint a mai Magyarországon nincsenek ilyen jellegű építmények, azok igazi hazája Erdély. A másik álláspont szerint minden templom, amelyet valamelyest jelentékenyebb körítőfal vesz körbe, árka, utólagos támpillére vagy keskeny ablakokkal bíró vaskos tornya van, már az erődített templomok közé sorolható. Dankó Imre egy kisebb terület, a Hajdúság erődtemplomait elemezte, főképpen a hadházi, a dorogi és a nánási templomok példáján.. megállapította, hogy ezeknek komoly hadászati jelentősege nem volt, viszont többször bizonyultak jó, védelmet nyújtó menedékhelynek mindenféle kóborló, zsákmányoló csoportok, netán a XVI. század folyamán kóborló hajdúk ellenében.

Stratégiai jelentőségük a keleti-, északkeleti területek, a Partium és nagy váraik (Várad, Kálló, Szatmár, Kisvárda) „elővédelme”, illetőleg a tokaji átkelőhely biztosítása volt.

Darai Lajos Mihály a Földalatti búvóhelyek személyi és élelmi mentésre címet adta előadásnak. Ez a téma azért érdekes, mert

SZEMLE

a történetírásban ritkán vannak beszámolók földalatti menhelyekről, mentő járatokról, mert senkinek nem állt érdekében ezek meglétéről, hollétéről beszámolni. A népi emlékezet azonban megőrizte ezeket, különösen várak, kastélyok, kivezető menekülési útjaiként, valamint különböző búvóhelyek, pincék, alagutak alakjában. Az előadó ezekről rajzolt körképet, külön kiemelve a Borsod és Abaúj vármegye határán lévő Hangács községet övező dombkoszorú Rákóczi-pince rendszerét.

További számos, érdekes tanulmányban búvárkodhat a szakember és az egyszerű ér-

531

deklődő. Mindezek mellett érdemes átnézni a kötet függelékét, amelyben Dénes József mutatja be a készülő Magyar Várlexikont. Ennek előkészítése már több, mint húsz éve megkezdődött, tart a számítógépes feldolgozás. A középkori magyar állam területéről több, mint 2200 várról áll rendelkezésre különféle minőségű alapanyag.

Gyepűk, várak, erődítmények és egyéb honvédelmi létesítmények a Kárpát medencében. Kiadta a Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke. Szerkesztette dr. Frisnyák Sándor és dr. Csiha György. Nyíregyháza–Zürich, 2004. 228 p.

M. S.

Az ember térben és időben Szórakoztató olvasmány Göőz Lajos Az ember térben és időben című könyve, amelyet a Bessenyei Könyvkiadó jelentetett meg. A Nyíregyházi Főiskola tanáráról közismert, hogy a tudomány bonyolult összefüggéseit szívesen tárja a nyilvánosság elé hétköznapi nyelvezettel, s teszi mindezt akként, hogy az illető tudományágban nem jártas olvasók is könnyen megérthetik a mondanivalót. Sok fiatallal kedveltette meg például a csillagászatot – tanítványai közül néhányan ma már nemzetközi ismertségű tudósok –, másokat az ásványok bűvöletes világában kalauzolt, miközben megszállottan kutatta a megújuló energiaforrásokat, a szélenergia hasznosítási lehetőségeit, vagy éppen a hőbányászatot. Új könyve elméleti alapvetéseket is ismertet, mégis a tudományos ismeretterjesztő munkák közé sorolható. Függeléke pedig egyszerűen kincsestár, mert olyan átszámítási táblázatokat gyűjtött egy helyre, amelynek egyik-másik adatáért, kulcsáért még az

internet világában is meg kell szenvedni kezdve az amerikai, angol és a metrikus mértékek átváltásától az ENSZ-statisztikák átszámítási értékeiig, a hőmérséklet átszámítástól a csillagászatban használatos számértékekig.

Göőz Lajos könyvét olvasva többször is eszembe jutott Terentius Maurus latin gondolkodó megállapítása, amit A betűkről, szótagokról és mértékekről című poétikai tankölteményében tett, s a szerző idéz a bevezetőben: „Pro captu lectoris habent sua fata libelli”, azaz a könyvek sorsa az olvasó ízlésétől függ. Én az egyes fejezetekben mazsolázva olvastam, önkényesen kapcsolva össze különböző részeket, hozzávéve saját tapasztalataimat. Az időt taglalóból mindenekelőtt ezt emelném ki (pedig a fejezet nem erről szól...): „Hétköznapi beszédünk pongyolaságára utal az, hogy az idő szót nem használjuk szabatosan. Például az idő időtartamot is jelenthet, másként pedig időpontot.” Ezt a kettősség a kezdetektől jellemző:

532

az első időmérő eszközök közül a napórák és a csillagórák elsősorban időpontokat mutattak, míg a vízórák és a homokórák időtartamot. Elidőztem a kínai Su-Sung mandarin 1088-ban készített pontos, gátszerkezetes órájánál, majd ízlelgettem a Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Bizottság 1969ben kidolgozott új idődefinícióját. Az elektronika fejlődése ugyanis lehetővé tette, hogy az 1960-as években nagy pontosságú atomórákat állítsanak elő. A Nemzetközi Súly és Mértékügyi Hivatal 1969-ben elfogadta az atomórák által mért atomidő (AT) bevezetését. Az atomidő egysége az atommásodperc, mely definíció szerint a Cézium 133 atom két hiperfinom szintje közötti átmenetkor fellépő sugárzás 9 192 631 770 rezgésperiódusának időtartamával egyenlő. Mielőtt elborzadna az olvasó, érdemes tudni, hogy már hétköznapi használatra is elfogadható áron vásárolhatók rádiójel-vezérlésű órák, amelyek Európában egy angliai vagy németországi atomóráról kapják a jeleket – állítólag 300 év alatt késnek, vagy sietnek egy másodpercet. Ha az atomoknál jobban kedveljük a természetes dolgokat, olvashatunk még a biológiai óráról, az évgyűrűkről és sok más érdekes témáról.

A naptárokról szóló fejezetben a következő tíz ismertebb naptár sajátosságait mutatja be a szerző: sumér, zsidó, egyiptomi, kínai, indiai, maj, görög, mohamedán, római; a sort a Gergely-naptár zárja. Megismerkedhetünk a korábbi naptárreformokkal és a legújabb Világnaptár elképzeléssel is, amely 1930-tól téma, az UNESCO is támogatná, de a lehetséges bevezetési dátumokról – mint volt az 1984-es év – konszenzus híján mindig lecsúszunk, holott sok célszerű haszna lenne. Például minden naptári nap dátuma évről évre a hét ugyanazon napjának felelne meg, tehát nem kellene évente cserélgetni a naptárakat. Az évet négy azonos hosszúságú, 91 napos negyedre osz-

SZEMLE

taná, minden negyed 13 hétből állna. Mind a 12 hónap 26 munkanapból állna, az úgynevezett World days (Világnapok) ünnepnapok lennének – de ne menjünk bele a részletekbe...

A tájékozódás Földön, égen, a csillagos égbolt és az éggömb látszólagos mozgása témakörének öt fejezetet szentel a szerző, számos adomával fűszerezve az ismereteket.

Manapság rengeteget utazunk földrészeken át. Sokan szenvednek az időeltolódás hatásától, miközben csodálattal figyelik a repülőgépek képernyőin, merre is halad gépük, amelyek legritkábban repülnek a képzeletbeli legrövidebb, azaz „egyenes” útvonalon.

Ezekkel a témákkal foglalkozik Göőz Lajos kötetének tizedik fejezete: Navigáció a levegőben és az óceánokon, a tizenegyedik pedig a globális helymeghatározózó rendszerrel, az GPS-szel.

Persze nem minden repülőutast érdekel, hogyan tájékozódik az utasszállító pilótája (vagy számítógépe) az óceánok, sivatagok felett, ahol nincsenek „földi” irányítópontok. Ám akit érdekel, a nem szakember számára is érthető módon megtudhatja Göőz Lajos könyvéből: ma a pilótákat az atomórákkal vezérelt „Omega”, az egész világra kiterjedő rádiónavigációs rendszer segíti, amely a földrajzi koordinátákkal adja meg a gép pillanatnyi helyzetét. Ám a helyzet mégsem egyszerű, mert a repülés során figyelembe kell venni a helyenként több száz kilométer/óra szélsebességet, a légáramlást, a szembeszélt, a hátszélt, amelyet a radarok sem képesek pontosan jelezni. Újabban lézersugár-nyalábokkal mérnek, sőt navigációs műholdak segítik a pontos helymeghatározást.

A GPS-ről, aki egyáltalán hallott ilyenről, általában azt tudja, hogy ezzel a szerkezettel felszerelt autóról a “központban” méterre pontosan tudják, hol jár, s ha például ellopták, akár le is állíthatják motorját,

SZEMLE

mozgásképtelenné téve a járművet. Ennél azonban sokkal többet tud a 24 műholdból álló rendszer, amelynek holdjai 22 200 kilométerrel a Föld felszíne felett keringenek.

Ma a legfejlettebb az amerikai GPS, de van orosz is, az európai közösség pedig most építi sajátját, a Galileót, amelyről konkrétabb részleteket csak most, az Európai Parlament őszi ülése idején, tehát jóval a könyv lezárása után tudhattunk meg. (Jobbat, békésebbet, simábban működőbbet akarnak az európai mérnökök létrehozni, mint az eddig egyeduralkodó amerikai, elsősorban katonai rendeltetésű GPS-rendszer. Ez lesz az EU egyik legnagyobb beruházása. A 3,4 milliárd eurós, tehát 870 milliárd forintos invesztíció egyharmadát uniós forrásokból, kétharmadát a vállalkozói tőke bevonásával finanszíroznák. A Galileo három év múlva válna teljesen működőképessé, addigra az űrbe fellőnék azt a harminc navigációs jeladó műholdat, amely lehetővé teszi, hogy az európai műholdas helymeghatározó rendszer

533

bolygónk bármely pontján alkalmazható legyen. Magyarországon a Galileo-rendszer alkalmazásai/szolgáltatásai az alábbi szakterületek számára lehetnek kiemelten fontosak: közúti, vasúti, vízi, légi közlekedés, flottairányítás, szállítás, polgári védelem, katasztrófavédelem, rendvédelem, turisztika és idegenforgalom, telekommunikáció, energiaipar, informatika, mezőgazdaság, környezetvédelem, halászat, erdészet, térképészet, földmérés, vízügy, távérzékelés, térinformatika, építés, építészet, bányászat, pénzügyi, banki és biztosítási szektor.

Göőz Lajos, igyekezett kerekké tenni az időben több ezer évet átfogó témát. A tudomány és a technika azonban olyan gyorsan fejlődik – példa erre a GPS-szel foglalkozó záró fejezet –, hogy hamarosan megérhet a könyv bővített újrakiadásának igénye.

Dr. Göőz Lajos: Az ember térben és időben – Tájékozódás a földön, a vízen, a levegőben és a csillagos égbolton. Bessenyei Könyvkiadó, 2004. 187 p.

M. S.

Emlékmorzsák 1936/37-ben, VIII. osztályos gimnazista, maturandusként éltem, amikor Reményi Mihály éppen elkezdte Kossuth-beli tanulmányait az I. osztályban. Ő akkor is, később is megállja a helyét: 1944-ben a 44 érettségiző közül a hat fiú egyike, aki kitűnő eredménnyel fejezte be gimnáziumi tanulmányait. Túlzás lenne állítanom, hogy már akkoriban kezdődtek személyes kapcsolataink, barátságunk. Később azonban találkozásaink, együttlétünk alkalmával örök témánk volt és maradt a 88. sz. Szabolcs cserkészcsapat működésének, emlékeinek sora, illetve a nyíregyházi városi közélet, amely Reményi nagydiákságának idejében, azaz 1944-ig, majd pedig az 1945 utáni „új vilá-

gában” a sok közös ismerős, diáktársunk, tanáraink, lelkészeink sorsa. Ugyanis én érettségi után 1946 novemberéig csak nagyon ritkán és rövid ideig szívhattam a szabolcsi levegőt, nyíregyházi port, mert határainkon innen és túl jártam tanulmányi okokból, illetve a katonáskodás szolgálata „végett”.

A múlt század rövidebb felében, amikor majd a helyi rádió és a Kelet-Magyarország már előzékenyen fogadta a várostörténeti emléktöredékek emlegetését, megbeszélését, leírását, havonként a helyi rádió műsoraiban, a lap hétvégi számainak kulturális oldalain, 1971-től kezdve Reményi Mihály is közölte helytörténeti cikkeit, visszaemlé-

534

kezéseit, amelyeket (az olvasók sürgetésére is) most a Városvédő Egyesület csinos kötetbe gyűjtötte össze.

Sorozatában elsőként Fehér Gáborról, a második háború áldozatává lett, Geduly leánygimnáziumi tanár értékes életét mutatta be. Összekapcsolta emlékeit a család azonos nevű fiának, Fehér Gáborkának szomorú sorsával. Diákkorukban Reményivel meghitt barátságban éltek, az 1944-ben szintén kitüntetéssel ért Gábor junior még eredményesen felvételizhetett a budapesti tudományegyetem bölcsész karának látogatását és biztosító Eötvös Collegiumba, viszont őt a Nyíregyházát felszabadító szovjet katonák által végrehajtott, november 2iki akció folytán elhurcolták, s azóta már senki sem látta. További sorsáról elvétve csak kósza hírek állították egy-egy találkozás alig bizonyítható emlékfoszlányait...

A szerencsés szerkesztés jóvoltából az eredeti megjelenés időrendjét követve kapjuk, olvashatjuk a cikkeket. Ezek túlnyomórészt személyes emlékezések, ünnepelt, ünneplendő személyekhez fűzve. Ha „személytelenebb” évfordulókról ír, akkor is a megtartott évfordulóhoz, esetleg az ünnepléshez magához fűzi emlékező adatait. A kötet mindig az akkor és ott történések időrendjét követi és vezeti az olvasót. Figyelmezteti is, hogy a város lakói (az újság annak idején olvasói) ne feledkezzenek meg az ismertetett személyről, eseményről, az ünneplés nemzeti, szülőföldi jelentőségéről.

Az első cikk megjelenését (mintegy 15 év alatt) még 79 követte, egyre növekvő gyakorisággal; igazolva, hogy az emlékezések leírására Reményinek lényegesen több ideje volt nyugdíjas éveiben mint amikor a kórházi, osztályvezető főorvosi aktivitás volt az előbbre való.

A 80 emlékező írás legnagyobb része a helybeli Kelet-Magyarország közlésében je-

SZEMLE

lent meg. Egy kisebb része a 13 éve visszalutheranizált Kossuth gimnázium ifjúsági lapjában, az újra feltámasztott Nyíregyházi Kossuth Diák rendszeresen megjelenő oldalain vált olvashatóvá. Nem felejthető, hogy ez az ifjúsági lap annak idején 1936-ban, Reményi diákoskodásának idejében indult, és „járt” egészen 1944 januárjáig. Végül: a megjelenés harmadik orgánuma országos egyházi hetilap, az Evangélikus Élet.

Az elegáns kötet címlapja eligazít a témák többsége között: Reményi gyakori emlékszerző „helyeinek” ábrázolásával. Él a puritán montázs eszközeivel, mutatja az evangélikus nagytemplomot, a központi elemi iskola és a Kossuth gimnázium épületeit.

Reményi egész élete folyamatos érdeklődés a városban zajló élet, világ iránt. Nem kerülhetik el figyelmét az országos események helyi aktualitásai: ami azt jelenti, hogy ismertetése is a helyi összefüggéseket tartja emlékezetes leírásra méltónak. Így kapjuk az országos „hadi helyzet” helyi konkrétumát az 1944. szeptemberi bombázásról, ugyanilyen a háborúból szerencsésen hazatérők fogadtatása a Kossuth téren kormányzói részvétellel; Keresztury Dezsőnek miniszter korában, országos tájékozódási körútjának nyíregyházi mozzanatai, alkalmat találva arra is, hogy ekkor néprajztudósunkra, Kiss Lajosra is emlékezik, emlékeztet; jár a népbíróság tárgyalásaira is, hiszen kedves ismerősökről van szó, akik számára ez nagy meghurcoltatás, maximalista ítéletekkel, majd gyötrő, korai halállal járó túléléssel; a háború után újra éledő népművelő konferencia Karácsony Sándor vezetésével a szinte egyetlen épen maradt nagyobb előadóteremben, a református gyülekezeti házban; a Kossuth-kultusz többirányú élő volta; a gimnázium szeniora, Vietórisz József diákmajálisi tisztelgő ünneplése, stb., stb.

Olykor ismétlődnek az események, a fősze-

SZEMLE

535

replők és adatok, hiszen egy-egy cikk ugyanazokról éppenséggel más szempont szerint, más oldalról nézve foglalkozik az évfordulón. Egy-egy ilyen kötet nem regény-olvasmány, a folyamatos olvasás biztatásával, hanem csak adatokért, felvilágosításért fordulunk a kötethez: ebben segít a névmutató, azt is feltüntetve, hogy az éppen keresett személy melyik másik cikkben szolgálhat eligazítással.

A kötetet megbízhatóságáért, ismeretterjesztő szándékának alázatos szolgálatáért

merem és tudom ajánlani. A képek tovább mélyítik az elbeszélés, emlékezés alaposságát, konkrétumát az emléktáblák, arcképek reprodukálásával; modern kifejezéssel; bővíti a nyíregyháziak identitástudatát; hasznosan illeszkedik be a honismereti kiadványok gyarapodni látszó hasznos sorába.

Dr. Reményi Mihály: Emlékmorzsák. Városvédő Egyesület.

Nyíregyháza, 2005. 120 p.

Szepessy Béla: A piktor

Margócsy József

SZEMLE

536

A Krúdy-életmű stilisztikai vizsgálatai 2003-ban Nyíregyháza város úgy döntött, hogy a jövőben az eddigieknél sokkal erőteljesebben fogja ápolni Krúdy Gyula emlékét.

Ezen elhatározásának alapját az adta, hogy az említett esztendőben emlékeztünk az író születésének 125., halálának 70. évfordulójára.

Az ebből az alkalomból megrendezett egyik kiemelkedően rangos tudományos találkozó házigazdája és megszervezője a Nyíregyházi Főiskola volt, még pontosabban Pethő József, Krúdy-kutató, valamint Jenei Teréz, a Tanítóképző Intézet vezetője. A színvonalas konferencia előadásai egy évvel később kötetben is megjelentek a Tinta Könyvkiadó Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához sorozatában Stílus és jelentés címmel.

A tanulmányok a Krúdy-prózára vonatkozó kutatások összegzései vagy újabb kutatási irányok kijelölői, mindenekelőtt a korszerű alakzatkutatások és a kognitív nyelvészet módszerei alapján.

A konferenciakiadványban betűrendben szerepelnek a szerzők. Az első tanulmányt Bencze Lóránt jegyzi, Palócföld – XIX. század, Szepesség – XX. század, Székelyföld – XXI. század címmel. Három szerző két-két novellájának az indítását vizsgálja. Ezek a tanulmány írója szerint mintapéldái a szónoki bevezetésnek (exordiumnak). Az elemzés példákkal illusztrálva a következő szempontok alapján történik: az alaphang megadása; a jóindulat megnyerése; a figyelem, az érdeklődés, a kíváncsiság felkeltése; a bevezetés szerkezete.

Czetter Ibolya vizsgálata tárgyául (Stílusszintézis Krúdy Gyula Pesten lakott egy

fuvolás című novellájában) egy kevéssé ismert művet választott, s azt mutatja be, hogy abban a stílusösszetettségen kívül (szimbolizmus, impresszionizmus, szecesz-szió) milyen egyéb jellegadó vonások fedezhetők fel. Mindezek elsősorban a hangulatteremtés, illetve a hangulatkeltés dekorativitásában vesznek részt, a szerző többek között az indázó mondat- és szövegszerkezetet, a jelzőhalmozást, az anaforikus, rekurrenciás mondatkezdést emeli ki. A tanulmány összegzésében megállapítja, hogy Krúdy epikája „zavarba ejtően bonyolult jelenség”, s akár egy novellában is megmutatkozhat heterogén, nehezen körvonalazható, több, egymáshoz közel álló írányzat sajátosságait egyesítő, szintetizáló stílusa, s annak sajátos rétegzettsége.

Eőry Vilma dolgozatában (Egy Krúdymondatról. Mondatszerkezet, szövegszerkezet, pragmatikai jelentés) a Napraforgó című regényből egyetlen többszörösen összetett, 11 tagmondatból álló mondatot vett górcső alá. A mondat tartalmában szorosan kapcsolódik Nyíregyházához, még pontosabban Sóstóhoz. Szerkezete szerint pedig párhuzamba állítható aa szövegegész struktúrájával, a fejezetekkel, ami pedig arról tanúskodik, hogy a szerkezeti megfelelések a mondat és szöveg hangulatának hasonlóságát erősítik meg: a kevés feszültséget, a visszafogott, lassú tempót, a kissé álmos és álmodozó, emlékező hangulatot a maga végtelenségével.

Gáspári László tanulmánya (A minthás társítások funkciója Krúdynál) a szubnexió és a konkatenáció funkcionális társulását

SZEMLE

taglalja igen alaposan, példák sorával. Az eseményt vagy gondolatot kommentáló szubnexió – a klasszikus retorika bővítéses gondolatalakzata – mondatalakzatával bomlik le. Ez utóbbi a mondatot emlékképek asszociatív kapcsolatával viszi tovább és lazítja föl. A szerző bemutatja, hogy a minthás társításban miként tágul a tér és az idő, mosódik egybe a múlt a jelennel. Krúdy érett korszakának a novellái a rejtőzködő bánatok és ábrándok titkait hozzák felszínre és csillantják vissza a minthás társításokban.

Jenei Teréz azt tárja föl, hogy mi a szerepe a szabad függő beszédnek Krúdy Gyula Napraforgó című regényében (A szabad függő beszéd mint stílusalakító tényező Krúdy Gyula Napraforgó című regényében).

Krúdynál a szabad függő gondolattal is találkozhatunk, sőt ez a gyakoribb, s az író ezek alkalmazásával visszaszorítja az epikus műfaj alapvető kellékét, a cselekményt. Cselekmény, jellemzés helyett hangulatokat, látomásokat, emlékeket közöl, sokszor nem a hagyományos időrendnek, hanem az emlékezésben megjelenő belső időszemléletnek megfelelően. A líraiság kifejezésének lehetőségét találja meg Krúdy a szabad függő beszédben.

Kemény Gábor A szakrális és erotikus viszonya Krúdy prózájában című előadásában két irányban vitte tovább a címben megadott fogalmak kapcsolatát. Egyrészt: a vallási és szerelmi motivika Krúdynak nemcsak Az útitárs című művében kapcsolódik össze, hanem már az 1910-es évek első felében keletkezett Szindbád-novellákban.

Másrészt: a szakrális és az erotikus képzetkör nem csupán a nyelvi képekben, hanem a cselekményben és az azt kísérő-továbblendítő asszociációkban is összefonódik.

Majd megállapítja és a későbbiekben bizonyítja, hogy Krúdy korához közelítve a két képzetkör kapcsolatában a szexualitás vallási eredetű képekben fejeződik ki. Az úti-

537

társ sikerrel ötvözi a vallásosat a profánnal, a modern életérzést a középkoriassággal. A Szindbád-novellákból származó példák egyik csokrában például azt mutatja be a szerző, hogy a vallási-egyházi, illetve az erotikus motívumok a cselekménynek a szintjén kapcsolódnak össze. Másutt pedig a vallási mozzanatok Szindbád fantáziájában társulnak a nők, az udvarlás, az erotikum képzetköréhez. Az útitársban is három szinten nyilvánul meg a vallási és az erotikus motívumok kapcsolata: a cselekmény, az asszociációk és a nyelvi képek síkján.

Pethő József dolgozata („Az emlékezet, amely váratlanul, valahonnan ide tévedt.”

Emlékezés és halmozás Krúdy N. N. című kisregényében) a mentális reprezentáció két aspektusának, az emlékezés aktusának, ezzel összefüggésben és főképpen: magának az emlékező Krúdy-szövegnek a modellálásához kíván hozzájárulni az N. N. halmozásainak vizsgálatával. A szerző mindenekelőtt az emlékezés reprezentációs folyamatának és a nyelvi reprezentáció összefüggésének a megvilágításához felvázolja a reprezentáció különböző szintjeit. A tanulmány másik kiindulópontja az a Locke-ig, Humeig visszavezethető belátás, hogy a gondolkodást az asszociáció két törvénye vezérli: a szomszédosság és a hasonlóság törvénye. A szerző mindezek alapján mutatja be a kisregény halmozásait, gazdagon illusztrálva és értelmezve.

Szabó Zoltán joggal állapítja meg tanulmánya bevezetőjében, hogy érdemes a századforduló egy-egy írójának szecessziós stílusát vizsgálni, különösképpen Krúdyét (Az indázás stílusformái Krúdy prózájában). Az indázás, vagyis a hullámzó, kígyózó, görbülő vonalvezetés a szecesszió legfeltűnőbb stílusjegye, valamennyi művészeti ágban, így a szépirodalomban is érvényesül. Az indázó mondat- és szövegszerkesztés és a belőlük fakadó zeneiség díszítő jellegű, és így része

538

a századforduló általános szépségkultuszának. Krúdy is kedveli az indázó, kígyózó, görbülő, kanyaruló tárgyakra, illetőleg vonalaikra és az azokhoz hasonló mozgásokra utaló szavakat, mint amilyen például a fodor, kacskaringó, fürtös, keringőzik, ringatózik.

Jellemző még a bővülve továbbhullámzó szerkezet: az egymást követő ívek egyre hosszabbak, terjedelmük növekszik. A vizsgálatok összegzésének egyik lehető szempontja az összehasonlítás, a szecesszió más íróinak indázási formáival való egybevetés.

Szathmári István egy vallomással indítja tanulmányát. Eszerint őt Márai vitte Krúdy felé. Krúdyról – Márai szemével című tanulmányában azt mutatja be teljes részletességgel és filológiai alapossággal, hogy Márai miként látta, hogyan értékelte Krúdyt. Ugyanis Arany, Kosztolányi és Babits mellett Krúdy mindig ott szerepel a Márai által legnagyobbnak tartott és legolvasottabb írók, költők között. A szerző igen pontosan és aprólékosan járt el. Összegyűjtötte Márainak a Krúdy életművével, egyes műveivel foglalkozó írásait, valamennyi megállapítását egészen a legkisebb utalásokig. Márai krúdyzmusnak nevezte el azt az ábrázolásmódot, amellyel egyszerre tudott beszélni a mitikusról, a „szürrealizmusról”, az élet álomszerű cselekményeiből párolta le ezen a módon a húsvér valóságot Márai két fő vonását emelte ki Krúdynak: a sajátos atmoszférateremtést és a még sajátosabb Krúdy-zenét. A tanulmány szerzője bemutatja, hogy Krúdy végigkísérte egész életpályáján Márait, számára követendő példakép, minta volt, a magyar irodalom „titkozatos, szépséges áloévirág”-jának és világirodalmi hangsúllyal megszólaló írónak tartotta.

Szikszainé Nagy Irmát Krúdy olvasása közben a szövegek retorizáltsága fogta meg, így ezt vizsgálja (Retorikus kérdésfunkciók Krúdy az Útitárs című kisregényében). En-

SZEMLE

nek egyik forrása a kérdésalakzatok bősége.

Elsősorban a tűnődő kérdés kap domináns szerepet, amely a hősök és a környezet bemutatásának gyakori eszköze. A dolgozat írója megállapítja, hogy értelmetlen a kérdésalakzatok merev kategóriákba sorolása, hiszen ezek csak a szövegkontextus függvényében értelmezhetők. Másrészt Krúdynak ebben az impresszionista és szecessziós stílusú kisregényében gyakori a kérdésalakzathasználat, s ennek az okát a funkcionális stilisztika jegyében meg is adja szerző: ez teljes összhangban van a mű dezillúziót árasztó atmoszférájával, nemcsak a valóságban, hanem az álmokban, az emlékekben; az utazás patetikus légkörével, a hős fanyar elégedetlenségével, állandóan elbizonytalanodó magatartásával.

Tátrai Szilárd Műfaj és stílus című tanulmányának a bevezetőjében két alapvető megállapítást tesz, s ezzel közvetve munkájának célját is kitűzi. Az egyik: egy szépirodalmi szöveg stílusának értelmezési lehetőségeit befolyásolja annak műfaji besorolása.

A másik: Krúdy Gyula bizonyos Szindbádszövegeinek és Kosztolányi Dezső bizonyos Esti Kornél- szövegeinek műfaji besorolása körül bizonytalanság érzékelhető. A szerző azt a kérdést boncolgatja, hogy a két mű regényként vagy novellakötetként értelmezhetők-e, majd amellett érvel, hogy a Szindbád ifjúsága inkább a novellaciklus műfajába, az Esti Kornél pedig inkább az összetett regény műfajába sorolható. Erre a végkövetkeztetésre a műfajjelölő paratextusok, a címek, fejezetcímek alapján, valamint a két mű narrációs megoldásai alapján jut.

Tolcsvai Nagy Gábor A képzeleti jelentéstana Krúdy műveiben című tanulmányában Krúdy stílusát annak a 19–20. század fordulóján és azt követő két-három évtizedben a magyar irodalomtörténetében végbement átalakulásnak a részeként elemzi, amely a nyelvhez és a szöveghez való vi-

SZEMLE

szonyt alapvetően megváltoztatta. Krúdynak ebben a folyamatban betöltött szerepéről megállapítja: „Krúdy Gyula ennek a századforduló utáni (magyar) irodalmi közegnek alkotó létrehozói közé tartozott.” Tolcsvai Nagy az író sajátos prózai nyelvének legfontosabb jellemzőjét az elbeszéltségben jelöli meg, majd ezt a jellegzetességet vizsgálja Az útitárs című kisregény példáján, a kognitív nyelvészet holista irányát és az irodalmi hermeneutikát (főképp Iser irodalmi antropológiáját) összekapcsoló elméleti keretben.

Az elemzés eredményét a szerző a következőkben összegzi: Krúdy a magyar nyelv korábban felderítetlen jelentésbeli, szövegtani lehetőségeit megvalósítva az önmegértés és a világleírás korábbi magabiztosságára kérdez vissza. „E visszakérdezés eredménye a személyiség körvonalainak elbizonytalanodása, viszonyként való értelmezése.”

V. Raisz Rózsa Szövegszerkezeti és stílusjellemzők címmel Krúdy egyik remekművét, az Őszi versenyek címűt taglalja, még pontosabban a szöveg néhány szerkezeti egységén mutatja be annak stílusjellemzőit. Bár alapvetően az elmúlás, a rezignáció, a melankólia az uralkodó hangvétele, azonban az irónia, sőt a gúny is megjelenik bizonyos részekben, a nyelvváltozatok terén pedig a sztenderd, illetve a városi népnyelv

539

és a lóversenypályák egy-egy szakszava is felbukkan. Összességében a kisregény stílusstruktúráját makro-, mezo-, mikroszinten egyaránt az összetettség és a hierarchizáltság jellemzi, szociokulturális rétegzettsége szerint pedig a választékosság.

A kötet bizonyíték arra, hogy a konferencia szervezőinek céljai sikeresen megvalósultak, hiszen a tanulmányok nemcsak az elméleti-módszertani továbbgondolási lehetőségeket mutatták be, hanem jelentősen hozzájárulnak a Krúdy-életmű eddiginél alaposabb stilisztikai interpretációjához.

Bátran állítható, hogy a könyv ragyogóan szolgálja Krúdy prózájának alaposabb, eredményesebb, az olvasáshoz is kedvet adó oktatását, értékeihez méltó, jobb megismerését. Magam nyíregyháziként különösen bízom abban, hogy városunk, megyénk érdeklődő diákjai, irodalombarátai megismerkednek e könyvvel, hiszen a stílus és jelentés „helyi értékei” között egyik legbecsesebb örökségünk Krúdy életműve. Ennek megértéséhez segíti hozzá minden olvasóját az ismertetett munka.

Jenei Teréz–Pethő József (szerk.): Stílus és jelentés. Tanulmányok Krúdy stílusához. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2004. 116 p.

Minya Károly

„tenyered melegében / hiányoddal / alszom el” Kovács katáng Ferenc új kötetéről E szép lírai idézetet választottam mottóul Kovács katáng Ferenc új kötetét bemutatandó. A soha ne kérj bocsánatot című könyv a szerző lírai életművébe enged bepillantást.

Eddig is ismeretes volt, hogy a novelláskötetekbe versek is bekerültek, de a színdarabok, a drámaértelmezések, a sok-sok norvég-

ból lefordított mű után, most először jelentkezett csak és kizárólag versekből összeállított könyvvel.

A fentebb idézet néhány sor nemcsak frappáns megfogalmazásával, aforisztikus tömörségével fogott meg, hanem egyben igen jól összefoglalja azt a szemléletet, vi-

540

láglátást, amely az egész kötetre jellemző.

A kapcsolatoknak, az emberi viszonyoknak, az érzelmeknek az életben betöltött igen fontos szerepére utal ezzel: a kötődések még akkor is döntő szerepet kapnak létezésünkben, ha csak hiányukkal vannak jelen.

Akkor is szívet melengető, jó közérzetet adnak, ha nincsenek is szeretteink a közelünkben, vagy netán még az élők sorában sem. Minden kötelék, amelyet valaha létesítettünk meghatározó, egész életünkre kiható szerepet játszik.

Ezért van az, hogy a kötet a társak szónak a körbejárására vállalkozik. Az útitársak az életúton kísérik az embert, néha elmaradnak, újak csapódnak mellénk, de bizonyos szakaszokban együttes élményekben volt részünk. Ezért váltak életünk kitörölhetetlen részeivé. Kovács Ferenc eddigi munkásságában is igen jelentős teret adott az eddig megtett éveknek, a hagyományoknak, az emlékeknek. De meglett fejjel rá kell jönnie, hogy egyre kevesebb már az ismerős, a barát, akivel az „emlékszel” varázsszavával fel lehet idézni a múltat, hiszen „hűlt nyomokban lépsz/ a múlt kifogy / hátad megett” (Társam mindig XIII.). Éppen ezért vállalkozott most e lírai kötetben olyan visszatekintésre, amely a jelenre koncentrál, de a jövőt is megcélozza.

Az ajánlások Kovács Ferenc köteteiben mindig fontos részt képeznek. A két utóbbi novelláskötet Nyíregyházának, a szülővárosnak, az iskoláinak és tanárainak volt dedikálva. Jelen esetben e mű Ágnesnek és Dávidnak címzett. Ágnesnek, a feleségének és Dávidnak, a fiának. A vallomás mellett az összegzés, az útravaló összeállítása is a kötet célja. A „honnan és hová?” kérdésére ad most a legközelebbi családtagoknak választ, és természetesen mindezt az olvasóval is megosztja.

Soha ne kérj bocsánatot szól a címlapon, így felkiáltójel nélkül. A kötet nyitó versé-

SZEMLE

nek utolsó sorából véve e szentenciát. Akár életfilozófiának is beillene, hiszen ezzel arról vall, hogy semmit nem bánt meg: az eddigi tettek, utak, vágyak, érzések mind-mind vállalhatóak. Mindez annak a kinyilvánítása, hogy minden úgy volt helyes, ahogy megtörtént. Nem kell és nem is érdemes semmit sem szégyelleni. Felesleges és hiábavaló úgy is a késő bánat: az ő eddigi élete, úgy ahogy volt vállalható. „Daccal, gőggel” és némi megelégedettséggel is. Nincs mód, de nem is érdemes módosítani.

Ezért most a számbavétel, a számadás. A kötet felosztása az eddigi életutat követi: az első a múlt, a Társak voltak, majd a jelen, amelyet a közelmúlt, égtájakhoz kötött színei és árnyékai, baráti szálai adnak: a Társak délen és a Társak északon ciklus. S végül a Társam mindig, amely a folyamatos múlt, jelen és jövő, a Kedves közellétéről szóló sorok, amelyek még a távoli jövőben vizionált halált is az ő segítségével képzeli el. Nem tud élni sem, halni sem nélküle – szól a forró vallomás: „csak / reményleni merem / akkor fogod majd a kezem.” (Utószó) S hogy ezt az óhajt mennyire komolyan gondolja, azzal is bizonyítja, hogy egyedül ennek adott önálló címet. (Talán nem lett volna baj, ha a többi vers is – a dedikációk mellett – kapott volna valami eltérő megkülönböztetést a ciklus elnevezésen és a számozáson kívül.)

A korábbi kötetekben, az emberi kapcsolatokról ír. A múltat, amely meghatározza a jelent is kötelékek, különböző rendű és rangú viszonyok hálózták be, amelyek már ugyan emlékek, de Kovács erős késztetést érez folyamatosan, hogy beszámoljon róluk. Most a déli és északi tájakhoz, emberekhez kapcsolódó érzelmek bemutatására is sor kerül.

Többször alkalmazza a számára oly kedves jelenetező technikát, szinte kiszerepezi a szöveget, jelenetek, párbeszédek tűnnek fel a versek során. Az önmegszólító formát is kedveli, egyes szám második személyben

SZEMLE

szól gyakran saját magához. Nagyon kedveli azt a lehetőséget, amikor megszólítja barátját, kedvesét. Néhol vissza is szól az illető, vagy akár veszekedéseket, civódásokat is olvashatunk. (Társam mindig IX, vagy a Társam mindig XII. hosszú verse.) De ha vallomást ír, akkor is ezt a megszólító formulát használja: “ha falnak fordulok / a Te hangodat hallom” (Társam mindig XI.) Most is, mit korábban, egy nagyon sajátos képi technikával dolgozik. Nyilván a sok filmélmény, filmes tanulmány eredményezi az apró képekből sajátos montázstechnikával előállított képek sokaságát. Rendkívül kedveli a rövid, pár képből vagy akár csak pár szóból álló verseket, szinte arabeszkszerű szépség kerekedik mindebből. Például: „mint borostyánkő / vagy kékeszöld árny / a tavaszi halál.” (Társak északon IV.) Ahogy egy szép képében mondja: a cserepek mozaikdarabkáival is visszaidézhető az emlék vagy egy apró töredéke. A kicsiny, a törött is tükrözheti az egészet. Sok illanó hangulat, emlék elevenedik meg láttató képekkel nemcsak a Társak voltak, tehát az elhunyt öregek, ősök emlékét megelevenítő ciklusban, hanem a Társak északon részben is, ahol az elment barátok, ismerősök elevenednek meg a mindennapok felidézte emlékben: „koppanó lépted / a nagyváros zaja” (Társak északon III.). Vagy a nagyszerű megfigyeléseket rögzítő szép sűrű költemény: Megfeketült ezüsttálcán decemberi napsugarat szolgálnak fel a reggelek.

Telefonod néma üzenetre vár. A csengő berozsdásodott.

Tudtad? Nekem megsúgta valaki virágözön vár...

(Társak északon II.)

541

A vers igen lefojtottan és sejtetően szól a hiányról, amely az egész lakást befonja, és a csalókán ragyogó utolsó kép a szomorú, de felvirágozott végről.

Ez a sűrítő technika, a kihagyásos megfogalmazás, a csattanóra kihegyezettség a sziporkázó, néha szójátékszerű megoldás többször előfordul a kötetben. Például: „Fatücsök / Folyton folyvást magyaráz / Vélem szinte értem.” (Társak délen III.) A képzelet szárnyán repíti a játékos versírást. Kedveli a „ha” kezdetű mondatokat, amelyek már ellendítik a földről az olvasót a feltételezések, az álom, az ábrándozás világába, vagy a múlt ködébe, mint a Társak voltak III. VII. Fontosak ezek a megidézések, mert bármennyire fájdalmasan kénytelen tudomásul venni: „veled vagy nélküled megy az élet tovább” (Társak voltak III.), de ez nem jelenti az illető teljes hiányát, hiszen nem múlt el egyetlen ős sem nyom nélkül. Mint ahogy tréfásan megfogalmazza a Társak voltak VII. soraiban: mennyi sok ős adódik össze addig, amíg az ember végül is összeáll.

Az emberi kapcsolatok mindenek felett - erről szól a kötet két középső ciklusa. A kedves ismerősök, írótársak alakja tűnik fel, illetve nekik ajánlódnak a versek. Olyanok is vannak, akik rá, mint íróra, fordítóra nagy hatással voltak. (Például Jon Fosse.)

A barátság erejéről nagyon szépen tud írni: ha egyszer barátság lett angyallá vált sorsunk kik itt, Te ott viseld szárnyba szökött hitedet (Társak délen IV.) A kapcsolatok óriási, egymást röptető erejéről ír igen megkapóan. Arról, hogyan

542

tudja emelni az embert egy kapcsolat: szárnyakat ad számára, de el is tudja varázsolni, s ezzel akár az életét is megmentheti. Furcsa szófacsarással a szárba szökött ismert magyar kifejezést kifordítva a szárnyba szökött kitétellel helyettesíti, jól idomulva a kezdő szóképhez. Az angyal lét más versekben is a segítség, a bajban való kiállás jelképe lett: Társam mindig XII. Az angyal amúgy is a jónak, a tisztának, a kellemesnek a szinonimája a Társak északon II. soraiban: „Havazik /nevezzük hónak / angyalköntösbe / bújtatott jónak.” De emellett az elvekben, az életfelfogásban való hasonlóság is erősíti a kapcsolatokat, nagy erőt ad munkálkodáshoz. Társak északon IV. A társak hiánya, halála nehéz próbatétel, a feldolgozás, a megértés, az elfogadás hosszú folyamat. Az is felmerül, hogy a másik elmúlta saját piciny halálunkat is jelenti (Társak északon IV. 2. Társak északon III. 1.) Ilyenkor minden a hiányt sugallja, a „valami nem normálisan működik” bántó üzenetét. Már semmi nem az igazi: Légszomjjal küzd a kalapács fogaskerék zsír után sikolt terhe alatt darulánc nyüszít s az úthenger lomhán halad.

(Társak északon III. 3.)

Sokszor ír a nagyváros a civilizáció ártalmairól (Társak északon III. 4.) Mennyi rossz, embertelen zajlik a világban, a déli szépségek, természeti gyönyörűségek a tenger, a víz megnyugtató hatása ellenébe! Hiszen délen az idő egészen másként folyik ott az “évek ólomlábakon járnak”. (Társak délen II.) De az északi vidéken is meg lehet találni a természet csodáit, apró képekben rögzíti az elragadtatott gyönyörködés képeit: Eső vagyunk hallgatsz hallgatunk

SZEMLE

Sűrű a csend felszabdalhatatlan szétterül a völgyben markában tart nem ereszt (Társak északon I. 3.) kék fjord hajók a vízen mint a szerelem (Társak északon I. 2).

Itt is mindig a természet közelsége, a vizek, a csend a robogó zajos nagyvárossal szemben adja a megbékélésnek, a derűs kiegyensúlyozottságnak a perceit, pillanatait.

A város „metafizikája” riasztja, a rengeteg technika, a „nagyvárost tükröző kirakatüvegek” (Társak északon III. 2.) – semmi szépséget nem adnak, ráadásul egy álvilágot mutatnak, nincsen semmi a maga valóságában, minden csak tükörképe, visz-szatükrözése, másolata a természet valóságának. De ilyen ijesztő, vészjósló a mobiltelefonos, esemesező világ, a technikával nem megsegített, de megterhelt élet (Társak északon III . 4.). E túlzások az emberi élet lényegét veszik el. De a legpregnánsabb kifejezője a Társak északon VI. darabja, ahol hallatlanul szellemesen bontja széjjel a tükörkép metaforát, amikor arról beszél, hogy: tévé előtt háttal a világnak töltjük az életünket.

Hátat fordítva nem látható az igazi világ, hiszen mindig csak a látszat, a tükörkép juthat el hozzánk: „másodkézből” kapjuk a világot. Minden „mintha” létezik, éppen ezért torz és torzít, beleront az életünkbe és minket is elront. Mindezen Rontás ellen – szinte Nagy László remek soraira emlékezve – csak a szerelem, egy más stílusú élet adhat segítséget.

SZEMLE

Futunk vakon a szürke aszfaltavaron álmos városlakók araszolnak szemben.

(Társam mindig V.) A másféle életelv szerinti együttélés, a virtuális élet helyett az igazi igénye él a nagyon izzó szerelmes versekben, vallomásokban, ezért lehetséges, „hogy forog kering / kedvünkre a világ” (Társam mindig VIII.) Vagyis a környezet, a világ is megváltozhat kettejük szép és tartalmas kapcsolata által: teljesebb, nekik való lehet, hiszen őket élénk színű örömök kísérnek. A szerelmeséhez kötődik Kovács Ferenc kedvenc évszaka: az ősz a Társam mindig VII. soraiban, vagy az „Ősz vagy nekem – nem eresztlek.” (Társam mindig I.) vágya.

Az összetartozás, a ragaszkodás szép megfogalmazása a Társam mindig IX. De kéz a kézben kezek harminc év elég idő hogy legyünk ketten egy Érdekes a Társam mindig XIV. szinte népdalszerű ráolvasása: a „szép / a szeme szép...” kezdetű vers.

A kedves nagyszerű alakja úgy idéződik fel, mint a változásban is az állandóság megtestesítője: ha megyek ha maradok ablakban áll ragyog (Társam mindig XVI.) Mintegy sarkcsillag, irányjelző szépség, amely meghatározza a másik életét, koordinátáit adja, és pompázatos lelki és fizikai jelenlétével szinte istennői magasságokba emelkedik. Életének és majdani halálának is örök társaként. azt hittem lehet de mégsem élni nélküled.

(Társam mindig XVII.)

543

Az együttlét csodáiról is szól a verseskötet, az egymásrautaltság, az egymás segítése cseng ki minden sorából.

A kötet számvetés, összegzés mivolta mellett a következő nemzedékre is gondol, amikor útravaló, útra bocsátó elveket is megfogalmaz, elsősorban a fiának, de mindenki okulhat az életelvekből. Éppúgy, mint a kötetnyitó versben, most is felszólító módban üzen. Most biztatást olvashatunk: ne féljünk megélni a teljes életet, világot, ne akarjunk gyorsan túlesni a dolgokon, hiszen akkor nem élvezhetjük ki minden percét, ha csak a kötelesség, a teljesítés feszültsége hajt bennünket. Ne felejtsünk el közben élni, mégpedig az igazi, nagyszerű, természetes világot: „Valami előtt kicsit lenni / pár nappal, órával / néhány perccel / a legnehezebb. / túllenni végre / mihamarabb / de ekkor maga / az idő fut el / azon percek / mik a végelszámolásnál / mínuszok lesznek / Fiú, menj már / Söpörd kalpagod alá / a maradék világot!” (Társak délen V. Dávidnak ) Mindez nemcsak Kovács Ferenc életfilozófiája, mindez az ősök, a korábbi család megélt élettapasztalatait is tartalmazza, ők is üzennek az utódnak. Mindez a kicsit régies nyelvhasználatból világlik elő, hiszen a mai világban senki nem mondja így: kalpag - ez csak a régiek szava lehet. De bizonyára ők is arra biztatnák az unokát, hogy merjen élni, ne méricskéljen, ne latolgasson, bátran vágjon neki a világ meghódításának.

A kötet illusztrációit ugyancsak Kovács Ferenc készítette. Érdekes, stilizált, titokzatos fejek ezek, a Húsvét-szigeti szobrokhoz hasonlóak. Az első kép, egy hajóban mutat két profit, ahogy a magyar szólás mondja: egy hajóban eveznek. Vagyis a víz, a természet közegében ketten próbálnak fennmaradni, együttesen, egymásra számítva. Mint ahogy az egész kötet ezt a létfilozófiát sugallja. A kötet során ezek az arcok állandóan variálódnak, különböző díszítéseket kapnak,

SZEMLE

544

s a versek nyomán az arcuk is egyre inkább kirajzolódik. Egyre több ismerős vonást tudunk felfedezni rajtuk. S ha még tovább forgatjuk a könyvet, akár több rejtély nyitjára is rájöhetünk.

E karcsú kötet jól summázza Kovács Katáng Ferenc eddig megtett életútját. Ahogy írja: „két kezedben elfér a jelen / tenyeredbe rejted” (Társam mindig XIII. 3.). S most az olvasón a sor, hogy ezeket a verseket – a

jelen civilizációjával elégedetlen szigorú állapotfelméréseket és az izzó, szenvedélyes vallomásokat az emberi kapcsolatokról, amelyek mégis élhetővé varázsolják a különben elég szürke és kietlen jelent – kezébe vegye és eltűnődjön üzenetein.

Kovács katáng Ferenc: Soha se kérj bocsánatot. Napkút Kiadó. Budapest, 2005. 80 p.

Margócsy Klára

Századok szabolcsi öröksége A Kölcsey Társaság füzetei 15. köteteként veheti kezébe az olvasó János István könyvét. Már a könyv címe – Századok öröksége – is sejteti, hogy a tanulmányok, a XVI. századtól napjainkig, egymástól távol levő korokat fognak át. Témaválasztásában sokszínű a kötet, a tárgyalt alkotók és alkotások tekintetében is, hiszen a provinciában is alig ismert nevektől a klasszikus magasságokba emelkedett alkotókig terjed a Nyíregyházi Főiskola jeles tanárának, a régi magyar irodalom kutatójának érdeklődési köre. Előszavában a szerző kijelöli a Szabolcs-SzatmárBereg megyei vonatkozású írásokat felölelő antológia szerkesztésének legfőbb céljait: a hagyományőrzést és értékközvetítést, annak kimutatását, hogy a századok folyamán az e régióban született alkotókban és irodalmi művekben is létezett európai jelen idő.

Emeljük ki a szerző komplex, sok összetevőjű szemléletéből az „európai jelenidő” fogalmi körét, amely a tanulmányok koordinátarendszerének hármas eleme – provincia, az ország és Európa – szerves összefonódását kívánja fölmutatni, ezáltal hitelesíteni az általa föltárt hagyományok és érté-

kek egyetemességét. Magyarság és európaiság szerves összefonódása ott rejlik mindenik tanulmányban.

Az európai gyökerezettség, betagolódás, az európai szellem és eszmeáramlat jut érvényre a Magyarországon, különösképpen ebben a régióban olyan hamar gyökeret eresztő, megszilárduló reformációban, az anyanyelvűség elterjedésében, valamint abban is, hogy Kisvárdán, Ecseden, Szerencsen, Göncön, Vizsolyban olyan szellemi centrumok jönnek létre, melyek a kortárs európai szellemi áramlatok sodrába kerülnek. Ecsedi Báthory István és Rákóczi Zsigmond személyében oly mecénások támadnak, akiknek támogatásával 1590-ben megjelenhet „Károlyi Gáspár és munkatársainak hatalmas szellemi produktuma”, a Vizsolyi Biblia. A kisvárdai Telegdi Kata, „az első magyar költőnő” a latin mitológia ismeretében, a magyar nyelv biztos kezelésével ír verses levelet. Az ecsedi udvarban „egy alapvetően biblikus műveltségű főúr”, Ecsedi Báthory István – „a világ, az ország és önmaga sorsán, testi-lelki szenvedésein tépődő, töprengő ember” – megírja Meditációk című művét, melyből „vallásos meditációk

SZEMLE

sorozatában bomlik ki egy meggyötört nép és ország lelki élménye, a történelem tragikum-átvérezte szövete” bomlik ki. „Báthory tollán először a magyar irodalomban európai szintre érkezik a meditáció műfaja”.

Mindez nem a véletlen műve, hisz „az 1600as évek elején a magyar műveltség élvonala még egyszinten van a nyugat-európaival”.

Európai szellemi áramlat sodrában bontakozik ki Bessenyei György, „a fényre lépő ember” munkássága, akinek nevéhez fűződik a felvilágosodás korának kezdete. A bécsi testőrségben töltött esztendők alatt ismerhette meg a francia felvilágosodás eszméit, Voltaire tanait, általuk vált egy egyetemes szellemi áramlat részesévé, eszméinek hirdetőjévé vált. János István ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy ezzel egyidőben Zrínyitől megtanulhatta „a magyarságtudatot és a nemzetért morális felelősséggel tartozó aktív gondolkodói magatartást és szabadságeszmét”. E kettős identitástudat Bessenyeiben szerves egységben él tovább: „Az emberség, a tudomány annyira összehúzott bennünket e világnak e részén, hogy mikor hazát, hazafiságot emlegetnek, Európát értsd rajta”. Világképének elemzéséből bontakozik ki a szerző következtetése: „Bessenyei programja túltekint az egyszerű doktriner megállapításokon, s megcélozza az emberi és a nemzeti egyetemesség nagy mítoszát, magyarság és európaiság problémamentes szintézisét (...) tudta, egyedül a szellem pallérozása ment meg egyént és nemzetet, egyedül az lehet az új megváltás, ha ember és társadalom, a nemzet önmagát váltja meg az értelem napvilága által.”

Ennek az eszmei vonulatnak a folytatója – „a magyar írástudók történelmi küldetésének örököse” – Kölcsey Ferenc. „...ő az első modern értelemben vett magyar européer, nemzetibe oltott világpolgár, provinciába kényszerített géniusz – egyszóval: a

545

magyar értelmiségi tudat egyik első, ha nem legelső modern képviselője.” Költői világa, építménye sokrétű, összetett alapozású: „vállalása is ez a költészet a múltnak, a hagyományoknak, az emberi és magyar kultúra egyetemességének, a klasszicitás formavilágának éppen úgy, mint a protestáns prédikátorok indulatainak avagy a jeremiádok jajkiáltásainak”. A kiindulóponttal cseng egybe az eszmei kibontakozás, a költészetében olyannyira összefonódó antik és a modern vonások együttes jelenléte is: „...épp az antikvitáson vezet az út a nemzetihez: az egyetemes kultúrából bontakozik ki a magyarság immáron időben is kivetített és körvonalazott azonosságtudata (Balassa, Szondi, Zrínyi dala, Hymnus stb.), mely szükségszerűen találkozik az egyetemes európai kultúra kortárs és az antikvitásba vezető irányaival.” „A csüggedő költői lélekállapot”-ot visszatükröző versek mélyén, a haza sorsán való aggodalmon túlmenően, mindig ott rejlik „a történelmi múlt tapasztalatait nemzeti önismeretté tudatosító költői szándék és magatartás”. De a görög sorstragédiák katarzisát is érezzük költeményei olvasásakor, a bennük oly sokszor megfogalmazott, vissza-visszatérő predesztinációs sorsfelfogás ellenére is: bár „pusztulást vizionál, pedig a lélek mélyén épp az ellenkezőjét óhajtja: tiltakozik ellene”, a Huszt című epigrammában túl is lép rajta, kimondva az örökérvényű bíztatást: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!” A kötetben ez a tanulmány az egyik legkiemelkedőbb, legmélyebb. Bizonyára nem véletlen a keletkezési dátum: 1990. Olyan időszak, amikor mindennél nagyobb szükségünk volt a nemzetben való gondolkodás, a nemzet jövője iránti felelősség érzésének ébresztésére.

János István Krúdy Gyuláról készült tanulmánya alkalmi írás, a nagy klasszikus születésének 125. évfordulóján készült. Ta-

546

gadó mondat vezeti be: „Krúdyt nem mély törénelmi érdeklődésű íróként tartja számon irodalmi közvéleményünk”. A szerző a Mohács című trilógia elemzésével oldalakon át cáfolja ezt a negációt. Nem csupán azzal, hogy fölemlíti az író családjában mély beágyazottsággal élő 48-as hagyományokat, a podolini középiskolát, ahol – az író visszaemlékezése szerint – „úgy tanították Rákóczi és Kossuth történetét, hogy egy-két évtizeddel előbb várbörtönbe dugták volna érte a szerzeteseket”. János István ezek mellé oda helyezi a XVI. századi históriai irodalom ismeretét, elsősorban Szerémi György munkáját, amely – feltételezése szerint – Krúdy Gyula művének elsődleges forrása volt. A trilógia a mohácsi csata négyszáz éves évfordulójának időszakában született. Sajátos történelmi regény, amely nem az eseményekre, nem azok kronológiai követésére és bemutatására koncentrál, hanem a korszak mentalitásának, miliőjének, lényegének, az események hétköznapjainak ábrázolására Végkövetkeztetése: Krúdy „...könyvének szépsége elsősorban pazarló bőséggel osztogatott nyelvi szépségében van”.

Krúdy álomvilágának ellenpólusaként is tételezhetnénk Móricz Zsigmond írásművészetét, realizmusát, amely „az életigenlést, az önismeret igényét és az igazság kimondásának kíméletlen kényszerét” avatta, tűzte írói programjává, aki „egycsapásra új rendet vágott esztétizáló irodalmunk mezején”.

A regényíró vallomásából – „az egyetemes élet közlője volnék az egyetemes emberiség számára” – vonja le a maga következtetését János István: „...egyetlen író sem lehet naggyá csupán a magyarsága révén, ha nem szívja magába, s nem építi művészete elide-

SZEMLE

geníthetetlen részévé az európai értékrendet és műveltséget”.

Adyval együtt Móricz is küldetésként vállalta magyarságát, de semmiképp sem a bezárkózás, hanem az egyetemesség felé nyitás szándékával: „...más emberi modellnek nem lát alternatívát, csak a magyarságba asszimilált európai értékrendnek”. A Rózsa Sándor-regényekben sem csak a puszta világát, betyárromantikáját éleszti újra: ez a mű „...felmutatása méltánytalan magyarságunknak éppen úgy, mint örök emberi vágyainknak. Örök emberi vágyakat, népi valóságot és történelmi tényeket egyszerre ábrázol Móricz, a magyar puszták világában – és valahol Európában.”

Nem kívántunk leltárt készíteni erről az igen gazdag eszmei tartalommal telített kötetről, amelyben János István a régi magyar irodalom értékeitől jut el a kiváló irodalomtörténész és pályatárs, Katona Béla hiteles méltatásáig, a Tiszta szívvel füzetekben megjelentetett alkotók megnyilatkozásainak számbavételéig. János István tanulmányainak a magyar és európai értékek egybecsengésére figyeltünk, amely a mai olvasónak is megfontolandó, követendő példaként szolgálhat – az „európai jelen időben”. A szerző ebbeli szándékát erősítsük meg az 1809es nemesi felkelés sikerét „megelőlegező” ismeretlen szabolcsi költő sorainak parafrazeálásával: „Hadd nőjjön a’ Szabolcsiak / Neve, mint a fák nőnek / ‘S legyenek e’ Hazafiak / Példái az Időnek.”

János István: Századok öröksége. Tanulmányok és esszék Szabolcs-Szatmár-Bereg megye szellemi múltjából. Kölcsey Társaság Fehérgyarmat 2004. 106 p.

Máriás József

SZEMLE

547

Vallomás és korrajz Egy nemzedék vesszőfutása Mi sem természetesebb, ha az író, hetvenedik életévében járva, visszatekint az eltelt évtizedekre, könyvbe menekíti a színe-javát mindannak az eseménynek, tapasztalatnak, amit átélt, amit az utánunk jövőknek – tanúságképpen – átörökíteni érdemesnek ítél.

Gúzs Imre a Székelyföld szülötte, Brassó, Sepsiszentgyörgy középiskolái, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem neveltje. Immár közel öt évtizede, 1958-ban, a szatmári tájakon lelt otthonra. Erdőd – Petőfi Sándor és Szendrey Júlia házasságkötésének színhelye –, Nagybánya, Szatmárnémeti jelenti életének színterét, jelenti az otthont, a régiót, amelyet tanárként, újságíróként, íróként megismert, amely a szülőföldről hozott emlékekkel együtt jelentette írásainak ihletforrását.

A szatmárnémeti Identitas Alapítvány jelentette meg azt a kötetét – Elsüllyedt évek hordaléka –, amelynek alcíme – Egy nemzedék vesszőfutása – előrevetíti annak tartalmát: erdélyi magyar értelmiségi sors alakulását a kisebbségi élethelyzetben. „Számomra olyan kor adatott, amely alig hagyott bennem néhány cseppnyi szeretetet, telehordta azonban napjaimat félelemmel. Nem tartoztam pedig soha azok közé, akik nem merték, nem merik átlépni saját árnyékukat, akik beleremegnek egy hangosabb szó súlyába; nem féltem soha megvédeni a magam igazát, csakhogy az igazság is sokarcú. Amit igaznak, jogosnak véltem, vélek én, azt nem tekintette igaznak, jogosnak a hatalom...” E mondatok, gondolatok előrevetítik a „cselekmény” keretét, azt a konfliktushelyzetet, amelyben Gúzs Imre élete kibontakozott.

Mielőtt ennek részleteibe, körvonalazásába kezdenénk, tekintsük át az írói pálya állomásait, az indulástól a mostani kötetig.

Az írás ördöge már középiskolás korában hatalmába kerítette. Természetesnek tekinthető, hogy a fiatal történelem szakos tanár Erdődön is folytatja azt, keresi a kapcsolatokat a napilapok, irodalmi hetilapok és folyóiratok felé. Az igyekezet hamar meghozza gyümölcsét: 1961-ben a nagybányai Bányavidéki Fáklya napilap hívja meg, kínálja fel a lehetőségét annak, hogy valóban írásaiból éljen. De csakhamar törés következik be az ígéretesen induló pályán: városban csírázó szellemi kibontakozásra a szekuritáte „éber” nyomozói is felfigyelnek: megnyilatkozásaiban, írásaiban a rendszerrel ellenséges jeleket vélnek felfedezni, minek következtében ideológiai, politikai okok miatt 1965-ben elbocsátják a laptól. A megvont közlési lehetőség, a kitaszítottság súlyos próba. Ám súly alatt növekszik a pálma: amitől megfosztották, az jelentette a menedéket is: az írás, immár nem napilap szinten, nem az élet mindennapjainak visszafogott tollú krónikásaként, hanem azt magasabb szinten művelve, az irodalomban.

Az újságírónak évekre el kellett hallgatnia, de helyette megszületett az író, aki az Utunk pályázatán, álnéven, novellapályázatot nyert.

Első kötetét – A furulyás – a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó adta ki, 1968-ban. A Forrás-nemzedék tagjaként kerül be az erdélyi irodalmi vérkeringésbe, azé a nemzedéké, mely a későbbi évtizedekben az erdélyi magyar irodalom derékhadává vált. Az

548

előszót író, a bemutatást végző Fodor Sándor ígéretes tehetségnek tartja, „akire máris érdemes felfigyelnünk”. Novelláskötetének hősei többnyire magányos, az élet perifériájára szorult, befelé néző, a világgal és környezetükkel örök harcban élő emberek, akikben a tisztaság, büszkeség, emberi méltóság, igazságérzet jelenti az élettel dacolás energiaforrásait. Mellettük ott van a falun töltött gyermekkor, a tanítványok révén megismert világ élményvilága is.

Ez utóbbi teljesedik ki A fehér hajú lány (1970) című ifjúsági regényében is, amelynek irodalmi értékét a Kriterion Kiadó fémjelzi. Tárgya: a kamaszok kalandra éhes világának olvasmányos, fordulatokban bővelkedő, színes megjelenítése.

Időközben, 1968 tavaszán, Gúzs Imre a Szatmárnémetiben meginduló megyei napilap, a Szatmári Hírlap munkatársa lett.

Hasznos, értékes tagja volt egy közösségnek, akihez a szerkesztő mindenkor bizalommal fordulhatott: sosem mondta, hogy jegyzetfüzetéből kifogyott a téma, csupán annyit kérdett, mennyi az a lefedetlen terület, amelyet ki kell tölteni. Morális tanulságokat hordó, igen szép nyelvezettel megírt kispublicisztikái a lap legértékesebb darabjai közé tartoztak. De hiába az igyekezet, hiába a jóra, szépre törekvés szándéka, ha az ember magán hordozza a rásütött „billogot” – káderlapján hordozza a stigmát: politikailag megbízhatatlan –, a KB éber fővárosi ideológiai „perzekutorai” 1974-ben ismét leparancsolják a pályáról, falusi iskolák katedrájára száműzik.

Vigasztalása, menedéke ismét az irodalom. Tollából az újság aprómunkái helyett jöttek a nagyobbak, a szélesebb közönséghez szólóak, melyeket nem temetnek el kollekciók, hanem szélesebb ívben terjesztve jutottak el a magyar olvasóközönség elé. Ennek a gyümölcse az 1977-ben a kolozsvári Da-

SZEMLE

cia Könyvkiadónál megjelent Otthoni emberek című novelláskötet. Talán mondanunk sem kell, hogy hősei ismét a kisemberek, a perifériára szorítottak, a szeretetlenségtől szenvedők, a magánytól, a társtalanságtól kínzottak, a lelkileg sérültek soraiból kerülnek ki, azok közül, akiket az élet mostohasága, kényszerítő körülményei sodorták kilátástalan helyzetbe. Az ital, a különcség, a kitaszítottság mögött azonban szép emberi értékek rejlenek, a humánum oly jelei, bizonyságai, melyek e novellák végkicsengésének pozitív irányt szabnak. Ehhez társul írójuk kiforrott stílusa, mondanivalójának költői képekkel telített, sajátos nyelvi megfogalmazása.

A pusztadaróci tanári katedra az író gondolatait, érdeklődését ismételten a gyermekvilág felé fordította. A Ion Creangă Kiadó Beszélő tükör sorozatában kiadott kötete – A sárkány hetedik feje és más írások (1980) – a gyermekkor s a maga tanítványai életéből ihletett gondolatok, etikai, erkölcsi elvek és értékek művészi kifejezése, közvetítése. A kötet értékére, elismertségére utal az is, hogy könyve az említett sorozatban Bajor Andor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Huszár Sándor, Sütő András kötete mellé kerül. Gúzs Imre mélyen hisz abban, hogy az örök emberi értékeknek minden korban létjogosultságuk van, nem avulhatnak el, jellemformáló erejük, ha rejtetten is, búvópatakszerűen jelen vannak az életünkben. A kötet írásai a publicisztikai műformák konkrét és a novellák elvontabb világa közt feszülnek.

Gúzs Imre kikerült a napilapok penzumrobotja kényszerítő markából, ám akkor is, a partvonalra szorítottan is írt, megszállottan. E fáradhatatlan, konok igyekezetnek a gyümölcse, 1986-ban, A csend napszámosa című, a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál megjelent, karcolatokat és novellákat tartal-

SZEMLE

mazó kötete. Írásaiban a Balogh Edgár megfogalmazta közügyiség gondolata ölt testet; egyfelől az embertelenség, a képmutatás, az önzés, az igazságtalanság, másfelől a barátság, a szeretet, a becsület, az emberi együttérzés kap hangot. Amit nem mondhatott el a napilapokban, elmondott irodalmi köntösbe burkolva, elmondott e kötetben. Élményvilága kiapadhatatlan kútként segítette. Az ellesett, lejegyzett szavakból mondatok, a mondatokból novellák, művészi rangú írások születtek, melyekben az élet sajátos szűrőn át lélegzett, kiforrott egyéni megfogalmazásban jutott el az olvasóhoz. A szilenciumra ítéltetés érlelte ezeket az írásokat.

Gúzs Imre a csend napszámosaként kívánta az embereket jobbá tenni, ráébreszteni arra, hogy az ő kisemmizett világuk érzelmileg gazdagabb, összehasonlíthatatlanul gazdagabb, mint azoké, akiket az önkény, a parancsuralom föléjük rendelt. Fontos, nagyon fontos üzenet volt ez akkor, amikor úgy tűnt, hogy az élet láthatárán végleg kihunyt a fény, hamvába hamvadt a változás reménye, esélye, amikor a hagyományos, a közösség évszázadok során kialakult íratlan parancsait a hatalom kifundálta torz, szörnyszülött „erkölcskódexe”, a szocialista erkölcs, etika és méltányosság törvénykönyve kívánta helyettesíteni.

Milyen volt annak a kornak az „életrajza”? Arra a kilencvenes években újra újságíróvá vált Gúzs Imre ad beszédes példát A történelem szélverésében (Szatmárnémeti, é. n.) című kötetével. A felidézett események 1949 augusztusába vezetnek vissza. Szatmárudvariban az új, diktatórikus hatalom belügyis egysége négy ember galád, brutális kivégzésével félemlítette meg az embereket, a község lakosságát. Sikerrel, hisz önkényes tettük évekre, évtizedekre a rettegés sötét, lebénító karmaiban tartotta a község lakosait, bilincsbe verte az emlékezetet

549

is. Hihetetlen, de sem az 1989-es fordulat, sem az azt követő immár másfél évtized nem adott lehetőséget arra, hogy a bűnösöket néven nevezzék, a teljesen indokolatlan, ítélet nélküli megtorlás okait fölfedjék.

Ha csak az országos kiadóknál megjelent kötetekre tekintenénk, ha az évek hordalékaként csak ezeket említenénk, a kép fölöttébb pozitív lenne. Gúzs Imre könyvei valós művészi értékeket hordoznak magukban, irodalmi megbecsülést, elismerést szereztek írójuknak, akit országos vonatkozásban is számon tartanak, becsülnek, értékelnek. De az Elsüllyedt évek hordaléka megírását nem az összegzés, nem élettörténete leltárszerű számbavételének szándéka vezérelte. Írásakor maga is érezte a benne rejlő veszélyeket. Ezt jelzi a könyv mottójául választott Martti Larni-idézet: „Sok memoár védőbeszédre vagy fürdőszobára emlékeztet: mindkettőben mosakodni szoktak.” De ott rejlik az ilyen művek hátterében a magamutogatás veszélye is, a saját szerep túlértékelésének kísértése. Előrebocsáthatjuk: Gúzs Imre művében elkerülte ezeket.

Személyiségétől távol esik a rebellióra késztető hajlam. De nem kellett lázadónak lenni ahhoz, hogy az ember belekerüljön a belügyisek látókörébe. A konok szókimondás, az élet árnyoldalait is felvillantó igyekezet, az erre utaló írói szándék akkoriban éppúgy tiltott, a rendszer biztonságára veszélyes megnyilvánulás volt, amint az írásban fellelhető érték is csak akkor volt elfogadott, ha az egybecsengett a politikai hatalom, a propaganda irányultságával, dogmáival. Gúzs Imre munkáinak az élet valós eseményeit őszintén feltárni kívánó erénye, ily módon, bűnné vált. Ezért utasították, zárták ki a nagybányai, illetve a szatmárnémeti a szerkesztőségekből.

A szolgálatot abban a korban a pártos szolgaisággal azonosították. Aki azt a foga-

550

lom eredeti jelentésében értelmezte, azt tette cselekedetei, írásai követendő erkölcsi parancsává, azt a rendszer ellenségének minősítették, s aszerint bántak vele. Ez lett a sorsa, mint annyi más nemzedéktársának, neki is. Bár igyekezett beleolvadni a közösségbe, sosem kívánt hős lenni – „önmagamba menekülten léptem át egyik napból a másikba, dolgozószobám ajtaján kívülre zártam a nagyvilágot” –, mégis szálka lett a Szekuritate szemében. Aki pedig az ő látókörükbe jutott, annak többé nem voltak nyugodt napjai, akkor is utána nyúltak, amikor azt hitte, hogy most már valóban csak a csend napszámosa lett. Így, ennek folyományaként született meg a maga fogalmazta életelv: „hogyha már nem lehettem sok esetben senkié, lehessek legalább önmagamé”.

Miként is maradhatott a folytonos zaklatások ellenére is önmagáé? Amiként azt első kötete címadó novellája – A furulyás – hőse, a vidéki állomáson saját készítésű hangszereit áruló „száradt kis emberke” tette. Amikor rájön, hogy a borgőzös fiatalok „olyan nótát kérnek tőle, ami nincs meg az ő furulyájában”, elhallgat. Az előtte meglobogtatott pénz láttán „egy ideig tétovázik, fázósan összekapja magát, aztán lassan visszacsúsztatja a tarisznyába a furulyát.

Amikor feláll, olyan az arca, mint a szűzlányé, akin erőszakot akartak elkövetni.”

Ez az öntörvényű élet kristályosította ki e kötetet, amely személyiségén túlmenően,

SZEMLE

azon fölül emelkedve lett valóban egy nemzedék vesszőfutásának krónikája, tanúságtétele. A könyv első felében konkrétabb, mondhatnánk eseménydúsabb; a másodikat emelkedettebb, meditálóbb, a történések belső mozgatórugóit keresőbb hangvétel, megformálás jellemzi.

Az élet ajándékának tekinthetjük, hogy Gúzs Imre megérte azt az időt, amikor mindezt kibeszélhette magából – elégtételként a megrabolt nyugalomért. Könyvét a visszanyert nyugalom hitében fejezi be: „Van még évekre szóló szebb szavam, elmondásra kívánkozó gondolatom, van jó hitem, néhány kortynyi reményem, s talán újabb és újabb erőt ad minden napra az olvasók szeretete”.

Gúzs Imrét a Fehérgyarmaton 1992-ben megalakult Hármashatár Irodalmi Társaság alapító tagjai közt találjuk. Jelen van annak rendezvényein, írásai megjelentek a társaság kiadványaiban, az 1995-ben kiadott Gyóntató, s a 2004-ben megjelent Hármashatártalanul című antológiák hasábjain.

Kívánjuk, a hetvenedik életévében járó Gúzs Imrének, hogy a műveiben megidézett erőforrások vize éltesse őt, vezesse tollát a jövőben is.

Gúzs Imre: Elsüllyedt évek hordaléka Egy nemzedék vesszőfutása Identitas Alapítvány. Szatmárnémeti, 2003. 260 p.

Máriás József

KIEGÉSZÍTÉS. A Szemle előző számában adtuk közre Charles Fenyvesi Washingtonban élő újságíró tanulmányát „Hivatalos ellenségek, titkos szövetségesek” címmel. A tanulmány dr. Hamza Gábor az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja érdeklődését is kiváltotta. Az írás méltatása mellett egy téves adatra hívta fel a figyelmet: Horthy Miklós nem tengernagy volt, hanem – 1918. október 31-től – altengernagy. A professzor kiegészítésként tudatta: ez a rendfokozat a szárazföldi hadseregben az altábornagyi rang megfelelője. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottája állományában csupán ketten rendelkeztek tengernagyi címmel, illetve ranggal: Anton Haus (1851–1917) 1913. május 1-jétől és Károly főherceg, trónörökös 1916. augusztus 1-jétől.

KRÓNIKA

551

krónika SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG IRODALMA Válogatott bibliográfia 2005. április 1–június 30.

Összeállította a Móricz Zsigmond Könyvtár sajtófigyelő szolgálata ÖNÁLLÓ MŰVEK ÉS GYŰJTEMÉNYES MUNKÁK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei 133. A 2001. márciusi felső-tiszai árvíz / szerk. Bodnár Gáspár, Fazekas László et. al. – Nyíregyháza. FelsőTisza-vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi igazgatóság, 2004. – 297 p.

134. BENCZÚR-ÜRMÖSSY Gábor: Drága Linám! : Benczúr Gyula leveleskönyve 1861–1892 / szerk.

Bellák Gábor. ford. Tandori Dezső. – Bp. Széphalom Könyvműhely, 2004. – 263 p.

135. BERECZ János: Visszanézve : mégis vállaltam. – Budapest : Budapest-Print, 2004. – 299 p.

136. Bibliográfia a Nyíregyházi Főiskola oktatóinak kiadványaiból 2000–2003 / vál. összeáll.: Bajnok Lászlóné. – Nyíregyháza : Bessenyei K., 2004. – 108 p.

137. Az egyéni agrárgazdaságok és népességük : ÉszakAlföld / olvasószerk. Benedek Szabolcs. – Debrecen, Szolnok, Nyíregyháza : KSH, 2005. – 114 p.

138. Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár : Erdélyi Múzeum Egyesület, 2003. BALOGH István – NAGY Ferenc: Kiss András és Szatmár vármegye levéltára. p. 40-45. – HENZSEL Ágota: 2. Rákóczi György és Szatmár vármegye. p. 165–174. – LÁSZLÓ Géza: Országgyűlési képviselő-válaszások Szatmár vármegyében 1848-ban. p. 295–316.

139. A feladatra készülni kell : a cigányság kulturális beilleszkedése és a könyvtár / szerk. Nagy Attila, Péterfi Rita. – Budapest, OSZK, Gondolat K., 2004. 244 p.

VRAUKÓNÉ LUKÁCS Ilona: Cigányság a végeken. p 100-122. – Péterfi Rita – Szűcs Hajnalka: A beilleszkedés egyik lehetséges útja: az uszkai cigányság találkozása a kereszténységgel. p. 137–174.

140. GAÁL Ibolya: Földbe mélyített lakóépítmények és

az azokban lakók életviszonyai Szabolcs és SzatmárBereg vármegyékben a XX. században / szerk. Dám László. – Nyíregyháza : Sz.-Sz.-B. Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2004. – 380 p.

141. GULÁCSY Lajos: Mélységből a magasba : bizonyságtétel az elmúlt időkről. Önéletírás. – Ungvár : Kárpátaljai Református Egyház Sajtóosztálya, 2000.

– 110 p.

142. Gyémántcsiszolók : az Észak-Alföldi Regionális Ifjúsági Tanács támogatásával megvalósult programok 2000–2003 / szerk. Bánfalvi Győző, Hamvas László, Üveges Tamás. – Debrecen : Hajdúsági Hallgatói Önkormányzatok Kulturális Egyesülete, 2004. – 88 p.

143. Iskolai lemorzsolódás Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében / szerk. Venter György. közrem. Márton Sára.

– Nyíregyháza : Nyíregyházi Főiskola Neveléstudományi és Szociálpedagógiai Tanszék, 2005. – 225 p.

144. Kapaszkodó / összeáll. Béres Klára. – Budapest : Akovita, 2004. – 167 p.

145. KUN István: A feláldozott Bereg. – Budapest : Osiris K., 2004. 269 p. ill.

146. Lobogó jegenyék : Váci Mihály ismeretlen naplója 1956 októberétől, versei és vallomásai / vál. Szerk.: Tasnádi Gábor. – Budapest : KÖZDOK, 2004. – 246 p.

147. „Ma a kis Magyarországnak ez a város a szemefénye” : Móricz zsigmond és a hírös város / írta és szerk.

Heltai Nándor. – Kecskemét : Kecskeméti Lapok, 2004. – 111 p.

148. A Magyar Kodály Társaság Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tagcsoportjának 20 éves krónikája / összeáll. Tarcai Zoltán. szerk. Erdélyi Tamás. – Nyíregyháza : Magyar Kodály Társaság Sz-Sz-B Megyei Tagcsoportjai, 2004. – 156 p.

149. MÓRICZ Zsigmond: A magyarság rendeltetése / vál. szerk. bev. tanulmány: Gróh Gáspár. – Budapest : Kortárs Könyvk., 2004. – 174 p.

150. NEMES Tiborné VONÓ Erika: A tulipánfák Mándokon a legszebbek : Mándok rövid története különös tekintettel a XX. századi emlékekre. – Mándok : Nagyközség Önkormányzatának Képviselőtestülete, 2005. – 200 p.

KRÓNIKA

552 151. Népi műemlékek helye az európai integrációban (a Szigligeten 2002. november 5–8. között tartott népi építészeti konferencia előadásai) / szerk. Páll István, Sisa Béla. – Nyíregyháza-Sóstófürdő : Múzeumfalu Baráti Köre, 2003. – 205 p. FEHÉR Judit: Tarpa településvédelme. p. 18–40. – PATAKY Emőke: Kunyhók az Európai Unióban (Gulács). p. 157–173. – PÁLL István: Sisa Béla 60. születésnapjára. p. 183–184.

152. Oxbow-lakes in hungary / ant Békési István, Boga Tamás László et al. Comp. Pálfalvai Imre. – Bp. 2003, Ministry of Eviron – mental Control and Water Management. – 127 p.

153. SCHMIDT Sándor: Mángorlók és emlékművek. – Nyíregyháza : IMI Print Kft., 2004. – 80 p. Illusztr.

154. SZABÓ Gyula: Csak nekünk sorbaállt betűk / Ill. Szabó Tibor. – Nyíregyháza : Bíró family, 2003. – 124 p.

163. IMRE Rubenné: Móricz Zsigmond Rokonok című regényének nyelvi sajátosságai = Magyartanítás, 3. sz., p. 17–26.

164. CZOMBA Sándor: A pályakezdő fiatalok helyzete, lehetőségei Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében = Munkaügyi Szemle, 4. sz., p. 37–40.

165. KONDOROSI Zoltán: Összjátékok = Ellenfény, 4. sz., p. 38–40.; színikritika; Móricz Zsigmond Színház; Bodó Viktor 166. ALFÖLDY Jenő: A mindennapok forradalmára = Könyvhét, 9–10. sz., p. 212–213.; irodalomtörténet; Váci Mihály; Lobogó jegenyék 167. Máriapócson az ige igézetében – A pápa kézjegye Nyírbátorban = Kelet-Magyarország, 76. sz., p. 3–5.; pápalátogatás; II. János Pál

155. Támogatott tehetségek : a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közoktatási Közalapítvány Porzsolt István ösztöndíjasai 2004 / fel. szerk. Hajdu Sándor. – Nyíregyháza : Sz.-Sz.-B. Megyei Közoktatási Közalapítvány, 2004. – 64 p.

168. GYÖRKE László: Húszéves a Kodály Társaság = Kelet-Magyarország, 83. sz., p. 5.;

156. TOLDI Éva: A szegénység, a szelídség és a szolgálat lírikusa : Váci Mihály biblikus költészete. – Bp. Szerző, 2004. – 161 p.

170. LEFLER György: E század jegyeit viseli = Kelet-Magyarország, 85. sz., p. 7.; művelődési ház; avatóünnepség; Ibrány; Ibrányi László (1658–1705)

157. Az újraolvasott Móricz (előadások és tanulmányok) / szerk. Onder Csaba. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Főiskola BTMFK Irodalmi Tanszék, 2005. – 182 p.

158. ZÁGONI Károly, Á.: A nagytiszteletű Beregi egyházmegye emlékkönyve / közread. Csatáry György. szerk. Kujbusné Mecsei Éva, Nagy Ferenc. – Nyíregyháza : Sz.-Sz.-B. Megyei Önkormányzat Levéltára, 2005. – 293 p.

IDŐSZAKI KIADVÁNYOK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei Április 159. DOMINKOVITS Péter: Nyíregyháza önkormányzata (1753–1848) = Levéltári Közlemények, 1. sz., p.

144–147.; 160. KOVÁCS Árpád: Csekéné dr. Jónás Erzsébet: Kontrasztív szövegszemantikai vizsgálatok (Csehov-drámák magyar fordításai) = Filológiai Közlöny, 1–2. sz., p. 116–126.

161. BÁLINT Éva–RÉVÉSZ Antónia: Építész felhők között = Szalon, 3. sz., p. 17–22.; műemlékek; Tuzsér; Lónyai-kastély 162. IMRE Rubenné: A népnyelv elemei Csibe nyelvhasználatában = Módszertani Közlemények, 3. sz., p.

109–114.; nyelvészet; Móricz Zsigmond; Csibe novellák

169. SIPOS Marianna: Új utakon az iskolák = Kelet-Magyarország, 83. sz., p. 3.; pedagógiai program; kistelepülések

171. Veres Jánosé a pénzügyi tárca = Kelet-Magyarország, 90. sz., p. 1–2.; pénzügyminiszter 172. GYÖRKE László: Közösen az ár ellen! = Kelet-Magyarország, 94. sz., p. 3.; árvízvédelem; magyar–ukrán kapcsolatok; pályázat 173. KOVÁCS Éva: Legfőbb a beteg érdeke = Kelet-Magyarország, 95. sz., p. 3.; egészségügyi ellátás; irányított betegellátás 174. NAGY István Attila: Hárman a csúcson = Kelet-Magyarország, 96. sz., p. 8.; színikritika; Forgách András: Móricz szerelmei 175. LEFLER György: Ibrány régmúltját őrzi = Kelet-Magyarország, 97. sz., p. 3.; helytörténet; kiállítás; Gosztonyi Tibor 176. Közel háromezer mentés = Kelet-Magyarország, 99. sz., p. 6.; tűzoltóság; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Május 177. KUKNYÓ János: 30 éves a Pedagógiai Műhely = Pedagógiai Műhely, 2. sz. p. 5–11.; sajtótörténet 178. ANTALL István: Élmény és gyakorlat = Pedagógiai Műhely, 2. sz., p. 16–20.; pedagógia; Ratkó József (1936–1989)

KRÓNIKA 179. JÁNOSI Zoltán: A helyi irodalom és az irodalomtörténet-írás = Pedagógiai Műhely, 2. sz. p. 21–28.; helytörténet; irodalomtörténet

553 194. ALMÁSY Ljudmila–MELLES András: Külföldi tőkeberuházások a magyar gazdaságban = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 2. sz., p. 234–238.; országos és megyei adatokkal

180. TÓTH Sándor: Gondolatok Szabolcs-Szatmár-Bereg megye szépművészetéről 2004 karácsonyán = Pedagógiai Műhely, 2. sz., p. 29–32.; képzőművészet; iparművészet

195. MIKLÓS Elemér: Búcsú Pataki Józseftől = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 2. sz., p. 239–242.; Pataki József (1944.09.17–2005.01.31)

181. GÖŐZ István: Megyei pedagógiai hetek = Pedagógiai Műhely, 2. sz., p. 44–45.; rendezvénysorozat

196. LENTI István: A nyíregyházi Sóstói-erdő gombavilága = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz., p.

243–256.

182. SALLAI Judit: Mire jó a toplista? = Pedagógiai Műhely, 2. sz., p. 46–48.; középiskola; Nyíregyháza 183. ESTÓK Gábor: Kérdőíves felmérés a szülők, gondviselők között az iskolaváltási hajlandóság tekintetében = Pedagógiai Műhely, 2. sz., p. 49–52.; országos és megyei adatokkal; általános iskola; Rétközi Iskolaszövetség 184. RÁCZ Zsoltné: Mintha tegnap lett volna = Pedagógiai Műhely, 2. sz., p. 53–54.; évforduló; Nyíregyháza; Búzaszem Óvoda 185. VARGA Gabriella: Iskolaalapító dr. Nagy László = Pedagógiai Műhely, 2. sz., p. 55–57.; portré 186. PINTÉR Miklós: A küzdelmek fél évszázada = Pedagógiai Műhely, 2. sz., p. 61–62.; 1953–2003; Teleki Blanka Gimnázium, Tiszalök 187. KÜHRNER Éva: Nyíregyháza iskola-egészségügye 1945 előtt = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz., p. 143–154.

188. JÁSZ Krisztina–SZARVÁK Tibor: A politikai értékválasztás változása = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz., p. 155–162.; parlamenti választások; önkormányzati választások; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; 1998–2002 189. MEZEI István–NÉMETH Csilla: A továbbélő múlt = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz., p. 163– 176.; helyi társadalom; Gávavencsellő; Gáva; Vencsellő 190. C. TÓTH Norbert: Bereg megye járásai a középkorban = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz., p.

177–186.; közigazgatás 191. SÍPOS Ferenc: II. Rákóczi Ferenc tabellariusa = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. p. 187–198.; Tarpai Pál 192. KÖVÉR György: Egy különleges nap = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 2. sz., p. 199–207.; Tiszaeszlár; 1882. április 1.

193. CSIKÓS Judit: Tiszaeszlár 1882–1883 = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 2. sz., p. 208–222.; vérvád; sajtótörténet

197. OLÁH András: Isten óvja lelkét = Hitel, 5. sz., p.

29–49.

198. TAKÁCS Péter: Mikszáth Kálmán Rákóczi Ferencről és a kurucokról = Hitel, 5. sz., p. 83–91.; irodalomtörténet 199. OLASZ Sándor: Pillanat és távlat = Hitel, 5. sz., p.

109–115.; irodalomtörténet; Móricz Zsigmond; Németh László 200. SIMON Zoltán: Almabetegségek Szabolcs-SzatmárBereg megyében = Kertészet és Szőlészet, 21. sz. p.

12–13.; növényvédelem 201. CSONTOS Magda: Ballagás Nyírbátorban = Köznevelés, 21. sz., p. 9.; cigányság; oktatás; Nyírbátor; Hunyadi Mátyás Általános Iskola 202. HAJDÚ Ágota: Rendhagyó tanórák = Köznevelés, 21. sz., p. 21.; pedagógia; múzeumpedagógia; énektanítás; Nyíregyháza; Vikár Sándor Zeneiskola; Jósa András Múzeum 203. (avar): Erősödő baromfiintegráció Kisvárdán = Magyar Mezőgazdaság, 19. sz., p. 24.

204. BÁN Zoltán András: Pályakezdés = Magyar Narancs, 21. sz., p. 34–35.; könyvismertetés; Krúdy Gyula; Regények és nagyobb elbeszélések I.; Katona Béla 205. KOVÁCS Éva: Több a rászoruló és a tennivaló = Kelet-Magyarország, 101. sz., p. 4.; szociális gondoskodás; Nyírbátor 206. M. MAGYAR László: A múltból építik fel a jelent = Kelet-Magyarország, 101. sz., p. 7.; hagyományápolás; helytörténet; Kemecse 207. BALOGH József: Új szakaszra lépünk = Kelet-Magyarország, 102. sz., p. 3.; régészeti lelet; Kurucz Katalin; Jósa András Múzeum 208. MARIK Sándor: Ezer nyelven hallgatok = Kelet-Magyarország, 102. sz., p. 4.; évforduló; Váci Mihály (1924. 12. 25–1970. 04. 16) 209. N. Z.; Szobor a szabolcsi almának = Kelet-Magyarország, 102. sz.., p. 6.; almatermesztés; Pethő Ferenc 210. NÁDASI Zoltán: Közös feladat a tájvédelem = Kelet-Magyarország, 102. sz., p. 7.; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye

KRÓNIKA

554 211. S. M.: A bokortanyák = Kelet-Magyarország, 104. sz., p. 1.; településszerkezet; Nyíregyháza

226. SCHUMINSZKY Nándor: A magyar űrrepülés 25. évfordulóján – a gyűjtő szemével = Meteor, 6. sz., p. 5– 10.; Farkas Bertalan

212. Az anarcsi lírikus emlékezete = Kelet-Magyarország, 109. sz. p. 7.; emlékünnepség; Czóbel Minka

227. MATÚZ Gábor: Pregitzer Fruzsina színésznő = Magyar Demokrata, 22. sz., p. 64–66.; interjú

213. LÁSZLÓ György: Dolgozni kifulladásig = Népszabadság, 112. sz., p. mell. 6.; színész; portré; D. Hegedűs Géza

228. SZILÁGYI Zsófia: Krúdy Gyula Összegyűjtött művei = Élet és Irodalom, 23. sz., p. 23.; könyvismertetés; Krúdy Gyula; Regények és nagyobb elbeszélések I.

214. CZAUNER Péter: Az utolsó szezonra készül az EKO = Népszabadság, 117. sz., p. 12.; konzervipar; Nyíregyháza 215. NYÉKI Zsolt: Haldokló piacon olcsó a vétel = Kelet-Magyarország, 118. sz., p. 3.; malomipar; Szabolcs Gabona Holding Rt. 216. LEFLER György: Ártereket, erdőket tisztítanak = Kelet-Magyarország, 122. sz., p. 3.; közmunka; belvízvédelem; FETIKÖVÍZIG 217. Emlékezés az áttelepítésre = Kelet-Magyarország, 123. sz., p. 3.; évforduló Június 218. SOMOGYI Gyula: Hagyomány, ideológia, kritika = Alföld, 6. sz., p. 92–96.; könyvismertetés; Margócsy István; Hajóvonták találkozása 219. KOVÁCS Ágnes: Minden beteg emberben Jézus él = Família, 6. sz. p. XII–XIII.; katolikus egyház; Nyíregyháza; Kamilliánus Rend; Szent Kamill Leányai 220. NOVOTNI Péter: Tenyészszemle és ménbemutató Nyíregyházán = Kistermelők Lapja, 6. sz., p. 9.; lótenyésztés; verseny 221. N. PÁL József: “Ez az öreg ügynök, ez volt számomra akkor a magyarság” = Kortárs, 6. sz., p. 75–91.; irodalomtörténet; Móricz Zsigmond (1879–1942); Németh László (1901–1975) 222. JÁNOSI Zoltán: Tornai József mágikus iránytűi = Kortárs, 6. sz., p. 92–107.; irodalomtörténet 223. KOVÁCS Tiborné: Könyvtáros konferencia és irodalmi utazás a Felvidéken = Könyvtári Levelező/lap, 6. sz.. p. 26–29.; könyvtárügy; Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár

229. SZIGETHY Gábor: Kisvárda-töredék = Heti Válasz, 24. sz., p. 36–38.; színházi találkozó; színikritika 230. S. F.: Csak egy lépés = Magyar Demokrata, 24. sz., p. 25.; interjú; Berecz János 231. MESTER Ákos: Egy kép Berecz Jánosról = 168 Óra, 25. sz.; Berecz János 232. K. M.: Látogatóban = Élet és Tudomány, 25. sz., p. 792–793.; irodalomtörténet; kiállítás; Móricz Zsigmond 233. LINDNER András–HORVÁTH Zoltán: Kótai Mihály = Heti Világgazdaság, 25. sz., p. 106.; ökölvívás; portré 234. NAGY István Attila: Széles Zita gyűrűje = Kelet-Magyarország, 126. sz., p. 5.; kitüntetés; Móricz Zsigmond Színház 235. BALOGH József: Kitörési lehetőségek = Kelet-Magyarország, 127. sz., p. 3.; turizmus; fejlesztés; Tiszadob 236. BALOGH József: Hármas avatóünnepség Nyíribronyban = Kelet-Magyarország, 129. sz., p. 1., 5.

237. KOVÁCS Bertalan: Kis pénz nagy színház = KeletMagyarország, 131. sz., p. 7.; Kisvárda; Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja 238. NYÉKI Zsolt: Biológiailag tisztul = Kelet-Magyarország, 131. sz., p. 3.; szennyvíz; beruházás; Nyíregyháza; Nyírségvíz Rt. 239. S. M.: Panel Plusz a felújításért = Kelet-Magyarország, 131. sz., p. 5.; Nyíregyháza 240. GYÖRKE László: Ha nincs erő, nincs támogatás = Kelet-Magyarország, 132. sz., p. 7.; önkormányzat; költségvetés; közmunka; Kék

224. MIZSER Attila: Berci és Béla = Meteor, 6. sz., p. 4–5.; űrrepülés; évforduló; Farkas Bertalan

241. BALOGH József: A szegénység ügyét kutatta = Kelet-Magyarország, 133. sz., p. 3.; Gaál Ibolya

225. SOMOS Béla: A nagy alteregó = Magyar Napló, 6. sz., p. 39–41.; könyvismertetés; Jánosi Zoltán; Szindbád tükörképei

242. LEFLER György: A kisvasút nagy napja = KeletMagyarország, 134. sz., p. 5.; évforduló; Nyírvidéki Kisvasút

KRÓNIKA 243. GYÖRKE László: Együtt a biztonságért = Kelet-Magyarország, 135. sz., p. 3.; árvízvédelem; belvízvédelem; magyar–ukrán kapcsolatok; FETIKÖVÍZIG 244. BALOGH József: Megcsapolják az árhullámokat = Kelet-Magyarország, 138. sz., p. 8.; árvízvédelem; víztározó; beruházás; Vásárhelyi-Terv 245. LEFLER György: A közmunka értéke = Kelet-Magyarország, 139. sz., p. 7.; szociális gondoskodás; Tiszadada 246. SCHUMINSZKY Nándor: Emlékezés az űrutazásra = Magyar Nemzet, 141. sz., p. 16.; évforduló; űrrepülés; Farkas Bertalan 247. BALOGH József: Kevesen választják megyénket = Kelet-Magyarország, 143. sz., p. 3.; ingatlanpiac; külföldi munkavállalók

555 árvízvédelem; katasztrófaelhárítás; nemzetközi együttműködés 250. GYÖRKE László: Határőrök a végeken = Kelet-Magyarország, 148. sz., p. 3.; statisztika; határrendészet; Nyírbátori Határőr Igazgatóság 251. NYÉKI Zsolt: A repülés közösséget teremtett = Kelet-Magyarország, 148. sz., p. 1.; repülőtér; évforduló; Nyíregyháza 252. LEFLER György: Móricz Ebédje Szabolcsban = Kelet-Magyarország, 150. sz., p. 7.; filmforgatás; Szabolcs; Móricz Zsigmond 253. A Kelet Top 100-as listája = Kelet-Magyarország, 151. sz., p. 12–13.; gazdasági társaságok; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; 2004

249. GYÖRKE László: Együtt hatékony a védekezés = Kelet-Magyarország, 145. sz., p. 1., 5.;

254. NAGY István Attila: Tárogatósok világtalálkozója = Kelet-Magyarország, 151. sz., p. 4.; Vaja 255. KIS Eszter Veronika: Sikerekben gazdag évtizedek = Magyar Nemzet, 170. sz., p. 15.; Nyíregyháza; Szabó Dénes; Cantemus Gyermekkórus

Tunyogmatolcs: Józsa Lajos szobrász munkája, Ez a hely ihlette meg Petőfi Sándort a Falu végén kurta kocsma című vers megírására (Elek Emil felvételei)

Petőfi-szobor Mátészalkán, Győrfi Lajos alkotása

248. GYÖRKE László: Életműdíj a vízügyesnek = KeletMagyarország, 144. sz., p. 7.; Hidegkuti László

KRÓNIKA

556

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE POLITIKAI, GAZDASÁGI ÉS KULTURÁLIS ESEMÉNYEI 2005. május 1–július 31.

Május 1. Apagyon megnyílt a 18 személyes bentlakásos idősek otthona.

14. Nemzetközi molnár-találkozó Túristvándiban.

Fehérgyarmat képviselőtestülete díszpolgári címet adományozott Kalydy Ferencnek, Pro Urbe emlékplakettet Bíróné Gáti Juditnak.

3. Nyírszőlősön felavatták a Rókahegyi Agapé Alapítvány Szent Antal Nappali Intézményét, amelyben 16 enyhén értelmi fogyatékos szociális, mentálhigiénés ellátását biztosítják.

17. A Nyírbátori Báthory István múzeumban megnyílt dr. Petrikovics Gyula orvos festő kiállítása.

5. Két alapítvány – az Art Misszió és a Míg-megnövök – összefogásával a Nyírfa téri pavilonban térgalériát rendeztek be.

Avidikian Viktória ének- és Jaghatapanyan zongoraművész koncertje az örmény genocídium emlékére.

A Városi Galériában kiállítás nyílt a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhelyének harminc évi munkájából.

Nyíregyháza adott otthont a TEMEXPO 2005. temetkezési konferenciának és szakkiállításnak.

Felavatták a nyírkércsi Master Good Cégcsoport korszerűsített kisvárdai baromfifeldolgozó gyárát.

6. Fennállásának 25. évfordulóját jubileumi koncerttel ünnepelte a Nyírbátori Ütőegyüttes.

7. A Szatmárnémeti Filharmónia és a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar közös hangversenye a nyíregyházi református templomban.

9. A Napkori Általános Iskola felvette Jósika Miklós nevét, szobrot is állítottak az iskola előtti parkban, melynek alkotója Veres Gyula Alpár szobrászművész.

13. Nyíregyháza közgyűlése Bencs László Arany Emlékérmet adományozott Ilyés Gábor tanárnak, Tóth Sándor alezredesnek várostörténeti kutató munkásságuk elismeréseként.

Magyar Közigazgatásért díjat kapott Nagyné Hriczu Erzsébet napkori jegyző és dr. Borbély Károly megyei főjegyző.

20. Átadták a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kereskedelmi és Iparkamara díjait. Az év vállalkozója Bagaméry Lajos, Szakszig Kft., Nyíregyháza; Az Év Ipari Vállalkozása a PaComp Kft. Újfehértó; Az év Kereskedelmi Vállalkozása a Carmo Kft., Nyíregyháza; Az Év Szolgáltató Vállalkozása Szabolcs Volán, Nyíregyháza; Az Év Kézműves Vállalkozója Salzmann Tamás egyéni vállalkozó, Nyíregyháza; Iparkamarai díjban részesült Koen Haverboeke belga tanácsos és Szokol Tibor oktatási vezető.

21. Nyíregyházán a WAKO Kick-box Világkupán Takács Rita, a Farm-traktor kick-box versenyzője megszerezte harmadik profi világbajnoki övét.

Megyénk mentő válogatottja nyerte Budapesten a III. Országos Mentőversenyt.

22. Varnus Xavér orgonaművész hangversenye Nyíregyházán, az Izraelita Zsinagógában.

KRÓNIKA A nagyhalászi általános iskolát a Vöröskereszt bázisiskolájává avatták.

23. A Helyi Televíziók Országos Egyesülete hajdúszoboszlói versenyén a Nyíregyházi TV híradója kapta a Helyi Érték-díjat.

24. A fehérgyarmati Városi Galériában megnyílt Soltész Péter ungvári festőművész kiállítása.

25. A nyíregyházi Jósa András Kórházban átadták az alváslabort és a kibővített onkoradiológiai osztályt.

26. Szabolcs–Szatmár–Bereg megyében megkezdődött a 76. Ünnepi Könyvhét programsorozata. Tizennégy településen negyvenhárom rendezvény várja a könyvbarátokat.

Megkezdődött a Cantemus Kórusintézmény nyílt hétvégéje.

Nyíregyházán, a Tünde utca 20. szám alatt megnyílt az ország legnagyobb vadászáruháza.

27. A Pro Musica leánykórus és a Cantemus vegyeskar koncertje Vállajon, a katolikus templomban.

Nyíregyházán, a Váci Mihály Művelődési Ház fogadószintjén megnyílt Raffai Kinga festőművész kiállítása.

Kisvárdán az Egyesített Általános Iskola Várday István nevét vette fel. Az iskola falán emléktáblát helyeztek el.

A Nyíregyháza melletti Sóstófürdő adott otthont a Suliexpo 2005-nek. A nemzetközi gyermektalálkozón nyolc ország csaknem 110 nevelési, oktatási intézményének, művészeti egyesületének diákcsoportját látták vendégül.

28. Balkányban átadták az új játszóteret és a Kossuth-parkot.

29. Nyíregyháza képviselőtestülete Bencs László Arany Emlékérmet adományozott a gyulaházi születésű Farkas Bertalan űrhajósnak.

Megalakulásának harmincötödik évfordulóján néptánc gálát rendezett a kéki Kék Nefelejcs Néptánccsoport.

30. A Móricz Zsigmond Színház évadzáró társulati ülésén különböző elismeréseket nyújtottak át. A megyei közgyűlés díját Petneházy Attila és Tóth Zoltán László kapta. Elismerésben részesült Gerle Andrea és Széles Zita. A

557 Lipót-díjat Boros Bálintnak, az Arany Kalapács-díjat Iglai Józsefnek adták át. A társulat Széles Zitának ítélte a Móricz-gyűrűt.

31. A Budapesti Műegyetem Munkácsy Árpáddíj adományozásával ismerte el Nagylucskay László nyíregyházi mérnők szakmai munkásságát.

Június 1. Kiss István festő képeiből nyílt kiállítás a Lippai János Szakközépiskolában.

Nyíregyháza belvárosában, a Bujtos utca 27. szám alatt megnyílt az első bioétterem Tiszta Forrás néven.

2. Anarcson felavatták Czóbel Minka költőnő új síremlékét. Az anarcsi képviselő-testület d í s z p o l g á r i c í m e t a d o m á n y o z o t t dr.

Margócsy Józsefnek.

Vaján, a múzeumban megnyílt a Rákóczi-szabadságharc államigazgatását és a Vay család történetét bemutató tárlat.

3. A pedagógusnap alkalmából Bereznai Gyula Pedagógiai Díjat kapott Ferencz Mihályné, az ibrányi Napközi Otthonos Óvoda vezetője, Toronyi Katalin, a Széchenyi István közgazdasági Szakközépiskola tanára, Pásztor Attila, a nyíregyházi Kazinczy Ferenc Általános Iskola igazgatója. Nyíregyháza Kiváló Pedagógusa – Margócsy Emil díját vehetett át Filetóth István, Hegedűs Istvánné és Kovács László. A Pedagógusok Szakszervezete Eötvös József-emlékplakettel tüntette ki a szakolyi önkormányzatot.

Nyíribronyban átadták a 300 adagos konyhát, a felújított művelődési házat és a Roma közösségi házat.

4. Megyei Népzenei Fesztivál Tarpán, ahol 58 produkció hangzott el, 42 együttes és 16 szólista mutatkozott be.

5. Bocskai István Magyarország fejedelmévé választásának 400. évfordulója alkalmából Bocskai-domborművet avattak Újfehértón.

6. Nyíregyházán, a Volksbank galériájában megnyílt Kerekes Elek Győző festőművész kiállítása.

558 Kisvárdán megnyílt a Tesco Áruház.

Játszóteret avattak Tiszabercelen.

8. A magyar űrhajózás negyedszázados jubileuma alkalmából rendezett konferencián Farkas Bertalan űrhajósnak átadták a megyei közgyűlés ezüst emlékérmét.

9. Az ország legkorszerűbb repülőgép-szimulátorát helyezték üzembe a Nyíregyházi Főiskolán, ahol évek óta folyik repülőmérnök- és pilótaképzés.

A Nyírvidéki Kisvasút jubileumi konferenciája a Tudomány és Technika Házában.

A Pálfy Julianna és Pálfy István művészházaspár festményeiből nyílt kiállítás Vaján, a Vay Ádám Múzeumban.

10. Móricz Zsigmond szellemi hagyatékának ápolására a megyei és városi könyvtár égisze alatt megalakult a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület. Ünnepélyes kiállítás-megnyitóval zárta kapuit a 29. Sóstói Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikai Alkotótelep.

11. Kisvárdán a Határon Túli Magyar Színházak XVII. Fesztiváljának zárógálája. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Életműdíjait Csiky András és Hajdu Géza kapta. A kultuszminisztérium fődíját a Szabadkai Népszínház nyerte. Az Illyés Közalapítvány díját megosztva a beregszászi, valamint a kolozsvári színház produkciója érdemelte ki.

Megyénk nagydíját a marosvásárhelyi, Kisvárda díját a temesváriak, a közönség díját a beregszásziak nyerték el.

Tiszaadonyban átadták a kecskesajtüzemet.

13. Az ügyészség napja alkalmából Kozma Sándor-díjban részesült dr. Kovács László, ügyészségi díjban Szegedi Istvánné.

A Jósa András Múzeum Váci Mihály fotóiból kiállítással, dedikált köteteiből és tárgyaiból alkalmi kamaratárlattal emlékezett a költő születésének 80. és halálának 35. évfordulójára.

14. A Pál Gyula teremben megnyílt a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége képgrafikus szakosztály csoportos tárlata.

15. Felavatták a Földhitel- és Jelzálogbank Rt. nyíregyházi fiókját

KRÓNIKA 17. Dankó Pálné nevét vette fel a nyírteleki Ápolási Egyesület szociális intézménye. A névadótól kapta az egyesület a telket működéséhez.

19. Pápán a 78. bélyegnapi ünnepségen vette át dr. Hamar Péter fehérgyarmati gyűjtő a Nevi Pál kiállítói vándordíjat, amelyet Filmvilág című gyűjteményéért kapott.

20. A Magyar Történész Muzeológusok Egyesületének vándorgyűlésén dr. Lakatos Sarolta, a nyíregyházi Kállay Gyűjtemény vezetője a Wellmann Imre-emlékérem birtokosa lett.

21. Id. Mohácsi Imre amatőr kőszobrász alkotásaiból nyílt kiállítás a nyíregyházi Művelődési Központ fogadószintjén.

23. Nyíregyházán, a Nyírfa téri galériában megnyílt Jakubik István festőművész tárlata.

EU-előirásoknak megfelelő játszóteret adtak át Geszteréden.

24. Kilenc diplomás szobrászművész munkáiból nyílt kiállítás a nyíregyházi Vasutas Művelődési Házban. A művészek a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában végeztek.

A nyírbátori Báthori István Múzeumban megnyílt Simon M. Veronika festőművész tárlata.

25. Megkezdődött a Cantemus Kóruscsalád harmincéves jubileumi hangversenysorozata.

Emlékünnepség a nyíregyházi repülőtér átadásának 75. évfordulóján.

Első ízben került sor az Est-Hajnal Nyíregyházán című kulturális rendezvény-füzérre. Átadták a Sóstói Továbbképző Központ felújított, kibővitett szállodáját.

Kitüntetéseket adtak át a főiskolai diplomaosztón. Az oktatási miniszter a Magyar Felsőoktatásért emlékplakettet adományozta dr.

Máté Évának. A Nyíregyházi Főiskoláért Érdemérem arany fokozatával tüntették ki Kovács Lászlót, ezüst fokozatát kapta Baloghné Szabó Ildikó, Bereczki Jánosné, Márföldi Józsefné, Molnár István, dr. Nyilas István és Ormos József. Professor Emeritus címet adományozott a Főskolai Tanács dr. Csorba

KRÓNIKA

559

Sándornak, dr. Frisnyák Sándornak, dr, Kormány Gyulának és dr. Szabó Árpádnak.

X. Nemzetközi Aratófesztival Ópalyiban.

26. Az emlékekben gazdag Szabolcs községben a helyi múzeum, az egykori Mudrány-kúria falán felavatták az emléktáblát.

A kisvárdai Tőkés László Alapítvány kuratóriuma a 2005. évi egyéni Tőkés-díjat dr.

Erdélyi Gézának, a Szlovákiai Magyar Református Egyház püspökének ítélte.

27. Felavatták a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság és a Nyíregyházi Városi Bíróság felújított épületét.

29. Történelmi környezetben, a kuruc hagyományokat ápoló Vay Ádám kastélymúzeumban megkezdődött a 3. Tárogatós Világtalálkozó, ahová többek között Norvégiából, Angliából és Franciaországból érkeztek művészek. A nap során állandó tárogatótörténeti kiállítás is nyílt a múzeumban.

Július 1. Tizenöt nagyközségnek adományozott városi címet Mádl Ferenc köztársasági elnök. Várossá lépett elő megyénkben Kemecse, Nyírlugos és Nyírtelek is.

A Magyar Egészségügy Napja alkalmából Batthyány-Strattmann László díjat kapott dr. Szerafin László osztályvezető főorvos.

Pro Sanitate kitüntetést adományoztak dr.

Timári Erzsébet osztályvezető főorvosnak, Dömötör Lászlóné részlegvezető ápolónak és Kantár Gáborné ápolónak.

Vasmegyeren felavatták az Agro-Aroma szárítóüzemét.

2. A megye falugazdászainak közreműködésével megkezdődött Nyírmeggyesen a meggyfesztivál.

A szőttesnapok rendezvénysorozatában Varnus Xavér orgonaművész koncertje a paszabi református templomban.

Városi közterületi parkot adtak át Nagyecseden.

4. Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetéssel ismertek el dr. Farkas László, a nyíregyházi Vesselényi Mikós Szakközépiskola és Szakiskola igazgatójának tartósan eredményes tevékenységét.

5. Megyénk kommandós válogatottja második lett a rendőrség bevetési egységeinek regionális találkozóján, Debrecenben.

6. Nyíregyházán tartotta a Magyar Hidrológiai Társaság országos vándorgyűlését.

A Város- és Faluvédők Országos Találkozóján dr. Margócsy Józsefnek Podmaniczky Frigyes-díjat adományoztak.

8. Első ízben rendeztek huszártalálkozót Tiszadobon.

9. Nyírbátorban megkezdődött a Szárnyas Sárkány hete és a Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál.

10. Európa Nostra-díjjal – a műemlékvédelem Oscar-díjával – tüntették ki Gyügye Árpádkori református templomának felújítóit.

Porcsalmán a Zöld Napok keretében megrendezték az I. Országos Játekalkotó és Kézműves Tábort is, dr. Kiss Áronra, Porcsalma szülöttjére, a magyar nevelésügy nagy reformerére emlékezve.

12. Nyíregyházán megnyílt az ország első vidéki pubja, a Beck’s söröző.

13. Háromnapos Hegyalja Fesztivál kezdődött Rakamazon, a Tisza Kempingben.

15. Nyírgyulajban felavatták a Közösségi házat és a Millenáris parkot.

Napkor és Nagykálló közt, a Harangodi-erdőben megnyílt az erdőgazdák egyedi iskolája.

Megnyílt a Photo Hall üzlete Nyíregyházán.

A Mandala Színház rendezvénysorozata szezonnyitó előadása a Szabadtéri Színpadon. Bemutatták Ray Gooney: Páratlan páros című kétrészes vígjátékát.

16. Hauser Adrienne zongoraestje a Krúdy-teraszon.

Megkezdődött a 20. Nemzetközi Bereg Kupa rádiós tájékozódási futóverseny. A találkozóra öt ország tíz egyesületének 145 versenyzője nevezett.

560 Megnyitotta kapuit Tiszalökön a Csontváry Nemzetközi Alkotótábor. Tizenhét festő érkezett a mostani táborba.

Képzőművészeti Alkotótábor nyílt Tiszadadán.

20. Megnyílt a Nyíregyházi Down Egyesület művészetterápiás, bentlakásos tábora.

A minnesotai Deli Éva festményeiből nyílt kiállítás a Pál Gyula teremben.

23. Tiszadadán, a tájházban megnyílt Tarnai Enikő képzőművészeti kiállítása. Ünnepi hangversenysorozat kezdődött Máriapócson a kegykép harmadik könnyezésének századik évfordulóján. Első alkalommal a Budavári Nagyboldogasszony Templom kórusa énekelt.

Kisnaményban megrendezték a Fogatosok– fogadósok I. találkozóját.

24. Nyírteleken a városavatáson két testvérvárossal – Beregrákos, Nagysáros – kötöttek szerződést.

KRÓNIKA Harmadszor rendezték meg a szatmári svábok strudlifeszválját Mérken.

25. Franciaországi koncertkörútra indult a Banchieri Énekegyüttes. Hat nap alatt négy fesztiválon mutatkoznak be.

Megnyitotta kapuit a Nyíregyházi Fametsző Nemzetközi Művésztelep Sóstón.

27. Tiszalökön a település hétszáznegyven éves és a mezővárosi cím kétszáznegyven éves évfordulójának tiszteletére ünnepségsorozat kezdődött.

29. Országos Halsütő Fesztivál Tiszalökön.

Megalakulásának 135 éves jubileumát ünnepelte a kisvárdai Hivatásos Önkormányzati Tűzoltóság.

30. Leleplezték Petőfi Sándor mellszobrát Oroson.

Máriapócson a kegykép harmadik könnyezésének századik évfordulóján a Cappella Giulia, a római Szent Péter bazilika kórusa adott hangversenyt.

Kuruc Futófesztivál Tarpán. Összeállította: Orosz Szilárd

TARTALOM

valóság

Balogh Béla András: Nyíregyháza népességének vallási megoszlása 2001-ben

443

múltidéző

Szerafinné Szabolcsi Ágnes: A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium Könyvtára (1920–1942) Galambos Sándor: Az egyesület mint városi társadalomszervező erő. A Szabolcs vármegyei Bessenyei Kör példája

jubileum

Marik Sándor: A matematika nemzetközi hírű tudósa Bartha Elek: Dám László köszöntése 60. születésnapján

446 458 467 474

irodalom

Hamar Péter: „Apám sose beszélt erről a csécsi ünnepről.” Móricz Zsigmond díszpolgárrá avatása szülőfalujában, 1929. június 30-án 477 488 Ladányi András: „Felsodort idegekkel”. Váci Mihály eddig ismeretlen (magán)levelei 493 Halászi Aladár: Móricz Zsigmond szabolcsi emléktáblájának avatása elé

művészet

Antall István: Ámokvonat. Tamás Tímea versei elé Tamás Tímea versei Antall István: A középkor jelenideje. Az Első Fametsző Művésztelep Nyíregyházán

496 499 501

vita

Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban (1387–1440) (C. Tóth Norbert, Tringli István, Draskóczy István)

szemle

Kalandos út a tudományok körül (Huszti Éva) A Homo Ludens Hungaricus nyomában (Szontagh Pál) Gyepük, várak, erődítmények (Marik Sándor) Az ember térben és időben (Marik Sándor) Emlékmorzsák (Margócsy József) Stílus és jelentés. A Krúdy-életmű stilisztikai vizsgálatai (Minya Károly) „tenyered melegében / hiányoddal / alszom el” Kovács katáng Ferenc új kötetéről (Margócsy Klára) Századok szabolcsi öröksége (Máriás József) Vallomás és korrajz. Egy nemzedék vesszőfutása (Máriás József)

krónika

Bibliográfia Eseménynaptár (Orosz Szilárd)

505 523 528 529 531 533 536 539 544 547 551 547