374
Charles Fenyvesi
magyar társaira is. Úgy gondolták, hogy az ilyen katonai attasék közötti összebarátkozás, tulajdonképpen a hírszerzési feladatok része. Ami ennél fontosabb, hogy mindkét kiválasztó egy olyan negyvenegy éves, értelmes és ambiciózus tisztbe vetette a bizalmát, akit kedvelt, és akire úgy tekintett, mint egy hûséges magyar hazafira. „Annak ellenére, hogy olyan gyalogságban nevelkedett, amely általában közönyös és a tényektôl el nem szakadó embereket csábít, a magyar történelem vakmerô huszáraira emlékeztetô remek huszártisztként, Hatz mindenkit képes volt lenyûgözni”, mondja róla Bálintitt Károly báró, aki egy idôben Hatz beosztottjaként dolgozott. „Otto mindenkivel barátságot kötött, és olyan férfi volt, akibe minden nô beleesett” (amint azt Bálintitt a szerzônek mondta egy magánbeszélgetésben). 1943 szeptemberének elején, Hatz Izmirbe utazott az évi kereskedelmi kiállításra, abba a városba, melyet akkoriban inkább a régi görög nevén, Szmírnaként ismertek. A tömegbôl nagyon gyorsan „kiszúrta” az amerikai hivatalnokokat. Mindennapos beszélgetésbe elegyedtek, társalgásuk azonban hamarosan komolyra fordult. Az amerikaiaknak egyáltalán nem számított, hogy Hatz nem beszéli anyanyelvüket. A német nyelvben otthonosan mozgó ügynök Otto von Hatzként mutatkozott be, megkülönböztetett hangsúlyt fektetve a „von”-ra, amellyel nemesi származását érzékeltette. Az amerikaiak habozás nélkül eleget tettek azon kívánságának, hogy a kedélyes és jó megjelenésû budapesti tiszt találkozhasson a számára „megfelelô” amerikaiakkal. Elintézték, hogy néhány nap múlva amerikai hivatalnokok megbeszélt találkozóra fogadják Hatzot. A találkozás a tervnek megfelelôen alakult. Hatz egy rövid sétára indult a isztambuli Galata hídra, ahol frissítô a tengeri levegô, és ahonnan páratlan a kilátás (Európa és Ázsia is látható). Nemsokára egy autó fékezett le mellette. A hátsó ülésen egy régi budapesti barátja és kollegája ült, a magyar katonai hírszerzô György András, aki arra kérte Hatzot, hogy csatlakozzék hozzá. Az autó egy OSS „biztonsági házhoz” szállította ôket, ahol György a magyar vezérkari fônök, Szombathelyi különleges megbízottjaként mutatta be kollegáját amerikai hivatalnokok egy csoportjának.6 Nem tudni pontosan, Hatz tudatában volt-e annak, hogy magyar katonai hírszerzôi munkáján kívül, György OSS-kapcsolatként is dolgozott. „Igen nehéz volt megmondani azokban az idôkben, különösen Törökországban, hogy egy követségen dolgozó katonai tisztviselô kinek dolgozott, és kitôl, vagy melyik követségtôl kapott utasításokat – vagy kinek adott információkat” – mondja Bálintitt, az akkoriban Ankarában tevékenykedô helyettes attasé. „Az ellenség képviselôivel a legnagyobb titokban megrendezett és tartott találkozókban volt részünk, ami nem jelentette szükségszerûen azt, hogy fizetség ellenében szerzôdtetett ügynökökként tevékenykedünk.”7 Mindezek ellenére Hatzot nem lepte meg oly nagyon az a tény, hogy közte és az amerikaiak között maga György volt a közvetítô. Arannyal, gyémánttal, keleti szônyegekkel és pénzváltással foglalkozó sikeres kereskedôként, György igen elfoglalt ember volt, akinek tevékenységi területe több országra kiterjedt. „Rendkívüli módon rátermett üzletember, aki arra használta fel küldetését, hogy vagyont halmozzon fel, és, hogy számos titkos ügynökségnek dolgozzon” – írta a parancsoksághoz küldött jelentésében Arch F. Coleman, az isztanbuli OSS egyik vezetô embere. Coleman szerint annak ellenére, hogy a magyar vezérkar semmivel nem tanúsított 6. Barry Rubin: Istanbul Intrigues. New York: Pharos Books, 1999. 181. 7. Személyes kommunikáció Bálintitt Károlytól.