Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2004/4. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XXXIX. évfolyam

2004. november

4. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Orosz Szilárd krónika Erdélyi Tamás tervezőszerkesztő

E SZÁMUNK SZERZŐI: Angyalosi Gergely osztályvezető, MTA, Budapest Baranyai Norbert PhD-hallgató, Debrecen Cséve Anna tudományos titkár, Petőfi Irodalmi Múzeum Eisemann György egyetemi tanár, ELTE, Budapest Fekete Csaba osztályvezető, Debrecen, Nagykönyvtár Gintli Tibor egyetemi tanársegéd, ELTE, Budapest Görömbei András akadémikus, Debrecen Kovács Árpád az Állami Számvevőszék elnöke, Budapest Kujbusné Mecsei Éva főlevéltáros, Nyíregyháza Láng Gusztáv egyetemi tanár, Szombathely Margócsy István egyetemi docens, ELTE, Budapest Margócsy József ny. főigazgató, Nyíregyháza Marik Sándor újságíró, Nyíregyháza Márkus Béla egyetemi docens, Debrecen Nagy Gábor főiskolai docens, Szombathely Takács Péter egyetemi docens, Debrecen Tverdota György egyetemi tanár, ELTE, Budapest Végh Balázs Béla főiskolai adjunktus, Szatmárnémeti E számunkat Muzsnay Árpád közreműködésével szerkesztette: Karádi Zsolt

INDEXSZÁM: 25923

ISSN: 1216-092X

A SZEMLE EGYES SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://www.mzsk.hu/szemle/szemle-evfolyam/2004/

376

Görömbei András

évforduló Görömbei András

Szatmártól az egyetemességig A Móricz-értelmezés új útjai

I. Az ember életében az elsô évek meghatározó jelentôségûek. A család, amelybe akaratunkon kívül beleszületünk, amelytôl anyanyelvünket és szemléletünk alapelemeit kapjuk kitörölhetetlen nyomot hagy egyéniségünkön. Különösen így van ez azoknál azembereknél, akik ösztöneikkel és tudatukkal egyaránt vállalják a család és a szülôföld élményvilágának fontosságát sorsuk alakulásában.

Móricz Zsigmond közülük való volt.

Emlékezete az élete végén is tisztán ôrizte és távlatosan alakította, formálta gyermekkori élményeit. Ötvenhat éves korában írta Életem és korom címû vallomásában: „Csécse: ez tehát az östalaj. Milyen különös, csak hat és fél éves koromig éltem ott, s ötven év óta sóvárgok vissza, mint Ádám a paradicsomkertbe. Ami ott volt, az mind szép volt, jó volt, ami azóta lett, az már homályos, borús setét, nehéz, csak ittott akad valami megnyugtató, de azt is rögtön beborítja a gondok fátyla.

Istvándi; Szatmár megyei kis falu: itt tanultam meg sími.”1 Amikor pedig a számadás igényével nézett vissza életére, az Életem regénye címû könyvében mindössze tízéves koráig követte életútját, úgy érezte, addig minden fontos dolog megtörtént vele.

Ez persze azokra a lelki alapélményekre vonatkozik, amelyekhez kapcsolni tudta késôbbi tapasztalatait is. A belsô életmintát szüleinek az élete adta az öröm és szenvedés, boldogság és reménytelenség változataival.

Gyermekkorában kapta édesanyjától azt a „damaszkuszi élményt” is, melyet a Légy jó mindhaláligban is megírt, s melyre késôbb is úgy emlékezett vissza, mint életének meghatározó eseményére. A gyermek Móricz Zsigmondnak az édesanyja egy nyári éjszakán az égboltra mutatva magyarázta, hogy az Isten teremtette ezt a világot, s azóta is fönntartja azt.2

1. MÓRICZ Zsigmond: Életem és korom. In M. Zs.: A tizenkettedik órában. Tanulmányok III. Összegyûjtötte, szerkesztette és a szövegeket gondozta Nagy Péter. Szépirodalmi Kiadó. Bp. 1984. 326.

2. MÓRICZ Zsigmond: Damaszkuszi élmény. In uo. 137.

Szatmártól az egyetemességig – a Móricz-értelmezés új útjai

377

Ez a hit lett Móricz Zsigmond vallása. Ezt fordította a maga számára írói felelôsségre is: „Hosszú életutamon, mikor különös sorsom miatt azt kaptam munkául, hogy számtalan életet meglássak és megbíráljak és újjá érezzek magamban, ez volt az, ami a munkakedvemet és friss erômet megtartotta: aki teremt valamit, az nem hagyja cserben azt” – vallotta Damaszkuszi élmény címû írásában 1933-ban.3 Itt vall arról is, hogy a hivatalos vallás magyarázóival nem volt szerencséje, de benne a központ az Isten volt, s az Isten szemével nézte a valóságot, egy olyan egyetemes látásmóddal, amelyik a krisztusi elvek megvalósítását tûzte ki élete céljául, s mindig azt kereste a világban, hogy az jobb, emberibb lehessen. Jézus életével mérte a világot: Jézus halála az ártatlanok szenvedését, Jézus feltámadása pedig az emberi jóság örök újjászületését jelentette számára. Hitvallás címû, szintén 1933ban írt esszéjében is utal arra, hogy a Légy jó mindhaláligban már elmondta, hogyan kapta édesanyjától az „istenérzést”, hogyan ragadta el, hogyan emelte föl a gyermek lelkét ez a csodálatos pillanat, melybôl megértette, hogy „az ember oly kicsiny és magános a létezésben, hogy gyökereket kell eresztenie a Mindenségbe, hogy a forgószél el ne sodorja”.4 A Bibliát Móricz egész élete során olvasta. Aláhúzta benne Jézus szavait, érvényes tanításnak tartotta azokat. Tizenhét éves korában súgta meg édesanyjának, hogy író akar lenni. Már ekkor, írói hivatása elsô megfogalmazásakor Jézus-párhuzam erôsítette ôt. Büszke volt arra, hogy az édesapja ácsmester, mert „Jézus Krisztus apja is ács volt Názáretben”.5 A Biblia motívumai behálózzák az egész Móriczuniverzumot. Nyilas Misinek is ács az apja, Árvácska is Jézushoz hasonlítja önmagát. A Biblia erôs hatása abban is érezhetô, hogy Móriczot már írói hivatása nyiladozásakor is az írásban a maga fajiságán keresztül magának az Embernek a sorsa érdekelte.6 Móricz a falut igazában népköltési gyüjtöútjain ismerte meg, amikor 1903 és 1908 között legalább ötven szatmári települést látogatott meg.

Elôször ô is csak gyönyörködött a faluban, mint a népnemzeti iskola faluimádattól áthatott tagjai. Aztán egyszer népdalgyûjtô útja során rádöbbent a falu életének mélységére. A dalolók közé berohant egy fiatalember s késsel rontott a saját édesanyjára: „Megöllek, vén dög, nem vagy az anyám, megtagadlak, kutya” – kiáltotta, majd amikor Móriczot meglátta, kikullogott a szobából. Az édesanyja pedig csak ennyit szólt: „Semmi, semmi, szegény Jani, szegény Jani fíam.”7 Móricz eleinte csak a felsôbb rétegek körében tartózkodott a faluban, onnan tett kirándulásokat a nép közé. Ezután már nem a paplakokban töltötte falusi napjait, hanem éjszakára is ott maradt a béresek, faluszéli cselédek között. És engedte, hogy a szívébe íródjanak a nép életének eseményei.

Rádöbbent arra is, hogy az ô írói eszményképei – Jókai, Mikszáth, Gárdonyi – megszépített képet festettek a faluról, távol voltak a néptôl, Így jutott el Móricz Zsigmond „a népköltészet Ariadne-fonalán a nép sorsa mély labirintusaiba”.8 Ezért vall-

3. Uo. 4. MÓRICZ Zsigmond: Hitvallás. In M. Zs.: A tizenkettedik órában. Tanulmányok 111. 146.

5. MÓRICZ Zsigmond: Vallomás. In M. Zs.: Erkölcsi sarkantyú. Tanulmányok II. 656.

6. Uo. 658.

7. Uo. 758.

8. Uo. 760.

378

Görömbei András

hatta késôbb, hogy az a négy-öt esztendô, amikor a szatmári falvakat járta, lett az ô egyeteme, legfelsôbb életiskolája, írói elôkészítô tanfolyama.9 Ekkor tudatosította a maga számára írói küldetését, azt, hogy neki a nép valóságos életérôl kell pontos, hiteles írói számadást és ítéletet készítenie. Olyan életismeretben részesült szatmári gyûjtöútjam, hogy huszonöt-harminc évi írói munkálkodás után is úgy érezte, még mindig nem mondott el mindent, amit ott tanult. Életmûve legnagyobb értékének visszatekintve is azt látta, hogy eredeti és hiteles tapasztalatok alapján közölte azt, amit a népröl írt. Itt vált meggyôzôdésévé az a felismerése, hogy reális nemzeti önismeret nélkül nincs nemzeti jövö, s hogy az írónak tehetsége minden elemével ezt a nemzeti önisineretet kell mélyítenie, gazdagítania.

Móricznak Szatmár volt a legnagyobb „nevelôiskolája”.10 Szatmári élményei juttatták el küldetése felismeréséhez és írói látásmódjának megtalálásához.

Kettôs világkép élt benne. Az egyik „a rosszul berendezett magyar élet képe – a másik a szebb és jobb jövôé”.11 Az egyiket a tapasztalatai tanúsították, a másikat a vágyai éltették. Írói küldetésének tekintette azt, hogy az Isten kémjeként dolgozzon, följelentse az életet az örökéletnek.12 Mély nemzeti elkötelezettség élt benne. Az emberiség boldogulását a maga nemzetének boldogulásán keresztül akarta segíteni. Föl akarta egyenesíteni a magyarságot, s ehhez két lehetôséget látott: a bírálatot és az ösztönzést: „Amelyik nép nem engedi föltárni a bajait és betegségeit, az nem fog meggyógyulni, az el fog veszni. De amelyik nép elfordul a lelkében és életében felderülô jelenségektôl és örömöktôl, az nem fog soha nagyra lelkesülni, mert megszûnik az önbizalma.”13 A baj föltárása és az öröm, az erkölcsi jó lehetöségének a megmutatása vezette írói útján. Ez a nagy szándék szólította ôt szüntelen munkára.

Mindig újabb és újabb köreit vizsgálta a magyarság életének. Újabb és újabb témaköreihez mindig új esztétikai dimenziókat teremtett. Életmûve így tágult az emberlét egyetemes érvényü vizsgálatává és megítélésévé.

Rendkívüli megfígyelôképessége erös kritikai szellemiséggel kapcsolódott össze.

Eletmûvének tematikai gazdagságához maga adott kulcsot, midön Schöpflin Aladárhoz írott levelében megvallotta: „jogot tart arra, hogy az egész magyarságnak szemébe mondja az igazságot a kapás jobbágytól zászlósúrig”.14 A maga élete regényét is úgy formálta meg, hogy a magyarság minden rétegéhez köze legyen. Az irodalmat a nemzet lelkiismeretének tekintette. Életmûvében a magyar élet legkülönfélébb körei kapnak új szellemû kritikai megvilágítást. A Sáraranyban a parasztvilágot, Az Isten háta mögöttben a kisvárosi hivatalnok-nyárspolgárságot, a Szegény emberekben az elsô világháború magyar parasztkatonáját, A fáklyában a református papságot, a Légy jó mindhaláligban a gyermekvilágot, az Erdélyben a történelmet, a Barbárokban a pásztorvilágot, több regényben is a dzsentri-világot és a betyárvilágot, az Árvácskában az animális szintre szorított létet mutatta meg nagyfokú szociális és morális érzékenységgel. Regény9. MÓRICZ Zsigmond: Vallomás az irásról. In M. Zs.: Tanulmányok I. 774.

10. CZINE Mihály i. m. 187.

11. MÓRICZ Zsigmond: Huszonöt év elôtt – huszonöt év után. In M. Zs.: A tizenkettedik órában. Tanulmányok 111. 310.

12 V. ö.: MÓRICZ Zsigmond: Druzányi. In M. Zs.: Erkölcsi sarkantyú. Tanulmányok II. 742.

13. MÓRICZ Zsigmond: A magyar felett áll a jövô. In M. Zs.: A tizenkettedik órában. Tanuimányok III. 223.

14. Idézi SCHÖPFLIN Aladár: Móricz Zsigmond ötven éve. In Sch. A.: Móricz Zsigmondról. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp. 1979. 202.

Szatmártól az egyetemességig – a Móricz-értelmezés új útjai

379

poétikai szempontból is mindegyik világnak új elbeszélôi dimenziót teremtett: társadalmi, lélektani, történelmi, gyermeki, idilli, tényirodalmi, balladai és zsoltáros látásmódot egyaránt mintaszerûen alkalmazta. Mindegyikkel különleges egyéni változatát hozta létre a mûfajnak.

Móricz mûvészetének korszakos jelentôségét a korábbi szakirodalom elsôsorban társadalomkritikai szempontból értékelte. Új látásmódjának a tartalmi elemeit emelte ki. Adynak a Hét krajcár kötetrôl írt kritikájából is mindig azt idézte, hogy Móricz „egyedül fölér egy forradalmi szabadcsapattal”.15 Maga Móricz is módot adott erre a tartalmi szempontú értékelésre. Mûveivel kapcsolatban ô is azok eseményvilágának valóságosságát, írói szándékának pedig szociális és morális igazságot keresôjellegét tartotta fontosnak.

Kritikusai rendkívüli megfigyelôképességét hangsúlyozták, s azt, hogy amit megfigyelt, azt fenntartás nélküli ôszinteséggel írta meg. Móricz szenvedélyesen érdeklôdött a magyar élet iránt, mert felelôsséget érzett a magyarságért. Felelôsségérzete váltotta ki éles és határozott társadalmi és erkölcsi kritikáját. „Az erkölcsi és szociális bírálat szelleme élt benne, ez írói magatartásának alapvonása.”16 1948 után a kritikai realizmus és a tükrözésesztétika mintapéldájaként kanonizálták életmûvét. Esztétikai értékeként életszerûségét hangsúlyozták.

A kiemelt tartalmi szempont mögött háttérbe szorult mûvészetének éppen az a gazdag esztétikai értéktartománya, amelyik a kiemelt tartalmi elemeket hitelesíti, esztétikai értékelemmé emeli. Pedig a szakirodalom legjava minden idôben gazdagon utalt Móricz mûvészi szemléletének összetettségére is. Már Ady 1909-es kritikájában sem csak a forradalmi szabadcsapat gondolata szerepel, hanem az is, hogy Móricz „akaratlan vagy nagyon akart szimbólumaival” olyan izgalmakat kelt, olyan „végtelenségeket tárít föl”, mint elôtte senki még. A hét krajcár olyan szimbóluma a szegénységnek, mint „Krisztus hét vérzô sebe”. „Ebben a könyvben századok ös érzései s a mai európai magyar mûvészember differenciáltsága házasodtak össze.”17 Azt már Schöpflin Aladár is jelezte, hogy ez az éles társadalom- és erkölcskritika Móricz mûveiben az ember belsô életének gazdag rajzában jelenik meg, hogy a Szegény emberek lélekábrázolása dosztojevszkiji mélységû. A szenvedély, az erotika eseményformáló erejét, társadalmi-pszichológiai vonatkozásait éppúgy észlelte a kritikus, mint azt, hogy Móricz nagy témái mindig visszavezethetôk valami ôsélményre.

Mindezek a még hosszan idézhetô távlatosító esztétikai észrevételek háttérbe szorultak az 1948 utáni irodalomszemléletben. Emiatt viszont a ezerkilencszázhetvenes-nyolcvanas évek irodalomszemléleti változásai során Móricz mûvészetét sokan korszerûtlennek minôsítették, úgy vélték, hogy „nemigen járul hozzá jelenbeli önmegértésünkhöz”.18 A Móricz életmûvében megnyilatkozó erkölcsi és szociális bírálat szelleme sohasem évülhet el, mert nem verbális kinyilatkoztatásként jelenik meg, hanem összetett esztétikai értékû mûalkotásokban. Legjobb mûvei egyszerre életszerûek és létszerüek.19 15. ADY Endre: Móricz Zsigmond és egy kötet elbeszélés. A címe Hét krajcár. A Nyugat kiadása. In A. E.: Publicisztikai írásai Szépirodalmi Kiadó. Bp. 1977. III. 204.

16. SCHÖPFLIN Aladár: Móricz írói magatartása. In Sch. A.; Moricz Zsigmondról. 301.

17. ADY Endre i. m. 204—205, 18. Szirák Péter tanulmánya is felhívja erre a figyelmet. Sz. P.: Az ösztön „nyelve” és a nyelv cselekedtetô ereje. In Fenyô D. György (szerk.): A kifosztott Móricz? Tanulmányok. Krónika Nova Kiadó. 2001. 226.

19. V. ö,: OLASZ Sándor: Világszerûség és megalkotottság Móricz Árvácskájában. In O. S.: A regény metamorfózisa a 20. század elsô felének magyar irodalmában. Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp. 1997. 114.

380

Görömbei András

1948 után irodalomszemléletünkben évtizedekre háttérbe szorult az az evidencia, hogy az értékes mûalkotásban az életszerûség, a valóságvonatkozás és a nyelvi megalkotottság egymást feltételezô szerves egységet képezhet, értelmetlen ezeket egymással szembeállítani.

Móricz életmûvének klasszikus minôségét az is mutatja, hogy mindkét nézetbôl értékesnek bizonyult. Ez számomra a kilencvenes évek elejétöl megfigyelhetô Móricz-újraértékelés, újraolvasás legfôbb eredménye. Az új felismerések nem cáfolják, hanem kiegészítik, továbbviszik a Móricz-szakirodalom korábbi eredményeit.

Már-már divat lett az utóbbi két évtizedben például Czine Mihály Móricz-képének a lebecsülése olyan érveléssel, hogy érvényét vesztette már az az irodalomszemlélet, amelyik a népi irodalom örökségének folytatójaként a szociális és morális szempontok fontosságát hangsúlyozta, Móricz életmûvének nemzeti önismereti értékeit emelte ki.

Ezzel szemben én azt látom, hogy az újabb Móricz-olvasások nem cáfolják Czine Mihály Móricz-képét, hanem új szempontokkal gazdagítják azt. Az új recepció érdekes módon éppen azokat a mûveket állította új megvilágításba, amelyeket Czine Mihály is a Móricz életmü legértékesebb darabjainak tekintett.

II. A Sáraranyt elsô megjelenésétôl kezdve a parasztábrázolás merészen új módjaként és a magyar naturalizmus mintadarabjaként értékelte a szakirodalom. Az újabb értelmezés nem cáfolja ezeket a nézeteket, hanem rámutat arra, hogy ebben a regényben a naturalista elemek mellett észre kell vennünk a naturalizmus-ellenes koncepciót és kompozíciót, a mitizáló szerkesztésmódot is. „A Sárarany szociologikus anyaga (és az ehhez az anyaghoz fûzôdô ideologikus viszony) elfedte azt a tényt, hogy Móricz e regényében nem a parasztot, hanem az Ibsen és Nietzsche nyomán nagybetûvel írott Embert óhajtotta megírni, s fôhôsében nem egy rétegnek, hanem az általában vett emberiségének reprezentánsát látta” – írja Margócsy István.20 Új felismerését kissé túlzóan fogalmazza, hiszen maga is elismerte néhány sorral korábban, hogy a kritika eddig „a regény parasztábrázolásának valóban merész, újító és provokatív voltát” emelte ki. Margócsy értelmezése Móricz szellemében gazdagítja új elemmel a regényrôl alkotott képünket. Ez a szempont a korábbi értelmezésekben is feltûnt, a regény befejezését – Margócsy legfontosabb érvét – gyakran idézték korábban is, de nem ilyen hangsúllyal. Móricz is nyilatkozott arról, hogy sohasem lesz pártoknak, csoportoknak az embere, de a maga fajiságán keresztül az Ember akar lenni, számára erre való az írás.21 Ezzel persze egyáltalán nem ütközik az a másik nyilatkozata, hogy a magyarság minden rétegének megmutatására jogot formál.

Mûvészetének egyetemes emberi problematikáját emeli ki az a tanulmány is, amelyik az erotika szerepét vizsgálja a huszadik századi magyar irodalomban, s arra a megállapításra jut, hogy Móricz vezette be a szexualitást mint témakört a magyar irodalomba, s a körülményekhez képest szokatlan nyíltsággal és gazdagsággal tár20. MARGÓCSY István: Sárarany. In Szabó B. István (szerk.): A magvetô nyomában. Móricz Zsigmondról.

Anonymus Kiadó. Bp. 1993. 19.

21. MÓRICZ Zsigmond: Vallomás. In M. Zs.: Erkölcsi sarkantyú. Tanulmányok II. 658.

Szatmártól az egyetemességig – a Móricz-értelmezés új útjai

381

gyalta azt.22 A Sárarany, Az Isten háta mögött, az Úri muri és a Rokonok elemzése alapjánjut arra a megállapításra, hogy Móricz fôhôseinek szexuális élményei ugyanolyan jelentôséggel bírnak, mint társadalmi, illetve gazdasági helyzetük.23 Ez az elemzés – a korábbi ideológiai vonatkozású értékelésekkel szemben – erôsen hangsúlyozza Móricz alakjainak szexuális meghatározottságát. Czine úgy vélte, hogy Túri Dani asszonyéhsége a veszteglésre kárhoztatott élet kitörési kísérlete.24 Gemenes Géfin László és Jolanta Jastrabska könyve viszont azt hangsúlyozza, hogy a „Túri Dani viharos történetérôl szóló regény elsôsorban a féktelen szexualitás története”.25 A két elemzés ezúttal sem oltja ki egymást, hanem mintegy a regényvilág összetettségére mutat rá.26 Az Isten háta mögött címû regényrôl Czine Mihály is azt írta, hogy az a legtökéletesebb Móricz-mûvek egyike. Az ô eszmei súlypontú elemzése is „megkomponált remek”-nek nevezi a regényt.27 Kulcsár Szabó Ernô elemzése sem módosít ezen az értékítéleten, hanem továbbviszi azt: „Móricz hibátlan mûveinek egyike: a maga zárt struktúrájával, sokrétûen tagolt epikai folyamatának belsô eredetû funkcionális egységével úgy kelti a megalkotottság képzetét, hogy egyidejûleg hatékonnyá teszi egy denotatív jelentéskörrel ellátott, a fíkció szociológiai karakterét megszólaltató világ mimetikus íllúzióját is.”28 Kulcsár Szabó Ernô föltárja e regény metaforikus és ironikus elemeit, majd azt hangsúlyozza, hogy Móricz regénye egyszerre tesz eleget a megalkotottság és a világszerûség illúziójának.29 A tüzetes elemzés a megalkotottság számtalan elemét mutatja meg, valamennyinek az a fó funkciója a regényben, hogy hatékonnyá, mélyebbé, összetettebbé, egyetemesebbé tegye a szociográfiai pontosságú ábrázolást. Kemenes Géfín László és Jolanta Jastrębska elemzése ennek a regénynek is az erotikus motívumait hangsúlyozza. Innen nézve is egyetemes távlatokat adott az értelmezésnek, hiszen a móriczi látásmód ironikusságára hívja fel a figyelmet ebben a vonatkozásban is. Eisemann György szerint pedig a beszédmód felôl közelítve ad új értelmezést. Móricz e regényében – a Móricz mûvészetére jellemzô szabad függô beszéd révén – a konfliktusokat a szereplôk beszédcselekvése, sajátos nyelvhasználata, cselekményértelmezése teremti, „a történetnek nincsen valamilyen egyértelmû, a szereplôi látásmódoktól függetlenül meghatározható bonyolódása”, tehát a narrativitás fölényével szemben itt a diszkurzivitás érvényesül.30 Ez a beszédmód rendkívül összetetté teszi a regény világát, bö teret ad az értelmezônek.

A fáklya hôsében az eddigi értelmezôk magyar váteszt, magyar Raszkolnyikovot, magyar messiást láttak. Az újabb értelmezés e regény beszédmódjának ironikus ele22. KEMENES GÉFIN László—Jolanta JASTRĘBSKA: Erotika a huszadik századi magyar regényben 1911— 1947. Kortárs Kiadó. Bp. 1998. 27.

23. Uo. 29.

24. CZINE Mihály: Móricz Zsigmond. Negyedik, javított kiadás. Debrecen, 1992. 59.

25. KEMENES GÉFIN László—Jolanta JASTRĘBSKA i. m. 29.

26. A KEMENES GÉFIN László—Jolanta JASTRĘBSKA szerzôpáros könyvének fô gondolatát a Móricz-szakirodalomban Bori Imre már korábban felvetette: „Az sem mellékes természetesen, hogy Móricz elôbb nézett a szerelmi élet mélységeibe, és csak azután a társadalmi létezésnek addig számára elzárt világába, végeredményben pedig hogy a szerelem kettôsségét elôbb fedezte fel, mint a látszat és valóság ellentmondásait az élet más területein.” In B. I.: Móricz Zsigmond prózája. Fórum Könyvkiadó. Újvidék, 1983. 8.

27. CZINE Mihály i. m. 69—73.

28. KULCSÁR SZABÓ Ernô: Beszédaktus, szerepkör, irónia. Az Isten háta mögött mint elbeszéles. In Szabo B, Istvan (szerk.): A magvetô nyomában. 27.

29. Uo.38.

30. EISEMANN György: A Móricz-újraolvasás esélyei. In Fenyô D. György (szerk.): A kifosztott Móricz? 243.

382

Görömbei András

meire hívja fel a figyelmet. Matolcsy Miklós III. Richárd nevezetes bejelentését választja életelvéül („elhatároztam, hogy gazember leszek”). E vonatkozás alapján Matolcsynak a nagy formátumú bûnözôk közé kellene tartoznia, de ennek az ellenkezôje történik: az elbeszélés leértékeli, szatirikusan jelentéktelenné formálja ôt. Ezt nyomatékosítja a cím ironikus átminôsülése, az, hogy a fáklya metaforikus értelmû világítás helyett tüzet okoz.31 A legjobb magyar gyermekregényként számon tartott Légy jó mindhalálig is gazdag, új értelmezést kapott a metaforikus olvashatóság révén az utóbbi években.

Kiczenkó Judit a XX. század eleji mûvészek létérzékelésével, a kaotikusság, a bekerítettség, kiszolgáltatottság, idegenség, félelem, szorongás, otthontalanság tapasztalatával hozza kapcsolatba a regényt motiváló írói alapérzést. A mûvészek egy része emiatt fordult a gyermeki világhoz mint archetípushoz. Nyilas Misinek, az ács fiának a középpontba állításával a gyermekszimbólumban összegzôdött „az archaikusból, a naivból hozott „filozófiai rácsodálkozás” és a jézusi szeretetvallásból és a szenvedéstörténetbôl levonható erkölcsi parabola”. De ez az erkölcsi parabola „állandóan parodisztikus, profán változatba tûnik át”. Ezért a regény „egyszerre szakrális és vulgáris parabola a jóról, a legfôbb isteni princípiumról és erkölcsi kötelességrôl.32 Arató László beavatás-történetként értelmezi a regényt.33 Baranyai Norbert a regény metaforikus és intertextuális alakzatait elemezve állapítja meg, hogy a Légy jó mindhalálig több jelentést foglal magába, s a biztosnak látszó jelentések elbizonytalanításával ellenáll az egyértelmûsítô interpretácíónak.34 Miközben a szöveg támogat értelmezési lehetôséget, más szinten meg is kérdôjelezi azt, így kényszeríti az olvasót aktívabb szerepre a jelentésadás folyamatában.

Az Erdély-trilógia korábban is nagyon sok értelmezést kapott. Látták benne a Trianon utáni Magyarország útkeresését, a forradalmi és a reform út szembeállítását, a feudalizmus és a polgárosodás ellentétét, a magyarság keleti és nyugati tájékozódásának kettôsségét, Koppány és Szent István, Ady és Móricz szembesítését.

Az újabb értelmezôk közül Nagy Miklós arra hívta fel a figyelmet, hogy ebben a regényében „jelképet, erôs ellentétekben kibomló, évszázadokat összefoglaló szimbolikus jellemet” alkotott. A Tündérkert lapjain az állítás és tagadás szólamai feleselnek egymással. Báthory Gábor és Bethlen Gábor céljainak, magatartásának nagy hatású ütköztetése a nagy összefüggéseket megrajzoló Móricz eddig kevéssé méltányolt gondolkodói teljesítménye.35 Szegedy-Maszák Mihály a jellemteremtô regény és a példázat ötvözeteként értelmezi a regényt, s a Jellemek összetettségét hangsúlyozza. Szirák Péter is a többféle megközelítés lehetôségében ismeri fel a regény egyik nagy értékét. A Tündérkert eszerint „elgondolható a nemzeti politika fejlôdésében szerepet játszó emberi döntések és cselekvések természetének kifürkészéseként”, de Móricz a narratopoétikai összetettség által a bipoláris értékszerkezetet elbizonytalanítja, ezáltal teret ad a történelmi hagyomány többféle értelmezhetôségének, folytonos „újraírhatóságának”.36 31. V. ö.: uo. 247.

32. KICZENKÓ Judit: Legy jó mindhalálig. In Szabó B. ístván (szerk.): A magvetô nyomában 65–68.

33. ARATÓ Lászió: In Fenyö D. György (szerk.): A kifosztott Móricz? 141–147.

34. BARANYI Norbert: Személyiségfejlôdés, nevelôdés, költôi identitás. A Légy jó mindhalálig példázatosságának olvasási lehetôségei. Hitel, 2003. 4. 57.

35. NAGY Miklós: A Tündérkert és a történelem. In Szabó B. István (szerk.): A magvetô nyomában. 86–87.

36. Szirák Péter: Az ösztön „nyelve” és a nyelv cselekedtetô ereje. In Fenyô D. György (szerk.): A kifosztott Móricz? 239.

Szatmártól az egyetemességig – a Móricz-értelmezés új útjai

383

Eisemann György a Tündérkert metonimikus olvashatósága mellett annak példázat-jellegét is hangsúlyozza. Báthory Gábor fejedelemben individuum-alakzat jelenlétét észleli a regényben, akinek a személyisége „az egzisztencialista és abszurd irodalomban is feltûnô szabadságkoncepción alapul”. Emellett azonban metaforikus kapcsolódásokat is mutat: önértelmezô kísérletei a mitikus átváltozások, a körkörös ismétlôdések világává alakítják a történelem lineáris-célelvû elgondolását, Attila vagy Nagy Sándor reinkarnációjának tartja magát”.37 Szinte minden jelentôs Móricz-mû értelmezése új szempontokkal bôvült az utóbbi évtizedben. Itt éppen csak utalhatok arra, hogy az Úri muri új recepciója a modern epika olyan változatait látta meg a mulatozás ismétlôdô rítusaiban, amelyek elôképét Bahtyin a népi nevetéskultúrában, a karneváli formákban felfedezte fel.38 Az erotika szempontját szem elôtt tartó elemzés pedig a frigid feleség és a „lotyó” szeretô kettôse által motivált tragédiaként értelmezte a regényt.39 Poszler György A boldog embert állította új megvilágításba, midôn a tudatregény vagy énregény formájában megjelenô szociográfiai dokumentumban balladai, idilli és anekdotai elemekkel jellemezte a mû „költôietlen költôiségét”.40 A Barbárok egy korábbi konferencia témájaként kapott igen összetett strukturális és motívum-elemzést.41 A mai értelmezés annak a tanulságaiként jellemezheti ezt a remekmûvet is a világszerûség és a szövegszerûség egységeként, melynek „közbeiktatott” mûfaji értelmezôje a ballada.42 Ez a mû a ridegpásztorok világának „élethû” bemutatása, ugyanakkor olyan megalkotottság hitelesíti ezt a világot, amelyik nagyfokú mûvészi tudatosságra vall: a novella három részbôl áll, de mindegyik része önmagában is tökéletes novella, sôt bármely elosztásban az.

Az önéletírásokat általában a tényirodalom körébe sorolta az irodalomtudomány.

Azok valóságos, megtörtént jellegét ténynek fogta föl. Az Életem regényérôl a szakirodalom rég kimutatta már, hogy annak egy része Móricz képzeletének az alkotása. Ábrázolásmódját azonban a valóság problémátlan bemutatásaként jellemezte az irodalomtudomány, ezért a mû értelmezését annak valóságvonatkozásai felôl közelítette meg, hiteles és egyértelmû önéletrajznak fogta föl. Ennek a korábban problémátlanul referenciálisnak, közvetlenül valóságvonatkozásúnak tekintett mûnek a legutóbbi idôben két alapos újraolvasása is elkészült Dobos István43 és Baranyai Norbert44 tanulmányaiban. Ezek szerint Móricz regénye sokkal összetettebb annál, hogy értelmezése a hagyományos tartalmi elemzéssel kíelégítôen elvégezhetô lenne.

Dobos István értelmezése a nyelv által létesülô emlékezés példázatossága alapján a regénybeli önértelmezés lezárhatatlanságát állapítja meg. Baranyai Norbert pedig arra mutat rá, hogy „a regény alapvetô szervezôeleme az elbizonytalanítás, a jelentések közti lehetséges mozgások többértelmûségének kiaknázása”.45 Az elbeszélôt nem az események pontos felelevenítése érdekli, hanem saját személyiségének a kialakulá37. EISEMANN i. m. 245.

38. Uo, 246.

39. KEMENES GÉFIN László—Jolanta JASTR?BSKA i. m, 38.

40. POSZLER György: Zenghet-e a nagy zöngésû húr – ma? A boldog ember. In (Fenyô D. György (szerk): A kifosztott Móricz? 17.

41. V. ö.; (A szegedi novellaelemzô konferencia anyaga) HANKISS Elemér (szerk.): A novellaelemzés új módszerei. Akadémiai Kiadó, Bp. 1971.

42. SZIRÁK Péter uo. 236.

43. DOBOS István: Példázat és emlékezés. A családtörténet újraírása. Tiszatáj, 2003 9. 74-93.

44. BARANYAI Norbert: „valóságból táplálkozik s mégis költészet” Az Életem regénye újraolvasása. Kézirat.

45. Uo. 6.

384

Görömbei András

sa. Ennek pedig nem egyenes vonalú, hanem fölöttébb összetett motivációja van. Így válik a családtörténet is önmegértéssé. Móricz regénye az életrajzi tényeket úgy formálja, úgy alakítja, hogy „az ezáltal teremtôdô szerzôi én nemcsak autobiográfíájának, hanem egész életmûvének hitelességét és igazságát szavatolni tudja.”46 De ugyanakkor olyan szöveg, mely összetett poétikai-retorikai eljárásai révén érzékelteti a személyiség nyelv által történô reprezentálhatóságának kételyeit is.47 Az Árvácskáról maga Móricz írta, hogy annak „a legkisebb mondata is magából a nyers életbôl szállott fel, mint a mocsárból a kénes gôz”.48 Ez a mûve mégis különlegesen gazdag újraértelmezést kapott az utóbbi idôben. Czine Mihály ihletett értelmezése szerint „az olvasó ebben a kisregényben a jóság és gonoszság, a tisztaság és mocsok társadalmi méretekben való ütközését érzi, s igenli a lángot, amely a kivert Árvácska karácsonyi gyertyájából lobban, s elemészti a kiverôket”.49 Az Árvácskát a korábbi értelmezések A boldog emberrel és az Életem regényével együtt, mint tényregényt mutatták be.50 Valóban dokumentumszerû, szociográfiai jellegû mû ez, értelmezésének mégis újabb távlatai nyíltak meg az ezredforduló új kérdéshorizontjában. Az újraértelmezéseket az tette lehetôvé, hogy „Móricz elbeszélô mûvészetének szociális, társadalomkritikai, közösségi jelentésrétegei módosult értelmet kapnak, amennyiben a szegénység, a kiszolgáltatottság, a kifosztottság dimenziói – a jelen szemléleti horizontja felôl – az egzisztenciális meztelenség mint poétikai és nyelvprobléma kiemelkedése mentén élednek újra, élnek tovább.”51 Az Árvácska úgy ôrzi meg a realista regény szociologizáló jellegét, hogy létfilozófiai távlatokba állítja a szociográfiai tényanyagot, a kislány nézôpontjából megmutatott lelki helyzet az emberi sorssal, létezéssel, az emberi természettel kapcsolatos írói vallomás médiuma lesz.

Ezért lehet ez a regény egyszerre a két világháború közötti valóságot bíráló társadalmi regény és lételméleti kérdéseket is fölvetô mû, az emberi megalázottság, megbélyegzettség példázata.52 A zsoltárként való mûfaji megjelölés is ezt a tágabb értelmezést sugallja. A hét zsoltár, a három helyszín, a zsoltárok négy, kettö, egyes tagolása folklór-emlékeket idéz, egyetemes távlatba állítja a történetet.53 Ebben a regényben is a tárgyiasság és a metaforikus értelmezés egysége valósul meg, hiszen tárgyiassága ellenére „ellentétes és komplementer létprincipiumok (élet és halál, felnôtt és gyermek, jó és rossz) lírai imaginációjával feszegeti az elbeszélés megszokott hangnemi és szerkezeti határait.”54 Balassa Péter hívta fel arra a figyelmet, hogy a hétrészes zsoltárjelölés e bibliai irodalmi müfaj átírása, a modern fogság, szegénység, meztelenség poétikájaként és nyelveként jelöl egzisztenciális helyzetet és szerkezetet.55 Arra is utaltak az újabb értelmezések, hogy a regény hármas tagolása, valamint a legkisebb árva vándorlása is mesei elem. Ez a meseszerûség azonban nem oldja, hanem még inkább hangsúlyozza a szenvedéseket. „Így ível a mû a rosszból a bor46. Uo. 25.

47. Uo. 27.

48. MÓRICZ Zsigmond: Illyés Gyula: Magyar Csillag. 583 49. CZINE Mihály i. m. 133.

50. V. ö.: BORI Imre i. m. 190-201.

51. BALASSA Péter: Miért a zsoltár? Az Árvácska újraolvasásához. In Fenyö D. György: A kifosztott Móricz?

32.

52. OLASZ Sándor: Világszerûség és megalkotottság Móricz Árvácskájában. In O. S.: A regény metamorfózisa a 20. század elsô felének magyar irodalmában. Nemzeti Tankönyvkiadó. Bp. 1997. 115.

53. Uo. 117.

54. Uo. 118.

55. BALASSA Péter i. m. 41.

Szatmártól az egyetemességig – a Móricz-értelmezés új útjai

385

zalmasba, onnan a kibírhatatlanba, majd a halálba, a pusztulásba.”56 A vándorlásnak a három stádiuma, Olasz Sándor értelmezésében, a dantei pokoljárás három szakaszát idézi fel.57 A mûvészi megalkotottság jele az is, hogy az epikus mû poétikai értelemben is összetett, lírai és drámai vonásai is vannak.58 A szociográfiai jellegû tényanyagot metaforikus értelmû motívumok (zsoltár, nap, puszta, meztelenség, kígyó, ördög, hó, ünnep, tûz) világítják át és emelik tágabb jelentéssíkra.

A Móricz-értelmezés új irányainak ez a jelzésszerû dokumentálása egyértelmûen arról tanúskodik, hogy Móricz klasszikus értékü írói világa összetett, sokrétegû, nyitott. Benne a világszerûség és a megalkotottság, a metonimikus és metaforikus ábrázolás olyan szintézise valósul meg, amelyik egyszerre hordozza a társadalomés erkölcs-kritikai bírálatot és az emberlét titkait fürkészô egyetemes emberi távlatokat. Ezért mai önismeretünknek is nélkülözhetetlen része.

56. FUTÓ Anna: „Elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség”. In Fenyô D. György (szerk.): A kifosztott Móricz?

57. OLASZ Sándor i. m. 115.

58. FUTÓ Anna i. m. 45.

Cséve Anna

386

Cséve Anna

Szituálatlan üzenetek Az újraolvasás és újraírás alternatíváiról a Tragédiában „Az irodalom ravasz dolog. Az társasjáték.”

Napló, 1942. augusztus 12.

Móricz Tragédia címû novellájának „egyszerûsége” a rejtélye, talán ezért válhatott minden részletesebb elemzés nélkül az életmû egyik emblematikus darabjává. Ha az értelmezés-történet csendes ünnepet ül a remekmû említésekor, felvetôdik a kérdés, mi lehet a speciális ebben az írásban, mely feltárhatatlanul hagyja önmagát.

Talán az, hogy – mondjuk ki – nem „értjük” részleteiben. Nem tudjuk, Kis János miért a hüvelykujjával kezdi „számolni” a vágyott káposzta tölteléket. Mint olvasók esetleg elcsodálkozunk, az egri érsek hordóinak emlegetése helyett miért nem inkább émelyeg fôhôsünk, miközben egy kádnyi összeöntött ételre gondol. Vajon közvetítie Móricz számunkra a megértéshez szükséges fogódzókat, és hogyan? Mi az, ami hiányzik a szövegbôl? Az „aratási” novellában éppen a falusi közösség nincs jelen.

Nincs benne, de hadd helyesbítsünk, mégsem hiányzik, mert a szerzô a „senki se vette észre”, „senki nem törôdött vele” szekvenciáival érzékelteti milyen „messzeségben” lelhetjük meg Kis Jánost a falutól. A szerzô játszik velünk, s vajon mi, olvasók, hogyan lépjünk ebben a társas játékban a szöveg befogadásának célja felé? Megközelítésem tájékozódási irányát ezek a kérdések, kételyek és olvasási tapasztalatok1 alakították, miközben a szöveg négy átiratának,2 cím- és szövegváltozatainak összefüggése3 vezette gondolatmenetemet. Bevezetésként a szerzô–cím–mû összjátékának móriczi jellegzetességeit vázolom, mert úgy érzem, az átírás és szövegfelhasználás konfigurációja mintaként szolgálhat az értelem (el)terelésének, átfedésnek novellánkban megmutatkozó „ravasz” megoldásaihoz. * Móricz elsô írását kísérô szerzôi álnév, maga is álca, Petôfi Sándor álneve. Az álnévkölcsönzés idézôjelbe teszi mind a két nevet, vagyis a mû nem az elsô mondattal kezdôdik, hanem a szerzôi név helyén álló idézettel. Így van is szerzô (formálisan akár három); meg nem is, mert Móricznak 1989-ben még fenntartásai vannak autorizált 1. A novella elsô értelmezését l. Az autorizált hang keresése. A móriczi Tragédia prózapoétikai megalkotottsága. Tiszatáj, 2004/7. 26.

2. A négy változat: a Tragédia elsô publikálatlan gépirata (PIM Kézirattára), a Tragédia átdolgozott szövege (Nyugat, 1909. szept. 16.), a Tragédia végleges változata, a Nyugatbeli szöveg a zárlat nélkül (ezt tekintette az író végleges szövegnek), Egyszer jóllakni címû variáns (1932). Feltételesen ide sorolnám még ötödikként a Sárarany szövegazonos részeit.

Szituálatlan üzenetek

387

hangjával. Nem vállalja, de mégis többet üzen, mintha akkor még ismeretlen íróként saját szignóját használja, ugyanis a magát „új Petôfinek” váró Móricz az álnévhasználattal ambícióira utal. Címválasztásai is elôzetes szövegekre utalnak: az Ábránd és való (1903) Arany Jánosra, a Fortunatus (1911) Jókai Mórra és a Végvacsora (1912) a Bibliára. A Lúdas Matyi (1911), A vén bakancsos és fia a huszár (1916), A rajongók (1940) olyan eredeti–változatok, melyekben a címek „idegen” szerzôk (Fazekas Mihály, Szigeti József, Kemény Zsigmond) mûveinek móriczi olvasataira utalnak. A „Móricz Zsigmond” tárgyszó alatt fellelhetô átdolgozások, átírások kettôs szerzôi szereposztása némi zavart okoz szerzô–cím–mû hármasának megszokott együttesében. Jelöletlenül még számos nyersanyagnak tekintett írás lappang a Móricz-mûvek hátterében. A sikert hozó Hét krajcár kötet egyik darabjában a kortársak Gárdonyi A borának „legrózsaszínûbb változatát” vélték felfedezni.4 Mások intertextuális vonatkozásait, például a Barbárok c. novelláét, a filológia feltárta.5 A móriczi olvasás móriczi írásban való konfigurációjának ez a korlátlansága az irodalmi modernitásban még szokatlan jelenség. Móricz azonban nem csak él vele, hanem kommentálja is a „gyémántcsiszolásnak”6 nevezett mûveletet naplójában: „Stíluskészségemet valósággal egész életemben azon köszörültem, hogy jóformán minden munkát, amit olvastam, a hozzányúlás álláspontjáról néztem.”7 Ez a felhasználás-szempontú, támaszkodó, nem kitaláló, de invenciózus olvasási mód azonnal készenlétbe helyezkedô átírás-vágyat táplál. Mindezt narrátorként is megfogalmazza, a Míg új a szerelem c. regény fikciószünetében: „... aki könyvet olvas, azért olvassa, mert ô maga is író.” 8 A szerzô-cím–mû hármasának felhasználói visszaforgatása az életmûvet szokatlan perspektívából strukturálja. Az önmagát megkülönböztetve azonosító szerzôi szerepjáték tétje csak nô, amikor az alkotó saját opuszát dolgozza át. „Én a legtöbb munkámmal úgy vagyok, hogy újra- és újraírni szeretném. Az még csak hagyján, hogy ha lapban megjelenik valami, teljesen újraírom, mintha csak skicckönyv volna a már egyszer megjelent forma – hiszen folytatásban írom ôket, s így az ember visszafelé nem korrigálhat –, de a régi könyveimet ugyanígy újjá kívánom önteni, még a novellákat is.”9 Az újrafelhasználhatóság egyik tipikus példája a kisprózában a Tragédia. * A halálba evés történetét korábban szociális tragédiaként, vagy lélekrajzként tárgyalták a tankönyvek. A döntôen tartalomcentrikus megközelítések a novella valóság-értékét tartották szem elôtt. A szöveg valóban megengedi e megközelítést, ám megszorításokkal. A multiplikált szerzôi hangok egyik „szólama” a néprajzgyûjtôé.10 „A magát halálba evô paraszt gyönge és zavaros meséjét”11 érettségizô öccsének, Pis3. A téma általánosságban az intertextualitás körébe tartozik, jelen dolgozat a textuális viszonyrendszer vizsgálatának elôkészülete.

4. JUHÁSZ Géza: Móricz Zsigmond. Kortársaink, 5. PÉTER László: Barbárok. Móricz Zsigmond forrásai. Kiskunság, 1968/ 1–2.; SZELI István: A Barbárok egy lehetséges modelljérôl. In: Uô: Utak egymás felé Fórum, 1969. L. még CSÉVE Anna: A Barbárok keletkezéstörténetéhez. Pannontükör, 1998/ 4.

6. Móricz Zsigmond hagyatékából. Szerk.: RÉZ Pál, Akadémiai, 1960, 442.

7. Napló, 1941. jan. 10. In: MÓRICZ Virág: Tíz év. II. Szépirodalmi, 1981. 381.

8. Vö. Míg új a szerelem. In: Regények VI. Szépirodalmi, 1968. 618.

9. Napló, 1934. szept. 27. I. m. I. 233.

10. „...amikor még a magyar népdal elképzelhetetlen volt hangversenydobogón... a gyûjtött anyagot kezdtem feldolgozni novellákban.”

11. Móricz Virágnak a családi levelezésrôl készített gépiratos listájából idézett kommentár. (PIM Kézirattára) A levél lappang.

388

Cséve Anna

tának 1902-ben Kisújszállásról írt levelébôl ismerte meg az író. Az eseménybôl konstruált novella elsô szövegváltozata ellenszegülés a pusztán referenciális jelentésadásra redukált formával szemben. A Tragédia gépiratos változatát a néprajzi kérdésekben tájékozott monográfushang12 írja felül, a polgári konyhát tájjellegû ételek váltják fel, Móricz így hitelesíti utólag a falusi miliôt, maga mögött hagyva azt, aminek a szöveg létét köszönheti, a referenciális világot. * A szöveg poétikai „kezdetlegessége” konstruált, a Kis János által „kimondatlan” korlátozott elbeszélôi hangon, minimális mesében nyilatkozik meg. Az átdolgozások (jelentésképzési eljárások) során az elbeszélôi hangok sokszorozódása figyelhetô meg a novellában. Móricz ugyanis a gépiratos fogalmazvány javított szövegét keretbe foglalva közli a Nyugatban. A „modern” stílusjegyeket is felvonultató szerkezetkiegészítés hangsúlyosabbá teszi a beágyazott történetet, kiemeli annak referencia értékét. Az értelmezést mégis az idézettség érzetét keltô tematikus parallelizmusok módosítják.

Például a rámutató, ugyanakkor mûfaji feszültséget keltô cím, mely a röviden Tragédiának nevezett Madách-mûvel vagy a „láthatatlan ember”-típusú hôs, mely Gárdonyi Géza azonos címû regényével kezdeményez párbeszédet.

A novella utolsó változata – Egyszer jóllakni – azokat a többleteket és hiányokat (hangsúlyeltolódásokat) fedi fel, melyeket a saját és más mûvek befogadójaként és korrektoraként mûködô szerzô olvasatai / intenciói irányítanak. – Hogy hívnak? / – Évának. / – Akkor én Ádám vagyok.13 A párbeszéd a Tragédia lehetséges madáchi kapcsolódását erôsíti meg. „Méltó a munkás az ô... vacsorájára... – mondta, ahogy a bibliában Jézus Krisztus mondta.” Miért nevezi meg Móricz a téma biblikus elôszövegét éppen ebben az átdolgozásban? Az Egyszer jóllakni történetének szálai messze sodorták az eredeti változattól: „Van benne gróf, van szerelem, van demokratizmus és van üzlet.”14 Az értelmezésben több támpontot nyújtó narratív nyíltság, a madáchi illetve ezen túlmenôen a biblikus magyarázhatóság alternatíváját sugalló közlés olyan többlet, mely az amerikai olvasóközönség igényeire hangolt novella konfiguratív romlását billentené helyre. A parafrázis kifejtettsége („csak Jézus Krisztus úgy ejtette ki, hogy a „munkás méltó az ô bérére...”) még azt is sugallja, hogy az eredeti változatba jelentésképzô többletként beleértett olvasói mûveltség hiányát igyekszik pótolni. A retorikai egyensúlybomlás következtében Móricz a jelentés „megôrzése” érdekében arányokat vált, egy bibliai idézet-többlettel pótolja az egyszerûség-alakzat veszteségét. * A Tragédia a Sárarany folytatásokban megjelent fejezeteinek írása közben formálódott késszé.15 Az alig hat oldalas novella fragmenseinek szövegváltozatai a regény 160 oldalán fellelhetôek szétszórva. Ezek közül Túri Dani és Kis János sorsfordulatát, a változást felépítô figuratív elemek azonosságát emelném ki. „Véres és rettenetes indulatok forrását érezte magában. A keze ökölbe, ütésre szorult s ott reszketett benne a titok Ha az kitör, szétrúgja, kímélet nélkül, irgal12. Vö. Móricz Zsigmond: Szatmár vármegye népe. (Életmód) in. Magyarország vármegyéi és városai. Bp., 1908.

13. Vö. „...mindnyájan Ádámok vagyunk és Évák” Móricz Zsigmond: Damaszkuszi élmény (1933) In: Tanulmányok III. Szépirodalmi, 1984, 139.

14. Napló, 1933. jún. 5. I. m. I. 19.

15. Madách Tragédiája a „sárból napsugárból” összegyúrt hôse révén a Sárarany címadásában is imitált.

Szituálatlan üzenetek

389

matlan gázolja szerteszét azt az életet az embereivel együtt, mint a hangyabolyt.”

(Sárarany) „Tehetetlen harag, vad düh fogta el. A keze ökölbe szorult, s érezte, hogy most olyat, de olyat tudna ütni, hogy minden törne-zúzna utána.” (Tragédia) „Összecsikorítja a fogát, és merôen elszántan néz elôre. Úgy érzi, mintha nagy csata elôtt állna, s mintha háta mögött egész sereg várna...” (Sárarany) „Összeszorította fogát, széles, erôs, nagy csontú állkapcáját, és szürke szemeivel mereven nézett elôre. [...] széles vas állkapcája összekattant, s nekidûlt újra a csatának.” (Tragédia) „És egyszerre megfeszül a mellén a sok gombbal begombolt lajbi, majd szétpattan” (Sárarany) „... tisztán érezte, hogy igen nehéz a melle. Mintha pántok szorítanák.” (Tragédia) „csak úgy süvöltött belôle a kieresztett energia, mint a gépbôl a gôz, szinte fütyült.” (Sárarany) „képes lett volna vállalkozni arra, hogy a kévéket úgy eregesse le magába, mint a cséplôgépnél az etetô a dobba.” (Tragédia) „Mássá lesz, mint aki volt, és új képességeket érez meg magában.” (Sárarany) „S érezte, hogy az egész belseje, gyomra átalakult, s hihetetlen munkára képes.”

(Tragédia) „... az öntudat új szünete – aztán mindent tud” (Sárarany) „Szemére fátyol szállott Utolsó józan eszével kirohant a házból.” (Tragédia) „Dögölj meg! [...] Ebkölyke. Most halj meg, ne legyen belôled olyan kutya, mint az apád!” (Sárarany) „Dögölj meg, kutya!” (Tragédia) Az átéltség megformálásának hasonlatosságából azonos konfliktushelyzetre következtethetünk, ugyanakkor a Sárarany cselekményének csúcspontján adott összegzés, a sokat idézett esszenciális megállapítás a Tragédia szövegét megnevezetlenül is körülfonja. „Mi keresni valója van még ezen a földön? S agyában oly tisztán szikrázott ki a gondolat, mint az isteni kijelentés a sinai hegyen. – Faltam, öleltem, öltem.” Ha figyelmesen olvassuk a regény szövegét, egyetlen helyzetet sem tudunk megjelölni, melyben Túri Dani természete a zabolátlan evésben mutatkozna meg.16 Túri Dani nem jelenthetné ki hitelt érdemlôen, hogy „faltam”. A szerzô azonban szeretné. Miért? Mert Túri Dani mitikusan értelmezett sorsában osztozónak tekinti azt a szereplôt, melyre utal a kijelentés, Kis Jánost. Az állítás a regény szövegén kívül válik magyarázottá az akadékoskodó olvasó számára. A Sáraranyban epizodikusan prefigurált mozzanat („faltam”) többlete a Tragédia ószövetségi értelmezés-lehetôségét játssza át ebben a grammatikai fordulatban. * A Mózes IV. könyvében található „ôsszöveg” azok mellett az idézetek mellett áll, melyekre Móricz néhány sornyi eltéréssel hivatkozik a Tragédia keletkezése elôtt egy évvel írt Biblia címû tanulmányában.

11,13. Hol vegyek én húst, hogy adjam azt mind ez egész népnek? mert reám sírnak, mondván: Adj nékünk húst, hadd együnk!

16. „Nagy riadallal fogadták, s rögtön neki is ültek a jó vacsorának. Csak a gazda [Turi Dani] nem hederített rájuk. Sem étel, sem ital nem kellett neki.” Sárarany, Szépirodalmi,75.

390

Cséve Anna

11,14. Nem viselhetem én magam mind ez egész népet; mert erôm felett van.

11,15. Ha így cselekszel velem, kérlek ölj meg engemet, ölj meg ha kedves vagyok elôtted, hogy ne lássam az én nyomorúságomat. [...]

11,18. A népnek pedig mondd meg: Készítsétek el magatokat holnapra, és húst esztek; mert sírtatok az Úr hallására, mondván: Kicsoda ád nékünk húst ennünk? mert jobban vala nékünk dolgunk Égyiptomban. Azért az Úr ád néktek húst és enni fogtok.

11,19. Nem csak egy napon esztek, sem két napon, sem öt napon, sem tíz napon, sem húsz napon; 11,20. Hanem egy egész hónapig, míglen kijön az orrotokon, és útálatossá lesz elôttetek; [...]

11,31. És szél jöve ki az Úrtól, és hoza fürjeket a tengertôl, és bocsátá a táborra egynapi járásnyira egy felôl, és egynapi járásnyira más felôl a tábor körül, és mintegy két sing magasságnyira a földnek színén.

11,32. Akkor felkele a nép és azon az egész napon, és egész éjjel, és az egész következo napon gyûjtének magoknak fürjeket, a ki keveset gyûjtött is, gyûjtött tíz hómert, és kiteregeték azokat magoknak a tábor körül.

11,33. A hús még foguk között vala, és meg sem emésztették vala, a mikor az Úrnak haragja felgerjede a népre és megveré az Úr a népet igen nagy csapással.

Az evés mértéktelensége pogány rituálé képét idézi , olyan „tett”, melyet az ember ismételni kényszerül, mint nyaranta az aratást. Az ószövetségi eredetû mitikus17 elbeszélési mód a Tragédia címû novellában is benne foglaltatik. A befelé való megnyílást megelôzô változás – a közösségtôl való elkülönülés, szimbolikus halál (Kis János láthatatlansága), a rossz álom, a magára osztott böjt, próbatételek vállalása (aratás, mint „az emberi léten felüli feladat”), a világ vége-hangulat („Megszûnt körülötte a világ”), a szótiltás (Kiss János szótlansága), az elborzadás („a szenvedély részegsége”), önátok („Dögölj meg, kutya!”) és végül a halál – jól felépített beavatástörténet állít elénk18 az aratási / lakodalmi ünnepen.19 Kis János nem a „történelmi ember” ádámi sorának folytatója, hanem Mózes népébôl a keserves nélkülözéseknek kitett szerencsétlenek egyike az iniciáló retorika szerint. A szexus és az éhség „(ellen)vallása” pusztít a Sáraranyban és pusztul a Tragédiában. A szómágia (Dögölj meg!) a Sáraranyon, A fáklyán keresztül novella- és regénybeli ábrázolások során az Árvácskáig visszatér a Móricz prózában.20 * 17. Kis János helyet foglal az ôslázadók (normaszegô személyiségek) – Matolcsy Miklós, Báthory Gábor típusú Móricz-hôsök – sorában. Vö. MARGÓCSY István: Kísérlet a narráció megújítására. Sárarany. In: A kifosztott Móricz? Tanulmányok. Kritika Nova, 2001, 22–31.; A mítoszi észjárásról l. még EISEMANN György: „Barbárok.”. A Magvetô nyomában. Bp., 1993. 93-94. Vö. még „... Móricz drámafiguráit: Turi Dani és Matolcsy Miklós, Nyilas Misi, Árvácska stb., egészen a magát halálra zabáló Kis Jánosig.” BALASSA Péter: Leonóra papírjai. Jelenkor, 2003/12. 1143.

18. „Beiktat. Az avatás eredetileg mesterségi mûkifejezés. ... Ez alapon ment át a szó a szellemi élet körébe s jelenti a tudományba, lelki titokba, hivatalba való beavatást.” Móricz bejegyzése az Új testamentom-ba.

Károli Gáspár nyomán fordította Masznyik Ede. Bp., 1925. (PIM Könyvtára M. 692) Valószínûleg 1940-es széljegyzeteket tartalmaz.

19. Vö. még „Mivel ünnepel a falu? Legelsôsorban evéssel.” MÓRICZ Zsigmond: Ünnep. (1933) in. Tanulmányok III. Szépirodalmi, 1984. 160. Vö. még „Boldogok a halottak, akik mostantól az Úrban halnak meg. [...] Itt az aratás ideje!” (Az utóbbi mondatot Móricz aláhúzásával kiemelte az Újszövetség szövegében) I. m. 462.

20. Vö. BALASSA Péter: Miért a zsoltár? Az Árvácska újraolvasásához. In: Törésfolyamok. Csokonai, 2001.

Szituálatlan üzenetek

391

A mítosz olyan történet felett lebeg, mely rokonságot tart azzal a hôs-típussal, amely „a mostoha körülményekbôl soha ki nem fejlôdve, nyomtalanul vész el”.21 Ennek jelzéseként Móricz is Túri Dani „mellé kapja” a „Bolond” jelzôt, mint Istók Arany János verses regényében: „Bolond ez a Túri Dani”, „Óh, én megátkozott! – hörögte a férfi... rongy vagyok, sár vagyok. / – Bolond! Bolond!”. Az átokmondás motívumát, ószövetségi parafrázisként, szintén megleljük Arany epikájában: „Oly állapot volt ez, mint aminôt / Jóbnak tanácsolt a házsártos asszony: / ‘Átkozd meg tenmagad’ késztette ôt / ‘És halj meg!...’ Volt esze, hogy rá ne hajtson. / Nem is hajtott rá, – így szépen kinôtt / Fekélyibôl; de öregünk a vackon, / Ki oly türelmes, mint Jób, nem vala, / Megátkozá magát és... meghala.” Móricz ceruzaírású margináliákkal tarkított Elbeszélô költemények kiadásában22 ez utóbbi sort megjelölte. A történet státuszát megkérdôjelezô elbeszélôi attitûd megfogalmazása az elsô énekben – „Mily képtelen, ily hôst megzengeni! / Tárgy, dictió silány, [...] / Írója nem tud „eszményíteni”” – bizonyos tekintetben rokon a móriczi próbálkozással. További hasonlóság az Arany mûben ábrázolt hétköznapiság, kicsinyesség, melyet az evés kiemelt értelemmel való felruházása ellensúlyoz: „De ô a „lenni vagy nem lenni” célt / Nem így fogá föl: „enni vagy nem enni”; / „Kenyérrel” ô csak napról-napra élt”. A nagyidai cigányok elsô énekében megfogalmazott „nincs egyéb mérték, mint kinek-kinek gyomra”23 szövegkörnyezetében újabb pretextusát találjuk a Kis János-i öklendezésnek: „Hogy eszik, hogy iszik, hogy örül, hogy múlat! / Milyeneket fal – és még csak meg se fúlad [...] / Miután hasából kiveté a drágát, / Megereszté Csóri szíjjal a nadrágát...”

Az Egyszer jóllakni Kis Jánosának panaszában – „Nincsen az embernek két gyomra, hogy mindent bevegyen” – nem nehéz felfedezni Tiborc panaszát: [A merániak] „zabálnak szûntelen, úgy, mintha mindenik tagocska bennek egy-egy gyomorral volna áldva.” Az „Éhes gyomornak filozófiája”24 madáchi felütése a novellában megerôsíti a feltételezést, hogy Móricz sajtos módon kapcsolódik a 19. századi verses epikai és tragédiahagyományokhoz, és a Tragédiában ezen örökség kisepikai újrafogalmazáskísérletével állunk szemben. „Hasonló funkcióátruházás történik a múlt század derekán annak következtében, hogy nincs kiemelkedô drámairodalmunk, holott e kor igényli a tragikummal való szembenézést. E hiányérzetet nemcsak a Bánk bán kultusza mutatja, hanem az is, ahogyan epikus mûfajokban jeleníti meg a tragikumot (Buda halála, Toldi szerelme).”25 Móricz átírásra hajló írói érzékenységének egyik elsô kiszemeltje 1900 körül éppen Katona József mûve volt. „A Bánk bán-t, amit hatodikos korom óta imádtam, elolvasva az Arany és a Gyulai Pál tanulmányát és a Bárány Boldizsár Rostá-ját, szintén ebben a korban éveken át írtam s újraírtam, kiküszöbölve a szerkezeti zavarokat, s megmentve a nyelv felséges áradását.”26 * Az auktoriális olvasás az elsô mûvek keletkezésével szinte egy idôben vált Móricz gyakorlatává, így nem kizárt, hogy írásaiba a szerzôk, címek, mûvek játéka mellett 21. ARANY János: Elegyes darabok. Elôszó. (1867.) In Arany János Válogatott Mûvei. Szépirodalmi, 1975.

III. 1143.

22. PIM Könyvtára, M. 3401/3.

23. Vö. „Ma már evett annyit, mint egész életében egy ülésre szokott.” (Tragédia) 24. MADÁCH: Az ember tragédiája. Tizenegyedik szín, 938.

25. IMRE László: Mûfajok létformája XIX. századi epikánkban. Debrecen, 1996. 43-44.

26. Napló, 1941. jan. 10. I. m. II. 381.

392

Cséve Anna

a vonatkozó retorikai-stilisztikai eljárások kezelésének módozatai is beépültek. Móricz tehát olyan elôzetes diskurzustípusokhoz kapcsolódik, melyektôl eltérôen fogalmazhatja újra a modern novella státusát. A Tragédia szövegváltozatainak párhuzamos olvasata még tágabb idézettségi kört kínál, ezen utalások „köztesében” a szerzôi jelentésformálás – addig nem tapasztalt – új narratív eljárásokra irányítja a figyelmünket. Az újraírás már önmagában megerôsíti, hogy nem a hagyományos mese – a múltban megtörtént történetét elmondó valódi elbeszélés – folytatója Móricz. Nincs új történet, s az alkotói szubjektum sem teremtô centrum. Az átírás jelentésképzésmódjában rejlenek azok a figyelemfelkeltô különbségek és azonosságok, melyek – egy önszemlélô rendszerben – az autorizált hang kereséseként leírhatók. Ennek feltétele a már megírt mûvektôl való folyamatos elkülönülés, a differencia megnyilvánulása.

Móricz a Nyugat jubileumi nagygyûlésén elmondott ünnepi beszédében említi a szimbolikus „sinai hegy”-et immár írói-szerkesztôi koncepciója részeként. „Mi kötöttük össze a mese világát a való élettel... Mi már egyetlen valóságnak az élet valóságát tekintjük anélkül, hogy lemondanánk az eszményekrôl és a költôi magasságokról, amelyek az élet valóságát a kozmikus törvények közé iktatják. De mi az igazságot nem a Sinai hegyen akarjuk kijelentésben kapni...”27 A „sinai hegy” egyértelmû utalás a Sárarany már idézett szöveghelyére: „Faltam, öleltem, öltem” A parallelszöveg így hangzik 1932-ben: „mi az igazságot nem a Sinai hegyen akarjuk kijelentésben kapni, hogy ahhoz vallásos áhítattal s a betû imádatában közeledjünk...”

Ha jól akarjuk értelmezni Móricz metaforikus megfogalmazását, akkor a „betû imádata” kifejezés arra a kritikai viszonyra vonatkozik, amely az irodalomértelmezés mikéntjét 1909-ben, de még 1932-ben is meghatározta.

A Tragédiából kiemelt szövegszegmensek tehát önálló, összeolvasható sorba állíthatók, vagyis a szövegek felett összeköthetôk. Ez a jelentésmegôrzô és differenciáló folytonosság, az önidézet hivatkozásértékû filológiai ténye történeti-elméleti problémákat vet fel. Az aprózódás majd szétterítés a formáló elvet érinti. A „beidézett” olyan metaforaként funkcionál, melyben megtörténik az azonosítás, de az azonosított: szerzôi védjegy. „Mintha méreg esett a mézbe, az egész hordó megkeseredik: olyan volt az élete.” Ki gondolná, hogy a Tündérkert Harmadik könyvének 9. fejezetében elhelyezett finom hasonlathoz a Tragédiabeli, monográfus-történetírói elbeszélôhang vízjele simul?28 Az ismétlôdés megerôsít, de hiányt is kelt, mert a folyamatos jelentéselmozdulás nem csak invariáns-varáns mivoltában épül, hanem valószínûleg még áll mögötte egy generátor, melynek a folytonos kimondás (nem oka, hanem) szükséglete. Ez az az igény, mely ismételten kijáratokat teremt a szövegben, megbontja (zavarja) az életmûvön belül a mûfaji, kronologikus „rendet”, ha van egyáltalán ilyen, a mûveit mód27. A huszonöt éves Nyugat ünnepe. (1932) In: Tanulmányok. Szépirodalmi, 1978, 733.

28. A Tündérkert szövegelôzetesével együtt imitálja a jelentést: „Mióta Géczy elment, a fejedelem súlyos átváltozáson ment át, egyre komorabb s egyre sötétebb lett... utálta már ezt a tespedô, heverô életet, az örökös vitákat apró mindennapi dolgokon: a nemesek privilégiumait, amit naponta újra vitattak: hogy pl. ... „a parasztság akármicsoda földeket használ is, ha dézsmaadással tartozó falu határában él, akkor ezentúl a földje után mindenkor dézsmával tartozzék”, hogy „ha oly szûk termés volna, hogy a dézsma ki nem telne belôle, akkor abban az évben a dézsma felére vagy harmadára szállíttassék, a termés szerint, ellenben az a rész, ami a cséplôknek szokott kijárni ebédvéka néven: ilyenkor egyáltalján ki ne adattassék...” stb, stb.” Vö. „...még az egri érsek pincéjében sincs olyan hordó...” A hordó a dézsma/papi tized szedésének szokására céloz, a bort például összeöntötték.

Szituálatlan üzenetek

393

szeresen átdolgozó író esetében. „én a regényt nem tekintem lezárt könyvnek – míg élek. Valamit akartam vele; ezt vagy elértem, vagy nem. Ha nem, hajlandó vagyok azt a nagy munkát újrakezdeni...”29 A mondanivaló újrakezdése éppen úgy mûködik, mint az olvasás természete, visszavesz a szövegek keletkezési idejébôl, illetve hozzáad, attól függôen, hogy elôre vagy visszaolvasunk. A fragmentáltság ily módon a számunkra 125 év távlatából egyfajta idôtlenségben lebegô „Összes Mûveket” szokatlan módon köti össze. Ahányszor ismétlôdnek, annyiszor teremtenek implikációs hiányt és kérdéseket egyelôre szituálatlan üzenetként.

Az írói kompetencia egészen tág körû alkalmazásának eredménye az, hogy a (mese)mondás helyett irányultságot kifejezô diskurzustípusokat behívó szöveghangnemek, egymásra rétegzett elbeszélôi hangok összegzik a jelentést a Tragédiában. A novella ugyanis többfelé irányuló intertextuális utalásrendszert mozgat, a szövegen belüli és kívüli, elôtti és utáni összefüggések is „olvassák”. Mégis, egyes szegmensei még mindig azt az érzést keltik bennem, még nem felfejtett az értelem. A szövegbe evidenciaként simuló szövegrész egyszer csak megállít, eredeti összefüggésébôl elôlépve várja értelmezését. Kifelé mutat a novellából, kijárat felé sodor. E textuális jelzések mentén a novella darabjaira hullik szét. Elemei már nem egymást kötik össze, a mû mint egész felszámolódik, idôközben „széttartozott” valahová. A Tragédia minden történetolvasási szokásnak ellentmond – hiszen a novella kombinatorikus, filológiára hagyatkozó, nem nyilvánvaló jellege már nem is a magát halálra evô paraszt zavaros meséjét teszi fikció tárgyává, hanem magát a megértést.

29. Napló, 1934. szept. 27. In: MÓRICZ Virág: i. m. I., 234.

394

Eisemann György

Eisemann György

A szereplő mint olvasó Móricz Zsigmond regényeiben A címben jelzett szereplô-funkció az értelmezések olyan, feltehetôen aktuális távlatára nyithat, melyben az epikus narratíva bizonyos olvasás-aktusok elbeszélésével, tehát egy befogadásmód színre vitelével látszik szervezôdni. Vagyis az alkotás más alkotások elsajátításának eseményére hivatkozik, s ezzel nemcsak más mûvek poétikájára utalva artikulálja a sajátját, de egyúttal receptivitását is modellálhatja vagy e modellt kritikának szolgáltathatja ki. Ez a jelenség egyrészt a Móricz-szövegek meglehetôsen elhanyagolt oldalára, szövegek között mozgó karakterére vethet az eddigieknél nagyobb fényt, másrészt vizsgálata az írás és az olvasás elemi viszonyrendjén belül szólhat hozzá az intertextualitás poétikájához. Tudvalevô, az intertextualitás elmélete az írást mint alkotást eleve más szövegek újraolvasásának tekinti, egy betelt szöveguniverzum részleges újrakondicionálásának. Amennyiben tehát a szövegköziség jelenlétét sajátlag az olvasás inszcenált aktusaiban követjük nyomon, akkor a befogadást aktivizáló poétikai ajánlatokról az írás és az olvasás elemi relációját is érintô megállapításokat tehetünk. Magára az idézés-önédézés gyakori tényére persze reagál a szakirodalom: fôleg a Kerek Ferkó lapjaiba illesztett Nyelvôr-közlemény, a Rokonokba kompilált újságcikk, vagy A fáklyában olvasható vallástörténeti tanulmány kapcsán. Ezek az észrevételek nemegyszer határozottan sikertelennek vélelmezik a szövegek összefûzését, mégpedig azért, mert szerintük megzavarja az író és hôse viszonyának egyértelmûségét. Természetesen aligha kell kitérni arra, hogy az életrajzi értelemben vett szerzô útmutató kompetenciájának kiszorulása a nyelvorientált olvasatokból egészen más horizontra helyezi a narratívának saját íródására és olvashatóságára vonatkozó reflexióit.

Ha az írás és az olvasás kapcsolata, a kettô viszonya magának az európai kultúrának a kiiktathatatlan komponense illetve jelölôje is egyben, akkor Móricz Zsigmond mûveinek egyik legeredetibb sajátosságát e jelölô karakter kioldásával vagy visszavonásával, azaz a kulturalitás eszméjérôl való távolodás hatásos megformálásával lehetne a leginkább meghatározni. Az a – többnyire Gottfried Benntôl idézett – késômodern fejlemény, miszerint a mûvészet szakít a kulturalitással, vagyis kilép a humanista-etikai-nevelési normák szolgálatából, Szabó Lôrinc lírája mellett a a 20. század elsô felének epikája területén a legintenzívebben Móricz Zsigmond mûveiben érezhetô. Nem csak a Barbárokhoz vagy az Árvácskához hasonló világokra, az embertelenség közvetlen tematizálására gondolhatunk, mely azonban mégiscsak ôrzi a barbárságot egy civilizációs szintrôl leminôsítô hozzáállás fölényét. Ellenkezôleg:

A szereplô mint olvasó Móricz Zsigmond regényeiben

395

a kulturalitás azon normáinak megtagadására figyelhetünk fel több alkotásban, mely éppen az európaiság alapszövegeit olvasva, egy magas mûveltség közelébôl fordul el a bennük feltáruló értékvilágtól, s rajzolja át – tagadja meg – szereplôinek antropomorf arculatát. Sôt, talán nem túlzás állítani azt sem, hogy Móricz Zsigmond mûvészete az európai kulturalitásból való kivetkôzés pillanataiban van a legsajátabb elemében. Ezt azért érdemes kiemelni, mert napjainknak nemegyszer fellángoló befogadói érdeklôdése, mely önfeledt lelkesedéssel ünnepli Lautréamont grófjától George Bataille-ig a tematikusan idetartozó megoldásokat, távolról sem mindig reagál arra a közlésmódra, mely nyelvi szinten olykor még kidolgozottabban formálja meg az emberi szó humanista perspektívájának eltûnésébôl fakadó késô modern tapasztalatokat. Három szövegegyüttes kerül most szóba mint a szereplôi olvasás tárgya: a latin auktorok világa, a Biblia és a Korán.

Ami a latinitás tradícióját illeti, érdemes mindjárt felidéznünk Az Isten háta mögött harmadik fejezetét, a Veres Laci Horatius-olvasását leíró sorokat. Az érettségire készülô diák tanulmányozni kezdi latinul az „O navis referent in mare te novi / fluctus” kezdetû ódát, de néhány sor után rögtön elôveszi a „puskát”, a magyar fordítást, miközben az „óda úgy feküdt az agyára (...) mint valami ólomsüveg, amely összeszorítja az agyvelejét s amelytôl elhomályosul elôtte az egész világ.” Csak úgy képes kiszabadítani magát e nyomásból, hogy a költemény hajó-tenger motívumait továbbgondolván saját tavalyi nyaralását idézi fel, amikor a Sajón csónakázott. S mint kiderül, ugyanazon motívumkörnek e kétféle – a klasszikus irodalom és a saját kaland szembesítését tartalmazó – szituálása a szereplô ösztönvilágának gyötrô korlátozásával, illetve szabad kiélésével kerül párhuzamba. Egyrészt a Horatius-versnek élesen a szemébe ötlô betûi a diákot a szédülésig juttatva állják útját a sógornéja iránti vágyakozásnak, másrészt a saját emlékkép a betûk összezavarásával éppen hogy szétrombolja a gátlásokat. A szabályos íráskép tehát a reguláló rend, a grafémák zûrzavara pedig az elementáris vágy velejárója, kifejezôdése lesz. Ezután Veres Lacinak a Fidibusz nevû helyi kiadású újság jutott az eszébe, s ellenállhatatlan késztetést – különös módon erotikus indíttatást – érzett a pletykalap azonnali megvásárlására. A Horatius és Fidibusz közötti szakadék átlépését, mondhatni kulturális fordulatát a narrátor tehát ösztönjelenségekkel magyarázza. „Iszonyú, mohó nemi izgalom vett erôt rajta, s azonnal elhatározta, hogy megy Gacsalhoz”, mármint oda, ahol a lapot megtalálhatta. Az udvaron aztán a káplán és a sógornô együttes éneke zeng fülébe: azt a nótát dalolták, melyre korábban ô tanította meg szerelme tárgyát. „Érezte, hogy egyszer úgy fel fogja pofozni a káplánt, hogy orrán, száján jön a vér!” A klasszikus óda tanulmányozásának megtagadásával feltörô indulat erotikus és agresszív energiája tehát a szövegek közötti váltással ekvivalens, attól elválaszthatatlan, sôt, abban élô jelenségnek mutatkozik. Nem mellékes továbbá, hogy a regény befogadója számára e folyamat egyúttal a citátumnak az írásból a hangzásba történô átmeneteként is jelölôdik. Horatius mûvének elsô sorát ugyanis kétszer idézi fel a szöveg: elôször a gátlásos rosszullétet kiváltó eredeti íráskép szerint, vagyis latin helyesírással. Másodszor a vágy kiszabadulásaként, a szédülés legyôzéseként immár fonetikusan, még az aszklepiadészi idômértékes skandálást is tükrözô tagolással, magyar helyesírás szerint (Óná visszfere rent! Inmare ténovi). Ezzel pedig éppen a visszájára fordul fonéma és graféma viszonyának pl. a sausurre-i, az európai tradíciókat igen markánsan kifejezô interpretálása. Az Anagrammák szerzôje

396

Eisemann György

a platóni hagyományt folytatva, az írásban a betû zsarnokságának a veszélyét látja, mely nem lenne más, mint a test bûnös uralma a lélek fölött, reciprok hatása a beszédre beteges dolog, erôszakos bitorlás, kicsapongás, bálványimádás. Móricz regényének szereplôi szólama pedig – ezzel ellentétben – éppen az íráskép fonemizálásával, a kiejtéshez igazodó közlésével veti le kulturalitása fölöttes énjét. Vagyis nem a betûhöz, hanem a hangzáshoz rendeli a testiség uralmát. Nem egyszerûen szabadjára engedi mélytudatának indulatait, hanem az ösztön és gátlása nyelviségének, az írásos és a hangzó forma hagyományos kötödésének viszonyrendjét is megfordítja.

Csak röviden utalnék ezzel kapcsolatban a móriczi prózanyelvnek a hangzósság irányába történô jellegzetes elmozdulásaira, a felcsendülô hangokat utánzó karakterére, az indulatszavak sokaságától olyan tájnyelvi elemekig, melyekben nem pusztán a dialektus hû alkalmazása látszik fontosnak, hanem egy olyan fonémikus világ szituálása, melynek lényegében nincs elfogadott grafémikus megfelelôje, sôt, azzal szemben érvényesül. Megjegyzendô, a Móricz-próza sokat elemzett, jellegzetes narratológiai eljárása, a szabad függô beszéd alkalmazása mint az elbeszélôi szólamnak a szereplôibe történô áttûnése, ugyancsak gyakran együttjár a hangzás funkciójának kiemelésével. A fáklya címû regény egyik epizódjában pl. a szabad függô beszédbe váltást, mely egyúttal tematizáltan is a hangzó beszédbe váltás eseménye, feltûnôen egy indulatszó jelzi, mégpedig nem is egy alföldi diftongus, hanem egy közismert indián kiáltás: „Uff, de jó volna most rákezdeni a süvöltést, mint az újszülött csecsemô, a rideg és komisz világban, amelynek szúr a levegôje és vakít a világossága és ahol nincsen semmi, ami volt, csak fájdalom és kín és ismeretlen kínok...”

Matolcsy tiszteletes vallástörténeti elôadása A fáklyában tehát szintén egy már létezô írásnak, a fikció szerint a saját tanulmányának a felolvasása. A szövegrész hasonlósága Móricz Zsigmondnak korábban írt cikkéhez közismert. Az értekezés koncepciójának két kiinduló tézise meglepôen, ám nem érdektelenül hozza összefüggésbe a leninista valláskritikát és a középpont áthelyezôdésének késôbb a dekonstrukcón belül elhíresült tételét, mely a kései olvasó számára akár a derridai játékelmélet felôl is olvastathatja magát. A vallás a nép ópiuma – mondja Matolcsy, kisvártatva pedig hozzáteszi: a „nagy alapítók nem is új eszméket hoztak: csak új központi gondolatot: új rendszernek a fókuszát.” Hogy minden struktúra lebontása egyúttal szükségképp a centrum áthelyezôdése, egy új szerkezet képzése, miáltal az adott példánál maradva az ópiumszívó megnyugszik, hiszen a hatalom központja – valódi természete – idôlegesen felismeretlen marad elôtte, az éppen Matolcsy szövegolvasási gyakorlata példázhatja. A lelkész tudatosan és bevallottan brutális hatást akar elérni, célja a szerelmére sovárgó hallgató, a szomszéd papné áhitatának kaján lerombolása. Ezúttal is fontos az írás hangzássá válása, „bunkócsapásokkal támadva meg az asszony naív hitét”. Bunkócsapásokban mindenesetre nincs hiány.

A saját hangjától részegülten Matolcsy hirtelen fantasztikus, számára is megdöbbentô, új következtetésre jut. Miután Jákob Istenét elôbb bálványnak, fétisnek nevezte, váratlanul felfedezni véli a láthatatlanságába vetett hit okát. Azt állítja, Jákob elvesztette valahol a fétist, s hogy mentse magát, kitalálta: az Isten lélek és nem látható. Mózes pedig késôbb eltüntette volna a bálványimádás maradék nyomait is.

Matolcsy állítása kétségtelenül brutális, ôt magát viszont heurisztikus boldogsággal tölti el. Írásának olvasása közben tehát felfedezni véli saját szövegének rejtett

A szereplô mint olvasó Móricz Zsigmond regényeiben

397

lényegét, az általa mondottak mélyebb, kifejezetlenül maradt értelmét. Ez az értelem pedig az elôtte fekvô szöveg olyan felolvasásából született, mely leleplezi az írásban bennerejlô jelentéshiányt, pontosabban kiemeli az írásnak a hiányt elfedni látszó funkcióját. Úgy is fogalmazhatunk: a hang maga teszi szükségképp fogyatékossá a grafémát már azzal, hogy megszólaltatja, s olyan jelentésre következtet belôle, mely nem volt leírva a papíron. Matolcsy tehát mint saját szövegének befogadója szétoldja írásbeli okfejtése szerkezetét, negligálja a jelentéseket addig meghatározó középpontját, azaz megteszi éppen azt, amit Jákobnak tulajdonít: elhagy egy fétist. Elhagyja az írás fétisét és azt állítja: a jelentés láthatatlan, nincs ott a papírlapon. A szó ezért lényege szerint immár nem betû, hanem hang, miként az Isten lélek, de csak azért vált hanggá, mert materialitásában tetten érhetô tartalma eltûnt az írásból. Ha az írás hatalma a nyelv fölött sausurre-i értelemben bálványimádás, akkor az imádott, majd elvesztett és anyagszerûségében megtagadott fétis hatalma ekkor már nem szorul vissza, hanem éppenséggel átcsúszik a beszédbe, a logoszba, gyôzelemre segítvén és kiteljesítvén a betû blaszfémikus hatalmát. A nyelv így tényleg saját attribútumaként tünteti fel az írás agresszivitását (Derrida).

Matolcsy pedig a regény további folyamán végigjárja az olvasatával kijelölt utat az európai szellemiségnek mint az elvesztett fétis miatt láthatatlannak mondott lélekbe vetett hit maradványának a kritikusaként. Testivé figurál minden szellemit, puszta matériaként leplez le minden szót. Jákob és Mózes tetteinek magyarázata után késôbb Jézus Krisztus kereszthalálát is eszerint értelmezi át, megsemmisülésnek tartja, mivel úgy látja, maga a halál a boldogság és az üdvösség. Ezt a felfogást egyébként egyik lázas monológjában úgy jellemzi, mint a golgotai esemény nemszimbolikus értelmezését. „A halál: a Krisztus halála: nem szimbólum: ez az Igazság!” Vagyis ahogy Matolcsy az ószövetség szimbolikus rendjének kiépülését a fétis elvesztésével magyarázza, úgy az újszövetséget egy ellenkezô írányú folyamat, a szimbolikus jelentésvonzat megfosztásával akarja a helyére tenni. Ezzel Biblia-olvasása a szimbolizáció és a deszimbolizáció egymásra következésének logikáját végigjárva érkezik végállomásához. Elôbb tehát a láthatatlan metafizikai jelentéstartomány hitének születését magyarázza a matéria elvesztésével, majd ugyanennek a jelentéstartománynak a megtagadását hajtja végre a test, az élettelennek tartott anyag „visszanyerésével”, Jézus holttestének merô tárggyá degradálásával, azaz fetisizálásával. És lényegében ez a reláció generálja fôszereplô sorsát, magát a regény narratíváját is. A zárójelenetben Matolcsy egész gyûlöletét ráolvassa környezetére: „Oh, ha most egy kívánságom, ha most teljesülne: csak ez: Semmisüljetek meg!...

Gyúljon ki a Mindenség s égjen és égjen és vesszen és tûnjön el az ember...” S kiderül, beszéde ekkor már az egész szöveget átható centrum deszimbolizáló hatalmával rendelkezik, ez a kívánsága a legnagyobb rémületére teljesül, vagyis a szimbolikus nyelv hirtelen referencia-nyelvvé válik. Bekövetkezik a lehetetlen, a szó – persze csak a fikció szerint – átlép egy valóságba: beteljesedik, mint egy fenyegetô prófétai jóslat. E képtelen történésben – ami persze a tûz általi megsemmisülés pillanata is – Matolcsy önmagát ismerheti fel egy fantasztikus szerkezet új középpontjaként. Szükségszerûen, hiszen ô volt az, aki ilyen szemantikai logika szerint olvasta a Bibliát, s most a Biblia ráírja azt, amit barbarizmusa kiolvasott belôle. A záró sorokban Matolcsy ekképp íródik be saját olvasatának horizontjába: új megváltóként a Golgotára vizionálja magát. A két lator szerepében balján Jákob, jobbján Szent Pál,

398

Eisemann György

s ô középrôl hirdeti: káprázat volt az egész vallás, a természet örök törvényeit kell szem elôtt tartani. Az írás, a szöveg materialitása és medialitása tehát nem kezelhetô következmények nélkül: az írás médiuma befogadóját is figurálja. Matolcsy sorsának végkifejlete így nem más mint az európai nyelvhasználattal gyökeresen szembenálló szemantikai képtelenség mégis-bekövetkezésének elbeszélése. Az irrealizmus diadala. Hogy sorsa a szövegei befogadásmódját tükrözô sors, azzal persze nem áll egyedül a világirodalomban, de hogy mindez az írás és az olvasás mûveleteinek ilyen nyomatékos és következetes felhasználásával történik, az nagy mértékben erôsítheti a szöveg pozícióját a késô modern kánonban.

Végül, a mediális-textuális eredetû szereplôi átváltozások pregnáns példájaként egy másik vallás könyvének, a Koránnak az olvasására érdemes kitérni, mely nyíltan felidézi nyelv és individualitás, individualitás és történelem viszonyát. A Tündérkert címû regény harmadik részének nyolcadik fejezetében Géczy András ismerteti a fejedelemmel és fôúri környezetével a Koránt, a muzulmán paradicsom, a pompa és a gyönyörök túlvilágának mámoros leírását. A jelenlévôk megbûvölten hallgatják Géczyt, aki „mintha maga is törökké lett volna, szinte török áhítattal” magyarázott, végül „kezeit keresztbe téve, törökmódra hajlongani kezdett s török szavakat mormogott.” A nyelvcseréig jutó idézés teljesen kivetkôzteti addigi valójából a közönséget, fôleg Báthory Gábort, akiben ekkor születik meg a Géczit is megborzasztó terv: török támogatással elfoglalni Magyarországot, s átadni a szultánnak. A jelenet szereplôi tehát teljes egészében a felidézett szövegnek és nyelvezetének kiszolgáltatottjai lesznek: az egyik szerepkörbôl ellenállás nélkül átlépnek egy másikba. A Báthory-féle zsarnokság, mai szóval diktatúra, hatalmi totalitarizmus ezáltal az aktualizált szövegek önkényes változtatásaként is jellemezhetôvé válik. A fejedelem hatalma azáltal érvényesül, hogy kiválasztja az éppen érvényes narratívát, s benne minden alattvaló szerepkörét. Ahogy Géczi magyarázza: „Felséged az országban, Dei gratia, minden! hogy merne beleszólani a fejedelem akaratába az ország, mely szintén Dei gratiából: semmi.” A narratíva aktualitása pedig bizonyos szöveghagyományoknak a hatalom diktálta kezelésébôl következik: ezúttal az európai tradíciót meghatározó Bibliának a Koránnal történô felcserélésébôl. Így a kulturális tradíciók közötti váltás az individuumban éppen saját negligálásával, az individualitás háttérbe szorításával idéz elô gyönyörûséget. Mind a zsarnok, mind népe egy emberfölötti erô, titokzatos és egyénfölötti végzet eszközévé vagy szószólójává érzi átminôsülni magát, s ez mámoros lelkesedéssel tölti el. A keresztény kultúrkör egyes képviselôi számára az önfeladást itt az idegenségbe, az ellenség világába olvadást is jelentheti.

Báthory bevallott célja, hogy Konstantinápolyból diktáljon a világnak. De ahhoz törökké kellene lenni, veti közbe Géczi. „Semmi az”, válaszol a fejedelem, „az csak szó...”

A magyar és a török, a keresztény és a muzulmán létformája, az identitás maga tehát nem lenne több egy szabadon kezelhetô szónál, üres jelnél, melyet a történelem mindig arculatváltó folyamata mozgat és tölt ki idôleges tartalommal. A történelemnek ez a kulturális narratívákat cserélhetônek vélt felfogása révén maga a metatörténeti, a metafiktív reflexió lép ki a kulturalitásból, mint értékképzô és értékôrzô dimenzióból. Báthory Gábor a regény számos helyén bocsátkozik világpolitikai fejtegetésekbe, megkísérelvén valamilyen metapozícióból vizsgálni a történelmet. A szöveg mûfaji értelemben vett történelmisége nem kis részt éppen onnan ered, hogy a fôszereplô milyen feltételek mellett láthat rá a saját múltjára. De mivel e feltételek

A szereplô mint olvasó Móricz Zsigmond regényeiben

399

nem mindig a saját mûltjukra támaszkodnak, sôt, egyenesen szembeszállnak ezzel a múlttal, s egy másik, éppen olvasott tradícióra hivatkoznak, azokkal bármikor behelyettesíthetônek látszanak, a történelem elbeszélése Móricz regényében egy újabb problémakör megnyitásával lép túl az európai kultúra humanitás-képzetén: az idegenhez fordulás ugyanis ekkor nem párbeszédet, hanem önfeladást generál. Nem mellékes fejlemény, hogy az átváltozások, a csereberék kontrollálatlan lendülete nemcsak a vallási vagy a nemzeti, hanem a nemi identitásra is kiterjed: Báthory Gábor felvillanó különc kívánságai között szerepel, hogy nôvé válhasson. A hasonló határátlépések, tetszôleges választások a regényben így az önkény, a hatalom jeleinek mutatkoznak.

Ha az olvasás újraírás, akkor a mondottak szerint végül elmondható, Móricz Zsigmond szereplôi az írás-médium, a graféma újrateremtettjei is, teret engedve magukban azoknak az erôknek, melyek a romantikában démoni alakmásokként, a klasszikus modernségben tudattalatti ösztönfenyegetésként jelenítették meg az emberi lény szocializálatlan és ahumánus rétegeit. A huszadik század elsô évtizedeitôl egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezek az erôk nem pusztán egy kulturális-szimbolikus reguláció elfojtott energiáiból táplálkoznak, hanem maguk is szemantikai struktúrát képeznek, azaz kiiktathatatlanul ott vannak a emberi nyelvben. Az emberi nyelvben, mely ugyanakkor, tudjuk, nem pusztán az ember nyelve, vagyis nem a humánus pozíció szolgálója és eszköze, hanem termetôje és pusztítója is egyben az általa ember néven megjelölt alakításának. Hogy ez a reláció nyíltan megjelent a magyar késômodernség irodalmában, mint pl. a beszédbe feltörô grafemikus eredetû felforgatás és semmisítés kultúratagadó mûvelete, az jórészt Móricz Zsigmond prózáján mérhetô fel. S hogy mindez a szereplôt mint olvasót reflektáló – inkább kritizáló mint affirmáló – befogadói tapasztalatból következik, az a Móricz-próza újraolvasásának erôteljes ösztönzôje lehet.

Angyalosi Gergely

400

Angyalosi Gergely

Az egyediség nyomában Az individualitás megértésének kísérletei az Életem regényében „Ki mondaná meg, hol kezdôdik és hol végzôdik az egyéniség, hogy az élôlény egy-e vagy sok, hogy a sejtek társulnak-e szervezetté vagy a szervezet oszlik-e sejtekké?” Henri Bergson: Teremtô fejlôdés Nem véletlenül választottam mottóul a fenti idézetet. Bergson mûve 1930-ban jelent meg magyarul Dienes Valéria fordításában, míg Móricz, tudomásom szerint, a harmincas évek közepén kezdi írni azokat az életrajzi vázlatokat, amelyek késôbb helyet kapnak az Életem regényében. Filológiailag nem tudnám bizonyítani, hogy a francia filozófus hatást gyakorolt volna az íróra; Móricz, amennyire tudom, egyszer sem hivatkozott rá közvetlenül. De nem is ez a lényeg, hiszen a bergsonizmus sugallata, szokás szerint némi késéssel, éppen a harmincas években erôteljesen jelen volt a magyar szellemi életben, vagyis bízvást gyakorolhatott közvetett hatást bárkire. Nem is beszélve arról, hogy a „teremtô fejlôdés” filozófiájával együtt születô vitalizmus és biologizmus, vagy a még korábbról eredeztethetô szociáldarwinizmus már évtizedekkel korábban nyomot hagyott Móricz gondolkodásán. Semmi meglepô nincs tehát abban, hogy sok helyütt Bergsonhoz hasonlóan írja le az élôk történetét. Nem áll távol tôle, hogy kozmikus távlatokban gondolja el az egyén és – ahogy akkoriban fogalmaztak – a faj útját a végtelen evolúció folyamatában. Ám nem feledkezik meg arról sem, hogy (szintén Bergson szavával) az élettörténet minden egyes állapota „a maga osztatlanságában minden eddig észrevettet összesûríti azzal együtt, amit a jelen ad hozzá”, s hogy ez által „eredeti pillanata egy nem kevésbé eredeti történetnek”. A „határtalan és befejezetlen önteremtés” Móricznál is a születés elôtt, az ôsökben kezdôdik és a halál után, az utódokban folytatódik. Számára sem idegen az a gondolat, hogy az egyénné válás „hajlandósága” szemben áll a szaporodás „hajlandóságával”, vagyis, hogy az egyéniség „hajlékában tartja ellenségét”, mert „szükséglete, hogy idôben megörökítse magát, arra ítéli, hogy térben sohase lehessen teljes”. Meggyôzôdése, hogy ezt az ellentmondást csak valamiféle hittel, az élet folytatódásában való transzcendens bizalommal lehet feloldani.

Az Életem regényének zárlata azonban látszólag nem egyezik a bergsoni szemlélettel. „Tíz éves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt” – írja. „Írhatnám még világ végéig, életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról.” Az elbeszélô úgy véli tehát, hogy a személyiség kialakulása valahol a gyermekkorban lezárul, vagy legalábbis rögzülnek benne a folytonosság, a nehezen változó

Az egyediség nyomában

401

meghatározottság kontinensei, szélsôségesen beszûkítve a további „önteremtés” lehetôségeit. Korábban, Pista öccsét jellemezve, egyenesen így fogalmazott: „Az ember kétéves korában az, aki ötéves korában s ötévesen ugyanaz, mint huszonöt évvel s így nyilvánvalóan a teljes élet harmonikus folyamat, s nem lehet felosztani másképp, csak fejlôdési korszakokra. Átváltozás, mint az ebihalnál, a születésen túl már nincs.”1 Ám ha ez utóbbi állítást közelebbrôl is megvizsgáljuk, rá kell jönnünk, hogy Bergson sem beszél másról, mint az életenergiák hirtelen, robbanásszerû felfakadásáról, melyet – legalábbis érzékelésünk szerint – apró, egymástól különbözô események végtelen sora követ. Márpedig, mondja, ezen események megjelenésének „szakadásos volta egy bizonyos alapszín folytonosságától válik el...”2 Az „alapszín folytonossága” itt könnyen beláthatóan nagyjából ugyanazt jelenti, mint hogy az egész élet egyetlen „harmonikus folyamat”. Ennek a felismerésnek a fényében a híres és meghökkentô zárósorok is értelmezhetôk másként. Mégpedig úgy, hogy az író-narrátor nem azt állítja, hogy élete tíz éves kora tájékán lezárult, hanem inkább azt, hogy az a bizonyos „alapszín”, egyéni élete mint „harmonikus folyamat” ezen a ponton túl leveti magáról az elbeszélést. „A többit a regényekben megírtam”- teszi hozzá. Az önteremtés tehát folytatódik, de azon a szinten, mint a gyerekkorban, hozzáférhetetlen a regényíró tekintete számára.

Márpedig Móricz a választott cím tanúsága szerint regényt írt, „élete regényét”.

Mennyire kell komolyan vennünk ezt a címet? Kezelhetjük egyszerû utalásként is arra, hogy a szerzô mesterségét tekintve prózaíró, aki élete utolsó szakaszának kapujában, oly sok fiktív regényvilág megteremtése után most önnön életébôl formál elbeszélô mûvet. Vehetjük az olvasóval való összekacsintásnak, hiszen hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy bárki halandó elbeszélt élete „valóságos regény”, ahogy mondani szoktuk. Móricz látszólag megerôsít bennünket ebben a hitünkben, mert egyáltalán nem ügyel arra, hogy a szöveget ellássa a regényszerûség szokványos kellékeivel. Ahogy Dobos István elemezte nemrég, a narráció ebban a mûben gyakorlatilag sohasem folyamatos, mindig megszakítják a „közbejövô diskurzusok és önértelmezô alakzatok”, ami nem független attól, hogy „a színre vitt önéletrajzi szubjektum” megosztott.3 Ugyanô hívja fel a figyelmet a többnyelvûségbôl eredô retorikai eszközök tudatos keverésére, ami úgyszólván azonnal feltûnhet az olvasónak – aki éppen csak azt nem látja át, hogy ezek a nyelvek milyen szövegszervezô rendnek engedelmeskedve keverednek. S való igaz, talán nincs is ilyen rend, merül fel benne a gyanú egy idô után. Különösképpen akkor, amikor például ezt olvassa: „Így mondott el édesanyám egy-egy ilyen emléket, s úgy látszik, ezt is tôle örököltem, mert bennem is így kavarodnak az életemlékek, minden szó az egész miliôt magával rántva, mintha egy kukoricaszárat akar valaki tövestül kihúzni, mekkora darab földet kell vele szakítani.”4 Ha ezt komolyan vehetjük, akkor a laza (valamint a jövô vagy a múlt irányában állandóan megbontott) kronológiai renden túlmenôen csupán a különbözô nyelvi rétegek egymáshoz tapadása, metonimikus, ritkábban metaforikus összakapaszkodása határozza meg a szöveg formálódását. A nyelv hullámverése 1. MÓRICZ Zsigmond: Életem regénye. (A továbbiakban ÉR.) Magyar Helikon, 1963. 820.

2. A Bergson idézetek helye: Henrin BERGSON: Teremtô fejlôdés. Az Akadémia Filozófiai Könyvtára, 1930.

Elsô fejezet. 9--12.

3. DOBOS István: Példázat és emlékezés. A családtörténet újraírása Móricz Zsigmond Életem regényében.

Tiszatáj, 2003. szeptember, 75., 86.

4. ÉR. 861.

402

Angyalosi Gergely

sodorja egybe a referencialitás és az önértelmezés alakzatait, s ezt a hullámverést az elbeszélôi szubjektum csak minimális mérékben kívánja ellenôrzése alatt tartani. Késôbb visszatérnék arra, hogy ezen a, hogy úgy mondjam, „kócos” szerkesztésmódon mégis átsejlik valami, ami a regény irányába mutat, s ami egybevág a már említett laza idôrenddel.

Most azonban inkább azt a problémát szeretném röviden körüljárni, amelyet dolgozatom címében vetettem fel: miképpen próbálja az Életem regényének elbeszélôje értelmezni önnön egyediségét? Milyen módszereket alkalmaz, és mire jut velük?

Ezek a kérdések már csak azért is jogosultak, mert a narrátor többször is leszögezi, hogy az írás révén önmagát kívánja megérteni. Ez az „önmaga” viszont éppen önmagában nem megérthetô; az „önmaga” mindig következmény-jellegû. Következmény, ami nem teljesen azonos az egysíkúbb „okozattal”. A házasságot házépítô vállalkozáshoz hasonlító híres fejezetben vallja be: „Én egyetlen dologgal sem foglalkoztam annyit, mint a szüleim házasságával. A magam házassága végtelen nagyságú meglepetéseket hozott, amelyeket nem gyôztem regényeimben megírni, s hogy a saját esetemet megértsem, önkéntelenül is, sokszor bosszúból, máskor igazolásul vagy vigasztalásul, a szüleim házaséletét tanulmányoztam.” Mintha több esély nyílna a szülôk házasságának értelmezésére, mintha csupán a rájuk vetett fény visszatükrözôdése világíthatná meg saját párkapcsolatainak megoldatlanságait.

Ezúttal azonban nemcsak a kapcsolatok buktatóinak megértésérôl van szó, hanem annak a lénynek a megragadásáról, aki ô maga. Mit segíthet ebben a szülôk közös életének rekonstrukciója? Az elbeszélô bizonyos abban, hogy ez az egyetlen út „önmaga” felé. „Viszont szüleim élete az én életrajzom szerves részét képezi. Ôk már éltek, cselekedtek értem, születésem elôtt, s ha ismerni akarom saját magamat, ismernem kell azokat az összetevôket, amelyek ezt a lényt elôidézték.”5 Ez a titokzatos „lény”, ez a bizonyos „önmagunk”, amely legközelebb van hozzánk és a legnehezebben ragadható meg: következmény, az apa és az anya pólusai között kipattanó szikra. Olyan szikra, amelynek formáját, színét, fényerejét senki sem láthatja elôre, legkevésbé azok, akiknek köszönhetôen létrejött. Emlékszünk a pólus-metafora térbeli, szociológiai, pszichológiai kibontására a regénybôl: két, majd minden ponton egymás ellentétét képezô személyiségrôl van szó, akik negyvenegy évig, az apa haláláig vívják „irgalom és könyörület nélküli” harcukat. Akiket azonban összehozott és együtt tartott a házasságnak az adott korban megbonthatatlan intézménye. Megóvta ôket a szétválástól, miközben „mind a két felet átalakította s a másik fél irányába sodorta, de egyúttal mind a kettôt letörte és olyan szenvedésekbe vitte bele, amelyekbôl nem volt megváltás.”

A következmény-elméletnek viszont azzal a nehézséggel kell számolnia, hogy az „összetevôk” száma végtelen, s a felfedezett összefüggések bonyolult alakzatai éppen a keresett individualitást, a feltárni kívánt egyediséget emésztik fel. Erre a legérdekesebb példa az, ahogyan az elbeszélô reagál apja testvérének, „Borca nénémnek” az elbeszélésére. A nagy kolerajárványban hirtelen elhalt nagyapa humorát fedezi fel magában, méghozzá elemi erôvel, mély megrendüléssel; márpedig ez a humor egészen más jellegû volt, mint a saját apjáé. „Elôadása rám megdöbbentô volt: ebbôl a néhány szóból ráismertem saját magamra. Szinte remegtem, hogy most már értem saját magamat: ez vagyok én.” Voltaképpen azt a szakadékot sikerül áthidal5. ÉR. 665.

Az egyediség nyomában

403

nia nagynénje történetének segítségével, amely apjától, Móricz Bálinttól elválasztotta.

Azt a tényt tudja emészthetôvé tenni a családi história segítségével, hogy Móricz Bálint „lelki állásfoglalásának iránya volt más” mint az övé, vagy a nagyapjáé. „Az egész jelenet ahogy lefolyt én pontosan vállalhatom nagyapámnak minden szavát és mozdulatát, mintha magam cselekedném. Édesapám viszont tökéletesen az volt, mint az anyja.”6 Nem áll módunkban nyomon követni Móricz roppantul érdekes és ma is korszerûnek ható szövegelemzését, sôt, ezúttal az sem igazán lényeges számunkra, hogy milyennek ismeri fel önmagát a narrátor a nagyapa viselkedésének és szavainak tükrében. („Ez a puha emberek, a passzívak modora, de azoké a passzívaké, akik felelôsséget vállalnak magukért s másokért is, csak ezt nem nyersen és sértôen teszik. Én ugyanilyen feleséget kerestem, akiben az én passzivitásomnak ellenképe, a szinte meg nem gondolt akarat volt meg.7) Vizsgálódásunk szempontjából az a következtetés a lényeges, amelyet mindebbôl levon az elbeszélô. A lelki sajátságok is örökölhetôk, döbben rá, s ez éppen az egyéniség feloldódása miatt tölti el riadalommal. „Az én humorom tehát nem is az enyém, ôseim családi pászmájában ragyog, s a születések vetélôjével tovább hímezett lelki aranyszál, mely nálam is könyörtelenül itt tekergôzik a többi szál között. Ha az ént ki akarom keresni, minél több hiteleset tudok meg a nemzôkrôl és azok nemzôirôl, annál nehezebb valamit is lelni, ami én, ami új, egyéni.”8 A következmény-teória tehát részben sikeresnek bizonyul, hiszen lehetôvé tesz egyfajta öninterpretációt, önmegértést; magyarázatot ad a felnôttkor bizonyos választásaira nézvést is. Másfelôl azonban kilúgozza ebbôl az önértelmezésbôl az egyediség rejtélyét, amely a mozgatórugója és kiindulópontja volt.

A titok egy pillanatra megszûnik, az apától való különbözést racionalizálja a nagyapához való hasonlóság. A felismerés nagy élmény, de legalább annyira lehangoló is. Szerencsénkre az individualitásnak csupán az egyik értelmezési kísérlete ez a mûben.

Az Életem regényének súlyponti kérdése szociológiai, szociálpszichológiai jellegû. Milyen tényezôknek, a véletlenek és az akaratlagos döntések milyen összejátszásának köszönhetô az, hogy a Móricz család a rövid kiemelkedés után nem süllyedt vissza a paraszti világba? Ami ugyanakkor lehetôvé tette azt, hogy Móricz Zsigmondból Móricz Zsigmond lehessen?

Apját és Nyilas István nagybátyját összehasonlítva elôször az érthetetlen, értelmezhetetlen véletlen mellett voksol. „Édesapám annyira szokatlan és rendkívüli lénynek tûnt fel... Egész embersége fellázadás volt a falu ellen. Nem tudta azt akkor senki elbírálni, s mivel magyarázni: megjelent egy egyéniség a falu életében, ahol egyéniségeknek semmi helye sincs. Ott csak pontos egymásba illô szerves lények fértek el, mint a hínárban. (...) Azért mondom, hogy apám rendkívüli szerencsémre árva volt, s nem kapta meg a szabályszerû nevelést. Nyilas István bátyám viszont nem egyéniség volt, hanem típus.”9 Az egyéniség tehát deviancia, a típus az adott helyzetet kitöltô és kihasználó normalitás. A devianciának lehetnek öröklött okai („ezt a kirepülést sem maga kezdte az apám...”), de magyarázhatja némiképp a neveltetés is (lásd az árvaság jótékony szerepét, az apa árvaságát mint a fiú szerencséjének 6. ÉR. 679.

7. ÉR. 680.

8. ÉR. 681.

9. ÉR. 683.

404

Angyalosi Gergely

zálogát). Nem szimmetrikus ellentétekrôl van szó, mert a falu, a „Moloch” írja Móricz, a leereszkedô papfiút könnyen felfalta, „de vonaglott és hörgött, mikor valaki, aki benne született, ki akart evickélni belôle a felvilágra”.

Móricz azonban az egyént keményen determináló tényezôk mellett helyet hagy az egyéni döntésnek és választásnak is. Nem tudatos, megfontolt, logikailag levezetett döntésre kell gondolnunk, hanem egzisztenciális elhatározásra; arra tehát, hogy valaki „egész emberségével” elkötelezi magát valamelyik világ mellett. Egyenlô súlyú egzisztenciális választásról van szó, figyelmeztet, hiszen paraszttá lenni sem lehet „csak oly könnyen”. „Abba bele kell születni”, mondja; amikor Nyilas István, elfogadva az apai parancsot, saját és ivadékai nevében is a paraszti lét mellett döntött, valójában újra megszülte önmagát, mint parasztot, mint a falu „törzsfônökét”.

Móricz Bálint viszont úgy határozott, hogy áthágja a falutörvényt, s ezzel lemondott annak védôhálójáról. Világnézeti távolság ez e javából, állítja az író, ha nem spekulatív alapokon nyugszik is. „A világnézeti távolság a valóságban nem filozófiai álláspont, hanem két valóságos létezô s egymástól oly messze esô világnak a kívánása, ki melyikben akar élni.”10 Móricz édesanyja ebben feltétlen támogatója és segítôje férjének, mivel él benne „a testi rémület a parasztélettôl” és a „szellem ereje benne mûködött”. Ezt a szenvedéssel teli kapcsolatot a házasság szentségének tiszteletén és a gyerekek imádatán kívül ez a közös küzdelem, közös cél tartotta össze. Az elbeszélô be is vallja, hogy szülei életét és saját gyermekkorát csak ennek a viaskodásnak a jegyében tudja értelmezni. „Nem tudok szabadulni az egyszerre és együtt rohanva feltoluló emlékektôl, s mindenben a végzetes harc egy-egy szimbolikus pillantát látom.”11 Az apa és az anya szövetkezését végül is „szerencsésnek” minôsíti a fiú-narrátor. „Egészségesek voltak és lelki életükben annyira távol egymástól, hogy ez már nem is látszott akadálynak. Két külön világban éltek, s ezt csupán az együttélés érintési pontjai kötötték össze.”12 Az együttélés lehetôsége tehát a kölcsönös igények összehangolhatóságának technikai kérdésévé válik. A tulajdonságok, képességek, ambíciók továbbadásának lehetôségét más csatornák biztosítják. A Kasztok küszöbén címû fejezetben találjuk azt a félig komoly, félig ironikus öröklési elméletet, amelyrôl nehéz eldönteni, hogy a Taine-féle miliô-elmélet, vagy inkább a biologizmus dominál benne. „A miliô hihetetlen gyorsan okoz öröklési értékeket. Ha az egész öröklést tíz pontban állapítom meg, akkor ebbôl négy pontot az ellenkezô nemû szülô, tehát a fiúknál az anya származtat le, hármat az egynemû, tehát az apa. Egy pontot az apai, egyet az anyai ôsökre szoktam venni, s a milônek és más külsô és ellenôrizhetetlen befolyásnak egy egész pontot nyitva hagyok.”13 Nem fontos, sôt íróilag üdvös, hogy Móricz többnyire következetlenül alkalmazza ezt a teóriát. Annyi világosan látszik belôle, hogy a személyiség egyszeri, levezethetetlen, nem-következményszerû része foglalkoztatja a legkevésbé. Csodálatraméltó vonása az Életem regényének, hogy az író, noha önmagát kívánja megérteni, sohasem helyezi saját személyiségét a több szálon futó levezetések centrumába. Ha magáról beszél is, nem magával törôdik, amint azt Füst Milán írta egy bizonyos szubjektum-típusról még a XX. század elején. Nem az író-elbeszélô a folyamatok végcélja. A Móricz-szülôk fel10. ÉR. 686.

11. ÉR. 708.

12. ÉR. 717.

13. ÉR. 782.

Az egyediség nyomában

405

felé küszködése lehetôvé teszi, hogy fiuk a század egyik legjelentôsebb magyar írójává váljék. Móriczban nincs álszerénység, tisztában van saját jelentôségével, de önéletírásának egyáltalán nem az a tétje, hogy áldozatot mutasson be egy magának állított oltáron. Az ôsök önmagukért érdeklik, mint ahogy az itt és most idô hiányában nem elemezhetô Honfibú címû fejezetben valóban Tisza Kálmán kora foglalkoztatja, mert benne látja a jelenben észlelt megannyi rossz forrását. S amikor gyermek-életének három meghatározó szakaszáról ír, akkor is jobban izgatja az emberpalánta válaszadó képessége a környezeti és érzelmi behatásokra, mint az a bizonyos, végsô soron megfejthetetlen Én, amelynek eredetileg a nyomába eredt.

Zárásképpen nagyon röviden visszatérnék a korábban felvetett kérdésre, nevezetesen, hogy ezen a szándékolt „kócossággal” alakuló szövegen hol sejlik át a regény? A magam részérôl a három meghatározó helyszín egymáshoz viszonyuló, az emlékezés során rekonstruált dramaturgiájában vélem felismerni a regényszerût: a felnôttet elôkészítô és megalapozó érési szakaszok belsô logikájában. Csécse a reflektálatlan paradicsom, a paraszti léttel való teljes azonosulás világa, ám uralkodó pozícióból. „Kéjenc és buta zsarnokot neveltek belôlem...”14 – mondja errôl a fajta boldogságról, amelynek a lényege mégiscsak a közösségi lét és az elkényeztetett gyerek szabadsága. Istvándi ennek a világnak a tökéletes ellentéte. A kis despota megismeri a magányt, az elhagyatottságot, a fizikai érintés hiányát és a rémisztô társadalmi különbségeket. A nyereségoldal: hogy a szenvedések során felfedezi saját, körülhatárolt énjét, s megérti, hogy ezzel az énnel kezdenie kell valamit, hogy „valakinek lenni” folyamatos feladatmegoldást jelent. A „tügyi” idôszak tovább folytatja ezt a negatívumok révén való személyiség-építkezést: a morálisan felfogott én kialakítását. Az igazi szegénység, az ennivaló hiányának durva realitása az elsô a sorban, ezt követik a keresztény bûntudatra-nevelés mozzanatai, majd az idegenként való kivettetés megtapasztalása. (Külön elemzést igényelne, ahogy párhuzamba állítja ez utóbbit a regény jelenidejében készülô zsidótörvényekkel.) Ennek a valóban regényszerû folyamatnak a végeredménye: soha többet nem érez jogot arra hogy ôszintén boldog és vidám legyen. „Amit Istvándi kezdett, Pthrügy tökéletesen megcsinálta. Tízéves mizantróp!” Majd hozzáteszi: „Talán most, hogy kiírtam magamból a „gátlást” s az egész világgal közlöm, mi történt velem tíz éves koromban, feloldódik valami valahol.”15 Mi pedig kiegészíthetjük azzal, hogy a XX. század egyik legnagyobb szabású írói életmûvét talán ennek a „mizantrópiának” köszönhetjük: vagyis annak a sérülésnek, amelyet a világ egy tízéves kisfiú lelkében okozott.

14. ÉR. 733.

15. ÉR. 939.

406

Baranyai Norbert

Baranyai Norbert 1 A falu személyiségformáló világa az Életem regényében Móricz Zsigmond mûvészetével kapcsolatosan nagy a kísértés, hogy alkotásait a realista történetmondáshoz kötve a valóság szinte tökéletes, áttételek nélküli ábrázolásával jellemezzük. Különösen érvényesnek tûnhet ez az 1938–39 között íródó önéletrajzi regénye, az Életem regénye esetében, amely szerzôi szándékát tekintve, a fikcióalkotás háttérbeszorítása révén, az életút valós személyekkel, helyszínekkel és történésekkel hitelesített eseményeit állítja a középpontba. Móricz regénye azonban, véleményem szerint, gazdagabb jelentésvilágú szöveg annál, mint hogy ilyen egyértelmûsítô olvasat tárgyát képezze. A továbbiakban azt kívánom elsôsorban megvizsgálni, hogy milyen lehetséges jelentéseket tulajdoníthatunk az Életem regénye olvasásakor a gyermekkori élmények felidézésében igen jelentôs szerepet nyert szatmári falvak világának. Elsôsorban arra igyekszem rávilágítani, hogy a személyiség formálódása kapcsán milyen szerep jut Móricz önéletírásában az életút korai esztendeit meghatározó helyszíneknek.

Az önéletrajzi elbeszélô gyermekkori élményeinek és emlékeinek helyszíne három falu, amelyek meghatározó állomásokként egyben az önéletrajz nagyobb szerkezeti egységeinek határát is kijelölik. Csécse, Istvándi és Prügy világának az önéletírás kereteihez mérten viszonylag terjedelmesebb bemutatása arra késztette a regény értelmezôit, hogy a harmincas években igen népszerû mûfajjal, nevezetesen a szociográfiával hozzák kapcsolatba az Életem regényét.2 Eszerint ugyanis Móricz regényes önéletrajza valójában az alföldi falvak világát reprezentáló és saját korával megismertetni szándékozó dokumentumként olvasandó. Azonban a regény összetettebb jelentéseket rejt magában annál, minthogy csupán a tényvilág ráismerésszerû tapasztalatában részesítse az olvasót.

A gyermekkori három helyszín részletes, realista törekvésû bemutatása helyett az elbeszélô olyan mitikusan értelmezett élettérként tekint a falura, mint amely a 1. Az itt összefoglalt gondolatok egy nagyobb terjedelmû újraolvasó tanulmány egyik fejezetének kivonatolt részeit képezik.

2. Bár kifejezetten csak szociográfiának senki nem tekinti az Életem regényét, azonban a mûfajjal való érintkezését többen is érintik: Nagy Miklós például a kor- és környezetrajz sajátosságai alapján a Puszták népének szociografikus jellemzôivel rokonítja (Nagy Miklós: Móricz Zsigmond életregénye. Magyar Kultúra, 1939/I, 15–16.), míg Vargha Kálmán egyenesen a falukutató mozgalom egyik legfontosabb alkotásának nevezi (Vargha Kálmán: Móricz Zsigmond: Életem regénye. Könyvtáros, 1953/3, 35–36.). Czine Mihály Móricz-monográfiája csak az „ábrázolás eszközének” nevezi a szociográfiát (Czine Mihály: Móricz Zsigmond.

Debrecen, 1992, 131.), Nagy Péter viszont a mû születését a népi írók tevékenységével és a falukutató mozgalom mûködésével hozza összefüggésbe (Nagy Péter: Móricz Zsigmond. Bp., 1979, 475–476.).

A falu személyiségformáló világa az Életem regényében

407

benne lévô közösség létét minden téren ellenôrzi és szabályozza. Az önéletrajzban folyamatosan vissza-visszatérô „falu törvénye” metafora olyan létállapotot jelöl a szöveg világában, amely egy meghatározhatatlan eredetû, ôsidôktôl fogva érvényes rend biztonságát szavatolja az egyén számára, aki viszont köteles cserébe mindenben engedelmeskedni az elôírt normáknak. „A falu élete döbbenetesen megszabott síneken halad. Az egyenlô telkek, az egyenlô munka, az egyenlô életmód teljesen és végzetesen s megváltozhatatlanul egyenlôvé teszi az életeket. A falusi ember köteles azzá válni, amivé a falu lelke ôt eredetileg elrendeli”3 – állapítja meg ezzel kapcsolatban az elbeszélô (kiemelés tôlem – B. N.). Azaz a megszemélyesített falu transzcendens rendje szinte isteni törvényként írja elô az emberek számára, hogy milyen módon és miképpen kell élniük. Az elbeszélô értelmezésében ez egyértelmûen a szabadság korlátozásával jár együtt, hiszen az egyén a közösség által diktált léttörvények szerint kénytelen élni, feladva ezzel saját akaratát, miközben nem is képes igazán reflektálni saját determináltságára, hiszen természetes számára az ôsi törvények által megszabott rend mindent átfogó jelenléte. Azonban az egyén számára ez a szabadságot korlátozó változatlanság a lét értelmezhetôségét és biztonságát garantálja: „amíg a falu szerkezete áll, addig változás nem is jöhet. De viszont a változatlanság valami megbízható alapot is ad a faj s a nemzet számára, amit mindig pontosan lehetne számítani, ha volna, aki ezt számon tudja tartani.”4 Az elbeszélés ily módon értelmezett és megjelenített térvilága így olyan irányba terelheti az olvasást, amely a személyiség identitásának kérdését szabadság és determináltság ellentétében kísérelheti meg értelmezni.

Az önéletrajzi emlékidézés fôszereplôinek – természetesen az elbeszélô mellett – elsôsorban a szülôk tekinthetôk, de kettejük közül is inkább az apa, Móricz Bálint alakja válik központivá a történetben. Nemcsak azért, mert az egész család sorsát az ô tettei és annak következményei határozzák meg végérvényesen, hanem azért is, mert az elbeszélô saját személyiségének megértését az apja életének tükrében látja lehetségesnek. Az apa a falu ábrázolásmódjához hasonlóan részesül a mitikus narráció alakítottságában, így alakja nem kifejezetten a realitáseszmény jegyében fogant személyiségábrázolás eredményeként tekintendô.

Móricz Bálintot az elbeszélô olyan személyiségnek mutatja be, akinek minden gondolata és tette a falu törvényének szakrális rendjével száll szembe, megszegve ezzel azokat a normákat, amelyek a létezés egzisztenciális kereteit biztosítják a benne élô egyének számára. Szülei házasságát a falu törvényeinek való ellenszegülésként láttatja az elbeszélô, hiszen a paraszti szférából származó apa és a nemesi ôsökre visszavezethetô anya frigye nem felelt meg az ôsi rend által megszabott szabályoknak. Mivel azonban ennek megvoltak a családi hagyományai – mint arra a regény számos helyen rávilágít –, ezért az igazi lázadást sokkal inkább az apa szellemisége és üzleti vállalkozásai jelentették, amelynek köszönhetôen megpróbált kitörni abból az állapotból, melybe a közösség próbálta ôt kényszeríteni.

Az apa a falu törvénye elleni cselekedeteinek köszönhetôen végleg kizárta magát a közösségbôl, ezzel azonban teljességgel magára maradt: „Mikor ô [ti. az édesapa] megvette a malmot, örökre függetlenítette magát a jobbágykötelezettségek alól. (...)

A paraszt, aki ezt egyszer megtette, elvesztette a régi énjét. És elvesztette az évezre3. MÓRICZ Zsigmond: Életem regénye, in: Móricz Zsigmond – Regények VI., Bp., 1978. 704. – (A továbbiakban: Életem...)

4. Életem..., 705–706.

408

Baranyai Norbert

des törvényt, amely többet ôt se nem segíti, se nem kötelezi, se nem sújtja.”5 (megjegyzés és kiemelés tôlem – B. N.) A falu személyiségformáló normarendszerének megsértését így olyan tettként értelmezi az önéletrajz elbeszélôje (számos más helyen is a regényben), amely látszólag biztosítja ugyan az egyén szabadságát, ám ezzel együtt megfosztja az addigi lét bizonyosságának és biztonságának korábban megtapasztalt érzésétôl. Ennek köszönhetôen kezdôdik meg a második résztôl a kivettetés történetének elbeszélése, amely a szabadságát elnyert, ám magára maradt családnak a falu mitikus-arcahikus közegébôl való kiemelkedési kísérleteként és annak kudarcaként is értelmezhetô. Az elbeszélô az ôt és családját ért késôbbi szenvedések okaként az apja lázadását és az ennek hatására bekövetkezô magára hagyatottságukat jelölte meg. Az apa tettét azonban soha nem ítéli el, sôt, utólagosan visszatekintô nézôpontjából egyértelmûen az együttérzés és az azonosulás gesztusa olvasható ki. Eszerint Móricz Bálint cselekedete nem olyan bûnként vagy morális vétségként értelmezôdik, melyet szükségszerûen követne a családra is kiható bûnhödés; a késôbbi szenvedések sokkal inkább az emberi szabadságvágyból eredeztethetôk, amelynek elnyerése viszont az addigi – rabságként felfogott – boldogság feladásával járt. Az eseményeket újraélô/újraíró elbeszélô számára a meghasonlást az jelenti, hogy egyszerre érti meg és vállalja fel apja tettét, és éli meg tragikusan a falu törvénye által biztosított rend elvesztését.

Az eddigiek alapján a gyermekkori szenvedéstörténet egy többszörösen determinált életértelmezés volna, amely Móricz önéletírását erôsen a 19. századi naturalista bölcselet és regénypoétika hagyományához kapcsolná. A szöveg azonban nem teszi egyértelmûvé az ezirányú olvashatóságot, hiszen több helyen is utal arra, hogy nemcsak az apa akaratának következményeképpen vált a család élete kilátástalanná.

Az elbeszélô ugyanis minden felidézett történést a maga nézôpontjából értelmez, és mindent úgy mutat be, mint ami saját személyiségének alakulását hivatott szolgálni. Ekképpen a csécsi boldog szigetrôl való kivettetés az apa lázadása mellett az elbeszélô gyerekkori énjének is köszönhetô. A Kis katona vagyok én címû fejezet például arról számol be, hogy a csécsei parasztok által dédelgetett és elkényeztetett néhány éves gyermek szinte zsarnoki módon használta ki a náluk dolgozó napszámosok szeretetét. A család és a maga késôbbi boldogtalanságát ennek tükrében a következôképpen magyarázza az elbeszélô: „Végeredményben úgy tûnik fel, hogy ebben a kis csécsi életben eljutottam az emberi önérzet legmagasabb fokára, az emberi gôg tökéletes eléréséig. Mintha kicsi tüdôm fel tudta volna szippantani a fellegeket s kicsi szívem ki tudta volna zsákmányolni a mindenséget. Mintha az egész apokalipszis azért jött volna rám, mert már nem volt tovább fokozható ebben az életben semmi.”6 Míg az apja falu törvényeit megszegô cselekvéseiben nem talált erkölcsileg semmi kifogásolnivalót, addig saját énjének megítélésekor már úgy látja – persze megint csak az emlékezô kései távlata felôl tekintve –, hogy akkori jellemtorzulása okozza az édeni boldogság elvesztését. Ebben az értelmezésben apa és fia együttesen okolhatók a történtekért: viszont míg Móricz Bálint tette heroikus próbálkozásként és az emberi létet determináló erôk elleni küzdelemként jelenítôdik meg, addig a késôbbi generációt képviselô elbeszélô etikai vétségének „jogos” büntetéseképpen éli meg a késôbbi megrázkódtatásokat. Úgy tûnik, nincs szó tehát a szülôi tettek5. Uo., 777.

6. Életem..., 817.

A falu személyiségformáló világa az Életem regényében

409

nek az utódok sorsát egyértelmûen befolyásoló meghatározottságáról, hiszen az elbeszélô – azzal együtt, hogy támogatja, de – meg is kérdôjelezi a személyiség formálódásának ilyen értelmezhetôségét. Mivel családjának sorsát a falu konkrét valóságra vonatkoztatásán túlmutató, mitikus jelentésekkel megalkotott világába helyezi, nem igazán tûnik elfogadhatónak az az elgondolás, miszerint Móricz önéletírása minden kétséget kizáróan a naturalista prózahagyomány folytatója lenne. Ez alapján pedig – ahogy az már eddig is látható volt – a szöveg egyszerre tartja fenn a csécsei, boldog falu világából való elvándorlás referenciális, azaz a valóságra vonatkoztatható és a nyelv teljesítményeként létrejövô metaforikus-mitikus olvashatóságát.

A falu szimbolikus rendjébôl kilépve a családnak ez a mitikus jelentésûvé transzformált, példázatszerû története a regény utolsó két részében arra a kérdésre adható válaszként olvasható, hogy tud-e (és ha igen, akkor mi módon) rendelkezni saját elnyert szabadságával az egyén. Az önéletrajz három részre tagolása alapján úgy tûnik, az elbeszélô oly módon igyekszik megformálni gyermekkorának történetét, hogy azt egyfajta negatív üdvtörténeti keretbe helyezi. A szinte édeni boldogságot jelképezô csécsei éveket követôen Istvándi köztes állapotnak minôsül: az elbeszélô érzi, hogy „nincs jó helyen”, s az elvesztett otthon világához képest mindent idegennek érez.

Az átmenetet jelképezi az is számára, hogy Pallagi Laci, az otthont adó kovács nagybácsi maga is olyan társadalmi státuszt képvisel a falu életében, amely a nála alacsonyabb rangú parasztot lenézi, ám a jómódú nemesek világától igen távol áll.7 Végezetül a regény harmadik helyszíne a pokoli szenvedések tereként funkcionál az elbeszélôi szándékot és kijelentéseket tekintve legalábbis. Mindez arra utal, hogy az elbeszélô úgy látja/láttatja az eseményeket, hogy hiábavalónak bizonyul a falu törvénye alól való kiszabadulás, hiszen mindez csak magányt és boldogtalanságot okozott az egyén számára a késôbbiekben.

Azonban Móricz önéletrajzában – ahogy azt már említettem – a determinizmus elképzelését valló elgondolás csak egy olyan szólamnak minôsül, amit a szöveg ettôl eltérô, diskurzusa(i) elbizonytalanít(anak). Ám épp ez a szólamok igazságértéke között megtapasztalható és az olvasó fokozottabb aktivitására számító eldöntetlenség teszi igazán az Életem regényét a kortárs értelmezés számára is párbeszédképessé.

Ennek belátásához a továbbiakban tehát arra kell még kitérni, hogy milyen módon kérdôjelezi meg a szöveg a személyiség determináltságát hangsúlyozó önértelmezésnek a hatékonyságát és a teljes mûre vonatkoztathatóságát.

Szinte az egész regényt áthatja az elbeszélônek az a törekvése, mellyel a személyiség identitásának változatlansága mellett igyekszik érvelni. A szubjektum egységét többek között azáltal látja biztosítottnak, hogy történetét a biológiai és társadalmi meghatározottság naturalista elbeszéléseként mondja el. Úgy véli ugyanis, hogy a személyiségnek ez a fajta értelmezése az én olyan mértékû stabilitásához járul hozzá, mely biztosíthatja az emlékidézés és az önéletírás legitimitását. Az elbeszélô és elbeszélt én azonossága a személyiség problémátlan értelmezhetôségét és ezáltal a személyes élettörténet reprezentálhatóságát biztosítaná a történetmondó számára: önéletírásának hitelességét, az elmondottak igazságát az ily módon elképzelt és megteremtett identitás színrevitelével igyekszik tehát szavatolni a szöveg. Azonban 7. „De ezenfelül a kovácsot mester úrnak kell szólítani s maguknál feljebbvalónak kell tekinteni, s ami azt illeti, ôk el sem tudják képzelni, hogy a kovács mennyivel magasabb rangú embernek tekinti magát annál, amilyennek ôt nézik a parasztok: a kovács már majdnem úr” (Életem..., 835; kiemelés az eredetiben).

410

Baranyai Norbert

az elbeszélô e törekvése ellenére folyton azzal kénytelen szembesülni, hogy a gyermekkori (és a késôbbi) élmények felidézése, elmesélése folytán állandóan elkülönbözôdik elbeszélt énjétôl. Ez azt jelentheti, hogy a személyiség történetének elbeszélhetôségét biztosító önazonosság instabilnak bizonyul, ami pedig magának az emlékezet felidézése által történô önértelmezésnek a problematikusságára utal.

Ezt az olvashatóságot támasztja alá az elbeszélôi szándék egy más szempontból színre vitt kudarca is. A történetmondó ugyanis – mint azt korábban már érintettem – a szülei, de különösképpen az apja sorsának megértése révén próbálja értelmét keresni saját létezésének. Míg az erre való törekvés az egész önéletrajzot áthatja, addig az elbeszélô az egymást követô generációk közötti viszonyt olyan mértékû hermeneutikai távolságként írja le, ami erôteljesen aláássa a nemzedéki keretben történô önértés megvalósíthatóságát: „De fáj, hogy a gyermekeim inkább kíváncsisággal nézik az én érzéseimet s hallják az én szavamat: az ô életük csak éppen a vérség szálaival van az enyémhez kötve, de ugyanolyan távol vannak az én egész gondolkodásomtól, amilyen távol vagyok én a szüleimtôl.” 8 (kiemelés tôlem – B. N.).

Különösen a regény végén válik nyilvánvalóvá a szülôk általi önértelmezési szándéknak az eredménytelensége, amikor önéletrajzának lezárásaképpen az elbeszélô a család összetartó erejérôl számot adva a gyermeknevelésnek a példázatos tanítását fogalmazza meg. Kijelentéseinek érvényességével kapcsolatban támaszt azonban kételyeket az olvasóban, amikor a generációk élettapasztalatainak különbözôségérôl beszél: „Az apa és anya csak kétségbeesve néznek egy bizonyos pillanatban becézett és szeretett gyermekükre s belátják, hogy egy idegent szerettek. Ez nem ôk. ‘Nem vagy az én gyermekem.’ Tébolyodottan néznek a gyermekre, aki tébolyodottan nézhet a szüleire. Meg sem értik egymást.” 9 (kiemelés tôlem – B. N.). Márpedig ha a szülôk történetének elbeszélése nem juttathatja el saját személyiségének megértéséhez a narrátort, akkor – a több szinten történô elbizonytalanításnak köszönhetôen – alapjaiban kérdôjelezôdhet meg az identitás változatlanságának és elbeszélhetôségének létjogosultsága az Életem regénye olvasásakor.

Mindezek mellett életének felidézése közben a történetmondó többször is arról vall, hogy írói munkásságának és korábbi munkáinak létrejöttében kiemelt fontosságú szerepet töltött be a prügyi élmények okozta kín és fájdalom ihletadó ereje: „Amit eddig írtam, mind csak azért kellett megírnom, hogy eljussak oda, hogy megírhassam a feledhetetlen szenvedések könyvét. (...) Én már akkor emberi mértéken felüli fájdalmak közt szenvedetem miatta [ti. az édesanyját ért bántalmak miatt – megjegyzés tôlem: B. N.] s azóta valósággal ápoltam ezeket a régi sebeket, hogy be ne gyógyuljanak, s mikor már életfilozófia érett ki bennem, még mindig úgy tartottam számon a múltat, hogy ezek a kínok és zúzott, vágott, mart sebek az én legnagyobb kincseim: ha én ezeket feltárom, meg fogják látni az emberek, az emberiség, hogy nem érdemes élni, nem érdemes emberek között élni, mert az ember szelídíthetetlen vadállat.”10 Önéletírása legfontosabb céljaként pedig egyenesen a gyerekkori fájdalmak felidézését jelöli meg. Ez az elbeszélôi önértelmezés viszont – némileg kétségessé téve a személyiség determináltságáról vallottakat – képes értelmet tulajdonítani az apa lázadásának és az elbeszélô gyerekkori „bûnének” okaként bekövetkezô 8. Életem..., 783.

9. Uo., 1021.

10. Életem..., 905.

A falu személyiségformáló világa az Életem regényében

411

szenvedéstörténetnek. A falu világából való kiválás következtében valósult meg ugyanis az elbeszélô íróvá válása: ehhez épp az apa cselekedeteinek következményeképpen elszenvedett gyermekkori sérelmek segítették hozzá. A látszólag eredménytelennek tetszô kitörési kísérlet így épp az írás aktusa, a megszületô önéletrajz által kap értelmet: a fájdalmak felidézésének eredményeképpen létrejövô alkotás maga számolja fel az általa sugalmazott szubjektumfelfogás érvényességét. Ha ugyanis a falu rendjével való szembeszegülés eredménye az íróvá válás – és maga a megszületô önéletírás –, akkor mégsem volt értelmetlen az apa és a család lázadása, azaz a személyiség mégiscsak kiléphet a társadalmi meghatározottság kötelmei közül. Mindezt azonban tovább árnyalja, hogy a narrátor kénytelen szembesülni saját lehetôségeinek korlátaival: a legfontosabbnak érzett prügyi kínszenvedések elbeszélésére képtelennek bizonyul, hiszen írás közben a harag, a fájdalom eltûnésének tapasztalatával kénytelen szembesülni: „És most rettenve látom, hogy már nem tudok haragudni. Már megszûnt bennem a bôszültség. (...) Most, itt írás közben is folyton az volt bennem, hogy Istvándi fájdalomkert, de mi lesz, ha Phtrügyre érek? S most írás közben már tisztába jött bennem, hogy életem igazi jellemformáló kohója Istvándi volt, s a tügyi élmények csak azért voltak olyan nagyok és szörnyûségesek, mert Istvándiban már kialakult bennem a visszafojtott gyûlölnitudás, s ezt Tügyön már képes voltam gyakorolni. (...) S most azon vagyok megdöbbenve, hogy rányitottam az agyvelô érthetetlen kamarájában a legelsô tügyi szekérre, a legelsô tügyi emberre s mintha a nap kisütött volna az istvándi sötétség után: hát lehet az, hogy nekem valami jó és kedves emlékem is van errôl a faluról?”11 Ily módon önéletírása egyfajta terápia is: saját bûneinek megvallása, illetve az ôt ért sérelmek felidézése, majd elbeszélése a vétkeknek és a bántalmaknak az eltörlését is jelenti egyben: amiképpen egyébként az emlékek maguk is felidézik, de egyben el is tüntetik azt, amire vonatkoznak.12 A megszületô önéletírás tehát miközben hozzásegíti alkotóját a fájdalmak feldolgozásához, egyben fel is számolja az írás lehetôségét: az önéletrajz létrejötte fosztja meg ôt attól az inspiratív erôtôl – vagyis a szenvedések átélése által biztosított ihlettôl –, ami szükségeltetett az alkotó munkához. Így válik érthetôvé a mû befejezése, melyben az elbeszélô azt sugallja, hogy életének regényét befejezve az írás lehetôségével csak korlátozottan kíván (vagy tud) élni: „Újraéltem egész életemet. S nem kívánok többé magammal foglalkozni. (...) Írhatnám még a világ végéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról. A többit a regényekben megírtam. Még szeretnék néhány vallomást a színpad zárt formájában egy pillanatban együtt lobogva fel embertestvérekkel. És aztán még egy kicsit heverni az ôszi verôfényen. Akkor rávéshetem a márványnévjegyre: Éltem”13 (kiemelés az eredetiben). Móricz önéletírása így az írás felszámolásának történeteként olvasható: az emlékek felidézése hozzásegíti az elbeszélôt a múlt megértéséhez és a gyermekkornak tulajdonított sérelmek feldolgozásához, másrészt azonban megakadályozza (vagy legalábbis jelentôsen korlátozza) a vallomástevés lehetôségét (aminek 11. Uo., 905–906.

12. Maga az elbeszélô is utal arra, hogy az események puszta rekonstruálásának eredeti szándékától függetlenül írása menet közben az okokat feltáró önelemzéssé vált: „De nem akartam elmenni a helyszínre, nem akartam, hogy a mai érett fôvel bíráljam el a mások szájában hiányosan megmaradt emlékeket: éppen azt akartam, hogy kibányászom magamból azt, ami benn van. Még analízist sem akartam, de ki nem kerülhettem valamennyire: az ember keres, kutat, egyszer csak feltorlódik a miért gátja s azon át kell mászni” (Életem..., 1010 – kiemelés az eredetiben).

13. Életem..., 1022.

412

Baranyai Norbert

nemcsak célja, hanem forrása is a régi bántalmak felelevenítése lenne). Az írás által történô megszólalás lehetôségének elvesztése így magának vallomást tévô szubjektumnak a felszámolódásával jár együtt. Miközben tehát az elbeszélô múltjának megértése által megpróbálja megalkotni saját identitástörténetét, azzal szembesül, hogy épp ezáltal járult hozzá az önazonosságát biztosító megszólalás megsemmisítéséhez.

Az önéletrajz által megidézett és elbeszélt én megalkotásának folyamata közben a felidézô én folyamatosan számolja fel önmagát: az én megteremtése csakis az én elvesztésével mehet végbe a szöveg világában. Nem véletlenül kapcsolódik tehát össze az alkotói munka önkorlátozásának bejelentése az ôsz elmúlást felidézô metaforájának halálhoz és pusztuláshoz kötôdô képzetével. H. Porter Abottnak az autobiográfia elméleti kérdéseit számba vevô tanulmánya is némileg hasonló tapasztalatra hívja fel a figyelmet a vallomásos elbeszélést tartalmazó önéletírásokkal kapcsolatosan: „A végsô forma hiányában az önéletírás fôhôsébôl mindig is hiányozni fog az a nagyon is kézzelfogható identitás, amely a jól megformált cselekmények szereplôinek sajátossága. Az önéletírást ebben az értelemben saját kudarca különbözteti meg: az identitás, amit kifejezni próbál, mindig elmaszatolt, mivel az elbeszélés csak az írás pillanatának folyamatos ‘elmúlásához’ vezetheti a szerzôt.”14 Ily módon pedig az Életem regénye magának az önéletírásnak a „kudarcaként” olvasható: nem elnagyolt, szerkezetében elhibázott alkotásként – ahogyan azt több elemzô is gondolta korábban –, hanem éppen ellenkezôleg, olyan szövegként, mely összetett poétikai-retorikai eljárásainak köszönhetôen viszi színre a szubjektum nyelv által történô reprezentálhatóságának kételyeit.

Az Életem regénye tehát a személyiséget nem feltétlenül olyan létezôként gondolja el, melynek identitását kizárólag társadalmi-hatalmi rendszerek vagy a biológiai törvényszerûségek mechanizmusai hozzák létre. Bár a szöveg látszólag fenntartja ugyan egy ilyen értelmezés érvényességének lehetôségét is, azonban úgy tûnik, hogy szubjektumfelfogása megkérdôjelezi a személyiség egységét és az én elbeszélhetôségének problémátlanságát valló poétikai elképzeléseket. Móricz önéletírásában – amint az látható volt – ugyanis a személyiség identitása elsôsorban nyelvi természetû: az emlékezés és az elbeszélés által jön létre, ami azt jelenti, hogy véglegesen soha le nem záruló, hanem folyton újraérthetô és újraalkotható. Mindez olyan esztétikai tapasztalatban részesíti a befogadót, amely a jelentések többértelmûsége révén egyrészt az önéletrajz értelmezési lehetôségeinek, másrészt a móriczi epika befogadását máig meghatározó valóságra vonatkozó olvasói szokásoknak az újragondolására késztethet.

14. H. Porter ABOTT: Önéletírás, autográfia, fikció: kísérlet a szövegtípusok osztályozására. Helikon, 2002/ 3, 299.

422

Baranyai Norbert

Baranyai Norbert

Mese a boldogságról (Példázat és irónia A boldog emberben) A boldog ember Móricz Zsigmond azon alkotásai közé sorolható, amelyeknek megítélése a befogadástörténet során nem produkált különösebben nagy vitákat. A regény értelmezôi egységesen amellett foglaltak állást, hogy a mû Móricz egész életmûvének egyik legjelentôsebb darabja, formai és tartalmi vonatkozásait tekintve is kiemelkedô alkotás. A boldog emberrel foglalkozó tanulmányok többsége a regényt a magyar parasztábrázolás egyik remekmûvének tartotta, amely egy valós személy életrajzának tükrében olyan hitelességgel tudja megmutatni a magyar falu lakosságának életkörülményeit, amire igazából sem tudományos igényû leírás, sem a legtöbb hasonló tárgyú szépirodalmi alkotás nem volt képes. Ez a közmegegyezéses olvasat – a szöveg esztétikai teljesítményének állandó hangsúlyozása ellenére – a regény újraértelmezését nem igazán szorgalmazva vezetett ahhoz a „recepciós hallgatáshoz”, mely az alkotást meglehetôsen hosszú ideje övezi.1 A továbbiakban vázolt újraolvasási kísérlet éppen ezért olyan kérdéseket állít az értelmezés középpontjába, amelyek egyrészt új alapokra próbálják helyezni a regény az eddigi befogadásában uralkodóvá vált elgondolásokat, másrészt pedig olyan párbeszédet kezdeményeznek a szöveggel, amely az alkotás nyelvi-poétikai összetettségét vizsgálva A boldog ember különbözô – elsôsorban mûfaji – irányultságok szerinti olvashatóságát igyekszik reflektálttá tenni.

A recepciótörténet során az értelmezôk alapvetôen a szociográfia és a életrajz mûfaji kódjának megfeleltetve kívánták megszólaltatni Móricz regényét. Mindennek ellenére igazából soha nem történt arra komolyabb kísérlet, hogy valamiféle jelentésszervezô szerepet tulajdonítsanak az alkotás biografikus szövegstruktúrájának.

Amikor e kérdés újrafogalmazására teszek kísérletet, természetesen nem azt kívánom rekonstruálni, hogy milyen alkotói folyamatok eredményeképpen látott napvilágot a regény, azaz nem az foglalkoztat, hogy Móricz a néprajzi-szociológiai interjú elôírásainak megfelelôen rögzítette-e unokaöccse, Papp Mihály elbeszélését (akinek 1. A nyolcvanas-kilencvenes évektôl számítható kritikai „fordulat”, mely felváltotta a korábbi, elsôsorban a mûvek valóságreferenciáját vizsgáló realista olvasást egy alapvetôen a szövegvilágok nyelvi létesítésére reflektáló kérdezésre, A boldog embert nem tette meg újraértelmezés tárgyává. Az idôszak egyetlen tanulmánya, mely a regény interpretálására vállalkozott, inkább a korábbi évtizedek értelmezôi hagyományához kötôdik erôsebben. POSZLER György: Zenghet-e a nagy zöngésû húr – ma? in: A kifosztott Móricz? (Szerk.: Fenyô D. György), Bp., 2001. 12–21.

Mese a boldogságról

423

alteregójaként kellene tekintenünk a regény fôhôs/másodlagos elbeszélôjét, Joó Györgyöt). Sokkal inkább az válik ugyanis érdekessé a regényben, hogy A boldog ember olyan alkotási módszer termékeként jeleníti meg magát, mint amely a szociológiai riportok nyomán rögzített életrajzok esetében megszokott, épp ezért – függetlenül e megjelenítés igazságának mibenlététôl – arra érdemes választ keresni, hogy milyen értelmezésre ad lehetôséget ez az olvasást befolyásolni igyekvô szerzôi szándék a regény egészének világát tekintve.

A francia irodalomtörténész, Philippe Lejeune szociografikus biográfiákkal kapcsolatos megállapítása szerint „minden élettörténet kiadása a keretes elbeszélés klasszikus sémája szerint történik.”2 A boldog ember szövege is ilyen narrációs szisztéma szerint építkezik, hiszen Joó György életrajzát olyan keretbe foglalja az elsôdleges elbeszélô, amely többek között az elbeszélés által sugallt szociografikus feldolgozás körülményeit igyekszik tisztázni. Ha A boldog ember keretelbeszéléséhez ebbôl a szempontból próbálunk közelíteni, akkor megállapítható, hogy Móricz regénye a tudományos kutatás által kiadott biográfiák narrációs eljárásainak felidézésével nemcsak tartalmi szempontok alapján, hanem a szövegszervezésért felelôs retorikai alakzatai révén is szociografikus életrajzként igyekszik önmagát olvastatni. Az elbeszélô nemcsak egyszerûen azt a szituációt körvonalazza a bevezetôben, amely Joó György életelbeszélésének közlésére motiválta ôt, hanem arról is igyekszik meggyôzni az olvasót, hogy a közzétett történet olyan tényszerû közléseket foglal magába, amelyek az írói beavatkozástól mentesen közvetítenek a szövegen kívüli valóság világára referáló (élet)tapasztalatokat.

Lejeune meglátása szerint a szociografikus életrajzi szöveg összeállítása során a legfôbb feladat, hogy az eredeti dialógus egy énelbeszélésû monológgá alakuljon át.

E monológban pedig a közzétevô „elbeszélô” legfontosabb célja, hogy saját korábbi helyét kitörölje a diskurzusból. A boldog ember esetében az elsôdleges elbeszélô – aki tehát egy szociológiai adatgyûjtô szerepébe helyezkedik – a bevezetô keretelbeszélést követôen közli Joó György életrajzát, melyet a szociografikus életrajzok narrációjának megfelelôen egy retrospektív perszonális elbeszélés formájában olvashatunk. S bár a szöveg elsôdleges elbeszélôje különféle hitelesítési eljárásokkal mindent megtesz azért, hogy az olvasó gyanúját eloszlassa a közzétett élettörténet fikcionáltságára vonatkozóan, végsô soron azonban az elénk kerülô elbeszélés az ô megszövegezésért felelôs munkájának köszönhetô. Ô teremti meg ugyanis a narratív rendet azon események sorában, amelyeket az életére visszatekintô fôhôs emlékezete közvetítésével a felszínre hoz.

Az elbeszélônek a szöveget ily módon alakító jelenlétét (pontosabban jelenlétének hiányát) A boldog ember paratextuálisan jelöli az egyes fejezetek beszélgetésnek nyilvánítása révén. A szöveg egyértelmûvé teszi, hogy Joó György élettörténete nem egyszerûen szereplôi megnyilatkozás által létrejött életrajzként olvasandó, hanem egy olyan párbeszéd végsô formájaként, amelyben nem dönthetô el tisztán, hogy melyik félnek van meghatározó szerepe a diskurzus megszületésében. Ez pedig az olvasót egy olyan, folyamatosan a saját pozíciójára reflektáló helyzetbe kényszeríti, melynek során nem igazán eldönthetô, hogy az olvasottakat kinek a megnyilatkozásaként kellene befogadnia.

2. Philippe LEJEUNE: Emlékezet, dialógus, írás: egy élettörténet története, in: Uô: Önéletírás, élettörténet, napló. Bp., 2003. 154.

424

Baranyai Norbert

Joó Györgyöt életútjának elbeszélésére azonban nem az önéletrajzokat általában jellemzô önértelmezôi és önreprezentációs szerzôi szándék vezérli elsôsorban, hanem sokkal inkább egy didaktikus gesztus, mely egy általa meghatározott és konkrét jelentésû üzenetet kíván közvetíteni az olvasóközönség számára. A bevezetô keretfejezet(ek)ben ezt a következôképp fogalmazza meg: „Én nem tudok egyebet mondani, csak azt, hogy én gyermekkoromba, legénykoromba olyan bóldog voltam, de olyan bóldog, hogy azt má ki se lehet gondolni. De akkor más is bóldog volt. Az egy bóldog világ volt. De most mindenki boldogtalan. Mindenki az égvilágon. El van rontva ez az ország, úgy ahogy van, az egész istenség. Hát hogy van ez?... Mért romlott így el?... Hátha az emberi nép felébred, és azt mondja, nem jól van ez így, csináljuk másképpen. Ma is úgy kellene lenni, hogy a Joó Györgyök meg a többiek legyenek bóldogok otthon a maguk kis falujában. Akkor azok is bóldogok lennének, akik felettesebb életben vagynak… Eccóval, én nem tudom, csak rettenetesen szeretném, ha elmondhatnám, az én nagy bóldog életemet.”3 A magosligeti parasztember élettörténetét így olyan példázatként kívánja felmutatni, amely egy boldognak tételezett múltbéli világ feltámasztását reméli a nyelvi megalkotás segítsége révén.

Ahogyan „szándéknyilatkozatából” is kitûnik, nem egyszerûen csak saját boldogsága, hanem a társadalmi közösség érdekében igyekszik akaratának érvényt szerezni, célja így individuális és kollektív indíttatású is egyszerre. Élettörténete az egész emberiség korábbi boldogságának és jelenlegi boldogtalanságának válik foglalatává (az idézett részlet ugyanis az ország említése mellett az emberi nép megjelöléssel a nemzeti értelmezhetôségnél tágabb horizont felé nyitja az életrajz jelentését). Azaz élettörténetének elbeszélését Joó György olyan beszédaktusnak nyilvánítja, amely a nyelv performatív erejére támaszkodva kíván további, a nyelven túli világ felforgatását elvégzô cselekvéseket indukálni. Ennek véghezvitelére azonban saját nyelvi és alkotói kompetenciáját nem érzi elégségesnek, ezért fordul az elbeszélôhöz, aki mint egyfajta köztes médium látja el a példázatos üzenetközvetítés feladatát. Kölcsönösen egymásra vannak tehát utalva: Joó György egyedül képtelen azt a (nemzeti/ emberi) közösség egészét befolyásoló tettet véghezvinni, amit életének elmesélésével kíván elérni, az elbeszélônek viszont a mûalkotás megszületéséhez van szüksége a másik fél történetére. Ez lehet az oka annak, hogy a kezdet kezdetén nem is igazán reflektál Joó György vállalkozásának naiv és illuzórikus jellegére.

Ez az idô- és értékszembesítésre, illetve a narrátor(ok) feltétlen igazmondására épülô elbeszélési stratégia azonban az életrajzi események felidézése közben számos ponton megvalósulásának kudarcával szembesíti az olvasót. Egyrészt a regény számos pontján leleplezôdik Joó György eseményeket átértékelô szándékának narratív teljesítménye (gondolhatunk pl. arra, hogy az általa tételezett boldogsága ellenére folyton a házastárs hiányáról panaszkodik), másrészt a fôhôs elbeszélôi megbízhatósága is többször elbizonytalanodni látszik a regényben (különösen tanulságosak ilyen szempontból azoknak a történéseknek az eltérései, melyek az Elsô beszélgetés rövid életrajzi összegzésében és bôvebben kifejtve a késôbbi fejezetekben egyaránt olvashatóak). Ezeknél is többet árul el Joó György történetmesélési metódusáról az, amikor Kômíveséknél a pesti élményeit felidézve a moziban átélt tapasztalatairól a következôképp számol be a családnak: „Így osztán elmondtam, hogy eccer moziba vótam, osztán valami fürdést játszottak, úgy csapkodott a víz, hogy a szememhez is 3. MÓRICZ Zsigmond: A boldog ember, in: MÓRICZ Zsigmond – Regények IV., Bp., 1976. 10.

Mese a boldogságról

425

kaptam, hogy bele ne loccsanjon… Nevettek rajta, pedig ôk sose láttak még mozit, hát azt hitték, igazán beleloccsanhatott vóna.”4 Az elbeszélôi tevékenység metaforájaként olvasva ezt a részletet, kiderül, hogy olyan események elbeszélése kapcsán, melyek igazságtartalmára vonatkozóan a hallgatóság nem rendelkezhet kellô tapasztalással, Joó György hajlamos a történések szubjektív átértelmezésére. Ez pedig életrajzi beszámolójának egészére vonatkoztatva megingathatja az olvasót a történések valóságelvû reprezentációjába vetett hitében.

Az említett példák felsorolása persze nem csupán egy olyan értelmezési koncepciónak az alátámasztására szolgál, amely szerint az elbeszélôi szándék és igazmondás kudarca megfosztja a szöveget a példázatos olvashatóság lehetôségétôl. Ez önmagában még nem merítené ki igazán A boldog ember szövegvilágában rejlô összetettebb olvasási lehetôségeket. Ahhoz, hogy ennek feltárásához eljuthassunk, még egy olyan kitérô megtételére van szükség, mely a regénynek – a példázatos jelentésadás szándékával szorosan összefüggô – mitikus világkép szerinti értelmezhetôségét és a mesei elbeszélés-szerkezettel való rokonságát teszi meg vizsgálata tárgyául.

Móricz regényének fôhôse ugyanis élete felidézésekor a mesék narrációs és retorikai sémája alapján építi fel történetét, ami szoros összefüggésben áll azzal a törekvésével, hogy a boldogságról szóló példázatát egy mitikusan értelmezett elbeszélés keretei között juttassa érvényre. Számos olyan motívum kerül Joó György elbeszélésébe, amely a népmesék jellegzetes fordulatait idézi. A fôhôs például kilencéves korában elveszíti édesapját, s ettôl kezdve mint félárva, legkisebb fiúnak édesanyja mellett maradva kell kiállnia különféle olyan megpróbáltatásokat, melyek elsôsorban a falusi közegben való megmaradásuk feladatát rója rá. A mesei hôsökhöz hasonlóan Joó György többször is útnak indul, amelyek esetében általában két célt tûz ki maga elé: vagy egzisztenciális megélhetését biztosító munkát, vagy hozzá illô menyasszonyt keres minden egyes vándorlás alkalmával. Az ilyen értelemben vett próbákkal teli boldogságkeresésnek az egész életrajzon végigvitt, szinte már-már monoton ismétlôdése szintén a mesék világát jellemzô motívumként értelmezhetô. Természetesen a mesei történetmondás nem az életrajz egészének, hanem elsôsorban olyan hosszabb-rövidebb epizódokat tartalmazó novellaszerû egységek strukturálásáért felelôs, amelyek egymás mellé helyezésébôl építkeznek nemcsak az egyes fejezetek, hanem maga a regény is. Mindezek mellett A boldog ember életrajzának tér- és idôszerkezeti jelölései szintén olyan irányultságú olvasásra tesznek javaslatot, amely a mesék világának megfelelô mitikusan értelmezett elbeszélés keretei közé helyezi a személyiség történetét.

Joó György élettörténete tehát egy letûnt kor boldogságának elbeszélésekor – a keretfejezetek elsôdleges elbeszélôjének mûfaji intenciói ellenére – nem szociografikus hitelességû korrajzot kíván nyújtani az olvasónak, hanem a mesei narráció közvetítése révén a múlt és jelen világa között fennálló, mitikusan értelmezett értékbeli különbség hangsúlyozására törekszik. Ennek megfelelôen a múltat egyfajta tökéletességet jelképezô aranykorként mutatja be, amelyben az egyén és a közösség egésze is teljes harmóniában élt, és amely az ôt körülvevô világ problémátlan értelmezhetôségét biztosította mindenki számára. Ez okozta azt a fajta univerzális boldogságot, mely Joó György elbeszélésében mindent átható egyetemes emberi létállapotként értelmezôdik. Ilyen szempontból válhat érthetôvé, hogy a megpróbálta4. MÓRICZ: A boldog ember, i. m., 225.

426

Baranyai Norbert

tások, a társadalmi hierarchiának való kiszolgáltatottság és az egzisztenciális nehézségek ellenére Joó György miért tartotta magát és saját korát tökéletesen boldognak. E mitikus világkép szerinti szövegformálásnak köszönhetôen a régi boldogság elvesztése sem értékelhetô egyértelmûen a társadalmi okok következményeként (ami némileg kérdésessé teheti a harmincas évek szatírájaként való olvasást).

Joó György tehát a mesei diskurzus mediális teljesítményére támaszkodva kíván eleget tenni a keretfejezetben kinyilvánított és korábban idézett célkitûzésének, miszerint – a hermeneutikai horizont-összeolvadásnak megfelelô értelmezôi mûvelettel – a valamikori boldogság elmésélése által kívánja jelenlétté tenni az eltûnt és empirikusan hozzáférhetetlennek tetszô múltat. Joó György életrajzi elbeszélése így az elveszett boldogság visszaállítására tett olyan kísérlet, mely a nyelv létesítô erejében bízva próbálja újjáteremteni azt, ami már csak a hiány tapasztalatában képes részeltetni a múltat felidézô és egyben megalkotó személyiséget. A fôhôs szándéka így annak a „mûvészi” elhivatottságnak ad hangot, mely a múlt tökéletesként megélt világának visszaállítását (re-konstrukcióját) csakis a szó, a nyelv ereje által tartja lehetségesnek. A nyelv (és a mesei narráció) általi újjáteremetés azonban nemcsak a regényben elbeszélt világot ruházza fel mitikus jelentéssel, hanem magának a történetmondás alanyának a kimondás által létesülô alkotó munkáját is. Életének elbeszélése révén ugyanis nemcsak egyszerûen a múlt újraalkotására vállalkozik a fôhôs, hanem arra, hogy e teremtô cselekedet révén embertársainak elvesztett boldogságát állítsa helyre. Az újjáteremtés, a boldog kor Ige (elbeszélés) általi újjászületése olyan profán megváltói szereppel ruházza fel a nyelv beszélôjét, amely a világ tökéletesedéséhez járul hozzá. Nem véletlen, hogy életének felidézésekor maga az életrajzi elbeszélô is párhuzamot von saját és Krisztus születése között: „Hogy én olyan isten kedveltje vótam, hogy az én születésem éppen karácsonyra esett, mert karácsonyi ajándék vótam én, mint Krisztus urunk”5 Ez alapján pedig alkotói munkája a közösség egészének boldogságáért munkálkodó, újjáteremtô-újjáalakító üdvözítô szerepével azonosítódik. Ennek értelmében Joó György életrajzi elbeszélésének a mesei közvetítettség révén érvényesülô „szerzôi” intenciója a modernség azon bölcseleti tapasztalatának horizontjába emelhetô, amely szerint a teleologikus világmagyarázó elvek megkérdôjelezése révén mind az egyén, mind a közösség elveszítette létének metafizikai garanciáit. Az ily módon egységes és átfogó rendezôelv hiányában önmagára maradt világ különféle létértelmezô diskurzusok olyan egymás mellett élésével kénytelen szembesülni, melyben az egyén önálló értelmezésére van bízva, hogy miképpen igazodik el a – stabil viszonyítási pont hiányában – egyformán relevánsnak tûnô létmagyarázatok sorában. A boldog ember így olyan mûvészi kérdésfelvetésként olvasható, mint ami arra keresi a választ, hogy van-e bármiféle esélye a különféle értelmû magyarázatok jelentéseiben megragadható létezés valamilyen rendezôelv szerinti egységessé tételének. Joó György életrajzi elbeszélése (és hangsúlyozottan nem a szöveg egésze!) így olyan törekvésként olvasható, mint amely az ilyen értelemben széthullott világ újraegyesítését csakis a mûalkotásban tartja megragadhatónak, különösen nagy hangsúlyt fektetve ebben magának az alkotó személyiségnek a teremtô munkájára.

Joó György elbeszélése tehát – amint látható volt – a boldogságról szóló példázatos életrajzának létrehozásával kívánja az elveszett boldog világ újraalkotásának 5. MÓRICZ: A boldog ember, i. m., 196.

Mese a boldogságról

427

munkáját elvégezni. Azonban a történetmondásnak ez a szándéka nem válik olyan kizárólagosan érvényesülô elvvé, mely a regény egészének értelmezését önmaga alá rendelné. Egyrészt maga az életrajzi elbeszélés – a fôhôs-narrátor szándéka ellenére – leplezi le Joó György létértelmezô „szövegalkotásának” ellentmondásait, másrészt pedig a záró keretfejezetben, az Utolsó beszélgetésben az elsôdleges elbeszélô önreflexív eljárásai helyezik ironikus távlatba a korábban olvasottakat.

A boldog kort idézô élettörténet a fôhôs elbeszélésének intenciója felôl tekintve – mint az látható volt –, úgy olvasható, mint ami a metafizikai világmagyarázat(ok) megrendülése ellenében a mûalkotás révén kíván a lét értelmezéséhez stabil, egyértelmû viszonyítási pontot biztosítani a személyiség számára. Az a szövegépítkezés, amely viszont mindezt színre viszi, épp arról ad tanúbizonyságot, hogy képtelenség egyértelmû, egységes narratívaként elbeszélni egy élet történetét. Poszler György tanulmánya hívja fel a figyelmet, hogy A boldog ember életelbeszélése különbözô mûfaji diskurzusok be nem fejezett, töredékes történetkezdeményeinek hálózatából építkezik.6 Ennél is beszédesebb azonban, hogy az elbeszélt történet és a befogadó közeg távolsága is nehezen áthidalhatónak tételezôdik a mû világában. Számos olyan jelenség, tárgy vagy népszokás kerül említésre az életrajzban, amelynek jelentését az elbeszélônek pontosan meg kell magyaráznia, mert az egyébként az olvasó számára teljesen idegenül hatna. Különösen érdekes ilyen szempontból a Tizenkettedik beszélgetésben olvasható rövid kommentár, mely arra világít rá, hogy a korábban erdôként említett földterület valójában egész mást jelent a regény világában: „Sokat jártam fáér. Mert minálunk mán csak neve van meg az erdônek, kivágták azt mán régen. Szántóföld a, mégpedig a legjobb szántó, azért fájt arra a foga Pereszlényinek, a mi erdônkre.”7 Ez pedig arra utal, hogy a szavak mint jelek nem egyértelmûen hordozzák jelentésüket, hiszen – az egyértelmûsítés érdekében – állandó magyarázatra szorulnak. Ez azonban arra figyelmeztet, hogy az elbeszélésben elôre eltervezett jelentések nem teremthetôk meg automatikusan, hiszen a nyelv a szavak figurális többértelmûsége miatt uralhatatlanná válik a(z) (el)beszélô számára. Ebbôl a szempontból válik érdekessé az az ironikus ellentmondás, hogy a nyelv alakíthatóságában bízó és az alkotó mûvész teremtô tevékenységét hirdetô elgondolást egy olyan személy képviseli a regény világában, aki egyébként képtelennek érzi magát az adekvát megszólalásra. Joó György egyértelmû jelentés(ek) konstruálásával akarja a múlttá vált boldog világot jelenvalóvá tenni, azonban szövegének többértelmûsége nem hagyja érvényesülni ezt az óhajt. A nyelv ugyanis a rá jellemzô állandóan érvényesülô ironikus reflektáltságnak köszönhetôen nem hagyja magát a beszélô/ kijelentô által uralni. Miközben az életrajzi történet elbeszélôje mint a nyelvet befolyása alatt tartani képes alkotó kívánja életét elmesélve végrehajtani a maga elé kitûzött célt, maga is a nyelv által megszabott úton kénytelen haladni. A nyelv határozza meg és írja elô ugyanis, hogy miképpen lehetséges elmondania az életét, illetve milyen narratív stratégia a legalkalmasabb az elveszett boldog világ feltámasztására (ekképp értelmezhetô, hogy miért a mesei diskurzust „választja” a fôhôs a már megszólalása elôtt készként létezô „nyelvi készletbôl”). A nyelv eszközszerû használatát és az alkotónak a szövegvilág feletti uralmát hirdetô (másodlagos elbeszélôi) elképzelés tehát épp a létrehozott alkotás nyelvi világának az irónia alakzatával leírt 6. POSZLER: i. m., 17.

7. MÓRICZ: A boldog ember, i. m., 96.

428

Baranyai Norbert

széttartó és ellenôrizhetetlen jelentései révén kérdôjelezôdik meg. A szöveg azonban mindezeken túlmenôen maga is reflektál az általa tételezett „nyilatkozat(ok)” többértelmûségére és ironikus olvashatóságára. Ennek a belátásnak az igazolásához végezetül a keretfejezetek sorába illeszthetô Utolsó beszélgetés rövid értelmezésére kell még sort kerítenünk.

Joó György életrajzi beszámolóját követôen az elsôdleges elbeszélô egy olyan fejezetet fûz az elmondottak után, ami az egész regénynek az olvasását helyezi új megvilágításba. Ez az Utolsó beszélgetés már a kezdôsoraival is utal arra az összetett befogadói szituációra, mely a fejezet egészének megértését meghatározza. „Ma 1935. április 1. Április 1., az valami tréfanap a magyar népszokásban. Én a szedést korrigáltam: a nyomda fürge ördögével verekedtem: a betûhibákra egerésztem, s a tréfacsináló naptól indíttatva, végiggondoltam ezen a három éven, ami eltelt, mióta ez a regény elôször megjelent a Pesti Napló-ban.”8 Ha A boldog ember keletkezésének filológiai kérdései felôl tekintjük a regény önmagára utaló sorait, akkor az Utolsó beszélgetést olyan utólagos betoldásként kell értelmeznünk, mely a szöveg létrejöttének körülményeit is tematizálja. Ha azonban a regényt – hermeneutikai nézôpontból tekintve – az olvasás folyamatosságában feltárulkozó egésznek tekintjük, melynek értelmezésében nem válnak feltétlenül relevánssá a szöveg formálódásával kapcsolatos háttérismeretek, akkor A boldog ember zárlata önmagát olvasó metafikciós elbeszélésként törekszik az alkotás egészének újragondolására.

Ez utóbbi olvasatot erôsítheti az az ítélet, melyben az elbeszélô nyíltan megkérdôjelezi a regény fôhôsének mint a (mesei) fikcionálás aktusa által létrehozott szereplônek az autentikusságát: „Nézd, György fiam. Én ezt a te életedet megírtam, most újra meg újra elolvastam, s meg is fog jelenni könyvben… De ahogy nézem, úgy láttam, az olvasók azt fogják mondani: ez az ember, amilyen derék, ügyes fiú, élelmes, okos, erôs, eszes volt gyermekkorában meg legénykorában, mégis semmire se tudta vinni… azt fogják mondani: ez az ember mégse volt hôs… Az embereknek csak az imponál, ha a szegény ember gyermeke elindul a mese útján, és eljut odáig, hogy feleségül veszi a király legkisebbik leányát, és aztán boldogan él, ha meg nem halt… Mondd meg, hova jutottál te?”9 A fôhôs válasza, mely egyéni boldogságával érvelve próbálja igazolni életének értelmét, némileg változtat az elbeszélô értékítéletén, aminek köszönhetôen a regény újra csak a példázatos jelentésadás felé nyitja a szöveg befogadását: „Nem bántom tovább: így van-e, Joó György. A te életed mintaszerû emberi élet. A szegény magyar földmíves ember együgyû élete. Nem futottál hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi téreken. Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett hazában.”10 Joó György élettörténetének az elbeszélô által felkínált végsô értelmezése azonban nem azonosítható azzal az eredetileg elgondolt jelentésintencióval, melyet még az elbeszélés elején és közben hangsúlyozni kívánt a szöveg. A boldog ember zárlata így végsô soron polémiát kezdeményez a regény egészében érvényesíteni szándékozott jelentésadási stratégiákkal, amennyiben megkérdôjelezi azt a korábban tételezett elgondolást, miszerint az alkotó egyén képes a világ tökélet8. MÓRICZ: A boldog ember, i. m., 307.

9. Uo., 310–311.

10. Uo., 311.

Mese a boldogságról

429

lenségének a nyelv segítségével történô korrekciójára. Mindezzel együtt azonban úgy tûnik, hogy az elsôdleges narrátor nem kíván – mintegy saját alkotását is felszámolva – teljes kudarcként viszonyulni elbeszéléséhez, hiszen mégiscsak visszatér a példázatos üzenetközvetítés korábban is érvényesített poétikai eljárásához. Azonban, ha figyelembe vesszük a zárófejezet (és az egész alkotás) ironikus olvashatóságra vonatkozó utalásait, akkor a regény végén található átformált példázatnak az érvényessége is kérdésessé válik: azaz a történet végsô konzekvenciája a regény egészéhez hasonló módon ironizálódik. Ez pedig a befogadásban olyan végtelen szemantikai láncot indít el (a példázatos intenció csak ironikusan olvasható, ami újabb példázatos üzenet konstruálását eredményezi, ez pedig megint csak az irónia áldozatává válik és így tovább), mely a jelentések lezárhatatlansága mellett érvel, hiszen egyszerre tételezi és kérdôjelezi meg az alkotás révén történô értelemközvetítés lehetôségét.

A boldog ember már csak azért is tekinthetô különlegesen kiemelt jelentôségûnek a Móricz-életmûben, mert olyan elbeszélésforma keretei között részesíti a befogadót a fentiekben vázolt igen összetett olvasói tapasztalatban, amelyet a recepciótörténeti hagyományban a valóságreferens olvasói szokásokat leginkább kielégítô mûfajként tartanak mind a mai napig számon. A szociográfia és az életrajzi elbeszélés szintéziseként hagyományozódott alkotás azonban a társadalmi visszásságok taglalása mellett/helyett olyan egymással vitázó szólamok terepévé teszi a szöveget, amelyek a mûalkotás mibenlétérôl folytatott dialógusként értelmezhetôk. S míg számos alkotásában Móricz „joggal hitt az esztétikai kommunikáció által közvetített közösségteremtô szolidaritásban,”11 addig A boldog ember csak részlegesen tartja relevánsnak ezt az elgondolást. Ez pedig arra figyelmeztet, hogy a harmincas évek elején Móricz prózája olyan irányba mozdul el, amely nemcsak saját korábbi alkotásaitól, hanem a XIX. századi realista prózapoétika horizontjától is fokozatosan eltávolítja. A mûalkotásnak a különféle diskurzusok, a recepció oldaláról pedig a befogadó közösség egységessé tételére irányuló törekvését részben már megkérdôjelezô, de végérvényesen el nem utasító többértelmûség avatja Móricz mûvét a modern magyar próza egyik remekmûvévé.

11. SZIRÁK Péter: Az ösztön „nyelve” és a nyelv cselekedtetô ereje. Szempontok Móricz Zsigmond néhány mûvének újraolvasásához, in: A kifosztott Móricz? i. m., 240.

430

Margócsy István

Margócsy István

Míg új a szerelem...

Kiindulásunk legyen általános: azt írja az Új Magyar Irodalmi Lexikon e regény kapcsán, egyetlen félmondatban foglalván össze az értékelést és az értelmezést: „... kitérô a pályán”1..., vagyis a szócikk szerzôje feltételezi, hogy pontosan meg tudja határozni Móricz hallatlanul bonyolult pályájának ívét, s ennek az ívnek az ismeretében és kizárólagos elismertetésében e regényt nem tekinti sem dominánsnak, sem jelentôsnek – a regénynek mind témaválasztása, mind pedig írói módszere mintha ellentmondana annak a kanonizálási stratégiának, melyet a sok évtizeden keresztül hagyományozódott Móricz-recepció alkalmazott. Mivel azonban amaz irodalomértelmezési módszertan, mely Móricz úgynevezett realizmusában és elkötelezett társadalmi állásfoglalásában látta volna a „pálya ívét”, az újabb évtizedekben legalábbis Móricz kapcsán semmi újat vagy érdemlegeset nem tudott mondani, továbbá mivel úgy látom, hogy az a forradalmi-népképviseleti elveket preferáló fejlôdési sor és értékrend, melyet a Nagy Péter–Czine Mihály-féle Móricz-életmû-interpretáció sugallt vagy sulykolt, mára teljesen elvesztette érvényét és hitelét, egy újabb Móricz-olvasási módszertan kidolgozása végett helyesnek látom elsôsorban azokat a mûveket (is) szemügyre venni, melyek eddig – jegyezzük meg: teljesen méltatlanul – kimaradtak az értelmezések fôsodrából.

E regénynek, sajnos, meglehetôsen mostoha sors jutott a recepcióban: vagy teljesen mellôzték, vagy kizárólag életrajzi dokumentumként kezelték, s nem teljesen jogtalanul – ismeretes, hogy e regényben Móricz, több mint tíz évig tartott második házasságának megromlása után, mintegy kulcsregényként írta meg a híres színésznôvel, Simonyi Máriával felépített kapcsolatának történetét, s a megírt regénynek számtalan mozzanata tökéletesen, majdhogynem „egy az egyben” megfeleltethetô az életrajzi mozzanatoknak. Ahogy az egyik népszerû Móricz-összefoglalás írja: „Simonyi Máriával kötött második házassága nem sikerül; ezt a tévedést írja ki magából a Míg új a szerelem címû regényében”.2 A Móricz-szakirodalmat szemmel láthatólag roppant zavarta, hogy Móricz egy életrajzilag-lélektanilag rendkívül szubjektív és magánemberi könyvet tett le az asztalra, s – mivel az is dokumentálható, hogy épp ebben az idôben egy Dózsa-regény gondolata is foglalkoztatta a szerzôt, melyre azonban a kiadó vonakodása miatt végül nem vállalkozott – mintha fájlalta volna, hogy az írót a * Elemzésem során a regény második kiadását használtam: Móricz Zsigmond Összegyûjtött Mûvei, Szépirodalmi Kiadó, 1959. (Az utószót Nagy Péter írta.)

1. A szócikket N. PÁL József írta: ÚMIL II:1415.

2. VARGHA Kálmán: Móricz Zsigmond. Arcok és vallomások. 1967. 115.

Míg új a szerelem...

431

történelmi Dózsa helyett a saját lelkére és házasságára fecsérelte idejét és munkaerejét; mintegy sugallván, hogy egy Dózsa-regény azért mégiscsak jobban illett volna Móriczhoz és szerepéhez... A szakirodalom zavarát aztán mi sem jellemzi jobban, mint hogy e regényt szinte közvetlen életrajzi dokumentumként olvassa, s egyáltalán nem foglalkozik azokkal a nagyon súlyos, egyáltalán nem kizárólag egyedi vagy magánérdekû problémákkal, melyek pedig az eset éppilyenségében Móricz érdeklôdését – a nyilvánvaló magánemberi indulati effektuson túlmutatóan – felkelthették.

Persze ismételjük meg: a regénynek magánéleti olvasata nem nevezhetô tökéletesen jogtalannak: annyi félreismerhetetlenül „igaz” esemény és dokumentálható történés említtetik meg benne, ráadásul szokatlanul brutális ôszinteséggel és szókimondással,3 hogy a szinkron olvasat nyilvánvalóan elsôsorban a konkrétumokra és a személyes vonatkozásokra reflektált – akár pozitíve, az író pártját fogván, akár negatíve, helytelenítve a leleplezés nyerseségét. Sôt: Móricz e regényében maga is meghatározónak tekintette a közvetlen valóságvonatkozást, s mikor barátnéja kifogásolja erkölcsileg esetleg problematikusnak tûnhetô írói gesztusát, a szöveg közvetlenségét csak erôsíteni tudja. Magoss Olgának írja, válaszul: „Szóval Maga úgy találta volna úrinak és egyedül helyesnek, ha én ezt a könyvet egyáltalán nem írtam volna meg. Én pedig megírtam, s az a nagy kifogásom van ellene, hogy még mindig túlságosan regényszerû: nem kellett volna toll helyett vésôt adni a hôs kezébe, s név szerint kellett volna megírni mindent, s nem nagyítani fel, s nem szépíteni el, hanem oly egyszerûen és közönségesen, ahogy lefolyt, míg csak élet volt. De persze ez nehezebb, mint regényt írni.”4 S hogy belsô összefüggésekre is hivatkozzunk: e regényében Móricz szinte kizárólag a fôhôssel, a szobrásszal kapcsolatban alkalmazza a belsô monológ, a szabad függô beszéd retorikai alakzatát – amivel nyilván azt óhajtotta erôsíteni, hogy írói intenciói és véleményei, elsô szinten, teljesen egybe esnek a fôhôs vélekedéseivel és gondolataival. Vagy ami még érdekesebb: nem ismerek más Móricz-regényt, ahol az író, nem elô- vagy utószavakban, hanem egyszerûen megszakítván narrációjának elbeszélôi folyamatát és külsô távolságtartását, a szöveg során többször is nyíltan fellép a maga nevében (különös módon azt is feltételezvén, hogy az olvasó, bár itt nem nyer beavattatást, mégis elég sokat tud egy Móricz nevû író problémáiról!), s a regényt történéseivel párhuzamosan, de azoknak konkrét vonatkozásaitól teljesen függetlenül, mintegy vallomást tesz arról, hogyan, s milyen állapotban írja e regényt (pl. megemlékezik épp mostani fogfájásáról, elemzi a folytatásos regényírás írói módszertanát, vagy arról elmélkedik, hogyan indult regényírói pályája pl. Osvát Ernô hatása alatt) – amivel egyrészt a téma iránti szubjektív elkötelezettségét húzza alá ismét, másrészt pedig a fôhôst illetô különös azonosulásának nagyszabású indulatát bizonyítja. Az író közbeszól, s ennek révén még több szólamúvá teszi a szöveget – ez a szinte posztmodern írói fogás egyszerre rántja ki az írót a fikció fogságából, s kelti fel a dokumentáris olvasási ajánlat illúzióját; ugyanakkor persze éppen ennek ellenkezôjét is megelôlegezi: a legszemélyesebb élményfeldolgozás fikcióvá válásának folyamatát is prezentálja.

3. Móricznak az utóbbi években megjelent naplói, feljegyzései és levelei megdöbbentô alkotáslélektani tanulságot mutathatnak fel: az író e regénybe jelentôs részeket vesz át egyébként nem nyilvánosság elé szánt magánemberi megnyilvánulásaiból (szinte szó szerint másol leveleibôl vagy naplóiból!); de pl. a regénybeli elsô házasságról szóló elemzések nagyon sok mozzanata is teljesen egybe esik azzal, amit Móricz máshol Holics Jankáról mondott vagy írt... (E kérdés elemzése rendkívül fontos lenne – de itt most nem térhetünk ki rá.)

4. Móricz Zsigmond levelei. II. Akadémiai, 1969. (Új Magyar Múzeum, 8. S. a. r. Csanak Dóra). Kardosné Magoss Olgának, 1938. febr. 8. 294.

432

Margócsy István

De mindemellett az is megemlíthetô, hogy milyen nagy mértékben elhanyagolta a recepció Móricz alkotás-lélektani sajátosságait, s nem dolgozta fel azt a nagyon fontos tényt: mennyire saját lélektani élményekbôl dolgozott akkor is, mikor állítólag legobjektívabb, „legrealistább” regényeit fogalmazta. Elegendô lenne itt arra a közismert tényre hivatkozni, hogy hány regény hôsnôi között találkozhatunk az író két feleségének lélektani típusával (pl.: Sárarany, Rokonok, Úri muri, Erdély) – de akár hivatkozhatnánk az író saját vallomásaira is: az Erdély-regény Báthori Annáját illetôen maga vallja be, hogy második feleségérôl mintázta (ráadásul magának a modellnek, Simonyi Máriának írott levelében), de még publicisztikai írásaiban is állandóan tudatosan keveri a magánéletiséget és az úgynevezett objektivitást (csak egy példa, illusztrációként: „A Bánk bánról írtam a Nyugatnak: a feleségem ráismert, hogy nem Dérynérôl és Katonáról van szó, hanem – másról.”5). E különös kettôsség alapos pszichológiai vizsgálatot igényelne, s a vizsgálat feltehetôen a másik oldalról, az alkotáslélektani genezis oldaláról ásná alá a „realista” Móricz koncepcióját – erre azonban most nem térhetünk ki.

Mert mindezekkel szemben rendkívül erôsen érvényesül persze az ellentétes tendencia is – az író mindent, ami a legszemélyesebb vonatkozású élménybôl táplálkozik is, rögtön fikcióvá változtat és távolít, s kész mûvében mint végeredményben nem vállalja az élménynek ôszinte jelenlétét. Ahogy a regény betétszövegeinek egyikében ki is mondja: „A regényben valósággal menekül a valóság.”; „Az olvasó ugyanis nem tudja, hogy lehetetlen élô alakot, sôt élô eseményt is életteljes pontosságban megírni”; „Az irodalom törekvése valóban az, hogy minél közelebb férkôzzön a gyökerekhez, s minél ôszintében hozza ki a valóságot. De ez is csak illúzió.”6 Móricz, miközben minden gesztusával ragaszkodik írói szuverenitásának „ôszinte” vonatkozásaihoz, mindezt rögtön kétségbe is vonja, s csupán annyit enged meg: az élmény úgy aránylik a megírt irodalmi mûhöz, mint egy kicsiny makk a belôle sarjadt hatalmas tölgyfához. Éppen ezért nem szerencsés, ha egy regényt – kizárólag mind dokumentumot próbálunk értelmezni (még akkor sem, ha a szövegnek dokumentumértékét eltagadni botorság lenne).

E regény írói intenciója alighanem egyértelmû önigazolás volt – egy végeredményében problematikus házasságnak elemzése során a férfi narrátor és fôhôs gondosan bizonyítja, hogy a kiváló férfi oly asszonyra talált, kinek ugyan vannak jó tulajdonságai (s kivált nagyon erôs érzéki vonzásai), de ki mellett ez a hatalmas nagyszabású férfiú, sajnos, lelki kielégületlenségben kénytelen szenvedni, mibôl következô frusztrációi az élet minden területére is ki fognak hatni – a nô kiválasztása tévedés volt, aminek voltak ugyan pillanatnyi elônyei (ennek korlátozott idôbeliségét mondja ki a cím: míg új a szerelem...), de amivel együtt élni az erkölcsiségnek azon magas fokán, amit az irodalom és mûvészet sulykolni kíván, szinte magától értetôdô módon lehetetlen. Az író szubjektív intenciója nyíltan kikövetkeztethetô – az ezt követô interpretáció-sorozat pedig, belesimulván abba a nagyon régi hagyományra támaszkodó elemzési módszerre, miszerint az író vallomása az elsôdlegesen irányadó tényezô, továbbá pedig azt is feltételezvén, hogy az író fôhôse minden esetben (különösen ilyen, szubjektivitását illetôen kiváltságos helyzetben) az író szócsövének, alteregójának tekintendô, s az általa mondottak mintegy az egész regény eszmeiségének legfôbb tényezôiként kezelendôk, minden kétely nélkül úgy olvasta a regényt, 5. MÓRICZ Lili: Kedves Mária! (Móricz Zsigmond levelei Simonyi Máriához). Magvetô, 1973. 65.

6. Az idézetek a regény idézett kiadásából: 227–229.

Míg új a szerelem...

433

mint egy rossz házasság egyértelmû magyarázatát: a kiváló férfiú hozzá méltatlan asszonyt vévén el, méltó és megérdemelt boldogság helyett csak szenvedést nyert – az olvasó rokonszenve és sajnálata tehát a szenvedô fôhôs és író felé irányul.

Ugyanakkor, ha elhagyjuk az életrajzi olvasat módszertanát, s a regényt mint regényt nem úgy olvassuk, mint Móricz Zsigmond sajnálatra méltó szenvedéstörténetét, hanem mint különös fikciót, mely egy nagyon bonyolult házasságnak nagyon bonyolult, s egyértelmûséggel egyáltalán nem vádolható leírását adja, akkor nagyon meglepô, s az eddigiekkel épp ellenkezô olvasattal találkozhatunk. E regény története ugyanis úgy is olvasható (s meggyôzôdésem, hogy ha nem a Móricz-életrajz passió-fikcióján át olvassuk, így olvasandó), hogy arról szóljon: hogyan teszi egy rendkívül bonyolult férfi rendkívül bonyolult módon, önbecsapásokkal és felelôsség-áthárításokkal, lehetetlenné azt, hogy akár egy pillanatra is harmonikus kapcsolatban érezhesse magát azokkal a nôkkel, akiket pedig állítólag egész életre választott magának (erôteljesen kiemelendô, hogy a második házasság problémáinak elemzése a regényben szinte automatikusan vonzza maga után az elsô, tragédiába fordult szörnyû kapcsolat részletes taglalását is! – holott minderre, ha csak a második feleség hibáztatásáról szólna a könyv, semmi szükség nem lett volna)... A regény, amelyet a fôhôs szempontjából szoktunk olvasni, abban a pillanatban, ha az egész regényszerkezetet vesszük figyelembe, szinte az eddigi olvasat ellentétébe fordul át, s nagyszabású önleleplezésbe vált – a regény retorikája mást mond, mint amit a szerzôi intenció vagy a fôhôs szólama alapján hallani szeretnénk.7 Bár persze hozzátehetnénk azt is: Móricz, a maga impozánsan tágkeblû és önmarcangoló önjellemzéseibe még ezt az önleleplezést is belevette, s – ha persze csak magánközlésben is – saját szerepének kritikáját is megfogalmazta (pl. egyik levelében így ír Simonyi Máriához: „B. G. vagy M. Zs. azt szeretik, ha királynôk az asszonyok. Mégis reggeltôl estig azon igyekeznek, hogy cselédet neveljenek belôlük. Nem tudnak ezek a nagyok, csak eltiporni – fölemelni soha. – Nagy tömegért dolgoznak – alkotnak – egyénért nem.

Legközelebb van az asszony hozzájuk, azt teszik elôször tönkre. És ami a legfurcsább – hogy meg vannak lepve a tönkre ment asszonyon. Ôk csodálkoznak a legjobban. ... Szégyenlem magam.”8) A Míg új a szerelem címû regény legnagyobb bravúrja épp az, hogy ezt az önleleplezést, a retorika és a regényszerkesztés szintjén oly elegánsan és következetesen hajtja végre, hogy ma szinte alig érthetô, hogyan lehetett ezt teljesen egyszólamú fôhôs-központú vallomásként értelmezni. Holott akár rögtön a regény alap-meghatározottsága is döntô lehetett volna: a regény, sok Móricz-regénnyel ellentétben, nem követi a fejlôdésregénynek teljesség-igény gerjesztô célelvû sémáját, hanem szinte töredékként hat – a történet nem vezet sehová, s a regény végén a hôsök tulajdonképpen ugyanott vannak, ahol induláskor. Móricz nagyszabásúan lemondott arról, szerencsésen, hogy a történet lekerekítésével végleges értelmet adjon a történtekrôl vagy elbeszéltekrôl, s olyan nyitott szerkezetet hozott létre (amellyel más esetekben alig élt), mely épp arra hívja fel a figyelmet, hogy ennek a történetnek nincs befejezése, s talán közvetlen tanulsága sincs. Lélektanilag mily érdekes, hogy a házasság tökéletes szétesése után a szerzô oly történetet mesél el, mely az összes nagyon éles ellentmondás ismertetése után is arra a következtetésre jut el, hogy mindez fenntartható – míg új a szerelem (azaz kb. tíz évig...).

7. Az ilyen típusú olvasás-módok kritikáját, s Móricz A fáklya c. regényének ily szempontú egészen újszerû elemzését ld. Eisemann György cikkében 8. Móricz Lili: Kedves Mária! (Móricz Zsigmond levelei Simonyi Máriához). Magvetô, 1973. 323. l. (A szöveg természetesen az Erdély-regény Bethlen Gáborára utal.)

434

Margócsy István

A regény önleleplezô struktúrája igazából akkor kezd látványosan mûködni, ahogy a fôhôs állandóan monológokban tör ki – számára a beszélgetés (ami életének talán még az alkotásnál is fontosabb összetevôje) egyértelmû azzal, hogy ô kinyilatkoztatja, mit gondol; annak számba vételére, hogy a másik partner is résztvevô, s talán neki is lenne véleménye, egyszerûen nem nyílik mód – a szerzô Móricz mindennek megkönnyítésére vagy a bambaságig áhítatos rajongókat vagy tökéletesen idegen médiumokat vonultat fel, akik csak hallgatják a szobrászt. (Érdekes párhuzamot mutat e tendenciával az ezekben az években született Márai-regények beszélgetéssémája – ott is a hôsök egy idô után a monológ vagy a nagyária mûfajában beszélnek – nem egymással, hanem egymás mellett.9) A férfi fôhôs állandóan beszél, vall, elemzi önmagát és kapcsolatait, akár magának, akár alkalmi partnereinek, akár feleségének – ugyanakkor egy pillanatra nem jut eszébe, hogy élete párjától, akinek az elsô felesége öngyilkosságától kezdve a magyar földreformon át a kínai háborús helyzetig az égvilágon mindent el akar mondani, bármit is megkérdezzen – minek következtében állandóan az a groteszk és paradox helyzet áll elô, hogy a fôhôs újra és újra csak rádöbbenni kényszerül arra, hogy a szituáció, amit pedig uralni akarna, ismeretlen a számára, s ô eddig valamit vagy nem tudott, vagy rosszul tudott – ami által a fôhôs, mint sugallt értékcentrum, mintha folyamatosan indirekt kritikának lenne kitéve (pl. állandóan meglepôdik, hogy mit eszik a nô; azt feltételezi, hogy minden nô szereti a cukrot, s nem érti, hogy lehet, hogy felesége nem; sôt: szobrászként és aktív férjként a regény végéig nem veszi észre, hogy a nô haja festve van! stb.). A férfi gátlástalanul elmeséli a nônek elôzô házasságának legrémesebb és legabszurdabb szituációit is – ám a nôvel szemben képviselt alapállását úgy fogalmazza meg: „Nézze, én nem kérdezek semmit...” – s valóban lemond arról, hogy tudni akarja, valójában milyen is a felesége, s arra sem reflektál, hogy e lemondásnak reá vonatkozó következményei is lehetnek. S a nem kérdezés egészen odáig megy el, hogy a fôhôs beismeri a megértésnek tökéletes kudarcát – illetve azt, hogy eleve feladta annak igényét, hogy megértse partnerét: hiszen a házasság feladata, a fôhôs igényelt modellje alapján, csupán annyi lett volna, hogy a nô értse meg ôt (pl.: „de hát errôl nem is akarok beszélni, hogy Ágnes mit gondolt vagy mit érzett, mert Ágnes olyan különös embertípus, aki tíz évig sem hajlandó s nem képes arra, hogy saját magáról csak egy ideát is elmondjon.”) A férfi a mindentudás autoriter helyzetébôl beszél (ahogy Móricz levélbéli vallomása szól: „Bár hiszen én ismerem az asszony természetet...”), ám a regény szituáltsága révén folyamatosan a semmit nem tudás frusztrált állapotába kerül – a fôhôs önmagáról alkotott és hangoztatott képe rettenetesen távol van attól, ahogy viselkedik, ahogy a regény jeleneteiben és akcióiban be van mutatva. Magyarország legnagyobb szobrásza (ezt többször elmondják róla, idônként elég kínos talpnyalásként: „ô ma a mi kis magyar életünk legnagyobb kincse”; s ô persze jóváhagyólag tudomásul veszi a minôsítést!) egyrészt mindvégig nem csinál semmit, csak kávéházakban fecseg, állandóan népmegváltó és háborúellenes világpolitikai fejtegetésekbe bocsátkozik – miközben karrierjét és vagyonát világháborús emlékmûvekbôl és bankárportrékból szerezte... Minden meg akar adni, természetesen a nônek – miközben azt sem meri bevallani, hogy nem tud németül, továbbá még azt sem tudná barátai véletlen segítsége nélkül megoldani, hogy odamenjenek, ahová meghívták ôket. Állandóan imponálni akar feleségének – s állan9. E szempontból igencsak érdekes a 191. old. egyik megjegyzése: „egy polgár sem bír el többet polgári vallomásánál”! (Hozzátenném azonban, hogy Márainál aztán mindig megszólal a másik fél monológja is!)

Míg új a szerelem...

435

dóan a kudarc határaiig jut el; megjegyzendô, a regény szituációinak alapján egyáltalán nem a feleség hibájából.

S mindez egyértelmûen azzal van összefüggésbe hozva, ahogy a fôhôs a férfi-nô kapcsolatot elképzeli illetve gyakorolja. Míg a mûvész önképe a teljes szabadság elismerését és mérhetetlen változatosságát hangoztatja (a regényben: „Ô mint mûvész és alkotó, egyáltalán nem akar különbséget tenni a kezébe kerülô vagy eszébe jutó ötletek és lehetôségek között. Neki teljesen közömbös az egy igazság. Ô a millió igazság szerelmese.”; vagy a magánéletben, levélben, írói vallomásként: „Nézze csak, kedvesem, ha maga nem énreám s az életemre, de az írásaimra gondol: azoknak legerôsebb alapmotívuma az emberek egyenjogú életének követelése. ... Regényeimben legerôsebb indulat azon a ponton tör ki mindig, mikor valaki vagy valami leszorítja az egyéniség szabad fejlôdését. Én a szabadság híve vagyok.”), addig a regény fikciójában és a fôhôs elmélkedéseiben a szabadság e nemes lelkû képviselôje rabszolgatartóként rajzoltatik meg, olyanként, aki a feleséget nyíltan is mint „magántulajdont” határozza meg (pl.: „Úgy nézte, mint gazda a birtokát. Egy pillanatra sem vált el benne a tulajdonjog érzése az esztétikai szemlélettôl.”; „No de most már az övé. Magántulajdon.”), akinek egész múltját nem megérteni, hanem eltörölni kell ahhoz, hogy az egyébként szabadságelvû férfihoz méltó legyen („új nôt akar ebbôl a drágaságból”). A fôhôs aztán egészen odáig is elmegy a magabiztonság terén, hogy akár azt is kijelenti fölényesen (ráadásul épp akkor, amikor az ízléskülönbségek már radikális erôvel jelentkeztek), hogy „no majd én megtanítom magát lassan arra, hogy mi a jó”. A regény ezt a monologikus egyoldalúságot, a férfi tökéletes elfogultságát és érdeklôdés-hiányát oly brutális nyíltsággal leplezi le, hogy még akkor is a férfi lelki korlátoltsága fog dominálni, amikor pedig a narrátor is a nô hibáit feszegetné – mikor a színésznôrôl kiderül, hogy nem ismeri a térképet (miért is olyan nagy hiba ez?), akkor a fôhôs egyértelmûen meghalt felesége szemével nézi e csacsiságot (ahogy mondja: („Ha szegény Margit hallaná...”) – amivel az érzéketlenségnek oly fokát árulja el, aminek egyenes írói intenció nyilván hiányoztak...

Az önleleplezô retorikának talán legnagyobb teljesítménye, mikor a szobrász-fôhôsszerzô bevallja, hogy élete legfontosabb problémáját, a Medúza-szobrot, azaz a nôi démon arcát képtelen megformázni. A legnagyobbnak állított szobrász képtelen megcsinálni a legnagyobb szobrot – mert a szobor témája kívül esik mûvészi hitvallásán. A regény önleleplezése itt a legmélyebb: állandóan a szerelem és a házasság legmélyebb démonait írja körül, de úgy, mintha mindez nem a mûvészetnek, a társadalmiságnak, hanem csak a magánemberi véletlennek lenne a megoldhatatlan, de egészen komolyan mégsem veendô terméke. A szobrász, hajdan, öngyilkos feleségének síremlékéül azt a szobrot állította, melynek alkotása közben megcsalta feleségét – ez a probléma azonban nem mûvésziként jelenik meg számára. A lélek démonisága, amirôl az egész regény beszél, mintegy mellékesként kerül csak elô – egy nagy mûvész nyûglôdéseként, de nem mint mûvészi kérdésként: a mûvésznek, mondja az elkötelezett író-szobrász, a társadalom nagy kérdéseit kell megformáznia, s ennek érdekében kell vagy kellene rendbe tennie lelki bonyodalmait. A leginkább árulkodó kitétel: a szobrász, mikor áhítatosan imádó barátjával beszélget életproblémáiról, a partnert „lelki szemétlerakodó telep”-nek nevezi – vagyis a legnagyobb problémáiról csak mint szemétrôl emlékezik meg -; számára, aki egyébként belepusztul a nôkkel szemben teljesített ellentmondásos szerepébe, a legfontosabb nem e „szemét”, hanem csak a társadalmiság, a parasztság helyzete, hogy ki olvasta Féja

436

Margócsy István

Géza szociográfiáját, stb. (Megjegyzendô persze, hogy e vonatkozás, vagyis hogy a szobrász állandóan a társadalom szociális problémáira reflektál csak, s pl. képzômûvészeti diskurzust egyáltalán nem folytat, a regény koncipiálásának – azaz a fôszereplô alteregó-jellegének – súlyos problematikusságára utal.) Íme a legnagyobb paradoxon: Móricz legizgalmasabb lélektani regénye, mely szinte hihetetlen finomsággal és durvasággal elemzi egy lehetséges férfi–nô viszony rémesen sok mélységét és változatát, tudatos vállalásként épp ezt a lélektaniságot utasítja el, s sorolja a másodrendû fontosságú dolgok közé. Mily jellemzô, hogy a legnagyobb lelki konfliktusok idején épp egy padlót mosó cselédlány szobrát fogja e szobrász elkészíteni – s mily groteszk, hogy a szerzô el akarja hitetni velünk, hogy e szobornak a hiú színésznô és a még hiúbb mûveletlen bankár szemében sikere lehet (az persze más kérdés, hogy pszichoanalitikus szempontból egy ilyen szobornak kétségkívül erôs szexuális vonzata hogyan is érvényesülhetne – a szerzôi kommentárok ellenére).

Móricz e regénye nagyon erôteljesen mond ki egy olyan tételt is (ha persze a narrátor nem is ezt a tételt affirmálja kommentárjaiban!), mely szinte a modern feminizmus felé is nyitna kaput: az asszony, a férfi valamely rabszolgatartó nézetére válaszolván, szinte csodálkozva csak annyit mond: „magammal magam rendelkezem”, „magam megmaradok a magaménak”. Móricz végtelen becsületességét és regényírói nagyságát mutatja, hogy e mondatok köré szervezi fôhôsnôjének alakját (akit egyébként nagyon szeretne leértékelni) – s regényének egésze épp afelé tart, hogy a két fôhôs teljesen különbözô, egymással nem is dialogizáló princípiumainak harcát tulajdonképpen döntetlenre hozza ki. Amit a magánember férfi, indulatában, szeretett volna, mármint hogy leleplezze a méltatlan asszonyt, a regény fikcionált világában, paradox módon, kifordult: ugyanúgy leleplezôdött a férfi, mint a nô. Mily jellemzô, hogy a nôi fôszereplô ama nagy mondata, mely pedig igen mély tanulságokat hordozhatna, mind a fôhôs, mind a narrátor szólamában elemzetlen marad („nekem nincs lelkem”), holott a szituatív ábrázolás azt mutatja, hogy a fôhôsnônek igencsak van lelke, legfeljebb csak nem olyan, amilyen az író-szobrászé, vagy amilyet az író-szobrász szeretne. A regény intencióiban csak a férfinak van lelke; neki ráadásul kétféle is: egy a társadalom felé nyitott, egy pedig, mely a magánélet szakadékaiban vergôdik – s mintha számára csak az ilytípusú lelki mûködés érdemelné ki a tényleges lélek-elnevezést. Ám hiába uralkodik a regény elbeszélô szólamán a monologikus férfi-narráció – idônként a monológot, az ábrázolt szituáció dinamikájából következôen, hatalmas erôvel üti át a másik, az asszonyi szólam, s egy végsô, kimondott és megfogalmazott értékelés, mivel a regény szerkezete, mint említettem, nem célelvû fejlôdést rajzol, egyszerûen elmarad. S ennél bölcsebbet nemigen várhatunk egy regénytôl.

Megítélésem szerint, Móricznak e regénye egészen különös figyelmet érdemel – talán épp azért, mert annyira elüt a megszokott Móricz-sémáktól. Oly szélsôséges narratív és modalitásbéli váltásokat találunk benne, hogy alig hihetünk szemeinknek. Egy olyan írói fogás pedig, melynek során a narrátor egyszerûen elaltatja hôsét, s míg ô alszik, elmélkedik velünk, olvasókkal, az elbeszélés nehézségeirôl, utána pedig figyelmeztet bennünket, hogy ébredezik a hôs, jó lesz visszatérni a fikció világába – a posztmodern világlátás oly sokértelmûségét közvetíti, ami Móricznak akár egészen közvetlen idôszerûségét sejteti. Csak hát ehhez ezeket a kánonon kívül rekedt mûveket is kell olvasni és szeretni.

Láng Gusztáv

Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája és a kortárs történelmi regény A magyar próza XX. századi történetének egyik sürgetô feladata Móricz Zsigmond mûveinek újraértelmezése, s ezzel együtt a magyar irodalmi kánonban elfoglalt helyének újólagos kijelölése. Ennek valószínûleg több oka van (lehet), de közülük legszembeötlôbb Móricz Zsigmond minôsítésének megváltozása. Móriczot a korábbi kánon a magyar realista regény legnagyobb XX. századi képviselôjeként tartotta számon, egy olyan szemlélet jegyében, mely a realizmust az irányzatok értékrangsorának csúcsára helyezte. A „realista” jelzô ilyenformán értékjelzô is volt. A jelenlegi kanonizációs irányok szóhasználatából azonban a realizmusnak ez az értékjelzô szerepe kikopott, sôt nem egy esetben a modernitással ellentétes maradiság, késettség szinonimájává lett. Hívei ezt már a múlt század hetvenes éveiben érzékelték. „A modernség jelszavaival fújtató körökben szinte illik leszólni, lemosolyogni: ‘nem modern’, ‘múlt századi naturalista’, ‘provinciális’, mûvészete ‘avítt’, folytathatatlan – mondják róla írásban is, több fenntartással szólva mûvészetérôl, mint bármikor életében. A magyar irodalom ‘móricztalanítása’, amely a két világháború között némelyeknek jelszava volt, az utolsó esztendôkben – természetesen jelszavak nélkül – mintha már-már be is következett volna” – összegezte a diagnózist Czine Mihály 1979ben.1 Ez a stílus- és beszédmód-váltás indokolja (indokolná) új értékpozíció keresését az író életmûve számára.

Természetesen feltételezhetjük, hogy – részben vagy teljesen – az irodalmi és az irodalomkritikai divatok változásával állunk szemben. Mégsem tekinthetünk el attól a feltételezéstôl, hogy a mai befogadó számára – legalább árnyalatokban – új értelmezési stratégiák hozhatják közelebb, tehetik idôszerûvé a móriczi életmûvet. És természetesen ezek keresése során számításba kell vennünk a Móricz-kritika hagyományait, melyek között lehetnek – a realizmus-központú értékelések által „elnyomott” – értékes kiindulópontok. Jelen dolgozat Móricz Zsigmond egyik kitüntetett jelentôségû alkotásának, Erdély-trilógiájának vonatkozásában tesz kísérletet az értelmezési hagyománynak és (esetleg) új értelmezési nézôpontoknak az egyeztetésére. Kitüntetett jelentôségûnek neveztem a mûvet, két okból. Egyik, hogy egy olyan regénytípust képvisel, a történelmi regényt, amely nemcsak hogy egyedülálló Móricz munkásságában egészen az életmûvet lezáró Rózsa Sándor-regényekig, hanem 1. Móricz idôszerûsége. In: CZINE Mihály: Nép és irodalom. Budapest, 1981. Szépirodalmi Könyvkiadó, 104.

444

Láng Gusztáv

szinte rendhagyó vállalkozás az író által képviselt irányzaton, a realizmuson belül. Éppen Móricz munkásságával kapcsolatban lehet idôszerû realizmus-fogalmunk revíziója.

A realizmusnak három nagy hulláma van az európai irodalomban, s a vele együtt mozgó magyarban is, legfeljebb nem azonos súllyal és hatásfokkal jelentkezik valamennyi az utóbbiban. Elsô a klasszikus realizmus, mely társuralkodója a romantikának, s gyakran úgy elegyedik vele, hogy a mûvek egyikbe vagy másikba történô besorolása máig vitákat gerjeszt. A második hullám a naturalizmus, mely szintén egyidejû az akár posztromantikának is tekinthetô szimbolizmussal, és bôven merít annak eszköztárából. Végül harmadikként sorolhatjuk a két világháború között kibontakozó dokumentáris prózát vagy akkor közkedvelt nevén a tényirodalmat, mely tulajdonképpen a naturalista elbeszélésmód elôkészítésének szigorúan következetes változata (anyaggyûjtés, tényszerû hitelesség), de szintén rokonságot tart a romantikus hagyománnyal is az írói szereptudat elkötelezettségét, néha egyenesen messianizmusát illetôen.2 A naturalizmus és a dokumentarizmus ezért összeférhetetlen a történelmi regény hagyományos változataival, hiszen a történelmi dokumentumok nem „emberi dokumentumok” egyszersmind; a regényben rekonstruált korvalóság emberi vonatkozásai csakis fikcionálisak lehetnek, s bizonyíthatatlanságuk ellentétben áll a történetírás kialakította befogadói horizonttal. Irányzat és mûfaj ezen ellentmondására már a trilógia elsô megjelenésekor felhívta a figyelmet Schöpflin Aladár.3 További kérdés, hogy mi tette idôszerûvé a történelmi regényt a 20-as években.

Válaszként két feltevés is kínálkozik. Egyik Lukács György mûfaj-monográfiájának a történelmi regény kialakulására vonatkozó elmélete, mely szerint a napóleoni háborúk tudatosították Európa lakóiban, hogy történelemben élnek, azaz hétköznapi jelenük része a históriának.4 Ez nem egyszerûen „beszivárgott” a tudatukba, hanem heurisztikus élményként mintegy meghatározta, új irányba fordította lételméleti gondolkodásukat. Hasonló megrázkódtatáson ment keresztül Európa lakossága az elsô világháború idején. S a háború nemcsak „történelmiségével” hatott, hanem a 2. Itt tekintetbe kell vennünk a befogadó prediszponáltságát. A realista elbeszélésmód nem egyszerûen valóságtükrözés, hanem olyan narratíva, amely elvárja az olvasótól, hogy a valóságra referenciálisnak tételezze, s elvárás-horizontját ennek megfelelôen alakítsa. Csakis ilyen alapon tekinthette irodalomtörténet-írásunk „kritikai realistának” Eötvös József regényét, A falu jegyzôjét, mely egy strukturális elemzésben romantikus bûnügyi regénynek bizonyul. De elengedhetetlen ez a horizont-alakítás a dokumentáris prózával („irodalmi szociográfia”) kapcsolatban is. A Puszták népe ténybelisége elvben csakugyan ellenôrizhetô, a valóságban azonban erre a közönség tagjaként fellépô olvasónak nincs módja. Azért tekinti tényszerûen hitelesnek olvasmányát, mert annak akarja tekinteni, s azért akarja, mert a szöveghorizont ezt kívánja tôle. A dokumentáris elbeszélésmód alapelve, hogy ezt az illúziót nem csorbíthatja, nem kelthet kételyt az elbeszéltek való(di)ságát illetôen. Az elbeszélô nem nyilatkozhat például a szereplôk gondolatait, érzéseit illetôen; nem helyezkedhet a „mindentudó narrátor” pozíciójába.

3. „A naturalista irodalom, amikor a romantika hôs-kultuszának reakciójaként a hétköznapi kis ember felé fordította kizárólagos figyelmét, nagyon is egy színvonalra hozta az életet és elvesztett egy fontos hatáseszközt: a nagy ember képét. Robusztus és erôszakos egyéniségek, mint Zola, ezt azzal akarták ellensúlyozni, hogy kis emberekbe nagy szenvedélyeket, legtöbbször nagy bûnöket oltottak be, ezeket szimbolikussá, valami apokaliptikus szörnyetegekké nagyították, de azt érték el vele, hogy ezek a szörnyetegek önálló életet követeltek és elnyomták hordozójukat, az embert. Ezzel redukálta önmagát abszurdummá a naturalizmus. Ha pedig ezt nem akarta tenni, akkor menthetetlenül besüllyedt a kispolgári egyformaságba.” (Erdély – Móricz Zsigmond regénytrilógiája. Nyugat, 1935. 2. sz.)

4. Mai terminológiával élve, az emberek viszonya koruk „történelmiségéhez” horizontteremtônek bizonyult.

Sôt a horizont létrejötte megelôzte a mûfaj létrejöttét, annak mintegy elôfeltétele volt. Erre nézve l. Lucien Goldmann „lehetséges társadalmi tudat” kategóriáját.

Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája és a kortárs történelmi regény

445

korábbi békeévek evolucionista világképének cáfolataként is.5 Ez magyarázhatja a háborús regények óriási sikerét és többnyire tragikus hangoltságát.

Valamint a történelmi regény sikerét és ugyancsak tragikumkeresô tematikáit.6 S itt egy újabb fogalmat vezetnék be, a historizáció fogalmát, mely a mûfaj népszerûvé válásának másik (lehetséges) magyarázata. Felvetôdik ugyanis a kérdés, hogy a háborús regények dömpingje – a közönség háborús élményeinek közvetlen kifejezése – mellett miért igényelték az olvasók élményeik megfogalmazását történelmi regényben is, azaz áttételesen, közvetetten. Miért igényelték – vagy fogadták legalábbis szívesen – az élmény visszavetítését a történelmi múltba?7 A válasz megint kettôs (lehet). Egyrészt ez a visszavetítés mintegy igazolta – analogikusan – a jelen históriai mivoltát. Másrészt kielégített egy olyan igényt, mely a háború világképi és egzisztenciális válság- és tragikum-élményébôl fakadt, nevezetesen a katartikus feloldás igényét. Katarzis csak akkor lehetséges, ha a tragikus válságba jutott ember hisz valaminô pozitív végkifejletben, s ebbéli hitét képes tapasztalatilag igazolni, vagy legalábbis megerôsíteni. Jelen idejû válságok esetén ennek esélye csekély, vagy legalábbis kétes. A válság történelmi analógiái azonban tartalmazzák az egykori végkifejletet s a neki megfelelô meg- és feloldásokat. Annak idején, a muhi csata után nyugati krónikások azt írták, hogy „a magyar királyság eltöröltetett a föld színérôl”, amiben persze lehetett némi magyargyûlölô vágyálom is, a tények azonban ezt az ítéletet messzemenôen alátámasztani látszottak. Nem lehetetlen, hogy – legalábbis kétségbeesett pillanataiban – IV. Béla is osztotta e vélekedést. Mi azonban, kései utókor, tudjuk, hogy az eseményeknek ez az értelmezése elhamarkodott volt és téves. Ezért hordozhatott Makkai Sándor Sárga vihar címû tatárjárás-regénye az egykorival egyívású válság- és tragikum-érzést, és sugallhatta egyszersmind a válságból kijutás katartikus reményét. A historizált válságnak ugyanis – a jelen idejûvel ellentétben – ismert a jövôje.

Azzal, hogy a történelmi regény a jelen „historizációja”, maga Móricz is nemcsak tisztában volt, hanem mûfaji követelményként állította maga elé. „... kitalálni egy régi kor életét mondta egyik nyilatkozatában –, csak annyit jelent, hogy az író a maga koráét transzponálja a felkutatott s mesterségesen megállapított miliôbe.” Mint ahogy azzal is, hogy a két kor kulcsregényként felfogható egyirányú megfeleltetése nem lehetséges. „Én a mát kívántam megírni történelmi keretben – vallotta –, s már a Tündérkertben is elhatalmasodott bennem az igazság-érzet, s a valóságos 17. századi problémák elnyomták a mát.” A múlttá transzponált jelen – éppen a transzponálás következtében – elidegenedik önmagától, tény- és tárgyszerûségében felismerhetetlenné válik, illetve csak a mindkét korban egyaránt ható (feltételezett) törvények világánál lesz felismerhetô. A hasonlóság-alapú historizáció így válik törvény5. A XIX. és XX. század fordulójának késôpozitivizmusa a társadalmi fejlôdést egyenes vonalú, egyenletesen gyorsuló mozgásként fogta fel. Ezt nemcsak a tudományos és technikai fejlôdésre, valamint a politikai struktúrák ugyancsak fejlôdésként értelmezett demokratizálódására vonatkoztatta, hanem – mindezeknek együttesen humanizáló hatást tulajdonítva – a velük párhuzamos erkölcsi fejlôdésre is. A világháború ezt a fejlôdés-felfogást tette kérdésessé.

6. Ez a tragikus tematizáltság elsôsorban az erdélyi történelmi regényre jellemzô. Néhány példa (idôrendtôl függetlenül): KÓS Károly: Varjúnemzetség (II. Rákóczi György katasztrofális lengyelországi hadjárata), Budai Nagy Antal históriája (az 1437-es parasztfelkelés vérbe fojtása); P. GULÁCSY Irén: Fekete vôlegények (Dózsa-felkelés, Mohács); MAKKAI Sándor: Sárga vihar (tatárjárás); TABÉRY Géza: Vértorony (a Dózsa-felkelés leverése); NYÍRÔ József: Madéfalvi veszedelem (siculicidium).

7. A háborús és a történelmi regények „divatja” ugyanabban az idôben, párhuzamosan bontakozik ki, és egyaránt két hulláma van: a 20-as években és a 30-as évek derekán.

446

Láng Gusztáv

kereséssé, illetve – a „törvény” feltételes voltából következôen – az egyszerû „transzponálásnak” indult eljárás egy történelemszemlélet kifejtésévé. A jelen válságának visszavetítése a történelmi múltba ilyenformán nemcsak a katartikus feloldás lehetôségét rejti, hanem az „érthetetlen”, a „kaotikus” jelen történelemként értelmezhetôvé tételét is, ami ugyancsak kézenfekvô igénye a személyes sorsát „történelemként” átélô olvasónak.

Közönség-elvárásnak és írói szándéknak ez az összhangja nyilvánul meg abban is, hogy a trilógia elsô könyvének, a Tündérkertnek a gyors kanonizáció lett az osztályrésze.8 Már elsô kritikusa Arany János mellé állította: „Arany János a Toldi egyszerû népiességétôl, egyvonalú parasztjaitól és akartan falusi szemmel nézett úralakjaitól idôvel a Buda halála összetetten történelmi ó-magyar nyelvéhez, dúsan árnyékolt, sokrétû ó-magyar héroszaihoz emelkedett.

Móricz Zsigmond ugyanezt az utat tette meg patyolat-szövésû egyszerû remekmûtôl súlyos aranybrokát-szövésû, dús remekmûig a Sáraranytól a Tündérkertig.”9 S feltûnik ebben a korai értelmezésben annak felismerése is, amit föntebb historizációnak neveztem: „S ebbôl a mesébôl is elénk teljesedik a vakmerôen ôszinte szimbolizmus: Báthory farsangos, szépasszonyos Tündérkert-Erdélye, íme, nagyon is a háború elôtti irodalmi Magyarország, melynek költô-fejedelme megengedhette magának maga- és faja-tépését, azóta minden romba dôlt s aki ma vállalja becsületbôl az irodalmi vezérséget, arra egy feladat vár, a romok alól elôhíni a szennybe, megaláztatásokba tiport magyar életet.”10 A késôbbi kritikákban egyre inkább az elismerés hangja erôsödik fel, s halkulnak a kifogások. Schöpflin Aladár „hatalmas mû”nek nevezi, mely „a magyar regény egyetlen monumentális méretû és stílû alkotása igen hosszú idôk óta”, s a „historizáció” kitapintása is hasonló a már idézett példához: „A magyar regénybe, amely évtizedek folyamán formában és tartalomban összeszûkült, Móricz Zsigmond hozta vissza a nagy méretet, a széleskörû ábrázolást, a nagy szenvedélyt és nagy indulatot, az életnagyságnál nagyobb embert. És ô szólaltatta meg epikailag elôször a magyarság sajátos, heves életérzését, ôsi indulaterejét, önemésztô tragikus küszködését a jobb, napfényesebb, boldogabb életlehetôségek kiharcolására. Móriczban is egy nagy elégedetlenség dolgozik: a magyar fajtának saját életével való elégedetlensége, de benne egy nagy, tragikus energia is a jobb és dúsabb lehetôségek kiküzdésére.”11 Majd tizenegy évvel késôbb: „Az Erdély-trilógia a legnagyobb erôfeszítés és a legnagyobb eredmény is, amit Móricz erôfeszítésekrôl rövid lankadásokon át újabb erôfeszítésekre haladó pályáján elért. Szintézise mindannak, amit addig csinált, benne van teljesen, hiánytalanul, genialitásával és tévedéseivel, képességeinek minden kimeríthetetlenségével s minden korlátjával, népével való szolidaritásával, éber és figyelô szellemének töméntelen tapasztalásával és veleszületett igazság-ösztönével. Egy monumentális alkotásra született író megvalósította, amire született.”12 Azt is elmondhatjuk, hogy a Tündérkert egyfajta etalonná vált, mércévé, melyhez a korszak többi történelmi regényét hasonlítani lehet. Laczkó Géza szerint Makkai Sándor Ördögszekér címû regényében Báthory alakja kevésbé sike8. A Nyugat kánonképzô szerepére gondolok; konzervatív oldalról fanyalgás és elmarasztalás fogadta a regényt, elsôsorban erotikus részletei miatt.

9. LACZKÓ Géza: A történelmi regény és Móricz Zsigmond. Nyugat, 1922. 21. sz.

10. Uo. 11. SCHÖPFLIN Aladár: A magyar irodalom a huszadik században. (V.) Nyugat, 1924. 11. sz.

12. SCHÖPFLIN Aladár: Erdély – Móricz Zsigmond regény-trilógiája. Nyugat, 1935. 2. sz.

Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája és a kortárs történelmi regény

447

rült, mint Móricz Tündérkertjében,13 amely összevetés persze kézenfekvô, mert azonos történelmi hôsök szerepelnek mindkét regényben. Németh László azonban a regénykoncepcióra is kiterjeszti az összevetést. „...ha csak a koncepciót nézem, Makkaié a tisztább és félelmesebb. S a két könyv mégsem állhat meg egymás mellett. Mert a Tündérkert Móricznak azok közül a könyvei közül való, amelyeket nem a megélhetés, de a sûrített ihlet íratott. Az ô tolla bírja szusszal ezt a gigász-koncepciót. (...) Hatalmas iram, sziklagátjait feszítô Alduna ez a könyv. Makkaié a nemes gondolkodó szabatosan elmondott példázata.”14 Darvas József Hunyadi-regényének nyelve, archaizálása is a Tündérkerthez képest találtatik elhibáz fogyatékosnak: „ A Tündérkert eddig felül nem múlt nyelvezete óta minden író megpróbált valamilyen archaikus beszéd-stílust teremteni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Darvas a paraszti nyelv fordulataival, szándékolt primitívséggel kísérli meg visszaadni a XV. század magyar nyelvi állapotát. (...) kicsit durvává válik ez a stílus /.../ kissé egyszínûvé teszi az összes alakokat...”15 1945 után a Móricz-mû megítélése új fordulatot vesz. Egyrészt befolyásolja a kritikát Lukács György már idézett mûvének az a tétele, hogy a valóságos történelmi személyiség nem alkalmas a történelmi regény fôszereplôjének, mert ismertsége, a történettudomány vele kapcsolatos információi akadályozzák élettörténetének fikcionális alakíthatóságát.16 Másrészt a marxista történetbölcselet a történeti hûség vonatkozásában új – szigorúan ideologikus – követelményeket fogalmazott meg az irodalomkritikában is. Az értelmezések középpontjába így került Móricz Zsigmond (regénybeli) viszonya az elsô világháborút követô két magyar forradalomhoz, annak a kérdésnek a formájában, hogy Báthory Gábor alakja a forradalmi vagy az ellenforradalmi magyar politikát testesíti-e meg.17 Mint látjuk, ez a vita is a historizáció kérdése körül forog, éppen csak politikai elfogultságoktól terhesen.

De miben áll e historizáció egy lehetséges mai olvasatban? Mindenek elôtt a világháború és Trianon élményét kell kiemelnünk. Bethlen Gábor alakja már korábban foglalkoztatta Móriczot, a regény megírásának folyamatába azonban feltehetôen belejátszottak a közben átélt történelmi események. A XVII. századi Erdély kiválóan alkalmas volt arra, hogy a hirtelen megkisebbedett ország képmása legyen. Távol álljon tôlem, hogy a Móricz által gondosan követett történelmi eseményeknek valaminô kulcsregény-jellegû megfeleltetését keressem, e regénybeli képmás azonban a kicsi és gyenge ország ellenségektôl körülvett voltát, önállóság-hiányát jeleníti meg. A kicsinység és gyengeség Báthory Gábor hódító szándékainak, illetve ezek érdekében indított háborújának következménye – ebben azt a történelmi ítéletet láthatjuk viszont, amely szerint a világháborúban való részvétel ellentétes a magyar nemzeti érdekekkel, és végsô soron ország- és nemzetrontó politika.18 A Tündérkert Báthory – Bethlen konfliktusa mögött elsôsorban a háború és a béke kérdése áll.

Bethlen fejedelemasszonyt köszöntô beszéde a regény elején lényegében ezt a konfliktust exponálja, amikor a fejedelem (és a fejedelemasszony) kötelességét az ország békéjének megôrzésében jelöli ki. Béke és építés, befelé erôsödés – ezek az eszmé13. LACZKÓ Géza: Ördögszekér-dolgok. Nyugat, 1927. 23. sz.

14. NÉMETH László: Makkai Sándor regénye. (Ördögszekér. Genius, 1927.) Nyugat, 1927. 23. sz.

15. NAGYPÁL István: A törökverô. Darvas József regénye. Nyugat, 1938. 9. sz.

16. L. ott.

17. Erre nézve l. Nagy Péter, Király István és Tóth Dezsô értelmezéseit.

18. Ez különösen Ady Endre háborús verseiben, illetve Babits Mihály Magyar költô kilencszáztizenkilencben címû esszéjében fogalmazódik meg Móricz elôtt félreérthetetlenül.

448

Láng Gusztáv

nyi államférfi céljai, ezt képviseli Bethlen mindhárom regényben, valamint az ennek érdekében szorgalmazott (és megteremtett) társadalmi békét. Ez az eszményített Bethlen-figura tér vissza követendô példaként Kós Károly Varjúnemzetségében, Makkai Sándor Bethlen-tanulmányában és Ördögszekér címû regényében, csak ott a transzszilvanista történelem-értelmezés számlájára szoktuk ezt írni.19 Általánosítva kijelenthetô, hogy Báthory Gábor a történelmi voluntarizmus megszemélyesítôje. „Nem tûröm fejedelmi akaratom rostálását”, kiáltja oda Bethlennek, s erre jön majd – kellôen késleltetve – a bethleni válasz: „A fejedelemnek... nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet akar: csak amit lehet... Nem is csak amit lehet: de amit kell...” Ebben az összefüggésben értelmetlen, hogy a magát marxistának mondó kritika „forradalmi és retrográd elemek vegyítését” vetette Móricz szemére Báthory alakjával kapcsolatban. Hiszen a forradalmak menetét is torzíthatja voluntarista cselekvésvágy, sôt inadekvát valóság-feltételek között maga a forradalom egészében is voluntarizmusnak minôsülhet. Mint ahogy annak minôsülhet a forradalom elôtti rendszert változatlanul restaurálni akaró ellenforradalom, és a körülményekkel nem számoló revizionista politika is. Az Erdély – és ebben is rokona és elôképe az erdélyi történelmi regénynek – egy olyan „országépítés” eszményét próbálja körvonalazni, amely illeszkedik a Trianon utáni külsô és belsô történelmi valósághoz, pillanatra sem tévesztve azonban szem elôl a végsô célt, a töröktôl, Habsburgoktól (nemkülönben Trianontól) megtépázott nemzeti egység majdani helyreállítását. De e cél felé mindig az éppen lehetséges lépést fontolgatva. Nem a „kivárni az idôt” magatartása és politikája ez, hanem a „hozzuk el azt az idôt” türelmes tervezése.

Ennek szerves része a társadalmi és nemzetiségi béke tudatos és következetes fenntartása. Politikai (vagy „politológiai”) közhelye a regény megírása korának, hogy a történelmi Magyarország szétesésének (feldarabolásának) okát a nemzetiségi kérdés megoldatlanságában kellett keresni. A Bethlen-kori Erdély erre is kutatja a helyes irányt, a Báthory követte út (a szász városok „megtörése”, a Havasalföld elleni hadjárat) határozott elutasításával. Ami ugyancsak közel áll az e vonatkozásban kiépített „transzszilvanista” modellhez.

Ebbôl a (regényben megteremtett, inkább a „lehetett” és „kellett” sugallatát tolmácsoló, semmint a „volt” hitelét megidézô) történelmi-politikai látomásból következik a regény emberképe. Bethlen nemcsak realitásérzékével különbözik Báthory Gábortól (miközben távlati céljai messzemenôen azonosak a bukott elôd céljaival), hanem emberi mivoltában is. Egyéniségének épp úgy része a személyes becsvágy, mint az élet- és örömhabzsoló ösztön és szenvedély; ebben is hasonlít Báthoryra, s ennek jelzésére szolgál a második és harmadik kötet Báthory Annához kapcsolódó epizódsora. De Bethlen jellemének része az az önfegyelem is, amely Báthoryból hiányzik; személyes boldogságáról is csak „azt álmodja, amit kell”. S ebben nemcsak államférfiúi okossága nyilatkozik meg – nem engedi személyes vonzalmai által eltéríteni magát korszakos feladataitól –, hanem megfelel annak az embereszménynek is, amelyet a húszas, harmincas években kibontakozó újklasszikus irány állított az irodalmi ábrázolás középpontjába, s amelynek lényege (Freuddal szólva) a fölöttes Én biztos kezû uralma az ösztön-én fölött. Ezt persze nevezhetjük „kollektivista” 19. Ez is bizonyítja (számomra), hogy a transzszilvanizmus és a világháború elôtti polgári radikalizmus között szoros hatás-kapcsolat áll fenn.

Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája és a kortárs történelmi regény

449

ideálnak is, hiszen a „fölöttes Én” normateremtô erkölcsisége közösségi, közéleti fogantatású. (Ismét egy rokon vonás a kortárs történelmi regénnyel.) De bensôségessé téve, személyiség-jegy is lesz, a „teremtett” hôs történetének logikáját és jellemének következetességét meghatározó. Mert mi által lesz valaki (inkább) egyéniség? Az által, hogy a korlátlanságban keresi („túl a jón és a rosszon”, mint Nietzsche, Móricz nemzedékének nagyhatású tanítómestere hirdette) a személyiség kibontakozását, utat nyitva e „korláttalanságban” az önpusztításnak is, vagy az által, hogy korlátozva az önpusztítás esélyeit, egy közösségen belül s e közösség normatívája szerint valósítja meg önmagát, s ezt az önmegvalósítás érdekében vállalt önkorlátozást avatja személyiségjegyekké? Nem könnyû erre válaszolni; ízlés és világkép dolga e választás, s mindkettô mellett szólnak erkölcsi (és persze ideológiai) érvek. A móriczi választás azonban – e „relativista” értékelés jogosultsága sem tagadható) – a regény korában idôszerû volt és termékeny, vagy legalábbis az lehetett volna. Az Erdély erre is figyelmeztet.

Nagy Gábor

A nagy fejedelem, Erdély és a magyarság nemzeti eposza (Vázlat Móricz Zsigmond Erdélyének újraolvasásához) Fordítás és felejtés Soha elfeledettebb, elhallgatottabb nagy alkotása a magyar irodalomnak, mint Móricz Zsigmond Erdélye. Mert soha nemzet oly pazarló, mint a magyar. Hogy is lehetne a német nemzet oly tékozló, hogy Friedrich Schiller Wallensteinjét vagy Thomas Manntól a József és testvéreit sutba dobja?! Vagy az oroszok Lev Tolsztoj Háború és békéjét, a franciák Stendhaltól A pálmai kolostort, Balzac Emberi színjátékát, az olaszok Dante Isteni színjátékát, a spanyolok Cervantest, az angolok Milton Elveszett Paradicsomát, Walter Scott legjobb mûveit, Henry Jamest – hagynák-e valaha, bármily körülmények között is, feledésbe merülni?

S Móricz Erdélyének kezdettôl hányatott a sorsa. Kiadója ódzkodik a hatalmas mûvet, a három regényt együtt kiadni, a negyedik kötet megírásáról lemond a szerzô, szintén kiadója tanácsára: úgymond, aligha érdekelné a közönséget.1 Pedig alig néhány éve, hogy a világ minden táján hódítanak Móricz mûvei; elsôként a Sárarany: „A világirodalmi összehasonlításokkal általában meg lehet elégedve Móricz. Nem kisebb emberalkotókra, mint Shakespeare és Dosztojevszkij, kétszer is történik hivatkozás („wahrhaft Shakespearischer Tiefblick für Menschliches und eine Dosztojewskische Empfänglichkeit für heisse Leidenschaften.”). Többször történik hivatkozás Maupassantra is („die wenig komplizierten Menschen des Romans sind so meisterhaft geschaffen, wie die in den Bauernnovellen Maupassants.”) Egy svéd bíráló nem habozik a parasztélet legnagyobb északi ábrázolói, Strindberg, Hamsun, Lagerlöf mellé állítani.”2 Sorra jelennek meg németül elsô korszaka regényei, A fáklyával bezárólag: „A berlini Ernst Rowohlt, a modern német kiadók egyik legelsôje, adta ki – a Gold im Kote, a Hinter Gottes Rücken és a Weisenmädchen után – a mai magyar irodalomnak ezt a monumentális mûvét is, méltó mûvészi köntösben, Berény Róbert ismert címrajzaival.”3 És mily büszkén sorolja Schöpflin Aladár azt a társaságot, amelyben Móricz Fáklyája jelent meg – New Yorkban: „A soro1. Vö. Móricz Virág: Apám regénye, Osiris Kiadó, 2002. 433.

2. Király György: Móricz Zsigmond németül, Nyugat, 1922. 6. szám.

3. Mohácsi Jenô: Die Fackel, Nyugat, 1930. 1. szám.

444

Nagy Gábor

zat, amelyben megjelent, Alfred A. Knopf newyorki kiadó Borzoi books sorozata, ha az addig megjelent köteteit nézzük, kitünô irodalmi színvonalat mutat. Csupa európai írók mûvei vannak benne. André Gide két symphoniája, Thomas Mann Mariója, Olav Duun, Sigrid Undset, Italo Svevo egy-egy regénye, olyan társaság, melyben jól érezheti magát a magyar író, még ha Móricz Zsigmond is. Annyit panaszkodunk és joggal, hogy irodalmunk még nem tudott kitörni kis területre szorított, árva nyelvünk börtönébôl; most annál inkább örülünk, hogy a mi írónk ilyen világ-nagyságok társaságában kerül az angol nyelven olvasó világ elé.”4 Nyilvánvaló tehát a harmincas években, hogy Móricz – a nemegyszer rossz fordítások ellenére5 – nem csupán hazájában ünnepelt író, de az akkori magyar irodalom egyik legkelendôbb „exportcikke”. S még inkább az lehetett volna, ha nem jön közbe a II. világháború,6 s ha nem gördül le keleten a vasfüggöny...

S mi a helyzet idehaza, ma? A gimnáziumban a Móricz-életmûnek érthetôen csak kis hányadát tanítják – sokhelyütt ma is a szocreálból örökölt ideologikus megközelítés utóízével.7 Az Erdélyt legfeljebb megemlítik, itt-ott esetleg olvastatják a Tündérkertet: a Bethlen-trilógia elsô részét, amely elsôsorban Báthori Gáborról szól. Így homályban marad a trilógia koncepciója: a Tündérkert önmagában félreérthetô, illetve csak részlegesen érthetô. A másik két kötettel együtt teljesedik csak ki a mû: a magyar nemzet nagy alakjában eleveníti meg a magyar nemzet sorsát – meghatározott idôben ugyan, 1608-tól mintegy 1619-ig, de az egész magyar nemzeti történelemre átsugárzóan.

Már rég tervbe vette Móricz egy történelmi regény írását, elôször Szent István vagy Mátyás király, majd IV. Béla vagy Nagy Lajos történelmi alakját képzelve a mû középpontjába;8 valószínû, hogy a trianoni döntés után elôállt helyzet miatt döntött végül Bethlen Gábor erdélyi fejedelem mellett, akinek az alakja már régóta kísértette: „Diákkoromból, Debrecenbôl, úgy hoztam magammal Bethlen alakját, ahogy református papjaink prédikálták ôt iskolai ünnepélyeken: a kikristályosodott hazafiság, vallásosság, eszmei harcoknak absztrakt hôseképpen.”9 A történelem s különösen Bethlen leveleinek tanulmányozása után vált az absztrakt figurából lélegzô, eleven ember.10 Akiben rögtön több rokonszenves vonást lelt: „árva gyerek, magacsinálta ember s ízig-vérig magyar minden célkitûzésében”.11 Jóval többrôl van azonban szó, mint egy jelentôs történelmi alak föltámasztásáról, megelevenítésérôl. Mint a regények elé illesztett három jelkép: a Báthori-, a Bethlen- és a Károlyi-család címere sugallja, az Erdély hármas pilléren nyugvó mû: a Tündérkert elsôsorban Báthori Gábor, A nagy fejedelem és A nap árnyéka pedig Bethlen Gábor és felesége, Károlyi Zsuzsanna regénye. Az abszolút viszonyítási pont – mindhárom részt figyelembe véve – egyrészrôl Bethlen Gábor, másrészrôl Erdély.

Erdély azonban nem önmagát jelenti csupán: Erdély az egész magyar történelem 4. Schöpflin Aladár: A Fáklya Amerikában, Nyugat. 1931. 14. szám.

5. L. pl. elôzô jegyzet, illetve Gyergyai Albert: Móricz Zsigmond franciául, Nyugat, 1930. 14. szám.

6. Már elôtte, a rossz gazdasági helyzetre hivatkozva, ódzkodik kiadni az Erdélyt a Rowohlt; néhány év múlva aztán mégis vállalkozik rá. Vö. Móricz V. i. m. 443–444., ill. 458.

7. A Móricz-felejtés ’50-es évekbeli változatairól lásd: N. Pál József: Mi fosztogat itt bennünket? (Füstölgô meditáció a Móricz-felejtésrôl) = (szerk. Fenyô D. György): A kifosztott Móricz?, Krónika Nova Kiadó, 2001.

251–261.

8. Móricz V. i. m. 438.

9. Móricz Zsigmond: Bethlen Gábor, Nyugat, 1929. 19. szám 10. Uo. 11. Móricz V. i. m. 438.

A nagy fejedelem, Erdély és a magyarság nemzeti eposza

445

metaforája, miként Móricz Erdélye is az egész magyar történelem, a magyar sors metaforája. És sajgóan az 1921-ben, a Tündérkert írásakor-megjelenésekor, s fájóan az ma is, amikor Erdély: Magyarország megcsonkításának metaforája, a különbözô országokhoz csatolt magyar földek összefoglaló szimbóluma.

Alig is kopott valamit Bethlen Gábor biblikus szavainak aktualitása, amelyekben Erdély és a magyar nemzet XVI. század végi, XVII. század eleji állapotát festi Palocsai Annának, Báthori Gábor feleségének: „Ma olyanok vagyunk, mint a széttört tükör cserepei. Apró darabok, diribdarabba zúzott semmiségek... Nem is tudni, hol a régi, nemes magyar haza... Kétharmadán a török, egyharmadán a német az úr, s itt Erdély, akin a pokol uralkodik... Mint a levágott szárnyú fogolyfiókák, foglyok vagyunk, és csak sírunk és csipogunk...” (56.)

A mû koncepcióját még összetettebbé tette Móricz felfogása a történelmi regényrôl. Ô is a történelem fôalakjairól ír, mint Jókai Mór az Erdély aranykorában, amely mintegy fél századdal késôbbrôl, Apaffy fejedelem idejébôl választja történetét. Kettejük témakezelése azonban merôben különbözik: Jókai fölülrôl láttatja hôseit, a regényt a külsô cselekményekbôl építi fel. Móricz a fôalakokhoz kapcsolódó cselekménysort belülrôl, a fôbb alakok belsô lelkivilágából kiindulva ábrázolja, a narrációt szinte teljesen beleolvasztva a fôhôsök gondolatvilágába. S ez a fô különbség Kemény Zsigmond regényeihez viszonyítva: A rajongók narrátora – miközben szintén a történelem nagy alakjairól és a hozzájuk közel állókról szól a történet – az olvasóval hoz létre közelséget,12 szemben Móricz narrátorával, aki soha nem szól ki az olvasókhoz, mindvégig fenntartja a teremtett világ „egyetlenségének” illúzióját, s úgy hat, mintha az a szereplôk lelkébôl sarjadna.

A regény fô szála számtalan irányba szétágazik: Móricz a hôsök társadalmi, közösségi beágyazódásának egész panorámáját adja. Belsô nézôpontja mint az egyre szélesedô tölcsér, szívja magába az ábrázolt környezet teljességét. Egy másik fontos különbség az emberi kapcsolatok iránti oldhatatlan érdeklôdésében rejlik: míg Jókainál a történetformáláshoz képest másodlagos, és részben konvencionális az emberi viszonyrendszerek ábrázolása, addig Móricz (s ebben is Kemény Zsigmond örököse) az egyes szereplôk közötti kapcsolatrendszerek páratlan gazdagságát vizsgálja szüntelenül. Ebbôl az érdeklôdésbôl következik, hogy egyáltalán nem mellékszálként, hanem koncepciójának második legfontosabb elemeként értékelhetô a férfi és nô közötti kapcsolat analízise. Móricz maga így foglalja össze (és egyszerûsíti egyszersmind): „Az asszonykérdés pedig a Janka-probléma.”13 Többrôl van azonban szó, minthogy Móricz saját házasságának tapasztalatait dolgozná föl újra: a férfi-nô-problematika szervesen beépül a regény egészébe, és tovább árnyalja annak egyik legfontosabb kérdését: a hatalom és magánember, hatalom és ember feszültségteli kérdéskörét.

A koncepció kiteljesedésének egyik legfontosabb záloga a regény nyelve. Móricz Zsigmond regénymûvészetének egyik jellemzô vonása, hogy új témáihoz új nyelvet keres: a Sárarany óta megtalált Móricz-nyelvhez képest már a Légy jó mindhalálig újat hoz, s a ’20-as évek dzsentriregényei után új regénynyelvet dolgoz ki pesti regényeihez (Rab oroszlán, Míg új a szerelem és számos kisregény), s külön nyelvet A 12. Vö: „Az elsô fejezetekben a beszélô a történet befogadójával együtt sétál, vagyis lényegében a vezetô szerepét játssza. Mindketten tanúi az eseményeknek.” In: Szegedy-Maszák Mihály: Az újraolvasás kényszere (A rajongók) = Uô: Irodalmi kánonok, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998, 83.

13. Móricz V. i. m. 439.

446

Nagy Gábor

boldog ember, megint másat a Rózsa Sándor vagy az Életem regénye vagy az Árvácska világához. De sehol másutt nincs oly kényszerítô erô, mint az Erdély esetében. „Sehol sem hatalmasabb Móricz nyelve, mint az Erdélyben. A magyar nyelv minden lehetôségét felmutatja mûvében, a hajdúk darabos, súlyos katonanyelvét, erdélyi urak ékes szavát, a cikornyás szász beszédet, lírai lágyságokat és zordon fenségeket. A beszéddel való jellemzésnek talán itt a legnagyobb mûvésze. Lélegzô elevenségû stílusát a paraszti és a történeti nyelvbôl, a klasszikus hagyományból és a stílromantika elemeibôl teremti.”14 S Móricz külön leleménye, hogy minimális, a regény nyelvébe teljesen belesimított archaizálással: nyelvjárási szóalakokkal, illetve a korabeli mûveltségszók és néhány jellegzetes tájszó alkalmazásával, a belsô gondolkodásmód szaggatottságának, darabosságának érzékeltetésével teremt olyan csodálatos nyelvi atmoszférát, amely a regénynek nem csak egyik nagy erénye, de legfôbb szemléleti alapja is.

Alakformálás Bethlen Gábor alakjának rokonsága a szerzôével, s Bethlen magánéleti kínlódásainak rokonsága Móricz Zsigmond magánéletének problémáival: irodalomtörténeti közhely. A Bethlen-Móricz-párhuzam mellé állított, azt kiegészítô másik közhely, a Báthori-Ady-párhuzam már esetlegesebb, éppen ezért – dacára annak, hogy Móricz sem tiltakozott ellene – legalábbis vitatható – ráadásul a szöveg mai horizontjából érdektelen is. Irodalomtörténeti kuriózum, hogy a kortársak kulcsregényként olvasták az Erdélyt – a mû mai hatásmechanizmusában ez az olvasat csak annyiban látszik termékenynek, amennyiben Erdély még mindig ôrzi szimbolikus jelentését és jelentôségét. Bethlen Gábor és Báthori Gábor kapcsolatát, e kapcsolat alakulását tehát célszerûbb a kortársi kulcsregény-olvasatot figyelmen kívül hagyva vizsgálni.

A trilógiában mintegy harmadannyi terjedelem jut Báthori alakjára, mint Bethlenére. Bár a Tündérkertben Báthori a fôszereplô, a regény elején és végén Bethlenre (is) irányul a figyelem, a következô két kötetben pedig Báthorinak csak az emléke (a szelleme) jut „szóhoz”; a trilógia fôszereplôje Bethlen Gábor. Az ô fejedelemségének idôszakát, az ô mûködését segíti megérteni, történeti szempontból is, Báthori Gábor uralkodásának históriája. A regény abszolút középpontja Erdély, fókuszban Bethlen Gábor fejedelemmel – hozzá képest minden más szereplô csak viszonyítási pont, Báthori Gábor kétségtelenül az egyik legfontosabb.

Szegedy-Maszák Mihály alapvetô elemzésében pontosan körülhatárolja a két fejedelem kapcsolatát, jellemüket. Elôször polaritásukat emeli ki. Báthorira a kiszámíthatatlanság, öntörvényûség, állhatatlanság, a túlzott önértékelésbôl fakadóan az önellenôrzés hiánya jellemzô. Mások megértésének még az igénye is hiányzik belôle.15 Bethlen ezzel szemben kiszámíthatóbb és kitartó, alkalmazkodik a tôle függetlenül létezô törvényekhez, ismeri saját korlátait s ebbôl fakadóan elismeri Báthori erényeit is: „A „jog nélküli népek fölemeléséért” nagyra értékeli, „mámoros pillanataiért” irigyli Báthorit.”16 Ennek legékesebb bizonyítéka, amikor a jövôrôl beszélgetve Bethlen 14. Czine Mihály: Móricz Zsigmond, Gondolat Kiadó, Budapest, 1979. 132.

15. Szegedy-Maszák M.: Az újraolvasás kényszere, 82–83.

16. Uo. 90.

A nagy fejedelem, Erdély és a magyarság nemzeti eposza

447

gondolkodóba esik – a szöveg nagyon finoman mozog a narráció és a belsô magánbeszéd határán, korrigálásokkal és hozzátoldásokkal, illetve többszörösen összetett mondatokkal érzékeltetve a belsô gondolatmenet ugrálását: Bethlen lehajtotta fejét: lelkében igazat adott a fejedelemnek, akinek mindenkor elismerte szellemi felsôbbségét, vagy inkább mindenkor meglepte s új világításba helyezte elôtte a dolgokat a Báthori gondolata; ô a meglevô dolgokról tudott helyes és bölcs képet adni magának, Báthori a jövôrôl... Neki haditervei erôsek s készek voltak, s az ország állapotát, a pártok helyzetét pontosan érezte, sôt a távoli országokról is a legtisztább képeket tudta felállítani, amelyeket aztán a bekövetkezett események sorra igazoltak; a fejedelem azonban a jövôbe vetette nagy lobogó tekintetét, s mindaz, amit képzelôereje fölvetett, rendkívüli s nagyarányú volt. (313) A szöveg hivatkozása Bethlen pontos helyzetértékelésére mintegy elôrevetíti a következô – talán iróniát is rejtô – félmondatban Báthori bukását: „szíve mély fájdalommal érezte, hogy milyen kár, hogy ez az ember sohasem fogja egyetlen koncepcióját sem végrehajtani.” (314) Báthori jellemének fokozatos változása teszi lehetôvé, hogy megérthessük, miért segítette ôt Bethlen a fejedelmi székbe, s összetett regényfiguraként értelmezzük. A tragikum felé közelíti Báthori Gábor sorsát, hogy „minél kevésbé önnön élvezetét hajszolja, annál inkább elmagányosodik”,17 s „az elszigeteltség hozzáférhetôvé teszi számára a részvétet”, s „én-központúsága is átminôsül önzésbôl környezetének helyes értékelésévé”;18 s míg „korábban az embernek is állati természetet tulajdonított, addig élete végén az állatokban is majdnem emberi értékeket vél felfedezni”19 – olyannyira, hogy látomásában magára is állatok képében gondol: „... s ô mászik, mint a vidra, fut, mint a farkas s hallgat, mint a nyúl...” (268). (Kevésbé nyilvánvalóan groteszk hatású az állati-emberi felcserélése, de mindenképpen hasonlít itt is arra az eljárásra, amit Eisemann György az Úri muriban figyelt meg.20) Báthori maga is megcsömörlik a körülötte zajló – általa is gerjesztett – züllött élettôl; szebeni tartózkodása idején kezd különválni környezetétôl, ekkortól érzi mind magányosabbnak magát: „Feje napokon át ki nem józanodott a mámorból, s már megutálta az emberfajt, csak kutyájával játszott.” (260) Csak ilyenkor kerül lélekben is közelebb a riválisként félt és becsült Bethlenhez: „Bethlennel most találkozott Tergovistye óta, megölelték, megcsókolták egymást.” (264), egyszer még bölcsessége elôtt is fejet hajt, midôn Bethlen a lapályon várat emelô szász nép bölcsességét bizonygatja: „Igazad van.” (292), ezzel a lakonikussággal helyezkedve Bethlen álláspontjára (nem sokkal ellôtte még a nem a magaslaton várat építô szász nép butaságáról beszélt Báthori).

Maga Báthori is utal rá: megváltozott a történtek, a felgyorsult események, saját vállalkozásainak hatására: „...száz esztendôvel öregebb vagyok, mint mikor legutóbb bál volt Szebenben...”. Móricz azonban a fejedelem környezetét juttatja szóhoz a következô bekezdésben, legalábbis relativizálva a fejedelem önértékelését: „A múlt télen mint vendég volt jelen, s a polgárok elgondolták, hogy ha már akkor úgy táncolt s ölelgetôzött, mit fog most tenni mint a vár ura...” (293). A narrációs eljárás 17. Uo. 83.

18. Uo. 86.

19. Uo. 88.

20. Vö. Eisemann György: „Barbárok” a Móricz-prózában = Uô: Ôsformák jelenidôben, Orpheusz Kiadó, 1995.

158–159.

448

Nagy Gábor

lényege, hogy a különbözô nézôpontok polifon igazságként hangzanak, azaz nem kioltják, legfeljebb csak gyengítik egymást: nem nyílik mód olvasói (pláne nem szerzôi) igazságtételre, annak végleges eldöntésére, melyik is az igaz(abb).

Báthori Gábor és Bethlen Gábor kapcsolatában a fô konfliktus a fejedelem feladatának különbözô megítélésébôl származik. A Tündérkert alapján ez az ellentét kibékíthetetlennek tûnik. Kettejük párbeszédét egyszerre irányítja a hízelkedés és vetélkedés; Bethlen eleinte dicsér (akkor is nem kevés fullánkkal, lásd kiemeléseket tôlem), majd a dicséretet ellenkezôjére fordítja: – Hadat gyorsan állítani éppen olyan dicsôség, mint hamar visszafordulni vele.

Nagyságod még a tavaszon semmit nem is gondolt a háborúval, s íme, már elejére akkora hadai voltak ez megtörött szegény országból, amit a legjobb idôkben a legnagyobb fejedelmek, még a nagy Báthori István sem tudott összehozni... Ezt a népek el nem felejtik, s azt mondják, hogy Báthori Gábor nagy fejedelem, akinek kezében a kormánybot jól tud mívelkedni... Ettôl a fejedelemtôl félni lehet, s erre a fejedelemre bízni lehet... (252) Itt Báthori ellenvetésére – „Az egész ország romlott, felfordult s ellenem van” (253) – Bethlen szinte bûvész módjára váltogatja a feddés és dicséret szavait, óvatosan kerülve a felségsértést, ám mindvégig egy felsôbb ítélôbíró határozottságával: – Nagyságod az ország gondolatát nem jól ismeri. Még minden jóra fordulhat, ami a rossz úton van. Három nagy cselekedete volt eddig a hazával Nagyságodnak: a szászok dolga, a székelyek dolga s az oláhok dolga... Az oláhok dolgában nincs senki, aki pálcát törne Nagyságod tette fölött: tízéves harag, fájdalom s bosszúérzés elégedett meg az egész hazában, hogy végre Mihály vajda sok istentelen és szerencsétlen dúlásáért bosszút állhattunk, s ha a história fogja megvizsgálni Nagyságod tetteit, ezt a természetes, jogos és isteni törvények szerint való cselekedetet soha senki is nem fogja Nagyságodnak szemére hányni... Másik a székelyek dolga: itt nem szabad feledni, hogy a székely nemzettel boldogtalan s szerencsétlen igazságtalanság történt, mikor ôsi szabadságaikat elvették, s a székely nemzet azt el nem is feledte soha.

Igaz, a mai meglévô jogokat megtámadta s felfordította Nagyságod cselekedete, hogy elvette a kevesektôl s a sokaknak adta a szabadságot: de ez a cselekedet, ha szerencsével s békességgel kiépülhet, úgy hogy a vesztesek is megtarthassanak valamit régi állapotukból s a felszabadultak is megnyerjenek valamit abból, amit meg kell kapniok, akkor Nagyságodnak a neve áldott lesz még a maradékaiban is, mert az a jó fejedelem, aki a sokakat ki tudja elégíteni... (253) A székelyek dolgáról értekezve, itt Bethlen még csak homályosan utal rá, ami A nagy fejedelem elején, Bethlen fejedelemségének kezdetén válik világossá: a kisemmizett fôurak nem foghatók hadra, ezért Bethlen gyakorlatilag visszaállítja azokat a vagyoni állapotokat, amiket Báthori felforgatott, mert hiába a sokak elégedettsége, ha a kevés tehetôs nem áll – seregeivel is – a fejedelem mellé. A passzus végén elhangzó szentencia tehát a jó fejedelemrôl inkább csak hízelgô frázis. Bethlen három nagy cselekedetet említett: a szászok, székelyek és oláhok dolgát. A részletezésben azonban nem véletlenül halad visszafelé: az oláhok ügyében lényegében nem áll szemben Báthorival, a székelyek ügyének intézését azonban már kritikával illeti, s a szászok ügyében való nagy cselekedet – és Báthori kormánybotja mint „felemelt bot” – valójában már csak bírálatot kap, amelyben Báthori elôdeihez mérve is szûklátókörûnek bizonyul – azaz épp Bethlen história-elve szerint minôsül vétkesnek, mert nem tanult a múltból:

A nagy fejedelem, Erdély és a magyarság nemzeti eposza

449

– Még a szászok dolga a legnehezebb: igaz, itt is a közfelfogás s közönséges ítélet ellene van a szász nemzetnek s az elsô percben jóváhagyja a szebeni dolgot... Ez azonban leghamarabb visszaüt a felemelt botra... Máris azért kell itt megállanunk, mert a szász kézmíveseket kivetettük magunk közül... Nincsenek fegyverkovácsaink, a magyar kardot forgatni, a székely fejszét emelni bír, de ki tud csak egy vasszeget is kikalapálni... Ez az oka, hogy a régi s az újabb királyok minden privilégiommal kedveskedtek a szászoknak: reájuk szorultanak... Meg kell becsülni azt a nemzetet, amely köztünk szétszórva az életnek fô irányítóját, a pénzt s a munkát úgy tudja vezetni...

(253) S amint Bethlen fôkapitány a fejedelmi kegyelem hatékonyságára figyelmeztet, Báthori türelmét vesztve válaszol („nem bírta elviselni az oskolamesteres leckéztetést, a szeme nagy lobbot vetett, s lángolva fakadt ki:”) – Mit tudsz te arról, mi volt az én álmom: a szabad s független Erdély, amely mint egy vár áll a világ közepén, s szövetségese minden szomszéd hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország s Magyarország. Környös-körül sík országok, s közepén a büszke vár, az erdélyi hegyek belsejében a magyar fajtának boldog tündérkertje...

(254) Bethlen itt még fôkapitányként viszonyul e látomáshoz, azaz nem a tervezô fantáziájával, hanem a végrehajtó pragmatizmusával veti ellen: – A fejedelemnek, nagyságos uram, nem lehet olyan álmot álmodni, amilyet akar, csak amilyet lehet... Nem is csak, amit lehet: de amit kell... S itt nincs más álom, csak az az igazság, hogy szegények vagyunk, kicsinyek vagyunk, tudatlanok vagyunk s mi vagyunk másoknak rabszolgája... (...) Bizony mondom, hogy a török soha nem fogja engedni Erdélyt.” (255) A Tündérkert Bethlene még nem a nagy fejedelem; fôkapitány csak, akit a késôbbi fejedelem nem felejt ugyan, de nem is azonosul teljesen vele. A trilógia két utolsó kötete a Báthori Gábor álmát magáévá tevô, ám azt nagyobb felelôsségtudattal és a nagy vezérek hadmozdulataival és lavírozásaival elôkészítô Bethlenrôl szól: arról a Bethlenrôl, aki kicsiként is mer nagyot álmodni a magyarsággal – nagyobbat, mint Báthori valaha is álmodott lázálmaiban.

Ezért csak fenntartásokkal fogadható el, hogy Bethlen megválasztásakor mondott beszéde dicsérve szidja Báthorit, ironizál fölötte:21 a viszonyulás összetettebb, e ponton vegyül a fôkapitány szigorúbb és szûkebb nézôpontja a nagyralátó fejedelem megértésével – másként fogalmazva: a trilógia folytatása mintegy újraolvassa a Tündérkert e jelenetét, s a késôbbi Bethlen Gábor-i sors felôl olvasva az ironikus mozzanatok elhalványulnak: Báthori Gábor nagy lélek volt: a legkülönb, akit valaha ifjúban remélhettünk, igazi tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók... Aki emberfia magasabb szellemekkel fog kezet, belepusztul a szerencsébe... (393–394) A tündérkirályfi szóalak is kicsinyítô értelmû férfira vonatkoztatva; némileg mentesíti Báthorit a felelôsség, a bûn terhe alól, mint néhány jelenettel korábban, Bethlen e morfondírozó mondata: „– Jaj az országnak, melynek gyermek urat adott az Isten.” (285) 21. „Fölvetôdhet az olvasóban, vajon az új fejedelem nem a dicsérve szidás retorikai alakzatához folyamodike, hiszen további nyilatkozatával elôdje törekvésének a lényegét érvényteleníti, csakis már létezô törvények alkalmazását jelenti be.” Szegedy-Maszák M.: Az újraolvasás kényszere, 94. Az idézet második fele igaz a Tündérkert felôl nézve, de nem bizonyul igaznak az egész Erdélyt olvasva.

450

Nagy Gábor

A nagy fejedelem metaforikus indító képe, a templomtorony fölé emelkedô violaszínû köd látomása – magában is remekbeszabott nyitány – nagy vágyakat ébreszt Bethlen Gábor fejedelemben; mintha csak Báthorit hallanánk: Zsuzsannám, bennem roppant keménység támadt, míg azt a különös jelenést láttam. Nem tudom megmagyarázni, nem volt az sem érzés, sem okosság, de mintha a karom megnôtt s az ujjaim végtelenek lettek volna: tisztára sepertem ezt a kis országot minden ellenségtôl, s egy pillanat alatt ezer kézzel építettem a falakat. (405) Bethlen küldetésének nagyszerûségét és e küldetés, megbízás, sôt elhívás eredetét tárja fel a képben összekapcsolódó templomtorony és ég motívuma: az elhívás egyenesen odaföntrôl jön, a rejtett isteni nyílik (és nyilvánul) meg az égben. A küldetés isteni eredetében való hit mai szemmel még oly eszelôsségnek is tûnhetne, mint Báthori lázálmos küldetéstudata és magabiztos fensôbbség-érzete. A 17. század emberének azonban kétségbevonhatatlan, de legalábbis figyelemreméltó jeladás.

Nem az elsô olyan mozzanat, amely Báthorihoz közelíti Bethlen alakját, az ôt körülvevô aurát (gondoljunk csak arra a vakmerôségre, ami Bethlent a törökökhöz vezette, még ha e tettben nyilvánvalóbb is a hideg számítás), de az egyik legfontosabb: kiemeli a késôbbi nagy fejedelmet a hajdani fôkapitány józan racionalitásából: „Bethlen Gábor látomása: a templom, a magyarság temploma; Bethlen uralma: vallásos mélységû országépítés”.22 Bethlen Gábor emberi vétkei – hûtlensége, a hatalommal való visszaélés23 (még ha magasabb célok érdekében is) – egyre közelítik alakját Báthoriéhoz. Ennek metaforikus sûrítése A nagy fejedelem záró jelenete, a lippai vár bevétele után.24 Nagy mulatozásba kezd a gyôztes sereg, s Bethlen elébe hozzák Báthori Annát. „A fejedelem vérmámorba borult szemmel döbbent” (796) – ez az expresszív tömörségû (és szóhasználatú) mondat érzékelteti a fejedelem lelkiállapotát, aki olyannyira zaklatott, hogy elzavarja szerelmét, amikor az kineveti kérdését, lesz-e gyerekük: „- Bestye ringyó, félre” (796). S mint a dühtôl és szerelemvágytól oly gyakran tomboló Báthori, „a férfiak hada közepett egymaga táncolni kezdett” (796), s így kiáltott: „Csak mi vagyunk Erdélyben kanok és férfiak” (797). S a Báthori Anna után és gyermek után hiába epekedô nagy fejedelem, az egykori fôkapitány, Bethen Gábor „rágyújtott Báthori Gábor nótájára: Szól a kakas mán, / Majd megvirrad mán” (797).

A harmadik kötetben megtervezett és elkezdett nagy vállalkozás, Bethlen magyarországi hadjárata, amely a meg nem írt negyedik kötet tárgya lett volna, már koncepciójában, vakmerôségében, nagyralátóságában is Báthori Gábor-i tett. A trilógia végére Bethlen történelmi látomásában végképp egybeolvad a Tündérkertben még polárisan értelmezhetô két fejedelem alakja. Azzal a meghagyással, hogy Bethlen 22. Féja Géza: Móricz Zsigmond, Athenaeum, Budapest, é. n. 77.

23. Ezért is érzem úgy, hogy leegyszerûsítô Fejér Ádám értelmezése, miszerint a „Móricz-regény tulajdonképpen azt a kérdést veti föl, hogyan is kell értelmeznünk a pusztító és önpusztító zsenialitásnak, valamint a megtartó erejû, kijózanító hatású tisztességnek a magyar kultúrában egymásról tudó, és a másik jelentôségét tulajdonképpen belátó, de a másikat elviselni végeredményben mégsem képes, megrendítô és normálisnak semmiképpen sem tekinthetô kettôsségét”. Fejér Ádám: Zsenialitás és tisztesség meghasonlása a magyar kultúrában (Móricz Zsigmond Tündérkert címû regényének értelmezése) = uô: Régiónk népeinek kulturális önmeghatározása és a regény,Szeged, 1993. 86. A probléma itt is abból származik, hogy Fejér Ádám csupán a Tündérkert elemzését tûzi ki célul. A trilógia (és a tervezett negyedik rész koncepciója) éppen arról ad számot, amit Fejér szerint nem tudni, nevezetesen hogy „miképp nyílhatna mód a Báthory és Bethlen alakjában megképzôdött ellentét áthidalására” (uo. 90.).

24. Vö. Féja G. i. m. 80.

A nagy fejedelem, Erdély és a magyarság nemzeti eposza

451

Mátyás királyt idézô nagy terve megvalósításához nem a báthoris romboló-kapkodó hatalmaskodás balfogásaival, hanem a régi fôkapitány alaposságával, körültekintésével lát hozzá.

A férf–nő-viszony és a hatalom összefüggései Az Erdélyben legalább két markáns nôtípus különböztethetô meg: a Szépasszony Imreffiné és Báthori Anna, illetve a Boldogasszony Palocsai Anna és Károlyi Zsuzsanna; „a Boldogasszony a feleség, a tûzhely, a mérték; a Szépasszony (...) az elkívánkozás, a vágy”.25 A Boldogasszony lelki típus, szemérmes és szûzies, visszahúzódó, ugyanakkor határozott; a Szépasszony testi típus, szemérmetlen és adakozó, kitárulkozó és bizonytalan, csapongó. E kettôs vonzás és taszítás viszonyrendszere hálózza be Báthori Gábor, majd Bethlen Gábor cselekedeteit és döntéseit is. A fejedelmeket ily módon kétfelé húzó erôkre már Géczy is utalt: „- Ország kormányzása nem asszony udvarlása. Vagy fejedelem valaki, vagy udvari inas.” (352) A férfi vergôdését e kettôsségben, hatalom és hûtlenség egymásba olvadásában Bethlen önigazoló belsô monológja sem tudja föloldani, hisz a titka valójában még Károlyi Zsuzsanna elôtt sem marad sokáig titok: „Pedig az ember: titok. Az ember annyi, amennyi titka van. Akinek nincs semmi titka, titkolni valója: micsoda egy szegény ember az...” (942).

Bethlen ôrlôdését fokozza a két nô, a boldogasszony és a boszorkány közötti különbség, amelyhez nem tud rugalmasan alkalmazkodni: Zsuzsanna olyan volt, mint a zabla, amit a ló kínjában rág, s annál jobban vágtat a kocsival. Ez itt mintha a gyeplôt eldobta volna, s szabadon hagyja a táltost, rohanjon, s sarkantyúzza, de nem fékezi. Ô ehhez nincs szokva, ôneki anélkül is vágtat a gondolata, neki az kell, hogy visszatartsák, csak akkor bír erôt kifejteni. De hogy így, nyakló nélkül eresszék. (996) Móricz legtöbbször nyelvi: szójátékos, metaforikus elemekkel teszi láthatóvá a férfinô közti bonyolult viszonyrendszer és a hatalom, hatalomvágy közti rejtett összefüggéseket. Explicite csak a féltékeny Károlyi Zsuzsanna utal ezekre az összefüggésekre kétségbeesett kifakadásaiban: „kést viszel, a vad, buja, perzselt boszorkány késit minden magyarokra és keresztyénekre” (930) – lobbantja Bethlen szemére. És Zsuzsanna, aki Báthori bosszúálló jóslata szerint csak árnyékban lehet majd Bethlen mellett, a regény egyik legszebb, megkapó jelenetében döbben rá e jóslat teljesülésére – és arra, hogy Báthorit e látogatásra nem a férfi vonzódása, mint inkább a hatalmát elvesztô és riválisára acsarkodó fejedelem bosszúja ösztönözte: Nem engem akart? az uramat akarta. Nem énutánam jött, Bethlen Gábor után.

Annak az árnyékát kereste, hogy legalább az árnyékát megtapodja. Így igen. Így jutott neki eszébe! Engem talált ott: én vagyok az árnyék!... (971) Így veszíti el, egyetlen gondolatban, nôiségét a boldogasszony mindkét férfi elôtt.

Remekbeszabott jelenet a szeretôk, Bethlen és Báthori Anna hol játékos, hol szinte vérre menô évôdése A nap árnyéka vége felé. A bájos, évôdô humor mindig Anna kezdeményezése: „Mióta vagyunk Kolozsváron? Vagy már elfelejtette, hogy Kerekiben kerekedett kereken kerekre?” A fanyar Bethlentôl csak a „Küsanna” becézés telik 25. Czine M. i. m. 131.

452

Nagy Gábor

válaszul, s dörmögésére: „- Vagyok.”, Báthori Anna saját létének értelmét rejti a válaszba, élesen szembeállítva a fejedelem földhözragadtságból és a maga szerelembôl táplálkozó életrevalóságát: „Én meg vágyok... Vágyakozok... Te vagy... én: vágyok...”

(986). Anna a vágy – a tisztán erotikus vágy megtestesítôje és foglya is egyben. S vágya beteljesülése érdekében Bethlent elsôsorban nyelvi eszközökkel manipulálja.

E terepen azonban Bethlen esetlen és tanácstalan: ô a tettek embere.

Anna Bethlen átalakulásának, ambíciói nagyra növésének lélektani indítékát is nyelvi természetû csûrés-csavarással csikarja ki a férfiból kérdésével: „- Én nem vagyok országos dolog?”, amire Bethlen nem csupán hízelgésbôl, de valószínûleg nem is teljes meggyôzôdésbôl válaszol így: „- Nekem te vagy az ország, a hatalom és a tiszta dicsôség.” (987). E jelenet részben metaforikusan íródik. Anna merengésére – „- Ni, darázs – mondja derûsen –, már a szôlô is kezd mézesedni, már itt vannak a darazsak... Mire megjô a szüret, itt lesz a háború...” (987) – nem sokkal odébb visszautal Bethlen válasza: „- Milyen kimondhatatlan édesség van tebenned, te édes szôlôfürt.” (988) Így válik metaforikusan egymásba átírhatóvá hatalom és szerelem, háború és szerelem, halál és szerelem: Bethlen legfontosabb – és nemegyszer széttartó – emberi késztetésének jelei. Csakhogy Bethlen, bár itt Anna legfôbb terepére, a nyelvi játékok terepére merészkedik, tetteivel nem tudja valóra váltani a nyelv „ígéretét”: Anna savanyú, sôt „keserû” szôlôfürt lesz számára. Hatalmi és férfiemberi ambíciói összeegyeztethetetlenek maradnak számára.

Annát még szorongató helyzetében, a „boszorkánypere” alatt sem hagyja cserben évôdô, gúnyolódó természete. Bethlen, a szeretô hûtlenségére utal e merész szójátéka: „különben hagyd, nem ér egy fagarast” (1015).

S Bethlen Gábor Anna egy elejtett szavában („- A férfiak mindenért a nôt teszik felelôssé.” 1056) saját sorsának végzetességét látja meg: Anna boszorkánysága – metaforikusan: Fogaras – éppúgy visszahúzó erô, mint Zsuzsanna vallásos révülete és depresszív frigiditása – a nôk szerepe ellentétességük ellenére is felcserélhetô életében: Fellobbant elôtte a sors: ha ez így van, akkor mindegy, ha minden nô egyre jut, csak odajut, hogy mindent mindig csak visszahárít a férfiúra... akkor mi ez a nyomorult élet és ez a halál... (1057)

Az Erdély (gesztus)nyelvi gazdagsága; nyelvi humor A móriczi nyelv egyik fölülmúlhatatlan leleménye a belsô lelkiállapot mozgásának érzékeltetése az emberi gesztusok, mimika kifejezô ábrázolásával – legtöbbször expresszív, megelevenítô erejû igékkel, nemegyszer igei metaforákkal. A felgerjedt férfiúi vágy egyetlen igébe sûrítve: „kibuggyant az ajka, úgy kínálta magát az asszonynak” (9). A zavar, a felindultság asszonyi gesztusait így érzékelteti a pontos megfigyelô szavaival: „Mindenki erôsen megzavarodott a fejedelem megjelenésén, Imreffiné egész odavolt, hajába nyúlt, kontyát lapogatta, s hirtelen suhogó lépésekkel, mint háziasszony, utána sietett” (76). A féltékeny férj dühe is egyetlen önkéntelen, megfékezett gesztusban elevenedik meg: „Kezét kardjának markolatára tette; nem markolta azt, de nyomta, lenyomta, hogy a kard hüvelye hátul a hosszú mentét magasra emelte” (116).

A nagy fejedelem, Erdély és a magyarság nemzeti eposza

453

Máskor a képet nemcsak élesíti, de metaforikus képzettársítással vagy hasonlattal el is rajzolja a humoros vagy ironikus irányába: „úgy dôlt rá fekete kondor feje az asszony bronzszôke hajba bokrozott s kissé kendôzötten fehér arcára, mint egy fiatal mackó a sárga gidára...” (9). S ezt mondja Geleji Katona István, az angyalok nyelvén szóló pap énekérôl: „a fiatal pap kövér és sziromhullató terebély éneke” (944).

Az expresszivitás igénye olykor a komplex kép intenzitásában nyilvánul meg: „Roppantságos ökleit az urak orra elôtt forgatta, s villogó tülökszemeivel úgy ordított rájuk, mint török handzsárral.” (1041) A legjobb helyeken a két szándék, a kifejezés erôteljessége és a kissé elrajzolt – eltúlzott, groteszk hatású – képiség egyszerre jellemzô: „Fiatal komondorkölyök módjára birkózott a lánnyal a medvebôrön. Leteperte s ártatlan kedvvel gyúrta, marcangolta; nem szerelem volt ez, két erôs gyerek birkózása volt a szénában, hancúrozás, erôs játék, püfölték egymást, hogy csakúgy csattogott, s a lány karmolt és sikongott, mikor túl erôs ütést kapott.” (31); „S Khleslre nézett, aki elôremeredve, szúró szemeivel falánkul nézett rá, homloka dudorodott, mint a bécsi zsemlye, simán és fényesen és sápadottan s okosan helyeselve” (690).

A tárgyiasító, személytelenítô hasonlat az emberi tehetetlenség érzését fejezi ki az urára váró Palocsai Anna lelki gyötrôdésében: „valami kínos jövô elôreérzése kongott ott a háttérben és izzadott, mint a nyirkos falak, melyek a víz áradását érzik már, hiába prédikál a pap oly bölcsen és oly igazakat...” (165). Szintén tárgyiasítás fejezi ki az önuralom, a fegyelmezettség elvesztését, amikor Bethlen önti ki lelkét Báthori Annának: „úgy elborította a legiszonyúbb panaszokkal ezt az idegent, mint az árvíz nem nézi, mi az, bokor, szikla vagy épület, ami útjába áll, tajtékkal lepi el” (603). Az ilyen hasonlatokban a szereplô jelleme is kibontakozik egyszersmind: a komondorkölyök fejedelem késôbb vadászkutyaként ábrázoltatik – nagyon találóan akkor, amikor az urak körülötte agárvadászatról beszélgetnek, ô azonban alig figyel rájuk, az asszonyok keltik fel érdeklôdését: „A fejedelem nem ügyelt az urakra, hanem az asszonyokat nézte, s nyitott, buja ajkai, mint a vadat álló ebé lefittyentek s szagot álltak, orrlikai kitágultak, s szeme nedvesen izzott, négy új s gyönyörû fiatalasszony volt elôtte” (114). A jelenetek ilyen egymásba olvasztása képi összefüggés révén gyakori eljárás Móricznál. A fejedelemasszony beléptekor morfondírozik Bethen: „Milyen karcsú volt és rezgô léptû, csak ennyi maradt meg a férfi szemén, amikor már újra a karcsú és szökellô betûkbe temetkezett.” (473) A hasonlatokban nemegyszer a népi szemlélet természetközelisége nyilatkozik meg: „ô mászik, mint a vidra, fut, mint a farkas s hallgat, mint a nyúl...” (268). Még Bethlen Gábor kézírása is a természet, növények és állatok elevenségével jeleníttetik meg: „Voltak itt pázsitszárak, voltak bugák s levelek, négylevelû lóherék s bogarak is mászkáltak a szárakon s leveleken, s még a tavaszi szellôt is érezni lehetett, ahogy lebbenti a szálakat.” (472) A móriczi darabosság, a hiányos vagy hátravetett, magyarázó vagy kiegészítô jellegû mondatok mindig az élôbeszéd felé közelítik a szöveget: „Mindjárt elöl a kolozsvári bíró s a tanácstagok. Fekete, egyszerû palástban, ôk a vendéglátó gazdák.” (11) A hátravetett tagmondatok szinkópás ritmust adnak Móricz mondatainak: „Ebédnél jól evett, lassan morzsolta a hideg sültet, amit felesége rakott a málhába, s harapta hozzá a jó almát, mert ezt szerette.” (582); „S ô kardot kötött az oldalára, felgyûjtötte a hadait, ráment Lippára, s vérrel és puskaporral és vérrel vette meg és parádéval ajándékozta oda a török basának” (958).

454

Nagy Gábor

A vívódó lélek ide-oda ingadozását az egyszavas mondatok darabossága érzékelteti: ... ô is szerelemmel gondolt a remek fiúra, a szárnyas Pegazust érezte a szavaiban s lelkében. Ettôl talán még a feleségét sem sajnálta volna...

Megdermedt. Nem. Azt nem. Azért megölte volna a tulajdon kezével... (581) Másutt az elharapott, befejezetlen mondatok töltik be ezt a szerepet: „Ej, ebellette, morgott rá önmagára, csak nem fogsz egy bestye nôszemély miatt...” (583); „Ha megmerészlik éreztetni vele... Elmegy, s... Bolondság is volt, hogy ô maga jött...” (584).

A szaggatottság, darabosság az érzelmek intenzitását hivatott erôsíteni. Mint ez a tautologikus szillogizmus is: „Vége van a magyarságnak, mert a magyarságnak vége” (261).

A hiányos, névszói mondatszerkezet nagyon gyakran felsorolással, halmozással dúsul föl: „Ha ez így ment volna tovább, ország-világ jussal meg fogta volna vetni...

Hú, csak soha többet. Fertô, feneketlen sár, zsombék, mint az ecsedi határ, virágos bürü, ha rálépsz, beleszakadsz, hogy a csíkok esznek meg...” (37); „Velük versenyt tudott lovat csutakolni, udvart seperni, trágyát kihányni, ló elé adni, fegyvert tisztogatni, lovat, ebet tanítani, vadászni, halászni, sólymászni, csónakot faragni, ostort fonni, dárdát vetni s vasököllel szörnyen verekedni... Köztük tanulta a meséket, nótákat, a tündérhistóriákat s babonákat, tôlük szíjta be az ôsvilág igéit, s velük egy érzés lobogott benne...” (41).

A belsô lelkiállapotot festô gesztusok is gyakran ismétlésekkel, halmozással, fokozással válnak még kifejezôbbé: Nem bírt nézni a nôre, könnyein át, visszazuhant önmagába, s szempilláit lezárta, keményen összecsukta, könnyeit akarta visszafojtani, de nem lehetett, megeredt az, megindult az, s ömleni kezdett, némán szivárogni... patakzani... szakadni... (...)

Soha nem lehetett.

Soha nekem sírnom nem lehetett. S nem is sírtam.

S valóban kereste emlékei közt a percet, amikor könny volt a szemében. De csak az édesanyja kötényére emlékezett... soha azóta... (586) Hogy Móricztól mennyire nem idegen a humor, arra a nevetés, kinevetés megannyi változata szolgálhat bizonyságul. A csípôs humor tipikus esete e szójáték: „Mikor Thurzó a levelet megkapta, csak azt mondta, hogy Fekete Péter nagyon egyformán írja a Z betût az S-sel. Nem a hazáén, hanem a hasáért lelkesedik.” (539). A névvel való szójáték finomabb változatával teszi nevetségessé Kemény Boldizsár uramat, akit a legények arról gyôzködnek, maga az ördög volt a besurranó küldönc a fejedelemasszonynál, mire „Kemény úr azonban fel volt háborodva, és kötelessége is volt kemény lenni”. A teológiával akarja fülön csípni a füllentést, ám ô maga is babonás lévén, faggatózásai csak még nevetségesebbé teszik: „– Még mibôl gondolod, hogy az volt? – Érzettem a szagát. – Milyen volt a szaga? – Fertelmes büdös. – Mire hasonlított? – A pöcegödörre. – Akkor nem az volt. Az ördögnek, ami nincs, kénkôszagja vagyon, de nincs ördög, tehát szagja sincs.” (811) Másutt még élesebb a családnév kifordítása. Jósika mondja Báthori Annának, Károlyi Zsuzsanna szavait idézve, aki a háttérben kihallgatja a beszélgetést: „... az öreg Bánffy uram csak bánomisénfi volt” (981), mármint a felesége mellett. Késôbb

A nagy fejedelem, Erdély és a magyarság nemzeti eposza

455

Báthori Anna a fejedelemasszonyi címen gúnyolódva kérdi Jósikától: „S mit vakkantott erre felséges asszonyod ôfonnyadottsága?” (982) Zsuzsanna amúgy is gyakran céltáblája Anna élceinek. Bethlennek mondja: „Déván dévánkoztál Zsuzsannával”, e neológ igébe rejtve a kévánkoztál és dévajkodtál szavakat.

A vaskos humorra is akad példa a regényben: Esterházy „ellenséggel nézett a lutheránus úrra, aki gatyába ereszti a virtust, mihelyt törököt fog” (533).

Gyakran él Móricz az irónia eszközével is. Amikor a török udvarbéliek szóvirágos beszédéhez igazítja a tolmács a hozzájuk látogató magyar fôurak szikárabb, darabosabb válaszait, egy jellemzô, a hatalmi pozícióhoz illeszkedô nyelvi norma íródik szét az ironikus használatban. Bethlen így jellemzi Báthori Gábort: „Ez a Báthori Gábor fejedelem a felséges szultán ecsedi hívének s szolgájának, néhai Báthori Istvánnak fia”, mire a tolmács: „Padisahunknak egy csekély szolgája származott a leghíresebb és leggazdagabb hitetlen kutyától...” (346).

Móricz változatos, de a regény nyelvébe mindig a természetesség varázsával vegyülô eszközökkel érzékelteti a történelmi atmoszférát. Az appositiós szerkezetek – nemegyszer latin formában: „Spectabiles ac Magnifici Domini” (121) – hûen idézik a középkor társalgási szokásait. A reformáció-ellenreformáció korát a hitvitázó jelenetek biblikus szóhasználatával teszi jelenvalóvá az olvasó számára, s ez a nyelvhasználat idézôdik meg elemeiben az asszonyok, elsôsorban Károlyi Zsuzsanna nyelvében. „Nincs ebben a nyelvben semmiféle történelmi mesterkéltség, de annál több benne a történelmi zamat és szellem. (...) Ez a stílus: történelmi eredmény; alkalmas rá, hogy egész történelmi életünket s lényünket kifejezze.”26

A regény történelemszemléletének néhány vonása Történelemszemléletében is nem annyira Jókai, mint inkább Kemény Zsigmond tekinthetô Móricz elôdjének. Kemény – s távolról Móricz hôse, Bethlen Gábor is – „a történelmi a polgárosodás megszállottja, de olykor leküzdhetetlen akadályokat lát e cél elôtt. Magát pusztító alkat, akit rossz sejtelmek gyötörnek. Nagyon korán megjósolja Magyarország elbukását, de természetesen szeretné, ha nem lenne igaza.”27 Móricz persze már úgy tekinthet vissza a bethleni idôkre, hogy átélte a történelmi Magyarország bukását. Talán ebbôl is adódik, hogy az Erdélyben történetszemlélete tisztábban tragikus, mint Keményé: nem a „romantikus irónia”28 viaskodik a tragikummal: a frissiben megélt tragikumé a fô szólam, az irónia csak kísérô elem.

Ami mégis eltávolítja a tragikumot, nehezíti átélhetôségét, árnyalja egyöntetûségét, az a trilógia értékszemléletébôl adódik: mind a pozitív, mind a negatív értékek viszonylagossá válnak valamelyest azáltal, hogy a fôbb figurák értékszerkezete kettôs, hibáik és erényeik a regény folyamán egymásba játszanak, szinte fölcserélôdnek.

Szegedy-Maszák Mihály a Tündérkert vizsgálatakor kettôs értékminôségrôl beszél: „Báthorynak szüksége van környezetére, ám e környezettel lerombolják egymást; Bethlen összhangban él embertársaival. Másrészt viszont az is igaz, hogy Báthory 26. Féja G. i. m. 82.

27. Szegedy-Maszák Mihály: Tragikum és irónia Kemény Zsigmond történetszemléletében = uô: A mûértelmezés esélyei, Balassi Kiadó, 1995. 135.

28. Uo.

456

Nagy Gábor

új közösséget akar teremteni, Bethlen pusztán elfogadja a már létezôt.”29 Az értékek azért sem hozzáférhetôk tiszta, fekete-fehér mivoltukban, mert Móricz személytelen narrátora sohasem értelmez. A belsô magánbeszédekbôl kihámozható értelmezések pedig mindig egy adott szereplô nézôpontjához kötôdnek, a különbözô szereplôk nézetei egymásnak gyakran ellentmondóak, s mivel egyik szereplô nézôpontja sem mondható abszolút érvényesnek, elôbbre valónak, nincs olyan fölsôbb instancia, aki az író szócsövének vagy a teremtett világ külsô, „független” értelmezôjének volna tekinthetô.30 Ez a poétika egy olyan történelemszemlélet kibontakozását teszi lehetôvé, amely az egyetlen uralkodó nézôpont helyébe legalábbis a nézôpontok kettôsségét, a látószögek variációit helyezi. Ez a „relativizmus” is viszonylagos azonban: önmozgása a Báthori-Bethlen pólusok közé szorul, s annyit enged meg csupán, hogy Báthori gátlástalanul hajszolt céljaiban is észrevegyük a jó szándékot, a nagy nemzeti gondolatot, s Bethlen dicsô törekvéseinek véghezvitelekor se feledkezzünk el arról, hogy a nagy fejedelem sem ódzkodik felettébb különös, kétes eszközökhöz nyúlni. A Tündérkert még keveset mond arról a lépésrôl, hogy Bethlen a törökhöz fordul Báthori megbuktatása céljából, s erdélyi várakat sem röstell fizetségül felajánlani; e tett következménye a második kötetben jelentkezik éles dilemmaként: egyre nehezebb eldönteni, hogy a magyar várakat „elajándékozó” – s Lippát saját katonáival megostromló – Bethlen hazaáruló-e, vagy az ilyen áron megkezdett felvirágzás és a viszonylagos nemzeti önállóság megteremtôjeként – éppenséggel a legmerészebb hazafi.

Kettejük aszimmetrikus értékrendjének rejtett kapcsolatára azonban legtisztábban az a metaforikus cselekménymozzanat mutat rá – s itt Móricz fantáziája elrugaszkodik a történeti forrásoktól –, amikor Bethlen fölnyittatja a Báthori-örökséget rejtô ládát. A tündérkertté építés lázában rommá dúlt Erdély felvirágoztatása csak úgy válik Bethlen számára lehetôvé, ha a kezdeti lépésekhez elorozza a Báthori-család vagyonát (amelyhez még Báthori Gábor sem nyúlt hozzá!), gátlástalan csalássorozatra (hisz ezt követi Báthori Anna, a törvényes örökös megtévesztése) építve a nagy gondolatot, Tündérkert-Erdély megvalósítását. Így épül be a bethleni építés folyamatába a tetteivel szinte csak rombolni tudó, de nagyot és merészet álmodni merô – s ezért Bethlen által is irigyelt – Báthori Gábor szelleme is.

A regénybôl sugárzó tragikus sorsértelmezés Trianon közelségében aligha meglepô.

A korok közötti áthallás olykor egészen nyilvánvaló: „Magunk adnánk oda idegen fajtáknak a földet...” (832) A magyarországi állapotok bemutatása is a leromlott hazáról, a széthúzásokról ad számot (1062–1063). A magyarság fátuma ugyanakkor nem árnyékolja be teljesen Móricz történelem-felfogását, közelébe sem jut annak a felfogásnak, amely magának a történelem folyásának, puszta létének tulajdonítaná a tragédiákat.

Móricz (és hôse, Bethlen) történelemszemléletének épsége és elevensége ragadható meg abban a párbeszédben, amelyet Bethlen és történetírója, Bocatius folytat a trilógia harmadik részében. „– Domine, a história nem arra való, hogy az ember csak éppen megesmerje, mi volt s hogyan, hanem arra való, hogy ami már egyszer megtörtént, tanulságul legyen a késôbbi idôkben mindenkinek, aki hasonlatos sorsra 29. Szegedy-Maszák Mihály: A Tündérkert mûfaja és világképe = uô: „A regény, amint írja önmagát”, Tankönyvkiadó, 1987. 100.

30. Vö. Szirák Péter: Az ösztön nyelve és a nyelv cselekedtetô ereje (Szempontok Móricz Zsigmond néhány mûvének újraolvasásához) = A kifosztott Móricz?, 239.

A nagy fejedelem, Erdély és a magyarság nemzeti eposza

457

jut” – mondja Bethlen, mire Bocatius: „– Úgy van, kegyelmes uram, csak az emberek nem akarnak a más kárán tanulni.” Bethlen azonban nem a közfelfogásban, hanem a történetírók módszerében látja a hibát: „– Mert maguk, domine, nem jól tanítják a históriát. Kegyelmetek csak száraz abrakkal etetik a fiatalságot, akik megátkozzák az elhaltakat, hogy annyi számot s nevet kell megtanulniuk...” (837). A párbeszéd a gondolat fokozatos érlelôdését mutatja. A beszélgetés végén fogalmazza meg Bethlen az emlékezés szükségességét: „Azért mondom, hogy a históriát mindennap tanulni s tanítani kell, hogy a késô nemzedékek a régiek sorsán okuljanak és kikerüljék a próbálgatás veszedelmeit.” (839) Így válik a történelem elevenné, mindennapjaink szerves részévé. S ehhez még egy, a történetíróknak szóló tanácsot ad Bethlen, a történelem értelmezésének igényét hangsúlyozva: „... nem az a história, hogy mikor indult ki egy fejedelem hadra s mikor vítt csatát itt meg ott, hanem az, hogy miért?... S hogyan.” (840) Talán ebbôl az egészséges történelemfelfogásból is táplálkozik Bethlennek az a hite, amely eredeti kéziratban is fennmaradt szentenciájából sugárzik: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk...” (1090) Móricz a regény bonyolult viszonyrendszerét felvillantva zárja a regényt. Az ura vállára boruló fejedelemasszony képében mûve alapkérdéseit: történelem és magánélet, hatalom és halál összefüggéseit merevíti egyetlen, örökbecsû pillanatba. Károlyi Zsuzsanna ura vállára borulva (íme, a szerelem, szeretet problémaköre is megidézôdik egy gesztus erejéig) nem is kérdi, csak „érzi: – Ölni, ölni?... Ez az élet?...

Boldog az ember, ha öl?...” (1095).

458

Tverdota György

Tverdota György

Fordítás törökről törökre magyarul (Bethlen Gábor isztambuli útja) Úgy tûnik, hogy Móricz életmûve kezd kiszabadulni abból a purgatóriumból, amelyet, mint minden maradandó mûnek, az elsô tündöklés évtizedei után neki is el kell viselnie. Remélem, ez nem csak amolyan délibáb, amit a cél erôs áhítása vetít káprázó szemeink elé. A purgatóriumot nem lehet és nem is kell megúszni. A móriczi mû is csak ennek tüzében tisztulhatott meg azoktól a közhelyektôl, amelyek igazi értékeit elfedték: amelyek szerint egy kritikai realista író mûveit olvassuk, aki ostorozza a dzsentrit, aki látleletet nyújt a század elsô felének beteg Magyarországáról, aki a szegények védelmére kel és így tovább. Ez a megtisztulás nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy írásmûvészete új életre kelhessen. Az író rehabilitációjának azonban nem biztos, hogy az a legcélravezetôbb módja, ha a modern narratológia törvénykönyvével a kezünkben összevont szemöldökkel sorban levizsgáztatjuk az elbeszéléseket és a regényeket a Hét krajcártól a Csibe-novellákig, a Sáraranytól a Rózsa Sándor-regényekig. Érzékeny szemmel, felfedezô kedvvel kell végiglátogatnunk mûveit, nyitottnak kell maradni az iránt, amit a mû üzen, s amit a szöveg felkínál.

Ebben a szellemben szeretném felhívni a figyelmet a továbbiakban az író egyik bravúrjára, amely – ismereteim szerint – eleddig elkerülte az elemzôk figyelmét. A teljesítmény ugyan egyszerinek és egy adott helyre korlátozódónak látszik, de a mögötte rejlô szellemi készenlét nyilvánvalóan kiterjedtebb, s határainak kitapogatása a kutatás egyik legfontosabb jövôbeli feladata.

A bravúr, amelyet Móricz a Tündérkert egyik epizódjában hajt végre, arra ösztönöz, hogy újragondoljuk az író nyelvre irányuló reflexiójának mibenlétét és minôségét. Többrôl és másról van szó, mint Móricz stílusáról, nyelvmûvészetérôl. A részlet, amely Bethlen Gábor Konstantinápolyba tett utazásának krónikájában foglal helyet, az erdélyi államférfinek a szultáni udvarban történt kihallgatását meséli el. Bethlennek, akinek Báthory Gábor immár engesztelhetetlenül életére tör, nincs más választása, mint a török fôvárosban politikai és katonai segítséget kérni az országot katasztrófába sodró fejedelem ellen. A török elöljárók, akiket jól ismer, kieszközlik számára, hogy „bemutassák a világhatalmú szultánnak”. „Iszkender basa a padisáht értesítette, hogy Bethlen Gábor szépen el tudja mondani a beszédét törökül, ami a szultánnak nagy mulatság volt, mert még sosem hallott hitetlent, aki három szónál többet el tudott mondani az igazhívôk nyelvén. Megmondatta azért neki, hogy parancsára mondja el az erdélyi állapotokat.”

Fordítás törökrôl törökre magyarul

459

Móricz nem kerít nagy feneket az esetnek, majdnem természetes tényként kezeli, realista regiszterben adja elô a történetet: „Bethlen elôre elkészült a szónoklatra s a legnagyobb nyugalommal beszélt; de minden kijelentés után meg kellett állania, hogy a tolmács költôi formába öntse az ô gyaur gondolatait, viszont a legelôkelôbb tolmácsot kapta, a legjobb költôt, aki minden mondatot, amit ô mondott, a végtelenségig kicifrázott és túlzott, hogy a szultán kedvét megnyerje”. A mellékkörülményekre, a szultán elôtti szereplés nehézségeire figyelve majdnem elsiklunk a lényeg fölött: ha Bethlen törökül beszélt, akkor mi a csudáért volt szükség török tolmácsra? Miért kell egy beszédet törökrôl törökre fordítani? A realista felszín mögött tehát egy képtelenség bújik meg, a narrátor olyan történetet mesél el, ami nem történhetett meg. Arra az esetre, ha szemernyi kétségünk támadna az iránt, hogy a Bethlen és a Padisah között a „legjobb költô” által végzett közvetítô tevékenységet csakugyan tolmácsolásként kell értelmeznünk, Móricz minden félreértést kizáró választ ad: „Bethlen nem volt elkészülve rá, hogy az ô törökül mondott szavait a tolmács ugyanolyan módon fogja közölni, mintha idegen nyelven szólt volna, ezért egy pillanatig megzavarodott”.

Osztozunk a magyar államférfi zavarában, hiszen az eset csakugyan képtelenül rendhagyó. Mielôtt azonban kísérletet tennék a zavar eloszlatására, arra hívom föl a figyelmet, hogy a szultáni fogadás korántsem kuriózumként, kakukktojás gyanánt kerül be a regénybe, hanem mélyen összefügg a mû egyik alapvetô üzenetével: egy olyan kisvilág rajzával, amelynek léte, történései a történet kezdetétôl végéig szinte sokkoló módon szembesítik az olvasót a nyelvek és kultúrák közötti kommunikáció sikeres és kudarcra ítélt kísérleteivel. Az önálló Erdély fennmaradásának és virágzásának alapfeltétele, hogy a kisded ország a környezô hatalmakkal: a Habsburg udvarral és a török birodalommal kiegyensúlyozott kapcsolatot tartson fenn. A határon túlról érkezô legkisebb katonai erô (a román vajda támadása, a hajdúk beözönlése) vagy a külföldre irányuló diplomáciai manôverek és a velük együtt járó hadi események (a havasalföldi hadjárat, a lengyel korona megszerzésére tett próbálkozások), a felvidéki magyar urak intrikái egyaránt a kényes egyensúly felborulásával fenyegetnek. A magyarok és a szászok, a nemesek és a székelyek, a katolikusok és a protestánsok közötti fegyvernyugvás egy vigyázatlan mozdulatra, egy fegyelmezetlen kifakadásra végzetesen megbomolhat.

Ha eltekintünk a kulturális különbségektôl, a társadalmi feszültségektôl, országok és országrészek konfliktusaitól, s szigorúan megmaradunk a térségben használatos, az ott élô emberek kommunikációját meghatározó nyelvek körében, akkor a némettel (a szászok nyelve), a törökkel (a katonai függôséget fenntartó nagyhatalom képviselôinek nyelve), a latinnal (a magyar elôkelôségek reprezentációs nyelve), a románnal (a politikai-katonai ellenfél vagy bizonyos belsô erôk szövetségeseinek nyelve) és természetesen a magyarral kell számolnunk. Ez utóbbi, mint a regény nyelve, a többi nyelv közös nevezôjeként funkcionál. A hôsök ezen a nyelven beszélnek, vagy ha nem, hát mondataikat az író a regény konvencióinak megfelelôen ezen a nyelven közvetíti az olvasó számára. A regénybeli politikai-hadi-társadalmi viszonyokat úgy fordíthatjuk le a nyelv síkjára, hogy Erdély csak akkor számíthat sikerre, ha lakosai, és különösen vezetôi értenek a környezô hatalmak nyelvén, illetve ha egymás között egy nyelvet beszélnek. Hogy’ áll ebbôl a szempontból a helyzet a 17. század eleji Erdélyben?

460

Tverdota György

Weisz Mihály, a brassói bíró Báthoryt csúfoló disztichonját elôször latinul olvashatjuk a szövegben, de a jámbor olvasó megnyugodhat, mert az egyik hôs nyomban magyarul is skandálja. A regény elsô lapjain Bethlen a Báthoryt és feleségét üdvözlô beszédét természetesen latinul mondja, s a hitelesség kedvéért az író is latinul kezdi idézni, majd a magyar olvasó kedvéért magyarra vált: „Illustrissime Princeps, domine, domine nobis naturaliter clementissime... – kezdte. – Nagyságos fejdelem, minékünk legkegyesebb urunk...” Ugyanígy jár el Báthory válaszbeszédét idézve: „Fidelibus nostris universis et singulis egregiis, nobilibus pariter et ignobilibus ac alterius cuiusvis status... salutem et favorem nostrum!... Köszöntjük az mi híveinket mindközönségesen...” Azaz a narrátor, ahogy ez már mindközönségesen a regényekben elô szokott fordulni, elôzékenyen vállalkozik a tolmács szerepére, s a magyarra mint közös nevezôre hozza a különbözô nyelven elhangzott kijelentéseket.

Ha a cselekmény úgy kívánja, akkor a szöveg természetesen a nyelvi kommunikáció nehézségeit és akadályait is játékba hozza. Ez történik abban a jelenetben, amikor Bethlen megszemléli a romos kolozsvári külvárost, s egy szásztól tudakozódni kezd: – „Halljad csak – mondta neki –, mért nem építettétek fel még a várost?

A szász összehúzta magát, ahogy tudta, s alázattal mondta: – Nem tud, nem tud...

A fôkapitány németül ismételte el a kérdést, de erre a szász még nagyobb zavarba jött, s egészen belesápadva ismételte, hogy ivesznit, iveesznit...” Szeben bevétele elôtt, amikor Báthory színlelésbôl is a város építésérôl érdeklôdik a fôbírótól, a nyelvi szakadékot úgy hidalják át, hogy a városi írnok latinul felel a kérdésre: „Intésére elôlépett a város fôjegyzôje, hosszú, sovány, meggörbült nyakú, pegament s téntaszagú ember, s latinul szólott: – Ezt a kupaboltot felséges fejedelem, éppen százhúsz esztendôknek elôtte rakták a mi atyáink...” Azaz Móricz eleve magyarul idézi a latin idegenvezetést. Ugyanígy jár el akkor, amikor Báthory katonái Szebent beveszik, s a megdöbbent, felháborodott szász polgárok kiáltozását adja vissza: „– Árulás! – üvöltenek a polgárok. – Árulás! – zúg az ordítás a városon.” A kétségbeesetten kiáltozó polgárok aligha magyarul jajveszékeltek, mintegy az ôket felkoncoló hódítók iránti udvariasságból. A Radul elleni hadjárat leírása során Móricz újra jelzi a nyelvi korlátok jelenlétét. A román vajda kíséretében elfogott román lányokkal kapcsolatban olvassuk: „A lányokat nézte, csak nézte ôket, aztán ô is felállt s vidáman köszöntötte, latin nyelven ôket: „– Idvez legyetek a mi vendégbarátságunkban – mondta –, ami az enyém, a tietek legyen, ami a tietek, az enyém legyen. A lányok bambácskán néztek, nem értették a szót se magyarul, se latinul; de azt megértették, hogy nem korbáccsal biztatják ôket.” A török követ épp havasalföldi hadjárata idején találkozik Báthoryval. A vele folytatott beszélgetés leírását Móricz így oldja meg: „A török követ... törökül olvasta fel a szultán fermánját, minden mondatot, amit kiejtett, hatalmas hangon mondta utána a tolmács, magyarra váltva a török szavakat”. A nyelvi realitás tehát a nyelven kívüli világ bonyodalmainak leképezôdése.

A példákat még szaporítani tudnánk, de az elmondottak kellôképpen érzékeltetik, hogy a nyelvi korlátok, akadályok, az akadályok áthidalása, a fordítás, a különbözô közösségekhez tartozó emberek közötti kommunikáció problémája áthatja a regényt, s így a Padisah kihallgatásán történtek szervesen nônek ki a mû problematikájából. Csakhogy míg az elôbb említett példákban nyelvínséggel vagy nyelvi elégtelenséggel találkoztunk, amelyet valamilyen protézissel pótolni kellett, vagy a szereplôknek egymás között, vagy a narrátornak az olvasó számára, addig itt a bôség zavarával küzdünk. Bethlen kihallgatásán egy török nyelvvel több van a kelleténél.

Fordítás törökrôl törökre magyarul

461

Vizsgáljuk meg elôször, milyen komplikációk keletkeznek az epizód résztvevôinek nyelvi viselkedésében e bôség folytán! Aki tolmácsolásra vállalkozik, annak legalább két nyelven kell tudnia. A sajátján és azon, amelybôl fordít. A mi tolmácsunkról megtudjuk, hogy költô, arra azonban semmilyen adat nem utal, hogy értene magyarul. Nem is kell értenie, hiszen megbízói abban a tudatban jelölték ki ôt erre a feladatra, hogy török nyelvû szöveget fog hallani, s neki a saját anyanyelvén elhangzott mondatokon kell különbözô mûveleteket elvégeznie. Azaz egynyelvû tolmácsról van szó. A beszélô, akit idegen nyelven tolmácsolnak, normális esetben saját anyanyelvén vagy valamilyen általa jól ismert idegen nyelven fejezi ki magát. Bethlen Gábor azonban speciális helyzetben van, mert ô nemcsak érti azt a nyelvet, amelyre lefordítják, hanem ezen a nyelven kommunikál, s így össze tudja hasonlítani a saját, török nyelvû szónoklatát azzal a változattal, amelyet az ô beszédébôl ugyanazon a nyelven formáltak.

Ha eltekintünk Bethlentôl és a tolmácstól, mint a produkció létrehozásában aktív szerepet játszó hallgatóktól, a hallgatóságot két különbözô típusra különíthetjük el. Az egyik típusba a szultán kíséretének tagjai tartoznak, akik (részben) már korábban is találkoztak Bethlennel, akiknek tehát érteniük kell azt, amit ô törökül mond.

A hallgatóság másik típusát egyetlen személy, a török császár testesíti meg, aki – mint török nemzetiségû ember, nyelvi kompetenciájánál fogva szintén – értheti, amit Bethlentôl hall, de különleges státusza, uralkodói mivolta egy (talán íratlan) konvenció értelmében megakadályozza ôt a megértésben vagy talán pontosabb így mondani: feljogosítja ôt a nem-értésre. Ha nem így lenne, akkor nem rendeltek volna ki egy külön szakembert, egy tolmácsot, hogy számára befogadható szöveget állítson elô egy másikból, amely erre alkalmatlannak van nyilvánítva. Bethlen megfigyelése szerint „a szultán mindig pontosan olyan arcot öltött, amilyen a tolmácsé volt. Beszéde alatt a beteg, pergamensárga arcú szultán szeme fakó lett, fáradtan s közönyösen nézett, nyilván egy szóra sem figyelt, s egy szót sem értett szavaiból, csak akkor csillant fel újra, mikor a tolmács megszólalt”. Ha azonban így áll a dolog, akkor az a török nyelv, amelyen a szultán ért, a közös nyelvhez képest magán törökként határozható meg, vagy szultánnyelvként értelmezhetô. Ezt a szultánnyelvet a padisah kísérete is érti: „Körülpillantott a basákon s bégeken, s ámulva látta, hogy a nagyvezértôl kezdve az egész társaság elragadtatott arccal néz a tolmácsra, ajkuk megnyílt, szemük tágas lett, s mohón isszák, mint az ópiumot, a napkeleti meséknek ezt a boszorkányitalát”. A szultánnyelv létrehozásában a tolmács, a költô nem kevesebb kompetenciával jár el, mint maga az uralkodó. Sôt Bethlen, a gyaur, hitetlen kutya is megértheti. A viszony tehát egyoldalú. A szultán privilégiuma egy priváció, az, hogy ne értse a közös nyelvet, egy idegen által is megalkotható török idiómát, mindenki más azonban birtokba veheti az ô saját rendelkezésére kialakított nyelvét.

Az adott keretek között nem idézhetjük föl teljes terjedelmükben a kihallgatás során elhangzottakat. Az eredeti török és a lefordított török viszonyát csak Bethlen beszédének egyetlen passzusa és annak lefordított változata közötti viszonnyal szemléltethetjük. Az erdélyi vendég csak ennyit mond a fejedelem nôügyeirôl, indiszkrécióját nyomban meg is bánva: „Bizony, felséges padisah, a mi fejedelmünk borzasztó dolgokat mívelt, nem kímélte az urak feleségeit sem, sokakat megszeplôsíte, sôt még tulajdon húgát is megkörnyékezte.”

462

Tverdota György

A tolmács ezt így adja vissza szultánnyelven, Báthoryt „Bolondkirályként” aposztrofálva: „Rusztem tízezer szüzet tett anyává, de a Bolondkirály tízezer anyát tett magának szûzzé. S nem volt éjjele és nappala s nem volt nyugodalma s pihenése, s mikor már senki más fel nem izgatta lelkét és tüzét, akkor így szólt: Jaj szolgám, jaj lelkem, hozd el nekem az én egyetlen húgomat, az én anyámnak méhébôl eredettet!

S mikor elhozták s ragyogó kösöntyûkkel ékesen elébe vezették, akkor így kiáltott a Bolondkirály: „Testvér, nekem nincs erôm, hogy tégedet fogadjalak, jöjj hozzám!” És hétszer anyává tette az ô leánytestvérét s hétszer elvetéltette, mint aki az ételt torkára dugott ujjakkal eltávolítja, hogy újra örvendhessen az ízes falatoknak. Furfangos ember ô, sokszor színt változtat, és azt mondja: „Testvérem, én a te értékedet nem tudtam, Isten büntesse meg rágalmazóidat!””

A két szöveg közötti viszony olyan, mint amilyen a zenében a téma és a variációi között állítható fel. A téma: Báthory Gábor magánéleti erkölcsi kihágásainak elítélése. A röviden exponált alapdallam kétirányú. Báthory egyrészt fejedelmi hatalmával visszaélve, túltengô szexuális igényei kielégítése érdekében durván beavatkozott alattvalóinak családi életébe, még a fôrendûeket sem kímélve. Másrészt szeszélyei kiélésében még a vérfertôzéstôl sem riadt vissza. A terjengôsen, arabeszk-szerûen elôadott variációk nem térnek el a kettôs alapdallamtól, mégis döntô módon átalakítják az eredeti üzenetet. Fordításról lévén szó, nem indokolatlan néhány fordításelméleti szempontot bevonni a magyarázatunkba. A fordítás azon a közmegegyezésen alapul, hogy a tolmácsnak ugyanazt a tartalmat kell közölnie egy más nyelv nyelvtani szabályai szerint és szókincsét felhasználva. Gondolom, azzal mindenki egyetért, hogy a regénybeli költô-tolmács produktumát nem rokoníthatjuk a szó szerinti fordításokkal. Jobban hasonlít a mûvészi fordításhoz, a „szép hûtlenek” teljesítményéhez. A szultánnyelven elhangzó beszéd hûtlennek hûtlen, s egy bizonyos, keleties szépségeszmény szerint szépnek, mûvészinek tekinthetô. A szép hûtlenek eltérése az eredetitôl azonban minden szabadossága ellenére is korlátozottabb annál, amit a Padisah tolmácsa megenged magának. Az uralkodó fülébe és agyába eljutó szónoklatot a lehetô legszabadabb fordítással, az adaptációval állíthatjuk valamelyest párhuzamba. Az adaptáció során a fordító az eredetit nyersanyagnak tekinti, amellyel meglehetôs szuverenitással bánhat.

Ha a francia fordításelmélettôl tanult: „sourcier – cibliste” fogalompárral élve megkülönböztetjük az olyan fordításokat, amelyek ragaszkodnak a forráshoz, tiszteletben tartják a kiinduló szöveg nyelvi struktúráját, szóhasználatát, s az olyanokat, amelyek elsôsorban arra törekszenek, hogy a befogadó, a hallgató vagy az olvasó nyelvi, kulturális szokásaira, érzékenységére legyenek tekintettel a szöveg megformálása során, akkor a Padisah tolmácsa a szélsôséges „cibliste”-ek közé sorolható. Az eredeti szöveget transzformálva elszakad attól a referenciától, a tényleges erdélyi helyzettôl, a fejedelem valóságos magatartásától, amelyre forrása hivatkozik. Az általa elôadott két mikrotörténet nem Báthory Gáborhoz és tetteihez, hanem az uralkodó esztétikai-erotikus igényeihez van szabva. Ahogy korábban már idéztem: „minden mondatot, amit ô [Bethlen Gábor] mondott, a végtelenségig kicifrázott és túlzott, hogy a szultán kedvét megnyerje.”

Mit tesz az alapul szolgáló szöveggel? Kivonja belôle a sémát, a tematikus vázat, s ezt két fiktív történet kiindulópontjává teszi: az egyik arról szól, hogy a Bolondkirály tízezer anyát tett magáévá. A másik pedig arról, hogy saját húgát hétszer anyá-

Fordítás törökrôl törökre magyarul

463

vá tette és hétszer elvetéltette. Ebben a változatban szabadon érvényesül az iszlám világ saját, orientális kulturális, narratív hagyománya, amelyet leginkább az Ezeregyéj meséibôl ismerünk. Egy paradigmatikus keleti hôsre, Rusztemre hivatkozik is a tolmács. Az idézett szöveg két szembeötlô jegye az érzéki élvezetek részletekben tobzódó elmesélése, ami különös kontrasztot képez Bethlen komor, puritán megnyilatkozásával. A másik a túlzásokra épülô retorika: tízezer anyáról beszél a tolmács, a Bolondkirálynak nemi tevékenysége során se éjjele, se nappala, húgát – akirôl Bethlen csak annyit állít, hogy a fejedelem megkörnyékezte ôt, az udvari szónok szerint ragyogó kösöntyûkkel felékesítve hozták elébe, hétszer tette ôt anyává és hétszer kényszerítette arra, hogy elvetéljen. Az eredeti szöveg, megôrizve tematikus azonosságát, hatását más hangnembe áttéve fejti ki. A Bethlen által az erkölcsi felháborodás hangján elôadott, és megbotránkozást kiváltani akaró szöveg szultánnyelven a keleties pornográfia élveteg esztétizmusába csapott át. A törökrôl törökre fordítás hátterében tehát egy súlyos gondokkal küszködô kis közép-európai állam erkölcsi normái és egy hanyatló keleti birodalom buja erotikájának, élvetegségének ellentéte húzódik.

A két szöveg ellentéte azonban korántsem magától értetôdô és problémamentes.

A szultáni kihallgatást fel lehet úgy fogni, mintha a jelenlévôk ugyanarról a társadalmi, politikai, erkölcsi konstellációról hallgatnának meg két eltérô török nyelvû értelmezést. Az egyik egy komor, méltóságteljes erdélyi vendég részérôl hangzik el, a másik pedig a vendéglátók képviselôje oldaláról. Az interpretációk eltérései így csak annyiban különböznének az ugyanazon szituációra adott különbözô válaszok banális gyakorlatától, hogy egymás mellett, közvetlen szomszédságban, szembesítve hangzanak el. Csakhogy itt nem versengô értelmezésekkel állunk szemben, hanem elvileg ugyanannak az alapszövegnek kellene két nyelvi anyagban megvalósulnia. A két idézett passzus közötti többszörös és óriási fesztáv tehát túllépi a fordítás esetében megengedhetô korlátokat. A földig rombolódik a lefordítandó és a lefordított szöveg kötelezô azonossága. A fordítás látszatának fenntartására az ad lehetôséget, hogy a témában csírájában mindkét realizálási mód benne rejlik. Lehet ôszinte felháborodással beszélni Báthorynak a nemi erkölccsel szembeni kihágásairól, s lehet csámcsogni rajta, sôt, felháborodást mímelve titokban irigyelni és megbecsüléssel övezni a nagyszerû hímet. Bethlen az elôbbit valósítja meg, a tolmács az utóbbit viszi végletekig.

Bármint áll is a dolog, a tolmács szövegét olvasva nem az erdélyi viszonyokról, hanem a hallgatóság, a török birodalom elitjének lelki és szellemi állapotáról kapunk látleletet. Ez nem jelent kevesebbet, mint hogy Móricz szerint a Bethlen interpretációjában jelen lévô valóság ki van szolgáltatva a nyelv, illetve a beszélô önkényének.

Miközben a közmegegyezés szerint a Padisah és környezete Erdélyrôl kap beszámolót, aközben a hallgatóság a tolmács segítségével ettôl szabadon, szeszélyesen óriási távolságra rugaszkodik, a keleti fantázia birodalmába emelkedik. Holott a beszámoló tétje csöppet sem jelentéktelen. Rajta múlik Báthory Gábor, Bethlen Gábor, s az egész kis erdélyi állam sorsa. Azaz a szerzô itt tudva vagy tudatlanul azt sugallja, hogy a történések alakulása fôbenjáró dolgokban nem tényeken, reális összefüggéseken, hanem a nyelv hatalmán múlik. A nyelv, a fordítás révén bekebelezi a nyelven kívüli valóságot, s hermetikusan lezárja a referenciához vezetô utakat. A szultán és környezete Nem Báthory, hanem a Bolondkirály viselt dolgairól dönt, aki tízezer anyát tett magáévá, a döntés viszont a fejedelemre és államára hat ki.

464

Tverdota György

Botorság lenne azt állítani, hogy ennek a jelenetnek az elmesélése érdekében Móricz nyelvfilozófiai traktátusokat lapozgatott, s a korabeli fordításelmélet kézikönyveit bújta. Tollát minden bizonnyal a kivételes tehetségû prózaíró logikája vezette, aki rábukkant egy roppant izgalmas problémára. Valószínûleg a feladat juttatta el ôt oda, hogy a nyelv és a valóság relációjának kérdéskörében is figyelemre méltó felismerésekben részesítse olvasóját. Érdemeibôl az általam feltételezett elérési útvonal a legkevesebbet sem veszi el. Viszont arra figyelmeztet, hogy Móricz nagyszerû meglepetésekben részesítheti a mai olvasót, ha hajlandóak vagyunk végre nem vagy nemcsak a kritikai realistát, a dzsentri ábrázolóját, a fontolva haladás és a forradalmi megoldás között tétovázó írástudót, hanem a született prózaíró zsenit látni benne.

Márkus Béla

Bethlen Gábor arcai (Móricz Zsigmond: Erdély) (Elôbb némi könyvészeti kutakodás, filológiai furcsálkodás után az államférfiról, a politikusról. Nem ahogy a regények, Móriczén túl például Makkai Sándor Ördögszekérének elbeszélôje láttatja, hanem ahogy – talán Móricz nyomán is – a Bethlen Gábor lelki arcát megrajzoló Makkai történelmi esszéje, az Egyedül látta, s ahogy legutóbb s legfrissebben, ám így is elég régen a Nagyenyedi fügevirág szerzôje, Sütô András fogadta – vallomástevô és példaállító szándékkal – a Bethlen-kollégium kapujában.

Közben azonban arról is, Trianon után milyen eszmetörténeti, valamint kisebbségideológiai felfogást tükrözött és szolgált az ô alakjának középpontba állítása, kiemelése.

Utóbb szintén az államférfiról, a politikusról, ám a férfiról, a férjrôl is. Nem ahogy Móricz trilógiájának személytelen elbeszélôje láttatja, hanem ahogy a szerzô más mûfajú írásaiban, cikkeiben, tanulmányaiban látja. Ahogy vall róla, miközben a regény tervét s e terv módosulásait is elôadja. Jórészt azonban arról is, hogy e változásokat, és a két fôhôshöz, Bethlen Gáborhoz és Báthory Gáborhoz köthetô szemléleti elemeket hogyan fogadta s értelmezte az irodalomtörténet. S legvégül, hogy milyen magyarázatokkal szolgált maga az író.)

I. A Báthoryak és Bethlen alakja Móricz és Makkai elôtt már régen vonzotta a regényírói és a drámaköltôi képzeletet – állítja Szôcs István abban a bevezetô tanulmányában, amelyik 1979-ben, három évtizedes hallgatás, azaz politikai indíttatású mellôzés után az Ördögszekér új kiadását mint az irodalomtörténeti és történelmi múltunkkal való szembenézés esélyének megteremtését köszönti. (Szôcs, 1979.) A korábbi regényeket és drámákat megnevezetlenül hagyva mintegy mellékesen jegyzi meg, zárójelek közé téve, hogy az Egyedül tanulmányának adatait és gondolatait Móricz értékesítette A nagy fejedelemben – ami túl a régebben hatástörténetinek, újabban intertextuálisnak nevezett vonatkozásokon, a Móricz-filológia rejtelmeire, a valószínûleg soha el nem készülô kritikai kiadás feladataira irányíthatja a figyelmet. Annak tisztázására, hogy miben s mennyiben térnek el egymástól az egyes darabok folyóirat-, illetve könyvbeli közlései, valamint az egyes kötetek különbözô változa-

466

Márkus Béla

tai. A trilógia nyitó, illetve záró része például két változatban készült, a középsô, A nagy fejedelem viszont háromban – hogy aztán ez utóbbiak közül az 1927-ben elkezdett, majd három esztendeig félretett, a végsô formát pedig csak 1935-ben nyert fogalmazás módosult-e Makkai munkájának jóvoltából, az az összehasonlító irodalomtörténet számára egyszerre könnyû és nehéz, egyszerre komoly és mulatságos kérdés. Könnyû és komoly, mert hisz az Egyedül két évvel késôbbi keletkezésû, mint a regény elsô fogalmazványa. És nehéz és mulatságos, mert van vélekedés – igaz, bizonyítás híján való –, amelyik meg azt hangoztatja, hogy Makkai Sándor a Tündérkert alapján formázta volna meg saját tanulmányának Báthory Gáborát (Szirák, 2001.). Vagyis ha mindkét állítás igaz, akkor kikerekedik a különös kép, az önmagára ható íróé: a trilógia elsô darabja alapjául szolgál az Egyedülnek, amelyik pedig a második darab gondolati-eszmei ösztönzôje lesz. Nem mindennapinak számítana aztán a másik író, az Ördögszekér Makkai Sándorának esete sem: miután – egyes adatok szerint – a Tündérkert Móriczával nagyjából egy idôben foglalkoztatja Báthory Gábor alakja, három év elteltével váratlanul félreteszi a korábban felhasznált történettudományi forrásait, és megelégszik eggyel, a kortárs regény nyújtotta mintával.

Mint aki mellôzné mindazt, amire Báthory Gábor és Anna ördögi viszonyának, a testvérszerelem Európában egyébként ekkor tájt divatos, Thomas Mann és Cocteau, Musil és Martin du Gard által is megírt témájának regénybeli feldolgozásakor szüksége volt. De azt is, amire – Kemény János fejedelem önéletrajzától kezdve Szalárdi krónikáján át Bethlen leveleiig és Szekfû Gyula Bethlenrôl szóló friss könyvéig, nem utolsósorban megannyi cikk és tanulmány név szerint említett szerzôjéig – az Egyedül legelsô lapjain ezek szerint félrevezetôen vagy hivalkodóan hivatkozik.

Ugyanitt vallomásos emelkedettséggel számol be róla, mekkora elégedetlenség fûtötte eltökélt elhatározásában: nekifogni annak az „igazi Bethlen-jellemzésnek”, az „igazi Bethlen-magyarázat”-nak, amelyik annál inkább hiányzott neki, minél biztosabb lehetett benne, hogy alig van a magyar történelemben kor és ember, amelyikrôl és akirôl a „szorgalmas kutatás” eredményeképpen annyit lehetne tudni, mint a tizenhetedik század elejérôl s benne a fejedelemrôl. Aligha akadna ok elutasítani azt a feltételezést, hogy a saját sorsa legmeghatározóbb párhuzamára lelt, amikor a – tudatlanság és a jelentéktelenség mellett – az árvaságban ismerte fel a fejedelem gyermekkorának „kísérôjé”-t (Szôcs, 1979.). Ám túl az ô korai árvaságán, és túl a Holttenger címû, önéletrajzi jellegû regényébôl is kiolvasható elhivatottság tudatán, a közéleti vezetô szerep betöltésének vágyán, bizonyosan van más magyarázat is erre a hosszú ideig kitartó, élénk érdeklôdésére. Nemcsak a személyes sors modellje hasonlíthatott. A koré is, az önálló Erdély megteremtésének koráé. Elôbb, Mohács után, valóságosan, a három részre szakadt országban, a török és a német szorításában, a királyi Magyarország gyanújától kísérve, utóbb, Trianon után, virtuálisan, kisebbségbe szakadva, nem annyira Románia, mint megint inkább Magyarország gyanújától kísérve. Ez utóbbi állítás korántsem légbôl kapott, hiszen maga Makkai kifogásolja a tanulmánya legelején, amit „a modern történetírás” kezd hirdetni. Nevezetesen, hogy „Bethlen valóságos impériumot alkotván Erdélybôl, kettészakította a magyarságot és így meggyengítette azt”. Eme újabb keletû felfogás ellen tiltakozik, hangoztatván: „a magyar nemzet elnyomott életösztöne azonban azt kiáltja, hogy a magyarság szétszakíttatásáért azok is felelôsék, akik egykor magyar létükre megakadályozták Bethlen magyar impériumának megvalósulását”.

Bethlen Gábor arcai

467

A nemzet szétszakításának vádja igen súlyos teherként nehezedett az erdélyi kisebbségi magyarság kulturális és szellemi életének szervezôire, irányítóira, még a harmincas évek közepe után is, jóformán egészen a második bécsi döntésig. Erre a romániai magyar irodalom talán leghosszabb ideig zajló, az Erdélyi Helikon indulásával egy idôben, 1928-ban kezdôdô vitája, az elnevezésében is kifejezô, a katolikus egyház nagy válságát, az avignoni pápaságot idézô úgynevezett „skizma-per” a legfôbb bizonyság. Az Erdélyi írók a magyar irodalom egységérôl fôcímmel rendezett és az elszórt hozzászólások hosszú sorát hozó ankét – Benedek Elek, Berde Mária, Kós Károly, Reményik Sándor, Tabéry Géza és mások mellett nem utolsósorban Makkai Sándor szereplésével – Ravasz Lászlónak az Irodalmi skizma címû tanulmányát vitatta meg. Elutasítva a Kolozsvárról nem sokkal korábban Budapestre költözött református püspöknek azt az érvelését, amely szerint az erdélyi magyar irodalom szembefordult a konzervatív hagyományokkal, amellett állt ki, hogy önálló, külön létezésük szakadás helyett az egyetemes magyar irodalom erôsödését, gazdagodását hozza magával (Pomogáts, 2003.). Vagyis annak az „erdélyi gondolat”-nak az életre valóságát bizonygatták, amelyiknek a létjogosultságát és programját Kós Károly, Paál Árpád és Zágon István közös kiáltványa, az 1921. januári keltezésû Kiáltó szó fogalmazta meg elôször. Ebbôl az alapos kifejtésû, ösztönzô gondolatokban, távlatos javaslatokban igen gazdag dokumentumból többnyire csak a Kós Károly fogalmazta felhívást szokás ismerni és idézni, mindenesetre a transzszilvanizmus kisebbségi ideológiája alapító okirataként számon tartott röpirat épp a történelmi Erdély Bethlennel kapcsolatban is szóba hozott „valóságos impérium” létezésének három fô bizonyítékára támaszkodik. Ezek: geográfiai és gazdasági egyéniség, valamint históriai szükségesség. S azt követôen kiáltja a fô célt, „a magyarság nemzeti autonómiáját”, hogy elôadta a kényszerûségben is büszke meggyôzôdését: „mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerû lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendô óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel”.

Amikor tehát Makkai „országalkotó géniusznak” nevezte Bethlent, elismerôen emlegetve, hogy „megalapította az erdélyi szuverenitás öntudatát”, s amikor a magyar Erdélyrôl mint olyan fô és döntô nemzeti erôrôl szólt, amelyik a nemzet jövôjének ôrizôje – akkor vétek helyett érdemként tartotta számon nemcsak az önálló impérium kialakításának szándékát, de azt is, hogy a fejedelem a magyar nemzet egységét Erdély vezérlete és uralma alatt képzelte el. Az uralkodó nevét említetlenül hagyva már Kuncz Aladár tanulmánya is Erdély kivételes jelentôségét, példaértékét méltatta (Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában. Nyugat, 1928. 20.), kiemelve a még a magyar királyság legönkényesebb korszakaiban is érvényesülô ôsi elôjogokat, a székelyek törzsrendszerét és a szászok kiváltságait. Bethlen korára vonatkozóan érvelése szinte azonos a Makkaiéval, amikor Erdélyt mint a magyar királyság eszméinek menedékét, a nemzetiség jogainak és a vallások szabadságának védelmezôjét tünteti fel. Hogy mindez mennyire a transzszilvanista eszmék elterjesztését, és ettôl elválaszthatatlanul a romániai magyarság történelmi tudatának megalapozását szolgálta, errôl sok minden tanúskodik. Például hogy a Bethlen Gábor-portré nagyon is szerves és fontos része annak a sorozatnak, amelyik épp az irodalmi skizma-perrel egy idôben a történelmi tanulmányok és forrásszövegek rendszeres közlésével folyt, és amelyik az Erdélyi Helikonban A régi Erdély címmel a fejedelmi és császári korszakok nagy alakjait idézte meg (Pomogáts, 1983.). De talán még egyértelmûbb bi-

468

Márkus Béla

zonyság Szekfû Gyula két könyve, az 1920-ban, illetve az 1934-ben készült Három nemzedék és ami utána következik. A korábbi két ízben hozza szóba a fejedelmet: egyszer a kiegyezéssel kapcsolatban, eszerint Deák Ferenc bölcs méltányossága jobban biztosította az állami függetlenségünket, mint Bocskay és Bethlen támadásai; másszor viszont ismét Bocskay, valamint Rákóczi és Kossuth mellett olyan nemzeti hôsként tekint rá, aki a teljes nemzeti autonómia és a kurucos németgyûlölet harcosa volt. Tizennégy évvel késôbb szintén két helyen említôdik: egyszer a felekezeti kérdés tárgyalásakor, azt hangsúlyozva, hogy mind a katolikus, mind a protestáns vallásúak nagyot alkottak, Pázmány és Széchenyi szellemiségét éppúgy megbecsülés illeti, mint Bethlen Erdélyét és Kossuth 48-as honvédô mûködését. Másodszori szerepeltetésekor az elôzôekhez képest: már egészen új összefüggésben láttatja: az ô „erôsen abszolutista módon összefogott államát” tekinti az „önálló transzszilvanizmusról” való tudás legelsô bizonyítékának. Megértéssel beszél arról, hogy az erdélyi magyarok kétségbeesve tiltakoztak a „trianoni országból” terjesztett halálideák, elmúlási elméletek ellen, a „temetkezést emlegetô álromantikával” szemben.

Nemhogy elmarasztalná, ellenkezôleg, egyenesen a magyar életakarat „hatalmas kifejezôje”-ként méltatja a transzszilvanista gondolat történeti visszavetítésébôl származott értékeket és hagyományokat. Közvetett módon a skizma-perben is állást foglal, szinte egyetértôen jegyezve meg, hogy a transzszilvanizmus, az „új fogalom magában véve is felszabadulást, vagy ha úgy tetszik, elszakadást jelentett a trianoni magyarságtól” (Szekfû, 1989.).

Volt tanulmány, Makkai Ernôé, amelyik már jóval Trianon elôtt „országalkotónak” nevezte Bethlen politikáját. Ez az alkotás tehát, a húszas-harmincas évek magyar regényeiben többször megidézett Szent István király és IV. Béla országalapításához hasonlóan a transzszilvanizmus keretében új értelmet kapott. A Romániához került erdélyi magyarság élni akarását jelentette, öntudatra serkentô, önerôsítô példaként szerepelt. A valóságos impérium megteremtésének, az autonómia kivívásának reményét tartotta ébren. A második világháborút követôen igen hosszú idônek kellett eltelnie, míg Erdély történelme s benne a fejedelem sorsa, személye ismét magára vonta, vonhatta az írók és a tudósok figyelmét. Jellemzô talán, hogy Újváry Zsuzsanna könyve, a Magyar História sorozatban megjelent „Nagy két császár birodalmi között” az irodalomjegyzékében mindössze egy olyan munkát tud megjelölni, amelyet Romániában adtak ki, mégpedig 1980-ban. Bethlen Gábor leveleinek válogatása ez, Sebestyén Mihály bevezetôjével és jegyzeteivel (Újváry, 1984.) Többnyire levelekbôl származó gondolatait, különbözô dokumentumok, emlékiratok vele kapcsolatos megjegyzéseit olyan hatalmas regényfolyamok is hordozták ez idô tájt, mint A sátán labdái, Szabó Gyulától – mindennek a szerepe és jelentôsége azonban eltörpült ahhoz a hatáshoz képest, amelyet évekkel elôtte Sütô András esszéje, a Nagyenyedi fügevirág váltott ki. (Sütô, 1984.) Ez az 1940 ôszére, a szerzô gyerekkorának egész késôbbi életét meghatározó eseményére, a nagy hírû Bethlen Gábor Kollégiumba kerülésére emlékezve az útirajz és a vallomás epikai elemeinek vegyítése után egy „jobbágyi panaszlevél” formájában fordul a fejedelemhez. Az írás címében a Kôrösi Csomai Sándor, Bolyai Farkas, Kemény Zsigmond és annyi más nagy emlékezetû tudós, mûvész iskolájának helyszínére utaló jelzô után a jelzett szó tárgya alighanem ugyanabból a magánmitológiából való, ahonnan a Csillag a máglyán Szervét Mihálya is veszi. „Isten, mikor a bûnbe esett embert az édenbôl kiûzte, vigasztalás-

Bethlen Gábor arcai

469

ként egy szál fügevirágot nyújtott át neki. Ez minden, amit meghagyok tenéked a paradicsomi boldogságból. Senkitôl vissza nem vonható jogodat az álmodozáshoz” – fejtegeti az emberek orvosa, amire vitapartnere, Arzellier, a jognak doktora jegyzi meg, hogy az Isten sehol sem mondott ilyet, Szervétnek eszerint „saját szentírása van és különbejáratú édenkertje”. Az esszé vége bôvíti a növényhez kapcsolódó képzetek körét, amikor az enyedi tanítóképezdében töltött négy esztendôt ahhoz a fügéhez hasonlítja, amelyik tudós emberek szerint sohasem hullatja el a virágját, hanem „mint a reménység magzatát” körülnövi azt a gyümölcsével.

Az édenkertbôl való kiûzetést az országalapítással, az álmodozás és a reménység jogát a nemzeti egység megteremtésének akaratával vetve össze, mindjárt feltûnôvé lesznek azok az új vonások, amelyek a múlt század hetvenes éveinek elején jelenhettek meg a fejedelem transzszilvanizmus rajzolta arcán. A Sütô-esszé elnyomorodottnak tudja a magyarság ügyét, a szabadság tökéletes állapotára egyedül az álomban lel rá, máskülönben csak a sírás szabadságát ismeri, az ínségrôl az út menti csalán példája jut eszébe, minél jobban tépdesik, annál mérgesebben sokasodik. Ájtatosan meghirdetett jogaikról az út menti fákon szederjes orcával lógó akasztott emberek jutnak az eszébe. A cselekvésképtelenségben való cselekvés keserves módján tépelôdve „a történelmi zsákban futás” tökélyre emelôjét látja a Kegyelmednek és Nagyságodnak is szólított Bethlenben. Ez az invokációval megemelt történelmi létösszegzés Sütô monográfusa, Bertha Zoltán szerint gyakori szemléleti pozíció az erdélyi írók mûveiben, például Áprily Lajosnak, az egykori kollégiumi tanárnak A Fejedelemhez címû, tematikailag hasonló költeményében is fontos retorikai fogás.

(Bertha, 1995.) Az esszé panasztevôje az 1940-es és a harminc évvel késôbbi állapotokon egyként keseregve Bethlenhez fohászkodik, mindenek elôtt való kérelme az „egyetlen megmaradt uszonyunk: a nyelv” védelmében, akárcsak a Kányádi-vers, a Halottak napja Bécsben beszélôjéé Mátyás királyhoz: hogy „lenne védelmünkre/ hogy ne kéne nyelvünk/ féltünkben lenyelnünk/ s önnön szégyenünkre”. A Jánosokat Iunokra, a Tivadarokat Teodorokra kifordító írnoki önkény ellen emel szót, annál az uralkodónál, aki a Bibliának román nyelvre való lefordítását szorgalmazta, s aki a Fogaras menti román papságot fölmentette a tizedfizetés kötelezettsége alól, hatvanhetven prédikátort szenteltetve melléjük. A nyelvi és a vallási toleranciát nemcsak hirdetô, de gyakorló fejedelem arca bontakozik itt ki a legélesebben. A különbözô kultúrák védelmezôjéé, a tanítás, az iskoláztatás fontosságának felismerôjéé, aki példának okáért megtiltotta a fôuraknak, hogy megakadályozzák, mint korábban tették, a jobbágyfiak tanulását, s aki szigorú paranccsal tiltotta meg, hogy bárkit is hitbéli dolgaiban erôszakkal próbáljanak üdvözíteni.

A fejedelem alapította kollégium kései diákja azt az intelmet emelte ki a névadó leveleibôl, mely szerint „Az idô mutat meg mindeneket, minek mint kellessék lenni” – azaz megfontoltságra, okos meggondolásra intett. Arra, hogy a lehetetlent sohasem szabad kísérteni. Arra, amit másutt beszédes képpel így érzékeltetett: „ha valamibe belefogtok, jól vigyázzatok, annak madzagja a markotokba ne szakadjon!” Sütô András eme figyelmeztetések nyomán próbált – ahogy ezt az Ablonczy László készítette egyik beszélgetés részletezi (Ablonczy, 2003.) – gondolati fegyvert kovácsolni.

Tömör parancsot fogalmazott: „Úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk!” Alkudozásnak és alkalmazkodásnak ezzel a fejedelemtôl elleshetô tanácsával kihívta maga ellen, ha nem is a sorsot, ám egynémely kor- és kartársa rosszallását, feddését bizo-

470

Márkus Béla

nyosan. A „gyáva túlélés” vádját vágták a fejéhez. Hivatkozhatott aztán akár a levélíró Bethlenre, akár a Móricz trilógiáját szemlézô Németh Lászlóra, idézhette az elôbbitôl a történelmi kényszer és a cselekvés viszonyára vonatkozó tanácsot: „Mindenkor az idônek alkalmatosságához szabtam magamat”, az utóbbitól pedig azt az axiomatikus gondolatot, hogy a kicsi népben nem az a nagy, aki nagy vihart támaszt, hanem aki népe elôl a nagy vihart is el tudja fogni – a gerinctelen megalkuvás bélyegét továbbra is magán kellett éreznie. Talán ez is hátráltatója, erôs gátja annak, hogy végre elkészüljön azzal a drámájával, amelynek a mûhelyvallomások szerint már rég elkészült a szerkezeti váza, egyetlen éjszakába sûrítve a nagy fejedelem önnön múltjáról és a nemzet, az ország jövôjérôl való tépelôdéseit. Az a töprengtetô éjszaka ez, amikor Pozsonyban a fejére tehette volna a Szent Koronát, királlyá emelték volna – hiszen a besztercebányai országgyûlés már királlyá választotta –, ám sikeres hadvezérként éppúgy lemondott errôl, mint évekkel korábban, még Bocskay elôtt a fejedelmi címrôl. Eddig a tett értékû lemondásig, ösztönzô szerepû meghátrálásig Móricz trilógiája nem juthat el, hiszen A nap árnyéka véget ér azzal a seregszemlével, amelyet az elsô hadjáratára induló vezér tart a szamosfalvi mezôn 1619 augusztusában.

Sütô András mindenesetre drámai súlyúnak és erejûnek tudja azt a kérdést is, ami Móricz szerint szintén tartósan nyomasztotta az uralkodót: „Mi nem tudunk elôre s hátunk mögé nézni. Mi csak megyünk az indulataink után” – hangzik egy helyütt, másutt a magyarok árulkodása riasztja. Mintegy magyarázatát adva annak is, a hajlamon, a karakter jegyein túl mi készteti arra, hogy – mint Németh László leírta – „számító, szögletes fejû, polgári szabású” uralkodó legyen. A magára hagyatottság, a társtalan magány szigora és erélye ez, a Makkai Sándor kiemelte „egyedülvalóság önállóságára” teremtettség minden nyûge s gondja. Ez az ítéletes gondolkodás szólal meg a Sütô András idézte végrendeletében is: „tudjuk azt, hogy eleitôl fogva semmi inkább nem vesztette a mi szegény hazánkat… mint az… ördögi irigység, halálos gyûlölség, rettenetes pártütések, fejedelmekben való válogatások… nagy árultatások… azonban az ország utolsó romlásra jutott”.

Szinte fölösleges hangsúlyozni, fél évszázadnál kevesebbnyi távolságból is mennyire más arcát mutatja Bethlen – igazából, persze, mennyire más jegyeit, jellemzôit mutatják a hozzá példáért fordulók. Ha a transzszilvanizmus elsô nagy hulláma a nemzeti-nemzetiségi önösszeszedés parancsát dobta a legmagasabbra, akkor a szocializmus romániai „virágkorá”-nak idején, a hetvenes években a széthúzás és az árulás, árultatás régi nemzeti nyavalyáira emlékeztetett. Ha mindjárt Trianon után a hátrányból, sérelembôl is erényt csiszoló elszántságnak, a megmásíthatatlan helyzettel való kibékülésnek, a bölcs, kölcsönös engedményekkel járó megegyezésnek adta a mintáját, akkor negyven-ötven esztendôvel késôbb közvetett módon bár, ám az elvtelen megalkuvást, megalázkodást is a nevéhez kapcsolták. A két pogány közt megannyi leleménnyel, nemegyszer fondorlattal egyensúlyozó és hadakozó államférfi tettei és tétovaságai erkölcsi ítéletek, morális vádak tárgyává lettek. Bánffy Miklós az Ellenségek címû novellájában még példázatba foglalhatta Bethlennek és ellenlábasának, A nagy fejedelemben az elbeszélô által „mesebeli tündérkirályfi”-nak láttatott Esterházy Miklós késôbbi magyarországi nádornak a látszólagos szembenállását, mosolyogván, hogy a látszatot a közös ellenség, a német megtévesztése miatt fenn kell tartaniuk. A történész ugyan ma is érvényesnek érzi Kemény János emlékiratának nem kevés rajongással megírt sorait: „…(rövid) idô alatt meghala ez nagy

Bethlen Gábor arcai

471

fejedelem, kihez hasonló magyar Mátyás királytól fogva és István királyon kívül nem hallatott, nem is reménlhetni… Oh vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna” (Újváry, 1984.) – az irodalomban azonban mintha már hosszabb ideje megszûnt volna a vonzereje. Annak arányában is, talán, ahogy bizonyos irodalmi körök mind nagyobb taszítóerôt tulajdonítottak az olyan életmûveknek, mint a Sütô Andrásé, vagy ahogy paradigmaváltó és kánoncsináló igyekezetükben mind kisebb jelentôségûnek és értékûnek írtak le olyan életmûveket, mint a Móricz Zsigmondé, esetleg ahogy irodalomtörténészi érdeklôdésük megállt annál a határnál, ahol az olyan életmûvek olvasása kezdôdhetett volna, mint a Makkai Sándoré és másoké.

II. Két dolog tartozik még a fentiekhez. Mindkettô Móricz írásaival kapcsolatos. Az egyik, hogy igen kevés azoknak a cikkeknek, kritikáknak és tanulmányoknak a száma, amelyek egyáltalán tudomásul veszik az erdélyi magyar irodalom létét, jelenségeit, alkotásait és alkotóit. Ám – ha figyelmesen olvastunk – ezekben sem találhatni a romániai magyar kisebbség ideológiájával kapcsolatos eszmefuttatásokat, elmarad a transzszilvanizmusnak nemcsak a kritikája, hanem a néven nevezése is. El a skizma-perben való tanúskodás, bár ennek egyik vélt elindítójáról, Makkai Sándor könyvérôl, az Ady életét és költészetét, vallásosságát és hitetlenségét tárgyaló Magyar fa sorsáról elsôként ad számot a Nyugatban (1927. július 16.): a hazai kegyelmes urakkal, a költôt „lehazátlanbitangító”, „leperverzerotikusistentelenrészegítô”, úgymond hû és szilárd emberekkel szemben a kisebbségbe szorult magyarok lelki, szellemi helyzetét éli át. Csak ott érzik „az Ady-szenvedés, az Ady-fájdalom roppant mélység és rettenetes tragikumát – fejtegeti –, ahol azoknak az idôknek politikai bûneiért most lakolnak, magyarok, ártatlanok, vérzôk”. Lehet azonban, hogy áttételesen, burkolt formában a skizma-vitához való hozzászólásnak felel meg kevés recenziója egyikének, ismét Makkai Sándor könyve, a Magunk revíziója Nyugatbeli ismertetésének (1931. május 1.) az a passzusa, ahol az erdélyi írók serény kiadói vállalata, a Szépmíves Céh dicsérete után a következôket jelenti ki: „A magyarság szellemi élete integer. Nem ismerek el a magyar problematikában külön fejlôdô eszmei kérdéseket. Csak egy, közös, általános magyar lelkiség van. Minden, ami erre vonatkozik, bárhol tör is felszínre, a magyarság közös ügye-baja.” A könyv hirdette „nagy tisztulási folyamat” elindításától, az új magyar irodalom és közélet, világszemlélet és cselekvô, építô nemzet felépítésétôl a „magyarság egységes eszmei közösségbe” tömörülését reméli – aligha összeegyeztethetôen a Kiáltó szóban megfogalmazott programmal. Az Erdély-trilógia szerzôje igazából nem ismerte el az erdélyi gondolat létjogosultságát, nem ismerte fel hatását és erejét.

A másik megjegyzés, hogy az a nagy számú cikk, kritika és vallomás, amely Bethlenrôl szólt, Móricz felfogásának lényegi változásairól tanúskodik. A Szép Szó 1936. decemberi számában például az uralkodó politikai bölcsességének nagyszerû példájaként emeli ki a korona elhárítását – a tervezett Sütô-dráma cselekménymagjául szolgáló esetet –, de ezzel a dicsérettel mintha csak ellensúlyozni igyekezne mindazt, amit korábban a hadvezér tragédiájáról, tíz évig tartó alkudozásairól állított. Igaz, ellentmondásosan inkább, semmint egyértelmûen. Hiszen ugyanakkor ez

472

Márkus Béla

a „politikai s államférfiúi vívódás és vívmány” csodálatos teljesítménynek neveztetik általa. Az sem igen számíthat elismerésnek, ha „önmaga tengelye körül pergett”, „lavírozó hadiúrnak”, „szemfényvesztô politikát” ûzônek nevezi. Roppant áldozatokat követelô ravasz manipulációit emlegetve mérlegre teszi legkülönösebb hadi cselekedetét is, a magyarok kezén lévô Lippa várának magyarok által történt megostromlását. A keresztény világ elôtt a saját arc- és jellemképét homályosította el ezzel – így szól az ítélet az egyik oldalon, a másikon viszont ott a felmentés, a megértés mondata: „Soha senki tisztább szándékokkal nem végezte a politikai manôvereket, mint ô, és soha senki gyanúsabb nem volt az egész világ elôtt, mint ô”. Erôsen méltányolja, a legnagyobb csodának tudja a gondolkodásában és a tetteiben megmutatkozó „tökéletes szabadelvûséget”, a felekezeti kérdés fölött maradását. Hogy egyaránt támogatta a jezsuita Káldy Györgyöt a Biblia kiadásában, a görög keleti vallásúakat pedig a fordításában. „Mindegy volt a kormányzás szempontjából akár magyar, akár székely, akár szász, akár oláh, akát tót, akár zsidó. Akár paraszt, akár mesterember, tôzsér, tudós” – állapítja meg, kiemelve: nem ismer nála „liberálisabb” fejedelmet, különösen ennek a kornak az Európájában. Ahol viszont másképp ítél, ahol csupa értetlenkedô elmarasztalás, szinte neheztelés, ahol nem lát mentséget, az a második házassága, a jelentéktelen és idegen kis nôcskének, mi több, könnyû erkölcsûnek, csaknem ledérnek nevezett Brandenburgi Katalinnal kötött. Az elsôt is elôbb úgy intézi ugyan el, hogy Károlyi Zsuzsannában neki való félelmes feleséget kapott, „kis nôt”, aki „csak feleségnek született”. Utóbb azonban a történelem legnagyobb uralkodó egyéniségei között számon tartott, „tiszta magyar elgondolásai” miatt méltatott személyiségrôl azt állítja: egész életét kitöltô harca nem is emberi harc, hanem „férfiharc” volt, „egetvívó férfiharc a nô ellen”. „Ha a Bethlen Gábor szikrázó lobogású útját nézem, egy lépését sem tudom elválasztani Károlyi Zsuzsánna szûk és komor fészeknemtôjétôl. Egy férfi, aki a Kozmoszba menekül a házi tûzhely hamujából – írja, megtoldva azzal, ami A nagy fejedelem szempontjából igen fontos kijelentés. – Bármilyen monumentális ez államférfinak világépítô akarata: mindennek gyökere a férfi és nô viaskodása. Nemek harca az emberiség arénáján.”

Visszafelé haladva az idôben, majdnem két évvel korábban egészen más arcát mutatta neki a fejedelem (Bethlen Gábor, ha ma élne. Cobden, 1935. február). A házasságában felmorzsolódó férj helyett egy tönkretett országból szinte a béke szigetét varázsoló államférfiúét. A változásnak kettôs oka lehet. Az egyik a beszéd vallomásos, egyes szám elsô személyû formájából adódik: az eredetileg elôadásként elhangzott szöveg arra a feltevésre épül, hogy mi lenne, ha Bethlen Gábor élne. Ha saját maga foglalná össze élete, munkássága tanulságait, és a szerzô ehhez csak a keretet adja, csak ott szólal meg. A másik ok a didaktikus és aktualizáló szándék szülötte: az uralkodó a XX. század elsô felét a XVII. századéval összevetve az eltérések alapján tanácsokkal, javaslatokkal és intelmekkel áll elô. Visszavévén tôle a szót, Móricz itt így summáz: a fejedelem „politikájának alapgondolata: rendet teremteni. Megragadni a legelsô pillanatot, amint építeni lehet és elkezdeni a jövô megteremtését.

Bizalmat kelteni a rendszerben: a bizalom megtermi a maga gyümölcsét”. A nemzeti érdekek fanatikus képviselôjeként sokan szerették – szól a végkövetkeztetés –, és sokan azért, mert „a nagy bajokat megtartotta magának: az örömöket átengedte másoknak, a népnek”.

Bethlen Gábor arcai

473

Még korábbról való a Nyugat 1929. október elsejei számában közölt méltatás Szekfû Gyula Bethlen Gáborról szerzett könyvérôl. Egyetért azzal, hogy a monográfia alanya valóban hôse a vallási tisztulás folyamatának, és hôse a nemzeti egység kiépítésének is. Megérti, hogy a szerzô teljes hódolattal vizsgálja a hármas nagy cél elérésén dolgozó politikai munkásságát – egy kis ország gazdasági és kulturális színvonalának növelése, „megépítése” az egyik, kelet és nyugat világának egyensúlyban tartása a második, a harmadik pedig, hogy „hatalmasan lobogtatja a kis magyar erôt, hódító és mégis egészséges útján”. Móricz minden bírálatot félretolva még Kemény János idézett szavainál is lelkesebben, szinte elragadtatottan emeli ki, hogy „az Árpádok óta Bethlen Gábor az egyetlen magyar fejedelem, aki a magyar koncepciót érzi és cselekszi. Nagy Lajos egy idetelepedett világhatalmi tényezô. Mátyás egy innen kiinduló világbirodalmi harc álomhôse. Bethlen nem halad túl a magyar faj lehetôségein, a magyar fajtának egészséges, jogos, becsületes kiterebélyesedésén dolgozik. Nemzeti hôs. A magyar jellem s a magyar érték legfôbb reprezentánsa”.

Egybevág viszont a Szép Szóban közöltekkel az a kifogása, amit a végére tartogat. A fejedelem lelki élete mélységeinek feltárásával szerinte adós maradt a történetíró. A családi életében vannak a „legfontosabb titkai” – állapítja meg, ismételve, hogy – a „lelki élete még százszorta bonyolultabb, mint a politikai cselekvése. Végtelen kielégítetlenségek, szörnyûséges zavarok, kétségbeejtô bizonytalanságok voltak ez alatt a kemény, szinten zordon harmónia alatt”.

A Bethlen-arc változásait követve ismét hátrálva, méghozzá jókorát, az idôben, ahhoz a legelsô dokumentumhoz jutni, amelyet Csáky Edit adatokban igen bôséges tanulmánya, Az Erdély történeti forrásai is idéz (Irodalomtörténet, 1979/4.). Egy részlet ez a Hegyaljai Kiss Gézának írott 1913-as levelébôl: „Én az elmúlt idôknek nagy hanghallgatója vagyok, és Bethlen Gáborban látom a letûnt századok egyik legnagyobb magyarját, legmagyarabb nagyságát. Látni akarom embereiben a kort és megszólaltatni annak a kornak a hangját, amelyben elmélyedek. Már dereng a lelki látóhatáromon Bethlen Gábor mindenképpen vezérnek termett alakja. Helyenként úgy érzem: drámának kellene lenni a róla szóló írásomnak. De bensô történéseivel, érzelmi áttüzesedettségével a regénynek is lebilincselô hôsi ura lesz. Maga a nyelve is érdekes, igen gondos tanulmányt igénylô része a megelevenedô Gábor királynak…

Terjedelmét is látom már. Három kötetnél alább nem adom. Rövid, itt-ott nyers, de mindenütt emberi szólásai jellemfestôk is, kortörténeti megvillanások is. Belülrôl én már látom Bethlen Gábort… Arra a kérdésre, hogy mikor? Mikor lesz könyvvé az írásom? Egyelôre nem válaszolok, hiszen az írásom természete és tárgy hozza magával a lelkiismeretes nekidôlést”.

E levél keltének és a trilógia lezárásának idejét összevetve jó okkal vetôdhet fel az a nem egy irodalomtörténészt is foglalkoztató kérdés, hogy a több mint húsz év alatt, a lelkiismeretes nekidôlés közben miért, minek a hatására változott meg benne Bethlen arca, s lett, kiváltképp a Tündérkertben szinte egy a sok közül. Pusztán érdekességként s nem többként említhetô meg, hogy legelsô regényének, amelyet 1902-ben kezdett írni Szegedi Kiss István reformátor lett volna a hôse (Csáky, 1979.), az a sokat viselt pap, akirôl az utóbbi évek igazán maradandó történelmi regénye, a Hollóidô Terebi Lukácsát formázta Szilágyi István. Ugyancsak nem több érdekességnél, hogy a trilógiának az írói tervek szerint lett volna egy negyedik kötete, A hadak ura. Ám hogy ez nem készült el soha, még töredékeiben sem, ennek már talán köze

474

Márkus Béla

van ahhoz, amit az Erdély bizonyosan legalaposabb elemzôje, Bori Imre fogalmazott meg a leghatározottabban. Szerinte elkerülhetetlen volt, hogy az író kiábránduljon a célként csak az építkezés eszméjét követô Bethlen Gáborból, míg Báthory Gábor esetében az álmainak is sorsalakító szerepük volt. Így körvonalazódott álmaiban a székely forradalom gondolata, Szeben elfoglalásának és Magyarország meghódításának eszméje (Bori, 1983.).

A trilógia fogadtatástörténetében egyébként is kulcsmozzanat Báthory és Bethlen kapcsolatának, vagy Móricz monográfusa, Czine Mihály szemléletes szavaival szólva, egymást keresztezô útjának bemutatása. Utóbb, ha nem is legújabban – elég régóta, persze, csaknem fél évszázadon keresztül – az a megközelítés, értelmezésmód vált uralkodóvá, amelyet Nagy Péter kandidátusi disszertációként készült szocialista realista monográfiája alkalmazott elôször, 1953-ban. Opponensként a vele több ponton vitázó, Móricz-problémákat soroló Király István (Király, 1976.), majd a Tündérkert forradalomszemléletéhez hozzászóló Tóth Dezsô (Tóth, 1977.) lényegében ugyanazon a társadalomtörténeti-ideológiai távlaton – mondhatni elváráshorizonton – belül maradt, amikor alapvetôen a forradalom és reform szembeállításában fedezte fel a két államférfi ellentétét. Közös tehát bennük – ahogy ezt Veres András az Alkotói szándék és mûvészi anyag ellentéte Móricz Tündérkert-jében címû tanulmánya összegezte (Veres, 1979.) –, hogy a társadalmi erôk, osztályok harcát tartják meghatározónak, és hogy feltételezik, Móriczot a forradalmak – a Károlyi Mihály-féle ôszirózsás, illetve a Kun Béla-féle tanácsköztársaság – bukása utáni helyzet ösztönözte írásra. Ugyanakkor eltérô a véleményük arról, éltek-e benne illúziók az uralkodó osztályokkal szemben, illetve hogy melyik hôsnek a vágyai és szándékai reakciós, hátrafelé mutató jellegûek. Lehetne taglalni még a vélt azonosságokat és különbségeket, ám akkor aligha oszthatnánk A Tündérkert és a történelem címû tanulmány szerzôjének, Nagy Miklósnak azt a véleményét, miszerint az elôbb felvillantott marxista értelmezési kísérletek fölött eljárt az idô (Nagy, 1997.). Eljárt, mégpedig amiatt – mint írja –, mert igen közvetlen összefüggést, kapcsolatot tételeztek föl az 1920-as esztendôk hazai politikai történései meg a Tündérkert világképe, legfôbb jellemei között. Hitetlenkedve fogadja Tóth Dezsônek azt a mondatát is, amely szerint „Dózsa, Rákóczi és 1848 tragikumára ébresztette Móriczot 1919 bukásának friss élménye”, hiszen semmivel sem látja bizonyíthatónak, hogy az írót mélyen megrendítette volna a proletárdiktatúra vagy akár Károlyi veresége. Ám hogy a párhuzamok, a hasonlóságok nagyon is foglalkoztatták, arra az a Szép Szó-beli, más vonatkozásban más idézett cikke is példa, ahol Bethlennek azt a gesztusát magyarázza, hogy miután a bujdosók megválasztják fejedelemnek, ô maga helyett Bocskayt ajánlja és fogadtatja el. Ezt a tettet úgy érthetnénk meg – szemlélteti –, ha Károlyi Mihály, mikor a forradalomban elnöknek választották, azt mondta volna, hogy nem ôrá van szükség, hanem Tisza Istvánra. Az ideológiai-politikai példálózás nem állt tehát távol tôle, ám a személyes vonatkozásoknak, lélek- és alkattani vonásoknak, ha lehet, még nagyobb a szerepük, jelentôségük. Arról a legelôbb talán Laczkó Géza által felvetett párhuzamról van szó (A történelmi regény és Móricz Zsigmond. Nyugat, 1922. 21.sz.), amely szerint Báthory és Bethlen alakjában Ady és Móricz vonásai, karakterjegyei is felismerhetôek. Tudjuk, mellesleg, és majd idézzük is, hogy maga a szerzô nem tiltakozott e felvetés ellen. Nagy Miklós is, fôleg pedig Czine Mihály okkal alapozhatott arra, hogy Báthory alakja sokat ôriz a forradalmi Ady vonásaiból, és

Bethlen Gábor arcai

475

hogy innen érthetjük azt a „nagy-nagy szeretetet, amellyel a történelem sokszor elmarasztalt ifjú fejedelmébôl tündérkirályfit rajzolt”, de azt „a fájdalmas rezignációt” is, amivel sorsát követte (Czine, 1992.)

A társadalomtörténeti-ideológiai távlatú értelmezés helyett ennek a személyiséglélektani és filozófiai alapozású megközelítésnek a használhatóságát bizonyítja a régebbi elemzések közül Németh Lászlóé, a legújabbakból pedig A Móricz-újraolvasás esélyeit latolgató Eisemann Györgyé. Az elôbbi – mintegy elfogadva a személyi párhuzamokat – lényeglátóan állapítja meg, hogy Bethlen szívében ott él a „szép, szilaj” Báthory mint ideál. A nagy fejedelem „a nagy munkások közül való s a munkára szánt emberben mindig elpusztul valami, amire fájdalommal gondol”, körülötte „nônek, boltosodnak a falak: de ezekbe a falakba egy szép, szabad ember van befalazva; az, aki ô lehetett volna, ha nem áll be pallérnak. Munkája fényében, mint annyi nagy munkás, Bethlen Gábor is boldogtalanul vacog” (Németh, 1970.) Az utóbbi azzal a meghökkentô, ám egyúttal meggyôzô szemponttal áll elô, hogy Báthory Gábor szabadság (és szabadosság) felfogása ismerôs lehet az egzisztencialista és abszurd irodalom alapján is. A szabadon önmagává lenni akaró, ám ezzel minden pillanatot egyszerre birtokló és kiüresítô szubjektum portréját példái szerint olyan mûvek vázolják fel, mint Kierkegaard Nero-elemzése, Albert Camusnak a hódítóról szóló esszéje és a Caligula-drámája, nem utolsósorban Kosztolányi Nérója.

(Eisemann, 2001.) Ôk tehát a rokonai az Ady (is) ihlette regényalaknak, aki a szabadság kiélésének mámorával is lenyûgözhette az óvatos és „szögletes fejû” Bethlent-Móriczot. Ha tehát a Tündérkert alakkettôsére nem egyforma erôsségû fény esik, akkor az úgy is felfogható, hogy Móricz szemérmesen a háttérben hagyta, homályba borította magát. Az persze nem szerepelt az eredeti regénytervében, hogy ô is bír mûvének hôse lenni, csak késôbb kényszerítette rá, forogta ki az idô.

Kissé hosszú ugyan az az 1934-es vallomása, amelyik a mû igazi ösztönzôitôl történt eltávolodását beszéli el, de mégis érdemes idézni Vargha Kálmánnak az Arcok és vallomások sorozatban közre adott monográfiája alapján, még ha ez Móricz Virág Apám regényét jelöli is meg forrásként: „Befejeztem A nap árnyéka második könyvét. Négy nap alatt.

Most, hogy a végén járok a históriámnak, felvetôdik bennem a történelmi regény problematikája.

Nem voltam hiába a Monográfia Társaság szerkesztôje, fiatal koromban, huszonhét évvel ezelôtt, de van bennem valami a monográfusból…

Most a regény írása közben, különösen ezen a nyáron egyre több anyag gyûlt a kezembe. Tizenhét éve foglalkozom a dologgal, de csak most, legújabban lett az történelmi munkává. Ha valaki összehasonlítja A nagy fejedelem elsô kéziratát, ahogy a Nyugatban megjelent, a kötettel, láthatja, hogy maga a történelem új benne. A Bethlen nagy fejedelemalakja csak most lett ezen a nyáron, helyesebben szeptember 2-a óta valóban históriai méretûvé. Nem kívánom ezt szélesíteni, s most már szinte menekülök a mesébe. A nap árnyéka is túlságosan történelmi korképpé vált a kezemben újabban.

Pedig nem ezzel indultam neki. Én a mát kívántam megírni történelmi keretben, s már a Tündérkertben is elhatalmasodott bennem az igazságérzet, s a valóságos tizenhetedik századi problémák elnyomták a mát…

476

Márkus Béla

A háború alatt nagyon boldogtalan voltam. A háború nem volt a magyarság háborúja. Semmi okunk nem volt rá, és semmit nem hozhatott nekünk. Én nagyon szégyelltem magamat, hogy az egész magyarságot egy parancsszóval bele lehetett vinni ebbe a tûz- és vérözönbe, nem tudtam volna ugyan a módját, hogy kitérjünk elôle, de ostobaságnak tartottam, hogy a magyar nép férfiai tömegesen a mészárszéken voltak csak találhatók…

Kerestem okát, hogy lehet, hogy ez a szervezkedésre képtelen nép ezer évig fenn tudott maradni Európa közepén, annyi s oly elszánt ellenséges fajok tengere közt.

Kerestem nemzeti hôst, akirôl regényt lehet írni, valakit, aki evvel a néppel nagyot tudott alkotni.

Elôbb Mátyásra gondoltam, de Mátyásból igen hamar kiábrándultam. Mátyás, az igazságos, nem volt magyar. Sem fajára, sem vérmérsékletére nézve, sem életfelfogására: reneszánsz zsarnok. De nem volt politikájában magyar. Azt vártam volna tôle, hogy apjának politikai útját folytassa: de nem ismerte fel a török veszedelmet, idejében a török csendesebb is volt. Az ô egyetlen álma az volt, hogy római császár legyen. Ez pedig nem lehet magyar szempont, a magyar faj nem arra való, hogy idegen népek felett úr legyen, mikor maga felett sem tud az lenni…

Az Árpád-házi királyok közt ketten voltak, akik érdekeltek, Szent István és IV. Béla. Mindenki országépítô.

De olyan régen voltak, annyira nem meggyôzô az eset, annyira más kultúra, más egység, más világ, hogy bennük a mai életnek semmiféle elôképét adni nem lehetett.

Nagy Lajos nagy olasz volt s nagy magyar. Talán mindenkinél magyarabb, de tipikus tirannus. Nem azt kerestem, hogy egy rokonszenvezô hatalmas zseni mit tud csinálni evvel a csordával, hanem valakit, aki belôlünk való s lényegében ugyanaz, mint ôk, a faj. Így állapodtam meg Bethlen Gábornál, akiben rögtön sok rokonszenves vonást leltem: árvagyerek, magacsinálta ember s ízig-vérig magyar minden célkitûzésben.

Ma már nem látom a politikáját a második korszakban, a háborúk alatt annyira magyarnak: ôbenne is hatalmi vágy van, s a háborúra is azért indult ki, hogy cseh király lehessen.

Nem is volt távoli célja. Hadvezérként meg kellett rekednie egy ponton, mert semmit nem akart.

Amit neki tulajdonítok: a török kiverésére való messzi tervet, ma már nem látom tisztán. Tízéves háborúja alatt eltörpül. A nagy koncepció egy-egy villanásban tûnik fel…

Mint király tekintetes úrrá lett. Mértéktartó ezer alattomossággal, Deák Ferenc-i bölcsességgel, sôt Szent István-i mértékletességgel hárítja el magától a nagy felelôsséget: a koronát.

Bethlen valóban idegen tüzekbôl gyúlt ki: Báthory Gábornál, akinek én adtam a zseni tüzét, amit soha énelôttem senki se fogott rá, Laczkó Géza hamar meglátta, elsô kritikájában megírta, hogy itt egy Ady-Móricz allúzió jelenik meg. Ez így van. Én magamat sohasem tartottam Ady jelentôségûnek. Hiányzik belôlem a vátesz, ami Adyban megvolt.

Ez a váteszi roham törik meg az Erdélyben.

Bethlen Gábor arcai

477

Ha én Ady vagyok, akkor valóban farba rúgom a történelmet minden csábító mellékútjaival, s belerohanok a mai magyarság sodrába, hogy azt irányítsam. Itt egy felemás munka született meg: inkább történelem, mint hogy a mai olvasó a saját élete tragédiájának érezze…” (Vargha, 1971.)

Nem annak a vallomása ez, aki büszkén néz a jövô elébe, mert ércnél maradandóbbat alkotott. Már-már a kétségbeesésig elégedetlen, az öngyötrésig kishitû. Eldönthetetlen, Bethlen kölcsönözte ezt az arcot Móricznak, vagy ô rakta rá mintegy maszkként a nagy fejedelemre.

Irodalom: ABLONCZY László: Bartók Béla kertjében. Bp., 2003. 137–146.

BERTHA Zoltán: Sütô András. Pozsony, 1995. 222.

BORI Imre. Móricz Zsigmond prózája. Újvidék, 1983. 98–112. és 162–178.

CZINE Mihály: Móricz Zsigmond. Debrecen, 1992. 95–101.

EISEMANN György: A Móricz-újraolvasás esélye. In: A kifosztott Móricz? (szerk.

Fenyô D. György) Bp., 2001. 245.

KIRÁLY István: Irodalom és társadalom. Bp., 1976. 268–283.

NAGY Miklós: Klió és más múzsák. Bp., 1997. 78–92.

NÉMETH László: Két nemzedék. Bp., 1970. 530–533.

POMOGÁTS Béla: A transzilvánizmus. Bp., 1983. 89.

POMOGÁTS Béla: Jelszó és mítosz. Marosvásárhely, 2003. 7–8.

SÜTÔ András: Az Idô markában. Bp., 1984. 5–25.

SZEKFÛ Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Bp., 1989.

456–465.

SZIRÁK Péter: Az „ösztön” nyelve és a nyelv cselekedtetô ereje. Szempontok Móricz Zsigmond néhány mûvének újraolvasásához. In: A kifosztott Móricz? (szerk. Fenyô D. György) Bp., 2001. 238.

SZÔCS István: Az Ördögszekér és Makkai Sándor. In: Ördögszekér. Bukarest, 1979. 5–35.

TÓTH Dezsô: Élô hagyomány, élô irodalom. Bp., 1977. 396–420. ÚJVÁRY Zsuzsanna: „Nagy két császár birodalmi között”. Bp., 1984. 273.

VERES András: Mû, érték, mûérték. Bp., 1979. 228–239.

478

Végh Balázs Béla

Végh Balázs Béla

Móricz Zsigmond Börvelyben Móricz 1903 és 1906 között öt hosszabb tanulmányutat tesz Szatmárban, hogy a készülô Magyar Népköltési Gyûjtemény számára önálló kötetet állítson össze. Biográfusai szerint 1903 körül személyes (családi, anyagi, érzelmi) válságban levô Móriczot hivatali fônöke, a Statisztikai Hivatal vezetôje, Vargha Gyula (a Magyar Népköltési Gyûjtemény szerkesztôje) kérte fel a Kisfaludy Társaság nevében a gyûjtômunkára, egy kicsit embermentô célból is, ugyanis a szûkölködô Móricz 50 korona segélyt kap a gyûjtôútra. „Soha szemérmes írói segély gazdagabban még nem kamatozott: a magyar próza eddig legnagyobb eredményeihez szolgált tôkéül” (Czine Mihály). [célzás a Hét krajcár és a Sárarany címû mûvekre]. De más is ösztönözhette Móriczot az anyagiakon kívül, amikor elvállalta a feladatot: szülôföldjéhez való ragaszkodás és a szatmári folklór ismerete. Errôl így vélekedik a már idézett Czine Mihály: „Jó helyre ment hát Móricz Zsigmond népmesét és nótát gyûjteni. Akkor még, a század eleji Szatmárban dalok és balladák is születtek. Szem elôtt termett a nóta, Móricz Zsigmond maga is találkozott húszéves nótaköltô lányokkal és fiúkkal. Minden valamire való leány és legény el tudott énekelni két-háromszáz dalt, ha kedve volt, s minden faluban voltak mesemondók, akik naphosszat el tudtak mesélni a legcsodálatosabb dolgokról, azon a romlatlan gazdag nyelven, amelyet Ady, Móricz, Kaffka Margit és Tersánszky mûveiben csodálhat az olvasó.”

Börvelyt 1905 nyarán, kb. másfél hónapig tartó harmadik gyûjtôútja alkalmából kereste fel Móricz. Útvonala: Érendréd, Dengeleg, Iriny, Gencs, Börvely, Nagyecsed, Tyukod. Feljegyzéseibôl tudjuk, hogy fôként meséket keresett, illetve a már szinte késznek tekintett népdalgyûjteményét akarta kiegészíteni. De gyûjtött mindent, ami néprajzi szempontból értékes lehetett. A Kisfaludy Társaság elnökének címzett levele szerint ezt a harmadik gyûjtôútját eredetileg 1904/1905 telén szerette volna megtenni. „Már két ízben voltam szerencsés a Kisfaludy Társaság népköltészeti gyûjtésének gyarapítása végett Szatmár megyében hosszabb idôt tölteni. Mind a két alkalommal nyáron, aratás idején voltam, mikor a nótakedv legnagyobb, de a csendesebb szórakozásokra nincs ideje a népnek. Ezért eddigi gyûjteményem jobbára dalokból áll, ezernél több dal van már a birtokomban. Még egyszer szükséges volna, hogy kiránduljak a teljes gyûjtemény végett Szatmárba s ezt a télen szeretném megtenni december vagy január hónapban.”(Levél a Kisfaludy Társaság elnökéhez), De anyagi támogatás hiányában ezt az útját 1905 áprilisára, majd legvégül aratásra volt kénytelen elhalasztani. Ebben az évben még eredeti tervét is megvalósíthatja, télen

Móricz Zsigmond Börvelyben

479

újabb egyhónapos gyûjtôútra mehet Szatmárba (Domahida, Penyige, Kömörô, Nagyar, Kisar, Fehérgyarmat).

A Népköltési gyûjtô címû tanulmányában így értékeli szatmári gyûjtôútjait: „Mikor a népköltési utaimra kimentem, a falu olyankor rendkívül szép volt. Ragyogó nyarak és aratási vidámság. Elôttem úgy tûnt fel, mintha a mesék aranybirodalmába értem volna.” 1905 júliusában a börvelyiek szintén az aratással vannak elfoglalva, van, aki a magáét aratja, van, aki a gazdáknak arat résziben, a béresek az uradalomnak aratnak, a munkások elszegôdnek távoli vidékre, legalább kéttucatnyi férfiember pedig Amerikában keresi a boldogulás lehetôségeit. Mit tehet ilyenkor egyebet a folklórgyûjtô, megkeresi a falu „dologtalan” rétegét: „Eleinte csak a felsôbb réteg körében tartózkodtam, papok, szolgabírók, földbirtokosok házát kerestem, ahonnan kirándulást tettem helyben a falu felé”. Börvelyben általában a református parókiát (Havasi Gyula a korabeli lelkipásztor), Bodoki Henter Gyula községi jegyzô, illetve a véle rokonságban álló Vicsay család házát keresték fel a faluban gyûjtôszándékkal megjelenô tudós emberek (pl. Kittenberger Kálmán és Herman Ottó, az Ecsedi-láp kutatói). A felsoroltak közül valamelyik hívhatta fel az érdeklôdô Móricz figyelmét a helyi néprajzi értékekre, és a faluközösség nótafájára, adatközlôjére.

Ezt követôen látogatott ki Móricz a temetôbe (négyféle temetô is létezett ekkor Börvelyben: református, katolikus, zsidó és a szegények temetôje), és csodálhatta meg a lápvidék jellegzetes „csónak” alakú fejfáit. Ekkor ajánlhatták neki azt a rendhagyó sírfeliratot, amelyet Pipacsok a tengeren címû ifjúsági regényébe is beleír: „Itt helyben, Börvelyben / nyomott el az álom, / magamat ajánlom.” A néprajztudomány megállapítása szerint egyaránt a népköltészet mûfajai közé tartoznak a sírversek és az úgynevezett „nevetô fejfák” is. E két kisebb népköltészeti ág szoros kapcsolatban van egymással, mégis ellentétes. A különbség abból adódik, hogy a sírverseket valóban felvésik a sírjelekre, legyen az, fejfa, sírkereszt, vagy sírkô; viszont a humoros sírversek, azaz a nevetô fejfák kizárólag csak szájhagyományban élnek (Erdész Sándor: Utószó. In: Nevetôs fejfák. é. n.). Móricz elsôsorban a szatmári nép fanyar humorát értékeli benne, azt a sajátosan kálvinista észjárást, amely az elmúlás misztériumát is emberközelivé teszi azzal, hogy szemébe nevet a halálnak. „Benne van a sorsüldözött magyar nép melankóliája, de mindjárt párosul vele életre edzô akasztófa humora” (Kissházy József miskolci gyûjtô). Ady Endre Móricz Hét krajcáráról írott recenziójában így jellemzi ezt a kálvinista sajátosságot: „Itt vannak, akik a Kálvin istenébôl bölcs külön istent csináltak...”

Börvelyi útja alkalmából további három népdaltöredéket is lejegyez Móricz.

Adatközlôje Tóth Mihály, aki a korabeli faluközösség egyik nótafája lehetett, és bizonyára az elöljárók ajánlották. Témáját tekintve mindhárom szövegtöredék szerelmi dal; kettô a boldog, egy pedig a boldogtalan szerelemrôl szól. Figyelemre méltó a gyûjtemény egyik szövege: „Apró rózsa búnak hajtja a fejét, / Égi harmat nem locsolja a tövét. / Szállj le, harmat, égi harmat a földre, / Most találok egy igaz szeretôre.” Ennek a népdalszövegnek további variánsait is lejegyzi Móricz Nyírmeggyesrôl és Kántorjánosiból. Bennük az „apró rózsa” helyett „kék ibolya” szerepel a szeretett lány metaforájaként. Manapság Börvelyben is a „kék ibolyás” változatot ismerik és éneklik. Feltehetô, hogy a gyûjtés idején párhuzamosan élt mindkettô, és Móricz a variánst tartotta érdemesnek lejegyezni.

Móricz 1910-ben ír újra Börvelyrôl, az ököritói tûzvész kapcsán. Négy év telik el a két látogatás között, közben gyökeresen megváltozik Móricz falukoncepciója. 1909-

480

Végh Balázs Béla

ben szintén aratás táján jelenik meg a Hét krajcár címû elbeszéléskötet, és benne szabadulnak fel elôször Móricz „elfojtott faluélményei” (Czine Mihály). Errôl a szemléleti változásról maga Móricz így ír a már idézett Népköltési gyûjtôben: „Késôbb már csak a szegények közt maradtam, mert úgy ôszintébbek s bizalmasabbak voltak velem szemben. Ott háltam a béresek és a szegény pusztai s faluszéli családok dunnái alatt, s hallgattam a szívbôl fakadt kitöréseiket és csöndes elmondását olyan dolgoknak, amiket csak összeszorított kézzel lehet hallani.”

Az ökörítói tûzvésszel fellángolnak a móriczi „indulatok” is, a Nyugatban1910 áprilisában megjelenô tényfeltáró helyszíni tudósítása saját „szívébôl fakadt kitörése”. A tûzvész leírását, a tényfeltárást, a feldúlt lápvilág tragikus víziója vezeti be, hangulati elôkészítése ez a tulajdonképpeni témának. Börvelyi útját megelôzôen fejezik be az Ecsedi-láp lecsapolását. A láplakók számára áldásosnak tûnô munkálat pár év múlva megmutatja visszásságait: „Hanem aztán megtörtént a képtelen csoda, hamar eljött a tavasz, mikor milliószámra feküdt a hal a száradó pocsolyában, kapával, gereblyélték; s mikor hiába jöttek a madarak ezerszámra, nem találtak helyet, ahova fészket rakhassanak. A gém, a szárcsa, a sok vízimadár rémülten kóválygott ôsi hona körül, mint a paraszt, s egyforma irigyen és keserûen látta, hogy kijátszották ôket az urak az otthonukból...”

Börvelyre gondolva már nem „nóta csendül” Móricz fülében, mint 1905 nyarán, hanem keserûség és nehéz indulatok törnek fel belôle. Beigazolódni látszanak azok a sejtések és rémhírek, amelyek az ököritói tûzvész kapcsán a fôvárosba is eljutnak a Szatmárban uralkodó szociális állapotokról: „Gyalog indultam el Börvelybôl Nagyecsedre: nagy dologidô volt, aratás, semmi fizetésért se, lehetett szekeret kapni. A nyílegyenesre vágott Kraszna-parton haladtam elôre. Balról zöld táblák, sûrû falvak, Csanálos, Vállaj, Mérk sváb tornyai látszottak, jobbról mély földfenék, amelyrôl hamar elfogytak a nagy terjedelmû kukoricatáblák, aztán egyhangú, egyszínû, tompa, fekete sötét volt a föld a szemhatárig. Mikor alkonyodott, és nyugaton leszállt a nap a derûs és élô emberlakta világ fölött: a keletre terülô lápföldre kísérteties villóhomály telepedett. Szinte félve néztem el rajta, s láttam megelevenülni a múltat, a hajdani lápot... Erôsen alkonyodott, és még mindig messze volt Nagyecsed. Szaporáztam az utat, s utolértem egy ökrös szekeret, amely lent a töltés alatt az országúton ment.

Fölkérezkedtem rá. Ecsedi szekér volt. Emlékszem, a szekér az úton haladt a száraz földön, mintha vízparton menne, mindig attól tartottam , beledûl a fekete mélységbe, bár az egy szinten volt az úttal, s mikor egyszer valami kanyarodót átvágni akarva , belehajtotta az ökreit a gazda a lápba, úgy süppedt a szekér a puha, laza földbe, mint a tavi sárba, s rajtam különös borzongás vett erôt, féltem, fáztam, s éreztem a tó szagát.” A láp a maga visszajáró kísértetvilágával („ott ült még akkor is a nép lelkén”) Börvelybôl Nagyecsed, majd Ököritó felé haladva fokozatosan válik egy kor és egy társadalmi állapot szimbólumává. Móricznak ez a szuggesztív látomása az Ecsedilápról, illetve annak börvelyi részérôl Ady Endre láp-víziójára emlékeztet bennünket (Ady: Vízió a lápon). Az Ady-vers 1904-ben jelenik meg elôször a Nyugatban, tehát éppen akkor, amikor Móricz a Kisfaludy Társaság megbízásából a szatmári tájat, benne az egykori lápvidéket járja. Ady versében az egyén, a babonás világgal szembeszálló individuum viaskodik a láp fantomával egy „szent akarat” nevében.

Móricz írásában a „nép lelkét megülô” lápvilág kollektív tragédia hangulatát vetíti elôre, a láp valósággal rákényszeríti akaratát a lakóira. Nem egyszeri vízió ez a Móricz-életmûben: az Ecsedi-láp lidércfényként visszajár, és ott lebeg a Hét krajcár

Móricz Zsigmond Börvelyben

481

novellatémái mögött, és témaként vagy motívumként jelenik meg a Fáklyában, a Tündérkertben, a Sáraranyban stb.

Balogh Edgár szerint az Ököritó címû nagypublicisztikai írásával egyszerre három jelentôs írói szándékot is megvalósít Móricz Zsigmond: határozott közügyi állásfoglalás, tudósító szándék a kortársak felé és saját szociális érzékenységének mûvészi megfogalmazása. Tény, hogy az ököritói tûzszerencsétlenség hírére, amelynek 315 parasztlegény és lány esett áldozatul, Móricz az egész szatmári nép sorsát lobbantja fel a kortársak lelkiismeretében. A tragédia elôzményét, a szatmári parasztok elzárkózásának okát az Ecsedi-láp lecsapolása körül támadt visszaélésekben is látja, és ezt a kollektív traumát vetíti bele a börvelyi tájba. De ami ennél lényegesebb, a tájjal együtt jelenik meg itt az ember, az emberi sors Szatmárban: „A vidék, amilyen szép, éppen olyan mostoha is lakóihoz. Egyszer mindent elmos a víz, elmossa a házakat is, máskor a szárazság miatt arasznyi repedések szövik át a földet, nem terem semmi. A nép évrôl évre megküzd a sárral és aszállyal: élni akar mindenképpen. Móricz Bálint itt mindenki: örökösen újra kezd; ha a házát elviszi az ár, már nézi a földet, hol vethet belôle vályogot. Megpróbálkozik mindennel: káposztával, repcével, almával, kereskedik jószággal, gabonával, kubikra is elmegy messzi földre – de cselédnek még a legközelebbi tanyára is csak utolsó esetben. Cselédlánynak sohasem voltak jók az itteni lányok: nem tudtak senki emberfiának kezit csókolomot köszönni.” (Czine Mihály).

Czine Mihályhoz hasonlóan, a Móricz-életmû számomra is több mint szépirodalom, dokumentum is a szatmári néprôl, elôdeimrôl, ôseimrôl, szokásaikról, jellemükrôl, sorsukról. Egy-egy parasztportréjában nagyszüleimre, szüleimre, magamra, falustársaimra, szomszédaimra ismerek. Nekem megadatott a lehetôség, hogy naponta találkozzam Túri Danival a Sáraranyból, Judittal és Eszterrel a hasonló címû novellából, Joó Györggyel az A boldog emberbôl, Kiss Jánossal a Tragédiából, de éltek / élnek még Börvelyben Matolcsy Miklósok és Szakmáry Zoltánok is; figyelem az életüket, hallgatom a beszédüket, eszem az ételüket, iszom az italukat, mintha magam is része lennék a móriczi prózának.

482

Kovács Árpád

Kovács Árpád

Mikes Kelemen hazatért* Szoboravatás Vaján Értékkel gazdagodni, ajándékot kapni mindig öröm. Ha pedig érzéseinket is megoszthatjuk, mert az ajándékot együtt kapjuk, akkor ünnep van. Mint ma, itt Vaján, amikor a kastély körül, a szoborpark újabb mûalkotással, Nagy Lajos Imre szobrászmûvész Mikes Kelement ábrázoló, szívet melegítôen emberi arcú szobrával gazdagodik, és alkalmat nyújt arra, hogy együtt legyünk és ünnepeljünk.

Mai találkozásunk azért is különösen szép, mert ritkán adatik meg, hogy egy megemlékezés a maga teljességében a legtisztább érzésérôl, a hûségrôl szóljon. Annak mély emberi tartalmáról, tények sokaságában megnyilvánuló gazdagságáról. Mert ez az érzés úgy általában nem létezhet, csak mindig valóságosan. Embert próbára tevô, napi cselekedetekben; jellemet adó, sorsot vállaló döntésekben vagy csendes szolgálatban testet öltve.

Kérem, engedjék meg, hogy erre gondolva, most Vajáról, a szobrot megalkotó mûvészrôl, ám elsôsorban Mikes Kelemenrôl emlékezzek meg. Arról az emberrôl akirôl, és akiért a mai megemlékezés szól.

Itt, Vaján egy Rákóczi iránt mély hûségben megmaradt ember egykori birtokán.

Vay Ádám pátriájában vagyunk. Aki tehetôs nemesembernek születik és Lengyelországban koldusszegény bujdosóként, elfeledetten hal meg. Akit aztán alig kétszáz év múlva egy szentimentális, nemzeti parádés, csinnadrattás, különvonatos, pazarló pompa után úgy temetnek el újra, hogy az akkori Állami Számvevôszék kritikáját kiváltó, igencsak szép összeget kitevô temetés költségeit senki se akarja állni. A vajai kastély és az azt ma körülvevö szoborpark így alkalmas hely lehet arra is, hogy az emberi sors hullámvasútjáról, az emlékezet kacskaringóiról, az ünneplés és az ünnep, az érzelgés és az érzelem tartalmának különbségeirôl elgondolkodjunk.

Ez a hely a kezdet és vég méltóságát egyesíti. Itt öltött formát 1703 nyarán Rákóczinak az a felhívása, ami a társadalmi és nemzeti elégedetlenség fellobbanását nemzeti kiterjedésû, állami keretekben folytatott szabadságharccá emelte, amely késôbb szinte ott ért véget, ahol elkezdôdött. Ugyanis nyolc évvel késôbb, 1711 telén, egy sajátos magyar–magyar találkozó csendes, személyes hangulatában ennek a várkastélynak a falai között tárgyalta meg a Vezérlô Fejedelem a császárt szolgáló, de magyar szívû Fôgenerális Pálffyval a szabadságharc olyan befejezésének lehetôségeit, amely a megbékélés és a fejlôdés esélyét adhatja. Igaz, törvényszerûen, már nélküle. * Elhangzott 2004. október 1-jén Vaján, a múzeum 40 éves fennállása alkalmából rendezett szoboravató ünnepségen.

Mikes Kelemen hazatért

483

A mai Szabolcs, a mai Vaja két lábbal áll a földön. Vay Ádám egykori pátriája mai lakói szorgalmának köszönhetôen, egyre szépülô, városiasodó település, ahol az emberek hûségesek a múlthoz, számukra többet jelent a közös erôvel megmentett szépséges kastély, mint pusztán egy idegenforgalmi, vendégeket csábító lehetôség.

Mondhatjuk: az itt élôk háromszáz év múltán is megmaradtak nemcsak a harcot indító, hanem a szervezett közigazgatást, a pénzügyi rendszert, az állami költségvetést megteremtô és a mély emberi tartalmú szabadságjogokat adó fejedelem hûségében. Ezért újulhatott meg – több kormányzati cikluson, politikai kurzuson átívelô módon, közös akaratú támogatást és összefogást élvezve – a kastély. Így lehetett igényes és gyarapodó a múzeum. Így lett szép és gondozott a híres kert. S így gazdagodhat most egy méltó alkotással a szoborpark.

Itt álljunk meg, gondoljunk arra, hogy az új szobor, a fejedelmet hûségesen követô fôkamarás alakja abba a kertbe került, ahová tartozik. Ahol Rákóczi emberléptékû, fiatal arcú portréját hûséges segítôinek alakjai veszik körül. Ismertek és kevésbé ismertek. Az utóbbiak – s ennek is örüljünk – egyre számosabban vannak. Hiányzott Mikes Kelemen közülük, s ettôl a régen várt megérkezéstôl válik a mai nap itt emberivé, igazi kötödést teremtôvé.

A mûvész hûsege az, amirôl másodszor szeretnék szólni. Hiszen Nagy Lajos Imre itt él, itt tanít és alkot, ebben a szabolcsi-beregi, magyarságához, hagyományaihoz hû világban. Köztéri munkái is itt láthatók. Többségében e térség településeit díszítik. Nagy Lajos Imre mûvészete gondolatokra indít. Most is többet ad, mint igényes, bronzba öntött újraformálását az egyetlen fennmaradt, ismeretlen festôtôl származó, valamikor 1709-ben készült Mikes arcképnek. Hiszen ezt az arcot, a fejedelem 19 éves belsô inasát, pózba merevedett „udvari bejáróját” jól ismertük eddig is a lexikonok bélyegnagyságú képeirôl. A bronz képmás tekintete azonban él. Átlépi az idô korlátjait. Mûvészi eszközökkel sugallja, adja hírül, hogy egy áldozatos, hûséges ember örökké fiatal maradhat. E kertben álló Mikes Kelemen szobor, így hitem szerint, fontos állomása lesz Nagy Lajos Imre mûvészi pályafutásának. Kívánva, hogy a mûvész már most is, a jövôben is mindnyájunkhoz szóljon. Így jutottam el végül magához, Mikes Kelemen személyéhez. Kérem, engedjék meg, hogy róla, arról az emberrôl beszéljek, akit Rákóczi hûsége jutalmául végrendeletében fôkamarásának nevezett, s aki, miután 1735-ben eltemettette urát, még 27 évig egyedül, de mint „édes nénjéhez” és más személyekhez, rokonokhoz írt – fiktív és valóságos – levelei bizonyítják, hûségében maradva „hallgatta Rodostóban a tenger mormolását”.

Mikes Kelemenrôl azt hisszük, hogy tudjuk, ki volt. Pedig az iskolai és egyetemi, irodalomtörténeti ismerete ellenére, ô valójában ismeretlen számunkra.

Mindjárt kérdések sora merül fel, ha róla beszélünk. Hiszen mi vezérelhette ezt kellemes arcú, szemlélôdô tekintetû fiatalembert 1711-ben arra, hogy amikor a fejedelem csillaga lehanyatlott, elkísérje urát bujdosásába? A kényszer vagy a kalandvágy? Aligha. Talán vagy minden bizonnyal a Fejedelem egyéniségének ennek az öt nyelven beszélô, kiválóan író, a pénzügyekben, a hadtudományban és a közigazgatásban kiváló szakembernek a képesség-vonzása? Az ô példája, közelsége hozta vagy hozhatta el Mikes Kelemen számára a talentum fellobbanását, a tanulás lehetôségét: az irodalmi érdeklôdésnek értéket teremtô készséggé válását? Vagy mindez csak adottság volt és éppen ez teremtett kötôdést? De akkor is: honnan jött az akarat, az erô ahhoz, hogy a zágoni félárva kamasz fiú olyan emberré váljon, aki nehéz szolgálata mellett, tért és idôt átívelô írásokra volt képes? A született tehetséget a kor divatjának ereje, esetleg a magány és az elutasítás, vagy éppen az élet napi dolgai iránti fogé-

484

Kovács Árpád

konyság röptette fel? Ki tudja! És ha megvan minderre is a válasz, akkor meg fölágaskodik ott a kérdés: vajon mindez lehetett-e akkora erô, hogy minden mást hátrahagyjon?

Vagy talán inkább a csendes szerénységgel megélt, tudatos következetesség írta meg Mikes Kelemen életpályáját? Ez indította arra, hogy nem hagyta el akkor sem az urát, amikor mehetett volna, hiszen kész volt az amnesztia? Ez szilárdította meg, amikor 35 évesen adott volt az újrakezdés. Bercsényi halála után annak fiatal özvegyével, szerelmével visszatérhetett volna az ugrásnyira lévô Lengyelországba? Ez is lehet a magyarázat. Így vagy úgy, de tény, hogy éppen ennek a nagypolitikával soha nem foglalkozó, a birodalmi érdekeket aligha veszélyeztetô embernek nem adatott meg évtizedekkel késôbb, Rákóczi halála után sem a Törökországból történô visszatérés lehetôsége.

Amikor szolgálata mindenben bevégeztetett, hiába folyamodott az uralkodóhoz: Mária Terézia rideg szava, üzenete szerint Rodostóból nem volt lehetséges a visszatérés.

Mikes Kelemen természetesen nem volt naiv ember. Saját kárán okulva tudatában volt, hogy a hatalom soha nem felejt, soha nem bocsát meg: a hatalmi kegy, a nagyvonalúság mindig csak puszta pillanatnyi érdek-megnyilvánulás. Mégis mindezt, miért nem érezzük keserûen sorsszerûnek, hanem inkább egy szabad ember választásának? A magyarázatot talán egy 1726. áprilisában „édes nénémnek” írt fiktív levélnek a távozó kedvesrôl megemlékezô, s a bujdosók egyre zsugorodó udvartartásának Bercsényi halála után meghatározó tekintélyévé elôlépett Forgács generálissal csendesen vitatkozó gondolata adja meg.

A varázslatosan egyszerû, megengedô mondatok így szólnak: „... a hûség megmarad, ha lehet. Azt mondom, ha lehet, mert akármely nagy tûz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak. De azt nem tartom, amit Forgács, hogy a hûség csak a kutyához illik.”

Mikes Kelemen levelezésébôl és más írásaiból számomra egy gondolataiban minden korban érvényes emberi tartalmat adó, szemlélôdô, mindenben a jót keresô, a sorsot méltósággal elfogadó ember alakja bontakozik ki. Engedjék meg, hogy egy mai életünkre nézve is idôszerû, Mikes Kelemen versrészletet idézzek. Közel háromszáz éve írta: ,,Lakunk partján a tengernek / Töltjük napját életünknek. / Annak gyakran nagy zúgását / Halljuk látjuk hánykódását, / Abban nagy halak jádzanak, / Örömükben ugrándoznak, / De a partján, akik laknak, / Szomorúan suhajtoznak.“ Talán felesleges itt és most, ezen a szép napon; a „miérteken” tovább tûnôdni. Örüljünk annak, hogy Mikes Kelemen kettôs értelemben is örökérvényû életmûvet hagyott hátra. Íróként páratlan irodalmi és kortörténeti-leíró dokumentumokat bízott ránk. Olyanokat, amelyek tényszerû egyszerûséggel szólnak hozzánk ma is. Olyanokat, amelyek segíthetnek eligazodni a honnan hová tartunk örök kérdésében.

A szoboravatás alkalmával pedig ünnepelhetjük azt az igen ritka emberi adottságot, ami olyan természetességgel és megértéssel képes látni és láttatni a világot – az emberi fájdalmat, az örömöt, az elgyengülést és a ragaszkodást –, hogy a papírra vetett sorok megfogannak és tovább élnek bennünk. Mikes Kelemen arról gyôz meg bennünket, hogy önmagunk feladása, önzés nélkül lehet igazán odaadóan élni. Szeretném hinni, hogy: a vajai kastélykertbe késôbb betérô, szemlélôdô vendégseregben egyre többen lesznek olyan látogatók, akiknek a szobor láttán mindez az eszébe jut. A portré mûvészi értéke segít ebben. A fiatal, szabályos vonású Mikes arc a szerénységet és szilárdságot tükrözô vonásokkal, úgy köszön itt vissza ránk, hogy azt érezzük: értjük, miért vált azzá ez az ember, akivé lett.

Ezért kaptunk ajándékot, szívünknek is. Ezért van ma jeles ünnepünk.

Köszönet érte mindazoknak, akiket megillet!

Marik Sándor*

Hatvan éves a Kelet-Magyarország Hatvan éve, 1944. november 8-án jelent meg Nyíregyházán a német megszállás alól felszabadult keleti országrész elsô demokratikus napilapja, a Magyar Nép, a mai Kelet-Magyarország jogelôdje. Akkor, hat évtizeddel ezelôtt, az elsô évfolyam elsô száma azt tudatta: van újság, van élet, van remény – béke van. Még akkor is nagyszerû volt ez, ha a mai példányszámokhoz hasonlítva, több mint szerénynek tûnik az az ötszáz, mindössze kétoldalas lap, amely azon a szerdai napon eljutott az olvasóhoz. Villanyáram híján kézi erôvel nyomtatták – részben színes csomagolópapírra. Idôközben Nyírségi Magyar Nép, Szabolcs-Szatmári Néplap, Szabolcs-Szatmár Népe neveket is viselt megyénk lapja, amelynek fejlécén 1957 februárja óta olvashatjuk: Kelet-Magyarország.

Sok neves munkatárs, szerkesztô dolgozott az újságnál. Az elsô szerkesztô-kiadó Farkas Pál volt. Vajda Márton neves publicista, késôbb a Magyar Rádió egyik vezetôje; Rákos Sándor költô-mûfordító; Siklósi Norbert, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének fôtitkára, majd Budapesten a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója; Soltész István – az 1956-os fôszerkesztô (utána számûzték a szakmából) –, késôbb Debrecenben, Budapesten ismét újságíró, a Tájékoztatási Hivatal helyettes vezetôje, majd a rendszerváltozás idején a Magyar Nemzet fôszerkesztôje; Sipkay Barna, Ratkó József, Galambos Lajos irodalmi díjas írók és mások.

Hatvan év alatt sokféle változást megélt megyénk lapja: politikait és technikait egyaránt; egyik sem volt könnyû. A példányszám folyamatosan emelkedett, a hatvanas években 35-40 ezer között stabilizálódott és az újság a kor színvonalán álló korszerû napilappá vált. Hosszabb ideig három fôszerkesztô állt a lap élén: 1972-ig Ordas Nándor, aki korábban az Esti Hírlap szerkesztôje volt, majd 1989-ig Kopka János és a jelenlegi szerkesztôségvezetô Angyal Sándor. Utóbbiak a lapnál kezdték a pályafutásukat. Mindhárom fôszerkesztô megújította, színvonalasabbá tette a KeletMagyarországot.

Ordas Nándor idején kibôvült a mûfajok választéka, elônyére változott a tipográfia, sok munkatárs tanult, szerzett diplomát egyetemen, fôiskolán, illetve az újságíró iskolán. Kialakult a rovatok rendszere: mezôgazdaság, ipar, kultúra, belpolitika, pártélet, sport, fotó. Megjelentek a szociográfiába hajló, igényes, elemzô írások, különösen erôs oldala volt a lapnak az információ és a kultúra.

Kopka János fôszerkesztôsége alatt beértek a minôségi változások. Ebben az idôben talán az orvosi kivételével minden fontosabb szakmai területnek egyetemi, fôis* A szerzõ negyven évig a Kelet-Magyarország munkatársa volt, újságíró, rovatvezetõ, szerkesztõ

486

Marik Sándor

kolai végzettségû, hozzáértô munkatársa volt: mezôgazdász, közgazdász, jogász, dramaturg, nem beszélve a pedagógusokról. Tekintélye lett a lapnak, a megyei vezetôk reagáltak bírálataira, felkarolták javaslatait. Szép számmal jelentek meg az újság hasábjain közéleti vezetôk, értelmiségek írásai, sok olvasói levél is napvilágot látott. Folyamatosan bôvült a szerkesztôség létszáma, amely 38-cal „tetôzött”. Nemcsak az újság hétvégi mellékletei voltak különösen tartalmasak: olyan kiadványok is megjelentek a lap munkatársainak tollából, mint a Nyíregyházi Élet, a Kelet-Magyarország Magazin, a Szülôhelyük Szabolcs-Szatmár címû kötet, többen városi, üzemi lapokat szerkesztettek. A bûvös százezer példányt 1988-ban haladta meg a Kelet, ezzel a megyei lapok között a második helyre lépett elô; csak a fejlett ipari megyének számító Gyôr Kisalföld címû újságja elôzte meg.

Angyal Sándor a rendszerváltozás idôszakában vette át a Kelet-Magyarország irányítását. A többpártrendszer kialakulása idején fontos volt a demokratikus folyamatok erôsítése, a tolerancia, a politikai érzékenység. Más okok miatt sem volt könnyû helyzetben az újság: ekkoriban szûnt meg a lap hegemóniája, új lapok, rádiók, televíziók alakultak, a konkurencia nem csak megjelent, meg is erôsödött. Az új környezet és a verseny jót tett: akkoriban általános volt a vélemény, hogy a Kelet-Magyarország mértékadóan oldotta meg feladatát a rendszerváltozás idején, nôtt a tekintélye, el tudott szakadni a pártállami kötôdésektôl, valóban független újság lett.

A hatvan év krónikájához tartozik, hogy 1990 ôszén a korábbi pártlapokat – így a megyei újságokat kiadó vállalatokat is – az MSZMP-nek el kellett adnia. Tôkeerôs angol, francia, német, osztrák szakmai befektetôk versenyeztek; végül a Kelet-Magyarország a Hajdú-bihari Naplóval és az Észak-Magyarországgal együtt 1991. január elsejei hatállyal az Eugen A. Russ vezette vorarlbergi székhelyû Funk Verlag und Druckerei (FVD) birtokába került. A lap munkatársai is résztulajdont szereztek, de azt öt évvel késôbb a kiadó megvásárolta tôlük, így a lap 100 százalékban az osztrák tulajdonosé lett. (Az FVD Ausztria legnyugatibb – és leggazdagabb – tartományában, Vorarlbergben mûködô nagy média- és nyomdaipari vállalkozás, amely többek között kiadja a tartomány háztartásainak csaknem 90 százalékába eljutó Vorarlberger Nachrichten címû napilapot is.)

A külföldi tulajdonba kerülés segítette a lap fejlôdését és függetlenségét. Az új tulajdonos nem befolyásolta a konkrét szerkesztôi munkát, magyarországi ügyvezetôi – elôbb a német Thomas Koch, majd az osztrák Josef Kogler, 2003-tól pedig a helybeli Szabó Miklós – útján irányít, fôleg az üzletpolitika alakításával foglalkozik. Tôkeerôssége elsôsorban a technikai fejlesztésben nyilvánult meg, már az indulásnál jelentôs beruházások mellett döntött. A lapot kiadó magyarországi leányvállalat, az Inform Stúdió (késôbb Inform Média) Kft. Nyíregyházán 1992 nyarára teljessé tette az elektronikus lapkészítést, Debrecenben üzembe helyezte saját nyomdáját, ahová 1992 végén áttelepítette a Kelet nyomtatását is, 1993-ban létrehozta saját terjesztôi hálózatát. A nyomdai korszerûsítések révén 1994-tôl a lap oldalainak fele színes nyomtatással készül.

Jelentôs lépés volt az újságírók nyelvtanulásának finanszírozása, a budapesti részleg, a mátészalkai, a kisvárdai fiókszerkesztôség létrehozása, a regionális betétoldalak (KisKeletek) meghonosítása a vidéki olvasók jobb kiszolgálása érdekében. A szomszédos két megye lapjaival közös SzóKép és Jövünk címû irodalmi, illetve ifjúsági mellékletei is emelték a Kelet színvonalát. Ekkoriban reálisnak látszott a cél: a KeletMagyarország legyen a megye enciklopédiája. Ezt szolgálták az igényesebben megírt és jobban tálalt hírek, tudósítások csakúgy, mint az ismeretterjesztô, a véleményfor-

Hatvan éves a Kelet-Magyarország

487

máló és a kritikai írások. Gazdaság, Kultúra, Európa oldalak és alkalmi mellékletek honosodtak meg, létrejött a minisztereket, államtitkárokat vendégül látó gazdasági TOP 100 klub és melléklet, mûhelymunka segítette a lapkészítést. Küllemében ismét felfrissült az újság. Fontos megjegyzés: a munkatársaknak nem csak jobban, hanem egyre többet is kellett írni. A felkészültséget és a tartalékokat egyaránt mutatja, a Kelet annak ellenére tartósan meg tudta ôrizni színvonalát, hogy folyamatosan csökkent a szerkesztôségben dolgozó újságírók száma. A létszám ma már csak a fele a másfél évtizeddel korábbinak.

A kétezres évek elejére tehetô a fizetett hirdetések arányának jelentôs növekedése.

Ez egyfelôl (anyagilag) kedvezô, ugyanakkor észrevehetô mértékben szûkítette a szövegoldalakat, tehát az olvasnivalót. Elôbb a mellékletek szûntek meg, majd a céloldalak ritkultak, végül – a nyomda leterheltségére hivatkozva – a szombaton megszokott vaskosabb 20 oldal helyett is csak a hétköznapi terjedelem, 16 oldal maradt. Mindez nem használt a lap színvonalának. Hiába vezetett be a menedzsment egyébként hasznos újdonságokat: a bûnügyi, a „csupa ötös”, a bulifotó és más tematikus oldalakat – egyre többen hiányolják az alaposabb oknyomozó írásokat, a nagyobb hatású publicisztikákat, a hétvégi mellékletet (benne a verseket, a képzômûvészetet), az értelmiséget megszólító írásokat, azaz a korábban hangoztatott cél teljesebb megvalósulását, hogy legyen a lap a megye enciklopédiája. Más újságok ugyanis a megyében ezt nem tudják pótolni: a Kelet-Magyarország nemcsak a piacvezetô lett, hanem ismét az egyedüli, jelentôs példányszámú lap. A hirdetések növekvô aránya és a fogyó olvasnivaló dilemmája csak a terjedelem növelésével lenne feloldható, ami jelentôsebb minôségi engedmények nélkül nem sokáig odázható el.

Töretlen viszont a technikai fejlôdés. E téren az elsô fordulópont 1975-re tehetô, amikor a hagyományos magasnyomásról áttértek az új, modernebb ofszet nyomtatási eljárásra. Ettôl kezdve jól olvasható szöveggel, a korábbinál szebb képekkel jelenhetett meg a Kelet. A nyolcvanas évek végén kezdôdött meg a felkészülés a fényszedésre, azaz a számítógépes újságkészítésre, amit már az új tulajdonos fejezett be.

Búcsút mondtak az ólomnak, amely az újságkészítés addig elmaradhatatlan része volt – melegével, tekintélyes súlyával, veszélyes gôzével. Az új technika frissebb és még szebb küllemû újságot eredményezett.

Már öt éve új szerkesztôségi épületben, valóságos hírgyárban készül a Kelet-Magyarország, ahol a legmodernebb elektronika – asztali és hordozható számítógépek, digitális fényképezôgépek, diktafonok – segítik a munkát, olyan eszközök, amilyenekre a fél évszázados évforduló idején aligha gondoltak a lap munkatársai. A kiadó él a legkorszerûbb technikai vívmányokkal. Most már nem csak papíralapú és egyszerû, szöveges internetes kiadása van a Kelet-Magyarországnak: 2003 augusztusától digitális formában is hozzáférhetô a számítógépes világhálón, tehát az újságoldalak az öt földrész képernyôin ugyanúgy jelenhetnek meg, mint a valóságban a hagyományos papíroldalakon. E szolgáltatásra építve az idén még tovább is léptek: egy kanadai világcéggel kötött szerzôdés alapján a Kelet-Magyarország a világ számos szállodájában és óceánjáró luxushajóján érhetô el oldalhû változatban. Ez a „világszolgáltatás” fontos arculatszínesítô és gazdagító elem a kiadó marketingstratégiájában.

Nálunk, itt, Szabolcs-Szatmár-Beregben azonban talán mégis az a legfontosabb, hogy a hatvanadik születésnapon 60–65 ezer példányban jelenik meg a megye független napilapja – tehát mintegy negyedmillió ember olvashatja –, ami kategóriájában ma is dobogós helyet jelent. Rendkívül felgyorsult idôben, miközben állnia kell a sajtópiac egyre erôsödô kihívásait.

488

szemle

SZEMLE

Kölcsey Ferenc: Országgyűlési naponkénti jegyzések A filológusok körében elterjedt hírek szerint Kölcsey Ferenc minden munkái-val befejeződik Magyarországon az alkotói életművek kritikai kiadása. Amennyiben a hír valós, a magyarországi filológia utoljára kísérelheti meg az írói, költői életművek teljességre törekvő megismerését a maga eszközeivel és kutatási módszereivel elősegíteni. Ez a kószáló hír nemcsak a magyar filológia tudományát sodorhatja a perifériára, hanem előre vetíti múltbeli humán, tehát emberközpontú kultúránk kutatásának hanyatlását is.

A hírben ott mocorog Kölcsey Zrínyi második énekének jóslata: „más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép...” Olyanok, akik a köznapi praktikum forintosítható racionalizmusától, a nyereséges üzleti szempontoktól vezérelve átadják a felületességnek és a feledésnek Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Máray Sándor, Déry Tibor, Nagy László, Krúdy Gyula, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós, Veres Péter, Szabó Pál, Wass Albert és mások műveit. A mindenkori magyarországi társadalmi és kulturális múltba beágyazott verbális kultúra, a szépirodalom egy-egy alkotója és életműve ezt követően nem ér már annyit napjaink magyar nemzeti közösségének, hogy egyikre-egyikre a kelletténél és az egészségesnél gyorsabban inflálódó pár millió forintot áldozva, a megismerés lehető teljességének igényével tárjuk az érdeklődők és kutatók elé. Bizonyítja ezt a Kölcsey minden munkáinak visszhangtalansága, és szűkebb

pátriájának – a mostani Szabolcs-SzatmárBereg megyének – közönye is.

Nyíregyházán nem akadt könyvesbolt, amelyiknek a vezetője meg merte volna kockáztatni az 1998-tól sorjázó kötetek árus megrendelését, félvén, hogy azok évekig lekötik, vagy vissza sem hozzák a beszerzésükre fordított pénzt. Tőkeszegény világunkban 10-20 ezer forintot sem kockáztathat egy könyvesbolt. A kritikai kiadások pedig nem tartoznak a sűrűn keresett könyvek közé. Nem is jövedelemszerző célból készülnek.

Az azonban elgondolkoztató, hogy a mindenkori oktatási és kulturális minisztériumok egyike sem gondolt soha arra, hogy ezekből a rendkívül gazdag jegyzetekkel és korrajzi apparátussal ellátott kötetekből legalább a felsőoktatási intézmények és középiskolák számára egy-egy példányt megrendeljen, köteles megőrzésükre utasítva az említett intézmények könyvtárosait. A társadalomtudományokat, a pszichológiát, a történelmet és az irodalmat tanító tanárok minőségi munkáját segítené ezzel, növelve a vidéki iskolákban tanuló gyerekek esélyegyenlőségét is.

Nemcsak egy ember-tudomány várható eljelentéktelenedésének, nem is csak a múltismeretünk elsekélyesedésének félelmétől való aggódás kényszerítette tollunkra a fenti szavakat, hanem az az eredmény is, amit Kölcsey Ferenc minden munkáinak a kritikai kiadása hozott felszínre. A költő-politikus halála óta eltelt 166 esztendő alatt ötletszerűen, kedvtelésből, vagy megrendelésre folytatott

SZEMLE

kutatások minden korábbi eredményét elismerve, a szervezetten, nagy körültekintéssel folyó forrás-feltárás és publikáció, amellett, hogy a szakemberek legkiválóbbjait mozgósította, máris jelentős eredményekkel gazdagította ismereteinket. Olyanokkal, amelyek egy ilyen céltudatosan koncentrált tudományos kutatás nélkül még évtizedekig homályban maradtak volna. Ennek bizonyítására elegendő itt a Kiss András összegyűjtötte, és Csorba Sándor szerkesztésében a Kölcsey Társaság Füzetei 14. kötetében előzetesen megjelent Kölcsey Ferenc nótáriusi fogalmazványai Szatmár vármegye levéltárában című kötetre, vagy a kritikai kiadás ötödik köteteként 2002-ben megjelent Országgyűlési naponkénti jegyzések című, Pajkossy Gábor által sajtó alá rendezett – eddig sehol nyomdafestéket nem látott, kutatók által sem használt – kéziratkötegre utalni.

A hanyatló magyar rendiségnek, és az országot, benne a magyarországi társadalmat megújítani szándékozó társadalmi elit elképzeléseinek olyan dokumentumai ezek az eddig lappangó írások, amelyek akkor is megérdemelnék a jövendő, s talán leginkább a most éppen hasonló feladatokkal birkózó magyar értelmiség figyelmét, ha nem a Kölcsey kezétől származnának, nem az ő gondolati, társadalmi és morális felelősségének a szellemi lenyomatai volnának. A Kölcsey Társaság által megjelentetett kézirat egészében, a Pajkossy Gábor által sajtó alá rendezett kötet néhány oldalnyi, mások által eszközölt – Décsey László, Eötvös Mihály és egy névtelen írnok – lejegyzéstől eltekintve, a most napvilágra került dokumentumok mind-mind Kölcsey kézírása és munkája.

Olyan – bizonyára emlékeztetőül szánt – feljegyzések, amelyek a reform-országgyűlés 1832. december 11. és 1833. augusztus 19. közötti történéseit és küzdelmeit ábrázoló Országgyűlési napló folytatásának a szándé-

489

kával készültek. Erre enged következtetni az a tény, hogy „a naponkénti jegyzések” kezdő dátuma 1833. október 31., az Országgyűlési napló – amelyiknek a kritikai kiadása 2000-ben jelent meg – záró dátuma pedig 1833. augusztus 19. A kronológiai rendet figyelők emlékeznek rá, hogy 1833. augusztus 20-án Kölcsey hazalátogatott Csekére, megfordult Nagykárolyban is, ahol ügyesbajos dolgait elintézve, október 30-án érkezett vissza Pozsonyba. Másnap – október 31-én – újra kezdte a „naponkénti jegyzéseit” vezetni. A hónaponként esedékes követjelentésekhez szánt emlékeztetőn túl, alighanem az Országgyűlési napló folytatásának szándékával is. Erre enged következtetni, hogy hasonló – máig ismeretlen – jegyzetek nyomán készülhetett az Országgyűlési napló, melyről 1834. április 3-án azt írta Wesselényinek: „Naplóm csak a múlt nyár augusztusáig van készen... Október óta, midőn tavaly ismét felmenék, csak naponkénti jegyzéseim vannak,... s egyébként is tapasztalásból tudom, hogy később dolgozni fel a tárgyakat sokkal jobb, mint naponként.”

Az idézett levélrészlet arról tanúskodik, hogy az Országgyűlési napló – ha nem is egészében – jelentősebb fejezeteiben hasonló „naponkénti jegyzések” felhasználásával – nem naponkénti folytatásokban, hanem utólag készült. Az 1832 decembere és 1833 augusztusa között készült „naponkénti jegyzések” eddig nem kerültek elő. Vagy megsemmisültek, vagy lappanganak valahol. Ennél sajnálatosabb, hogy az 1833. okóber 31. és 1834. március 3., az 1834. május 4. és november 25., illetve az 1835. január 11. és február 5. között készült „naponkénti jegyzések”-ből nem készült el az Országgyűlési napló folytatása. Nemcsak egy-két kötetnyi szépirodalmi alkotással gazdagodtunk volna, hanem a politikai akaratokat zátonyra futtató hatalmi manipulációkat is jobban is-

490

mernénk. A lélektani kutatás is gazdag példatárral gyarapodott volna. Kritikusokra, irodalomtörténészekre, történészekre vár a feladat, hogy a feltárt új források tükrében megvizsgálják, miért nem folytatta Kölcsey az Országgyűlési naplót.

Kölcsey Ferenc minden munkái közül kritikai kiadásban eddig a szépprózai művek, a versek és versfordítások, az esztétikai írások és irodalomkritikák jelentek meg, illetve az országgyűlési iratok közül az Országgyűlési napló és az Országgyűlési naponkénti jegyzések. Kiadásra várnak még a regnicoláris bizottsági munkálatok véleményezései, a követjelentések, a megyei közélettel kapcsolatos iratok, a Szatmár vármegyei feliratok és átiratok, körlevelek, politikai állásfoglalások, a pedagógiai írások, a levelek, a gazdasági- és történelmi témájú munkák.

Kölcsey Ferenc minden munkáinak kritikai kiadásáról szólva, nem hagyhatjuk említetlenül azoknak a szakembereknek a nevét, akik évek óta szoros együttműködésben fáradoznak a társadalom és a kulturális kormányzat lankadó figyelme mellett is azon, hogy a filológiai apparátus lehető teljességének a kíséretében tárják a kutatók, a kulturális és történelmi hagyományaink iránt megszállottan érdeklődők elé Kölcsey életművét. Az eddig megjelent kötetek kapcsán meg kell említenünk T. Erdélyi Ilona, Kalla Zsuzsa, Mezei Márta, Perlusz Katalin, Ratzky Rita, Völgyesi Orsolya, Csorba Sándor, Dávidházi Péter, Dobszay Tamás, Gyapay Laszló, Jászberényi József, Kerényi Ferenc, Korompay H. János, Onder Csaba, Pajkossy Gábor, Szabó G. Zoltán, Thimár Attila nevét, akik oroszlánrészt vállalnak a munkából.

SZEMLE

Kutatásaik és az őket segítő névtelen levéltárosok, könyvtárosok munkája eredményeként már most is minden eddiginél teljesebb kép rajzolható meg Kölcseyről, s a megjelent kötetek előrevetítik a reformkori Szatmár vármegye minden korábbinál jobb megismerésének a lehetőségét. Bizonyosra vehető azonban, hogy a Kölcsey megyei tevékenységével kapcsolatos iratok gyűjteménye nem lesz teljes, annak ellenére, hogy alig volt a királyi Magyarországon rendezettebb megyei irattár és levéltár a 19. század első felében, mint a Szatmár vármegyei. A trianoni tragédia azonban szétzilálta ezt a levéltárat, s a közpolitikai iratok nagyobbik hányada zegzugos úton Kolozsvárra került, ahol a kutatási lehetőségek – Románia Európába törekvése ellenére –, ha magyarországi témára vonatkoznak, még ma is zéró türelemmel párosulnak. Az iratok rendezetlen volta mellett külön gond, hogy egész Erdély területén ma már nincs magyar levéltáros. Egy olyan szervezett, és minden szempontra kiterjedő kutatás tehát, amelyik a Kölcsey Ferenc megyei tevékenységével kapcsolatos iratok felderítését lehetővé tenné, ma még inkább vágy, mint valóság.

A bekalkulálható kényszerű hiányosságok ellenére is meg kell jegyeznünk, hogy Kölcsey műveinek kritikai kiadása már eddig is új alapokra és adatbázisra helyezték a Kölcsey-kutatást. Ez várhatóan a Kölcsey életmű új szintézisének megalkotását eredményezi majd. Emellett jelentős mértékben árnyalni fogja történelmi képünket a reformkorról, s benne Szatmár vármegye szerepéről.

Kölcsey Ferenc: Országgyűlési naponkénti jegyzések. Sajtó alá rendezte Pajkossy Gábor, Universitás Kiadó, Bp. 2002.

401 p.

Takács Péter

SZEMLE

491

Szatmár határon túli orgonái A Szatmárnémeti Megyei Múzeum kiadta Enyedi István munkáját: a szerző nagy áldozattal, szerelemből összeírta a határ túloldalán Szatmár megye meglévő és használt, vagy egykori s még felderíthető orgonáit. Több okkal ajánlom Szatmár olvasóinak a figyelmébe. Mérken működött az egyik tevékeny mester, Stephan Stroß (nevét Strosz Istvánnak is írta) hat orgonája megvan, és még húsz 1847 előtt épült hangszeréről tudunk. A másik, hogy a színes borítón látható egyik kép a szatmári reformátusok láncos templomának orgonáját mutatja. Ennek elődje Tyukod református templomában szól. Ez az értékes kis hangszer Szatmár határon inneni részének legrégibb orgonája, hírek szerint a 18. században valamelyik erdélyi udvarházból való, majd Gáli György (Galli Mester) az első szatmári orgonaépítő állította fel a láncos templom karzatán 1814-ben. 1907ben Tyukodra került, mikor a pesti Rieger cég a mai orgonát építette. Egyéb feltáratlan kapcsolatok is vannak. A szintén szatmári Blahunka Sámuel Balmazújvároson felállított orgonája ma is működik. Restelkedve hozzá kell tennem: a határ innenső oldaláról nem ajánlhatok Enyedi Istvánéhoz hasonló publikációt. Két évtizede a Soros alapítvány támogatásával összeírták a Kárpát-medence magyar orgonáit, az adatlapok a Zenetudományi Intézetben (előzetesen megbeszélve) kutathatók. Közzétételük, adatbázis építése és elektronikus hozzáférés elmaradt.

A műemléki szempontok szintén elavultak: elsősorban vagy csupán a látszatra összpontosítottak, a zenei, liturgikus, sőt a mesterség

műszaki szempontjait is hanyagolták.

Szükséges a továbblépés mindenben, így a Nemzeti Kulturális Örökségvédelmi Hivatal engedélyezési és a szakértői véleményének szabályozása tekintetében. Ilyen helyzetben jelentős minden egyéni kezdeményezés.

Feltétlen érdeme a kötetnek Dávid István1 és Hermann Binder2 munkájának folytatása, kiegészítése, az állagmegóvás és restaurálást sürgetése. Csaknem végleg elkésett ez a legelső áttekintés. Ardai L. Attila helynök előszava utal rá, hogy a rohamos pusztulás miatt később már nem lehetett volna elvégezni a gyűjtést.

Sipos Miklós esperes a lélekgyógyító orgonazene megmaradásáért fohászkodik.

A leírások a hivatalos román helynevek betűrendjében megszámozva sorakoznak. Az angol és a német kivonat is csupán románul közli Hunyadi János nevét, s a magyar és német helységnevekről nincs mutató; ezért a 95 orgonás templom magyar helynevét betűrendben felsorolom a tájékozódás könnyítésére. A helynév után a leírás kötetbeli sorszáma van zárójelben, nem a lapszám.

Adyfalva (2, 3), Ákos (1), Alsóhomoród (39), Apa (7), Aranyosmeggyes (49), Avasújváros (57), Barlafalu (15), Batiz (16, 17), Béltek (10), Bere (12), Bogdánd (14), Börvely (13), Csanálos (92), Csomaköz (27), Dobra (31), Egri (4), Erdőd (8), Érendréd (6), Érkőrös (26), Érszakácsi (80), Érszentkirály (32), Gencs (34), Géres (35), Hadad (37, 38), Hadadnádasd (54), Halmi (36), Hirip (40),

492

Józsefháza (42, 43), Kálmánd (22), Kaplony (23), Királydaróc (28, 29), Kiskolcs (30), Kismajtény (53), Kispeleske (58), Kökényesd (63), Kőszegremete (66), Krasznamihályfalva (51), Krasznaszentmiklós (83), Krasznaterebes (89), Krasznasándorfalva (86), Lázári (44, 45), Lele (46), Magyarcsaholy (25), Mezőfény (33), Mezőpetri (60), Mezőterem (90), Mikola (50), Nagykároly (18, 19, 20, 21), Nagymadarász (48), Nagymajtény (52), Nagyszokond (85), Nántű (41), Ombod (5), Óvári (55), Patóháza (64), Pele (9), Pettyén (59), Piskolt (62), Sárköz (47), Szakasz (65), Szamoskrassó (24), Szaniszló (67, 68), Szárazberek (11), Szatmárhegy (95), Szatmárnémeti (71, 72, 73, 74, 75, 76, 77, 78, 79), Szatmárudvari (56), Szér (84), Szilágypér (61), Szinfalu (82), Tasnád (87, 88), Tasnádszántó (69, 70), Tasnádszarvad (81), Túrterebes (91), Vámfalu (93), Vetés (94).

A kötetet a láncos templom orgonája, a kéttornyú szatmári székesegyház, valamint Erdőd orgonájának egymásra montírozott képe ékesíti. Minden leírásnak része a templom kicsiny fekete-fehér fotója, és az orgonáé, ha megvan, mert némelyiknek csak híre maradt. A kötet végén válogatott színes fotókon látható harmincegy hangszer homlokzata. Egy bevezető fejezet általában az orgona történetét, a másik Szatmár megye saját orgonatörténetét ismerteti.

A leírás a helység legkorábbi említésével kezdődik, aztán a templom építése, titulusa, átépítése, stílusa következik, s hogy van-e fűtés. Majd az orgona építőjét, évét, elhelyezését, az orgonaház leírását, a játszóasztal részleteit, a hangszer diszpozícióját, feliratait, traktúráját, szélládáját, fúvóját, motorját (fújtatását), sípsorainak elrendezését, a

SZEMLE

hangszer használatának gyakoriságát, a felmérő javaslatait, s az esetleges irodalmat említi sorban a leírás. Részletesen taglalja az orgonaszekrény díszítését és a homlokzat sípmezőit, elosztását. Megismerhetjük egyes hangszerek sípsorainak szélládán való rendjét, ezt a belsők fotója is segít. Megdöbbentő a szépségek közepette a hangszerművesség és a liturgiatörténet számos értékének hanyagolása, megvetettsége, pusztulása. Az adatgyűjtés egységes szempontok szerint helyes, jó szolgálatot tesz a kérdőív. Kár azonban minden rovat ismétlése az összes orgonánál két nyelven vastag betűvel. Helyenként az adatok elmaradnak, hiányoznak például Strosz 1850-ből való orgonájának (Börvely) változatai (37–38). Az orgona hangképe (sípsorok, kapcsolók felsorolása) elég lett volna egyszer; felesleges szó szerint elismételni (a hibákat beleértve) a román és a magyar szövegben.

Hadad református templomának lebontott orgonájának homlokzatrajza és leírása Molnár József váradi orgonaépítő munkája. Hasonlókat látnánk szívesen.

A 187–195. lapon összesítő táblázatba foglalva láthatjuk a huszonegy ismert (Angster, Bozsóki, Dangl, Dukász, Glatzl, Jónás, Kerékgyártó, Kiszely, Klöckner, Komornyik, Kolonics, Kuhn, Loyp, Molnár, Országh, Rieger, Soltész, Strosz, Szabó, Szeidl, Wegenstein) és tíz ismeretlen mester hangszerének adatait. Majd német és angol összegzés (a történelmi fejezetek fordítása) és irodalomjegyzék egészíti ki a kötetet. A Szatmárban működött mesterek munkálkodása kívánja az összefoglaló, kismonográfiaszintű feltárást, a még fellelhető adatok gyűjtögetését. Strosz (Mérk), Dukász Endre (Nagykároly) és Blahunka Sámuel (Szatmár) feldolgozása kínálkozik elsőnek. Dangl és Wegenstein munkásságának súlypontja nem Szatmár környéke, de valamennyi mester érdemli a további figyelmet; közöttük az or-

SZEMLE

szág keleti részén dolgozó Kerékgyártó István (Debrecen). Hangszereik, fogásaik, jellegzetes regisztereik miatt felméréseket kellene vállalnia a továbbkutatóknak.

Például Josef Loyp (Bécs) Tasnádon, Kiszely István Nagykárolyban Fisharmonica (harmonium) regisztert is épített. Az utóbbi szekrényének formálása erősen hasonlít a debreceni Kistemplom nagy orgonájához.

Ismét megjegyzem, hogy a határ innenső oldalán is összesítő feldolgozásra várnak az orgonák.

A megye határon túli részének legnagyobb hangszere a szatmári római katolikus székesegyház 57 regiszteres, hárommanuálos orgonája (Rieger 1914). A legkisebb ugyanott a Szent József templom 3 regiszteres (Rieger 1905). Krasznasándorfalván van a legkorábbi orgona, ismeretlen mester 5 változatú pozitívja a 18. századból, Országh pedálregisztert toldott hozzá néhány évtizeddel később. Egy 4 változatú Kerékgyártó-féle mechanikus hangszert (Egri, 1899) tönkretettek pneumatizálással, használhatatlan. Egy másik Országh-féle pneumatikus orgona sem működik. Romos, pusztulásra ítélt, rég nem használt hangszereket át lehetne telepíteni élő gyülekezetek templomába, ezt olvassuk is több helyen. A szomorú jelenben jámbor óhaj, hogy némelyik használható hangszert jó volna felhangolni és kitisztítani. Kevés a rendszeresen használt és gondozott orgona.

Néhányról érthető örömmel megjegyzi a leíró, hogy hangversenyzésre is alkalmas.

A helyi kötöttségek és lehetőségek következtében a kötet nem kapott olyan szerkesztői gyámkodást, mint amilyet megérdemelt volna a tárgy, az úttörő vállalkozás, és a szerző odaadása. Úgy tűnik, mintha a kiadó és nyomda mellőzte volna a korrigálást.

A hátsó borítón egy befejezetlen mondatból ismerjük meg a szerző hiányos adatait.

Nagyalakú a kötet, nem takarékos a szöveg és ábrák elhelyezése, a számítógépes tervező

493

nem boldogult a munkával, régen ilyen könyvet fele formátumban (in 4°) szerkesztettek volna. A szatmári muzeológusok sem vették a fáradságot a meghatározások átnézésére, ezért a stílusrovat tele van keverék elnevezésekkel. Megzavarja a gyanútlan olvasót a barokk, gótika, klasszicizmus, eklektika és szecesszió ötvözése és hibás használata.

Az általános orgonatörténeti fejezet szövegét Enyedi Pál (a Liszt Ferenc Egyetem orgonaművész tanára) gondozta. Javítatlan elírás itt is akad. A helyenkénti pongyolaság miatt a kötet többi részében is szükséges lett volna hasonló szakavatott gyámkodás. Nem volt a lektor kezeügyében magyar helyesírási szótár, elírások, pontatlanságok, javítatlan sajtóhibák maradtak a szövegben; ű helyett ü, ú helyett u, ü helyett meg ű, és hasonlók.

Nem ritka, hogy míg magyarul hibás a névalak, addig a románban helyes; ß helyett mindenütt hibás olvasat az fz és fs (pl. 49, 55, 163, 174, 181, stb.), nem így lehet a regiszterhuzony vagy bille feliratán. Hibás elválasztás, kimaradt betű, olvasati hiba stb. a nem szakavatott olvasót félrevezeti. Helytörténeti és feltáró igényű kiadványnak betű szerint kell közölnie a változatok (különféle hangzású és anyagú sípsorok) eredeti megnevezését. Az orgonaépítészetben nem járatos olvasót nem terhelem részletekkel, mégis említenem kell, hogy Quint, Kvint, Qwuint, Cvint írásmód egyaránt előfordul, lehetett volna jelezni, ha helytelen, a helyes olvasatot, pl. így: [=Quinte], vagy Cin(…)ola feltehetően [= Quintflota, Quintflöte 11/3’] (40). Illetve ha a szabályos Mixtura, Mixtur helyett így írták: Mixtul [!] (66), – így volna egyértelmű, hogy nem a kötetben található elírások, javítatlan sajtóhibák egyike van előttünk.

Mind az angol, mind a német nyelvű összegzésben vannak nyelvi vétségek és szó szerinti, ezért érthetetlen megszövegezések.

494

A fordítók helyenként sem az orgona szerkezetét és hangzását leíró részletekkel, sem a nyelvvel nem tudtak megbirkózni. Például a Barkel és Barekel szerkezet (82) egyaránt téves, az angol feltaláló neve helyesen Barker.

Technikai részleteket várnának a szakmailag is érdeklődők. Nem volt, aki a szerzőt ebben tanácsolja, segítse. Nincs utalás a sípok méretezésére (a síphossz és bőség arányára, a hangmagassággal változó haladványra), intonálásra (a hangerő és hangszín finombeállítására). A látványt meghamisítva fából esztergált sípmaszkokkal mímelték a mellőzött Rückpositivot (az orgonás háta mögött a párkányba épült sípsorokat) a karzatba épített játszóasztal elején egyes romantikus mesterek, ezek nem érdemlik azt az értékelést, hogy díszsípokkal ékesítve (pl.

170). Jobb ezt néma homlokzatnak nevezni.

Néhány következtetés kérdéses. Például Érkőrös református orgonájáról szabálytalan központozással ezt olvassuk: „a középső mező dísze között egy angyal fej van (református templomban!!! véleményünk szerint, katolikus templomból került ide)” (63 ). 1819. századi protestáns nyomtatványokon gyakori a kerubfő, például kiskátékon. Úrasztali kenyérosztó tányéron is föltűnik. Tehát nem megokoltak a felkiáltójelek, az orgona származása sem dönthető el ebből.

A bibliográfiai hivatkozásokban elmarad a nyomtatott kiadványok impresszuma, lapszáma, pontos címe; kiadatlan és kéziratos források pontos lelőhelye. A szövegből némi ide-oda lapozgatással részben kitalálja ezeket a járatos kutató, de pontos hivatkozásra azért is érdemes lett volna törekedni, mert Dávid István munkája (az összeírás nem mindenkor tökéletes adataiból következően) többször más regiszterszámot közöl. Rövidítve is lehet hivatkozni, ha van rövidítésjegyzék. Apró ügyetlenségek, elkerülhető szépséghibák nem veszélyeztetik a kötet ér-

SZEMLE

tékét, ezeket mégsem hallgathatjuk el, mert beletartoznak abba a gondatlanságba és elhanyagoltságba, amelyet a szerző feltár a siralmas állapotokról, és amelyek között magára hagyottan végzett áldozatos gyűjtő– munkát. Hozzáértő és gondos szerkesztő egy napi munkával eltüntethette volna az összes hibát a kötetből. Összegző megállapításokat már most is felcsillant a leírás. Kívánatos, hogy az úttörő könyvet kövesse a még hiányzó részletek felkutatása, kidolgozása. Így remélhető az orgonák előszóban írt őrzése, becsülése.

Csúszkaládás hangszerek érdemelnek fokozottan gondos felmérést, ezek történetét és szerkezetét feltétlenül szükséges a hangolás, restaurálás előtt aprólékosan földeríteni. Érdemes megmérni – többek között – a Violon 8’ méretezését olyan orgonákon, ahol ez az egyetlen pedálregiszter. A korra, orgonatájra (Orgellandschaft) jellemző regiszterek sorában nem közömbös a Portunal építésmódja és intonálása (105). A 19. század első felében felállított orgonák között lehet korábbi, részben átépített hangszer. Felújítások változtatással jártak, például Országh a homlokzati Principál barokk maglapját a romantikus hangszíneszmény érdekében megvastagította. Az ilyen részletekre kiterjedő finomítás még sok utánajárást kíván az értékes hangszerek múltjának feltárásában.

Restaurálással és karbantartással kapcsolatban az alapozó kutatás és a helyreállítás igényes megtervezését akkor is vállalni kell, ha most nincs pénz. Az orgona kevés szak– értője és szerelmese erőfeszítésén múlhat kis helységekben megmaradt hangszerek sorsa, tehetnek azért, hogy ne kerüljön egyetlen orgona sem kontár kezébe, mint egyes tönkretett kisorgonák. Távlati tervben helyet kell kapnia a rekonstruálásnak. Hermann Binder és Molnár József több ilyen munkát végzett el példásan. Strosz túrterebesi orgonáján is

SZEMLE

meg kell vizsgálni, hogy eredeti-e három 8’as: Bourdon, Födött, Gedackt egymás mellett? Kolonics lelei orgonáján a Quint 22/3’ kérdéses; jellegzetes a manuálbasszus (Subbass 16’) az erdélyi pozitívorgonákon (lehet suboctav-copula is). A mostani 8’-as helyett ennek, valamint a Spitzflöte 4’ változatnak a visszaépítése a mostani Salicet helyére elemi követelmény.

Szorgoskodó lokálpatriotizmus és jó értelemben gondolt provincializmus áldozatos vállalása nélkül nincsenek megalapozott összegzések, és a művelődés sem válik szélesebb rétegek birtokává. A musica sacra, az orgonazene és a történelmi becsű hangszerek esetében ez fokozottan érvényes. Ezért

495

köszöntjük örömmel Szatmár megye orgonás múltjának ezt az odaadó leletmentését, szerzőjének kívánjuk, hogy további munkálkodásához kapja meg a most nélkülözött segítséget és elismerést.

Enyedi István: Orgile istorice din Judeţul Satu Mare.

Szatmár megye Műemlék Orgonái. Satu Mare: Editura Muzeului Sătmărean, 2004. – 208 p. 8 színes tábla.

Fekete Csaba 1. Dávid István: Műemlék orgonák Erdélyben. Polis, Kolozsvár – Balassi, Bp., 1996. – Uő: Erdély XVIII. századi orgonaépítészete és hatása a magyar református egyházban, TLA értekezés, Bp., 2001.

2.Hermann Binder: Orgeln in Siebenbürgen. Ein Beitrag zur siebenbürgischen Orgelgeschichte von den Anfängen bis zur Mitte 19. Jahrhunderts. Kludenbach, 2000.

Egy család évszázadai Rohanó világunkban mind kevesebb idő jut arra, hogy közeli szeretteink mellett távolabbi rokonainkkal is szoros kapcsolatot tartsunk. Ma már a gyászhírt vagy egy-egy születésről tájékoztató örömhírt is leginkább sms-ben, e-mailben kapjuk, amit egy idő után kitörlünk, elfelejtünk. Hol van már a nagymama bibliája, ami több generáció hiteles családi adatsorát őrizte! Sőt lassan eltávoznak közülünk azok az idős rokonok is, akik még vissza tudták vezetni legalább harmadnegyedíziglen a család származását, akik hírből vagy személyesen ismerték az elődöket, történeteket, képeket őriztek róluk. Régen apáról fiúra szállt a név, a tárgyi és szellemi örökség is.

Ma már mind kevésbé divat az effajta hagyományozás, de az ősök iránti érdeklődés, a családkutatás napjainkban is virágkorát éli.

Sokan kezdenek nagy lendülettel munkához, de csak kevesen fejezik be, mert – valljuk be

őszintén – a több nemzedékre, sőt az oldalágakra is kiterjedő családkutatás sok időt, energiát, kitartást és lankadatlan érdeklődést igényel, hiszen a szóbeli forrás, a genealógiai irodalom és az anyakönyvek mellett számos iratot kell áttekinteni egy-egy adat feltalálásához, pontosításához. Ráadásul ritka esetben laktak őseink több évszázadon át egy településen. Migrációs útvonaluk felderítése, a források helyének feltalálása is külön kutatómunkát igényel. Ezután pedig nyakunkba kell venni az országot, sőt több esetben a világot is, ha elődeink nyomát akarjuk követni.

A Budaházy családhoz tartozóknak azonban nagy szerencséjük van. Ha őseik, rokonaik iránt érdeklődnek, akkor csak két szép könyvet kell fellapozniuk: a Szathmáry Irén kiadásában a családtagok számára Hajdúsámsonban 2000-ben beköttetett Veskóczi Budaházy családi krónika című kötetet, valamint a Budaházi Családi Alapítvány kiadá-

496

sában, Budaházy Éva és fia, Balázs munkájának köszönhetően Debrecenben alig pár hónapja megjelent Egy család évszázadai. A budaházi és veskóczi Budaházy család története című illusztris kiadványt. A családtagok számára összeállított első kötet a XX. század elején Budaházi Béla, a Nyíregyházi Általános Hitelintézet tisztviselője, majd dr.

Budaházy Menyhért nyíregyházi ügyvéd kutatásai alapján készült krónikát kívánta folytatni a veskóczy Budaházy Szeréna unokái, Szathmáry Irén és József által összegyűjtött fotókkal, címerekkel, a család történetét ismertető cikkekkel és adatokkal. A különböző ágak leszármazási tábláit nemcsak pontosították, és a legújabb dátumokkal, nevekkel egészítették ki a Szathmáry testvérek, hanem a rokon családokra, így pl. a ludányi Bayakra, Kölcseyekre, a báji Patayakra vonatkozóan is közölnek információkat. A családi irattárban lévő források másolatán kívül a temetkezési helyek fontos információit is összegyűjtötték a szerzők. Ami különleges és rendkívül érdekes, máshol fel nem lelhető, az a XVIII–XX. században készült képekből álló családi fotóalbum. A kék plüssbe kötött, egyszerű és elegáns 180 oldalas családtörténeti adalékokat tartalmazó könyv azonban csak a kezdete volt a feltárt múlt több példányban való írásba foglalásának, hiszen az idén megjelent a következő kötet is. A megjelenés előzményeiről a könyvből értesülhetünk. A családtagok múlt és egymás iránti érdeklődésének és néhányuk szervezőmunkájának köszönhetően ugyanis az 1936-os debreceni Budaházy találkozó után 2003 nyarán Debrecenben több mint 100 rokon részvételével lezajlott a második találkozó.

Itt a család történetének áttekintése mellett lehetőség nyílt egymás megismerésére, sőt szóba került a családtagokkal való kapcsolattartás ápolására és a családtörténet közkinccsé tételére egy családi alapítvány létrehozása. Ezen elképzelés megvalósulásaként

SZEMLE

tarthatjuk kezünkben a szeretettel, gondossággal és nagy grafikai hozzáértéssel készült szép kiadványt. Az 500 példányban A/4-es méretben kiadott keménytáblás kötet, annak szerkesztése és a tájékoztató, magyarázó jegyzetek elkészítése Budaházy Évát és fiát, Horváth Balázst és a Képírók Grafikai Műhelyt dicséri. A nyomdai munkálatokat a debreceni Kapitális Kft. végezte.

A papírt, nyomást, és tartalmat tekintve is igényes könyv első fejezete Budaházy Menyhért családtörténeti kutatásait adja közre, amely más családtagok kutatásait is összegyűjtve, összegezve igyekszik felvázolni a XIII-XIV. századra visszavezetett, az évszázadok során több ágra szakadt család történetét. Az okleveles és irodalmi forrásokat is használó munka az eredetlehetőségek latolgatása után a várjobbágyságról értekezik, majd Buda ungi várjobbágy és maior exercitustól származtatva mutatja be a családot és annak tagjait 1468-ig. Szót ejt három kihalt ágról és annak tagjairól, ill. a család újraalapítójának tartott II. György két fiának ágáról.

Először II. Jánosnak a történet írásakor még virágzó ágát mutatja be a XVI. századig.

Közülük azokról maradt fenn több adat, akik birtokadományt, címet vagy jutalmat kaptak, míg a periratokban azoknak van nyoma, akik pereskedtek, a katonai elszámolások és az irodalom pedig a katonáskodókról vall.

Tinódy „Eger vár viadaljáról való ének” című költeményében pl. megemlíti az ostromkor megsebesült Budaházy Istvánt. A másik fiú, I. Miklós az, „akinek megadatott az a szerencse, hogy a család – reája nézve – legterjedelmesebb ágát, a Szabolcs és Szatmár megyei ágat megalapítsa, s azt a mai napig virágoztassa.” Bár ő rövid életű volt, hat gyermeke és azok leszármazottai, akik termékenyek voltak, nemcsak birtokukat gyarapították adomány, vásárlás és házasság révén, hanem perirataikat is, hiszen egymás birtokait foglalták, házát rabolták, napiren-

SZEMLE

den volt köztük a ribillió. Velük ellentétben II. János leszármazottai a birtokszerzésben jeleskedtek. Őket belső áganként mutatja be a szerző. Elsőként a veskóczi ágból származókat ismerhetjük meg (a XVII. századtól az ág XIX. század végi férfiágon való kihaltáig). A szepesi ágról – a bőségesebb forrásadottságoknak köszönhetően – részletesebb adatok maradtak fenn, hiszen tagjai között volt alispán, illetve „tízlándzsás” széki bíró.

Lipóczi Keczer Ambrus 1663–1679 között íródott naplója is több helyen említi a Horkán élő Budaházy Istvánt. A 3. ágnak, a Benedek ágának is volt egy István nevű tagja, aki viselt dolgai miatt került a költő pennájára. Az Ungvár várában lakó Homonnai Drugeth család udvarában nevelkedett apródként, majd a várkisasszonynak, Máriának a Gömör megyei főispánnal, Széchy Györgygyel kötött házassága révén került Murány várába, ahol hamarosan kapitány lett. A Murányi Vénusként emlegetett Mária és Budaházy kapitány kapcsolata Gyöngyössy Istvánt, Aranyt, Petőfit, Tompát, Kisfaludyt, Keményt, Jósikát, Mikszáthot is megihlette. „Családom más tagjait nem érte az a kiváló szerencse, hogy oly sok költő dalban ünnepelje emlékét. Habár a másodrendű szereplő nem oly fényes, mint a hősnő, de ő is csak oly közelről érdekelhet mindenkit, főként pedig a családtagokat” – írja a szerző.

A további ágakat lakóhelyük szerint különíti el Budaházy Menyhért. Elsőként a szalókiaknak a leleszi konvent és Ung megye levéltára anyagában található adatait gyűjti össze, majd a Heves megyei ág alcím alatt nemességigazoló forrásokat is közöl magyar és latin nyelven. A kronológiai rendet tartva ezután következik I. Miklós ágának forrásidézetekkel is színesített bemutatása, majd XIV. János kuruc tiszt életét ismerhetjük meg. Az apátlan árvának kemény sors jutott, mint ahogy az a halála után készült tanúvallatási jegyzőkönyvekből rekonstruálható

497

volt. Sorsára utalandó a szerző egy érdekes jegyzetet tesz: Családi levéltár, Mátészalkai Oklevelek. Vajon őrzi-e még valaki ezeket a családi iratokat, vagy elpusztultak a történelem viharaiban?!

A szalóki ágból származó Zsigmond új ágat alapított, a sámsonit, amelynek tagjairól már igen bőséges, mindenre kiterjedő információval rendelkezik a szerző, hasonlóan az innen kiágazó földesi Budaházyakhoz.

A Szabolcs és Szatmár megyében élők is lakóhelyük szerint alkotnak ágakat, így az ófehértóit, a nyírmeggyesit, a mátészalkait, a jákóit, az őrmezőladányi–rohodi–tornyospálcait, a nagyhalászit, a fényeslitkeit és balkányit. Komoróban éltek, majd innen széledtek szét X. György utódai, akik „között egészen a legújabb időkig állandóan vannak református lelkipásztorok, s ennek a hivatásnak már valóságos tradicionális jellege van.”

A veskóczi ágból származó IX. Zsigmond és utódai az Ugocsa megyei Nevetlenfaluban alapítottak új ágat.

Budaházy Menyhért munkájának utolsó két fejezetében a család vallásáról és címeréről ír. A könyv első nagy részét, amelyet jegyzetekkel és tartalommal is lezárt a szerkesztő, a Budaházayak a XX. és XXI. században című fejezet követi, amelyben a családi találkozókon és a mai Budaházán készült képeken kívül közreadja a legfrissebb családi adatokat, a könyv megjelenését támogatók neveit, illetve a Budaházy Éva által 2003-ban készített, a XIII. századtól a XX. századig terjedő kézzel írott, díszes leszármazási táblákat is.

A könyv harmadik nagy fejezetében a Budaházy Béla által 1902-ben Hajdúsámsonban összeállított leszármazási táblákat, birtokadományozó okleveleket, valamint Budaháza és Veskóc XIX. század végi, XX. század eleji térképét tanulmányozhatja mindaz, aki a genealógia vagy a Budaházy család története iránt érdeklődik.

SZEMLE

498

A szép kivitelű könyv ajándék a család tagjainak, de bizonyára sokkal többen veszik majd le a könyvtárak polcairól és forgatják gyönyörűséggel, örömmel.

Egy család évszázadai. A budaházi és veskóczi Budaházy család története. Szerk. Budaházy Éva és Horváth Balázs. Kiadja a Budaházi Családi Alapítvány. Debrecen, 2004. 143 o. + 28 melléklet.

Kujbusné dr. Mecsei Éva

A Kádár-korszak politikai kulisszái mögött Nem lehet könnyű ma egy, a közéletet másfél évtizede elhagyó politikusnak. Az egyik oldalon szeretnék már őt és társait a történelmi süllyesztőben látni, mások szerint viszont kár lenne veszni hagyni az értékes tapasztalatokat. Felemás helyzet: Berecz János egykori vezetőtársai közül többen ma is aktív szereplők a politikában, mások visszavonultak, sőt vannak, akik teljesen elzárkóznak a nyilvánosságtól. A jövőre 75. évébe lépő Berecz János helyzete sajátos: 1989–91-ben még vezető szerepet vállalt az újraszervezett MSZMP-ben (a KB tagja), aztán teljesen kilépett a politikából, a gazdasági életben próbálkozott (1995-től az Exotrade Rt. elnöke), majd egyre inkább a család felé fordult, mígnem 2003-ban írásaival lépett ismét a nyilvánosság elé.

Idei új kötete (Visszanézve) alig egy esztendővel követte az előzőt (Vállalom). Könyveiben a Kádár-korszak politikai kulisszái mögé enged betekintést. Általa „az átkost” árnyaltabban lehet megismerni. A Vállalomhoz előszót író Horn Gyula ennél markánsabban fogalmaz: a Berecz János „művében foglaltak tételes cáfolatát jelentik annak a történelemhamisításnak, amely olyannyira divatos a mai Magyarországon.”

A szerzőnek nem újdonság a könyvbemutató: most megjelent munkái – ha csak a fon-

tosabbakat tekintjük – a 9. és a 10. sorszámot viselhetnék. Ezek meglehetősen eltérnek a korábbiaktól. Az 1969–1988 között megjelentek főleg elméleti munkák voltak, az újak a visszaemlékezések közé sorolhatók. A rendszerváltozás után másfél évtizedig, 2003-ig nem publikált Berecz János, mi több: a nagyobb nyilvánosság előtt alig lehetett hallani róla. E másfél évtized alatt lényegében leáldozott a visszaemlékező irodalom csillaga, és már-már arra lehetett gondolni, aligha tartogat meglepetéseket közelmúltunk.

Ekkor jelent meg Berecz János Vállalom című könyve, amely számára sem remélt sikert hozott: több tízezer példány fogyott el belőle, a meghívások alig fértek a szerző naptárába.

A nagy érdeklődés mégsem volt talán váratlan, hiszen a Kádár-rendszer emblematikus politikusáról van szó, aki évtizedekig kivételes helyzetben – a „tűz közelében” – dolgozott, s nem csak jól ismerte, hanem alakította is közelmúltunkat. Mindezek mellett változatos, érdekes életpályát futott be, a kor szinte minden jelentős politikusával személyesen találkozott Mitterrandtól, Palmétől Gorbacsovig, Castrótól, Pham Van Dongtól Jaruzelskiig.

Legutóbbi kötetének születése nem mindennapi: Berecz János felesége nem régen

SZEMLE

megtalált egy, legalább negyed századdal korábban lezárt, akkurátusan elkészített csomagot – személyes leveleket, fényképeket és más dokumentumokat –, amelyeket sok évvel korábban a politikus első felesége, Berecz Annamária tett el (ő 1985-ben gépkocsibaleset áldozata lett). Sáfár Anikó nemhogy bosszús lett volna férje máshoz írott szerelmes levelei láttán, hanem arra ösztönözte, hogy szerkesszen a dokumentumokból még a rendszerváltásról szóló tervezett könyve (Az én rendszerváltásom) megírása előtt – soron kívül – egy kötetet.

Nálunk, Szabolcsban Berecz Jánost feltehetően másképpen olvassák, mint másutt az országban. Közismert a politikus kötődése Ibrányhoz, szülőföldjéhez. Akkor sem szakadt meg kapcsolata a szűkebb pátriával, amikor az ország legfontosabb vezetői közé tartozott, s ma is gyakran haza jár, segít földijeinek. (Ezt a kitartó kötődést 2003-ban díszpolgári címmel honorálta a város képviselőtestülete. Ellenszavazat nélkül, ami nagy szó a mai, politikailag megosztott országunkban. Berecz János e sorok írójának a díszpolgári cím átvétele alkalmából így fogalmazott: „Ezt a megtisztelő címet ajánlom édesapám Berecz Elek, édesanyám Berecz Elekné Fekete Emília; valamint nemrég elhunyt Róza néném, özv.

Gulácsi Béláné Fekete Rozália emlékének.

Mert ők ibrányi földben nyugszanak és engem ide kötnek. Én mindig is kötődtem Ibrányhoz, mint ahogy szülővárosom is kötődött hozzám, vagy kötött magához. Ezzel a díszpolgári elismeréssel azonban azt demonstrálja, hogy megtartott emlékezetében, úgy számol velem, mint saját fiával – tehát ide tartozom. Én úgy szoktam mondani: Ibrányban itthon vagyok otthon.”)

A Vállalom című kötet – amelynek bemutatója 2003 júniusában Nyíregyházán volt a megyei könyvtárban – első fejezetei a családi hátteret vázolják, egyben magyarázatot adnak a szerző ellenfelei által is elismert sze-

499

mélyes tulajdonságaira, igazságszeretetére, következetességére, baloldaliságára. A szegény családból jövő, feltörekvő fiatalember csak a tanulás és az önképzés gyötrelmes útján emelkedhetett az ország vezető személyiségei közé. A könyv családi vonatkozásai végig szeretetteljes melegséget árasztanak, sokat megtudhatunk Ibrányról és környékéről, mégsem ezek a legérdekesebb fejezetek, hanem a politikai témák. Ötvenhat eseményeit például több nézőpontból mutatja be Berecz János: ahogyan fiatalon megélte, majd tíz esztendő, később pedig három évized után értékelte, s megismerhetjük mai véleményét is. Mindezek azért különleges olvasmányélmények, mert a szerzőtől eddig e témában csak az Ellenforradalom tollal és fegyverrel, 1956 című, 1969-ben megjelent könyve (1967-ben Moszkvai aspiránsként írt disszertációja) volt közismert.

Az MSZP mai szociáldemokrata útkeresését is jobban megérthetjük Berecz János könyvének elolvasása után. Ez ugyanis harminc éve tartó folyamat, amelynek számottevő részében jelentős szerepet játszott a szerző a magyar külpolitika műhelyében és Kádár János munkatársaként. Főleg a Willy Brandttal folytatott megbeszéléseinek összefoglalása érdekes. Számtalan külföldi utazásáról (köztük néhány fontos küldetéséről) is olvashatunk. Nem csak politikai csemegéket találunk a könyvben, hanem jó megfigyeléseket is egy-egy országról, négy földrészről.

A Berecz Jánost jól ismerők számára is meglepetés volt, amikor a vérbeli külügyest 1982-ben a Népszabadság főszerkesztőjének nevezték ki. Volt is találgatás: mi ez, parkolópálya, kényszerhelyzet vagy pártvezetői szeszély? Erről is elmondja véleményét a pályamódosításra kényszerített politikus, aki végül megszerette az újságírói, lapszerkesztői hivatást. Szórakoztatóak a pártállami csúcspolitikusokról írott – itt-ott már a személyes intimitások határát súroló – sorok: mindenek

500

előtt a Kádár Jánoshoz fűződő szinte bensőséges kapcsolatról, az Aczél Györggyel megért hadakozásról szólók, illetve néhány ismert, híres ember jellemzései. A kötet eseménysora 1988-ban Grósz Károly miniszterelnöksége, Berecz János második házasságkötése idején zárul; ekkor a szerző a Politikai Bizottság tagja, a KB ideológiai titkára volt.

A Visszanézve című kötet még szubjektívebb, mint az előző. Régi levélrészletek uralják az első fejezetet: Berecz János sárospataki diák 1948-ban szüleihez írott sorai, amelyekben megvallja, hogy időnkét éhes, jól jönne egy kis hazai, tavaszra kellene egy rövid vászonnadrág, később pedig (a legációra) egy hosszú, fekete kabát, aztán némi zsebpénz a tandíj összege mellett. Az 1953–55-ös levélcsokor egy varsói diákkongresszuson megismert francia diáklánnyal folytatott jobbára politikai színezetű, de néha érzelmi húrokat is megpendítő eszmecsere, amiből egyebek mellett képet kaphatunk az akkori nyugati diákmozgalmakról, a fiatalok vietnami háborút ellenző megmozdulásairól. A legrészletesebb természetesen a diáktársból lett feleséggel, Lőwinger Annával (Berecz Annamáriával) folytatott levelezés. 1955 nyarán alig múltak egy hónapos házasok, amikor a férj bevonult katonának, s mire hazajött, az ifjú feleség már elutazott egy évre Moszkvába magyar ifjúsági vezetők kint tanuló csoportjának tolmácsaként. (Nem sokkal később Berecz János még hosszabb ideig volt távol: 1963–66 között aspiránsként tanult a szovjet fővárosban.) Ezek a levelek több dimenziósak: a „cirógatások” mellett alapos közéleti eszmecserét érzékeltetnek két, hasonló érdeklődésű közéleti ember között, részben sorsfordító időkben. (Csak néhány apróság: Moszkvában Anna nézi János szemével a szovjet–magyar focimeccset

SZEMLE

– 1955. szeptember 26; 1:1 –, János pedig elküldi – 1956. június 12. – a legújabb pesti viccet: „Melyik ország van a legjobban villamosítva? Magyarország. Mert nálunk a legnagyobb a feszültség, legnagyobb az ellenállás, legtöbben beszélnek a volt-ról és leginkább tilos a vezetékhez nyúlni.” Később, Berecz János moszkvai tanulmányai idején Hruscsov leváltásról talán a legtalálóbb és legalaposabb szubjektív magyar beszámolót írta – feleségének.)

Bizonyos átfedések (vagy inkább kiegészítések) következnek ez után a korábbi és az új kötet külügyes éveiről, majd az utolsó két fejezetben (Barátkozások, barangolások; Szabolcs patriótája) olyasmit foglal keretbe a szerző, amiről „anno” talán nem illett volna nyilvánosan beszélni: miként segített abban, hogy szabolcsi jelölt legyen az első magyar űrhajós, kik voltak művész barátai, mit tett a háttérből Ibrányért, a Sóstói Éremművészeti Alkotótelepért vagy éppen a száztagú cigányzenekarért. Berecz János 1985– 90. között megyénk 6. számú, gávavencsellői választókerületének országgyűlési képviselője volt. (Héri Lászlóval történt kettős jelölése után a szavazatok 75,7 százalékával jutott parlamenti mandátumhoz.) Az itt közölt összegzések mutatják: a Politikai Bizottság tagja sem volt könnyű helyzetben, ha segíteni akart szülőföldjének – mert „a lóláb mégsem lóghatott ki annyira..”

Berecz János sok képpel és fakszimilével illusztrált két kötete a tudományos értékeléseket kiegészítő történelmi olvasókönyvként is felfogható.

Berecz János: Vállalom. Budapest-Print Könyvkiadó, 2003.

504 p.; Berecz János: Visszanézve. Budapest-Print Könyvkiadó, 2004. 299 p.

Marik Sándor

TARTALOM

évforduló

Görömbei András: Szatmártól az egyetemességig – a Móricz-értelmezés új útjai.................... 376 Cséve Anna: Szituálatlan üzenetek. Az újraolvasás és újraírás alternatíváiról a Tragédiában.... 386 Eisemann György: A szereplő mint olvasó Móricz Zsigmond regényeiben.............................. 394 Angyalosi Gergely: Az egyediség nyomában........................................................................... 400 Baranyai Norbert: A falu személyiségformáló világa az Életem regényében.......................... 406 Gintli Tibor: Bovary úr vagy Bovaryné?.................................................................................... 413 Baranyai Norbert: Mese a boldogságról................................................................................... 422 Margócsy István: Míg új a szerelem......................................................................................... 430 Láng Gusztáv: Móricz Zsigmond Erdély-trilógiája és a kortárs történelmi regény................... 437 Nagy Gábor: A nagy fejedelem, Erdély és a magyarság nemzeti eposza................................... 444 Tverdota György: Fordítás törökről törökre magyarul............................................................. 458 Márkus Béla: Bethlen Gábor arcai (Móricz Zsigmond: Erdély)................................................ 465 Végh Balázs Béla: Móricz Zsigmond Börvelyben.................................................................... 478 Margócsy József: Szabolcs-Szatmár Móricz Zsigmond életében, műveiben............................ 482 * Kovács Árpád: Mikes Kelemen hazatért.................................................................................... 498 Marik Sándor: Hatvan éves a Kelet-Magyarország................................................................... 501

szemle

Kölcsey Ferenc: Országgyűlési naponkénti jegyzések (Takács Péter).......................................... 504 Szatmár határon túli orgonái (Fekete Csaba)................................................................................ 507 Egy család évszázadai (Kujbusné Mecsei Éva)............................................................................. 511 A Kádár-korszak politikai kulisszái mögött (Marik Sándor)......................................................... 514