Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2003/3. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XXXVIII. évfolyam

2003. augusztus

3. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐSÉG: Mező András főszerkesztő Futaky László olvasószerkesztő Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet

E SZÁMUNK SZERZŐI: Antall Miklós ny. könyvtárigazgató, Vásárosnamény Balogh István ny. levéltárigazgató, Debrecen Demcsákné Balczó Ildikó ny. mérnök, gyülekezeti másodfelügyelő, Nyíregyháza János István főiskolai tanár, Nyíregyháza Kopka János ny. főszerkesztő, Nyíregyháza † Koroknay Gyula művészettörténész, Nyíregyháza Krúdy Gyula író Kujbusné Mecsei Éva főlevéltáros, Nyíregyháza Magyar László ny. evangélikus lelkész, Nyíregyháza Margócsy József várostörténész, Nyíregyháza

Nagy Ferenc tudomány Orosz Szilárd krónika Erdélyi Tamás tervezőszerkesztő

Mizser Lajos főiskolai tanár, Nyíregyháza Orosz Szilárd ny. tanár, Nyíregyháza Reszler Gábor főiskolai tanár, Nyíregyháza Rományuk Renáta főiskolai tanársegéd, Nyíregyháza Takács Péter egyetemi tanár, Debrecen Vraukóné Lukács Ilona könyvtáros, Nyíregyháza

INDEXSZÁM: 25923

ISSN: 1216-092X

A SZEMLE EGYES SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://www.mzsk.hu/szemle/szemle-evfolyam/2003/

Krúdy Gyula

Nyíri emlék* Az agarak kidugják hosszu fejüket a pokrócok alól, a hintók, homokfutók négyeseit letakarják a gondos kocsisok, mert foga van az idônek ilyenkor november vége felé.

De lám, az agarászok arcai pirosak, mint bôrkeztyüik, a hangjuk vidámabb a legfrissebb csárdásnál, a kedvük pedig olyan felcsattanó, mint huszonöt-harminc esztendô elôtt az apáké, nagyapáké, akik még a régi Magyarországot látták.

Ez az ôsi, uri mulatság, amely a nyírségi, szolnoki, zempléni mezôket ôszi idôben hangossá teszi, tulajdonképpen sohasem szünetelt Magyarországon, még a mult századnak abban a búskomoly korszakában sem, amikor az elsô udvarházak düledezni kezdtek gazdáik feje fölött; agár akkor is akadt a háznál, legfeljebb nem nyert bilikomot; agarászbált akkor is tartottak, legfeljebb a ruházat hiányossága miatt nem mehetett oda mindenki, akinek jussa lett volna; agarászostor akkor is volt a kézben, amikor az a kéz egyébként unalmas megyei aktákat másolt a dohos hivatali szobában.

Olyan volt ez a korszak, a mult század utolsó negyede, mint valami rossz álom; az uraink elhagyogatták a szabad falusi életet, a függetlenséget, az egészséges mulatságokat és a városok felé huzódtak, ahol nem volt értelme az agárnak, a jókedvnek, se nyeregnek, se ostornak.

De az otthonmaradottak még tartották az ôszi versenyeket, habár elôfordult, hogy a nyírségi agár elôtt a szolnokmegyei agár vitte el a kelyhet; régi, hires agarászok leromlott lovaik miatt hátramaradoztak; két parasztlovon jött a bálba, akinek egész familiája négy lovon járt hajdanában és a leghiresebb táncosnôk, a legjobb gazdasszonyok, a legédesebb kisasszonyok sem kaptak idejében férjet, hanem elhervadoztak, elfonnyadtak. Mind kisebb, mind válogatottabb lett a társaság, mely a nevezetes ôszi reggelen az agárversenyre kocsin és lóháton a nagykállói utcán igyekezett; az Európában, sôt Rózsakertinél se volt lefoglalva minden szoba; a Koronában kereskedelmi utazók lábtyüi füleltek az ajtók elôtt, holott a fogadó tánctermében Benczi Gyula stimmelt az agarász csárdáshoz, amelyet Riszdorfer kisasszony irt ez alkalomra.

A század elején már csaknem eljutottunk ahhoz a bús állapothoz, hogy a csizmadia-szinbe ugyanarra a napra hirdetett politikai gyülést Puczér Jóska, amely napon agarászverseny volt a határban; az agarászbál után nem ömlött patakban a vér a József huszárlaktanya téli lovardájában; sokat beszéltek a disznóölésrôl, a In. Nyíregyháza az örökváltság századik esztendejében. Szerk. Szohor Pál, Nyíregyháza, 1924

242

Krúdy Gyula

névnapról, az öreg Tisza Kálmánról, legfeljebb még lovakról, agarakról.

Sok melankólikus beszély, tünôdô regény, öregember kesernyés visszaemlékezése maradt emlékben e korszakról, a virtusok hanyatlásáról, az agarak pusztulásáról, a Betyár kávéház ásitozó éjszakáiról, régi urak tönkremenésérôl.

Ebbôl az idôbôl emlékszem egy agárversenyre a nyíregyházi határban, amelyet a publikumnak egyrésze esernyô alól nézett, mert éppcn túzokbénitó ólmos esô hulldogált. Esernyô agár versenyen ! Nem is sikerül az utána következô bál, éjfél után már csak Kálnay László jókedvénél melegedtek a gavallérok, a táncot jóformán abbahagyták. A posta, amely mostanában vigan pergô két kereken hordja az agarászbál meghivóit november negyedikére, hirül hozza azt, hogy az idei agarászatokat, a bálokat mindenütt a régi fénnyel és kiváló eredménnyel tartották, ezért szokatlan sikert jósolnak a legnagyobb agárversenynek, amelyet Szabolcsvármegyében rendeznek.

A búskomoly öreg urak, akik mindig csak a mult század csalódásain bólongattak: nem rontják már keserves hangjaikkal a derüs hangulatot. Akik megmaradtak a szomoru multszázadból, azok is mindenféle szép reménységeken ábrándoznak, visszatérni látnak régi udvarházakat, amelyek a ködben örökre elmerültek egykor, visszajönni látnak bizonyos vidámságot, felvillanó örömet, uri kedvet, amelyet nem élvezett már egy-két generáció Magyarországon !

A virtusok ébrednek, amely virtusok egykor aludni mentek a rozsdás fokosokkal, terjedelmes kulacsokkal; pókhálós cimereket fényesitenek, amely cimerekrôl azt hitték, már sohasem lesz rájuk szükség; agár dugja ki nevetô pofáját a kocsiszônyeg alól, holott ez az uri kutya jóformán díszállat lett századunkban; lovasostor kondul az ôszi mezôn, ahol legfeljebb az öreg levéltáros vadászott vén vizslájával; malaccal álmodnak a gyerekek a Holló-utcában, a muzsikus soron; ujra látni a büszke négyes fogatokat, ôsz, — vörös kabátos gavallérokat, amazonnézésü kisasszonyokat.

Milyen kár, hogy nem érhették meg az Öregek ezt az idôt, akik szegényen, szerényen mindig csak álmodozták, hogy az ôszi ködbôl elôpattan egyszer a régi paripa, a bilikomnyerô agár, a széplány és a hû barát !

Nyíregyházi levelezôlap.

Egy német ujság egyszer azt kérte tôlem, hogy egy levelezôlap hátára irjam le szülôvárosomat. Ezt irtam: Észak felôl erdôket ültetett az a Károlyi gróf, akit a város alapitójának tisztelnek.

A fák már száz esztendôsek, a tölgyeknek nagy szakálluk nôtt, még az akácok is meghaladják a rövid emberéletet. A hideg széltôl és futóhomoktól védett város ma már bizonyos történelmi multra pillant vissza. A lutheránusok tornya, amely az észak felöl érkezô idegennek elôször mutatja a nyíregyházi határt: egy szorgalmas, józanul kereskedô város cserepes háztetôi közül emelkedik fel, mig a délfelôl robogó vonat már egy órajárásnyira az állomástól nyíregyházi földekre ér, a nádas, fekete földes, császárszállási dominiumra, ahol a városgazda neveli hires gulyáit, méneseit és körül a messziföldre terjedô tanyák, ahol verejtékezô munkában tölti életét a tirpák és gyönyörü lovain, cifra öltözetben, asszonya selyemben és bársonyban a városba látogat, mintha a száz esztendôs történelembôl, a város alapitásának korából nyargalna vissza ôsi erkölcsében, öregségre sem hajló egészségében. Ennek a városnak gazdagsága a hagyományokon épül.

Nyíri emlék

243

Egyik nemzedék a másik után következik a bokortanyákon, nem hagyja el földjeit még akkor sem, ha a városban köházat épitett.

A nyíregyházi utcákon legfeljebb néhány megyei bérlô, birtokos hajtat a maga kocsiján, mig a hires lónevelók, midôn messzi tanyáikról a városba utaznak, lassitanak a nyíregyházi kövezeten. A poros kabátos intelligencia jóformán semmi befolyással sincs a gazdálkodó népre, ö éli a maga ôsi életét, az adóhivatalnok meg kitölti a lajstoromokat, az ügyvéd szaladgál a törvényszékre, a Bessenyei Körben zenélnek, a városházán politizálnak, a megyei urak benézegetnek a közgyülésekre, mint a követek a régi képviselôházba. A tanyai embernek inkább nem kell a várostól semmi, csak ne bolygassák ôt megszokott életében. Kint élnek mezôiken, rétjeiken, az állattenyésztés mellett minden hasznos gazdasági munkával foglalkoznak, megtöltik a ládafiát pénzzel.

A román megszállás alól felszabadult Nyíregyházán most talán más világ kezdôdik.

A rablók megszállása alatt közösek voltak a szenvedések. A tanyai gazdának éppen ugy elhajtották jószágát, mint a városi urnak kifosztották a házát. A zsidókat éppen ugy nyaggatták, mint a keresztényeket. A tanyákon éppen oly csendben húzódtak meg a bujdosók, amint nem koppant lépés az árva nyíregyházi utcákon. A hosszu, poros utakon, a akácfák alatt közelgô uj nemzedék megérti egymást. Az a magyar erô, amely itt a sziveket évtizedeken át megtöltötte, most majd bevonja a város belsejébe az óvakodó tanyai népet, hogy-együtt épitsenek egy uj várost a régi, elmult Nyíregyháza helyén Nyíregyháza a tirpák Róthschildok városa.

Tirpák!

Tót szó, jelentôsége körülbelôl annyi, mint a magyar paraszt kifejezésnek, mégis csak két helyen hallani Magyarországon: Békéscsabán, ahonnan valamikor a nyíregyházi félig tót, félig magyar lakosság a Dessewffy bárók verbuválására a mai Nyíregyháza helyére költözött; a másik tájék, ahol a tirpák szót büszkén, önérzetesen, dagadt mellel mondják ki: Nyíregyháza, ahol száz esztendô alatt csodálatos változáson ment át ennek a szónak jelentôsége. A paraszti tirpák, amely egykor földturó, tanyás embert jelentett, akit régente legfeljebb követválasztáskor volt szokásban észrevenni a nyíri egyház; intelligenciának, manapság csaknem mágnási rangot jelent a lakosság soraiban.

No, igaz, hogy paraszt mágnások még Magyarországon sincsennek, de az egykori tirpák, aki szégyenkezett, pirult, haragudott valaha a csufolkodó szó miatt, manapság büszkén a mellére üt: — Igen, én tirpák vagyok. Az én ôsapám alapitotta ezt a gyönyörü várost, itt a Nyírség futóhomokjában. Mi mûveltük meg a legelônek se jó szikes, mocsaras, bûdi boszorkány járta, vadmadár lakta, futó betyár látogatta földterületeket. Mi ültettük az erdôket azokra a helyekre, ahol odáig legfeljebb a bozót, a bús nyirfa, a sovány akác tudott megélni. Mi dolgoztunk száz esztendeig, hogy ezek az elhanyagolt, parlagon heverô földek ma csaknem a legjobbak közé számitanak Magyarországon.

— Igen, én tirpák vagyok, — mondja manapság a nyíregyházi polgár, akár zsidó, akár keresztény, akár pálinkát fôzött az apja, akár a bokortanyák között nyomta az ekét. (Az embernek Gogoly oroszai jutnak az eszébe, amikor ilyesmit hall.)

Ha nem volnának ezek a tirpákok viszont a legjobb magyarok — lehetôleg mindég függetlenségi pártiak a szabadságharc óta, valahogy amerikaiasan hangzana ez a dicsekvés.

244

Krúdy Gyula

De Nyíregyházáról kevesen vándorolnak ki Amerikába. Van itt mindenkinek megélhetése, ha dolgozni akar versenyt a tirpákokkal. Amerika nagyon messzire van innen. Az egykori tirpákság jelenti még most is a város gazdagságát, mert a gyönyörüen virágzó helybeli kereskedelem, a zsidóság még korántsem közelitette meg vagyonával a tanyás gazdákat.

Mit tud a nyíregyházi talyigás !

Abban a házban, melyben Benczur Gyula, a festômüvészet büszkesége született, amely most emléktáblával van megjelölve, volt valamikor Léderer Ignácz Magyar Koronához cimezett gyógyszertára, délelôtti találkozó helye a nyíregyházi intelligenciának. (Igaz, hogy ugyanebben a házban volt a Kiskoronához cimezett serház is.)

Ez a régi patika volt tulajdonképen az a hely, ahonnan a nyíregyházi ügyeket irányitották, mert a kaszinóba legfeljebb néhány nyugdijas ujságolvasó járt; ha mulatni, vagy kártyázni akartak az urak, Rózsakertihez mentek, vagy az Európába.

A patika, leszámitva a délelôtti pálinkázást, komoly megbeszélések szinhelye volt.

Itt gyülekeztek az ugynevezett reformerek, akiknek nem volt elegendô a haladás tempója, de itt gyültek össze a konzervativ urak is, akik váltig azt hangoztatták, hogy minek egy olyan városnak tovább fejlôdni, amelynek lakossága nagy részben télennyáron a messzi tanyákon lakik ? A nagy disputáknak rendszerint a közeli toronyban megszólaló leves-harangszó vetett végett.

A város távolabbi részein lakó uri emberek a patika ajtajából füttyentettek a piacon állomásozó talyigások felé és a talyigás a fütty szóra a patika elé fordult. Rugós, kétkerekü, magas alkotmány a nyíregyházi talyiga, benne egy lóval, de olyan lóval, hogy más városban hintósnak is elmehetne. Rendszerint pirosra, vagy zöldre volt festve a talyiga oldala.

Ha vérbeli uriember volt a füttyentô, a kocsis világért se mert volna az utasa mellé ülni. Leült a talyiga alsó részére a ló farkára, amit egyébként csak akkor szokott tenni, ha két utas kapaszkodott fel jármûvére.

De a talyigás megbecsülte a helybeli urakat, mert hiszen belôlük élt; a tanyás gazda négy lovon járt és bizony nem a talyigás tért ki a négy lónak. Egyszer hosszu disputa után kimondták a patikában, hogy mégse olyan bolondság az utcai villanyvilágitás, bár rendes ember ugyse megy el kézi lámpás nélkül hazulról. A harangszó már elhangzott, az urak siettek hazafelé, sürün hangzott a talyigásoknak szóló fütty a Korona ajtajából. És ekkor történt, hogy Csicsery Géza huszárôrnagy, aki egy darabig a helybeli huszár eskadron kommandánsa volt és szeretett részt venni a város társadalmi életében: visszaparancsolta a fogadására sietett talyigást a patika elôl.

— Veled nem megyek, mert a minap láttam, hogy tirpákokat hordasz.

A legjobb talyigás volt, Pócsiknak hivták, talyigás volt már a nagyapja is, ugy hajtott, mint egy ördög, mégse kellett többé Pócsik talyigája senkinek, mert egy paraszti öltözetü embert vitt végig a városon. Hiába védekezett a talyigás, hogy tanyasi testvére volt az utas, senkise hitte el neki. Hogyne, majd a tanyasi Pócsik talyigára ül, amikor négy lova van otthon ! Csak uriember ülhet féderes talyigára ! — hangzott el a jelszó. És a talyigások legfeljebb sötét éjszaka mertek a fogatjukra felvenni valami névnapon elkésett, jártagyengült iparost. Pócsik bánatában felcsapott kétlovas fiákerosnak. De boldogabb volt talyigás korában, amikor két hatosért repült mértfölde-

Nyíri emlék

245

ket.

Nyíregyházi, vagy nyíregyházai.

Boldog Nyíregyháza ôskorában errôl folyt a legtöbb vitatkozás a városi intelligencia körében. Hogyan van helyesen magyarul: nyíregyházi, vagy nyíregyházai ? Évtizedekig elég volt felvetni ezt a kérdést, akár a patikában, akár a serházban, ahol három-négy »nadrágos ember« összeült és minden más kérdés nyomban háttérbe szorult. A gimnáziumi tanárok, a városi tisztviselôk, az ügyvédek, a doktorok olyan hévvel vetették magukat ennek a kérdésnek az eldöntésére, hogy idôvel szinte két párt alakult a városban, amelyet meglehetôs élességgel választott el egymástól ez a kérdés. Általában a fiatalság, a reformerek nyíregyházi-pártiak voltak, — igy beszéltek, igy irtak.

A konzervativabb öregek, akiknek élén Kállay András, Szabolcsvármegye évtizedes fôispánja állott (aki azonban csak akkor lett valóban nyíregyházai, amikor házat is vásárolt a városban magának az Orosi-utcán) nyíregyházaiak voltak és az ô segitségükre sietett a Magyar Tudományos Akadémia is, amelyet ebben az ügyben hivatalosan megkérdeztek. De hiába volt az akadémiai döntés, a fiatalok azután sem fértek a bôrükben.

A jelszó, — a nyíregyházi jelszó, — amely egyesitette ôket, valóságos párttá tömöritette a haladókat.

Mindenféle reformokat kezdtek emlegetni, bevezették a villamosvilágitást, a közuti vasutat (Debreczennek, az irigyelt szomszédnak már régen volt kisvasutja), megbuktatták Beniczkyt, a város régi függetlenségi követét, gôzfürdôt épitettek... Mindez ugy hangzik, mintha egy boldog ország városáról volna szó, pedig minden egyes lépésért kemény küzdelmek folytak, mert a mostani tirpákok apjai még konzervativabbak voltak, mint akár a legmaradibb megyei uraság. Irtóztak minden pénzkiadástól, a fogukhoz verték a garast, lógatták a lábukat a pénzesládán...

A Bencseknek, a Vietóriszoknak, a Szohoroknak sokat kellett a multban csatázni a város fejlôdése érdekében.

Alig hinném, hogy ennek a csatának már vége volna. Még mindég vannak bôven a nyíregyháziak között nyíregyházaiak.

Benczi Gyula hegedüje.

Benczi Gyula országosan hires jó muzsikus, cigányprimás volt Nyíregyházán.

A legenda azt tartja róla, hogy ô volt a leggôgösebb primás Magyarországon, nem muzsikált akárkinek, csak kiválasztott uraknak.

Még a Nemzeti Kaszinót is ott hagyta Budapesten rövid idô alatt, pedig itt, mint a kaszinó szerzôdtetett cigányának évi negyvenezer forint fizetése volt bandájával együtt. Visszakivánkozott Nyíregyházára, az ô nyírségi, szabolcsmegyei uraihoz, azzal a kifogással, hogy nem birja a gyomra a Nemzeti Kaszinó francia konyháját.

Néhány év elôtt meghalt a hires cigányprimás, miután halálos ágyán reszketô kézzel még egyszer eljátszotta kedvenc zenedarabját, a Repülj fecském-et.

Csinos házikó, tekintélyes vagyonka maradt a bornemissza primás után, amelyet özvegye örökölt.

Az atyafiság nem törôdött a pénzbeli örökséggel, csak azért indult meg a harc:

246

Krúdy Gyula

kié legyen Benczi Gyula hegedüje, amellyel egy emberöltôn át felvidámitotta, vagy megzokogtatta a magyar urak kedvét ?

A hegedürôl azt mondják, hogy régi olasz hegedü és legtöbb just formál hozzá Sárai Elemér, aki maga is jeles cigányprimás és Benczi Gyulának az öccse. Az özvegy asszony azonban nem akar megválni a hegedütôl. Tokjában bezárva tartja, vele hál, vele ébred, napközben sem teszi le kezébôl. Hiába érvelnek a muzsikus atyafiak, hogy a hegedü romlik a sok pihentetéstôl, nem engedi, hogy bárki is megpróbálja elhalt férje hangszerszámát. Esztendôkig hiába folyt a háboruság a régi primás hegedüjéért. Most aztán érdekes fordulat történt a dologban. Az özvegy primásnénak Juhász Sándor nyíregyházi uriember — akinek Etele nevü édesapja annyit hallgatta Benczi Gyula hegedüjét — olyan pénzösszeget ajánlott fel a hegedüért, hogy az asszony megvált a nevezetes örökségtôl. A hegedü most már Juhász Sándor birtokában van.

Benczur Gyula háza. Én még abból az idôbôl ismerem, amikor a legtekintélyesebb házak egyike volt a nyíregyházi piacon. Kidüllesztette mellét a katholikus templom felé, mint egy »tirpák« - gazda, akinek városi fekvôségein kivül tanyája is van a város határában, ahol a nyarat tölti.

Ahonnan gyönyörü négy lovon vágtat be a poros Nyíregyházára.

Benczur Gyula is csak született ebben a házban, de az elsô igazi napsugarat odakünn pillantotta meg a nyíregyházi tanyákon, az akácfák alatt, napraforgókkal szegélyezett mezôkön, ábrándos, messzi legelôkön, ahol a Benczur-tanya feküdt.

Ez a szikrázó, nyírségi napsugár ragyogott fel elôször a gyermek szemében.

Ez a dúsgazdag, árnyéktalan fényesség, amely egész esztendôben a bôség szarujából ömlött a Nyírségre, tanitotta meg az elsô szinekre, azokra a csodákra, amelyeket palettájáról késôbben vásznakra festett a mester. Sötétségben nem születnek nagy festôk. A napsugár, mint földi és égi szineknek teremtôje, tanitja meg a festôket az ô csodálatos látásaikra. A Benczur-tanyán volt napsugár bôven. Talán egyéb sem volt, mint napsugár, mert hiszen itt az egész élet mindig a szabad ég alatt folyt.

A náddal födött, apró ablaku házba csak télen mennek be az emberek. Az esô zuhogását is az eresz alól hallgatják. Gyerek, háziállat, ember ott nô fel azon a tágas udvaron, amelynek keritése az égboltozat, határai a sóhajtó kukoricás táblák, az óriás fejü szénaboglyák, ôrizôi a bakterképü napraforgók és az ócska szürben álldogáló madárijesztôk. A Benczur-tanyára csak egy-két fa jutott a gróf Károlyi-féle erdô telepitésbôl, amely Nyíregyháza alatt a sóstói erdôt létrehozta. A Benczur-tanya ôsi állapotban volt, mint az elsô honfoglaló »tirpákok« találták, amidôn Békéscsabáról és Szarvasról ide vándoroltak. Ezeknek a lutheránus vallásu, tót nyelvü, de magyar érzésü tirpák ôsöknek volt az unokája Benczur Gyula.

A tírpák nôk szinesen öltözködnek. Benczur Gyulának az anyja is hordta azokat a szoknyákat, kendôket, amelyeken feltalálható minden szin a pusztai napszállat szinétôl a tavaszi rétek zöldjének szinéig. Benczur Gyula gyermekszemeivel nem is látott maga körül másképen öltözött nôket, mint ilyen fejedelmi pompájuakat, akik vasárnaponkint, mikor a városi nagy templomba mentek, vagyont érô ruházatot vettek magukra. Csupa barna nô, akiknek termete olyan karcsu, mint a honfoglaló magyarok nyilvesszôje. Arcuk oly napsütött, mintha az Árpádok óta barnitaná a

Nyíri emlék

247

napsugár. Szemük oly mélabús, mint azoké az ôs asszonyoké, akik sátraikból a harci kalandokra járó férfiaik után nézegettek.

De daliásak a férfiak is e tájon.

Az anyák, mielôtt fiakat szülnének, megcsodálják a szemhatáron lengô nádasok karcsu óriásait.

A férfiak között sok a sasorru, büszke tekintetü.

A lovat ma is ugy szeretik, mint amikor szekereken vándoroltak hazát keresve. És olyan szines, cifra gunyákat viselnek, mintha Szvatopluk udvari emberei volnának. Szerencsés keveréke ez a fajta a szlávságnak és magyarságnak.

A férfiakban a szlávok munkabirása, józansága, szorgalma egyesült a magyar büszkeséggel és honszerelemmel. Ebbôl a fajból, amelyet már a honfoglalók is a Tisza mentén találtak származott Benczur Gyula.

Ebbôl a törzsbôl, amely életének nagy részét ma is a napsugaras mezôk, pompás rétek, szinüket változtató nádasok közt tölti: fogant az a csodálatos festôi tekintet, amely a legcsodálatosabb színeket is ismerte. Legfeljebb a telet töltötte a Benczur család a város közepén fekvô házban.

A gyógyszerész ház ablakaiból nézegette a kis Benczur a katholikus templom hosszu árnyékát, a sárga városházát és a piros kakasokkal telt piacot. Csodálatos nagy tél volt mindig a Nyírségen. A mély hó elboritotta a várost, széles talpu szánokon járnak be a hetivásárra a cifra bundás tanyaiak, a hires talyigások is leszállnak gyors kétkereküikrôl, az uj borok kiforrtak és piros arcuk lesz a gazdag Nikelszkyeknek, a hires Bencseknek, a város ôsi polgárainak. Juhász bundás, betlehemes fiuk jönnek vizitbe piros papir csákókban a kis Benczurhoz, mig a nagyeszü Riszdorfer ur, a barna honvéd atillás városi fôjegyzô, a család barátja, elgondolkozva tapogatja a gyermek fejét »vajjon mi lesz ebbôl a fiuból ?« És a hivalalból piros plajbászt hoz ajándékba a fiunak, ha Benczuréknál borkóstolás, vagy disznótor van. Persze manapság már a régi ház is levetette a vastag nádfedelet, mint a legtöbb nyíregyházi ház.

Az ablakok nagyobbodtak, a katholikus templomot eltolták Benczur Gyula háza elôl a piac közepére, a vidám patikárius a másvilágon hallgatja délelôttönkint a nyíregyházi pletykákat; a szobában, ahol a kis Benczurt elôször megfürösztötte Fitkonideszné, a városi bába-asszony: vidéki vásárosok nyujtózkodnak a sörös poharak mellett.

Csak a tanyákon, az ugynevezett »bokor tanyákon« ragyog Benczur Gyula korabeli csodálatos napsugár a játszadozó kis »tirpák« gyermekekre, az asszonyok tarka-barka öltözeteire, a férfiak kivarrott ködmöneire, ezüst lebegésü nyírfákra, álmodozó mezôkre.

Hogyan épittetett a tirpákokkal uj fôgimnáziumot az idôjósló tanár.

A régi nyíregyházi evangélikus hat osztályos gimnáziumra nem emlékszik a mai nemzedék. A hat osztály elvégzése után az ifjak innen rendszerint a Szepességbe, Késmárkra, vagy Iglóra mentek tanulmányaik folytatására. Ódon épület volt a gimnázium, amolyan félbenmaradt urasági kastélyforma, a kamaszok kidöntötték a keritést, amikor a szép Cipcerné arra járt, ámde a hetivásárra járó tirpákok a tanyáról jövet mindég megállottak a gimnázium elôtt négylo-

248

Krúdy Gyula

vas fogataikkal és felkeresték az épületben lakó Mészáros tanár urat idôjóslás céljából.

Mészáros tanár ur azelôtt tudós piarista volt, amig valami okból (talán szerelmi házasság okából) protestáns iskolában vállalt állást. Ö volt a budapesti meteorológiai intézet nyíregyházi tudósitója és ez okból nagy tekintélynek örvendett az idôjárással számoló földmivelô tirpákok között. Tavaszi munka idején Mészáros tanár ur napokra elôre megjósolta az idôjárást, a tanyai tirpák tehát mindég tiszteletét tette az ócska gimnáziumban, ha a városban volt dolga. Évekig hibátlan volt az idôjárás, egy tavaszon azonban akadozott, hiányzott a pontos tudomány.

— Ez azért van, mert ócskák a mûszereim — mondta Mészáros tanár ur. Egyáltalában ócska minden ebben a régi házban. Ha uj mûszerekre tehetnék szert, mindjárt biztosabban tudnám az idôt megmondani.

A tirpákok gondolkoztak, tanakodtak, okoskodtak, szükségük volt Mészáros tanár idôjóslataira. Elôször csak azt határozták el a városházán, hogy uj laboratóriumot rendeznek be a fizikának. Késôbb belemelegedtek a dologba.

— Üsse kô, — mondták — épitsünk uj gimnáziumot, ne legyen panaszra oka az idôjós tanár urnak.

Belenyultak a lajbizsebbe a gazdag tirpákok és még abban az esztendôben felépült az uj — ma már régi — fôgimnázium a Nagykállói-utcában. A tüskés bajuszu Mészáros tanár ur haláláig jósolta az idôt a nyíregyháziaknak.

Hogyan növekedett Nyíregyháza ?

— Lesz, ahogy lesz — megiszom még egy meszellyel — mondá a régi nyíregyházi polgár, amint alkonyodni kezdett az idô.

De ugyanazon este történetesen még emigy is szólott a régi polgár asztaltársaihoz: — Inkább hurka szakadjon, mint kolbász maradjon. Ezzel a két mondással bízvást végigélhette a reá szabott évtizedeket, tarthatott ezüstlakodalmakat, aranymenyegzôket, végül vénségére, mikor már mozdulni nem tudott, beleéghetett nádas házába a nyíregyházi ember, mert a nádfedelü háznak az a sorsa, hogy végül is leégjen; a polgárnak pedig az, hogy elfoglalja a maga helyét a Morgó-temetôben, mint azt már apái tették. *** ... Sokat törték fejüket a nyíregyházi papok azon, hogyan lehetne megértetni a régi nyíregyháziakkal, hogy az országosan hires Balczár-kolbászon, az orosi nyilasok borán kivül van egyéb jó is a világon...

— Persze hogy van — felelték a nyíregyháziak — ilyen valami: a bokortanya, az otthon nevelt ló — amely csak akkor ér valamit, ha legalább négy van belôle a kocsiba ragasztva, — az erdôirtvány, vagy a kiszáritott láp, nádas helyén keletkezett szántóföld, de ebbôl csak az öreg Csengerynek jutott, miután halászbérlôi jogánál fogva elôbb kifogta a vadvizekbôl, tavakból, a mai Nagykállói-utca helyén elterülô nádasokból a csíkokat, halakat, hogy az egykori halászkodás emlékeibôl legfeljebb egy pár jégen használatos fapapucs lócsont-korcsolya, háromszögletes jégpatkó maradott meg ...

Nyíri emlék

249

— Van azonkivül még a világon: »nyíregyházi takarékosság«, amely tulhaladja a más vidéken ismert fösvénységet is.

— Van: hajnaltól estig tartó munka, amilyen kemény és elszánt munkát hirbôl sem ismernek Magyarország egyéb tájain. Van »tirpák konokság«, amely addig birkozik a terméketlen, sziksavas földdel, vagy a csavargó természetü futóhomokkal, amig végül maga alá gyurja. Van rezes biblia minden háznál, amelyet a haldokló kezébe lehet adni, de nincsen ujság, amely arra tanitaná az embereket, hogy deréktörô munka helyett politizáljanak, amelynél nagyobb idôrablás nincs a világon.

— Van aztán még Nyíregyházán kivül egy falu a világon, amelyet ugy hivnak, hogy Szarvas, ahonnan valamikor elindulának a nyíregyháziak ôsei, hogy zsellérséget, koldusságot vállaljanak a Károlyi- és Dessewffy-uradalmakban és bizonyságot tegyenek ama régi közmondás igazsága mellett: Adj szállást a tótnak, kiver a házból... A Szarvasról bevándorolt tirpákok bizony rövidesen kifizették a grófokat, megvette a zsellér a földesur földjét jó aranyon és ezüstön... De vajjon mit csináltak azalatt az otthonmaradott szarvasiak ? Azok gazdagodtak csak igazán, — mondták még az én gyermekkoromban, nagyot sóhajtva, a nyíregyházi gazdák. *** Az érzéki szinjátékba belekóstolt nyíregyháziak azonban már ott hagyogatták aluszékony otthonaikat, sôt messzi tanyáikat is, ha valamely vándortársulat kiragasztotta piros céduláit a Hársfában. A botosszinészek és a proporcióra dolgozó kóbor szintársulatok körében már jó hire terjedt Nyíregyházának. A különbözô primadonnák pedig egész természetesnek vették, hogy a nyíregyházi szezon alatt darab idôre megszökteti ôket valamely fölhevült gavallér. Ó, mily tündérien hangzott a nagy dob puffogása a Hársfa felôl ! Kucséberkosárszaga lett az udvarnak a szinésznôknek adott ajándékoktól; Tahi, a helybeli temetkezési vállalkozó, a koporsó üzlet mellett jónak látja virágkereskedést is nyitni; az egyik helybeli takarékban hiába fogadja az igazgató a kölcsönkérôket azzal a barátságos szóval, hogy aki a takarékba nem betétet hoz, hanem kölcsönért jön, az már eo ipso rossz: — szintársulatok idôzése idején a legelsô bonitásu uriemberek is kifogytak az aprópénzbôl, mert a szinésznôket valahogy kellett táplálni, ruházni.

Nagy megkönnyebbülése volt a benszülött asszonyoknak, lányoknak, amikor azok a nôszemélyek, akik a férfiaknak az örökös dalt, mámort és jókedvet hirdették, végre kimentek a városból. Sôt a plébánia elôtt üldögélô fôtisztelendô urak is némileg nyugodtabban beszélgettek a város jövôjérôl. *** A nyíregyházi ember pedig ment elôre a maga céltudatos utján. Éppen a városi élet egyes tulhajtásai: a duhaj mulatozások, kártyázások, szinházasdik miatt történt talán, hogy a lakosság ôsibb, tehát maradibb része eltávolodott a várostól. A tanyák szaporodtak, majorsági épületek, ménesek, nyájak teremtek odakint abban a nagy nyíregyházi határban, amely jóval Császárszállás alatt kezdôdik és csaknem a »Dessewffy«-ôrháznál végzôdik. Az igazi nyíregyházi ember a maganevelt gyönyörü négy lovával legfeljebb hetivásárkor jön be a városba; maga hajt a gazda, az asszonynép a por, meleg, vagy esô ellen a fejére hajtja tarka felsôszoknyáját, — marad még ott elég szoknya — és a kasfarba telepedve százszor is meggondolja, hogy mire adja ki kuporgatott krajcárjait, hatosait.

250

Krúdy Gyula

Télen szélestalpu, hosszu szánok farolnak a Nagykállói-utca töltésén, de az elszaporodó ügyvédi irodákból, különbözô üzletekbôl hiába várják a fônökök, hogy a négylovas szán stációt tartson. A nyíregyházi ember lehetôleg nem pereskedik, mert annyi józan esze van, hogy ügyvéd nélkül is rájön az igazságra. A boltba pedig már csak azért se megy be, mert ugyis megvásárolt minden szükségest a Lucza-napi vásárkor. Ha bejön a városba, leginkább eladni jön valamit. Nem restelli befogni a négy lovát, hogy egy pár beteg csirkén idejében tuladhasson. Egyébként semmi igénye nincs, semmi köze a városi élethez, legfeljebb annyi, hogy a Bundi-korcsmánál, vagy a Cédulaháznál etesse-e meg lovait ? *** Ilyenformán mérhetetlenül gazdagodik a tanyák népe, mig a városi polgárság körében ismerôs fogalom lesz a hivatalnoki szegénység, amely békében is nagy volt Magyarországon. Épül ugyan már a nagyszerü megyeháza, emelkedik a törvényszéki palota, uj szinház alapját rakják le a Pacsirta-korcsma szomszédságában, hogy a Hársfa rövidesen beadja a kulcsot. Sôt készen vannak a tervei is az emeletes városi fogadónak, a Koronának, mert már az Európa-szálló is kicsinynek bizonyul a város idegenforgalmához. Mégis olyan valami szegény-szag kezd a városban érezhetôvé válni, amelyet azelôtt nem ismertek a nyíregyháziak.

Mi volt az oka a mutatkozó szegényedésnek ? Mi volt az oka, hogy borus arcokkal is lehetett találkozni abban a városban, ahol még a »debreceni hideglelésen« is tultevô áldott »nyíregyházi étvágy« gömbölyitette az arcokat, amig a város némilegis az ôsfoglalkozásnak élt ?

Hiszen az csak nem lehetett olyan nagy baj, hogy Geszten Jóskát, a hires betyárt, aki lopott, ugynevezett éjjeli marhával évtizedeken át ellátta a nyíregyházi mészárosokat és a piacot: szökése közben a nagykállói várban agyonlôtték !

Az sem lehetett a szegényedés oka, hogy Rózsakerti vendéglôje, vagy az Európafogadó helyett az uriemberek az ujonnan megnyilt Casino helyiségét látogatták.

Keresztessy ur, a Dessewffy-uradalmak intézôje, Sztárek Ferenc, ugyanazoknak az uradalmaknak az ügyésze, Palugyay, a tiszttartó, Bleyer Lajos földbirtokos, Juhász Etele gavallér és az ifjabbik Krudy, helybeli ügyvéd, teli bugyellárissal gyôzik a leghazárdabb játékot. Akinek nincs pénze: annak mulattatására olvasótermet nyit a Casinó, sôt rövidesen kölcsönkönyvtár is létesül, amelynek vezetését a Takarékpénztár öreg könyvelôjére bizzák. Be sokat ácsorgott éppen e sorok irója is kisfiu korában a könyvtár küszöbén, mig hozzájuthatott kedvenc olvasmányaihoz a Xavier Montepine és Gaborieau-féle regényekhez!

A kaszinói életen kivül pénzükbe került még a nyíregyháziaknak az ugynevezett Sóstó-fürdô, amely körülbelül háromnegyed órányira van a várostól árnyas tölgyerdô mélyében, romantikus, frissmeszelés-szagu épületeivel, csizmahuzóval fölszerelt sötétes szobáival; de haj, nyári hétköznapokon csak környékbeli, kemecsei, rakamazi, gégényi jegyzônéket, birtokos asszonyokat találhatni ott, akik nagy sóhajtással vonják le fájós lábukról az éberlaszting-cipôt, amint a tavat megpillantják. A nyíregyháziak többnyire csak vasárnaponként látogatják fürdôjüket, amikor is itt tartja koncertjeit az elkényeztetett Benczi Gyula cigányprimás. Ilyenkor van néha tánc is, különösen akkor, ha a diákok majálisozás céljából nemzetiszinü zászlókkal, az apróbb fiuk hangos dobolással kivonultak; de egyébként csak az uriemberek mulatoznak,

Nyíri emlék

251

Csapkay Jenö vaskereskedô vezetése alatt, mely mulatozásnak az a célja, hogy szolyvai-vizes üvegekkel rakassák tele a szomszédos asztalokat. Kálnay László ügyvéd ur, aki néhány sikerült beszélye révén némi nyomot hagyott a nyolcvanas és kilencvenes évek irodalmában, itt próbálgatta ki jóízü történeteit.

Mig Huray László ügyvéd ur a sóstói kirándulások után napokig zárva tartja az irodát. *** Hát nézzük csak tovább, miért szegényedett a városi lakosság, amikor erre voltaképen semmi oka nem volt ?

A Gredig, Tester és Hosig- svájci cukrászlegények által alapitott cukrászda csak fagylalttal, süteménnyel látta el a várost, amibe csak a kis zsebpénzü diákgyerek ment tönkre. A piactéren álló Betyár-kávéházban többnyire csak vinkót ittak a virrasztók, nagynéha durrant a sampányeres üveg. Vidéki urak kiváncsiak itt leginkább Benczi Gyula játékára, mert hiszen a benszülött nyíregyháziak minden este hallhatják ôt a Széchenyi-vendéglô terraszán.

A többi kávéházi és korcsmai költekezés sem lépi túl a megszokott határokat. A hivatalnok osztály alkonyi órákban a nagybajuszu Jurás vendéglôjét keresi föl, ahol a legolcsóbb szórakozással, kuglizással tölti idejét, savanyu bort mértékkel iddogálván. Nevezetesség ez idôtájt Jurás fokhagymás-piritósa, amely után mindenki megnyalja száját. Ugyancsak a polgári osztályból telnek a többi korcsma-nevezetességek látogatói. Mácsánszky Rigó-jában, a lutheránus templom alatt Santroch Alajos kántor és dalárdai karnagy viszi a vezérszólamot. A Honvédkantinban, valamint a Zöldfánál, Andráscsik József ipartársulati elnök viseli a kolompot, akit — ma már kiderithetetlen okból — »Kvitt a hurka — lakatos«-nak csufoltak élete végéig. A Zabolch-vezérhez cimzett kis korcsmában a vármegyei tisztviselôk fordulnak meg gábelfrüstökön, este a macska egerészik. És ha még fölemlitjük a vasuti állomással szemközt lévô restaurációt, ahol az ugynevezett uriemberek borjuszeletet, vagy rostélyost ettek nyári délutánokon, körülbelül végeztünk azokkal a szórakozó helyekkel, ahol a régi nyíregyháziak tönkremehettek volna.

252

Kujbusné Mecsei Éva

Kujbusné Mecsei Éva

„Nyíregyházán láttam egész nagyságában az örökváltság eszméjét, magát tanúsítani”1 Örökváltság-szerzôdések Magyarországon 1848 elôtt „Reformkornak Magyarország történetében azt az 1830 és 1848 közé esô idôszakot nevezzük, amelyben a polgári nemzeti átalakuláshoz vezetô új politikai mozgalmak kibontakoztak, megfogalmazták a teendôket, elôkészítették a változást. Ezt az idôszakot a forradalom zárta le 1848 tavaszán.”2 A kor elnevezése arra is utal, hogy a kiformálódó liberális ellenzék a fennálló viszonyok gyökeres átalakítását reformok útján, az országgyûlésen elfogadott törvényekkel kívánta megvalósítani. Az érdekek egyeztetése azonban nagyon lassan haladt elôre, ezért 1848-ig az országgyûléseken csak nagyon szerény eredmények születtek. A konzervatívok és a liberálisok két évtizedes politikai küzdelme tehát látszólag terméketlen volt. Nem lebecsülendô azonban az a változás, ami az 1840-es évek második felére a reformokhoz való viszonyban bekövetkezett. Ekkorra ugyanis, legalábbis szavakban már a konzervatívok is elfogadták a reformok szükségességét.

A polgári átalakulás programjának legfontosabb és egyben legkritikusabb kérdése a földesúr–jobbágy-viszony volt. A kormányzat és a liberális reformellenzék álláspontja alapvetôen különbözött egymástól. A két álláspont elsô nyilvános vitájára és összeütközésére az 1832–36. évi országgyûlésen került sor. A kormányzat az urbárium módosítását szorgalmazta, vagyis csak javítani akarta a földesúr–jobbágy viszonyt, úgy, hogy csökkenti a jobbágyság terheit. Az ellenzék viszont az úrbériség felszámolását kívánta.

Az uralkodóhoz 1833 novemberében felterjesztett úrbéri felirat tartalmazta az ellenzék javaslatait is: az önkéntes örökváltságot, az úriszék korlátozását és a jobbágy személy- és vagyonbiztonságát. Az uralkodó 1834. augusztusi leiratában további anyagi engedményeket sürgetett a jobbágyság helyzetének javítására, de az ellenzék három, a földesúr–jobbágy-viszony átalakítását lehetôvé tevô törvényjavaslatát – mint az úrbér tárgyához nem tartozókat – visszautasította. * Köszönöm szépen dr. Fazekas Rózsának a Nyíregyházi Fôiskola történettudományi tanszéke tanárának a tanulmány elkészítéséhez nyújtott segítségét!

1. Madách Imre Sontágh Pálhoz. Lásd Cservenyák László: Nyíregyháza örökváltsága. In: Tanulmányok Nyíregyháza újabbkori történetébôl. Szerk. Hársfalvi Péter, Mann Miklós. Nyíregyháza, 1976. (a továbbiakban Cservenyák, 1976.) 33.

2. Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711–1867. Bp., 1990. 255.

„Nyíregyházán láttam egész nagyságában ...”

253

A következô, 1839–1840. évi országgyûlésen viszont különösebb vita nélkül elfogadták az önkéntes örökváltságról szóló törvényt, amely megteremtette annak a lehetôségét, hogy a jobbágyság örök idôkre egy összegben megváltsa szolgáltatásait és jobbágytelkének birtokosává válhasson.3 Az önkéntes örökváltság mint magánjogi szerzôdés a földesúr és a jobbágy közös megegyezésével jöhetett létre. A törvény értelmében a földesúri hatóság a megváltakozás után is sértetlen maradt, tehát továbbra is az úriszék ítélkezett, valamint megmaradt a megváltott földre is magszakadás esetén a földesúr háramlási joga.

A megváltakozás azonban a kodifikálás után sem vált tömegessé. Az engedôleges örökváltság sikertelenségének több oka is lehetett. Az egyik, hogy a földesurak közül sokan elutasították az örökváltságot, de elzárkózott az egyház és a kamara is: vagy nem is kezdtek tárgyalást, vagy – mivel a törvény nem határozta meg pontosan a megváltási árat – bíztatásukra a becslôk irreális összeget vagy képtelen rövid fizetési határidôt, esetleg teljesíthetetlen feltételsort szabtak. Kifogás lehetett az is, hogy egy-egy helységben ne csak néhány család, hanem az egész közösség váltakozzon.

De a jobbágyság is bizalmatlan volt. Pulszky Ferenc pl. hiába hirdette ki, hogy egy egész telek után 500 forintért egyenként is megváltakozhatnak, nem volt jelentkezô. Voltak, akik úgy vélték, hogy fizetés nélkül is véget ér egyszer a jobbágyság, voltak, akik csak a határ számukra biztosan használható részét kívánták megváltani. Mások várták, hogy a váltságösszeget törvény szabja meg, ne a földesúr kénye-kedve és visszariasztotta ôket a vármegye és a helytartótanács jóváhagyásával járó tortúra is, amely akár évekig eltarthatott. Szintén gondolkodásra késztetô volt az a tény, hogy a megváltakozott községek a váltság kifizetése után még évekig pereltek a földesúrral vagy annak utódaival, rokonaival és újabb és újabb összegeket fizettek a szerzôdésben megállapított díjon felül. De legnagyobb akadályt mégis a többség számára a pénztelenség, ill. a hitellehetôségek hiánya jelentette.

Azonban akadtak olyan „bátor” községek, amelyek váltságpénztárat alakítottak.

Oda kellett elôre befizetni a váltságot mindenkinek tehetôssége szerint. Volt úgy azonban, hogy éppen a megváltani szándékozott földet kellett eladni a pénz kifizetéséhez.4 A már régebben pénzzel adózó közösségeknek nagyobb gyakorlatuk volt egyegy összeg meghatározott idôre történô elôteremtésében, de közülük is csak Siklós szánta rá magát a váltságra, mert a többiek biztosabbnak gondolták az évi fizetést, mint a nagy adósságvállalást.5 A szakirodalom révén közismertté vált örökváltság szerzôdések eltérô jellegzetességük mellett sok közös vonást is mutatnak. Általánosságban elmondható róluk, hogy a földesúr–jobbágy viszonyuk kezdetétôl, tehát vagy közösségük alakulásától (telepítésüktôl, újratelepítésüktôl), vagy a földesúr birtokba lépésétôl nem a hagyományos formák, hanem a pénzszolgáltatáson alapuló éves szolgálatmegváltás a jellemzô rájuk. Az éves bérletek fizetéséhez éppen úgy, mint a megváltakozáshoz a szükséges pénzt fôként a bérelt regálék hasznából és az extenzív állattartásból fedezték, illetve ezek bevétele szolgált biztosítékul a nagy összegû, rövid lejáratú hitelekhez.

3. Ehhez azonban más törvények is szükségesek voltak: az ôsiség eltörlése, a nem nemesek birtokbírhatási jogának elfogadása.

4. Hódmezôvásárhely kérésére Kossuth még a Magyar Kereskedelmi Társaságot is mozgósította külföldi kölcsön felhajtására, sikertelenül. Kossuth 20 helységrôl tudott, amelynek a hitelhiány miatt hiúsult meg a váltsága. Lásd Varga János: Az engedôleges örökváltság mérlege. In: Acta Academiae Paedagogicae Nyíregyháziensis 10. B. Történettudomány. Szerk. Hársfalvi Péter, Takács Péter. Nyíregyháza, 1985. (a továbbiakban Varga, 1985.) 22–25.

5. Uo. 26–27.

254

Kujbusné Mecsei Éva

A megváltakozáshoz szükséges földesúri hajlandóság pedig annak tudható be, hogy ezek a települések nem tartoztak az ôsi családi birtokhoz, hanem vásárolt, ajándékként kapott vagy oldalágról örökölt jószágrészek voltak. Ha a birtokos nem lakott a településen, nem tudta kihasználni a személyes kényelmét biztosító jobbágyi szolgáltatásokat, ha nem tartott itt majorságot, nem tudta igénybe venni a robotot, és az évekre elosztott szolgáltatásnak vagy pénzadónak kisebb hasznát vette, mint az egyszerre kézhez kapott megváltásnak. A pénz elôteremtéséhez pedig a jobbágyközösségnek akár akarta, akár nem olyan tevékenységi formákat kellett folytatni, ami túlmutatott az önellátó gazdálkodás keretein. Az árucsere élénkülése, az adásvétel, a piacozás megkívánta, hogy a lakosok gyakrabban, nagyobb távolságokat is megtéve elhagyják a falu határát, ami által „világot láttak”, információhoz jutottak.

A megváltakozásra nagyobb volt az esély akkor is, ha a települést több, egymással is perben álló birtokos bírta, esetleg olyan családok voltak a tulajdonosok, amelyeknek a tagjai osztályt akartak tenni egymás között, illetve mindenáron pénzre volt szükségük, pl. máshol fekvô birtokuk meliorizációjához vagy hitelezôik kifizetéséhez. Az eladósodott birtokosnak ugyanis a folyókölcsönként vagy zálogkölcsönképpen kapott összegek többnyire csak ideiglenes megoldást jelentettek, de elôfordult az is, hogy tovább súlyosbították az árutermelésbe tôkehiány miatt bekapcsolódni nem tudó birtokos anyagi helyzetét. Az örökváltság során fizetett összeg pedig elég jelentôs volt ahhoz, hogy a birtokosok egy része helyzetének stabilizálásához elgondolkozzon annak elfogadásán.

Azok a települések, amelyeknek sikerült megváltakozni, elôfeltételeik alapján több csoportba sorolhatók. Vannak közöttük a török hódoltság alól felszabadult, új birtokoshoz került nagy határú, számtalan pusztát bérlô mezôvárosok, jelentôs kedvezményekkel telepített közösségek, és vannak régi, szabadalmakkal évszázadok alatt megerôsített mezôvárosok, illetve kisebb falvak is.

A hódoltsági területeken fekvô városok bár súlyos terheket viseltek, de önkormányzatuk sértetlen maradt. A török kiûzése után ezek a városjogukból adódóan védettebb közösségek nehezebben viselték a visszatért magyar birtokosnak a korábbi hagyományokhoz alkalmazkodó, autonómiájukat többször, több szempontból is sértô hatalmaskodását. Másrészt ezek a mezôvárosok a környezetükben elpusztult, elnéptelenedett falvak legelôit kibérelve bekapcsolódtak a jó piaccal bíró extenzív állattartásba, ezáltal készpénzhez jutottak és képessé váltak terheik megváltására. Inkább vállalták is a terhet, mert a török idôkben szabad rendelkezéshez szokott közösségek nehezen fogadták el a földesúri fennhatóságot, így meglehetôsen sok konfliktus forrása volt a földesúr jogérvényesítése. Ezért a birtokos számára is problémamentesebb megoldásnak látszott a bérbeadási formák kihasználása akár rövid idejû, akár örökbérlet formájában.

A másik településtípus, amelynek lakói anyagilag tehetôsebbé válva gondolhattak a megváltakozásra, a török kiûzése után teljes vagy részleges telepítéssel létrehozott mezôvárosok és falvak voltak. A XVIII. század elején indult telepítési hullám során a földesurak általában csábító gazdasági lehetôségeket ígértek azoknak, akik odahagyva szülôföldjüket vállalkoztak az átköltözésre. A spontán vándorlással vagy szervezett telepítéssel érkezett új lakosok leginkább olyan szerzôdést kötöttek a helység birtokosával vagy birtokosaival, amelyben mérsékeltebb robotterheik mellett a földesúri szolgáltatások pénzbeli megváltását is írásba foglalták. Azokon a településeken, ahol a betelepítés, bevándorlás olyan nagy mértékû volt, hogy az újonnan

„Nyíregyházán láttam egész nagyságában ...”

255

érkezettek alkották a lakosság döntô többségét, a nyert kedvezmények meghatározták az egész közösség életét.

A harmadik csoportba tartoznak azok a szabadalmas mezôvárosok, amelyek taksa vagy cenzus címen pénzzel adóztak az uraságnak. Lakói jogilag a nem nemes népesség felsô csoportját alkották, gazdaságilag kedvezôbb helyzetben voltak, mint az úrbéres községek. Lazább feudális függôségük következtében saját társadalmukon belül viszont sokkal szélesebb ívû differenciálódás ment végbe, mint az úri fennhatósággal közvetlenül nyomott úrbéresek soraiban.6 E mezôvárosok egy része már korábban sem az úrbéres falvak többségével azonos módon adózott, járadékszolgáltatása nem terjedt ki minden fajtára, sôt az esetek jelentôs részében már régóta évenként pénzben rótta le terheit. Néha a váltságpénzzel is rendelkeztek, illetôleg nagyobb siker reményével vághattak neki a hitelek feltalálásához, mint az úrbéres falvak, mert éltek közöttük ehhez értô, képzett, ügyes emberek, vagy ha nem, hát volt pénzük ilyeneket felfogadni. Ezen kívül bírtak olyan ingatlannal vagy jövedelemmel, ami a felveendô kölcsön biztosítékául szolgált.7 Az 1848 elôtt elsôként megváltakozott települések között van Rimaszombat, ahol a lakosok 1747 körül vették meg örök áron a mezôváros felét Forgáts Ferenctôl, míg a másik félért 1795-tôl „meghatározott és változhatlan évdíjat” fizettek Koháry Ferenc hercegnek.8 Nagykôrös a Sztárayaktól 1747-ben, a Keglevichektôl 1821-ben váltakozott meg.9 Zala megye Muraközi járásának a csáktornyai uradalomhoz tartozó kilenc községe: Draskovecz, Alsó-Kralyevecz, Csehovecz, Hemussevecz, Vescsicza, Gibina, Ráczkanizsa, Saffarszko, Jálsovecz 1793–1796 között kötött örökváltság szerzôdést Festetich György gróffal, a Georgikon alapítójával. Nyíregyháza 1803-ban váltakozott meg egyik földesurától, a Dessewffyektôl, 1824-ben a másiktól, a Károlyiaktól. Ezt követôen kötött Hódmezôvásárhely 1827-ben örökváltságot a Károlyiakkal (bár ez csak 1847-ben realizálódott). Abaúj megyében Szepsi mezôváros Szirmay Sándorné grófnôvel 1832-ben kötött örökváltság szerzôdést. 1835ben Szentesen is elkezdôdtek a tárgyalások, szabad lett Tiszaföldvár, Sárospatak, Siklós, Szarvas, 1845-ben Csongrád, 1847-ben Békéscsaba is.

A megváltakozott közösségek többsége azért döntött a hosszú ideig jelentôs anyagi terhet jelentô szerzôdés megkötése mellett, mert továbbfejlôdésüket már korlátozta a földesúri fennhatóság. Egyik jellemzô példa erre a legkorábban megváltakozottak között lévô Nagykôrös, ahol a földesurak10 azzal sértették a városnak a hódoltság 6. Varga János: A jobbágyi földbirtoklás típusai és problémái 1767–1849. Bp., 1967. 10–11.

7. Varga, 1985. 22.

8. Kollár Sámuel: Rimaszombat mezôváros múltja és jelenkora. Gömör-Kishonti téka, 3. Méry Ratio, 1997. (a továbbiakban Kollár, 1997.) 19.

9. A Szepes megyei Remete község Csáky János gróffal 1794-ben kötött zálogos szerzôdést is az örökváltságok egyik formájának tartja Bartha István. Ugyanilyen szerzôdése volt a Szepes megyei Nagyszalóknak 1831-tôl a Csáky családdal. Lásd Barta István: Korai örökváltság-szerzôdések. Agrártörténeti Szemle, 1961. (a továbbiakban Barta, 1961.) 96–99.

10. A középnemesek mellett a nagybirtokosok a városban is viszonylag nagy részt bírtak. A legtekintélyesebbek a Keglevichek, akik vásárlás útján jutottak a birtokba az 1660-as években. Övék a város fele és a városháza fundusa. Ôk avatkoztak bele legjobban a város életébe, de „ôk szabadították fel a legtöbb jobbágyot s armálist szerezve nekik nemessé tették ôket.” Jelesek még a Forgáchok és a Sztárayak. Az elôzôek a XVII. századtól birtokosok, de a Rákóczi-szabadságharcban való részvételük miatt a család császárhû tagjai kapták meg a birtokrészt. A Sztárayak beházasodva a Derencsényi- Szécsi családba lettek birtokosok. A Dôry báróknak kevés volt a birtokuk. A középbirtokosok közül a Ramocsaházyak, Mokcsay, Battik, ill. azok a kicsik, akik örökösödés révén kerültek birtokba és nehezen tudták igazolni birtokjogukat. Ezek a családok nem laktak Nagykôrösön. Lásd Majlát Jolán–Márkus István: Nagykôrös beilleszkedése a magyar rendi társadalomba a XVIII. században. Századok, 1943. 311.

256

Kujbusné Mecsei Éva

idején formálódó szabadabb életét, autonómiáját, hogy érvényesítve földesúri jogaikat megpróbálták feleleveníteni a caducitast és az úriszéket is, ráadásul a tanács tudta nélkül egyezkedtek jobbágyaikkal a taksa felôl.11 A város a problémát úgy kívánta megoldani, hogy egyezséget kötött a legnagyobb családdal, a Keglevichekkel. Ennek eredményeképpen az 1690-es évektôl rendszeres, szerzôdésbe foglalt árendát fizettek. De mint a magánszerzôdések esetében máshol is gyakori volt, minden szerzôdésújításnál a földesúr újabb és újabb igényeket támasztott, növelte az árenda összegét és szigorította feltételeit. 1768-ban Keglevich felemelte az árendát 4000-rôl 5000 forintra. A tanács nem fogadta el az ajánlatot, mire a gróf a tanács ellen elégedetlenkedôknek adta árendába a regálékat, sôt még a bormérést is. Az árendások ráadásul lázítottak a tanács ellen, csetepaté kezdôdött, ami azonban a tanács gyôzelmével ért véget. Közben folyt a bíróság elôtt az a per, amelyet 1776ban a grófok újraindítottak, de az egyikôjük kilátástalannak látva a rendezést kiegyezett a várossal és elfogadta a fele részre ígért örökváltságot.12 A Csongrád-Vásárhelyi uradalomban lévô Hódmezôvásárhely szintén a növekvô földesúri terhek miatt választotta a megváltakozást. A mezôvárosban jelentôs szerepe volt a pusztagazdálkodásnak. Károlyi Sándor 1722-ben és 1727-ben is bérbe adta a közösségnek a 18 pusztából álló vásárhelyi uradalmat elôbb 2500, majd 3500 forintért. 1756-ban azonban már a Károlyi család az urbárium behozatalával is próbálkozott, robotot írt elô, a regálékat magának tartotta fenn, föld- és legelôbért követelt.13 Az ebbôl támadó feszültséget még növelte, hogy a XVIII–XIX. század fordulóján kibontakozó gyapjúkonjunktúra hatására kiélezôdött a közös határ- és legelôhasználat kérdése. A földesúri legeltetés erôsödése, a kilenced kiterjesztése a réti szénára, a szállási szôlôk kiirtása 1825-ben arra késztették a város vezetôit, hogy egyezkedjenek a Károlyi testvérekkel.14 Az uradalom másik mezôvárosa, Szentes, 1721-ben kötött szerzôdése szerint 800 forintért árendálta a kisebb királyi haszonvételeket és a négy pusztát. Három év múlva a díj 1400 forint lett, sôt robotot is kellett adniuk. A pénzjáradékhoz szokott jobbágyság számára az is elônytelen volt, hogy a földesúr a robot egy részére igényt tartott, s csak a természetben nem értékesíthetô rész megváltását engedélyezte.15 1775ben, amikor a birtokosztály révén özv. Károlyi Antalnéhoz került,16 az önkormányzati és gazdálkodási lehetôségek egyre szigorodtak. Az urbárium bevezetése után kötött úrbérpótló szerzôdések véget vetettek annak a fél évszázados szokásnak, hogy a város lakói egy összegben váltják meg szolgáltatásukat és a földesúr nem avatkozik a város belügyeibe.17 11. Uo. 313.

12. Uo. 329.

13. Kovács Ágnes: Az úrbéres viszony alakulása a Csongrád-Vásárhelyi uradalom mezôvárosaiban (1722– 1848). Agrártörténeti Szemle, 1979. 3–4. sz. (a továbbiakban Kovács, 1979.) 418.

14. Rákos István: A feudalizmus utolsó évszázada (1753–1848). In: Hódmezôvásárhely története a legrégibb idôktôl a polgári forradalomig. Fôszerk. Nagy István. Kötetszerk. Stigeti János. Hódmezôvásárhely, 1984. (a továbbiakban Rákos, 1984.)

15 Kovács, 1979. 418 16. A Károlyi-uradalmak alapját az 1722-es adásvételi szerzôdés vetette meg. Késôbb Ferenc vásárlásai és Antal házassága (a Harruckern-uradalom szétszakadása után kerül hozzájuk Szentes) révén kiegészül a Sándor által vett rész. 1775-ben meghalt Ferenc, a birtokosztály révén Szentes Jozefához özv. Károlyi Antalnéhoz került. Lásd Labádi Lajos: Szentes vázlatos története a 11. századtól. Szentes helyismereti kézikönyve, I. (Tanulmányok) Szerk. Kis-Rácz Antalné, Labádi Lajos, Vörös Gabriella. Szentes, 2000. (a továbbiakban Labádi, 2000.) 122.; Kovács, 1979. 415.

17. Labádi, 2000. 122.

„Nyíregyházán láttam egész nagyságában ...”

257

Az 1830-as évekre a konfliktus a távol élô Károlyiak és az allodiumot és a mezôvárost irányító földesúri tisztek között kiélezôdött. „A marhatenyésztés hasznából vagyonosodó földesgazdák mind terhesebbnek érezték a tisztek zsarnokoskodását. Kiélezôdött az ellentét a vallási kérdésekben is: a jobbára református lakosok templomát elvették és odaadták a katolikusoknak. A tanács református tagjait és a jegyzôt eltávolították tisztségükbôl.”18 Minthogy gazdasági tehetôsségük engedte, hajlandóak voltak anyagi áldozatot is hozni a szabaddá válásukért. A Károlyi család számára is elfogadhatónak tûnt a szerzôdéskötés, mert már ismerték az örökváltság elônyeit, ráadásul itt nem számíthattak gazdaságuk fellendülésére, mert az ipar fejletlensége és a rossz utak miatt az árucsere nagyon alacsony szinten állt. A megegyezést az is befolyásolta, hogy a földesurak nem akarták megvárni, hogy az országgyûlés szabályozza a megváltakozási árat. „A csongrádi mezôvárosok a legelôelkülönözést kezdettôl összekapcsolták az általános megváltakozási tárgyalásokkal, amelyek elhúzódtak, mert az úrbéres viszonyt mindkét fél a maga számára legnagyobb nyereséggel kívánta megszüntetni.”19 Békéscsabán a szabad és korlátlan földtulajdonszerzés érdekében a pusztai állattartás révén az árutermelésbe bekapcsolódott és megerôsött parasztgazdák szorgalmazták az örökváltságot, ami itt is összekapcsolódott a legelôelkülönözéssel. „Az örökváltsági szerzôdések jórészt a legelôelkülönözési pernek megegyezéssel törvényes úton való lezárásai voltak.”20 A csabai földesurak pedig 1845. október 24-én azért mondtak le a mezôváros szolgáltatásairól, hogy a feudális járadékot ilyen formában tôkésítve egyszerre kapják kézhez saját kezelésû gazdaságaik meliorizációjához. A váltságösszegen 14 birtokosnak kellett osztozni, köztük volt gróf Batthyány László, gróf Apponyi György és neje gróf Sztáray Julianna, gróf Trautmansdorf József és neje Károlyi Jozefa stb.21 Rimaszombat és Szepsi a megváltakozott településeknek abba a régi, privilégiumokkal bíró mezôvárosok alkotta csoportjába sorolhatók, amelyek szabadalmaik révén anyagilag tehetôsekké váltak, ezért képesek voltak a megváltakozásra. Földesuraik pedig azért hajlott a szerzôdéskötésre, mert a megváltakozásból eredô tôkére szükségük volt más birtokrészük modernizálásához vagy adósságaik rendezéséhez, ill. a birtokkezelésben járatlan özvegyeknek anyagi gondjaik enyhítésére.

A megváltakozás okaként csupán Nyíregyházán említik, hogy szabad királyi városi címért kívánnak folyamodni, de a joggyarapítás szükségességét itt is a földesúri terhek növekedése ösztönözte.

A megváltakozás során a közösségek más-más módon mentesültek az úrbéri terhek alól, de egyetlen helyen sem maradt fenn a földesúri successio.22 Bár a kisebb királyi haszonvételek nem lehettek örökös kötések tárgyai, ezzel szemben a földesurak mindenhol átadták a regálékat az évi jövedelem tôkésített összegéért. Az úri jövedelmeknek néhol a fele származott ezekbôl.

18. Oltvai Ferenc: Nyíregyháza örökváltsága és Szentes. In: Tanulmányok Nyíregyháza újabbkori történetébôl.

Szerk. Hársfalvi Péter, Mann Miklós. Nyíregyháza, 1976. (a továbbiakban Oltvai, 1976.) 40.

19. Kovács, 1979. 426.

20. Szántó Imre: Békéscsaba úrbéri viszonyai 1772–1848. In: Békéscsaba története. Elsô kötet. Szerk.

Jankovich B. Dénes, Erdmann Gyula. Békéscsaba, 1991. (a továbbiakban Szántó, 1991.) 760.

21. Uo. 761.

22. Az úriszék is csak Siklóson, azzal a kikötéssel, hogy azonnal megszûnik, ha a városnak rendezett tanácsa lesz.

258

Kujbusné Mecsei Éva

Minthogy a megváltakozottak egy része (Nyíregyháza, Sárospatak, Szentes, a muraközi és szepesi falvak) megvásárolták az allodiális földeket is, így a megváltási árban jogilag sokféle összeg keveredett.23 Az egy telekre jutó váltságösszeg a nem úrbéres földekkel és a regálékkal Szentesen közelíti a kétezer ezüst forintot, Békéscsabán és Szarvason az 1100–1400 forintot, de Nyíregyházán és Hódmezôvásárhelyen pl. nem éri el a 800 forintot sem. Békéscsabán és Szarvason az egy telek úrbériségre esô örökváltsági tôke (a beneficiumok, curialitások és egyéb jövedelmek nélkül) 600 forint volt, tehát nem érte el a késôbbi kármentesítés során megszabott felsô határt. A kármentesítésben a jobbágyi szolgáltatások értékét tôkésítették. A kármentesítési összegnél az úrbériség megváltásának summája Nyíregyházán volt a legkisebb. Minden város esetében a határ egy holdjára jutó váltságösszeg 9–24 forintnyi, ami elmaradt mind az allodiális földek adásvétele mind a jobbágyi telki haszonvételek értékesítése során kialakult szabad forgalmi ártól. A legnagyobb megváltási tôkét fizetett Szentes váltságdíját is úgy számították ki a Károlyiak, hogy a város 66 ezer forintot meghaladó évi taxáját 6 százalékos kamatláb mellett tôkésítették, azaz a 25 évi járadék adta a megváltakozás összegét.24 A megváltakozás sokféleképpen történhetett. A leggyakoribb a részletekben, a különbözô birtokosokkal más-más idôben kötött egyezség volt. Elôfordultak olyan kísérletek is, amelyek már a tárgyalások idején meghiúsultak. De a megkötött szerzôdés sem lépett mindig életbe, mert vagy a felterjesztô megye vagy a jóváhagyó Helytartótanács talált tartalmi vagy formai kifogást, de nyomós ok volt a fizetésképtelenség is. Ebben az esetben határidô-módosításra, szerzôdés-hosszabbításra került sor. Elôfordult azonban az is, hogy a földesúr akasztotta meg a megvalósulást. Így volt ez a zalai falvak esetében: amikor a Festetich Györggyel kötött szerzôdés teljesítésének határidejét 1810-re módosították, és kérték a Helytartótanácstól szerzôdésük királyi megerôsítését, a földesúr tiltakozást jelentett be a megerôsítés ellen azért, hogy a „felvirágzott községeket visszaszerezze magának” mondván, hogy a szerzôdés nélkülözi a szokásos formaságokat. Minthogy sem a megye sem a Helytartótanács nem folyt bele a szerzôdéskötésbe, azt bármikor felbonthatónak ítélték, mivel a nem nemesek nem is bírhattak Magyarországon birtokot, így ez csak zálogos megállapodásnak tekinthetô, amely érvényét veszti, ha a földesúr visszafizeti a jobbágyoktól kapott összeget. Ebben az ügyben a király úgy döntött, hogy a két fél kezdjen pert, és a per eldôltéig a községek maradjanak szabadok. A visszaváltási per 1820-ban elkezdôdött, több fórumot megjárt, de 1848-ig döntés nem született.25 Hasonló volt a helyzet Hódmezôvásárhelyen is, ahol már 1827-ben megkezdôdtek a tárgyalások, bár a szerzôdés életbe lépésének elhúzódását itt nem a földesúr, hanem a lakosok bizonytalankodása késleltette.26 Bár még az 1827. március 30-án tartott népgyûlésen elfogadták, hogy váltságként 1 200 000 pengô forintot fizetnek, de már ekkor is voltak olyanok, akik az örökváltság ellen szóltak azt hangoztatva, hogy a Kunsághoz tartozva fizetés nélkül is felszabadulhatnak. Mások annak a veszélyét hangsúlyozták, hogy a helybeli nemesek és gazdagparasztok végképp meg23. Pl. a telekváltság, az indusztriális szôlôk, allodiális földdarabok, regale beneficiumok.

24. Orosz István: Az örökváltság eszméje és gyakorlata. In: Tanulmányok Nyíregyháza újabbkori történetébôl.

Szerk. Hársfalvi Péter, Mann Miklós. Nyíregyháza, 1976. 18–27.

25. Barta, 1961. 101.

26. Kovács, 1979. 431.

„Nyíregyházán láttam egész nagyságában ...”

259

rontják a szegénységet, ill. hogy egy földesúr helyett többnek igája kényszerül rájuk. Az is nyomós érv volt, hogy most a földesúr minden házas zsellérnek tartozik földet adni, de ha meglesz a váltság, akkor a várostól kell azt pénzen megvenni.27 1827. május 17-én végül mégis megbízták az elsô bírót, hogy a közlakosok és a városban élô nemesek „küldötteinek” jelenlétében folytasson tárgyalásokat és a váltságdíjat, ha lehet Magyarországon, ha nem, akkor valamelyik bécsi bankártól kölcsönözze 20 vagy15 évre. Több fordulós tárgyalást követôen végül a tanács által 1827. augusztus 27-én elfogadott egyezséglevélben a földesúr akarata szerint a Károlyiak fenntartották maguknak az egyik majorságot, az inspectori lakóházat, mint kuriális szabadtelket az utána járó jogosítványok nélkül és a legelôbôl is megtartottak 6228 holdat. A fennmaradó határt, a szántó-, kaszáló-, legelôterületet, nádasokat és fûzeseket, épületeket „a város községének örökösen eladják”. Lemondtak földesúri jussaikról és a lakosokat felmentették minden jobbágyi függéstôl, szolgálattól, tartozástól.

Szeptemberben azonban a megélhetésüket féltô és az örökváltságot ellenzô uradalmi alkalmazottak, gazdatisztek, cselédek mintegy 60 embert mozgósítottak, és a Károlyiak ekkor visszaléptek a már elkészített szerzôdés megkötésétôl. „A földesúri magatartás megváltozása összefüggött azzal a felismeréssel, hogy Hódmezôvásárhely sokkal értékesebb, mint Nyíregyháza, mert jobb a földje, több az innen származó földesúri jövedelem, mert »Vásárhelyen az urbárium egész divatjában megvagyon.«”28 A szerzôdéskötésre végül 1847-ben került sor.

Szerencsésebben indult, de kedvezôtlenebbül végzôdött a szentesiek ügye, akik 1832-ben kezdeményezték a váltságot, amit az egész városra kiterjedôen a Károlyi fivérek közül István és György 1833-ban, Lajos pedig 1836-ban el is fogadott. 1836. január 10-én kötötték meg az örökváltsági és legelôelkülönözési szerzôdést. Ennek értelmében a földesurak átadták a törvényhatóságot (közigazgatás, jogszolgáltatás), a külsô és belsô telkeket, az uradalom Szentesen lévô épületeit és ezek jövedelmét, mindenféle haszonvételt és birtoklással járó kötelezettséget. Mindezért Szentesnek 1000 császári aranyat kellett azonnal fizetni, 1 357 072 forintot pedig ezüstben, két részletben 1837. január 1-jéig.29 A hatalmas összeget azonban a megbízottak sem Pesten, sem Bécsben nem tudták kölcsönvenni, ráadásul a rossz termés, a marhavész még inkább kétségessé tette a határidôre történô fizetést. Nem is tudták csak az egyharmadnyi részt kifizetni, adósságuk halmozódott, az örökváltság veszélybe került. Megmentésére 1837. április 19-én pótszerzôdést kötettek. Eszerint a váltságösszeget 5 százalékos kamattal 20 év alatt törlesztik, aminek zálogául 20 000 hold földet kötöttek le.30 Még a tárgyalások megkezdése elôtt, 1835-ben küldöttséget menesztettek Nyíregyházára. Boros Sámuel jegyzô és Kugler János postamester az 1835. október 1jén tartott tanácsülésen számolt be az itt látottakról. „Mit tanultak a szentesi küldöttek? Szabad Szentes városnak nevezve magukat szabadnak nyilvánították a várost már akkor, amikor még csak a váltságösszeg egyharmadát fizették meg. Szabályzatukat is Nyíregyháza példájára szerkesztették meg. Nem hagyták meg a hatalmát sem a földesúri tisztnek, sem a nemeseknek. Minden fontos ügyet a népgyûlés elé vittek.”31 27. Rákos, 1984. 538.

28. Uo. 539–540.

29. Labádi, 2000. 122.

30. Uo. 136.

260

Kujbusné Mecsei Éva

Az új közigazgatási rend azonban rövid életûnek bizonyult. „1840 szeptemberében a vármegye törvényszéke megsemmisítette Szentes igazgatási rendjét és visszaállította a földesúri törvényhatóságot. Ez azt jelentette, hogy megszûnt a külsô tanács, a földesúr élhetett bírójelölési jogával, felülvizsgálhatta a város pénzügyeit és bíráskodott. Szentes újra úrbéres mezôváros lett, azzal a különbséggel, hogy nem úrbéres szolgáltatásokat teljesített, hanem azok váltságát fizette.”32 Békéscsaba a jobbágyságnak a törvény általi eltörlése elôtt nem sokkal kötötte meg az örökváltság szerzôdést és a kisebb királyi haszonvételekre vonatkozóan az ún. örökvételi szerzôdést. Ez kiterjedt a közösség által örökszerzôdéssel bírt pusztákra is.33 A földesurak kötelezték magukat, hogy átadják a városnak a városi kiváltságlevelet, az összeírásokat, térképeket, telekkönyvet és a kisebb királyi haszonvételekrôl kötött szerzôdéseket, ill. támogatják a királytól kérendô „önálló hatóságot”.

Békéscsaba váltsága 802 050 ezüst forint lett. Ebbôl 102 000 forintot az 5 százalékos kamattal együtt 1846 áprilisáig volt köteles lefizetni a város. A fennmaradó 700 050 forintra és ennek kamatjára minden földesúr külön adott kötelezvényt. A váltság kifizetését elôbb egy, majd két évre vállalták. Ez idô alatt folyamatosan jártak kölcsönök után, sôt megbízták az uradalmi inspectort és a lelkészt is e feladattal. Mivel azonban nagyobb hitelhez nem jutottak, további halasztásokat kértek.

1848-ig is csak a váltság nyolcadrészét tudták kifizetni.

Az örökváltság szerzôdést kötô települések között van néhány, amely tehetôssége révén „könnyebben” váltakozott. Rimaszombat például már 1335-ben olyan kiváltságokat kapott, mint a budai polgárok.34 Privilégiumaik az évszázadok során tovább gyarapodtak. 1549-tôl hat országos és egy hetivásárt tartottak itt, aminek következtében megszaporodott az iparosok száma is.35 A város tehetôsségét mutatja, hogy a török hódoltság idején az egri pasa sarca elôl 300 aranyért a budai nagyvezír oltalma alá vetették magukat. 1798-ban itt épült fel a megyeháza, de a „város virágzását egyházainak és iskoláinak tulajdonították.”36 1668-tól pusztákat béreltek és zálogoltak. A város fele részére vonatkozó regale és egyéb jogokat 1692-tôl zálogolták Forgáts Ferenctôl, majd 1747 körül örök jogon meg is vették. 1795-tôl pedig a másik birtokostól, Koháry Ferenctôl vették évi bérbe a másik felet. Ezután a város „belügyeit célszerûen rendbe hozta, házsorai, középületei jó karba jöttek, az utcák kikövezése is be lôn fejezve”.37 Szepsi szintén tehetôs mezôváros volt, ellenben birtokosa nehezen bírkózott anyagi gondjaival. Amikor a város a földesúri kocsma és serház használati jogát vissza akarta perelni, gróf Szirmai Sándorné Okolitsányi Ottilia a közös megegyezést szorgalmazta mondván: „a perlekedések által is csak terheim szaporodnának és jövedelmeim 31. Oltvai, 1976. 40.

32. Labádi, 2000. 137. Az uradalom harmadik mezôvárosa, Csongrád 1845-ben váltakozott meg. 36 évi részletre 600 000 pengô forintot kellett volna fizetnie 1848. január 1-tôl. Lásd Kovács, 1979. 431.

33. A szerzôdés néhány határbeli pusztára nem vonatkozott, ráadásul a földesurak megtartottak 32 kuriális fundust és a megyei telken lévô körülárkolt földeket.

34. Mentesek voltak az itt lakók a vám- és adófizetés alól, személyes szabadsággal bírtak, közülük bárhol bárkit elfogni vagy büntetni csak a bírájuk tudtával lehetett.

35. A XIX. század elején 788 iparos élt a mezôvárosban, köztük 198 gubás, 124 csizmadia, 92 szûrszabó, 75 varga, 20 szûcs, 19 kalapos, 18 nyereggyártó, 13 gombkötô 4 mézeskalácsos, 3 könyvkötô, 3 szappanos stb. Lásd Kollár, 1997. 57.

36. Uo. 53.

37. Uo. 19.

„Nyíregyházán láttam egész nagyságában ...”

261

kevesednének”. Szirmainéra ugyanis az anyjáról 180 ezer rénes forint tôkéjû, több éves kamathátramaradásos adósság maradt, ami miatt hitelezôi állandóan fenyegették és perelték. Helyzetén úgy akart könnyíteni, hogy több jószágát is zálogba adta volna, de nem volt kinek.

Ilyen nehézségek között döntött úgy, hogy mivel a mezôvárosban sem majorsága sem közlegelôje nincs, sôt még az úriszék tartása is terhelte, elfogadja a város örökváltság iránti kérelmét. „Szepsi városa közönségének általjánosan és különösen egyenként is mind személyekre mind vagyonaikra nézve minden földesúri juss és hatalom alól való örökös felszabadításokért ezennel huszonötezer hatszáz, 25 600 conventionalis pengô finom ezüst rénes forintokat jó pénzben, minden rénes forintra három darab pengô ezüst húszasokat számítván, e mai napon a nevezett Szepsi városa közönségétôl jelesül pedig készpénzben most négyezer pengô ezüst rénes forintokat felvettem, a többi hátralévô huszonegyezer hatszáz 21 600 pengô ezüst rénes forintok erejéig pedig helyettem méltóságos Kárász Miklós septemvir, tekintetes idôsb Vitéz János, mint a Kéry örökösök képviselôje, báró Gajzler Terézia Lántzy Ferencné, úgyszinte a tekintetes Bernáth Ferenc úr örökösinél lévô terhes adósságimat az általam nevezett hitelezôimmel tejendô öszve számozás szerint egy esztendô leforgása alatt kifizetni, engemet az executioktól megmenteni, s az azokról szóló kötelezettségeket kivévén mindazonáltal a most érdeklett Bernáth Ferenc örökösiét visszaváltani s nékem viszaadni, amennyiben pedig netalán a fellyebb kijegyzett hitelezôim a reájok assignált summákat ezen tartozásim kielégítésére tôllök elfogadni nem akarnák, azon esetre azokat tulajdon kezemhez lefizetni kötelesek lésznek.”38 Az örökváltság után a megváltakozott településeken meggyorsult a parasztság tagolódása. Míg a kisebb földdarabbal bírók a váltság kifizetéséhez eladták földjüket, a tehetôsek felvásárolták azokat. A gazdag parasztok kezébe került az igazgatási apparátus is.39 A megváltakozás következtében szervezettebbé vált az igazgatás, hiszen az addig fôként szokásjogon alapuló testület- és tisztségviselô-választást, azok jogkörét, a város gazdálkodásának formáit, az igazságszolgáltatást, a lakosok jogait és kötelességeit egymás példája alapján statutumba foglalták. Míg az új rend kialakításában Nyíregyházának Nagykôrös és Rimaszombat volt a példa, addig Nyíregyháza a XIX. század elején megváltakozottaknak lett a követendô minta.

A megváltakozott Nyíregyháza A megváltakozás lehetôsége Nyíregyházán tulajdonképpen már az újratelepítéskor megteremtôdött, hiszen a település a kedvezô földrajzi fekvés mellett a telepítési pátensben, majd az azt realizáló szerzôdésekben olyan gazdasági és igazgatási jogokat kapott földesuraitól, amely alapot jelentett a közösség számára az örökváltság szerzôdés vállalásához szükséges mezôvárosias élethez, a lakosoknak pedig az egyéni felhalmozáshoz.

Az ide települôk anyagi boldogulásáról már a gróf Károlyi Ferenc által 1753. május 16-án kiadott telepítési pátens gondoskodott, évi egy arany adó fizetése ellené38. Magyar Országos Levéltár, Nádori levéltár, Extraserialia Diaetae Poson. N 22. 19. cs. 1833/XCVI/3.

39. Békéscsabán a száz holdas gazdákat “basaparasztok”-nak hívták. Lásd Szántó, 1991. 766.

262

Kujbusné Mecsei Éva

ben biztosítva a gazdálkodáshoz szükséges földet, a jó piaccal bíró állattenyésztéshez a pusztabérlések támogatását, valamint a közösség gazdálkodásának az alapját megteremtô regale benefíciumok árendálását. Az 1754-ben kelt szerzôdés mindezeket kiegészítette azzal, hogy az osztatlanul hagyott településen a két birtokos azonos szolgáltatásokat határozott meg, ill. kimondták, hogy itt egyikôjük sem fog majorságot tartani, így a lakosok mentesültek a legnagyobb jobbágyteher, a robot alól.

A lehetôségek olyannyira csábítóak voltak, hogy az alig 350–400 fôs Nyíregyházán 1754-re két és félezer lakost számláltak, sôt a további években folyamatosan tovább nôtt a lélekszám. Újabb lendületet adott a helybeliek életének, gazdálkodásának az 1757-es szerzôdés is, amely fôként községi jövedelemgyarapító kedvezményeket tartalmazott. Ekkor vehették elôször három évre bérbe az összes földesúri benefíciumot évi 2000 rénes forintért. A földesúr kikötése csupán az volt, hogy „a kezekhez bocsátott uraság jövedelmére jól számot tartani, bírák által számolni, az uraság által approbáltatni, s ha mi az épülettôl elmaradt, magok közönséges javára s gyarapítására fordítani” tartoztak.40 A jövedelmek átadásán kívül a jövôre nézve lehetôségként foglaltatik a szerzôdésben a lakosság számára szôlôhely biztosítása, a vásári privilégium, a mesteremberek szaporodásával pedig a céhes privilégium megszerzése. Ezen kívül külön biztosították a betelepülôket arról, hogy „sem zsidó sem görög, sem más velek egyben nem férhetô kereskedô vagy másféle lakos közikbe nem elegyíttetik, hanem természetéhez és szokásokhoz illô móddal engedtetik meg a magok administratioja.”41 Oltalmat is ígértek a földesurak a vármegyei és egyéb háborgatásokkal szemben. A szerzôdés értelmében önállóságot élvezett a község elöljárósága a községgazdálkodásban, az adószedésben, az árendált jövedelmek kezelésében és a kisebb ügyekben való bíráskodásban. A föld adásvételének szabadsága mellett azonban földesúri jóváhagyáshoz volt kötve a jövedelmet és a birtokviszonyokat befolyásoló magánjogi szerzôdések (végrendelet, adásvétel stb.) megerôsítése és az új lakosok felvétele. A contractusos jobbágyközösség 1786-tól II. József kiváltságlevele alapján évi négy országos és hetivásárt is tarthatott, és jogilag is oppidummá vált.

Az országos vásárok, a mezôvárosba beengedett, behívott, a közösség pártfogását élvezô „világlátott”, fôként a felvidéki szabadalmas városból érkezô kézmûvesek biztosították az alapot a gazdaságot pezsdít árucseréhez, a funkcionális várostörténet által meghatározónak tekintett kereskedelmi–piacközponti jelleg kialakulásához.

A XVIII. század végére a félévszázados közösség a kapott kedvezményeknek és az 1762-tôl bérelt pusztákon folytatott állattartásnak is köszönhetôen egy olyan megyének lett az egyik legtehetôsebb, legnagyobb igazgatási autonómiával bíró mezôvárosa, ahol szélesebb jogkörrel rendelkezô szabad királyi város nem volt, az azonos jogállású régi mezôvárosok pedig – városképzô funkciójuk már nem lévén – stagnáltak vagy hanyatlottak. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1802-ben az egyik népgyûlésen elhatározták, hogy további életükhöz újabb, nagyobb lehetôségeket biztosító jogokat kell szerezni, amit a szabad királyi városi cím biztosíthat számukra – erre pedig csak mint földesúri terheitôl megváltakozott településnek van esélye.

A lehetôség mellett a kényszerûség is szerepet játszott a megváltakozásban. A letelepedést követô évek kedvezménysorozata ugyanis Palocsayné és Károlyi Ferenc 40. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár (a továbbiakban SZSZBML), V. A. 101. 37/37. 1757:8.

41. Uo.

„Nyíregyházán láttam egész nagyságában ...”

263

halálával igencsak megtorpant. Bár az örökösök (a Dessewffyek és Károlyi Antal) a korábban szerzôdésbe foglalt ígéreteket (szôlôhely biztosítása, vásári privilégium, haszonvételek árendálása stb.) teljesítették, ugyanakkor újabb kedvezmények helyett mind nagyobb terhet igyekeztek a nyíregyháziakra róni. Károlyi Antal pl. igényt tartott volna a karácsonyi adóra, gazdánként két nap szolgálatra, illetve azt szerette volna, ha minden külön kenyeres gazda, sôt a zsellérek is fizették volna az egy aranyat.42 A város tiltakozásának és kérvényeinek eredményeként ha nem is került sor sem ezek bevezetésére, sem az úrbérrendezésre, a gazdasági fejlôdést egyre inkább korlátozták az olyan földesúri intézkedések, mint a taksa és a szolgálat megváltási összegének emelése, a boltárenda kivétele a városi árendából stb. Ráadásul a két birtokos fél közötti súrlódások során felmerült a város megosztásának kérdése is. Ez pedig megváltoztatta volna a kialakult rendet és korlátozhatta volna az elért eredményeket.

A birtokosok, fôként a Dessewffyek is kényszerhelyzetben voltak, ugyanis a famíliából tizenketten kellett hogy osztozzanak a Nyíregyházáról befolyt jövedelem felén. Bizonyára a részbirtokosságból származó gondok, a család egyes tagjainak labilis anyagi helyzete, valamint az, hogy Nyíregyháza nem tartozott a törzsbirtokhoz, mind hozzájárult a város örökváltság iránti kérelmének elfogadásához.

Dessewffy Sámuel a család teljes meghatalmazottjaként 1803-ban mondott le Nyíregyháza városában és határában lévô összes birtokuk tulajdonjogáról. Az 1804. március 1-jén a jászói konvent elôtt hitelesített örökvallás értelmében a nyíregyháziak 320 ezer rénes forint örökváltság ellenében mentesültek a Dessewffyeknek járó földesúri szolgáltatások alól, és megkapták birtokrészük tulajdonjogát, a regálékat, sôt a család lemondott a város javára a földesúri igazságszolgáltatásról is. (A jászói konvent elôtt tett örökvallást Balogh István fordításában lásd a mellékletben.)

Az összeg elôteremtése érdekében majdnem két tucatnyi hitelezôtôl vettek fel többkevesebb pénzt általában rövid határidôre és 6 százalékos kamatra. A késôbbiekben a törlesztéshez, valamint a Dessewffy örökösök újabb és újabb igényeinek kielégítéséhez kényszerültek rá a további kölcsönökre is.43 A váltság kifizetésére szánt pénzek (kölcsönök, városi jövedelmek és adók) kezelésére külön pénztárat, ún. váltságkasszát hoztak létre, a megváltakozáskor a közösségre ruházott földesúri jogokkal való élésre pedig új tisztségviselôket választottak. Az igazgatás átalakulását az is szükségszerûvé tette, hogy 1803-ban csak a Dessewffyek fogadták el a város örökváltságkérelmét, a Károlyiak nem, így húsz éves együttbirtoklás következett.

A teljes megváltakozásra 1823-ban mutatkozott remény, amikor a Károlyi család fiatal férfi tagjainak szüksége volt készpénzre a lánytestvérek örökrészének kifizetéséhez. Az 1824. április 24-én kötött egyezség szerint a család tagjai 730 ezer bécsi forintért lemondtak az ôket illetô településrész birtokjogáról a város közönségének javára. A szerzôdés életbe lépéséhez a városnak még 1824-ben ki kellett fizetni 200 ezer forintot. A fennmaradó részt két részletben két év alatt törleszthették, így újra megindult levélben és személyesen a kölcsön utáni érdeklôdés. Még a pénz nem gyûlt össze, de a birtokbaiktatást nagy ünnepség keretében már október 26-án megtartották.

42. Cservenyák László: Nyíregyháza örökváltsága. Nyíregyháza, 1974. 23.

43. A megváltakozási összegekrôl, azok kivetésérôl, a Dessewffy örökösök pereirôl részletesen lásd uo.

264

Kujbusné Mecsei Éva

Mindkét szerzôdés után a lakosokra esô váltságösszeget az ingatlanvagyonok arányában vetették ki. Hogy mekkora terhet jelentett a meghatározott váltságadó befizetése mutatja az is, hogy a két szerzôdés megkötése között eltelt húsz év sem volt elég arra, hogy a lakosok az elsô váltságot letörlesszék, és még az 1830-as évek végén is többen voltak olyanok, akiknek mindkét váltságtartozásuk kiegyenlítetlen volt.

A város azonban pontosan törlesztette hiteleit egyrészt az újabb kölcsönökbôl, másrészt a lakosság adójából, harmadrészt az immár szabadon kezelt haszonvételekbôl befolyt összegekbôl. Volt olyan év, amikor a fizetendô interes vetekedett a városi jövedelmek bevételeivel.

Az örökváltságok során Nyíregyháza elöljárósága rákényszerült arra, hogy jelentôs hitelügyletekbe merészkedjen.44 Ekkor ugyanis olyan nagy összegû készpénzt kellett egyszerre kifizetni, amit a felhalmozás helyett a jövedelemfelélést folytató városgazdálkodás még a nagy számú, jó anyagi körülmények között lévô lakosságra támaszkodva sem tudott önerejébôl felvállalni. Már az elsô váltságot is csak a nagyszámú hitelezôktôl felvett kölcsönökbôl tudták teljesíteni. Hasonló volt a helyzet a második váltság idején is, csak ekkor már nagyobb összegekkel kellett számolni, hiszen még voltak törlesztések az elsô váltságra felvett hitelekbôl, 1824–1827 között pedig több mint 750 000 rénes forint fizetését oldották meg kölcsönökbôl. Hitelintézet még nem lévén, a kisebb-nagyobb összegû pénzeket jogi vagy magánszemélyektôl kölcsönözték. A XVIII–XIX. században több száz hitelezôje volt a városnak.

Közöttük Károlyi Ferenc sógora és teljhatalmú megbízottja, Rácz Demeter, a fiskális Mittuch Ferenc, bécsi és pesti hercegnék, közel és távol lakó földesurak, Eperjes és környéke különbözô rangú, korú, jogállású magán-, egyházi és jogi személyei, de kisebb-nagyobb hiteleket nyújtottak a közösségnek az itteni polgárok és egyesületek is.

1804 és 1829 között 66–6250 forint közötti összegekben majdnem egymillió forintnyi hitelt vett fel a város.45 A kamat általában 6 százalék volt. A kölcsön kapott pénzt nemcsak adósságtörlesztéshez, hanem beruházásokhoz is használták. Sôt a város az 5 százalékos és a hosszú lejáratú hitelek adta lehetôséget kihasználva maga is kölcsönzött kisebb-nagyobb összegeket, általában rövid határidôre és 6 százalékos kamatra a helybeli polgároknak és a közelben lakó földbirtokosoknak.46 Nyíregyháza hitelképességének alapját részben a városi vagyon és a jövedelem adta, ez 1824-ben 196 021 rénes forint, 1839-ben pedig 1 547 380 rénes forint volt,47 részben pedig a jól törlesztô adósnak járó bizalom jelentette. A város ugyanis elsôdleges feladatának, becsületbeli ügyének tartotta a pontos törlesztést a „város szavának és hitelének fenntartása érdekében”.48 Nyíregyháza 6 százalékos kamattal terhelt kölcsöne 1836-ban 551 299; 5,5 százalékos 75 000; 5 százalékos 179 140 váltóforint, összesen 805 439 váltóforint volt.

Ugyanakkor a lakosok az óváltságba 13 358 váltságforinttal, az újváltságba pedig 141 353 váltóforinttal, összesen 154 711 váltóforinttal tartoztak.

44. Nyíregyháza már az 1770-es évektôl vett fel kisebb kölcsönöket. Ezeket a közkiadások fedezésére és a pusztaárendák egy összegben való fizetésére fordították.

45. SZSZBML, V. A. 109. 1/218. 1804–1829.

46. Gyakran vett fel hitelt a várostól vajai Vay László, pazonyi Elek László, lászlófalvi Eördögh Alajos.

47. SZSZBML, IV. A. 1. Fasc. 24. N. 666. 1824.; IV. A. 1. 43. jkv. 596. sz., 39. cs. 248. sz. 1839.

48. SZSZBML, V. A. 101. 4/4. N. 2791. 1831.

„Nyíregyházán láttam egész nagyságában ...”

265

A kölcsönfelvétel kapcsán jelentkezô városi kiadások 1824 és 1836 között az alábbiak voltak: „a kölcsönvett capitalisok eszközléséért procentuatiokat adott 5 187 váltóforint pénzfelvétel és interes fizetés mellett volt útiköltség 14 000 váltóforint 1825/26-ban a váltság kieszközléséért ajánlott honoráriumok 3 033 váltóforint”49 A felvett kölcsönökbôl a város 1824–1837 között: 1/ visszafizetett 2/ szerzeményekre kiadott 3/ új épületek költségeként felhasznált 4/ az erdô gyarapítására költött 5/ városrendezési célra ment 6/ 1836-ban készpénzben, ill. kötelezvényben volt

94 912 váltóforint 53 039 váltóforint 55 938 váltóforint 1 276 váltóforint 12 329 váltóforint 122 888 váltóforint”50

A kölcsönügyletek révén Nyíregyháza – mint sok szabad királyi város is – eladósodott, de a pénzt a földesúri terhek megváltásával a tulajdon feletti szabad rendelkezés révén nemcsak forgatta, hanem megtérülô jövedelemforrásokba is fektette.

Mindazok, akik azt hangsúlyozták, hogy az örökváltság biztosította fejlôdésre legjobb példa Nyíregyháza, valójában a városra háruló gondokat nem ismerték, bizonyára a városkasszába sem láttak bele, sôt a közel „100-ra szaporodott kisnemesi család agresszivitásából” fakadó konfliktusokról sem hallottak. Mint ahogy nem volt közismert Szabolcs vármegye nemesi közgyûlésének azon törekvése sem, miszerint a feudális jogrendszer által tisztázatlan státusba került Nyíregyházán mindenáron érvényesíteni akarta befolyását a városi autonómia korlátozásával, a megváltakozás révén földesúri jogokkal rendelkezô parasztközösség életébe való beavatkozással.

A belsô gondokat azonban idôvel megoldották, így az átutazó csak a „mintát” láthatta. Miként nézhetett ki az a város, amelyrôl 1845-ben Madách azt írta: „Nyíregyházán láttam egész nagyságában az örökváltság eszméjét, magát tanúsítani. A rövid idô alatti roppant haladás… kimondhatatlan…”51 Ekkorra Nyíregyháza egy jól szervezett elöljárósággal bíró, népes, „földszintes” mezôváros volt, ahol az elöljárók már a megváltakozás után nagyon céltudatosan törekedtek arra, hogy a földesúri fennhatóság alól megváltakozott közösség mindennapjait, gazdálkodását, az azt irányító tisztségviselôk hatáskörét az új feladatokhoz igazítsák, illetve ellenôrizzék a tulajdonviszonyoknak a szabad adásvétel és végrendelkezés útján való alakulását. Mindezek rögzítésére Nagykôrös és Rimaszombat példája alapján statutumot állítottak össze. Ezzel a szabályrendeletsorral írásban rögzítették a közösségnek az örökváltsággal nyert földesúri jogait, és biztosították a kapott lépéselônyt.

A szabályrendelet szerint a XVIII. század végén a gazdálkodás irányítására, ellenôrzésére alakított választott közönség (electa communitas) lett a legfôbb irányító testület, amely átvette a földesúri joghatósággal megszûnt úriszék gazdálkodással kapcsolatos hatáskörét: „az egész város közönsége átallyán fogva lép azon helyre, 49. SZSZBML, V. A. 101. 28/28. 1836:18.

50. SZSZBML, V. A. 101. 28/28. 1836:18.

51. Cservenyák, 1976. 33.

266

Kujbusné Mecsei Éva

amely helyet eddig a méltóságos uraság foglalt el. Innen a regálé benefíciumok és más minden egyéb, az egész közönséget közösen érdeklô jövedelmek is, a város közönsége dispositioja alá esvén, mindezen tekintetbôl, mind pedig azért is, minthogy a közjövedelmek úgyis közösek fognak maradni.”52 A fôbíró és helyettese, a törvénybíró a communitas elnökeként továbbra is meghatározója volt a város életének. A betelepedés után évente mindig más látta el ezt a tisztséget. A késôbbiekben, amikor a lakosság anyagiakban gyarapodott, egyre gyakrabban elôfordult, hogy az egyik évben jó eredményeket elérô törvénybírót választották a másik évben fôbírónak, sôt a megváltakozás után az sem számított már ritkaságnak, hogy a munkáját eredményesen végzô fôbírót évrôl évre újraválasztották.

1826-os rendelet is hangsúlyozta, hogy a fôbíró „a város minden politicai és oeconomiai tárgyainak fô inspectora”. Szükség esetén összehívhatta a választott közönséget, felügyelt az elöljárókra, a hivatalnokokra, a regále beneficiumokra, ill. arra is, hogy a közterhekbôl és közjövedelmekbôl mindenki egyformán részesedjen.

Kötelességei közé tartozott a pénztárak felügyelete, a város számadásainak a gyûlés elé terjesztése és a választott közönség által rábízott egyéb feladatok elvégzése.

A bírák elnöklete alatt mûködô választott közönség belátása szerint szabadon gazdálkodhatott a város saját tulajdonába került jövedelmi forrásokkal, a tisztségviselôk munkájának irányítására, koordinálására, ellenôrzésére pedig 1818ban tagjaiból létrehozta a 30 fôs gazdálkodó széket. Ennek az operatív szervnek elölülôje is a fôbíró, akadályoztatása esetén a törvénybíró volt. A gazdálkodó szék a közönség utasítása szerint és ellenôrzése alatt dolgozott. „A gazdálkodó szék a választott közönségbôl szakadt ki, s mintegy helyette és nevében mûködött, intézkedett fôként gazdasági, pénzügyi kérdésekben.”53 A Dessewffyektôl való megváltakozás után, amikor a város képviselôje részt vett az úriszéki bíráskodásban, a kisebb ügyekben való helybeli igazságszolgáltatásra 1806-ban új testületet alakítottak: „minthogy eddig való mód szerint magistratust formáló esküdt emberek egyéberánti, de kivált sok oeconomicalis és apróbb foglalatosságok miatt elégtelenek volnának, úgy tetszett az egész communitásnak, hogy a mostani magistratushoz csatoltassanak még hat érdemes tanácsbeli személyek senatorok neve alatt, és azok között ugyan egyharmad része nemességbôl, kétharmada pedig más nemtelen lakosokból álljon. Ami illeti azoknak választását, az légyen mindenkor vótumok szerint, akiket a nép fogja fizetni, és alkalmatosoknak reputálja minden esztendôben leendô restauratio szerint azon idôre, amidôn fôbíró és az esküdt embereknek választása lészen.”54 1818-ban a város igazgatásának átszervezése során a senatust 12 fôre bôvítették, és feladatkörét kiterjesztették a város gazdaságának ellenôrzésére is. A senatus is az állandósuló testületté vált: tagjait már három évre választották és ülését is meghatározott rend szerint, pénteki napokon tartotta.55 Az 1826-os rendszabás szerint meghatározott, belsô tanácsnak nevezett testületben az elölülô fô- és vicebírák mellett a 12 tanácsbelin kívül a város fiskálisa, jegyzôje, a két árvagyám, a perceptorok és a múlt bírói választások által bírói hivatalukból kilépett fô- és vicebírák, mint tiszteletbeli senatorok is segítették a mun52. SZSZBML, V. A. 102/k. 78/78. No. 663/3. 1824.

53. Hársfalvi Péter: Az önkormányzat Nyíregyházán a XVIII–XIX. században. Bp., 1982. 32.

54. SZSZBML, V. A. 102/k. 78/78. N. 1676. 1806. március 10.

55. SZSZBML, V. A. 102/a. 2/82. 267. fol.

„Nyíregyházán láttam egész nagyságában ...”

267

kát. A senatorok közül hatan ágostai evangélikusok, ketten római, ketten görög katolikusoknak és ketten reformátusok voltak – arányosan képviselve a város társadalmát. Hivatali idejük is egyre nôtt, immár öt évig maradhattak választott tisztségükben. A tanács ettôl kezdve fôleg a földesúri bíráskodás jogát gyakorolta, operatív ügyekkel ritkán foglalkozott.56 A megváltakozás után a földesúri fennhatóság alól felszabadult közösségnek meg kellett még küzdeni az életébe avatkozni szándékozó nemesi vármegyével. Ekkor újra gondolt egy merészet a város vezetése és autonómiájának biztosítása érdekében a királyhoz folyamodott. Négy évbe és nem kis áldozatba került, míg végre 1837-ben V. Ferdinánd aláírta a város igazgatásának rendjét rögzítô privilégiumlevelet és Nyíregyháza privilégiált mezôváros lett.

Ekkorra – a korabeli viszonyokat tekintve – már valóban mezôvárosias jellege volt Nyíregyházának. A joggyarapodás, a kedvezô gazdasági lehetôségek, az elöljáróság településfejlesztô intézkedései miatt megnôtt a város vonzása. Ezt mutatja többek között a népességszám rohamos növekedése. 1754-ben a betelepülés után 2485 fôt írtak össze. „1789-ben 280 százalékos már az 1754-hez viszonyított emelkedés, és 1804-ben már 400 százalékos ez az arány.”57 1824-ben a város vagyonát és lakosságát számbavevô összeírás szerint 12 600-an, míg 1833-ban, a vármegyei tisztviselôk becslése szerint közel 17–18 ezren laktak itt.58 A helyi társadalom is mezôvárosiassá vált: a lakosság többségét a jobbágygazdák alkották, de a XVIII. utolsó harmadától mind nagyobb számban érkeztek kézmûves mesterek, majd legények és inasok is.

Mezôvárosi jog volt, hogy a lakosok a közösség tagjaként személyükben szabadok voltak, földdel, házzal rendelkezhettek, és az egy aranyon kívül más földesúri szolgáltatással nem tartoztak, a megváltakozás után pedig a város által kivetett váltságadót kellett fizetniük. Az ezt teljesítôk válhattak lakossá, és választhattak tisztségviselôket. Nemcsak választók, hanem maguk is választhatóak voltak.

A betelepítést követô években a kollektív jogokat nyerô nyíregyházi parasztpolgárok közé néhány nemes család is betelepedett. Sem számuk, sem gazdasági erejük nem tette ekkor még lehetôvé számukra nemesi jogaik érvényesítését. Kísérleteik a jobbágycommunitas ellenállása miatt sorra kudarcba fulladtak. Nem pártfogolta ôket a földesúr és a vármegye sem. Az úriszék 1786-ban csupán annyi engedményt tett számukra, hogy adójukat nem a helység parasztbírája szedte be, hanem közvetlenül fizethették a megyei perceptornak. Ezen kívül más adót nem vetettek ki rájuk, így mentesültek a katonai terhek alól is. Lassan megkezdôdött a nemesség elkülönülése, és a városon belül egy önálló nemesi tanács, a hadnagyi szék létrehozása, amely 1847-ig mûködött. Még az 1830-as években is olyan kevesen voltak, hogy a lakosságnak csupán két és fél százalékát adták. Az örökváltságok után ôk is, mint városlakók bírtak szabad végrendelkezéssel, ingatlanértékesítéssel, földesúri szolgálatmentességgel. A nemes és jobbágy lakosok között idôrôl idôre megújuló konfliktusokat azonban tompította az örökváltsággal nyert kollektív jog és köteles56. Az igazgatási apparátus alakulásáról, a tisztségviselôk feladatkörérôl lásd Kujbusné Mecsei Éva: Nyíregyháza önkormányzata, 1753–1848. Nyíregyháza, 2003.

57. Balogh István: Az újratelepített Nyíregyháza elsô félévszázada (A nyíregyházi bírák évkönyvei, 1753–1803).

In. Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás, III–IV. Szerk. Dr. Gyarmathy Zsigmond. Nyíregyháza, 1982.

93–131.

58. A mezôvárosi korszak legfontosabb összeírásait adja közre: Pro memoria. Nyíregyházi összeírások, 1752– 1850. Szerk. Kujbusné Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2003.

268

Kujbusné Mecsei Éva

ség, a nemesség bekapcsolódása a város vezetésébe, illetve a nemes és a gazdag parasztcsaládok összeházasodása.

A betelepülés éveiben a földmûvelôk mellett már élt itt néhány kézmûves. A népesség és a kézmûves termékek és munkák iránti igény növekedésével számuk lassan, de folyamatosan nôtt. 1790-ben, amikor a földesurak elegendônek találták a beköltözött földmûveseket, körülárkoltatták a települést, és ezután csak azoknak a jövevényeknek a betelepedést pártolták, akik a városban még nem lévô mesterséget ûzték. A Nyíregyházán lakni és dolgozni akaró kézmûveseknek kötelezni kellett magukat arra, hogy földet nem kérnek és nem vesznek, hanem csak kézmûves munkájukból fognak megélni.

Az 1757-es szerzôdés a kézmûvesek számának emelkedését követôen a céhprivilégium megszerzését is ígérte a településnek. Erre az 1810-es években került sor.

Már a XVIII. század végén is több iparos lakott és dolgozott Nyíregyházán, mint a megye bármely más mezôvárosában. A megváltakozás után itt járt összeírók pedig majdnem háromszáz kézmûvességgel foglalkozó lakost: mestert és legényt találtak.

A legnépesebbek a bôrfeldolgozással kapcsolatos iparágak voltak.

A kézmûiparhoz hasonlóan az áruforgalom is az egyre jobb anyagi háttérrel rendelkezô, létszámában folyamatosan növekvô városi lakosság bôvülô szükségleteinek, és a környék szélesedô felvevôpiacának arányában fejlôdött. A kereskedelmi tevékenység színtere a városon belül a bolt, valamint 1786-tól az országos és hetivásárok voltak. Az 1750-es években görög kereskedôk árendálták az uraság boltját, késôbb a város maga is épített boltot, amit már helybeliek mûködtettek. Az elsô kereskedésre vállalkozó a szarvasiakkal érkezô jegyzô, Reguly Sándor volt, aki Bécsbôl, Pestrôl és Pozsonyból szerezte be a vegyeskereskedésében árulandókat.

A megváltakozott városban már négyen foglalkoztak vasárulással és vegyeskereskedéssel. A helybeli kereskedôk száma az 1830-as évektôl emelkedett, amikor az újonnan épített Koronában 12 bérbe vehetô boltja is lett a városnak.

A nyíregyházi országos vásárokon az iparosok (helybeliek és más városból, országból jöttek egyaránt) maguk árulták termékeiket, de a csipkések és sáfrányosok gyakran házaltak is áruikkal. A hetivásárokon a helyi és környékbeli mezôgazdasági termékek, az országos vásárokon a szántóföldiek, az iparcikkek és az állatok találhattak új gazdára.

A nagy tételben történô állatértékesítés, a gyapjú eladása nem a vásáron, hanem a városházán történt. Az elöljáróság kereste meg azokat a közvetítô kereskedôket, akik helyben vásárolták fel az árut. A kocsmák számára szükséges minôségi bort és a pálinkát sem a helyi vagy más országos vásárokon vették, hanem a borért a borbíró vagy -inspector e célra kijelölt küldöttekkel utazott a Hegyaljára, a pálinkát pedig a várossal kötött szerzôdés szerint zsidó ún. lifferánsok szállították, akiket örömmel láttak kereskedelmi partnerként, de itteni letelepedésükhöz nem járultak hozzá.

A városba mind több értelmiségi, leginkább a helyi igazságszolgáltatási tevékenységben részt vevô ügyvédek, a felekezetek életet irányító papok és tanítók, valamint a lakosok egészségére ügyelô orvosok érkeztek.

Bár az 1802-ben a város közönsége által megálmodott, szabad királyi várossá válás a megváltakozások után sem sikerült, de az V. Ferdinánd által 1837-ben adományozott kiváltságlevél megóvta a közösséget attól, hogy autonómiájába a vármegye nemesi közgyûlése jelentôsen beavatkozzon.

„Nyíregyházán láttam egész nagyságában ...”

269

A kodifikálatlan jogállással privilegizált mezôvárosi rangot bíró Nyíregyháza igyekezett városias mezôváros lenni. Az „urbanizálódást” mutatja, hogy 1806-ban megnyitotta kapuit a professzori iskola, majd a XIX. század elsô felében mind több intézmény létesült a szegények, betegek és gyermekek szociális segélyezése céljából, de kulturális egyletek és társaságok is bontogatták szárnyaikat.

A városias külsô kialakítására is mind több figyelmet fordítottak. 1752-ben az itt lakók összeírását végzô Rácz Demeter azt írta: „a puszta telkek számát nem tudhattam meg, mivel a házak keresztül-kasul vannak csinálva.” Az újonnan érkezettek számára viszont Zimány Boldizsár nyírbátori udvarbíró „szép sorban egyforma telkeket mért ki”. Az új lakosok olyan sokan voltak, hogy a régi utcák pusztahelyein nem fértek el, így új utcákat is nyitottak. A házak összevissza építésének megakadályozására, a rendre és tisztaságra az elöljáróság folyamatosan felügyelt. Statutumok tiltották a szemét utcára hordását, a szénakazlaknak az udvaron való tárolását, meghatározták, hogy a kapu elôtt meddig lehet a tüzelôfa. Az utcasorba nem illeszkedô házak építôit megbüntették, az egészségre káros repcemalmot kitelepítették a városból. 1820-ban, hogy egészségre ártalmas büdösségével ne zavarja a lakosokat, a vágóhidat is a városon kívül építettek fel. 1810-ben utcainspectort neveztek ki, 1822-ben pedig városszépítô bizottságot állítottak fel.

1803 és 1824 között új kocsmaházak, mészárszékek, malmok, hidak, kutak épültek, a város ingatlan-és ingóvagyona is házakkal és házhelyekkel, szállásfölddarabokkal, szekerekkel, illetve majd kétezer forintnyi állattal gyarapodott.

Az 1830-as években már közköltséget igénylô intézkedésekre is sor került: elsôsorban az utcák „regulatiojára”, amit mérnöki felmérés és az új utcákhoz szükséges porták felvásárlása elôzött meg. De megtörtént a szállások felmérése, az utakat igyekeztek járhatóvá tenni, újabb kocsmákat boltokat, mészárszékeket, fecskendôszínt, „sóstói fürdôbeli egész alkalmatosság”-ot építettek, bôvítették a Vendégfogadót, a városházát, javították a már meglévô épületeket stb.

A szállások felmérése után elkészült az új városszabályozás terv, amelynek során a fôutcákat közök kialakításával összenyitották. Elkészíttették a belváros rendezési tervét, sôt megjelentek az elsô éjjeli lámpák is. A legnagyobb kárt és csapást jelentô tûzvészek megakadályozására megkezdôdött a városi elöljáróság által szervezett tûzkármentesítés, megalakult a tûzoltóság. Új gazdasági vállalkozások is indultak ez idôben: May Adolf rézöntô mûhelyében szeszgyári felszereléseket készített, dörzsgyufagyár alakult, cúgos társaság mûködött.

A megváltakozott Nyíregyházán mindhárom vallásfelekezetnek volt temploma és iskolája. A lakosok 12 malomban ôrölhettek, négy mészárszékben vehették a húst és 13 kocsmában és egy kávéházban tölthették idejüket. A városházán két régi, a Koronában egy tucatnyi bolt üzemelt. A régi, 1774-ben épült városháza helyett 1842ben újat építettek, majd erre késôbb újabb szintet húztak.59 Nyíregyháza örökváltsága minden nehézség ellenére a legsikeresebb megváltakozások egyike volt Magyarországon. Egyrészt a közösség képes volt kifizetni a szükséges összegeket, másrészt a földesurak sem támasztottak akadályokat a szerzôdésben foglaltak megvalósulása elé. A megváltakozás utáni fejlôdés pedig példaként szolgált a hasonló célokat dédelgetô közösségek számára.

59. Az emeletráépítés 1872-ben történt.

270

Kujbusné Mecsei Éva

„A nyíregyházi örökváltsági szerzôdések azért jelentôsek, mert azok nemcsak egyes helységeket szakítottak ki a feudális függés hagyományos kötelékébôl, hanem a gyakorlat erejével segítették elôbbre a jobbágyfelszabadítás általános ügyét, egészen 1848-ig.”60

Melléklet A Dessewffy család jászói konvent által hitelesített örökvallása, 1804.

Mi a Keresztelô Szent János Egyház Jászói Konventje emlékezetbe ajánljuk jelen levelünk által mindenkinek, akiket illet, hogy néhai nagyságos és méltóságos Cserneki és Tarkôi gróf Dessewffy Sámuel úr, néhai nagyságos és méltóságos Dessewffy Sámuel úrnak néhai méltóságos és nagyságos bárónô, Palocsai Horváth Klára asszonytól való egyenes leszármazottja személyesen a maga nevében, továbbá pedig minden leszármazottja és érdektársa nevében és helyett ôfelségének folyó évi február 7-én, azt követôen Pozsony vármegyének március 7-én és Sáros vármegyének ugyancsak folyó évi augusztus 7-én kelt, eredetiben bemutatott és kiadott levelével, mint azok meghatalmazottja, érett ésszel tett bevallásában, elôttünk személyesen megjelenve – miután az alulírott osztályos érdektársak minden terhét és nehézségét, amennyiben az ügy az alulírottakat most érintené, vagy a jövôben érinthetné és illethetné – mindenben magára vállalta és korábban elôre megfontolta, szabadon, ép ésszel, élôszóval – amint alább következik – elôadta, kinyilvánította és bemutatta ezen szavakkal írott, általunk hitelesítendô örökbevallási szerzôdést.

Alulírott méltóságos és nagyságos Cserneki és Tarkôi gróf Dessewffy Sámuelnek feleségétôl, Palocsai Horváth Klára bárónôtôl leszármazott alulírott utódai, jelen levelünk által emlékezetbe ajánljuk mindenkinek, akit illet, hogy mi korábbi jó megfontolás után elfogadtuk és elvettük Nyíregyháza mezôvárosi közönségének érdemeit illetôleg tett kérelmének támogatását, másfelôl pedig áttekintettük annak osztatlan állapotát, az ebbôl következhetô bajokat, idô jártával azzal járó zavarokat, de legfôképpen pedig abból a célból, hogy megteremtsük magunknak és utódaiknak mindennemû s egyben alkalmasabb és hasznosabb jogai megóvását, azon mezôvárosi közönséget és ezáltal azok lakosait, azoknak mindkét nembeli utódait, a rájuk tartozó és ôket minden névvel nevezendô, akár személyüket, akár a mezôvároson belül, vagy azon kívül eddig bennünket illetô és általunk gyakorolt jogszolgáltatással együtt gyakorolt joggal, földesúri joggyakorlással és szolgáltatással együtt felmentettük, mentesítettük és felszabadítottuk. Egyben nemes nemzetes Sexty András, Kovács András és Kovács Pál, nem különben tisztes Gerliczky Mihály bíró, nemes Miskolczy Mátyás jegyzô, továbbá Sulyán József és Horog János, a sokszor említett Nyíregyháza mezôváros esküdtjei, aztán Mányik Péter, Graff András, Molnár Tamás, Riskó Mihály, Bodnár György, a többször említett Nyíregyháza mezôváros részérôl erre az alkalomra elôttünk személyesen megjelent küldöttsége általi kérésre elôírott 60. Szántó, 1991. 761.

„Nyíregyházán láttam egész nagyságában ...”

271

módon, a földesúri joghatóságunk alól felszabadítottuk és felmentettük. A nevezett Nyíregyházán annak elkülönített és igaz határán belül levô dûlôin, az elôbb általunk bírt belsô telkeket, azon mezôvárosiak saját telkeivel, mind teljességgel földesúri mind a nemes vármegye közházaival együtt beépítve, mindazonáltal a mindkét fél által elôzetesen megteendô becsû óvásával, az azon levô minden jövedelmét, kiváltságát, királyi, földesúri és helyi adományát, haszonvételét, javadalmát, a bormérést, a mészárszéket, a sütôházakat, a malmokat, a serfôzést, a salétromfôzést, a megmûvelt és parlag földeket, kaszáló réteket, legelôket, szôlôskerteket, azok szôlôhegyeit, az erdôket, a legelôket, halászó vizeket, a vadászatot, a madarászatot és mindent, amelyek akár törvény, akár a Nyíregyházát illetô kiváltságlevél szerint, vagy éppenséggel régtôl gyakorolt, vagy újabb szokás alapján valamilyen módon a földesúri jogunk gyakorlatának része lett, a vásártartással és minden jogunkkal együtt 32 000, azaz harminckétezer rénes forintért, a tartozásért a mai napon készpénz fizetés helyett szerzôdés szerint való fizetés után örökre átengedtük és átadtuk, miután sem mi, sem utódaink semmiféle tulajdon jogunkat nem tartottuk meg. Ilyenformán az említett Nyíregyháza mezôvárosban és a hozzácsatolt határban levô, minden odatartozó határbeli és belsô tartozékokkal, valamint minden továbbiakban jogosan királyi és korlátozottan földesúri illetékesség folytán eddig szedett és szedhetô jövedelemmel és haszonvétellel együtt átengedtük, átszármaztattuk. Hogy pedig mind érdemeik, mind az ésszerûsség teljessége folytán ilyen módon megszerzett tulajdonukat mind ôk, mind utódaik megtartsák az elôírt adásvétellel, elôre megfontoltan és korábbi elhatározással méltónak ítéltük az említett mezôvárosunkat minden megtámadó ellenében, mint törvényes beavatkozó, az óvást mi és utódaink magunkra vállaljuk. Ezen felül kötelezzük magunkat ezen örökös adásvételi szerzôdés örökös bevallással való megtartására, hiteles helyen az említett mezôvárosi közönség számára való átruházás megerôsítésére. Továbbá kötelezzük magunkat, hogy az egész közönség a jelen szerzôdéshez a kegyes királyi jóváhagyást és beleegyezést megszerezze, (hogy biztosabb legyen felôle) támogatjuk és segítjük ôket, mi vagy az utódaink, vagy az összes alulírottak közül senki visszahívással, visszavonással, vagy érvénytelenítéssel, akár pedig támogatással, a sokszor említett közönség általi beleegyezést, e királyi beiktatást megellenezve, ellentmondással sem mi, sem utódaink ne segíthesse és támogathassa. Mindezen elôadottak örök erôsségére és hitelére az elmúlt november havában közös akaratunkkal elhatározva, saját pecsétünkkel és aláírásunkkal megerôsített szerzôdéslevelünket Nyíregyháza mezôvárosának visszavonhatatlan érvénnyel fintai kastélyunkban 1803. december 1-jén tartott gyûlésünkben Deseôffy Terézia s. k. P. H., cserneki és tarkôi gróf Deseôfy Sámuel s. k. P. H., cserneki és tarkôi gróf Deseôffy József s. k. P. H., cserneki és tarkôi gróf Deseôffy István s. k. P. H., báró Meskó Anna s. k. P. H., széplaki és enyiczkei báró Meskó Vince s. k. P. H., Helena Wittorf bárónô, másként báró Laffert Vince meghatalmazott felesége s. k. P. H., ifjabb báró Laffert Ignác s. k. P. H., özvegy Dessewffy grófné, született Windischgrätz grófnô s. k. P. H., Ormossy Juliánna, született Deseôffy grófnô s. k. P. H., Deseôffy Eleonóra grófnô s. k. P. H., báró Laffert Ignác ezredes mint Deseôffy Rozália grófnô végrendeleti gyámja s. k. P. H., Martsits János s. k., mint elhalt Deseôffy grófnô árváinak teljhatalmú megbízottja P. H. Elôttünk Váradi Szakmáry Dániel, nemes Sáros vármegye törvényszéki táblai ülnöke és rendszerinti ügyésze s. k., ahogy a jelen szerzôdést Desseoffy grófnô, született Windischgrätz

272

Kujbusné Mecsei Éva

Johanna, valamint Ormossy neje, ugyancsak született Desseôffy és Desseôffy Eleonóra kisasszonya aláírta bizonyítom. Pozsony 1804. március 9. Galgóczy Antal szent római császári és apostoli királyi felség tanácsosa, nemes Pozsony vármegye rendszerinti alispánja.

P. H. Elôttünk a fentírt méltóságos és nagyságos Cserneki és Tarkôi Dessewffy Sámuel gróf úr saját és a bent írt személyek nevében megkötött és megtárgyalt örökbevalló szerzôdéslevelet hiteles függô pecsétünkkel megerôsítve azoknak, akiket illet, jogai szükséges megóvása érdekében kiadjuk és megerôsítjük. Kelt Szent Gilbert premontrei apát kanonok napján az Úr 1804. évének október hónap 24-ik napján Zassio András prelátus és prépost, Mallyo József olvasó-, Waczek József éneklô-, Gedeon Rudolf ôrkanonok, Farkas András, Meszessy Domonkos, Jánosik Jenô, Dudássy Baptista János, Barát Maximilian, Horváth Evangelista János konventi esküdt szerzetes és a fent említett egyházban Istennek szüntelen elkötelezett társ segítségével.

Felolvasva és kihirdetve általam Waczek Károly éneklô kanonok s. k.

Befûzött függô pecsét.

Fordította: Balogh István Lelôhely: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, V. A. 101/b. 36/36. 1804:1.

Latinul megjelent Barta István: Korai örökváltság-szerzôdések. Agrártörténeti Szemle, 1961. 106–109.

Takács Péter

Nyíregyháza lakóinak életmódja az 1753-as megtelepedés után Károlyi Ferenc az ecsedi uradalomból az Aspremont-részt 1746. december 24-én 80 ezer forintért, majd a kincstár által birtokolt részt 1748. március 15-én 153 ezer forintért vásárolta meg. Az uradalom része volt „Nyíregyháza... fele a Cserkesz pusztával”. A település és a határ másik felét báró Palocsay Zsigmond özvegye, gersei gróf Petheô Rozália birtokolta. Ez a rész késôbb Palocsay Klára kezével Dessewffy Sámuelre szállt.

Amikor gróf Károlyi Ferenc az új szerzeményt jószágigazgatójával, Rácz Demeterrel megszemlélte, Nyíregyházán elvadult belterületet, „keresztül-kasul”, utcarend nélkül „csinált házakat”, gondozatlan határt talált. A látvány annyira lehangoló volt, hogy a gróf megkínálta jószágigazgatóját Nyíregyházával és határával: fogadná el szolgálataiért ingyen. A jószágigazgatónak ingyen sem kellett. Vigasztalván azonban urát, virágzó jövôt jósolt Nyíregyházának: „Igen jó hely támadhat Isten kegyelmébôl belôle” – mondotta.1 A Károlyi-uradalmakat és azok szolgálónépeit, a gazdálkodást, a kereskedelmet és a közlekedés fortélyait jól ismerô Rácz Demeter sejtette, hogy a Debrecen–Tokaj, Nyírbátor–Nagykálló–Tokaj közlekedési útvonal találkozásánál fekvô, a nyírségi Mezôségtôl és a Rétköztôl ölelt föld – szorgalmas emberekkel megtelepítve – nagy jövônek néz elébe. A roppant nagyságú határ megnépesítéséhez, az engedélyek megszerzéséhez, a lakosság mérsékletes terhekkel való megtartásához azonban Rácz Demeter szerint nem egy jószágigazgató álmaira, inkább a grófi ház tekintélyére, befolyására és legalábbis átmenetileg, amíg a jövevények önszántukból megragadnak, a grófi család támogató gazdagságára van szükség.

Rácz Demeter sejtését három emberöltônyi idô elteltével Deák Ferenc igazolta vissza 1834. november 10-én, amikor a jobbágyok önkéntes örökváltsága mellett érvelt a diétán: „Nyíregyházának örök megváltás által fölszabadult lakosai a Nyírnek homokos földén... derék s naponkint nevekedô város emeltenek...”2 Nyíregyháza megnépesítésének a körülményei ismertek.3 1752-ben összesen 88 háznép – alig ötszáz ember – lakott a mostoha sorsú településen. Nemes Petrikovics 1. Éble Gábor: Az ecsedi uradalom és Nyíregyháza. Bp. 1898.

2. Kónyi Manó: Deák Ferenc beszédei, I. Bp. 1903.115–122.

3. Balogh István: Az újratelepített Nyíregyháza elsô félszázada. (A nyíregyházi bírák évkönyvei.) (1753–1803).; Lukács Ödön: Nyíregyháza szabad, kiváltságos város története. Nyíregyháza, 1886. (A továbbiakban: Lu-

274

Takács Péter

János csizmadia gazdatoborzó buzgalmából 1753-ban – fôleg Békés megyébôl – 300 háznép érkezett Nyíregyházára. 1754 végén 561 gazdáról, összesen 2485 lakosról tett jelentést Szaplonczay János, a gróf udvari kapitánya. A II. József uralkodása idején megtartott népszámláláskor már Szabolcs megye legnépesebb helysége volt 6923 lakosával. 1850-ben pedig 13 218 lakost számláltak a városban.4 1753 után vonzotta Nyíregyháza az evangélikus vallású, szabadmenetelû jobbágyokat, zselléreket. Ennek az oka az volt, hogy bár 1803-ig, illetve 1824-ig földesúri tulajdon volt ugyan a település és határa, de a földesúri fennhatóság csak közvetetten érvényesült. Nyíregyháza a megtelepüléstôl a megváltakozásig taksás település volt. Pénzen váltotta meg nemcsak a földesúri szolgáltatásait, hanem a földesúri haszonvételeket is. Három-négy évenként megújított, majd 14 évre kötött, kölcsönösen kialkudott összeg fejében a lakosok a földesúri szolgáltatásokkal együtt a földesúri haszonvételeket is árendálták. Ez az újjátelepítés pillanatától sajátos életmód kialakítására ösztönözte és kényszerítette a lakosságot. Amellett, hogy az állattartó, szántóvetô és kézmûipari szaktudását, majd szôlôtelepítô szorgalmát ki-ki önmaga javára hasznosíthatta, a földesúri haszonvételek bérlése, a határ egészének szabad, csak a communitas által szabályozott usuálása az egyének mellett a közösséget is gyarapította. Ugyanakkor komoly felelôsséget is hárított mind a lakosságra, mind annak választott vezetôire. Az önigazgatás lehetôsége és kényszere növelte az egyéni és közösségi felelôsséget, ami egyengette az útját az alfabetizációs mûveltség terjedésének, az iskolaalapításnak, a honoráciorok sokasodásának.

A beköltözést követô három évnyi mentesség alatt a folyton gyarapodó számú lakosságnak hozzá kellett szoknia a pénzgazdálkodáshoz. Ki kellett alakítania piaci, vásározási szokásait, kapcsolatrendszerét, és haszonnal kellett mûködtetnie az árendált földesúri haszonvételekre – korcsmák, vendégfogadó, serház, mészárszékek, malmok, majd országos vásárok és hetipiacok – épülô intézményeit.

A megtelepedés jellemzôi és viszontagságai A Nyíregyházára települô családok nem voltak szegény emberek. Zömükben szabadmenetelû, jómódú állattartó gazdák érkeztek Békés megyébôl és a Felvidékrôl is.

Tehetôsségükrôl árulkodik, hogy a Békés megyébôl Nyíregyházára költözni akaróknak három évi adójukat távozásuk elôtt ki kellett fizetni, s ezt zokszó nélkül megtették. Nyíregyházán újabb terhet akasztottak a nyakukba. A település 700 forint adótartozását a régi és a jövevények hírére távozó lakosok helyett ugyancsak nekik kellett kifizetni.5 Ennyi pénzt ilyen rövid idô alatt ekkoriban csak jómódú állattartók tudtak elôteremteni. Az állattartás a megtelepedés után még évtizedekig, tulajdonképpen 1848-ig domináns szerepet játszott a nyíregyháziak életvitelében.

kács Ödön.); Márkus Mihály: A bokortanyák népe. Bp. 1943.; Éble Gábor i. m.; Szohor Pál: Nyíregyháza város története. – Nyíregyháza az örökváltság századik évében. Nyíregyháza, 1924.; Fügedi Erik: Szlovák települések az Alföldön a XVIII. században. Tanulmányok Nyíregyháza újabb kori történetébôl. Nyíregyháza, 1976.

4. Szohor Pál i. m.; Fényes Elek Geographiai szótárában – 1850-ben – alapos túlzással 18 ezer fölött vélelmezte a város lakosságát.

5. Lukács Ödön. 199–200.

Nyíregyháza lakóinak életmódja az 1753-as megtelepedés után

275

A viszonylagos szabadság és jómód mellett meg kell említenünk, hogy a beköltözôk kezdetben zömmel evangélikusok és szlovákok voltak. Ez a vallási és nyelvi kötôdés felerôsítette a beköltözôkben az összetartozás-tudatot, a lelki egymásrautaltság védekezô gesztusait. Ugyanakkor jelentôs terhek vállalására sarkallta a családokat.

Isten házának, az iskolának, a parókiának az építésérôl, a lelkész- és rektortartás költségeinek elôteremtésérôl maguknak kellett gondoskodniuk. II. József türelmi rendeletéig naponként ki kellett védeniük a katolikus egyház permanens támadásait, gáncsoskodásait. Életmódjuk alakulásában e két szempont – az állattartás dominanciája és az evangélikus valláshoz való következetes hûség – legalább olyan fontos szerepet játszott, mint az, hogy a telepítési szerzôdésben kikötötték: a földesúr nem tarthat Nyíregyháza határában sem majorságot, sem jószágot, robotra nem kötelezheti ôket, görögöket és zsidókat nem enged közéjük települni, s a földesúri haszonvételeket mindenkor a communitásnak adja árendába. Mindezekkel a közösség önszervezôdéséhez, az egyéni és kollektív felelôsség harmóniájának megteremtéséhez, a megtelepülôk közakaratát kifejezésre juttató belsô rendeletek megalkotásához, és e statútumok betartásának megköveteléséhez a legalapvetôbb feltételeket biztosították.

Ilyen nagyszámú háznép lakóhely-változtatása idegileg és érzelmileg is megviselte az embereket. Kiélezte a konfliktusokat, haragokat, indulatokat gerjesztett. Egyeseket kitartásra, másokat visszafordulásra ösztönözött. Sokasította a konfliktusforrásokat, hogy különbözô vármegyébôl, különbözô szokásokkal, hagyományokkal, elképzelésekkel és elvárásokkal érkeztek a megtelepülni szándékozók. Ismeretlen volt számukra a határ, a föld minôsége, a legelôk, rétek fûtermô képessége. Gondot okozott a maguk és állataik számára biztosítandó víz, a létfeltételt jelentô só beszerezhetôsége.

Nem véletlenül tartottak alapos határszemlét a megtelepülni szándékozók. Az sem véletlen, hogy a víz hiánya miatt elzárkóztak a megye által szorgalmazott Cserkesz pusztára költözéstôl, az ottani szántóföldek jobb minôsége ellenére.6 A legnagyobb gondot az jelentette, hogy az újonnan jöttek az utcarend nélküli településen mindössze néhány romladozó, évek óta lakatlan házat találtak. Ideérkeztükkor – ôsz lévén – kunyhókat kellett építeniük, sátrakat felverniük, hogy a telet átvészeljék. Keserítette a lelküket, növelte a bizonytalanságérzetüket, hogy a szántóvetô foglakozású ôslakosság nem szívesen fogadta ôket. A szántani-vetni ide érkezô gazdák földjét, amíg azok családjukat átköltöztették, elszántották. Gúnyolták vallásukat, állattartó szokásaikat, ételeiket, öltözködésüket, számukra érthetetlen nyelvüket. Idôrôl idôre elrekkentettek tôlük néhány juhot, bárányt, ürüt, olykor-olykor egy-két borjút, melyeknek a bôrét a Nagykálló felé vezetô út mentén lévô dombokba ásott gödrökbe rejtették.7 Szerencséjük volt a telepeseknek, hogy a telepítést szervezô Petrikovics János nemes ember volt, s elôtte a kor szokásai szerint minden hivatali ajtó megnyílt, s volt egy elkötelezett tanítójuk, Reguly Sándor, aki értelemmel, kellô stílussal és tollal szolgálta a communitás ügyeit. Ennél csak az volt nagyobb szerencséjük, hogy gróf Károlyi Ferenc – amíg élt – minden ígéretét lelkiismeretesen betartotta.

6. Márkus Mihály: A bokortanyák népe. Bp. 1943. (A továbbiakban: Márkus Mihály). 11–12.

7. A Kállay és az Elek család pere. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára (a továbbiakban: SzSzBMÖL). IV. A. 1. Fasc. 46. nro. 358/1745.; Lásd még: Lukács Ödön, 189.; Mezô András: Mohácstól az újjátelepítésig. (In: Cservenyák László és Mezô András szerk.: Nyíregyháza története. Nyíregyháza, 1987. – A továbbiakban: Nyíregyháza története, 1987.). 35–58.

276

Takács Péter

Az új telkeket megülô gazdák 1754-1757 között mentesültek mindenféle adó és földesúri szolgálat alól. Ezen idô alatt kellett a házaikat megépíteni, a gazdaságukat megszervezni, a határ használata felôl dönteni, a fundusok mellett a szántókat, réteket, legelôket kijelölni, a határjeleket megújítani, a régi lakók és telepesek viszonyát rendezni, a háznépenként használt földeket a közösségi rendelkezésûektôl elkülöníteni, a különbözô vármegyékbôl érkezô háznépeket közösséggé szervezni, a communitás vezetôit évrôl évre megválasztani, a zilált esetlegességeket, átmeneti szükségeket, a felgerjedô kétségeket, haragokat, rakoncátlanságokat rendeletek erejével közösségi életté formálni. A folyamat megvalósításának majdnem útját szakasztotta Palocsayné, aki megtámadta Károlyi Sándor telepítési szándékát.

Az inkább presztizs, semmint racionális okokból felgerjedt vitát sikerült Károlyi Ferencnek elsimítania. Úgyannyira, hogy 1754. január 18-án a két földesúr közös szerzôdésben szavatolta: „Mind az ecsedi részhez tartozó telkek, s mind pediglen említett Méltóságos Asszony telekjei, és nemcsak a telkek, hanem a falu körül lévô földek is egyenlôképpen promiscue impopuláltassanak (közösen benépesíttessenek) és megültessenek, s ne légyen nevezet benne, hogy én generális gróf Károlyi úré, én pedig méltóságos báró Palocsayné asszonyé vagyok, hanem csak úgy egyiké, mint a másiké. Mind a falubéli jövedelem, úgymint taxa, korcsma, mészárszék, serház, boltház, vásárvám stb., úgy a mezôbeli is, tudniillik nóna, kétfelé osztassanak, valamennyi egyik részre, annyi a másikéra... Hogy az impopulált és impopulálandó nép annyival inkább jobban elférhessen, tehát a tábla földek is az helységnek resignáltatnak, és sem marhát, sem szántást, sem egyik, sem másik résznek ottan tartani nem lehet.”8 A megtelepülôk három évi mentességének lejárta után, 1757. április 20-án a két földesúr ismételten megerôsítette, hogy a falubélieknek „az egész határ birodalma kezökbe bocsáttatván,... sem egyik, sem másik uraság, sem azoknak tisztjek legkisebb majorságot nem fognak ûzni, sem pedig marhatartással pascuatiojokat elfoglalni” nem fogják.9 A lakosság életmódját is meghatározó aprólékos munka 1754 nyarán kezdôdött.

A sikeres lakosság-toborzásért Petrikovics János utódaira örökíthetô joggal kapott gróf Károlyi Ferenctôl két immunis – mindenféle földesúri szolgálattól és adótól mentes – telket, és az azokhoz tartozó határbeli járulékokat: szántót és rétet.

Az 1753 ôszén, 1754 tavaszán Nyíregyházára érkezôket nem várta sem kijelölt telek, sem ház, sem mûvelt, fordulókra osztott szántóföld, sem hagyományosan fûtermésre fogott rét. Az elsô hónapokat a teljes bizonytalanság és a szabad szántófoglalás jellemezte. Szerencséjére a beköltözôknek, fô megélhetési forrásuk az állattartás volt. 1753–54 telén azonban ezt is nehezítette, hogy nem volt érkezésük „szénát csinálni”. Az itt megtelepedni akarók komolyságát, elôrelátását és szorgalmát jellemezte, hogy 1753 ôszén néhányan elôre jöttek, hogy egyszeri szántásba rozsot vessenek. A novemberben átköltözôk és a tavasszal érkezôk tavaszbúzát, zabot, kölest vetettek, ugyancsak egyszeri szántásban. A böjti szelek és a homokverés nagy kárt okoztak a vetésekben. A késôbbi években – nem nagy sikerrel – ez ellen úgy védekeztek, hogy szalmával takarták a vetéseket. A homokverés elleni védekezés sikeres módját a szarvasiak honosították meg. Tessedik Sámuel evangélikus lelkész javaslatait követve, akácfák ültetésével kötötték meg a futóhomokot.

8. Közli: Lukács Ödön i. m. 200–201.

9. Az 1757-es contractust közli Lukács Ödön i. m. 201–205.

Nyíregyháza lakóinak életmódja az 1753-as megtelepedés után

277

A megtelepedéshez vezetô elsô lépés 1754 tavaszán kezdôdött, amikor az itt gyökeret ereszteni szándékozóknak gróf Károlyi Ferenc nyírbátori udvarbírója, Zimány Boldizsár utcarendben kimérte a fundusokat. A rokonok, vagy az azonos helységbôl és megyébôl érkezôk egy utcában mérették ki a két pozsonyi mérô nagyságú házhelyet. A kimért telkeken elkezdték a gazdák házaik megépítését. 1754-ben a Szarvas utcában 101, a Tokaji utcában 9, a Felsô (Horneg) utcában 22, a Pazonyi utcában 57, a Közép (Prostredneg) utcában 40, a Csaba utcában 35, az Orosi utcában 47, a Kreszt utcában 21, a Fejértói utcában 38, a Kállói utcában 30, a Krajnai utcában 45, a Tabányi utcában 38, összesen 483 ház épült meg.10 Az épületfa, kô és tégla szûkössége miatt ezek nádszövetû, paticsfalú, késôbb vert- vagy fecskefalú, földpadlatú, két- vagy háromosztatú, az utcára véggel, többnyire két ablakkal nyúló, tornácos, belsô kemencés, bejáratukkal és a kert felôli szobán délre nézô ablakukkal, leginkább a kék és a fehér színt kedvelô házacskák voltak, nád és zsúp fedelekkel, ami kamrával, majd istállóval, színnel folyatódott a kert irányában.

A betelepülés késôbb is folytatódott, de már a communitástól függô feltételek mellett. Jöttek lakosok Zólyomból, Borsodból, Hontból, Gömörbôl, Nógrádból, Liptó-, Szepes-, Pest- és Tolna megyébôl is.11 A lakóházakkal együtt – melyekhez az épületfát méltányos áron a gróf biztosította –, 1754 tavaszán megépítették sárfalas nádból az elsô templomukat is. Mellé került a harangláb, abba a harang. Vandlik Márton evangélikus lelkész azonnal megkezdte egyházi szolgálatát. Megtudván ezt a tokaji katolikus plébános, elôbb Szabolcs megyénél tiltakozott, majd ezt követôen gróf Barkóczy Ferenc egri püspököt tüzelte fel, aki a Helytartótanácsnál elérte, hogy Szabolcs megye tiltsa meg a nyíregyházi lakosoknak templom és evangélikus lelkész tartását. Ezzel megkezdôdött a nyíregyházi evangélikus gyülekezet lelki gyötrése, a keresztelôk, esketések sátoros ünnepekre torlódása, a halottak evangélikus szertartás nélküli elhantolása. Mindez tartott 1781-ig, II. József türelmi rendeletének megjelenéséig. Amikor is lehetôsége nyílt az evangélikus gyülekezetnek tehetôsségük szerinti pompázatos templom építésére.12 A rendszeres lelki megújulástól kezdetben eltiltott, az égi javakban szûkölködô nyíregyháziak sikeresebbeknek bizonyultak a földi javak megszerzésében. A megtelepedést követô négy-öt évben a határhasználatban nem volt különösebb rendtartás. Az uradalmi tiszt a beköltözôk akaratával egyezôen kijelölte a szántásra alkalmas földeket, a szénanyerô helyeket, s ott ki-ki a nyílhúzás rendje szerint tehetôssége, igás barmai ereje és családi szükséglete szerint szántott és vetett, szénát csinált jószágainak télére. A 34 918 köblös nagyságú határ13 többi részén pedig állataikat legeltették az újonnan jöttek és a megmaradó régi lakosok. Néhány évig a beköltözôk minden igényét kielégítette a nyíregyházi határ. Volt föld szántás alá is, rétnek is, legeltetésre is.

A beköltözôk állattartó voltát bizonyítja, hogy a falut ölelô földekbôl kilencezer négyszáz köblöst kezdettôl fogva közlegelônek használtak. Az újonnan jöttek közül többen szerették volna ezeket a faluhoz közeli legelôket feltörni, szántás alá fogni.

10. Nyíregyháza története, 1987. 62.; Pontos adatokat Kujbusné Mecsei Éva közöl: Nyíregyházi összeírások.

Nyíregyháza, 2003. i. h.

11. Uo. 60.

12. Lukács Ödön i. m. 202–218.

13. Országos Levéltár (A továbbiakban: OL.), Károlyi család levéltára, P. 407., 459–459/1804.

278

Takács Péter

Ezt a szándékot 1756-ban felkarolták az uradalmi tisztek is. A Békés megyébôl érkezôk ez ellen tiltakoztak. Elköltözéssel fenyegetôztek. Az urasági tisztek meghátráltak. A falu közösségére bízták, miként egyeznek meg egymással a határ használatában. A gazdák számának gyarapodásával a súrlódásokat sem nélkülözô, haragot is gerjesztô vita oda vezetett, hogy 1759-ben közakarattal rendezték a határ használatát. A nyíregyházi lakosok egyeteme a viták után úgy határozott, hogy a falu körül elterülô kilencezer négyszáz köblös területet továbbra is legelônek használják. A szántót és rétet a településtôl Nyugatra fekvô határrész 23 ezer négyszáz köblös földjébôl alakítják ki. E körül újabb vita támadt. A felvidéki vármegyéibôl érkezôk nyomásokra szerették volna osztani a szántót. A békésiek – állattartó hagyományaikhoz ragaszkodva – szállásokat akartak formálni, ahol ki-ki maga rendelkezhet a neki juttatott földdel. Végül a békésiek elképzelése kapta meg a többségi szavazatot.

Mielôtt a földek kiméréséhez kezdtek, meghatározták a mértékrendszert: a zsinkát vagy kötélalját. Ezt kétféleképpen mérték. 1759-ben a Czinkoczki György kiölelte távolságot harmincszor véve, kapta meg a kötélalja föld a szélességét. A hosszát 630 ölben állapították meg. Ezt a 18 900 n.öl területet vették egy kötélalja, vagy egy zsinka területnek. Egy egész szállásföld elôbb négy, majd hat zsinka vagy kötélalja föld volt.

A másik öl-mértéknek a város kocsikerekének fordulóját használták, tizenöt fordulásban állapítva meg a kötélalja föld szélességét.

A földek kimérése elôtt statútumot alkottak, mely szerint a szállásföldek örökölhetôk, adhatók-vehetôk, de mind aprózódásuknak, mind felhalmozásuknak határt szabtak. Egy kötélalja földnél kisebbre senki nem zsugoríthatta birtokát, s hat kötélalja – egy egész – szállásföldnél senki nem birtokolhatott többet. Döntöttek arról is, hogy a kenyerüket mások szolgálatában keresôknek és a mesterembereknek nemcsak földet, de legeltetési jogot sem adnak, ôk disznót sem tarthatnak, mondván: „kapának, tûnek, árnak, bicskának, téglázó vasnak, s több efféle eszközöknek pascum nem szükséges, mert azokat legelni nem látta soha senki”.14 Ezt a birtokminimumot és maximumot meghatározó statútumot, és a szállásföldek rendszerét Lukács Ödön a rómaiak földbirtok-politikájával hozta összefüggésbe.15 A párhuzam keresésénél aligha kell idôben és térben olyan messze kalandoztatni a fantáziánkat. Alighanem több köze van ezeknek a szállásföldeknek a kialakításához a nagyhatárú alföldi mezôvárosok állattenyésztô szállásainak és az ólaskertes települések hazai példáinak, mint a római hagyományoknak. A zsellérek földhasználatból való kizárására pedig több hazai város – Kassa, Debrecen – példáját hozták fel igazolásul a statútumot alkotók.

A kimért szállásföldek mellett léteztek közösségi földek is, amelyeket a város kezelt, s többnyire évenként abból szántásra bérbe adott köles, dinnye, kerti vetemények alá a zselléreknek, mestereknek, egyéb rendû és rangú lakosoknak.

Az idôrôl idôre megújított szerzôdések fejében a földesurak nemcsak a települést és annak határát adták a lakosok használatába, hanem a communitásra, mint jogi személyre ruházták a földesúri beneficiumokat – korcsma, mészárszék, serház, pálinkafôzés, halászat, vadászat, nádlás, malom- és bolttartás, vendéglô, piac- és vásárvám – is. Egyedül a Kótaj felé elterülô, összesen 1067 köblös erdô rendelkezési jogát tartották fenn maguknak a megváltakozásig. A dominális tisztek ellenôrzése, 14. Lukács Ödön, 214.

15. Lukács Ödön, 313.

Nyíregyháza lakóinak életmódja az 1753-as megtelepedés után

279

az elszámoltatás jogának fenntartása mellett a közösségre ruházták a földesurak a település gazdasági-, társadalmi- és közigazgatásának a megszervezését, bonyolítását, a belsô statútumok alkotásának jogát is. Ehhez társult az igazságszolgáltatás alsó szintjének, az úriszéki ítélkezés jogának – egészen magas összegben meghatározott szintig, 20, illetve 24 forint büntetés kirovásáig, illetve az azon belüli fellebbezhetôségig – az átengedése. A pallosjoggal is bíró ecsedi uradalom úriszéke tulajdonképpen csak a csoportos rablások, a feltûnôen nagy kárt okozó orgazdaságok, a vérengzések, a gyilkosságok és a lázongások megítélését tartotta fenn magának. Szerzôdésben biztosított joga volt Nyíregyházának, hogy a lakosok választotta communitás döntsön a városból való távozás és városba költözés feltételeirôl, mind a szakmai, mind a vallási, mind a rendi hovatartozást illetôen. Haszonelvû örmények, zsidók és görögök nem, nemesek is csak rendi hovatartozásukat rejtve költözhettek a településre. Ezt a jogot II. József rendeleteivel dacolva is fenntartották, legfeljebb a város engedett át subárendába egy-egy boltot görögöknek, vagy engedte meg bizonyos áruféleségek görögök általi forgalmazását, amíg nem akadt e hiány pótlására nyíregyházi lakos.16 A település közterheit viselni nem akaró nemeseket kitoloncolták, a mesterektôl a szállásföldet elkobozták. A rangjukat rejtve beköltözô nemesek csak 1786-ban hozhatták létre a nemesi hadnagyságot, egymás közötti ügyeik intézésére, de a közterhek viselése alól azt követôen sem mentesültek.

A köz- és magánélet lényeges dolgaiban a rendiség szokványos kötelékeibôl a megtelepedés pillanatától magát kimenekítô Nyíregyháza társadalma viszonylag hamar, 1803-ban és 1824-ben minden, a rendiséggel összefüggô jogot megvásárolt lakói számára. Közben nem kevés anyagi áldozat árán 1786-ban mezôvárosi-, 1837ben pedig királyi privilégiummal megerôsített, rendezett tanácsú városi státuszt szerzett magának.

A nyíregyházi társadalom tagozódása A hagyományos rendiség lenyomatát a Palocsayné birtokrészén megmaradt, a mai Örökösföld területén élô és gazdálkodó 11 jobbágy, három házas- és egy házatlan zsellér, vagy ahogyan a nyíregyháziak nevezték ôket: „marhás és marhátlan személyek” képezték, akik régi módon éltek, gazdálkodtak és szolgáltak. Ahogyan az úrbérrendezés parasztvallomásainak „kivételekor” vallották: „az midôn az méltóságos uraság kívánnya, hol egész erejekkel, hol gyalogszerben úrdolgáznak”.17 Kilencedet és egyéb szolgáltatást ôk sem adtak, de Királytelekre rendszeresen robotoltak. Közülük öt vallotta magát egész-, kettô fél-, négy pedig negyedtelkes jobbágynak. Három házas-, egy pedig házatlan zsellér volt.

Nemesi jogaik korlátozása, illetve annulálása mellett elôbb rejtôzködve, majd 1786tól nemesi hadnagysággá szervezôdve jelen volt a településen 21 nemes háznép.

Megélhetésük és gyarapodásuk alapját az általuk tartott nagy mennyiségû állat és a szállásföld képezte. Tekintélyük akkortól növekedett, amikortól bekapcsolódtak a város igazgatásába, és a legkülönbözôbb mezôvárosi és rendezett tanácsú városi privilégiumok kiharcolásáért vetették latba nemesi származásuk elônyeit az orszá16. Kujbusné Mecsei Éva: Nyíregyháza önkormányzata. Nyíregyháza, 2003. i. h.

17. Takács Péter: A dadai járás parasztjainak vallomásai 1772. Nyíregyháza, 1987. 130–136.

280

Takács Péter

gos közigazgatási intézmények alkalmazottainál és a megyénél. A közterhek viselése alól azonban egyetlen napra sem mentesültek.18 Külön kell szólnunk a honoráciorokról, a korszak értelmiségeirôl. Papok, rektorok, tanítók, a mindenkori jegyzô, a keze alá dolgozó írnokok, az ügyvédek tartoztak e kategóriába. Viszonylag alacsony számuk ellenére nagy volt a befolyásuk Nyíregyháza társadalmára. Ôk gondozták a lakosság lelki életét. Tartották a kapcsolatot a megyével, a két földesúrral, s intézték a folyton növekvô számú nyíregyháziak ügyesbajos írásos dolgait. Írásba foglalták a végrendeleteket, felvették a hagyatéki leltárakat, tanították a gyerekeket. Ez utóbbi egyre fontosabbá vált a település életében, mert ahogy szaporodott a lakosság, aprózódtak, szûkültek a szállásföldek, rangban mezôvárossá, majd rendezett tanácsú várossá emelkedett Nyíregyháza, egyre több embertôl kívánta meg a közügyek vitele az írni-olvasni tudást, aminek birtokában nemcsak az illetô tekintélye növekedett, hanem ez egyre gyakrabban jelentett kiegészítô jövedelmet is.

A település arculatát és jellegzetességét azonban a szabad paraszti állapotú, többnyire 3–400 háznépet számláló gazdák határozták meg. Legalább egy fél belsô fundus, egész, kétharmadrész, de legalább fél szállásföld birtoklása szükségeltetett ahhoz, hogy e kategóriába beférjen valaki. Az említett gazdák összesen mintegy 16 ezer köblös föld felett rendelkeztek. A fundus és a szállásföldek birtoklása önmagában még nem volt elegendô a város irányítására megválasztott egyházi és világi testületbe való bekerüléshez. Gróf Károlyi Ferenc már a beköltözôktôl megkívánta, hogy a bírót, az esküdteket, a város irányítóit és az uradalommal kapcsolatot tartókat „írniolvasni tudó, becsületes emberekbôl” válasszák. Ezt a megtelepedést követôen maguk a lakosok is fontosnak tartották. Természetesen a közösségi ügyek iránti affinitás is szükségeltetett ahhoz, hogy a communitás az egyéni érdekek fölé emelt célt, a rendiségbôl való kitörést sikeresen megvalósíthassa. Ebben egyre nagyobb szerepet vállaltak magukra a nemesek.19 A város egészének az élete és emelkedése mégis a tehetôs gazdáktól függött. Közülük toborzódott hosszú idôn keresztül a város vezetôsége. Közülük választották a bírót, a tanács és a szenátus tagjait. Közülük kerültek ki a város gazdálkodását irányítók, az árendált haszonvételek bérlôinek ellenôrzôi, a statútumok alkotói és betartatói. Demokratikus érzékükre és közmegegyezés iránti fogékonyságukra jellemzô, hogy – a rendiség 1848-ig tartó periódusában szokatlan módon – gyakorta népgyûlésen döntöttek a közösség legfontosabb dolgaiban.20 Az ô akaratuktól függött olyan kérdések eldöntése, hogy megváltakozzanak-e örökre a földesúri terhektôl, áldozzanak-e komoly összegeket templomépítésre, hol és kivel, mennyi összegért építtessék meg a városházát, bôvítsék-e az iskolát, emeljék-e a lelkészek járandóságát, hány pásztort, gulyást, csikóst, juhászt fogadjon fel a közösség és milyen bérezés mellett, kit fogadjanak be a városba, kit üldözzenek ki onnan, küldjenek-e delegációikat instanciázni Bécsbe a mezôvárosi jogok megszerzéséért, fizessék-e a bécsi ágenseket a városi privilégium „kijárásáért” stb., stb. Ôk döntöttek arról is, hogy hol, merre és mennyiért árendáljanak pusztákat legeltetésre, szénanyerésre, szántásra-vetésre.

Mikor és hol osszanak a szállásföldre nem jogosultaknak veteményes, dinnye- és 18. Hársfalvi Péter: Nemesek és parasztok Nyíregyháza társadalmában. In: Csallány Dezsô szerk.: Jósa András Múzeum Évkönyve, III. Nyíregyháza, 1960. 137–152.

19. Hársfalvi Péter: Az önkormányzat Nyíregyházán a XVIII–XIX. században. Bp. 1982.

20. Kujbusné Mecsei Éva: Nyíregyháza önkormányzata (1753–1848). Nyíregyháza, 2003.

Nyíregyháza lakóinak életmódja az 1753-as megtelepedés után

281

kölesföldet. Ôk szorgalmazták a szôlô- és gyümölcsöskertek kialakítását, s ôk osztották azokat nyilasok szerint. Tekintélyüket és ismertségüket az általuk tartott nagyszámú állatnak, az írni-olvasni tudásnak és a köznapi életben megnyilvánuló emberségüknek, az evangélikus egyház körüli aktív tevékenységüknek köszönhették. Tekintélyüket, presztízsüket növelte az általuk alkalmazott szolgák és szolgálók száma. Sokkal jobban azonban az általuk vásárra felhajtott ökrök, lovak, sôrék minôsége, nyájaik nagysága, a portájuk és szállásuk körüli rend, a magán- és közéletben tanúsított következetességük, igazságszeretetük.

A zsellérek, vagy szállásföld nélküliek, akiket az összeírások lakóknak neveztek, két csoportot alkottak. Azokat sorolták ide, aki ilyen-olyan okból az 1753–1757 között eltelt mentesség után költöztek Nyíregyházára, és részben igázható barmok hiányában csak belsô fundust kaptak, s a módosabb gazdáknál dolgoztak, vagy közösségi szolgálatból szerzett jövedelembôl tartották el családjukat: napszámosok, béresek, szakmányosok, csordások, gulyások, csikósok, kondások, egyéb rendû és rangú szolgák, városi közszolgák, pedellusok, takarítók, fûtôk, favágók, kisbírók, harangozók, állandó ôrök vagy városi kommenciósok voltak. Közöttük találjuk meg a fuvarosokat, piaci kofákat; a város által bérelt beneficiumok subárendátorait: korcsmárosokat, boltosokat, molnárokat, serfôzôket, a városi közbirtokosság alkalmazottait; a népi mesterségek ûzôit: kosárfonókat, nád-, gyékény- és sásszövôket, seprûkészítôket, kaskötôket, tégla- és cserépégetôket, nádverôket, zsúptetô készítôket stb.

A lakók másik nagy, folyton növekvô csoportját a kézmûvesek alkották, akiknek céhes privilégiumot ígért a telepítô levél. A lakosság nagymértékû szaporodása, a viszonylag nagy számú jómódú gazda, a taksa fizetése okán is kényszerû vásározás, piacozás már 1753-tól szükségessé tette a gazdálkodást, a kereskedelmet, kupeckedést és a fuvarozást kiszolgáló néhány iparos, fôleg kovács, lakatos, kerékgyártó, ács, szíjgyártó, tímár, kötélgyártó megtelepedését Nyíregyházán. A mezôvárossá alakulásig – pontosabba a négy országos vásár és a szombatonkénti hetipiac tartásának engedélyezéséig – a nyíregyházi mesterségek szinte kizárólag az állattartó, szántóvetô, fuvarozó, piacozó gazdatársadalom igényeit szolgálták ki. Vagy a gazdálkodáshoz szükséges eszközök gyártását, elôállítását, javítását végezték, vagy az állattartás és növénytermesztés során keletkezett nyersanyagot dolgozták fel. A nagyszámú lakosság mindennapi kenyér- és húsigénye szaporította meg a molnárokat és a mészárosokat, az italfogyasztás a korcsmárosokat és sörfôzôket. A lópatkolás, a fuvarozásra használt vasalt szekér, a szántóvasak készítése, élezése a kovácsokat. Az állattartás révén keletkezett bôrök a tímárok, szûcsök, vargák, csizmadiák számát. A tanyákon és az állatok mellett különösen télen eltöltött hideg napok ködmönöket, köcéket, subákat, bundákat, szûröket igényeltek, mint ahogyan az állatok után való hóban mászkálás a csizmát. Késôbb a középítkezések – vendégfogadó, templom, iskola, városháza, városi boltok – és a rangosodó magánépítkezések a kômûveseket. A növekvô jómód a szabóknak, asztalosoknak, üvegeseknek, cipészeknek, kalaposoknak biztosítottak megélhetést. Végül megfészkelt Nyíregyházán a luxusipar is: órás, ötvös, ékszerész, gombkötô, fodrász stb. Már a 18. század utolsó évtizedeiben létrejöttek Nyíregyházán a nagykállói anyacéhek fiókszervezetei, majd 1806-1810-tôl önálló nyíregyházi anyacéhek alakultak.21 A mezôvárosi 21. Szabó Sarolta: Céhek Szabolcs vármegyében. Nyíregyháza, 1993.

282

Takács Péter

privilégiummal 1786-ban elnyert négy országos vásár és a szombati hetipiacok újabb vonzerôt gyakoroltak a kézmûvesekre. Ôket is a lakók kategóriájába sorolta az országos szokás, bár Nyíregyházán mindig mesterekként tartották számon ôket.

A fenti társadalmi kategóriáktól mindig elkülönítették a szolgálókat. Rendi terminológiával élve, ôk lennének az al-, vagy házatlan zsellérek. Nyíregyházán szolgálóknak nevezték ôket. Többnyire nôtlen legényként, hajadon leányként szegôdtek el egy-egy módosabb gazdához vagy iparoshoz belsô cselédnek. Sokan közülük távoli rokonok voltak, akik félig-meddig családtagként jöttek Nyíregyházára szerencsét próbálni: férjhez menni, megnôsülni, avagy tapasztalatot szerezni, a gazdasszonyi, gazdai feladatokat eltanulni. Patriarchális közösségben éltek az ôket alkalmazó családdal, amelyikbe a szeretet, a gondoskodás és nevelés éppúgy belefért, mint egyegy kiadós szidás vagy éppen verés.

Ez a viszonylag nem bonyolult szerkezetû, dominánsan paraszti, vagyonilag sem szélsôségesen differenciált elôbb falusi, majd mezôvárosi, végül királyi oklevéllel privilegizált, rendezett tanácsú városi társadalom 1848-ig tipikusan paraszti életmódot folytatott. Ezen belül is domináns szerepet játszott az állattartás. A rendszeres taksafizetés kikényszerítette a korai pénzgazdálkodást, ami folytonos kupeckedésre, vásározásra, piacozásra, kofálkodásra késztette a lakosságot. Nagy vagyonok ugyan nem halmozódtak fel, de a szélsôséges szegénység is csak szórványosan, többnyire családi és emberi tragédiákkal összefüggésben volt jelen Nyíregyházán.

A paraszti életmód dominanciája Ennek a gazdaközösségnek az életmódját a jószágtartás dominanciája határozta meg.

Számszerû jellemzôje volt, hogy 1759-ben egy gazdára az összeírások szerint 8 számosállat jutott, az összeírt állomány pedig 4350 darab volt. 1769-ben 9158 számosállatot írtak össze, s egy-egy gazdára átlagban 11 jutott. Ismerve a korabeli összeírások pontosságát, a letagadások, elhallgatások mértékét, az egy évesnél fiatalabb borjúk, csikók, malacok és bárányok figyelmen kívül hagyását, a bérelt pusztákon legelô gulyák, ménesek, nyájak, kondák, heverô marhák elhallgatását, a valóságban másfél, kétszeres állatlétszámot sem nagy tévedés feltételezni. Erôsíti ezt a feltételezést az is, hogy a 34 918 köblös határ ellenére, melybôl 9439 köblös volt a falu körül elterülô legelô – jó idôjárási viszonyok mellett 9 és fél ezer jószág tartására alkalmas terület – a szállásföldek ugaron hagyott egyharmada a fogatolt és igás marhák, lovak, vemhes állatok, fejôstehenek legelôjéül szolgált. Ugyanakkor 1761-re már annyira megszûkült a sok állat miatt a határ, hogy a gazdák kibérelték Sima pusztát (ma: Felsôsima), ahol 1200–1300 marha számára volt elegendô legelô. Egy-egy módosabb gazda 15–24 jószágot is kicsapott évenként a gulyára. 1763-ban Császárszállást bérelték legelésre, majd Vámospércstôl Harangod és Szennyes pusztákat és a Fülöp nevû praediumot. Ugyanakkor Butykát és Szegegyháza pusztát kaszálásra pihentették, s csak a széna betakarítása után hajtották rá a jószágokat. Gyakran bérelték a nyíregyháziak Királytelket, Szentmargitát, a késôbbi években Tikost, Polgár és Böszörmény határának egy részét.

Csak ízelítôül egy-egy gazda állatvagyonáról: A négy kötélalja földdel és másfél nyilas szôlôvel rendelkezô Pápay Györgynek 10 ökrét, 7 tehenét, 4 tinóját, 1 tavaszi

Nyíregyháza lakóinak életmódja az 1753-as megtelepedés után

283

üszôjét, 8 lovát, egy csikóját, 60 juhát, 6 fejôs jakját és 30 toklyóját írták össze. Ugyanakkor eladásra kínált 20 köböl rozsot és 80 köböl árpát. A három kötélalja földdel rendelkezô Lehoczki Mihály 10 ökörrôl, öt lóról, egy csikóról, 11 tehénrôl, négy borjúról, 50 köböl rozsról, 10 köböl kölesrôl, 40 köböl árpáról, 15 köböl zabról és 1108 rénes forintról végrendelkezett. Nem ôk voltak a legmódosabbak.22 Az állattartás rendi korszakon átívelô dominanciája eredményezte, hogy már a megtelepedéskor nagy kiterjedésû belsô legelôt szakítottak ki a lakosok, mindenekelôtt haszonállataik – fejôstehenek, sertések, fejôsjuhok, fuvarozásra, fogatolásra, nyereg alá használt lovak számára. Ez a legelôigény a belsô telkekrôl csak fölös idôpazarlással megközelíthetô távolságra tolta ki a szántóföldeket. Az ökörrel, de a lóval szántók is a vetés és aratás idején, szénakaszáláskor napokat töltöttek távol a házuktól. Az elsô években a szekérderék, az egy nyarat kiszolgáló kezdetleges kunyhók váltak hálóhellyé. 1759-ben azonban, amikor a rokoni és lokális kötôdés figyelembevételével kimérték minden gazdának a szállásföldjét, s kialakultak a szállásföldi bokrok, közbeékelt tavakkal, mocsaras, vesszôs, sásos, gazos, tövises, haszontalan, mûvelésre és szénanyerésre alkalmatlan gyepûkkel, célszerûbb volt alkalmasabb tanyákat, szállásokat építeni. Az idôjárás viszontagságaitól óvni szándékozott barmok számára amúgy is kellett szélfogót, árnyékolót, elletôt, fiaztatót csinálni. Ezekhez épült a hálóhely, a terményraktár, a kalászosok cséplésére alkalmas fészer, a méhes, a szín és bokortanyánként legalább egy-egy fabödönös ásott kút, víznyerô hely, hogy a tavakat, sekély ereket kiszárító nyári szárazság idején is legyen az emberek, állatok számára friss víz.

A jómódú, több állatot tartó, három-négy-hat kötélalja földet birtokló gazdák, még ha több fiúgyermekük volt is, egymaguk nem bírtak a földekkel, állatokkal. Szolgát kellett fogadniuk. Ezek kezdettôl a szállásföldekre szegôdtek. Ha volt is belsô fundusuk, azon apró házacskájuk, családjuk, elszegôdve egy gazdához a sürgôs munkák idejére – aratás, szénatakarás – nem járhattak naponként haza. Az állatok ellátására, legeltetésére, gondozására, rendszeres fogatolására elszegôdöttek pedig az év egészét a szállásföldeken, illetve a bokortanyákon töltötték. Mivel itt voltak a szénanyerô helyek, rétek, itt boglyázták, kazlazták a takarmányt, s itt teleltek a jószágok. Az állatok ôrzése, gondozása, elletése, gyógyítása, szántáskor történô fogatolása, a juhok nyírása, a családi fogyasztás számára kivágott állatok, az elejtett vadak nyúzása ott történt. Ott szárították a bôröket is, amíg valamelyik tímár vagy kereskedô azt meg nem vásárolta. Akinek szolgája nem volt, az maga végezte a munkát, s többnyire családjával együtt ott töltötte tavasztól az ôszi beszorulásig az idôt. Télen pedig legalább a gazdáknak kellett kint tartózkodniuk. Csak vasárnaponként, sátoros ünnepeken, piaci, vásári alkalmakkor jöttek be a városi házba. A második generáció felnövekedése, családalapítása után pedig kettészakadt a család. Az ifjak a szállásokon rendezkedtek be, az öregek, a szülôk pedig bent maradtak a városban, magukra vállalva az unokák iskolába járatásával, az evangélikus hitben való nevelésével kapcsolatos gondokat. Szállást, ellátást adtak mindenkor a bokortanyákból a városba érkezô hozzátartozóknak, akik rendre feltöltötték a városi házak kamráit, spájzait a maguk termelte élelemmel.

Nyíregyháza gazdatársadalma az 1840-es évkig nem sokat bíbelôdött a földmûveléssel. Bokronként a szántóföldek három fordulóra tagozódtak. A forgáskényszer 22. Németh Zoltán: Testamentumok, osztályos egyezségek Nyíregyházán 1759–1792. Nyíregyháza, 1987.

284

Takács Péter

okán két fordulót elvileg mindenki vetett. Az egyiket ôsszel, a másikat tavasszal. Ebbôl a két fordulóból hagyott magának ki-ki szénacsinálásra annyi területet, amennyinek a szénahozama a legszükségesebb téli takarmányt biztosította.

Az ôszi fordulóba kizárólag rozsot vetettek. A gazdák véleménye szerint a jó minôségû szállásföldek az ôszi búzát is megteremnék, „ha vetni szokták vólna..., de minthogy egyszeri szántáshoz szoktak, ôsz búzát nem igen termesztenek”. Búza alá háromszor kellett volna szántani, amit fölös idôpazarlásnak tartottak. A tavaszi fordulóba „tavaszbúzát, árpát, zabot és kölest vetettek”,23 ugyancsak egyszeri szántásba. Kapásnövényeket: kukoricát, burgonyát a megtelepedés után a szállásföldön nem termeltek. Ezeket a belsô telekre vetették, illetve ültették, a család számára szükséges zöldségekkel, fûszernövényekkel, a porta esztétikumát növelô virágokkal együtt.

A takarás és aratás után felszabaduló rét és tarló szántásig ugyancsak legeltetésre szolgált. A tövises, gazos részek között felnôtt, betakaríthatatlan, vagy elhullott kalászosokat a szállásföldön tartott egyre növekvô számú szárnyasok – tyúk, kacsa, liba – és az idôrôl idôre oda szoruló, vagy célzatosan ott tartott sertések hasznosították. A sarjadó gazt, a fûféléket a fogatolt állatok legelték, trágyázva legelés, delelés, éjszakázás, kérôdzés közben az ugart s a legeltetett tarlót.

Szántani – a gyári ekék elterjedéséig – vaspapucsos faekével, a mecenzéfi, vagy a debreceni nehéz ekével szántottak. Ezek elé négy ökröt vagy lovat kellett fogni. A lovakat rendszeresen fogatolták ugyan, de szántani többnyire ökörrel szántottak.

A lovakkal fuvaroztak, s a határban mozogtak. Megtelepedésük után kialakították azt a kétkerekû homokfutót, ami kiválóan alkalmas volt a szállásföldek és település közötti közlekedésre. Egyetlen ló vontatta. A száraz-, vagy vízimalomba zsáknyi rozsot, az abból nyert lisztet, a sajtot, túrót, vajat, tojást, a vasárnapi ebédhez szánt tyúkokat, az elejtett, bôrétôl megnyúzott vadat, a tôrrel, horoggal fogott szárnyast, csapdába ejtett ôzet, a tavakból kifogott halat, az esô után gyûjtögetett gombát, a senki földjén termett szedret, az ember és állat gyógyításához szükséges füveket, egy-egy seprû készítéséhez szükséges vesszôt, cirkot, a kigerebenezett kender- és lenszöszt ezekkel a taligákkal gyorsan és célszerûen el lehetett juttatni akár az otthoni konyhára, akár megrendelésre, akár a hetipiacra. Ezekkel könnyen helybe szállíthatták a bábát, javasasszonyt, állatgyógyászt, a bikaborjak, kanmalacok, csikók heréléséhez értô pásztort, a tanyára a jegyzôt, a haldoklónak vigaszt nyújtó papot, a végrendeletet leíró és hitelesítô városi elöljárót. Praktikus és célszerû volt.

A learatott rozsot, a száradás után feltakart szénát a tanya közelében kazlazták, s az ott kiképzett szérûn, vagy fészerben nyomtatással vagy kézzel csépelték, függôen attól, hogy a szalmáját fûtésre, ellô, fialó állatok alá almozásra, vagy épületek, pajták, istállók, házak fedelezésére szánták. A rozsot szükség szerint, mikor az idô engedte, akkor csépelték. Aratáskor kévébe csak annyit kötöttek, amennyibôl zsúpszalmát akartak csinálni. A nyomtatással történô csépléshez elegendô volt kazlazni, mint az árpát és zabot. Ügyesebb gazdák kézi cséplôket fogadtak, az így nyert zsúpszalmát árusították, épületeik fedelezésére használták. A kölest ugyancsak kazlazták, csépelték, hántolták, fôzték és kásaként fogyasztották.

Az árpából szükség szerint csépeltek a sörházakba eladásra, vagy vásározás, fuvarozás közi abrakolásra. Amit nem csépeltek el, azt szalmástól feletethették a barmokkal. Hasonló volt a helyzet a zabbal. Vásárba menet a lovak nyakába akasztha23. Takács i. m.

Nyíregyháza lakóinak életmódja az 1753-as megtelepedés után

285

tó abrakos tarisznyákba kellett a szemre csépelt zab, de otthon szalmájával együtt is etethették. Zabot zölden is kaszáltak takarmányozás céljára.

A fogatolt lovaknak állandóan kéznél kellet lenni. A homokfutó csézákba, taligákba – gondolt egyet a gazda – befogott egy lovat, s beugrott a „városba”. A családot látogatta meg, baráthoz szaladt be, patkolni vitte a taliga mögött futó lovat, az ekevasat éleztette, lódoktorért szaladt el, áldott állapotban lévô feleségét nézte meg, vagy az adót, taksát fizette be, a hurokkal fogott nyulat, csapdába esett fürjet, fácánt vitte be házának konyhájára, vagy csak az aratóknak, cséplôknek szaladt el a korcsmába pálinkáért, borért, az étkezéshez szükséges sóért, egyéb fûszerért, esetleg maga ivott meg barátaival egy pint bort. Az élet annyi szívesen vállalt eseményt ígért, kínált, rejtegetett, hogy azért módosabb gazdáknak mindig érdemes volt egy homokfutót és az abba befogható lovat kéznél tartani. Bent a városban is, kint a szálláson is. Otthon is bármikor történhetett olyan esemény, ami szükségeltette a gazda jelenlétét. Ilyenkor ki lehetett érte menni a csézán, a taligán. Mosott fehérnemût, a kisült kenyeret, a napszámosoknak szánt ételt, szalonnát, a gazda kedvenc sültjét, süteményét gyorsan el lehetett juttatni. A hírt is, ha tûz ütött ki, ha katonatoborzók ütötték fel tanyájukat a városban, ha új századot szállásoltak be, ha a bíró elrendelt valamit.

Nemcsak a szállásföldek és belsô fundusok között bonyolódott a köznapi élet, baktattak, ügettek a homokfutók, hanem állandóan zörögtek a szekerek is.

A nyíregyházi gazdáknak sok pénzre volt szükségük, ezért folyton fuvarozni, vásározni kellett. A vasalt szekerekbe hetenként többször befogtak, sót fuvaroztak, fát hordtak, nádat szállítottak, mesterekkel, kofákkal mentek a hegyaljai vásárokra, piacokra. Tavasszal borjút, csikót, bárányt, malacot vettek, ôsszel azt haszonnal továbbadták. Úri népet szállítottak rokonlátogatásra. Nem volt olyan gazda, aki évenként több alkalommal be ne fogott volna a szekerébe, s fel ne pakolta volna családját, némi elemózsiát, egy csobolyó vizet, szekere után ne kötötte volna az eladásra szánt állatokat, ökröket, lovakat, s el ne indult volna a tokaji, keresztúri, újhelyi vásárokba, Nagykállóba vagy Debrecenbe, függôen attól, hol vélte megtalálni számítását. Pénzre Nyíregyházán mindig nagy szükség volt, ha valaki szállásföldjét meg akarta ôrizni. Az országos, a megyei adó mellett apasztotta a bukszát, a ládafiát az évenként kötelezô taksa, majd a megváltakozásért fizetendô összeg.

Mindezek azonban ritka alkalmak voltak. A parasztgazdának, ha szolgái voltak is, az állatok mellett és a szállásföldön volt a helyük. Ellenôrizték az aratókat, a cséplôket, a gyapjúnyírókat, ellették a tehenet, a kancát, fiaztatták a kocát, ültették tanyáik köré, földjük mezsgyéjére az akácfát, a gyümölcsfát, a szôlôt. Az élet annyira kint zajlott a tanyákon, hogy a város vezetésének külön konyháról kellett gondoskodnia azok számára, akik a közügyeket intézték.

A gazdák reggel az állatokkal keltek, s este az állatokkal nyugodtak. Kakasszó és madárkórus volt a reggeli ébresztô, s a homályt hozó este, az állatok elpihenése a nap végét jelzô órahang. A két idôpont között a lovak reggeli abrakolása, déli etetése, esti itatása körül szakítottak idôt az étkezésre.

Nem tétlenkedtek az asszonyok sem. Legnemesebb feladatuk volt a szülés és a gyermekek nevelése. A városi telken, a tanyán ôk gondozták a veteményeseket. Más mezei munkát nem végeztek, legfeljebb az aratásba és a cséplésbe segítettek be a szegényebb gazdák feleségei. Ôk gondozták az aprójószágos majorságot. Ôk szed-

286

Takács Péter

ték össze a tojásokat, ôk ültették meg a kotlót. Ôk tartották tisztán a házat, mostak és fôzetek a családra, sütötték a kenyeret, fejték a tehenet, néha a juhot is. Ôk csinálták a túrót, a gomolyát, a sajtot, ôk köpülték a vajat. Hordták megrendelésre a kézmûvesek házaihoz a tejet, tojást, a konyhára valókat. Árulták a kulinárékat elôbb Tokajban, Kersztúrban, majd a nyíregyházi hetipiacon, vásárokon. És fontak: kendert, lent, gyapjút. Töménytelen mennyiségû fonalat megfontak, sokan szôttek is.

Ebbôl készítették a család köznapi ruházatának minden darabját, ebbôl az asztalterítôket, ágynemûket, szônyegeket, zsákokat. Meszelték, tapasztották a házakat...

Amikortól ameddig bírta magát valaki, gyermek, asszony, öreg, mindenkinek akadt munkája a mezôn vagy a ház körül. Nincs és nem volt olyan parasztgazda Nyíregyházán aki megnyugodhatott volna, hogy végleg elvégezte a munkát. Az évszakok forgásával újra kezdôdött minden, s az állatok sem ünnepeken, sem vasárnapon nem hagyták tétlenkedni a ház népét. Itt mindent a természet örök körforgása és az élet rendje diktált. Az évszakok, a nap járásának ritmusához igazodott minden, és valahol mélyen a teremtés tökéletes esztétikumához, ami néhány mutációt kivéve, tökéletesre nevelte a terményt és az állatokat.

Izgalom sem sok zavarta Nyíregyháza életét, igaz, ünnep sem fölöttébb sok. A vasárnapi istentiszteletek, amikor a gazdák és feleségeik lelki szükségbôl istentiszteletre mentek. Karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor mindenki. A keresztelôk, esküvôk és a temetések hozták még össze a szûkebb-tágabb rokonságot, a szomszédokat, a bokortanyák népét, amikor a legszebb ruhát, legjobb lábbelit kellett mindenkinek magára öltenie, másokkal együtt örülnie, vagy mások fájdalmában osztoznia. Igazi paraszt-communitás volt Nyíregyháza, amilyet csak utópiák álmodnak, s amilyet csak a természettel együtt élô szabad emberek tudtak a történelem során maguknak megvalósítani, korlátot szabva az elszegényedésnek, és határt állítva a meggazdagodás mértékének. Sem a rendiség végzetes szegénysége, sem az individualizálódott polgárság gazdagodási mohósága nem tudta 1848-ig háznépeit kikezdeni, mert egy patriarchális viszonyrendszer és értékrend ôrködött lakói fölött.

Margócsy József

„A polgár osodás útjai a magasabb iskolák kapuin polgárosodás vezetnek keresztül” Az 1753-ban ideérkezett, Nyíregyházát újra benépesítô ôseink a XIX. század legelején latra vetve az eltelt fél évszázad eredményeit, azaz sikereinek és kudarcainak sorát, elégedettek lehettek. Anyagilag megerôsödve éltek, hírnevûket már mezôvárosi jogok terjesztették, és kívánatossá tették az idetelepedés gondolatát, az evangélikusoknak szemrevaló, impozáns templomuk áll a település közepén, az örökváltság elsô felének sikeres valóra váltása reményteljesebbé tette jövôjüket. Ilyen körülmények között hathatott a címben idézett korabeli általános nemzetközi bölcsesség 200 évvel ezelôtti vezetôinkre, amikor 1806. augusztus 20-án, túlzás nélkül korszakalkotónak nevezhetô határozatot hoztak.

A napjainkban aktuális ünnepi megemlékezések sorába beállva az itt következô rövid áttekintés szeretné felidézni magát a szerencsésen megvalósult határozatot, illetve annak eredményes folytatását és következményeit.

Ezen a napon az evangélikus egyházközség vezetôsége – jelentôs anyagi felajánlások megtételével egy idôben – határozatot hozott egy magasabb tudást biztosító, elsô sorban latin nyelvû, a legtehetségesebb tanulók szûk körének megfelelô képzési forma bevezetésére. Itt az elemi oktatásnál többre vágyó és többre érdemes tíz éves fiúkat, szüleik szándékával egyetértésben gyûjtenék kis csoportba, annak érdekében, hogy gyorsan fejlôdô városunk lehetôleg saját körébôl verbuválja és biztosíthassa a városiasodáshoz szükséges és leendô szakértelmiség és a kiválasztottak helyben megkapják azt a szilárd alapképzést, amelynek birtokában sikerrel várható, hogy helytállhatnak a más városokban már létezô gimnáziumokban, sôt az ott megszerzett érettségi birtokában az akadémiákon, egyetemeken is elérhessék a tervezett diplomákat. Ennek a törekvésnek elsô sikeres vállalkozása az e napon elhatározott „professzori iskola”. Eredménnyel, hiszen 48 esztendôn át fennállt, egyre magasabb színvonalra jutva a helybeli evangélikusokon kívül más vallásúak, sôt környékbeli dzsentri családok is igénybe vették.

Ugyanabba a távolabbra nézô szemléleti körbe tartozik a tiszai evangélikus egyházkerület tervének hathatós támogatása is. Egy evangélikus tanítóképezdérôl van szó a kerület egyik legnépesebb gyülekezetében, és ehhez a város szolgálatkész elôkészítéssel és anyagi támogatással is hozzájárul.

A Bach korszak pusztító évtizede végén a tanítóképezde 1859-tôl újraszervezôdve mûködhetett itt 1872-ig. Az ezidôtt betiltott professzori iskola 1861-tôl már al-

288

Margócsy József

gimnáziumként újjászervezôdhetett és legális körülmények között harmadfél évtizedes fejlôdése folytán már érettségiztetô fôgimnáziummá erôsödhetett. Mivel a XIX. században Szabolcs megyében másutt nem volt ilyen gimnázium, az itt összegyûlt és tanuló, nyolc éven át együtt nevelôdô, fejlôdô fiatalságon át az érintett családok és szülôk is közelebb kerültek egymáshoz – mindenféle körbôl. Így téve lehetôvé és gyorsabbá a befogadó város integráló hatását, polgárosodását: növekedését tekintélyében és gazdasági megerôsödésében is.1 1. A XVIII. század végén a nyíregyházi lakosságnak 80 százaléka evangélikus vallású: így érthetô, hogy az egyházközség határozatai lényegében az egész város érdekeit is szolgálhatták. Ilyen értelemben lehet várostörténeti szempontból is meghatározónak tartani az egyházi tanács 1806. augusztus 20-án hozott határozatát. Hogy az igen nagyszámú, alapfokú iskolás fiai közül a legjobbak számára, szûk körben „egy fôbb iskola felállítása szükséges a protestáns elvekhez való hûség, a magyar hazafias szellem ápolása és az elsôrendû egyházakkal való nemes verseny kifolyása gyanánt”. Itt, helyben azonnal felajánlásokat írtak össze. Még aznap 3500 forintig jutottak el. Ennek értéke akkor becsülhetô meg igazán, ha tudjuk, hogy 500 forintért vették meg azt a telket, amelyet e magasabb iskola helyéül vásároltak. Ez ugyanis az 1806–1854 között folyamatosan fejlôdô, mûködô „professzori iskola”.2 Az akkori elemista fiúknak mindössze 3–5 százaléka számára szervezték ezt a kivételes lehetôséget. Az elemi elsô négy osztályát elvégzett, tehetségesnek látszó tízéveseknek, akiknek szülei vállalták, hogy gyermekük a 11–14 éves korukban, azaz négy évfolyamban, egytanáros, osztatlan oktatási rendben készüljön fel arra, hogy majd felsôbb tanulmányokat végezhessen.

A kiválasztottakkal foglalkozó pedagógus akadémiai vagy egyetemi (és pedagógiai) végzettségû tanár (= professzor). fôfeladata elsôsorban a gimnáziumi latin nyelvi, nyelvû képzés. Céljuk, hogy tanítványaik, tehetségüktôl függôen egy, két vagy több évi itt-tanulás után siker reményében jelentkezhessenek gimnáziumi felvételre, esetleg már az ott folyó II–III. osztály munkájában való bekapcsolódásra is.

Az egyház elemi osztályaiban általában 100–150 gyerek szorong. Itt a négy évfolyamban összesen 35–39 fiúval foglalkozott a magasabb igényeket támasztó professzor. Nemcsak a helybeli evangélikusok, hanem a város és a környék másvallású igényes családjai is keresték-kérték a részvételi lehetôséget, olykor a nagyobb családok több fiú gyermeke részére is, 1850 után már zsidó családok fiai is találhatók a tanulók között. Vagyis: a professzori iskola igazolta mûködésével az alapítók célkitûzésének helyességét. És másféleképpen is igazolódott létének jogosultsága.

Azok a fiúk ugyanis, akik nem tanultak tovább gimnáziumban, illetve csak rövidebb ideig jártak ide, talán nem is bírták (volna) az igényesebb gimnáziumi megterhelést, eladdig megszerzett latin tudásukat, általános mûveltségüket már itthon is hasznosíthatták. Az egyre nagyobb lakosságú kisváros Nyíregyháza gyarapodó hivatalaiban: a közigazgatásban, a törvénykezésben, az ügyvédi irodákban már elengedhetetlen a magasabb közmûveltség, a latin ismerete a segédhivatalokban, irodai ad1. E dolgozat idézett forrásanyaga nagyobb részben az érintett iskoláknak az év végi nyomtatott igazgatói jelentései (Értesítvény, Értesítô, évkönyv az elmúlt tanévrôl). Másrészük levéltári vagy könyvtári szakanyag.

Ezek a megadott jelzetek szerint hozzáférhetôk és kutathatók.

2. Ez a mai Luther ház B) épületének Luther utcai oldala helyén állt. 1861-tôl már az akkor indult algimnázium céljait szolgálta.

„A polgárosodás útjai a magasabb iskolák kapuin vezetnek keresztül”

289

minisztrációban. Így az egykori diákok – bárhol is vannak kenyérkeresôként – a város minden féle kulturális megmozdulásának, rendezvényének híveként, közönségeként megtalálhatók. Például az örökváltság 1824. évi második szakaszának lebonyolításában, az 1832-ben megindult Magyar Olvasó Társaság elsô tagjai között, majd az 1837-tôl már szélesebb körû városi privilégium alapján összeült tanácstagok között. – És annak is szerencsés tanúi lehetünk már, hogy egyre többen a professzori iskolából gimnáziumokba, majd akadémiákra, egyetemekre mentek magasabb szakképesítésért, s azt megszerezve, hazatérve, már itthon gyümölcsöztették tudásukat, hajlandóságukat a köz szolgálatában.3

A professzori iskola épülete

2. Ide tartozik egy párhuzamos törekvés is: a tiszai evangélikus egyházkerület már az 1840-es évek elejétôl feladatának tartja egy tanítóképezdének a felállítását: ennek elhelyezését, megszervezését az egyik legnagyobb gyülekezetétôl, a nyíregyháziaktól kéri és kapja meg, megnyervén ehhez a város támogatását.4 A hosszúra nyúlt elôkészületek után a tanítóképezde 1847. október 31-én nyílt meg Luther reformáció-mozgalmának 330. évfordulóján. Emericzy Lajos irányításával nyolc tanuló kezdte el az elsô évet. Az idôk kivételességének megfelelôen egyik részük már 1848 tavaszán elhagyja az iskolát, a szabadság eszméje ragadja el ôket, többüket a fegyveres harcra is. Másik felük alkalmazást nyer elemi iskolában, vagy családi nevelôi munkakörben. Hosszabb szünet után, de mégis váratlanul „hamar” folytatása következhetett: 1859-ben már újra mûködik a tanoda. Ekkor is inkább a 3. Vö. Értelmiségi társulás a polgárosodó Nyíregyházán. In: A nyíregyházi JAM évkönyve, XLIII. évf. Nyháza, 2001. 341–348. Továbbá: A professzori iskola helye és szerepe... In: Thessaurus Solemnis (A 90 éves Balogh István köszöntése). Debrecen-Nyíregyháza, 2002. 151–161. – Megjegyzendô, hogy a nyíregyházi születésû Jurányi Sámuel itt professzori iskolás, majd egyetemi tanulmányai után itt ô a professzor.

4. A képzô felállításáról rövidebben Orosz Gábor: Adalékok az elsô nyíregyházi tanítóképzô... Szabolcs-szatmári Szemle, 1977. 3. sz. 71–77. – Uô. a kérdés szélesebb hazai és pedagógiatörténeti összefüggéseiben. A nyíregyházi evangélikus tanítóképzô... In: Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás V–VI. köt. Nyháza, 1985: 158–236.

290

Margócsy József

felvidéki családok adják ide fiaikat, igazán majd ennek eredménye, hogy az egyházkerület 1872-ben itt bezárja és Eperjesre helyezi át a képzô mûködését.

Az intézet belsô életérôl – közelebbrôl az 1866/67. tanévrôl – fennmaradt az év végi nyomtatott „értesítvény” húszoldalas füzete. Innen szerezhetünk hiteles adatokat. Ebben a tanévben az 1. évre 23, a II. évre 14 fiú iratkozott be. Ez a két év az intézeten beüli oktatás ideje. Számon tartják az öt harmadévest is: ôk afféle gyakorló évesként iskolában, vagy pedig családi nevelôként „praktizálnak”. – A tanulók között a tanév végén csak egyetlen nyíregyházit találhatunk.

A tanítás igényességére utal, hogy – magyar nyelvû szakirodalom hiányában – az elôadó tanárok német és francia segédleteket használnak, sôt folyamatos levelezésben állnak a svájci és német tanítóképzôkkel konkrét gyakorlati tanácsok érdekében. Mivel a leendô tanítók kántori feladatokat is kapnak majd, ezért itt prédikálási és kántori gyakorlatokat folytatnak (igemagyarázati, halottbúcsúztatási próbákon).

Képzésükhöz szorosan hozzátartozik, hogy népmûvelô, ismeretterjesztô (késôbbi elnevezéssel szabadliceális) elôadásokat mutatnak be az önképzô társulat keretében. Figyelemre méltó a város felnôtt közönségének bekapcsolódása: ôk a Körnek tiszteletbeli tagjai, részvételi-tagsági díj ellenében. Ebben a tanévben 24 mûsoros délutánt tartottak (szinte minden héten az iskolai évben). A korabeli kollégiumok, gimnáziumok gyakorlatának megfelelô mûsor: zeneszámok, szavalatok, dalok, önálló tudományos témaismertetések mellett szépirodalmi próbálkozások. Befejezésül olykor még tánc is következhet a közönség és a diákok részvételével. – A felügyelô egyházi hatóság alkalmilag látogatja ezeket. Így az akkori püspök Máday Károly és még esperes, késôbb püspök Czékus István is. – Az akkoriban (1847-ben) már mûködött Magyar Olvasó Társaság azzal segíti a képzés munkáját, hogy tagdíjfizetés nélkül biztosítja a tanulók szabad könyvtárhasználatát.

Hogy a polgárosodó város saját közönsége, a lakosság számára is hasznosnak ítélte a képezde ittlétét, helyi szerepét, az bizonyítja, hogy amikor már határozottá válik az áthelyezés Eperjesre, a város képviselôtestülete nyomban megbízza országgyûlési képviselôjét, Vidliczkay Józsefet, hogy szorgalmazza és igényelje a tanügyi kormányzatnál egy állami fenntartásban vagy akárcsak államsegélyben részesített formában elemi iskolai tanítókat képzô magasabb iskola idetelepítését.5 A város en5. Lásd Levéltárunkban az 1870. július 4-i ülés jegyzôkönyvét V.B. 161/6. 115. Nro. 1896.

„A polgárosodás útjai a magasabb iskolák kapuin vezetnek keresztül”

291

nek is biztosítja az eltávozott képzônek megítélt 30 holdnyi gyakorlókertet, minden haszonvételével együtt. (Erre azonban majd csak 1914-ben kerülhetett sor, az állami tanítóképzô alapításakor.)6 3. A császári hatóság a professzori iskolának fenntartási körülményeit elégtelennek találta, mûködését megtiltotta 1854-ben. Mivel azonban erre az „elôkészítô” funkcióra a városban szükség volt, lényegben illegálisan úgy folyt tovább, mint eddig, csak éppen nem használták a „professzori” jelzôt és nem mutatták a „szervezettséget”. A Bach korszak vége felé azonban már szervezkedés indul az evangélikus iskolabizottság részérôl, számítva az érdekelt családok erkölcsi és anyagi támogatására is immár nem eredménytelenül. 1861-ben a birodalmi elôírások szerint szabályos algimnázium kerülhetett megnyitásra az evangélikus egyház keretei között. Az itt élô, a bölcsészeti és jogi képesítés birtokos Palánszky Sámuel szervezése, vezetése mellett az elárvult professzori iskola épületében elkezdôdött a tanítás.

Szerencsés véletlen folytán ugyanekkor a város vezetôsége jelentôs anyagi alapot biztosíthatott a jó ügy támogatására. Ennek a lehetôségnek eredete 1854-re nyúlik vissza: akkor a monarchia hadi szükségleteire 200 ezer forintnyi kényszerkölcsönt vetettek ki városunk lakosságára. Ennek visszatérítésére akkoriban komolyan senki sem számított. Mégis, az évtized végére ennek valorizált visszaadása ténylegesen megtörtént. Nem kis viták után a városi vezetôség a teljes összeget Nyíregyháza iskoláztatási feladatainak teljesítésére és segélyezésére ítélte oda, a lakosság felekezeti létszáma arányában. Elôrelátó óvatossággal a teljes összeget alapítványként kezelve, annak évi 5 százalék körüli kamatát bocsátotta rendelkezésre. Az evangélikusok esetében megállapított 100 ezer forintnyi összeg után évi 5000 forint jár, s mivel e körben az alap-elemi oktatás már elfogadható szinten található, a mostani összeg „az evangélikus egyházközség algimnáziumának a város kebelében újonnan szervezésére és örökös fenntartására szolgáland alapul”, ahol „a hazafiúi örök hû érzelmeinket is méltó súlyba véve, a tanítás nyelve örök idôkre és kizárólag magyar lehessen”.7 Az alapítványból rendszeresen kapott összeg elegendô a tanévenként 15–20 fôs növekedéssel együtt járó terhek fedezetéül. Így az 1864/65. iskolai évben már a IV. osztályt is megnyitván, teljes algimnáziumként mûködhetett, Máday püspök megszerezte az „államérvényes” bizonyítvány kiállítási jogát, az oktatáshoz szükséges gyûjtemények, felszerelések a lakossági ajándékozás útján szépen gyarapodnak, beszerezhetôk. A megnövô tanári testület szakemberei hovatovább nemcsak az iskola falain belül, hanem a polgárosodó város társadalmi életében is vezetô szerepeket kaphatnak, vállalnak. A diákok klasszifikálásában igényesek, 10 százalékukat elégtelen felkészülésûnek minôsítik. ugyanakkor belátják, hogy gyakori a már az elemikbôl hozott felkészültség elégtelensége, ezért 1867 és 1872 között külön, egyéves elôkészítôt (afféle nulladik évfolyamot) szerveznek – tényleges sikerrel.

A harmonikusan növekedô létszámmal együtt járó elhelyezési gondok megoldására a rendelkezésre álló egyházi épületekben, átmeneti bérletekben tanítanak. 18726. 1997 októberében, a képezde megnyitásának 150. évfordulója alkalmából az ülésszak résztvevôinek és a városi érdeklôdôknek jelenlétében az evangélikus központi elemi (általános) iskola homlokzatán emlékeztetô táblát helyeztek el.

7. Martinyi József iskolatörténete a Hatosztályos gimnázium 1877/78. évi értesítvényében, ott az „alapító levelében” (7. o.)

292

Margócsy József

ben az V., 1875-ben a VI. osztályt is megnyitják. Ekkorra vették meg azt a ma Gimnázium köz–Szent István utcai nagy saroktelket, ahol a már ott álló emeletes épületben elhelyezhetôk az évfolyamok és az irodák. Hangsúlyozandó, hogy a telekvásárlási, építési, berendezési költségek jelentôs része társadalmi felajánlásokból nyert fedezetet. A szülôk, az egyháztagokon kívül másvallású városi polgárok segítsége minden hasonló „össznépi” megmozdulásnak természetes közremûködôje.8 Az állam is hajlandó a támogatásra – ha az iskola már alkalmas, célszerû épületben mûködik. Ennek elérésére a már megvásárolt telken megépítendô iskolaépület terve 1884 áprilisára már elkészül. a szükséges 740 ezer téglát a város téglagyárából és a 34 ezer forint támogatást megszavazza a városi képviselôtestületet, azzal érvelve, hogy ez az iskola „évenként 190–200 tanulót fogad kebelébe, csaknem egyenlô arányban az egyes vallásfelekezetek között, így a további fejlesztést mint városi szellemi életünk emeltyûje nagyobb áldozatok árán is megérdemli”.9 Az új épület alapkövét 1886. szeptember 1-jén, János fôvárosi építész tervei alapján helyezték el, és a helyi Vojtovics-Barzó építészpáros 1887 augusztusára vállalja az átadást. (Barzó Mihály már ennek az algimnáziumnak volt tanulója.) 1886-ban megnyitják a VII., a következô évben pedig a VIII. osztályt is. Az új épületben folytak le az elsô érettségi vizsgák is 1888-ban.

A „teljes” gimnázium hírére megnôtt a beiratkozók száma. 1888-ban 240, öt évvel késôbb 317, 1897-ben már 400-nál több a diák. Elôre gondolkozva 1901-ben megvették a szomszédos nagy telket, a bôvítéshez elôbb Alpár Ignác irodájától kértek terveket, ezek azonban nagyralátóbbnak sikerültek, mint az anyagi lehetôségekbôl (immár 120 ezer forintos államsegéllyel együtt) megvalósítható, ezért a már meglevô épületrész szimmetrikus folytatását határozták el. A mûszaki vezetést az 1897-ben érettségizett Pavlovits Károly mérnök vállalta el, a kivitelezést pedig Király Sándor és fia (az algimnázium egykori tanulója). 1905. augusztus 17-én újabb alapkôletétel következett: az 1907/1908. tanév megnyitója szeptember 7-én az elkészült új résznek is az avatása. (Ez egy ablakkal hosszabb!) A teljes épület külsô megjelenésében a régi alakjában szolgálja az oktatást ma is, kisebb belsô átalakításokkal.

1942 ôszén lefoglalták az egész épületet katonai kórház céljaira. Igaz, vízvezetékhálózatot szereltek fel, de mindennél sokkal több lett az éveken át okozott „háborús kár”. Csak 1945. szeptember 9-én kerülhetett sor „otthon” a munka újrakezdésére, folytatására. Scharbert Ármin igazgató vezetésével mintegy 1947 végére került minden ablakra üveg, lehetett folyamatos fûtés, világítás. 1948 pedig meghozta az iskola államosítását. ***

8. Egy pénzügyminiszterileg engedélyezett jótékonycélú tárgysorsjátékon tízezer darab 50 krajcáros sorsjegyet bocsátottak ki 400 nyereménnyel. A két fônyeremény: egy ötvösmûvészeti ezüst csemegetál és egy harmadfû (= két és féléves) csikó. a tárgynyereményeket nôegyleti akciók során gyûjtötték össze. Elérték, hogy 163 forint készkiadás mellett 2427 forint gyûlt össze: a telek és építkezés költségeinek egyötöde. – Rendeztek belépti díjas reuniókat, társas összejöveteleket, „vigalmakat” – felülfizetések elfogadásával is.

(Lásd Martinyi iskolatörténete az 1894/95. évi Értesítôben 46–48., 62–63.) – Egyre több az iskolával kapcsolatba került tehetôs városi család, amelyik alapítványokat tesz és ezekbôl sokirányú anyagi segítség jut iskolai célok megvalósítására. (Lásd Galambos Sándor: Alapítványozás Nyíregyházán a dualizmus korában. Nyh. 1996.)

9. Lásd Martinyi 1894/95; 92. sz.

„A polgárosodás útjai a magasabb iskolák kapuin vezetnek keresztül”

293

Az épület homlokzatán olvasható 1948ig, majd 1992 után is, hogy itt evangélikus gimnázium található. Csak az indulás utáni elsô négy évben több az evangélikus fiú, mint a másvallású. Késôbb azonban fokozatosan, fôleg a nyolcosztályossá vált idôkben már csak 25–30 százalék az evangélikus tanulók száma.

Sajnálatos tény, hogy a bokortanyák népe igen kis mértékben vette igénybe saját iskoláját. Kezdetben ezek a családok igen áldozatkészen voltak részesei az örökváltságnak, vállaltak minden vonatkozású közteherviselést. A XIX. század második felétôl azonban szabadon vásárolhattak földet, fôleg a szomszédos Dessewffy-nagybirtokból, a másik oldalon a hajdúvárosi földekbôl: fiaikkal a gazdálkodásban, lótenyésztésben örömet leltek, a földmûvelésbôl jelentôs anyagi emelkedéshez jutottak, de nem iskoláztatták fiaikat. – Így válik jellemzôvé, hogy a gimnázium elsô 75 évében az addig itt szolgált 6 igazgató és 90 tanár közül mindössze csak 9 tanár nyíregyházi, belôlük kettô lett igazgató is. Viszont az A fôgimnáziumi épület emléktáblája. örvendetes, hogy több generációban is Az államosítás után elveszett kerülnek ide városi családtagok, az öregdiák apák idehozzák serdülô fiaikat, vagyis jelentôsnek mondható a családi ragaszkodás, minden felekezetbôl az Alma Materhez nyíregyháziak vagy környékbeliek esetében is. *** Idekívánkozik egy rövid, a fentebbiek után talán nem szükségtelen megjegyzés. A XIX. század második felére megváltozik Nyíregyháza társadalmának: közösségének, közönségének (communitasának) belsô, hagyományos szerkezete. Lényege az, hogy a bokortanyák, azaz a külváros népe immár kizárólag gazdaságával foglalkozik, befelé fordul; az egyszersmind elzárkózást is jelent a közügyektôl. A gyorsan növekvô polgári lakosságnak, azaz a belvárosnak ellátási szükségleteit a tanyasiak kifogástalanul ellátják, kielégítik; a város közügyeiben, a képviselôtestületben egyre kevesebb a gazda, hovatovább – talán éppenséggel keserû szájízzel is – inkább mereven ellenzéki, semmint konstruktív, városépítô, közérdekû szándékkal, magatartással.

A képviselôtestületben egyre több az idetelepített országos, megyei hivatalok frissen érkezett tisztviselôje, továbbá a szabadfoglalkozásúak, a vállalkozók, bérlôk, földbirtokosok. Ezeknek egy részét a virilis törvény részesíti elônyben. Továbbá: a városiasodás, a polgárosodás a XX. század elejére lényegesen nagyobbat léphetett:

294

Margócsy József

kapván immár generációs utánpótlást is a két háború között már nyolcra emelkedett érettségi (képesítô) végbizonyítványt adó középiskolákból.

Az ôslakos evangélikusság belvárosi utódait és a bokortanyaiakat szinte csak a templom köti össze: ez az egyetlen evangélikus felszentelt hely az istentiszteletre és úrvacsorára, keresztelôre és esküvôre, a fiatalok konfirmációjára. Bizonyos összekötô szerepe van még az egyre terjedelmesebb egyházi tanyasi iskolahálózatnak. Ezek év végi vizsgája még hosszú ideig a városban, a templomban folyik le, nagy nyilvánosság elôtt. A két háború között az egyház egyre intenzívebb belmisszió törekvéseinek is támpontjai ezek az evangélikus tanyai iskolák és azok tanítói.

Viszont az egész belváros találkozik a bokortanyai termelô parasztsággal a piacokon, az immár nemcsak szombaton, hanem szerdán is „hivatalos” hetipiacon és a hét másnapjain is; alkalmilag esetleg még a központtól távolabb esô tereken is verbuválódó „kispiacokon”.

Vagyis: a bokortanyák lakossága egyre inkább csakis a maga belsô szükségletei, törvényei, hagyományai szerint, éppen gazdaságilag érvényesülô érdekeinek foglyaként már nem vagy alig iskoláztatja a magasabbra vezetô képzés felé még a fiúkat sem, a leányokat pedig még ennél is ritkábban. Így egyszerre megszûnik az iskoláknak régebbi erôs kohéziós, társadalmat át- és összefogó ereje, amely pedig már fiatal korban kezdve közelebb hozta annak idején a város lakosságának távolabbi rétegeit.

(Egy alaposabb elemzés talán azt is világosabbá tehetné, hogy a második háború után bekövetkezett, „lakosságcserének” csúfolt eljárás során a Felvidékrôl kiüldözött magyarok helyére, a tervezettnél bár kisebb, de így is jelentôs számban találtak a sokat ígérô szervezôk csehszlovákiai kivándorlásra kész bokor tanyai családokat...) *** 1921-ben, amikor minisztériumi felhívásra nevet kapnak a középiskolák, itt Kossuthra esett a választás. Ennek az az elôzménye, hogy 1889-ben, a március 15-i ünnepi banketten kezdeményezték, hogy a turini remete emléke éljen az új gimnáziumban, ezért létesüljön egy olyan 1000 forintos alapítvány, amelynek évi kamataiból a gimnázium legjobb történelemismerô diákja kapja meg esedékes kamatot, mint pályadíjat. Ehhez kérték Kossuth hozzájárulását. Az alapítvány az ô szellemét idézné és ôrizné. A felkérô levelet a város jelenvolt vezetôi írták, alá és azonnal gyûjtést szerveztek. A kedvezô válaszlevél megérkezett, a felajánlások is elérték a tervezett összeget, nem utolsó sorban a katolikus Dessewffy-család nagy összegû hozzájárulásával.10 Azóta – még az inflációs, az államosított évtizedekben – nemcsak Kossuth neve maradt az iskola homlokzatán, hanem a Kossuth-pályázat is túlélt minden akadályt, és kiírásra, díjazásra talált az eredeti elgondolás. – Kossuth eredeti levele manapság is az iskola igazgatói irodájának féltett dokumentuma. Kossuth kultusza azzal is jelen van, hogy a fôlépcsôházban az I. emeleti falon Kossuth nagyalakos képe fogadja az arra járó diákságot, idegent, a díszteremben pedig egy újabb kori mellszobra figyelmeztet mindig a márciusi napokra, Kossuth eszméire. *** 10. Galambos Sándor: A Kossuth Lajos emlékalapítvány. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1994. 3. sz. 422– 430. Itt Kossuth levele facsimile.

„A polgárosodás útjai a magasabb iskolák kapuin vezetnek keresztül”

295

Az iskola elsô éveiben általában évenként változott a megbízott igazgató személye.

Csak 1885-tôl tértek át elôbb a három, majd a hat éves megbízott (= kinevezéses) rendszerre. Legalább az ô nevüket soroljuk itt fel: Martinyi József 1885–1904, Leffler Sámuel 1904–1914, dr. Vietórisz József 1914–1920, és 1926–1928, közben 1920– 1926 között Moravszky Ferenc, Teltsch Kornél 1928–1931, utána Zwick (Zsolnai) Vilmos 1933-ig megbízottként, majd kinevezettként 1944. augusztus 31-ig. Akkor választották meg dr. Belohorszky Ferencet. – Az e területen hamarább átviharzott háború alatt karácsonytól igazgató dr. Scharbert Ármin az államosításig, 1948-ig.

Befejezésül: gimnázium testülete az 1899/1900. tanévben vezette be azokat az imádságokat, amelyeket Vietórisz József tanár írt, és egészen az államosításig minden nap, minden osztályban, fennállva a tanárral együtt mondott el az egész osztály.11 A tanítás kezdetekor: Bölcsességnek atyja, adj nekünk figyelmet, Hogy híven tanuljuk oktató szavad; Boldogok, kik arra szüntelen figyelnek, Mert a szép, igaz, jó mindig megmarad.

Tiszta érzelemmel töltsd be szíveinket, Hogy szeressük azt is, aki ellenünk; Áldd meg iskolánkat, óvjad lépteinket, Szeretetnek atyja, légy s maradj velünk!

Az utolsó tanítási óra végén: Kegyelemnek atyja, adj erôt minékünk, Hogy híven kövessük buzdító szavad; Tedd gyümölcsözôvé lelki épülésünk, Hadd legyen világod boldog és szabad!

Hittel és reménnyel s tiszta szeretettel Add, hogy úgy haladjunk szent ösvényeden, Hogy példát mutatva gondolattal, tettel: Munkás életünkön áldásod legyen!

Ezt az imát, ezeket a sorokat minden tanuló elmondhatta, bármely egyházhoz, valláshoz tartozott. Ez a türelmes, egymást tisztelô, ökumenikus szellem végig jellemzô az iskolára s ezt öregdiák korukban is így emlegetik. Fokozottabban foglalkoztak az evangélikus, általában a protestáns tanulók hitbeli, lelki gondozásával, órán és iskolán kívüli nevelésével, de soha nem engedtek megkülönböztetést a más vallásúakkal szemben. Ezért érezhette magát az iskola falain belül valamennyi fiú otthon, mert egy keresztyén hitvallású, felvilágosult, lényegében szabad elvû és sokoldalú ismereteket és eszmeiséget kínáló nevelési elveket valló evangélikus iskolában élt, tanult, növekedhetett testileg és szellemileg a város, a környék családjainak idejáró diáksága.

11. Az 1899/1900. évi Értesítôben (151).

296

Margócsy József

4. A XIX. század társadalmi közfelfogása szerint a leányok hasonló tartalmú gimnáziumi oktatása elhanyagolható, nem megoldandó feladat. Nyíregyházán mégis alakulnak elég drága tandíjjal mûködô magán leánynevelô intézetek, amelyek mûködését alkalmilag a város is engedélyezi. Átmeneti megoldás az 1880-ban induló városi polgári leányiskola, amelyik másfél évtized múlva négy évfolyamossá válik és nagy népszerûségnek örvend. A helybeli újságok azonban többnyire folyamatosan, olykor mulatságos érvekkel ellenzôi a leányok magasabb iskoláztatásának.

Az országos és már itthoni kisebb-nagyobb összefogások hatására az evangélikus fôgimnázium 1896/97. tanévére vesz fel elôször, egyetlen leány magántanulót (tanév végi vizsgáztatással). Számuk évrôl évre nô.12 Az 1916/17. tanévben már 71 beírt leány magántanuló vizsgázik a fiúiskolában.

1917. szeptember 16-án nyílhatott meg az evangélikus leánygimnázium I. és V. osztálya 61 tanulóval.13 Az igazgatással dr. Popini Albertet bízták meg. Ô immár két évtizede a fôgimnázium tanára, fáradhatatlan közéleti ember, a Bessenyei Kör lelkes fôtitkára. A forradalmak idején, majd a román megszálláskor szabadkômíves múltja miatt üldözték, rendôrileg körözték, mire ô lemondott állásáról és a demarkációs vonal túlsó oldalára, Debrecenbe menekült...14 Az egyre több tanulóval mûködô iskola vezetését Adorján Ferenc vette át, aki eladdig szintén fôgimnáziumi tanár. Mûködése idején a jó gazda gondos takarékosságával, eredményes körültekintéssel vezette az iskolát nyugalomba vonulásáig, 1934ig. Utóda Weiszer Gyula, aki elôdjéhez hasonlóan úgy gazdálkodik, hogy mielôbb önálló épülete lehessen az iskolának, sôt késôbb bôvíthessék is.15 Mûködése a háború végéig tart. Ôt Labossa Lajos követi, aki a katonai igénybevételbôl nagy nehezen visszakapott új épületüket kartársaival, és a szülôkkel, diákokkal igyekezett mielôbb otthonos iskolává helyreállítani és a tantestület újraszervezésével a normális iskolai munkarendet biztosítani 1947. december 31-ig. Ôt követi dr. Benkô László, aki az államosításkor már meg nem tûrt Geduly Henrik helyett Petrôczy Katának, az 1682–1708 között élt, a Rákóczi szabadságharcban is szerephez jutott költôt tudta elfogadtatni névadóul az 1948/49. tanév végéig. Ekkor az Angolkisasszonyok elûzésével államosított római katolikus leánygimnáziumot idehelyezve, összeolvasztották a Petrôczy nevû iskolával. Ezentúl Zrínyi Ilona neve alatt mûködtek együtt itt még 14 évig, 1962-ig. Ekkor mehettek át egy teljesen új épületbe, a Széchenyi u. 29–33. sz. alá. – Az üresen maradt volt evangélikus épületet a Vasvári Pál nevû, volt királyi katolikus fiúgimnázium vette át, 1962 nyarán...

12. Leffler Sámuel igazgató, az 1912/13. tanév Értesítôjében így vélekedik: „A haladó kor ez irányban jelentkezô igényeinek kielégítése mindenben megegyezik a protestantizmus szellemével, és teljes összhangban van a fôgimnázium tanulmányi és fegyelmi érdekeivel is.” Lényegében Nyíregyházán ekkor volt – rövid ideig – elôször a mindennapi gimnáziumi oktatásban koedukáció az egyházi fôhatóság engedélye birtokában.

Nemsokára, a háború idején azonban ezt is korlátozzák. Az evangélikus leánygimnázium 1917-beli megnyitása után majd csak 1963-tól válik folytonossá Nyíregyházán a gimnáziumi koedukáció.

13. A reformáció megindítása 400. éves fordulójának emlékére Geduly Henrik püspök sikeres kezdeményezéseként megnyitott leánygimnázium súlyos kezdeti nehézségeivel folytatott küzdelmekrôl az 1920-ban kiadott, az elsô három tanévrôl összevontan kiadott iskolai Értesítôbôl kaphatunk részletes tájékoztatást.

14. Tíz évig húzódott a Popini ellen indított fegyelmi-igazolási eljárás, amelyik végül „feddéssel” végzôdött.

Addigra Popini már régen magántisztviselôként élt Debrecenben, 1930-ban bekövetkezett haláláig. Szabó Géza: Popini Albert. In: Szellemi elôdeink... A gyûjteményes kiadás szerkesztôje Kovács Tibor. Nyíregyháza, 2002. 24–28.

15. Igazgatósága idejére esik az iskola névfelvétele is. Az új iskolaépület elkészülte után gondolhattak erre.

De csak 1937-ben kaphattak engedélyt Geduly Henrik nevének felvételére, immár az érdemes alapító püspök halála után.

„A polgárosodás útjai a magasabb iskolák kapuin vezetnek keresztül”

297

Elképzelhetô, hogy 1917-ben, a háború egyre nehezebb szakaszában, az új iskola mindenekelôtt elhelyezési nehézségekkel küzdött. Az elsô évtizedben a központi evangélikus elemi iskolában szoronghattak, az elsô érettségi vizsgákat, kellô sikerrel, szintén itt bonyolították le 1921 májusában, júniusában 31 tanulóval. Csak 1926ban kaptak lehetôséget, jobb megoldást. A Széchenyi utca legvégén, a népkert melletti, ma már nem található városi épületben (a mai buszvégállomás területén), célszerû átalakítások után. A tornaórákra be kellett jönniük a polgári leányiskolának a mai Luther Házzal szemben állt épületébe; nagyobb ünnepélyeiket a már Kossuth nevét viselô gimnázium dísztermében, udvarán tarthatták. – Végre 1933/34-ben már tervek készülhettek az önálló iskolaépülethez a fôvárosi Münnich Aladár irodájában.

1935-ben elkezdôdött az építkezés Balczár István vállalatában, Kovách Tibor mûszaki vezetése alatt. Az 1935/36. tanév megnyitását, szeptember 9-én már a Jósa András utcai új épületben tarthatták. Ugyancsak itt fogadta a tantestület Belfy Saroltát, az iskola egykori diákját immár kollégaként.

Az evangélikus leánygimnázium épülete (1926–1935)

A leánygimnázium helyérôl és szerepérôl ugyanazokat állapíthatjuk meg, mint a fôgimnáziumi ismertetésben, nem szólva most a két iskolatípus oktatási és nevelési különbözôségeirôl. A tantestület tagjai részt vettek az egyházi közéletben, a hitmélyítô alkalmak elôadói, vezetôi minôségében, a férfiak a gyülekezet szervezeteiben, a város képviselôtestületében is. A tanárnôk a nô-, illetve leányegyletben; a mûvésztanárok, irodalmárok a Benczúr, illetve Bessenyei Körben. Tanulmányi útjaikról, szakmai és mûvészeti kérdésekrôl cikkeztek a helyi lapokban, folyóiratokban. Olykor közéleti fórumokon tartott elôadásaik reprodukálásával éppenséggel az év végi iskolai Értesítôkben is. A két evangélikus gimnázium tanári kara és diáksága megannyi közös rendezvényen, ünnepélyen mûsorral együtt is szerepel. Kapcsolatuk van

298

Margócsy József

a város többi középiskola tantestületével, diákságával is, pl. közös testnevelési bemutatókon, emlékversenyeken. Országos szakmai szervezetekben, egyházi társulásokban tisztségviselôk, elôadók, közremûködô tagok.

A tanulók családjainak foglalkozása, vagyoni helyzete hasonló a fiúgimnáziumi arányokhoz. Azzal a sajnálatos azonossággal is, hogy Nyíregyháza bokortanyáinak népe még kevésbé használja ki a helybeli, egyházi vezetésû iskola magasabbra képzô intézményének elônyeit.

5. Végül, legalább itt helyet kell adni annak a valóságos ténynek, hogy egy tanéven át, 1918/19-ben mûködött Nyíregyházán evangélikus felsôkereskedelmi leányiskola, a leánygimnázium „tagozataként”. Annak a társadalmi igénynek a hatására, amely a kereskedelemben, közéleti adminisztrációban igényelte a kielégítôen gép- és gyorsírni, könyvelni tudó, adminisztrátori-titkárnôi munkaerôt. Ezt elvárták a már engedélyezett leánygimnáziumtól, az egyházi és állami hatóságoktól. Az 53 jelentkezôbôl 36 meg is felelt az elsô osztályvizsgákon. – A leánygimnázium saját, eredeti, fô célkitûzéseit is csak súlyos erôfeszítéssel tudta teljesíteni, így a „folytatást” rövid úton a már 1918-ban megindult fiú felsôkereskedelmi iskolára bízták, külön osztályként, külön teremben. Majd az 1922-ben sorra került érettségi vizsgát is letette a megmaradt 14 leány. – A továbbiakban is voltak a fiú iskolának magántanuló leányai, amikor azonban az Angolkisasszonyok önálló leányiskolát nyitottak 1929-ben, a leány magántanulók a fiú iskolából folyamatosan elfogytak.16 16. Vö. Szemelvények Kelet-Magyarország... iskolatörténetébôl. Nyíregyháza, 1998. 69–71.

Kopka János

Mit tudunk a gyökerekrôl?

Interjú-adalékok Nyíregyháza tirpák-jubileumához Most kétszázötven esztendeje háromszáz Békés megyei – elsôsorban Szarvason élt – tót család kelt útra, hogy nemes Petrikovics János csizmadia és evangélikus papjuk vezetésével új hont foglaljon a Nyírségben, Károlyi Ferenc gróf emberektôl elhagyott birtokán. Bizakodással és tettrekészséggel vágtak neki az akkor lóval, ekhós szekerekkel igen nagy távolságban lévô célnak, magukkal hozva állataikat, szerszámaikat, élelmüket. Az új haza rosszabbik arcát mutatta nekik. Romos lakóházak, elvadult porták, gazzal benôtt parlagföldek és az itt maradtak bizalmatlansága, nem egy esetben megvetés kísérte idejövetelüket. És amikor már kegyetlenül nehéz munkájuk árán megszelídült a táj, kijavították, felépítették sárból-nádból összeállt házaikat; amikor hangyaszorgalmuk, békességre törekvésük láttán a környékbeliek is befogadták ôket, következtek az újabb gyötrelmek. Evangélikus tótok lévén eretnekeknek bélyegezték ôket a rekatolizálni szándékozó papok. Hosszú évek tûrése, szenvedése, kitartása vezetett el odáig, hogy az 1753-as földesúri leírásban megígért szabad vallásgyakorlásuk valóban szabaddá váljék. Szárnyakat kaptak ettôl, és példátlan sikereket értek el.

Azóta kilenc nemzedék nôtt fel, a világ és vele a sajátosan nyíregyházi bokortanyák lakóinak élete alapjaiban megváltozott. E sorok írója arra volt kíváncsi: mit tudnak gyökereikrôl a kései utódok, mit jelent számukra a tirpák ôsök példája? Lássuk az erre kapott ôszinte válaszokat!

„Istenünkkel és papunkkal...”

Mi nem cirkuszi mutatványosok módjára, hanem a Nagyméltóságú gróf szabad jobbágyaiként, Istenünkkel és papunkkal kívánunk Nyíregyházára érkezni – írták 1753-ban Károlyi Ferencnek, a telepítést szorgalmazó földesúrnak elindulásuk elôtt a Szarvasról idetelepülni szándékozók. Az új hont foglalni készen álló mintegy háromszáz családfô között találjuk Sztankó Jánost és Mihályt, Zajácz Jánost és Györgyöt, Bogár Mártont és Gergelyt – a most 250 esztendôs nyíregyházi evangélikus egyházközség lelkészének, Sztankó Györgyinek az ôseit is.

– Mit jelentenek Önnek, az e családok kilencedik nemzedékét képviselô embernek a fenti mondatok?

300

Kopka János

– Ôseink életében a munka és a föld határtalan szeretete, az Istenhez való hûség és ragaszkodás, a vallási buzgóság rendkívüli szerepet játszott. Ahogyan egy régi énekünk is mondja: „hitbôl jött a jócselekedet...” Ôrizték az idetelepülô egyszerû emberek ezt a hitüket akkor már kétszáz esztendeje. A reformáció térhódításával letisztult hitvallást gyakorolták ekkor is odaadó hûséggel. Károlyi gróf földet és megélhetést, a gazdálkodásukhoz jó feltételeket ígérô pátensének pontjai közül azt tartották a legfontosabbnak, hogy istenhitüket szabadon gyakorolhassák. Mert számukra ez jelentette az életet.

– Rendkívüli elôrelátásukról tanúskodik tehát a fenti, a grófhoz írt levelükbôl vett mondat...

– Az akkor már mintegy három évtizede Békésben élô, a Felvidékrôl odakerült evangélikus vallású tót ôseink hosszú távon akarták magukat, megélhetésüket és jövôjüket megalapozni. S hogy ezt mennyire komolyan gondolták, arra itt a példa: valójában a semmibôl teremtettek egy virágzó települést a Nyírségi homokon. Egy olyan várost, amelynek a vezetésében kétszáz évig meghatározó erô volt az evangélikus presbitérium. Hogy mennyire az, arra talán példa egy húsz éve velem történt eset. Az akkori kommunista tanácselnök, Gyuricsku Kálmán úgy mutatta be nekünk, a lelkészként frissen ideérkezetteknek a nyíregyházi városháza dísztermét: „Itt van ez a gyönyörû terem, amit az önök ôsei építettek...” Tetszett, hogy ismerte, tudta ez az ember a város történetét. Kedves gesztusnak érzetük a szavait abban az – igaz, már finomabban – egyházellenes idôszakban. Korábban az is természetes volt, hogy Nyíregyháza római, illetve görög katolikus templomait is evangélikus építészekkel, evangélikus ember, Barzó Mihály gyárában készült (BM) téglákból építették. S ebben a városban – nem utolsó sorban a tirpák ôsök végtelen türelme eredményeképpen – három nyelven: magyarul, szlovákul és németül hirdették az igét a templomokban. A Luther Márton-i szellemet építették tovább akkor is, amikor kitüntetett figyelmet szenteltek az oktatásnak... tanuljanak a gyerekeik, saját tanítóik tanítsák ôket a betûvetésre, az olvasásra...

– Több mint szimbolikus, hogy még a harangjukat is magukkal hozták ekhós szekereiken...

– Magukkal hozták, és nem engedték sem az elsô, sem a második világháború idején, hogy a katonaság elvigye és fegyvernek beolvasszák. Egy 1943-ból származó – egyházi levéltárunkban ôrzött – irat szerint pedig a katonaság igen kemény hangon követelte azt – mégis maradt. A Szarvasról hozott kis harang jelenleg is a templomba hívja az élôket, búcsúztatja a földi létbôl eltávozókat.

Kevesen tudják, hogy amíg el nem készült a tûzoltóság városi építménye, templomunk szolgált Nyíregyháza tûvédelmére is. A toronyban van egy szoba, ebben ügyeltek a tûzôrök éjjel és nappal, s – amíg telefonjuk nem volt – különbözô jelekkel figyelmeztettek a veszélyre. Érdemes megnézni: a torony feljárójánál néhány éve már emlékeztetô felirat is tanúsítja: ez a hely a város legmagasabb pontja. Azt sem igen tudja mindenki, hogy Túróczi Zoltán püspök urunk 1956 utáni kiszabadítása örömére Nyíregyháza összes harangja egyszerre szólt...

– Jeléül annak, hogy a vallás, annak gyakorlása régente és azóta is meghatározó szerepet játszott a tirpákság életében?

– Az istentiszteletre járás mindig, de különösen az elsô idôkben rendkívül tudatos dolog volt evangélikusaink körében. A piciny, náddal fedett, sárból vert falú,

Mit tudunk a gyökerekrôl?

301

kisvárosi házak – amelyekben a szállásföldjeikre fokozatosan kiköltözô fiatalabbak helyére az idôsek, a munkában megfáradtak maradtak – lakóihoz közel volt a templom.

Természetes volt, hogy ide minden vasárnap betértek az emberek. Egyházközségünk tagjai azonban tíz-tizenöt kilométeres távolságról – Császárszállásról, Kálmánházáról és a messzi tanyavilágból – nemegyszer és nem kevesen, gyalog tették meg az istentiszteletre vezetô utat. Szombaton munkásruhájukban jöttek az emberek a piacra, majd itt maradtak az idôsek lakta városi házban. Sokan még hazamentek, elvégezni a délutáni takarítást, ellátni az állatokat, és vasárnap visszajöttek a városi istentiszteletre. Mert a vasárnap csak az ünnepé volt! Ahová a férfiak, az asszonyok, a fiatalok, legények, leányok, gyerekek is ünneplôben járultak istenük elé. A negyvenen felüli asszonyok már teljesen feketében, a férfiak hosszú évekig bô, fehér, házi szôttes nadrágban. Késôbb már csizmában, fehér ingben és kalapban érkeztek az istentiszteletre.

Múlt század eleji történetek sora ismerteti ezeket a sajátos öltözékeket.

– Mit örökítettek át a Sztankó család kései nemzedékeire az elôdök?

– Anyámat, aki a városban, a Csillag utcán lakott – ez is az elsô telepítési hullámmal érkezôk lakóhelye volt, a Debreceni utca közvetlen szomszédságában –, Zajácz Zsuzsannának hívták. Ott még negyven évvel ezelôtt is nagy telkeken laktak, gazdálkodtak. Hagyományos módon tartottak lovat, baromfit. A régi szokások – igaz, csak nyomokban – más tekintetben is fellelhetôk voltak. Nagyszüleim még tótul beszéltek. Nagyapa vasárnap reggelenként a nyolcórási szlovák nyelvû istentiszteletre járt. Anyám a fél tizenegyesre, s magával vitt engem is. Az asszonyoktól, férfiaktól feketéllett a templom. A hatvanas évekrôl beszélek és arról a templomról, ahová háromezernél több ember fél el. Mindenkinél ott volt a Tranoscius, a tirpákság szent, csatos, énekes-imádságos könyve. Amely harminc versszakos énekeket is tartalmaz, s amelynek az aszályra, árvízre és tûzvészre és minden egyéb veszedelemre volt Isten segítségét kérô éneke. E szlovák nyelvû könyvben évszázadok könyörgése foglaltatik, nem utolsó sorban az evangélikus hitünket fenyegetô veszély elmúlásáért.

Ebbe a könyvbe írták a tirpák emberek, az én nagyszüleim, szüleim is a velük történteket, a számukra legfontosabb eseményeket: születést, házasságot, elhalálozást.

Más fennmaradó papír ugyanis nem volt a háznál.

– Mindezek ugyancsak a tirpákság és egyháza különleges és sajátos kapcsolatára utal.

– Valóban különleges és bizalmas kapcsolat volt a bokortanyák világa, az evangélikusság gyülekezete és a Luther Márton-i egyház között. A papság folyamatosan a hívei között volt. Egyházunk Nyíregyháza huszonkét-huszonnégy külterületi iskolájában is szolgálta a parasztemberek oktatásának, mûvelôdésének ügyét, egyszersmind lelki üdvét. Egyházi tanítóink – mert mindössze két lelkész volt – sok esetben láttak el papi szolgálatot is, a tanyai tantermek vasárnaponként az istentisztelet színterei voltak. Természetes volt, hogy a tanító vallásórákat tartott, mint ahogy az is: ezek a kisiskolák néhány alapvetô szakkönyvükkel segítették a szakszerû gazdálkodást. A tirpák ember egyházának papja és tanítója közötti bizalmi kapcsolat azzal együtt élt, hogy a tanyán élôk – bizonyára nem ok nélkül – általában bizalmatlanok voltak a városiakkal, az úgynevezett nadrágos emberekkel. A bokrok lakója papjait, tanítóit meghívta családi ünnepeire, de a legszegényebb és a hétköznapokon is megosztotta velük azt a keveset, ami neki volt. Sok szép történet keringett a családomban ezekrôl is.

302

Kopka János

Az idôsebbek esti beszélgetéseinek központi témája volt az a nagy esemény, ahogyan megépülhetett központi templomunk. Családunk ôsei maguk is részt vettek 1784–86 között szekereikkel, lovaikkal abban a hatalmas áldozattal járó munkában, amelyet templomáért önként vállalt az egyházi gyülekezet. Tôlük tudtam meg, hogyan mentek az építôkövekért a Hegyaljára, hogyan szállítottak heteken át gyenge szekereikkel az úttalan utakon, keltek át a kompon. Ezt a nagy próbatételt is sikerrel járták végig ükapáink, szépapáink. Hatalmas templomra kaptak csak engedélyt azok után harminc évvel, hogy pici fatemplomukat is lebontatta velük a hatalom. 1784-ben viszont háromezer embert befogadó istenházát engedélyeztek a számukra, minden bizonnyal azzal: ez úgysem fog sikerülni. És ezek az emberek, a tirpák ôseink ezt is megépítették; saját erôbôl, a két kezük munkájával! Csoda-e, hogy akkora ünnep volt e templom elkészülte, amilyenre se azelôtt, se 1786 óta nem volt példa Nyíregyházán. Ilyen ünnepet el sem lehet képzelni! A felszentelést követô három napon át megállás nélkül zengett-zúgott az emberek hálaadó éneke azért, hogy isten háza annyi keserv és kín után városunk legmagasabb pontján, Istenünk dicsôségére megépülhetett. Felszentelt egyházközségi hajlékunkban minden gyereket megkereszteltek, az elhunytakat méltón eltemették – sajnos, rengeteg volt a korai csecsemôhalál, a halvaszületés, az óriási diftériajárvány okozta gyermekhalandóság. Két lelkész végezte ez idôben az egyházra háruló minden tevékenységet – másfélszáz esztendôn át. Csak a huszadik században lettünk többen, amikor megalapították a nyíregyházi evangélikus püspökséget, amelynek hatásköre kiterjedt Erdélyre is, egészen Brassóig. Egyházunknak ma tulajdonképpen Nyíregyháza és közvetlen környezete evangélikusainak lelki gondozása a feladata.

A városban és a bokortanyákon kívül szép számmal élnek híveink a Kisteleki szôlôben, Rozsréten, s még Nagykálló határában is több száz az evangélikus. Érdekes, hogy egészen az 1848-as szabadságharcig evangélikus vallásúak voltak a város fôbírái, utána pedig számos polgármester volt vallásunk követôje.

– Mi maradt meg és mi tûnt el mára végérvényesen a régmúltból, sikerült-e átörökíteni valamit a hagyományokból?

– Megmaradt – és ez örömmel tölthet el mindannyiunkat – az evangélikussághoz tartozás tudata. Olyanok is, akik nem gyakorolják vallásukat, fontosnak tartják ezt.

Nagy ünnepek alkalmából megtelik a nagytemplom, bár híveink több kisebb templomot, imaházat is emeltek. Jó kimondani: én is kereszteltem már felnôttet, aki korábban kimaradt az egyház kötelékébôl. Mind több az olyan ember gyülekezetünkben, aki nem csupán a hagyományok okán jön közösségünkbe, hanem lelki meggyôzôdésbôl. Megmaradt templomunk – az immár 217 esztendôs szent hajlékunk – szeretete, ide egy évben legalább egyszer el kell jönnie minden nyíregyházi evangélikusnak! De ez már a legújabb kori egyháztörténet része... ám eddig – ugyancsak korunkban – sok megpróbáltatáson ment át a nyíregyházi gyülekezet.

– Például az 1947-es kitelepülés okozta traumán?

– Igen. Akkor, az úgynevezett lakosságcsere egyezmény folytán legkevesebb háromezer evangélikus vallású nyíregyházi ment el a mai Szlovákiába, Csehországba.

Közöttük a én rokonaim, akiknek a „toborzók” úgy adták elô, hogy az „Ígéret földjére”, ôsi otthonaikba mehetnek. Sokakat vonzott mindez, akik tótul beszéltek, szlovák származásúnak vallották magukat. (Milyen az élet? Ezek az emberek maguk között mind a mai napig magyarul beszélnek!) E kitelepítés egyházközségünk szá-

Mit tudunk a gyökerekrôl?

303

mára jelentôs vérveszteséggel járt, ma is gyász és fájdalom e tény. Miként 1948 nyara, amikor egyik napról a másikra megszüntették egyházunk iskoláit, amelyeket a nyíregyházi bokortanyák népe önerôbôl hozott létre. Államosították azt a központi elemi iskolát, amely a tirpákság életében maga volt „az iskola”. Elvették az egyháztól a Kossuth és a Geduly gimnáziumot. Nagymamám mesélte, hogy ôket még a múlt század elején megverték a tanítók – csak azért, mert egymás között magyarul beszéltek. Az asszimilációnak ezt a válfaját – különösen akkor, amikor mi másoktól követeltünk magunknak nyelvi és kulturális identitást – ugyancsak történelmünk részeként kell elfogadnunk...

– Szerencsére az evangélikus egyház visszakapta jelentôs iskolái nagyobbik részét, a Kossuth gimnáziumot s az elemi iskolának épült palotát...

– Szerencsére. De ami a két idôszak között történt, aligha jóvátehetô. Ilyen elôzmények után is több mint húsz szociális intézményt mûködtet egyházunk.

Fogyatékosgyerek-gondozót, anyaotthont, idôsek otthonát, menedékhelyet, hajléktalanszolgálatot. Óvodánk van, a fôiskolán hittanárképzés, saját budapesti kórházról megegyezés-közeli tárgyalásban vagyunk. A magyarországi és a bajor evangélikus egyházi kapcsolatok áldásaiból Nyíregyháza is részesül, de a finn testvéregyház is segít. Ha gond van, a bajbajutottakért gyülekezetünk példásan „összekapja” magát; albérlettel, élelemmel, ruhával, pénzzel, munkahelyszerzéssel segít.

– Vajon nem éppen ezek a 250 esztendôs egyházközség fennmaradást jelentô titkai?

– Bizonyosan ezek. Ezért sem lenne szabad megfeledkezni azokról, akik Nyíregyházát újjáalapították és felvirágoztatták. Ôseim – a Sztankók, Zajáczok, Bogárok (ôk alapították Bogárházát, a mai Kálmánházát) és mind a többiek – megérdemlik, hogy a mai városvezetôk azzal is elismerjék tetteiket: az általuk újjáalapított Nyíregyháza ôsmagja, a Luther tér a földhivatalnál ma is az egyes helyrajzi számot viselô templomával, jelenleg is legnagyobb és legrégibb iskoláival, egyházközségével, bérpalotájával, egész környezetével méltó legyen ahhoz a történelmi tetthez, amit a tirpák honalapítók két és fél évszázad során véghezvittek.

A Bellusok beleszülettek...

Bellus Tamás 46 éves közgazdász Nyíregyházán született, az Ószôlô utca végén, az akkor még földes utca egy alacsony tirpák házában.

– Hogyan élte meg családja tirpákságát, mit tud a származásáról?

– Én a nyelven keresztül találkoztam elôször az eredetemmel. Annyit már az eszmélésem után észrevettem, hogy másképpen beszélnek otthon akkor, amikor olyasmirôl folyt a szó, amit az öregek szerettek volna maguk között tartani. De tótul (szlovákul) beszélt a nagynéném, aki késôbb a cseh–német határvidékre települt, és másképp a keresztanyám. Azt már jóval késôbb tudtam meg, hogy igen sok Bellus él a mai Szlovákiában, különösen Késmárk környékén.

– Bellus. Ez a családnév az 1754-es összeírásban még nem szerepel. 1757-ben sem lehettek Nyíregyházán, legalábbis a városba addig betelepültek – szarvasiak, csabaiak és a mások által lakott utcák – névsorában. Attól persze jöhettek máshonnan, és települhettek ide késôbb a jelenlegi tanyák világába. Abból is gondolom, hogy

304

Kopka János

Nagycserkesz városközeli kis tanyáját – ma Belfibokornak nevezik – eredetileg Bellyus bokornak, pontosabban Bellyus-szállásnak hívták. Ami jelzi, hogy ezt a helyet a Bellusok foglalták el elôször, s csak jóval késôbb, több mint száz év múltán „magyarosította” a város Belfibokorrá...

– Ezt én most hallom elôször. Hogy ennek mi az oka, kérdezhetnék, de nem tudok rá érdemleges választ adni. Talán az, hogy se a nagyszüleim, se a szüleim – mindkét család jó régen beköltözött Nyíregyháza belterületére – nem beszéltek gyökereikrôl. Sokat hallottam mostanában, s Krúdy Gyula is állította, hogy a tirpák büszkén vallotta magát nyíregyházi tótnak, hiszen volt mivel büszkélkednie. Mert vagyont szerzett, mert közismert földszeretete, munkaszeretete révén virágzó gazdaságot varázsolt a bokortanyákból, és mert olyan közösségben élt, amely valódi csodát mûvelt. Egy elhagyott, parlagon maradt, lakatlan vidékbôl alkotott életet sugárzó települést, mégpedig szinte viharos gyorsasággal. Mindezek ellenére – és talán nem a mi családunk volt az egyetlen kivétel – se apámék, se nagyapámék nem dicsekedtek tirpák származásukkal – nemhogy büszkék lettek volna arra, de szóba se igen hozták. Persze arról sem tudok, hogy szégyellték volna. Egyszerûen, nem volt hagyománya a gyökerek, az ôsök kutatásának. Aminek csak az lehetett az oka – legalábbis mai szemmel nézve –, hogy erre sem idô, sem alkalom nem volt.

Természetesnek tartották azt az állapotot, amibe beleszülettek. Azt követôen – és ezt már magam is megtapasztaltam kisgyerekként – dolgoztak virradattól sötétedésig. Hallatlan munkaszeretet jellemezte ôket. Még az ötvenes-hatvanas években is nagy kertjük volt a mai Ószôlô utca–Etel köz és az Eperjes utca találkozásánál, meg három hold föld a Nyírszôlôsi út mellett. Ez is csak ahhoz volt elég, hogy meg legyen a család kenyere.

– Nem azért költözött be a család a városba a bokortanyáról, mert sok gyerek lévén, nem jutott kinn föld mindenkinek? Nem voltak kevesen azok a tirpákok, akik föld híján a városban próbáltál szerencsét iparosként, fuvarosként... Errôl sem beszéltek otthon?

– Nem. Hogy régen mijük volt és hogyan volt, ez a téma, legalábbis elôttem soha nem került szóba. Egy bizonyos: ôk a kevés föld miatt jöttek be Nyíregyházára. Hiszen kint, a bokortanyák világában a gazdának csupán egy, legfeljebb két fiúgyereke kaphatott földjusst, különben apró parcellák alakultak volna ki, amelyeken nem lehetett jövedelmezôen gazdálkodni. Így aztán a mi családunk férfitagjai még napszámba is kénytelenek voltak eljárni.

– Hogy milyenek voltak a tirpákerények, a Nyíregyházára Békésbôl vagy közvetlenül a Felvidékrôl idetelepült tót emberek jellemzô tulajdonságai, arról Bellus Tamás – maga is sajnálja – igen keveset tud. Annyit mindenképpen, hogy a föld és a munka mellett nagyon szerették az állatokat, különösképpen a lovat. Szerények voltak és takarékosak – de ezek a tulajdonságok kényszerûségbôl is következhettek, hiszen a kevéske jövedelembôl bizony nem is lehetett fennhéjázó módon élni. (A tót származású ember azonban nem is volt az a típus, aki másokat lenéz.) A szerény életmód egyik lényeges kifejezôje volt az étkezés. Milyen volt, Mire, hogyan emlékszik?

– Nagy divat volt nálunk a sztrapacska túróval, azután a paszuly és a krumpli levesnek és fôzeléknek, meg ezerféleképpen. Nagyanyám fôztjének az ízei most is itt vannak a számban, anyám már nem tudta azt, amit a nagymama. Azt is biztosan állíthatom, hogy a szerényebb hétköznapok után az ünnepre mindig kitettek magukért. Akkor már volt kalács, esetenként csigaleves, még tyúkhús is, elsôsorban

Mit tudunk a gyökerekrôl?

305

persze nyáron. És volt töltött káposzta meg fánk. És micsoda felséges ételek fôtteksültek egy-egy disznóöléskor a kemencében! Sokszor ettünk az erdôben szedett gombából is, aminek az ismerete nagyszüleim génjeiben lehetett, a hegyekben élt emberek leszármazottai is jól ismerték ezt az eleséget. A nagymama ezzel is sokat járt piacolni, pontos „látleletet” tudott adni errôl az erdei finomságról, késõbb letett egy vizsgát, és szakértôként vizsgálta a mások által szedett gombát.

– A tirpák ember roppant vallásos is volt...

– Apám – valamilyen okból – római katolikusnak született. Anyámat görög katolikusnak keresztelték, ô mélyen vallásos volt, annyira, hogy a kis megtakarított pénzét mind odaadta a templom felújítására.

– Békesség, mások megértése, türelem jellemezte a tót származású embert. Csakúgy, mint az általam megismert szláv népeket.

– Egy biztos, én még családi konfliktusokról sem tudok. Ha volt is ilyen nálunk, akkor az nem elôttem zajlott. Békében éltek, nagy-nagy türelemmel fogadták a sokszor szûk napokat, a nincstelenséget, megelégedtek azzal, ami volt. Ma sem értem, és nem is fogom megérteni soha, hogyan lehet apróságokon felcsattanni, összeveszni, egy életre megharagudni. Nem fogom megérteni azokat sem, akik a saját akaratukat erôszakolják rá másokra, legyen az családi, munkahelyi vagy közösségi ügy, legyen az nemzetiségi hovatartozás vagy pártoskodás. A tirpák ember összetartó, közösségi életre termett, család- és gyermekszeretô. Józan életû. Ha meg is termett a bornak való – mert mindenkinek volt legalább egy kis darab szôlôje, nekünk is –, inkább eladták a szôlôt, ami kevéske bort mégis préseltek, abból alkalomadtán ittak egy-egy pohárkával, és mehetett tovább a munka...

– Érdekes fejtegetés. Csakhogy én ma is ismerek tirpák származásút, aki túlságosan is sokat néz a pohár fenekére. Nincs ebben ellentmondás?

– Az is igaz, amit én mondtam, s nyilván van olyan is, akinek a magatartása ellentmond ennek. Magam is ismerek olyat, aki a téeszbe lépést követôen a tanyavilágban már nem találhatta meg a helyét. A lovakat gépek váltották fel, a gép kiszorította a sok száz éve megszokott mezei munkából – amelynek minden mozzanatát hajszálpontosan ismerték – az emberek egy részét. Akik pedig egyik napról a másikra föld és mezei munka nélkül maradtak, s akiknek segédmunkás vagy elsô generációs ipari munkás lévén, semmi érzékük, kedvük nem volt az ottani tevékenységhez, azok ezt a munkát kényszerként fogták fel. És a nyolc óra leteltével – nem nagyon tudván mit kezdeni a nap további részével, és különösképpen nem, mondjuk egy panellakásban – egyszer csak a pohárhoz nyúltak... bizony a gyökértelenség tragédiákkal is jár. A családot összetartó erô kiesésével szétesik a kisebb közösség. Ami nincs benne az ember génjeiben, az egy életidegen helyzetben olyan lesz, mint víz a forró zsírban...

– Véget értek a korábbi összejövetelek, a nagy közösségi alkalmak, a családi ünnepek is?

– Olyannyira, hogy már a közeli rokonság is csak ritkán találkozik. Hiszen megszûntek az olyan közösségi munkaalkalmak, mint az aratás, cséplés, a kukoricafosztás, napraforgó bugázás, szüret. A lányok messzebb mentek férjhez, a fiúk máshová nôsültek, távolabb találtak munkahelyet, ami azt jelentette, hogy akik itt maradtak, azok egyedül maradtak. Ez is hozzájárult, hogy bizony sok embert – mint annak idején az amerikai indiánt – legyôzött a „tüzes víz”.

306

Kopka János

– Ezek után felesleges kérdeznem: mennyire érdekli a ma emberét az, hogy honnan jött, milyen az eredete, hol vannak a gyökerei.

– Csak a legközelebbi ismeretségemrôl tudom azt mondani, hogy nemigen. Engem is csak mostanában kezd érdekelni mindez, talán azért, mert öregszem. Ilyenkor kezd egyre fontosabbá válni az ember számára: ki is vagyok tulajdonképpen?

Mit tudok mondani az utódomnak, ha rám kérdez egyszer? Ha megkérdezi, hogyan éltek azok, akiktôl ránk maradt az öreg varrógép, meg a kézzel festett lámpabúra?

Lehet, hogy ez egy összezártabban maradt közösségben másként van, mint nálunk, akiknek a felmenôi korábban ideszármaztak a városba, s élték a nyíregyházi létet, mert kint, a tanyavilágban nem jutott nekik föld. Egyébként is szûkszavú emberek voltak a tirpákok, a mesélésre már csak igen öreg korukban lett volna idejük, ezt azonban csak nagyon kevesen élték meg akkoriban. A munka, amelynek éltek – másképpen nem kereshették meg a család kenyerét – ugyancsak kevés idôt hagyott a régi dolgok elmondására. Nagy dolog volt nálunk, ha egy-egy pohárka bor után nagyapa elmesélte, hogyan sebesült meg Doberdónál, az elsô világháborúban.

– Szerették a gyerekeiket – mondta az elôbb. Miben jelentkezett ez a szeretet: anyagiakban, csokiban, más egyébben?

– Az már nagyon nagy dolog volt – pedig az ezerkilencszázhatvanas éveket írtuk –, ha keresztanyámtól kaptam egy kis kockányi csokit. Azért is marad meg élénken emlékeimben a húsvét vasárnap szentelni vitt ünnepi étel, a fehér kalács, kolbász, fôtt sonka, tojás, bor; a fehér abrosszal terített asztal a tisztaszobában. Olyan nagy esemény volt ez számomra, mint a kis néprádió megszólalása, vagy az elsô mozifilm, de erre már az iskoláskoromban került sor. Ki olvasott mifelénk akkoriban újságot? Csak kevés embernek jutott ilyen luxus, mint a könyv is. Kivéve a Szabad Föld Kalendáriumot, amire nagymama tartott igényt. Nagyapát viszont sose láttam olvasni. Ennek ellenére tájékozott ember volt, megálltak az ismerôsökkel az utcán néhány percre, megbeszélni a világ dolgait. Az ô idejében, sajnos, volt nehéz ügy, éppen elég. Ô – mint mondtam – járt az olasz fronton, volt Pesten és másutt is. Nagymama hosszú útjai Máriapócsra vezettek gyalog, hogy „teljes búcsút” nyerjen. Ha onnan hozott egy cukornyalókát, az maga volt a Kánaán. Volt egyszer a pócsi szerzeményei között egy foszforeszkáló kis kereszt, aminek csodájára jártunk.

– Aligha érthették meg az öregek a sûrû technikai-társadalmi változásokat.

– Nem is tudhatták követni a követhetetlent. Megpróbáltak úgy élni a mában, mint évtizedekig azt megelôzôen. Nem értették azt sem, miért kellett elmenni a nyugodt kis portájukról, amikor elkezdôdött a Jósaváros építése. Nem lehetett ezen csodálkozni, ez egy másik világ, mint amit ôk örököltek ôseiktôl. És az ô régi világuk – sajnos vagy nem – a nagyszülôkkel, a mi szüleinkkel együtt kihalt, vagy csak nyomokban lelhetô már fel. Ezért is fontos felkutatni és megôrizni abból mindent, ami hasznos és amit még lehet.

Magyar László

A nyíregyházi evangélikus gyülekezet elsô hár om három évtizede* A nyíregyházi Evangélikus Gyülekezet levéltárának értékes darabja az a Történetkönyv, amelyet az 1841–1842. években Miklósffy Sámuel lelkész három munkatársával, Nagy Sámuel, Susztek Sámuel és Mihályik Mátyás tanítókkal készített.

Megpróbálták írásba foglalni a gyülekezet addigi történetének fontosabb eseményeit.

A könyv elején egy német nyelvû bevezetô megjegyzés utal arra, hogy az általuk leírtak valóban csak a fôbb vonásokat rögzítik, bôven hagyva lehetôséget a történetírók szélesebb körû kutatásainak: „Ahogy egy ács, amikor új házat épít, nem gondol másra, minthogy amit készít tartós legyen, hogy hogyan fessék és díszítsék, azt más gondjára bízza. Így akarunk mi is tenni, és azt annak gondjára bízzuk, aki történetet ír, hogy mindent elmondjon és minden részletet szorgalmasan átdolgozzon.

Nem akarunk többet, tenni, mint a lényeget legrövidebben megragadni.” Az ószövetségi apokrif irodalomból a 2. Maccabeus 2,30-ra utal. „Mélyebben belebocsátkozni, mindenrôl értekezni és tüzetesen részletekre kiterjeszkedni a történet írójához illik.”

A történetíró feladata világos. A kérdés az, hogy vannak-e olyan források, amelyek alapján egy korról megrajzolt képet tovább díszíteni, a kor ismeretébe mélyebben belebocsatkozni lehet.

A türelmi rendelet megjelenése, 1781 után, de valójában 1784-tôl, a templomépítési engedély elnyerésétôl kezdôdôen olyan nagyarányú és tartós fejlôdés jellemzi az evangélikus gyülekezet életét, hogy annak látványos eredményei mögött árnyékba kerülnek a betelepülést követô három évtized eseményei. Pedig az az erô, amely a fejlesztéseket, lehetôvé tette, ebben az idôben sûrûsödik és érleli a gyülekezet tagjait a nagy, áldozatvállaló tettekre.

Miklósffy Sámuel ezt írja a gyülekezet Történetkönyvében errôl az idôszakról: „A múlt század másodfelében itt még valódi patriarkális szellem uralkodott, egyszerûség a viseletben, ôszinteség a beszédben, buzgó vallásosság jellemzé az Evang. népet azon korban, melynek üldözô lelke ellen az tsudálandó állhatatossággal vívott s akkor vettetett meg e jelen állásunk alapja, midôn a keresztény Tolerancia eltûntével roppant költségek, erôködés, munkásság által építtetett fel templomunk. Ennyit mert, most szinte hihetetlent az akkori vallásosság s egyetértô szeretet felvállalni és végbe vinni.” * Nyíregyháza újratelepítése egyben az evangélikus egyházközség alapításának az éve is. A 250. évforduló ünnepségeihez szerkesztôségünk az itt következô két tanulmány közlésével járul hozzá.

310

Magyar László

Érdemes figyelnünk arra, hogy Miklósffy Sámuel miben látja a nagy eredmények forrását. Bár már ô is a harmadik nemzedék távlatából tekint vissza. Vannak események, amelyeket erre az idôre már a hôsiesség légköre vesz körül, vagy a családi hagyomány emel ki a múltból, a létbizonytalanságot és állandó nyugtalanságot jelentô feszültségek mindennapi gondja pedig már elhalványul. A harmadik nemzedék soraiban csak kevés tanúja élhetett már a templomépítés elôtti évtizedeknek.

Nem tudjuk pontosan, hogy Miklósffy Sámuel mit ért a kort jellemzô „patriarkális szellem” alatt. Azt-e, hogy a gyülekezet tagjai figyeltek vezetôikre, megbíztak bennük és elfogadták irányításukat? Vagy azt, hogy a családok összetartozás-tudata erôs volt, és a családok olyan felelôsséggel és szorgalommal dolgoztak családjukért, hogy a tiszteletük magától értetôdô volt? Vagy a gyülekezet tagjait olyan összetartozástudat fûzte egymáshoz, hogy egymást segítették, bátorították, osztoztak a másik gondjában, nagy családként élték meg egymásra utaltságukat? Azt gondolom, hogy ennek a jellemzésnek a tartalmát az idézet utolsó mondata adja meg. A nagy tettek felvállalására alkalmassá tevô, „egyetértô szeretet” érlelôdött a gyülekezet tagjaiban.

Hogy a telepesek között ilyen egyetértô légkör alakulhatott ki, az az Úristen csodája volt, mert sokfelôl jöttek, és nyilvánvalóan sok mindenben különböztek.

Cservenyák László Nyíregyháza örökváltsága címû könyvében felsorolja, hogy az 1754. évi összeírás szerint honnan jöttek az új telepesek. „Az 1754. évi összeírás szerint az új telepesek a következô helyekrôl jöttek: Legtöbben, mintegy 154 család Szarvasról, 59 Berénybôl, 19 Komlósról, 18 Csabáról, 5 Orosházáról és 1 Gyuláról.” „Zólyom megye községeibôl 44, Borsodból 28, Hontból 25, Gömörbôl és Nógrádból 20 család költözött át, De jöttek telepesek Liptó, Szepes, Pest és Tolna megyébôl is.

Az 1754. évi összeírás szerint a lakosok száma már 2485 fôre növekedett.”

A telepesek anyanyelvüket illetôen sem voltak egységesek. Tót, magyar és német nyelvet beszéltek. Amikor a gyülekezet elsô lelkésze, sok megpróbáltatás tanúja, Vandlik Márton megerôtlenedik, a gyülekezet vezetôi gondoskodni akarnak alkalmas utódról. Olyan lelkészre van szükségük, akit a földesurak is elfogadnak, ezért Desôffy Tamás segítségét kérik. Desôffy Tamás földbirtokos 1765-ben Fábry eperjesi professzornak írt levelében kéri, hogy Karlovszky professzorral tanácskozva javasoljanak olyan három nyelvet beszélô, akadémiát járt jelöltet, aki jó életvitelû és képzett legyen. Ez a levél tanúsítja, hogy kezdettôl fogva szükség volt a három nyelvû egyházi szolgálatokra. Késôbbi feljegyzések és gyülekezeti jegyzôkönyvek bizonyítják, hogy a német nyelv használata csak hosszú évtizedek alatt sorvadt el.

Amint azt a templomépítésben megnyilvánuló, késôbbi összefogás és áldozatvállalás tanúsítja, ezt a sokszínû közösséget ajándékozta meg az Úristen az egyetértés lelkével. Ehhez természetesen hozzátartozott a vezetôk iránti bizalom, a szülôk iránti tisztelet, a munka szeretete és új otthonuk megbecsülése is.

Az igazi összekötô erô azonban a kegyelmes Isten iránti bizalmat elmélyítô, lelki szabadságot adó közös hit volt. Ez a nyilvánosság elôtt buzgó vallásosságban, a családban pedig ennek a Jézus Krisztusra tekintô hitnek az erkölcsi kötelezettségében nyilvánult meg. Több volt ez, mint a Tízparancsolat rendelkezéseit hangsúlyozó vallásosság. Egész életet átható kegyesség volt, amely isten iránti háláját Krisztus szeretet parancsának komolyan vételével igyekezett kifejezni.

A letelepülés utáni elsô három évtizedben a gyülekezet tagjai sokszor hónapokig nem vehettek részt közös istentiszteleten, nem hallgathattak igehirdetést, de kezük-

A nyíregyházi evangélikus gyülekezet elsô három évtizede

311

ben volt egy énekeskönyv, amelynek az énekei lelkükbe vésték hitük tartalmát, az evangélium üzenetét, és tanították ôket a Krisztust követô életre. Az ún. Tranoszciuszénekeskönyvbôl megtanulták, hogy bízzanak Isten gondviselô és megváltó szeretetében, megismerték az egyházi ünnepek tartalmát, a Tízparancsolatot, az Apostoli Hitvallást, sôt még a lutheri reformáció elsô hitvallását, az Ágostai Hitvallást is, és minden alkalomra találtak olyan éneket, amelybôl vigasztalást és útmutatást nyerhettek. Ez az énekeskönyv nevét szerkesztôjérôl, Tranoscius György lelkészrôl kapta.

Eredeti neve: Cithara Sanctorum (Szentek hárfája). Az elsô kiadás 1656-ban jelent meg Lôcsén, tót nyelven kb. 150 kiadást ért, meg és folyamatosan bôvült, az énekek szövege azonban évszázadokon át változatlan maradt. Régies nyelvezete tartalmi gazdagságát nem zavarta. Nagy szerepe volt abban, hogy Nyíregyházán, egészen a Szlovákiába történt kitelepülésig, 1947-ig, egyházi használatban is élô nyelv maradt a szlovák. Ezt az énekeskönyvet nemcsak az istentiszteleteken, hanem a családi otthonokban is rendszeresen forgatták, olvastak és énekeit énekelték. Ezek az énekek beleénekelték az emberek szívébe a kegyelmes Istenbe vetett bizalmat és a Krisztust követô élet örömét. Mindennek a megpróbáltatások idején felbecsülhetetlen értéke volt. A Gyülekezet levéltárában megôrzött, rézzel vasalt, pántos és kapcsos példányok tanúskodnak arról a féltô szeretetrôl, amellyel egykori „tulajdonosaik ezeket az énekeskönyveket megbecsülték.

Nyilvánvaló, hogy nem mindenkit hatott át ez a vallásosság, de az is, hogy ennek a hitnek és keresztyén életvitelnek sodró ereje volt, és vonzása alól azok sem tértek ki, akik vallásosságukat felületesen élték. A Tranoszciusz-énekeskönyv énekeibôl táplálkozó vallásosság áldása kétségtelen, hogy még a mai gyülekezetek tagjaira is kihatott.

A patriarkális szellem és buzgó vallásosság mellett, a XVIII. század második felének jellemzésében a gyülekezet fontos jellemvonásaként sorolja fel Miklósffy Sámuel, hogy „állhatatosan vívott a kor üldözô lelke ellen”. Finom és érzékletes megfogalmazás. Nem szidja a római katolikus egyházat, de érzékelteti, hogy a kort nem a türelmesség és testvéri magatartás jellemezte. Nem dramatizálja a gyülekezet helyzetét sem, nem beszél hôsi küzdelemrôl, megaláztatásokról, csak azt érzékelteti, hogy a gyülekezet igyekezett kivédeni az ôt sújtó intézkedéseket, ahogy a védekezô vívó igyekszik kivédeni az ellene irányuló támadásokat.

Már az áttelepülés utáni elsô hónapokban kiderült, hogy azok a remények, amelyeket Károlyi Ferenc hívólevele ébresztett bennük, túlzottak. Nem a gróf ôszinte jószándékában csalódtak, de fel kellett ismerniük, hogy az egri érseknek a gróf tekintélyénél nagyobb politikai befolyása érvényesül a Helytartótanácsnál.

A telepesek Nyíregyházára jövetelével egy idôben ajánlja magát Károlyi Ferencnek, az evangélikusok lelkipásztorául Vandlik Márton csabai lelkész. Károlyi Ferenc már 1755 aug. 5-én válaszol Vandlik levelére, és ígéretet tesz, hogy ha engedélyt kap, alkalmazza. Vandlik Márton az ígéreten felbátorodva, nem vár az engedélyre, hanem Nyíregyházára jön. A telepesek nyilvánvalóan örömmel fogadják, mert amikor még a saját elhelyezkedésük gondjával veszôdnek, Vandlik biztatására összefogással felépítenek egy „templomházat”, amely egy náddal fedett deszkaszín, de alkalmas arra, hogy ott összegyülekezzenek és istentiszteletet tartsanak. 1754 decemberében azonban megérkezik a Helytartótanács rendelkezése, amely a prédikátort kitiltja Szabolcs megyébôl, és elrendeli a templom lebontását.

312

Magyar László

Ebben a helyzetben Károlyi Ferenc annyira tehetetlennek érzi magát, és annyira bántja, hogy a templomépítésre és lelkésztartásra vonatkozó ígéretét nem tudja teljesíteni, hogy „Nyíregyházáról szabad elmenetelt, kinek hova tetszik, kegyelmesen adott.”

Csak 1756-ban sikerül kijárnia Károlyi Ferencnek, hogy az evangélikusok nagy ünnepeken lelkészt kaphassanak, és nádból oratóriumot építhessenek, Ez az ún. „csûrtemplom”, amelyet a nagytemplom megépítéséig használnak.

Vandlik Márton Debrecenben él, csak a nagy ünnepi szolgálatok ellátására jön Nyíregyházára, Három évvel késôbb, az 1759. év eseményeivel kapcsolatban olvashatjuk hogy „Vandlik megbátorodott a szolgálatokra”. Vagyis a tiltás ellenére végzi az egyházi szolgálatokat. 1766-ban megfáradása miatt nyugdíjba vonul. A gyülekezet nyugdíjat állapít meg számára.

Utódja, Beck János 1766-ban bôvíti a gyülekezet számára szûk „oratóriumot”. A kállói plébános és az egri püspök tiltakozik. Ismét jön a Helytartótanács leirata: „A vallás dolgában tettleg ne merjen senki semmit sem újítani.”

1767-ben a Vármegyén keresztül a gyülekezet kérvényt nyújt be a Helytartótanácshoz, hogy templomot építhessenek és lelkészt tarthassanak.

A feszültség csak fokozódik, amikor 1768-ban meghal Beck János. Utódját, Tircs Jánost a Helytartótanács eltiltja minden lelkészi szolgálattól, csak tanítóként engedi szolgálni.

1768 október 30-án az uralkodó, Mária Terézia parancsára Károlyi Antal földesúr plébánost hoz Nyíregyházára. Ettôl kezdve kizárólag a katolikus plébános joga a keresztelés, avatás, esketés és más egyházi funkciók végzése. Az ágostai hitvallást valló evangélikusok is csak az ô szolgálatát vehetik igénybe, neki tartoznak a stóla fizetésével.

A feszültséget jelzi, hogy a lelki szabadság utáni vágyból megszületett az áttelepülés elhatározása olyan helyre, ahol vallásukat szabadon gyakorolhatják, és saját lelkészeik szolgálatával élhetnek. Az emigráció okáról tett nyilatkozatból idézem: „Ilyen szomorú állapotunkat látván, midôn immár 12 esztendôtôl fogva legkisebb vigasztalást sem láthattunk, meguntuk ezen békétlenséget tovább szenvedni s vállunkon tartani. Amely ugyan arra hozott és kényszerített bennünket, hogy az elmúlt esztendôben közülünk hites és igaz küldötteket kiküldöttünk az okáért, hogy valahol olyatén helyet keressenek, ahol vallásunkon levô prédikátort tartani és a mi isteni tiszteletünket szabadon és minden bántás és háborgatás nélkül véghez vihessük, Ezen szerencsénknek ajtaja mivelhogy Szlavóniában nyílt meg, mindnyájan, nemcsak valamely része, egy akarattal, hogyha Isten éltet bennünket oda fordulni akarunk és kívánunk.”

A döntés a Vármegyét is komolyan érinti, ezért lépéseket kezdeményez; a Helytartótanácsnál a nyíregyházi evangélikusok érdekében. A Helytartótanács 1769-ben a vármegyével összeíratja a Nyíregyházán élô evangélikusokat. Lélekszámuk ekkor 3804. 1770-ben a Helytartótanács engedélyt ad arra, hogy az evangélikusokat saját lelkészük keresztelheti.

1770-tôl Topolcsányi György a gyülekezet lelkésze, de 1785-ig ô is csak rektorként szolgálhat. Az ô szolgálati idejére esik a nagytemplom építésének engedélyeztetése és elôkészítése. Még megérhette az építés kezdetét, 1784 decemberében halt meg.

A nyíregyházi evangélikus gyülekezet elsô három évtizede

313

1781-ben megjelent II. József türelmi rendelete, amely lehetôvé tette, hogy ahol 100 evangélikus család él, ott templomot építhessenek, lelkészt tarthassanak. 1782 áprilisában megy el a nyíregyházi gyülekezet kérvénye Ôfelségéhez, oratórium építésére, és a római katolikus plébánosnak fizetendô stóla megszüntetésére.

Még abban a hónapban megjön a válasz, hogy a templomépítésre és a lelkésztartásra engedélyt kapnak, de a stólát továbbra is fizetniök kell a római katolikus plébánosnak.

1785. március 24-én értesülnek a Helytartótanács újabb döntésérôl, hogy nem fogadta el a templomépítési tervet, mert az nyilvános istentiszteletre utal, holott csak privát istentiszteletet és lelkészt engedélyeznek. Megparancsolja, hogy privát vallásgyakorlathoz illô tervet nyújtsanak be. Még ebben az évben érkezik a Helytartótanács újabb leirata a Vármegyéhez, amelyben megtiltja az evangélikus lelkésznek a fiók gyülekezetekben lakó hívekhez való kijárást.

A kornak ez a türelmi rendeleten is túlnyúló „üldözô lelke” jól mutatja, hogy Magyarországon a római katolikus egyháznak az a hatalmi igénye, amelyet ellenreformációnak nevezünk, szinte a XVIII. század legvégéig érvényesült és a Helytartótanácsot is befolyása alatt tartotta.

A folyamatos elutasításban részesülô nyíregyházi evangélikusoknak végül is a Vármegye nyújtott segítô kezet. 1785 októberében ajánlólevéllel fordulnak az uralkodóhoz, amelyben kérték a szabad vallásgyakorlat és templomépítés engedélyezését az evangélikus gyülekezet részére.

Egy lelkileg felszabadult, a hit szabadságának az örömével és áldozatvállalásával ünneplô gyülekezet tette le 1784. március 25-én temploma alapkövét. Ez tette lehetôvé, hogy a templomépítés nagy munkája után torony, orgona, új paplak és új iskola építése tanúskodjon ennek a hitnek az erejérôl.

Joggal írta le Miklósffy Sámuel, visszatekintve a gyülekezet múltjára: „Akkor vettetett meg jelen állásunk alapja, midôn a keresztény tolerancia feltûntével, roppant költségek, erôsödés, munkásság által építtetett fel templomunk. Annyit mert, most szinte hihetetlent az akkori vallásosság s egyetértô szeretet felvállalni és végbe vinni.”

Elôdeink gazdag örökséget hagytak ránk, mind állhatatos hitükkel, mind hitbôl fakadó tetteikkel. Ennek az örökségnek a megbecsülése az evangélikus gyülekezetünknek is, a város lakóinak is kötelessége. A múlt mindannyiunkat tanít.

314

Demcsákné Balczó Ildikó

Demcsákné Balczó Ildikó

Érdekességek a Nyiregyházi Evangélikus Egyházközség 250 éves történetébôl „Emlékezz vissza az útra, amelyen vezetett Istened, az Úr....” figyelmeztetik a Biblia örökérvényû szavai nemcsak az egyes embert, hanem a közösségeket, népeket, nemzeteket is. Korunk egyik betegsége az elmagányosodás, a gyökértelenség, annak érzete, hogy szélsodort falevél az életem, nem tudom honnan jöttem és hová tartok: a jelen múló pillanat, a jövôt nem ismerem, ezért bizonytalan és félelmes.

Ezért nem csak lehet, de szükséges is a rohanó idôben egy-egy mérföldkônél megállni emlékezésre, számvetésre, reménységgel való jövôbetekintésre.

Ma is megszívlelendôk azok a sorok, melyeket a nyíregyházi eklézsia – majdnem százéves – történetét összefoglaló mû elé írt Kállay Ferenc 1842-ben: „Nagy haszna van a históriai összehasonlításoknak, mert a régi tudásának betse azok által kiemelve van úgy, hogy bátran el lehet mondani, hogy a régiség alapos ismérete nyújthat legbiztosabb kúlcsot a jelenlét megértésére. A történt dolgokon gondolkodás csak úgy eshetik meg, ha annak régiség ismerete szolgál alapul, mert mint Ciceró böltsen mondja, mindig gyermek marad az ember, ha nem tudja, mik születése elôtt történtek.”

Nekünk, ma élô nyíregyházi evangélikusoknak is az a szándékunk, hogy jobban megismerjük gyökereinket, felelevenítsük egyházközségünk múltját, nem azért, hogy visszasírjuk a „régi szép idôket”, hanem azért, hogy erôt merítsünk ôseink hitébôl, helytállásából, szívósságából, mai küzdelmeink felvállalásához.

Miért lesz cikkem érdekes kis epizódok mozaikképe? Egyrészt erre kaptam felkérést, másrészt én is úgy vélem, hogy egy átfogó gyülekezet-történeti munka a fô eseményeket mutatja be kronológiai sorrendben, a korra, az akkor élt emberekre oly jellemzô apró momentumokra nem térhet ki a terjengôsség veszélye nélkül.

Az elsô, ami megörökítésre méltó, az a mód, ahogyan a 250 évvel ezelôtt – a jobb megélhetés és a megígért szabad vallásgyakorlás reményében – idetelepült tótajkú evangélikus családok szert tettek elsô papjukra, Vandlik Mártonra. A hagyománnyal ellentétben nem magukkal hozták, hanem a csabai illetôségû lelkész saját maga kínálkozott Károlyi grófnál, aki levelére többek között ezt válaszolta: „Kedves dolog elôttem, hogy tisztelt uraságod itt a maga lelkészi szolgálatát ajánlotta, azért ezennel én is bizonyossá teszem az iránt, hogy ha a szándéklott gyarmatosítás jól sikerül, és Ô Felségétôl óhajtott engedelem jô, én részemrôl tisztelt Uraságodnak alkalmaztatását a lelkipásztorságra jóváhagyandom. Költ N. Károlyban aug. 5-kén 1753.

G. Károlyi Ferencz.”

Érdekességek a Nyiregyházi Evangélikus Egyházközség 250 éves történetébôl 315 Vandlik Márton a gróf levelét vagy félreértette, vagy egyszerûen tartott a Mária Terézia császárnôtôl való engedélykérés hosszadalmas és esetleg kétes kimenetelû eljárásától, ezért az év szeptemberében Nyíregyházára érkezett. Itt a híveket „templomház” építésére bátorította, s abban el is kezdte a lelkészi szolgálatokat, sôt még Szatmár és Bihar megyékben is imitt-amott prédikált az evangéliumi hiten lévôknek.

Sajnos nem sokáig tartott az öröm, mert a tokaji római katolikus plébános, alesperes bepanaszolta Vandlik Mártont a vármegyénél s miután azok nem siettek az ellenintézkedéssel, továbbkerült a vád Barkóczy egri püspökhöz, végül is a császárnôig jutott el a nyíregyházi evangélikusok ügye. 1754 decemberében „a Megyének ismét megparancsoltatott, a Lutheránus Predikátort nem csak Nyíregyházáról, de egész Szabolcs Megyébôl is számûzni, és az oratóriumot földig leromboltatni.”

Károlyi gróf errôl a kemény parancsról az érintetteknél elôbb értesült, ezért „minden haladék nélkül a maga tisztjét Szaplonczay Kristófot Nyíregyházára küldi, a lakosokat illy nagy veszély felôl tudósítja...”

A hívek erre a hírre még azon az éjszakán elsô templomukat szakszerûen lebontották, harangjukat Sulyán Ádám tanyájára vitték, s ott a szénaboglya alá rejtették.

Lelkészüket Debrecenbe költöztették, kinek ellátásához maga Károlyi gróf is hozzájárult. Ôfelsége Mária Terézia ennyivel nem érte be, hanem a földesúrnak levélben azt a parancsot küldte, hogy evangélikus telepeseit békében bocsássa el, melyrôl a gróf – a Nagykárolyba rendelt – tizenkét gazdát könnyek között tájékoztatta. A helyzet kétségbeejtô volt, hiszen elôzô lakhelyükre már nem térhettek vissza, így teljes volt a tanácstalanság. A nem várt fejlemények bizonyára az ôket idetelepítô Károlyit is bánthatták, erre utal az a tény, hogy rövid idôn belül a gazdákat újra magához hivatta.

Elôször is ígéretet tett nekik arra, hogy az aratás elôtt (1755 nyara) nem bocsátja el ôket, hogy legyen idejük új pártfogókat keresni, ezenfelül ajánlóleveleket adott át nekik – a feltehetôen Bécsben élô – Jeszenák és Prónay bárók számára címezve.

A telepesek közössége Reguly Sándort, Nyíregyháza „nagyérdemû” jegyzôjét és Mekis János bírót – az akkori út- és közlekedési viszonyok között – haladéktalanul Bécsbe küldte követségbe. Ott, még mielôtt a kancelláriánál bejelentkeztek volna, máris magához rendelte ôket Nádasdy udvari kancellár. A kihallgatás Reguly Sándorral kezdôdött, aki a „hová valók vagytok” kérdésre a „Szabolcs megyébe” választ adta. Másodjára Mekis Jánost hívták be, s tették fel neki ugyanezt a kérdést, aki valószínûleg ijedtében és megilletôdöttségében régi lakhelyét nevezte meg, vagyis Zólyom vármegyét. Erre újra Regulyt citálták be, hazugnak neveztek, hiába mentegette a bíró tudatlanságát, mutatta fel úti okmányaikat, nyilván eleve rosszindulattal kezelték ôket. Az „instancziát” – folyamodványt – melyet a császárnônek szándékoztak benyújtani, elkobozták tôlük, és azt a szigorú parancsot kapták, hogy „három óra alatt Bécsbôl kitakarodjanak”. Zavarukban pártfogójukhoz, báró Jeszenák Pálhoz fordultak, aki azt tanácsolta nekik, hogy késedelem nélkül hagyják el a császárvárost. A két nyíregyházi atyafi Pozsonyban megtudta, hogy gyors távozásuk bölcs döntés volt, mert bécsi szállásukon rendôrök keresték ôket. Így hát fáradságos útjukról dolgavégezetlenül tértek haza a követek, továbbra is érvényben maradt a parancs, hogy az itt élô evangélikusságnak az orosi katolikus plébánossal kell végeztetniük gyermekeik keresztelését, fiataljaik esketését, halottaik eltemetését. Erre viszont az öntudatos, hitvalló lutheránusok sem kényszerrel, sem szép szóval nem

316

Demcsákné Balczó Ildikó

voltak rávehetôk. Ezért azután a plébános kihasználta a hagyományos vízkereszti adománygyûjtést, és 1756. január 6-án sorbajárta e célból a híveket „házról-házra, még pedig olly tolakodólag, hogy bár a mieink ezt mindenképp ellenezték, ôt ebben mégsem gátolhatták.”

Az elkeseredés és felháborodás olyan méreteket öltött, hogy már január 9-én újra a grófhoz folyamodtak, aki „ezen erôszakoskodáson annyira megindult, hogy kijelentette: mindaddig nem fog nyugodni, míg csak az elnyomott népnek békét s kegyelmet Ô Felségénél nem szerez.”

Károlyi Ferenc szavatartó ember lévén, valóban felment Bécsbe, s a teljes erejét és minden befolyását latba vetô gróf útja – Isten segedelmével – reményen felüli sikerrel járt. Elérte, hogy telepesei az „oskolatanító” vezetésével összegyülekezhettek, „a mindennapi könyörgésre” és szabad volt sátoros ünnepekre az úri vacsora kiszolgáltatása végett lelkészt is meghívni.” Hazafelé jöttében a gróf Debrecenbôl – 1756 nagycsütörtökén – a számûzött Vandlik lelkészt magával vitte Nagykárolyba, majd húsvét elôtt Nyíregyházára küldte „a papi mûködésre nézve néki adott szükséges utasítással”.

Csak elképzelésünk lehet arról, milyen nagy volt a hívek öröme, mikor az uraság csûrjében összegyülekeztek! Leírás szerint „a húsvét ünnepét négy napig nagy ájtatossággal tartják, ezen alkalommal minden gyermek, kiknek keresztelésük mindaddig elhalasztatott megkereszteltettek az új házasok pedig összeadattak, s mindezt, mivel sátoros ünnepeken történt senki sem tudta meg.”

Ezután tíz nyugalmas év adatott elôdeinknek, bár Vandlik Mártonnak korlátozottak voltak a lehetôségei, ezeket igyekezett minél jobban kihasználni, pásztori szolgálatát bôvíteni. Újból volt saját imaházuk – igaz csak fából készült, nádfedéllel –, ami hamarosan szûknek is bizonyult, mégis volt lelki otthonuk.

Mikor elsô lelkészünk 1766-ban „elerôtlenedvén nyugalomba tétetett”, újra kezdôdtek a nehézségek, az ellenük irányuló ellenségeskedések, vallási megszorítások. Az eklézsia harmadik lelkésze Tircs János a kapott szigorú parancsok miatt „elrémülvén 1769-ik Február 8-án meghalálozott.” Hívei éjszaka, titokban temették el, mert bizonyára nem akarták azt, hogy koporsójánál katolikus plébános végezze a szertartást.

A gyötrelmes éveknek a felvilágosult II. József császár – 1781. október 29-én kihirdetett – türelmi rendelete (Edictum toleranciae) vetett véget, s hozott új reménységet a protestáns egyházaknak. A rendeletnek az volt a lényege, hogy ahol legalább száz nem katolikus család kérelmezi, ott engedélyezni kell templom és iskola építését, valamint lelkész és tanító mûködését.

A nyíregyházi egyházközség vezetôi be is adták a templomépítésre vonatkozó folyamodványt, 1782. március 10-én, de az engedély csak jó év múlva érkezett meg, s bizony csalódást okozott.

Sok nehézség között edzôdött elôdeink ezt nem hagyták annyiban, s mint 30 éves nyíregyházi tartózkodásuk alatt már többször tették, most is Ôfelségéhez fordultak, annak „veleszületett kegyességére és kegyelmére” apellálva. Az 1783. június 23-án keltezett felségfolyamodványban az alábbiakat kérték: Nyilvános vallásgyakorlatunk s ezzel római katolikus parókusnak való mindennemû alárendelés és stólafizetés alól való felmentéséért, szilárd anyagból templom és torony építéséért, haranghasználatért, nem különben két lelkész és három taní-

Érdekességek a Nyiregyházi Evangélikus Egyházközség 250 éves történetébôl 317 tó alkalmazásának engedélyezéséért esedezünk, amire a nép lélekszáma és ebbôl eredô szükségleteink köteleznek minket.”

Mennyi volt az evangélikusság lélekszáma? 1782-es népszámlálás adatai szerint 5412 fô.

A templomépítés elôkészületeinek új lendületet adott az, hogy az elerôtlenedett régi pap helyére 1783. szeptember 26-án új lelkészt választottak Schmál Sámuel személyében, s akinek Isten azt a szerepet juttatta, hogy fél év múlva letehette az épület alapkövét. Olvassunk bele az alapba helyezett iratba: „A jóságos és mindenható Isten kegyelmével a keresztyén idôszámítás 1784-ik évében március 25-én, azaz gyümölcsoltó boldogasszony ünnepén, a vallásgyakorlatot megengedô római császár mint magyar király uralkodásának negyedik évében.

E birtok földesura ez idôben nagykárolyi gróf Károlyi Antal s a néhai Dersôffy Sámuel családja, a tiszáninneni és tiszántúli egyházkerület szuperintendese fôtisztelendô Ruffini János úr, az egyházkerület felügyelôje szirmai Szirmay István úr.

Caelitus alma Trias coeptis benedicito nostris, Ut fluat ex voto Te moderante labor” A disztichon magyarra fordítva igy hangzik: „Mennyei Háromság, jövel, áldd meg vállalatunkat, Gondviselésed alatt folyjon a munka tovább.”

Ezután hosszú felsorolás következett Nyíregyháza tisztségviselôirôl, tanítókról, jelesebb egyházközségi személyekrôl.

A templomépítés heroikus munkájáról – mely eredményeként az alapkôletételtôl számított 31 hónap múlva templomszentelési ünnepet tartottak – Vietórisz István Tirpákok címû mûve (hasonmás kiadásban megjelent 2002-ben) részletesen beszámol.

Az 1786. október 22-i ünneppel kapcsolatban említésre méltó, hogy olyan nagy volt a hívek öröme, hogy a délelôtti templomszentelésrôl haza sem mentek, hanem énekelve együtt maradtak az új épületben az esti istentiszteletig.

A következô évek Nyíregyháza, az egyházközség és a templom számára is a nyugodt fejlôdés, gyarapodás évei voltak. 1788-ban a belsô berendezés készült el, 1796ban felépült a torony, 1797. Szent Mihály napjára megszólalhatott a templom elsô orgonája, mely akkor még az oltár mellett kapott helyet. 1789-tôl az eklézsia régi vágya teljesül, Schmál Sámuel mellett Schulek János lelkész segíti az egyre növekvô evangélikusság pásztorolását.

Az egyházközség életében a nyugodt külsô körülmények és a csendes lelki építkezés idején ritkán adódnak rendkívüli események, érdekességek. Amikor 1822. szeptember 28-án, a toronysisak felújításának befejezésekor, a gyülekezet nyolcadik lelkésze, Schulek Gáspár megírta emlékeztetôül elôdei történetét – s azt a toronygömbbe elhelyeztette –, akkor az 1786-tól kezdôdô 36 éves idôszakból szinte semmilyen momentumot nem talált megörökítésre méltónak. Ezután 2 évvel, 1824ben rendkívüli esemény színhelye volt templomunk: az itt tartott gyûlésen, Nyíregyháza lakói 730 ezer forintért megváltották a Károlyi család birtokát, s a maguk tulajdonává tették.

Riszdorfer János egyházi jegyzô, az 1853-as újabb felújításkor szerkesztett – és szintén a toronygömbben elhelyezett – irata viszont sok szomorú szenzációról számolhatott be, a mögötte lévô harminc év eseményeibôl.

318

Demcsákné Balczó Ildikó

Az 1831. év nyitotta meg a „nem szeretem” esztendôk sorát, mert az országos kolerajárvány következtében eklézsiánkban is 420-an hunytak el, és még egy kisebb földrengés is riadalmat okozott. Az 1832. év pusztító tûzvészt hozott, melyben az alvégen 138 ház égett le.

Az 1834. évet – a templom alapkôletétel 50 éves jubileumát – a természet „rettenetes” földrengéssel ünnepelte, mely a templomot is megrongálta.

Ezután ismét a rémségek évei következtek: pusztító járványok fekete árnyéka vetôdött rá Nyíregyháza népére – s benne az akkor még 75 százalékot képviselô evangélikusságra – átvonuló hadseregek váltottak ki félelmet az emberekbôl, majd a nyomasztó önkényuralom gyötörte a lelkeket. Az 1847-es tífuszjárvány nyitja a szörnyû sort, melyben 1026-an hunytak el gyülekezetünkbôl, míg az 1848-as forradalom évében a feltámadó kolerajárvány 1209 áldozatot követelt. 1849-ben a nem szûnô járvány miatt 1261 evangélikustól kellett búcsút venni!

A szabadságharc alatti ostromállapot is fokozta a lakosok nyugtalanságát, elôször Görgey seregei vonultak át a városon, ôket Paskievics és Constantin orosz fôherceg hadai követték.

Haynau tábornok rendeletére 1850-ben az ország négy jeles püspökét leváltották, helyettük „administrátorokat” ültettek az egyházkerületek nyakába, s a parancs ez volt: „egyházi gyûléseket csak legfôbb engedély mellett és császári-királyi biztos jelenlétében szabad tartani, s jegyzôkönyvei felkivántatnak.”

Ilyen évek után nagy szüksége lehetett a gyülekezetnek Riszdorfer János – történeti összeállitása – záró mondatára: „Árasszon az ég üdvet az elhúnytakra, áldást az élôkre és boldogító kegyelmet Evangélica Egyházunkra!” Valószínüleg a cenzúra miatt e mondat után, szinte odalopva, kisebb betûkkel ez áll: „Minden jót édes hazánkra!!!”

Az 1850-es évek második felében a gyülekezet belsô élete szempontjából, mint sajnálatos eseményt kell megemlítenünk a magyar és az osztrákhû hívek gyûlölködô harcát, mely egy császári pátens miatt tört ki, s így a templom politikai viták színterévé vált. Természetes, hogy ott, ahol a gyülekezet az ellenségeskedésre tékozolta erejét, ott a tulajdonképpeni hivatásáról feledkezett meg. Az 1861-ben egyszerre megválasztott Bartholomaidesz-testvérek, János (1900-ig) és Károly (1873-ban bekövetkezett haláláig) lelkészsége alatt helyreállt a gyülekezet békéje és egysége. Megindult az alkotó munka, melynek egyik jele, hogy távoli tanyákon egymás után gyulladtak ki az evangélium és tudás fáklyái az egyszerû nádfedeles iskolák megépültével, melyek száma 1864-ben már 10-re emelkedett.

A templomépítés 100 éves évfordulója kapcsán újra nagyarányú felújításba, szépítésbe fogott a gyülekezet. 1883-ban a toronydíszek aranyozása megint lehetôséget adott arra, hogy az egyházközség megelôzô 30 évének történetérôl és az akkori viszonyaikról beszámolót arjanak az utókornak, s azt a toronygömbbe elhelyezzék.

Az iró ugyanaz a Riszdorfer János, aki az 1853-as iratnak is szerzôje volt. Mit tartott érdemesnek megörökiteni?

Az 1867-es kiegyezéssel a Habsburgok politikai nyomása enyhült, amelyrôl örömmel számolt be: „édes hazánk immáron 16-ik évében gyakorolja ismét temérdek új törvényt hozva, az 1849-ik évben jogtalanúl elvont, de 1867-ben visszavivott ôsi alkotmányát...” Másfelôl érzékelte az országunkat fenyegetô veszélyeket is: „... Európát s benne hazánkat délkeletrôl az Egyiptomban dühöngô kolerának pusztításai rémítenek s északkeleten az oroszországi hirhedett nihilismus mindent felforgatni

Érdekességek a Nyiregyházi Evangélikus Egyházközség 250 éves történetébôl 319 törekvô fergetege” fenyeget, ugyanakkor „a corruptiót magába szívni kezdô szabad és roppantúl kifejlett iparú Észak-Amerikának temérdek ingyenes heverô földe, még a gyér népességû hazánkból is igen sok polgárt a maga kebelére édesget, s olcsó terményeivel minden európai versenyt legyôzve, hazánk gabona kereskedését is eltemetéssel fenyegeti…”

Mi volt megörökítésre méltó szûkebb pátriánkban? A krónikában így olvashatjuk: „… itt városunk kebelén a nyíregyházi királyi törvényszék elôtt már 6-ik héten tart a világhírû tiszaeszlári bûnügynek végtárgyalása…”

Az író véleménye szerint a hazai és külföldi sajtó „szembeszökôleg érdeklôdött az ügy iránt” s így magát a vádlottakkal azonosítani látszott.

Az egyházközségben ugyanakkor folyt az adománygyûjtés a templom 100. évfordulójával kapcsolatos felújításra. Az adakozókat gyûjtôíveken örökítették meg, kis évkönyvekben még az iskolások által adott krajcárokat is felsorolták.

Az elindított munkák indokáról Ríszdorfer János így írt: „A templomfelújítással az ágostai hitvallású evangéliumi egyház hívei jámborságuknak, vallásszeretetüknek és Istenbe vetett bizodalmuknak óhajtották tanújelét adni, és a templomépítô elôdök drága emlékét akarják hálás kegyelettel megtisztelni…”

A XIX. század végétôl több mint négy évtizeden keresztül Geduly Henrik volt az egyházközségünk meghatározó alakja. Ötévi segédlelkészi szolgálat után, 1896 nyarán a hívek egyhangúan rendes lelkészüknek választották. Lelkészi munkája mellett élénken részt vett a rohamosan fejlôdô város társadalmi, irodalmi és hazafias közéleti mozgalmaiban. A nemzeti ünnepeken leggyakrabban ôt kérték fel a szónok tisztére. A millennium évében a város megbízásából kiadta a „Nyíregyháza az ezredik évben” c. vaskos monográfiáját.

Az 1900. évben megválasztott Paulik János lelkésszel együtt sokat tettek a gyülekezeti élet rendjének és fegyelmének megszilárdítása érdekében. Az egyházközség fontosabb ügyeit intézô közgyûlést egy 100 tagú képviselô-testülettel váltották fel, a legtöbb kérdésben a döntési jogot az ô kezükbe tették át. A közgyûlés ugyanis, éppen nagy lélekszámánál fogva, igen nehézkesen mûködött. és sokszor botrányos templomi jeleneteknek volt okozója: Pl. egyszer a kántor kénytelen volt félelmében az orgona szekrényében elbújni.

A XX. század elején egyházközségünk a tiszai egyházkerület nem csak lélekszám, de erkölcsi és anyagi erô tekintetében is a legjelentôsebb gyülekezettévé vált. Ennek eredményeként 1911-ben Geduly Henriket választották az egyházkerület püspökévé, ezzel Nyíregyháza püspöki székhely lett.

A tiszai egyházkerület Árvától Brassóig terjedt, és az evangélikusság lélekszáma 200 ezer volt. Az I. világháború veszteségeinél is nagyobb volt a trianoni tragédia hatása, mely nem csak a magyar állami közéletet érintette, hanem az egyházkerület további sorsát is. Tíz egyházmegyébôl nyolcat elcsatoltak, s a csonkolt országtestben – ami a tiszai egyházkerületet illeti – 40 ezer evangélikus maradt. Geduly püspök serkentô és vigyázó volt az új fundamentumok építésében és ôrállóként a veszni induló lelkek megmentôje is lett a súlyos válságban.

1937–39-ben, két év leforgása alatt a gyülekezet négy papot temetett: Geduly Henrik püspököt, Krieger Mihály lelkészt, Domján Elek püspököt, végül a szomorú sort Paulik János lelkész zárta. Ahogyan a természetben is elôfordul, hogy kitört öreg ágak helyén friss hajtás nô, úgy van ez sokszor emberi közösségek életében is. A 71

320

Demcsákné Balczó Ildikó

éves Geduly Henrik halála után Domján Elek lett az utód, egy évvel késõbb pedig a 46 éves Túróczy Zoltánt állította Isten a püspöki szolgálatba, aki új korszakot nyitott meg egyházközségünk életében, s tízéves itteni mûködésének emlékét még ma is sokan ôrzik szívükben.

Mennyei Atyánk gazdagon megáldotta ôt lelki és szellemi ajándékokkal: karizmatikus igehirdetôként, egyházszervezôként, fôpásztorként, lelkiismeretes vezetôként, melegszívû lelkigondozóként egyaránt ismert volt. Négy fiatal lelkész segítette munkáját. Rôzse István, Joób Olivér, Solymár János és Balczó András. Felpezsdült az élet Nyíregyházán és a bokortanyákon, sok-sok alkalom nyílt igehallgatásra, a testvéri közösség megélésére.

Túróczy püspök úr egy 1941-ben írt levelében így számolt be a nyíregyházi gyülekezet életérôl: „Most erôteljesebben nekifeküdtünk a tanyákon folyó munkáknak.

Mindegyik lelkész a maga körzetében egy-egy hetes tanyai evangelizációra megy ki havonként, s ez idô alatt a tanyakörzethez tartozó híveket mind végiglátogatja… Sok az áldásuk.” Isten ezzel a valóságos lelki ébredéssel készítette elô népét a reá váró megpróbáltatásokra, vészterhes évtizedekre.

Néhány hónappal Túróczy Zoltán 1939. május 16-i beiktatása után, Európában feldübörögtek a tankok, kezdetét vette a – borzalmaival minden eddigit felülmúló II. világháború, s pár év múlva sötét árnyéka egyre jobban rávetôdött hazánkra. A front közeledtével a nagy menekülési áradat közepette a gyülekezet szép számú lelkésze elôtt a püspök úr kijelentette: „Nem tilthatom meg senkinek sem, hogy elmeneküljön, de én maradok, mert meggyôzôdésem, hogy a pásztornak a nyája mellett a helye.”

Egy kivételtôl eltekintve a lelkészek – feleségükre és kis gyermekeikre való tekintet nélkül – a maradás mellett döntöttek. Tudták, hogy a reájuk bízottak, a tirpákok – bármi következzék is be – családi tûzhelyüktôl nem fognak megválni, inkább készek vállalni még a halált is. A híveknek – vallomásuk szerint – nagy erôt és bátorságot adott, hogy lelkészeiket, élükön a püspökkel maguk között látták és tudták ezen emlékezetesen nehéz idôkben.

Idézzünk most néhai Rôzse István beszámolójából: „Ágyú-gépfegyvertûz elôl óvóhelyekre menekültünk. Néhány óra múlva orosz rohamcsapatok tagjai nyitottak ránk, érdeklôdve aziránt, hogy kik vagyunk és hogy „hány óra van?” Félelem és bizonytalanság éjszakája következett el ránk. Másnap, október 22-én nem szólaltak meg templomunk harangjai, ez volt az elsô vasárnap, amelyen nem tarthattunk istentiszteletet. A háború átvonult ugyan már ekkor városunkon, de a határban elkeseredett harcok dúltak. Ekkor gondoltunk imádságban – óvóhelyünkön összebújva – a mi tanyai híveinkre, akik ekkor élték át a tûzkeresztséget és talán a mieinknél is keményebb próbát kellett kiállniok.”

Néhány nappal ezután templomunknak különös szerep jutott osztályrészül: a megszállók 750 magyar foglyot zártak be oda. A püspök kiadta jelszót: foglyainkat sem éhezni, sem szomjazni nem fogjuk hagyni.

Papnék és papok, a gyülekezet kántora, elôvették szakácstudományukat és a Luther ház udvarán nagy kondérokban egyszerû, éhséget csillapító ételeket fôztek.

Az egész étkeztetési akció parancsnoka a püspök volt. Olyan odaadással fáradozott a foglyok között, hogy az orosz ôrök kénytelenek voltak megállapítani, hogy ez az ember nem lehet más, mint „bátyuska” (pap).

Érdekességek a Nyiregyházi Evangélikus Egyházközség 250 éves történetébôl 321 Október 26-án Nyíregyháza megismétlôdô, nehéz harcok után gazdát cserélt. A németek elôl visszahúzódó oroszok foglyaikat otthagyták, akik az ajtókat betörték és kiszabadulva szétszéledtek. Templomunk állapota igen dísztelen volt: 750 ember szükségletét napokon át ott végezte, bizony ennek nyomai meglátszottak. Másnap papok, tanítók és gyülekezetünk más tagjai hozzáláttak a takarításhoz. Híveink templomszeretete órákon belül rendeltetésének megfelelô állapotba hozta a templomot, s délben már az újraszentelés kezdôdhetett. Aknarobbanás és ágyúdübörgés között zajlott le ez a felejthetetlen szertartás. A lelkészeknek az a tudat adott erôt, hogy Isten nagy kegyelme lenne számukra, ha ott az oltár elôtt kellene befejezni életüket.

Október 29-én, vasárnap, minden istentiszteletet megtartottak, s a templomi hirdetés nyomán délben az egyházközség férfi tagjai ásókkal, lapátokkal gyülekeztek a templom elôtt, és elindultak temetni. Ismét Rôzse Istvánt idézem: „Temettünk névtelen hôsöket, felismerhetetlenségig eltorzult magyarokat, németeket, oroszokat. Nem tudtuk kik voltak, de mindegyiket még bizonyosan hazavárják és hazaimádkozzák szeretô hû szívek. Helyettük ez a szomorú hír fog hazaérkezni: eltûnt a nyíregyházi harcokban. Milyen jó, hogy van valaki, aki számba vette ôket, és egykor majd megkínzott, gyötrelmesen eltûnt életüket e szavakkal öleli magához: »ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.«” Az orosz katonai parancsnokság szabad mozgást biztosított a lelkészeknek, az irántuk való tiszteletet 30 év ateista nevelése sem tudta kiölni belôlük. Mindenhová Luther kabátban mentek, mert csak így tudták igazolni, hogy papok. Az orosz katonák ugyanis a „bátyuskát” csak szakállal és pocakkal tudták elképzelni, s mivel lelkészeink ezzel nem rendelkeztek, így ezt a Luther-kabáttal pótolták.

Az ebben az idôben végzett szolgálatok között nem egy, nagyon megrendítô volt.

Magára maradt öreg szülô egészen egyedül, mindenkitôl elhagyatva érkezett el földi élete utolsó órájához, a néptelen udvaron egy-két ember állt a ravatalnál. Vagy milyen szívet megrázó volt, amikor aknaszilánktól halálra sebesített 16 éves fiát, élete reménységét az édesapa ölében vitte le a sírgödörbe. Koporsót ugyanis ekkor nem lehetett kapni. Itt, és ehhez hasonló eseteknél a lelkészek sírva prédikáltak.

Az istentiszteleteket ekkor még gyéren látogatták, hiszen a házból kimozdulni nem volt tanácsos. A templomba igyekvôket ruhájuktól fosztották meg, vagy munkára vitték.

November 2-án – ekkor még nem is gondolt – súlyos veszteség érte egyházközségünket azzal, hogy sok férfit – az utcákról, de házakból is – összefogdosták és „málenkij robotra” hurcolták. Pontos számuk ma sem ismert, de valószínûleg 1000 evangélikus családot is érintett a tragédia, hiszen csak töredékük jutott haza.

Szivettépô volt hallani még egy évtized múlva is – a családok kérésére – a templomban elmondott, visszatérésükért könyörgô imádságokat.

Ilyen viszonyok között a tanyai hívek különösképpen nem mertek bejönni istentiszteletekre. A lelkészek keresték fel ôket, s mivel a határban egyetlen ép, használható ló sem maradt, gyalog tették meg a tanyai utakat.

Esténként, egy-egy fáradságos nap után boldogan számoltak be egymásnak látogatásaikról, amely során könnyes szemû emberek szaladtak eléjük, örömmel és csodálkozással, hogy lelkipásztoruk igazán életben van, s kezüket hálára kulcsolták a hírre, hogy szeretett templomuk is kisebb sérülésekkel megúszta a vészterhes idôket.

322

Demcsákné Balczó Ildikó

1945. május 9-én Európában véget ért a II világháború, sokan remélhették, hogy elérkezett a békés mindennapok ideje, a harcok okozta lelki sérülések gyógyulhatnak végre. Ehelyett újabb megpróbáltatások jöttek: megkezdték hamarosan mûködésüket a „népbíróságok”. Nyíregyházán elôször az iskolák jobboldali pedagógusait vették célba. Az elsô tárgyalások során halálra ítélték Máczay Lajos evangélikus gimnáziumi hitoktatót (késôbb kegyelmet kapott); tárgyalásán védôügyvédjét, dr.

Vietórisz Istvánt – a Tirpákok címû könyv szerzôjét – is letartóztatták, és egy évi börtönre ítélték. Ezután dr. Belohorszky Ferenc, a Kossuth Gimnázium tanára került a népbíróság elé: ô tízévi börtönt kapott. A nyíregyházi rendôrség 1945. május 22-én ôrizetbe vette, majd a népügyészség elôzetes letartóztatásba helyezte Túróczy püspököt. A vezetô ügyész június 3-án kelt vádiratában számos püspöki jelentésre és elôadásra hivatkozott. A június 25-i fôtárgyaláson a vádlott összefüggôen elôadhatta mondanivalóját. Kifejtette többek között, hogy nem tekinti politikai tevékenységnek azt a magatartást, ha valaki a közélet jelenségeivel foglalkozik, és azokat mint lelkész az egyház és a lélek szemével nézi, s errôl szükség esetén tájékoztatást nyújt.

A népbíróság ítélete a püspököt háborús bûnösként tízévi fegyházra, politikai jogainak felfüggesztésére, valamint állásvesztésre ítélte. Az egyik evangélikus bírósági gépírónôvel maga a fôügyész, dr. Bodonyi Márton közölte kárörvendve a hírt, a következô szavak kíséretében: „Az anyagyilkosokból, a betörôkbôl, a közbûncselekményesekbôl még lesz ember, de ezekbôl már soha.”

Túróczy tizedmagával volt elzárva a cellában, politikai foglyok között, akikkel jól megértették egymást. Püspök úr volt a társaság közös atyja, magán- és közös beszélgetések vezetôje. Naponta áhítatot tartott nekik, vigasztalta, erôsítette cellatársait.

A gyülekezet kitartóan imádkozott szeretett püspökének szabadulásáért, és nem hiába! Sokak közbenjárására 1946. március 1-jén megnyílt a nyíregyházi börtön kapuja Túróczy Zoltán elôtt.

Kapi Béla püspök visszaemlékezésében ezt olvashatjuk: „Csodálatos nap volt.

Mielôtt az ügyészség megkaphatta volna a minisztérium hivatalos iratát, Nyíregyházán híre futott, hogy Túróczy püspök visszanyerte szabadságát. A fogházépület elôtt percek alatt olyan tömeg ember sereglett össze, hogy hazabocsátása nem volt lehetséges. Az ügyészség vezetôje kijelentette, hogy a rendeletet, csak a tömeg szétoszlatása után hajtja végre. A rendôrökön kívül presbiterek és egyházi emberek kérve kérték a tömeget, hogy oszoljanak szét, s tegyék lehetôvé a püspök hazatérését. Végre ez sikerült, s a püspök munkatársai kíséretében hazaindult. Elsô útja a templomba vezetett, melyet zsúfolásig megtöltött a hívek serege. A püspök némán az oltár elé ment, s annak zsámolyán térdelve imádkozott. Egyetlen szó sem hangzott el. Nem volt hallható imádság, és nem volt ének. És mégis tele volt a hatalmas templom imádsággal és hálaadó énekkel. Azután megkondultak a harangok, elôször az evangélikus templom harangja, aztán harang csendült fel a református templom tornyából, aztán sorban minden katolikus templom tornyából. Harangzúgás töltötte be Nyíregyháza városát, és mindegyik kongás imádság és hálaadás volt. Az utcák pedig megteltek újjongó tömeggel. „Kiszabadult a püspök! Kiszabadult a pöspök!”

Túróczy Zoltán ezután még 2 és fél évig folytatta áldott szolgálatát Nyíregyházán.

1948 júniusában még végig kellett szenvednie lelkésztársaival és a hívekkel együtt azt, hogy a tirpákság áldozatkészségébôl, megtakarított fillérjeibôl felépített két gim-

Érdekességek a Nyiregyházi Evangélikus Egyházközség 250 éves történetébôl 323 náziumot, városi és tanyai iskolák sorát az államosításkor egy tollvonással elvették egyházközségünktôl.

1948 decemberétôl Túróczy Zoltán a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület megválasztott püspökeként Gyôrbe távozott, s ôt itt, helyben a püspöki szolgálatban egy hozzá nem méltó ember követte, akiben az ateista diktatúra jobban megbízott. A négy egyházkerület kettôre való csökkenésekor – 1953-ban – Nyíregyháza megszûnt püspöki székhely lenni. Nehéz korszak köszöntött egyházközségünkre, az iskolák államosításán túlmenôen a hitoktatást is elsorvasztották, a híveket igyekeztek megfélemlíteni, a lelkészi munkát korlátozták, ôk maguk támadások célpontjaivá váltak.

Jó példa erre a Néplap 1952. június 20-i számának cikke, mely ezzel a címmel jelent meg: A sötétség cinkosai- gyermekeink ellenségei. Ebben többek között ez olvasható: „... a papság egy része még mindig népi demokráciánk ellen fenekedik s a hittanórák nem vallásgyakorlatot szolgálnak a klerikális reakció kezében, hanem fordítva: bûnös politikát a nép ellen! Számtalan példa bizonyítja ezt. Joób Olivér nyíregyházi evangélikus pap titokban szervezett hittanórákat a gyermekeknek...

El lehet képzelni, hogy micsoda »kegyes áhítat« szellemében folytak le ezek a »hittanórák«. A népi demokrácia, a Szovjetunió ellen uszított a klerikális reakciónak ez az elvetemült ügynöke...”

Ugyanez a Joób Olivér a Kádár kormánynak is fekete listájára került, miután 1956. november 2-án a helyi rádióban nyilatkozatot olvasott be. Büntetésként az Állami Egyházügyi Hivatal el akarta helyezni Nyíregyházáról valami kisebb gyülekezetbe.

Ezt sokáig nem tudták végrehajtani, mert egyházközségünk lelkészi kara összetartó testvéri közösséget alkotott, s tagjai nem voltak zsarolható emberek, árulásra nem lettek volna képesek. Egyiküket kiemelni nehéz lett volna anélkül, hogy a többi ellenlépéseket ne tett volna, s az állami vezetés a tirpákságot nem akarta provokálni az 1958–59-es téeszszervezések idején.

Balczó András 1962-ben, majd Rôzse István 1964-ben bekövetkezett halála után viszont akadt olyan lelkész, aki kész volt segédkezet nyújtani abban, hogy Joób Olivért 30 éves nyíregyházi szolgálat után, 1969-ben Ostffyasszonyfára számûzték, ahol fél éven belül motorbalesetben elhunyt. A gyülekezet lelkileg nagyon megszenvedte három – több évtizeden át közöttük munkálkodó – lelkipásztorának elvesztését.

Az államhatalom nyomása csak nagyon lassan enyhült. Jellemzô, hogy Szabó Vilmos parókus lelkészt, a legfelsôbb egyházi vezetés segítségével 1973-ban minden lelkészi szolgálattól eltiltották és kényszernyugdíjazták, kimondottan politikai okokból. Bár volt lelkész, akit megalkuvásra késztethettek, de Istenünk mindig gondoskodott olyan szolgákról – lelkészekrôl és laikusokról is – akik továbbadták a Jézusról szóló örömhírt, s hûek maradtak Isten örökérvényû Igéjéhez.

A gyülekezet életében is új lendületet hozott az 1990-es esztendô. Megkezdôdött az iskolai hitoktatás, 1992-ben a Kossuth Gimnázium, 1996-ban az Evangélikus Általános Iskola került vissza az egyház tulajdonába. 2001. szeptemberétôl a gimnázium új kollégiumot kapott.

Visszatekintve a mögöttünk levô 250 év viharaira, külsô és belsô ellenség elleni harcaira, de virágzó korszakaira és eredményeire is, találónak érezzük a jubileumi év egyik választott bibliai igéjét: „Mindeddig megsegített bennünket az Úr.” (1. Sámuel 7,12) Hálát adunk Istenünknek az áldott, név szerint ismert hûséges szolgálattevôkért, de a névtelen, egyszerû gyülekezeti tagokért is, hiszen valamennyien az Ô eszközei

324

Demcsákné Balczó Ildikó

voltak, akiknek hite, imádsága és áldozatkészsége hozzájárult ahhoz, hogy egyházközségünk fennmaradjon. A múltba visszatekintve legyen bizonyságtételünk, a jövôre nézve reménységünk, ôsi evangélikus köszönésünk: ERÔS VÁR A MI ISTENÜNK! Forrásmunkák 1. Nyíregyházi Evangélika Eklézsiának történetkönyve (Miklóffy Sámuel szerkesztése 1841–42).

2. Nyíregyházi Evangélikus levéltár iratai.

3. Dr. Vietórisz István: Tirpákok (1939).

4. Beszélô kövek (1934. jubileumi kiadvány).

5. A Nagytemplom gömbjében talált I. sz. irat (Schulek Gáspár, 1822.).

6. A Nagytemplom gömbjében talált II. sz. irat (Riszdorfer János, 1853.).

7. A Nagytemplom gömbjében talált III. sz. irat (Riszdorfer János, 1883.).

8. D. Geduly Henrik (Zsedényi Béla dr., 1937.).

9. Isten embere I–II. (Túróczy Zoltán élete, 2002.).

10. Jelentés 1944. év utolsó hónapjairól (1945. február 3-i presbiteri ülés, Rôzse István).

11. Elhurcoltak (dr. Fazekas Árpád, 1989.).

12. Néplap (1952. június 20. S. I.).

13. Események a Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség történetébôl – a kommunista hatalomátvétel utáni idôszak (Bozorády Zoltán, 2001.).

Mizser Lajos

II. Rákóczi Ferenc Pesty Frigyes helynévtárában Pesty Frigyes 1864–66. évi helynévtárában sok történelmi vonatkozással is találkozhatunk. Most Északkelet-Magyarország tíz megyéjében (Bereg, Közép-Szolnok, Kôvár vidéke, Máramaros, Sáros, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Ung és Zemplén) vizsgáltam meg, hogyan emlékeznek meg a fejedelemrôl, illetve a szabadságharcról.

Az elsô pillantásra elég nagy káosz fogad bennünket. Ennek oka, hogy sokszor nem lehet tudni, hogy melyik Rákócziról (I., II. Rákóczi György, II. Rákóczi Ferenc) van szó, a népi emlékezet ugyancsak összekeveri ôket. Legelôször is ezeket a tévesztéseket kellett kiszûrni, és megtalálni azokat az adatokat, amelyek biztosan II. Rákóczi Ferenccel kapcsolatosak. Így Kôvár vidékén általában I. Rákóczi György tevékenysége a jellemzô, Ugocsában, Zemplénben inkább a fiáé, Beregben pedig szerencsétlen lengyelországi kalandját megbosszuló lengyelek pusztításairól olvashatunk.

Nem lehet csodálkozni tehát, hogy a Rákóczi névnek negatív kicsengése is lett. Ez a negatív kicsengés jellemzô volt sok helyen a „kuruc” szóra is. Az Ung megyei Váralja pl. ezt írja: „... a’ helység a’ tatár futáskor, vagy is a’ nép nyelvén kurutz világban elpusztittatván...” Szabó T. Attila: Erdélyi magyar szótörténeti tár (Bukarest, 1995.

VII, 660-2) címû munkájában bôséges példaanyagot találhatunk mind a pozitív, mind a negatív kicsengésekre.

Bereg megye Csetfalva: „Lóger – Rákóczi Ferencz katonái Esze János és Nagy István fô vezérek alatt folytonos ott tartózkodásoktól” (ti. nevezték el).

Podhering: „Serfözö magos épülete régiségre mutat – az egyik ajtaján olvasható 1707. renovatum, pinczékbe Rákóczi pénzverdôje vala”.

Közép-Szolnok megye Érkôrös: „Ujabban népesittetett 1710-töl miután az Lobontz, és Kurutz világgal a lakosok részint elpusztitattak”.

Máramaros megye Dolha: „Nevezetes továbbá a várostól északnak mint egy 1/2 órányira fekvö scharampü nevezetü hely is hol II-ik Rákoczy alatt egy nagy csata volt és még most is láthatni a földbôl felhányt bástyák nyomait” Felsôhidegpatak: „... 1707-bôl magán a Beszkiden vannak melvéd sánczok, meljeket az emlitett században állitottak a Rákóczi féle csapatok, holis tanyáztak. – Eközben többen ki oda a községbôl általjárván az akkoron huzott szomoru nótákat betanulván mai napigis Rákócziaknak neveztetnek.”

326

Mizser Lajos

Huszt: „... a’ Rákóczi Ferencz had járásakor az éríntett vár fôldig leromboltatott...”

Sándorfalva: „A Sándorfalvi határban II-ik Rákótzi Ferencz idejében is nyittattak sóbányák...”

Sófalva: „Késöbben Szenesen II-ik Rákótzi Ferencz idejében két soó akna miveltetett, de abba hagyódott...”

Szinevér: „Megemlitendö, hogy II-ik Rákóczi Ferencz midön 1705-ben Lengyel országból átjött a Szinevér és Szinevér Polyánával határos »Popágya» havason (:melynek oldalán még most is látható az akkor rögtönzött Szekér út:) Szinevéri tótskán egy Szvatinya nevezetü paraszt embernél ebédelt, – s ezen ház falán vésve azon idô óta ezen szavak valának olvashatók: Hic fuit Rákóczi – Anno 1705 – több betü is volt vésve; de az idô viszontagságai miatt annyira összevoltak rongálva, hogy nem lehetett kivenni micsoda betük voltak légyen hát azok? Az emlitett ház ez elött 40 évvel összeomolván szélyel hánatott – az emlitett most ís a nép által ismeretes Rákóczi féle úton a Popágya havas aljában, ez elött néhány évvel egy juhász öt küllövel ellátott kerék talfát talált megvasalva, – mely hihetöleg, valamely összetört könnyü ágyu kerék maradéka lehetett, – azonban ezen talált kerek töredék hová lett nem tudatik; mert találója elhalt, – s az ez elötti években az ily talált régiség töredékre nem sokat adtak, – az illetô ház tulajdonos is kinek ôseinél II-k Rákóczi Ferencz ebédelt a múlt éven elhalálozván bövebb felvilágositást e tárgyban – mely talán öseitöl rá is maradt volt – nem nyerhettem” (Lejegyezte: Lángfy László alszolgabíró 1864. március 24-én).

Szinevérpolyána: „Historiai nevezetessége csak annyi: hogy határában van azon Popágya nevü havas, melyen keresztül jött II-k Rákóczi Ferencz Lengyel országból 1705-k évben,- az út melyen jött most is meg van, s »Rákócziova doroha» név alatt ismeretes,- mi annyit tesz: Rákóczi utja”.

Taracköz: „Rakovecz (:Rákóczy völgy:) a rege szerint e vidéken vonult volna keresztül seregével Rákoczy ‘s e völgyben szünetelt egy kissé, honnan róla neveztetett el a völgy”.

Técsô: „Bongászi patak. Ennek elnevezésérôl semmi meg nem jegyeztetik, ezen patak onnan nevezetes, hogy ez a’ legnagyobb bérczek közzül eredvén, ennek medrébe még a’ hegyek kôzôtt ennek elötte egy rendkivûli nagy kulcs találtatott; melly kulcsra vonatkozólag a’ nép kôzôtt azon hagyomány vagy rege él, – hogy a Fenyô hegy alatt Rákóczinak rendkivûli gazdag érczbányája volt, ez pedig meg bukván, a’ bányát melybe temérdek pénz harangokba töltve és temérdek drága ércz volt – bezárta, ‘s vagy 20. öl hosszuságban kömüvesekkel a’ bejárást olly formán berakatta, hogy arra soha senki reá ne akadjon, ezen patak tehát azon fenyô hegy kôzzûl eredvén az ennek medrébe talált rendkivüli kulcsot a’ találók azon bánya kulcsának szerették hinni;- ugyan azért még nem nagyon régen, és a’ kônyen hivôk azon regélt bányára kutatásokat tettek”.

Sáros megye Hosszúrét: „A Határ határos Zboró Wáral a hol hajdan Rákoczi lak tanyaja volt...”

Szabolcs megye Báj: „A’ jelenbeni birtokos a’ Patay Család, Rákoczi megbukása ólta bírja...”

Mihálydi: Két megjegyzés is van. Az egyik: „Talpas ülés hegy völgyes szántó föld.

– A monda szerént a Rákóczy forradalom idejébeni kuruczok vagy más néven talpasok tanya helye”.– A másik: „Les álló domb ‘s vôlgyes Szántó föld:- a szájról szájrai monda szerint a Rákóczy emberei táboroztak ott ‘s ôr hely vólf’.-

II. Rákóczi Ferenc Pesty Frigyes helynévtárában

327

Nyírbéltek: 1864-ben és 1866-ban is elküldte az iveket. Rákóczira vonatkozó adat csak az 1864-esben van, ám ott kétszer is. Az elsô: „Van egy Halomány nevezetü tér mely szinténn homok magaslatokból áll gyakran történik még mostis hogy azon téren ásatások tétettnek, emberi tsontokra akadnak a nép monda szerint szintén a Rákóczy Ferencz korába vólt csata után a holtak ott lett eltemetésekrôl vette nevezetét”. A második: „Van ezen község határában egy Tábor hegy nevü homok magaslatokból álló tér, megynek egy részi Szántó föld, más részi szölövel van be ültetve a népmonda szerint Rákóczy Ferentz korából veszi elnevezését, a mikor Seregei e tájon táboroztak”.

Püspökladány: „Zrínyi Ilona után örökölvén II. Rákóczy Ferencz ennek birtoklása alatt vólt, bizonyitják a’ Várvonal eredetiben létezö Rákóczi Ferencz ‘s Generálisa Károlyi Sándor által kiadott protectionalis levelek, mellyekben meghagyatik, hogy a’ p. Ladányi lakosokat mint hüséges Jobbágyokat minden ‘sarolástól meg kiméljék.

Késôbb ezen Község a II. Rákóczy Ferencz hütlensége (:nota mfídelatio:) miatt a’ Kir Fiscusra szállott...”

Szentmihály: „1709-ik évben Rakóczi Ferencz fejedelemtôl van egy pátens saját neve alá írásával ‘s fejedelmi petséttel ellátva mellyben az akkori háborgós idö járásban Szt Mihályt városnak felemlive ennek hajdu lakosait táborba szállani hivja fel”.

Szatmár megye Domahida: „Ördögárka,- melly egyik egyik legelô dülônek is nevet adott, egy széles és egyenes hosszú vonalú régi föld hányás, melly a’ Kis Majtényi szöllôs dombok felôl a’ Kis Majtényi domb oldalon fekvô Rákóczi bokor alatt húzódik el a’ Domahidai határhoz; ‘s ezen helységen keresztûl a’ Krasznáig nagy víz vezetík, vagy ellenség elleni sáncz, melly mellett emlitett helység is fenn álló Kökény fás bokornál tették le fegyveröket a’ II. Rákóczy Ferencz Kuruczai a’ Szathmári béke folytán 1711-ben”.

Egri: „A’ hatarba az ugy nevezett Bányász Út mi az Egri határt elválasztja a’ Gombai Erdötöl és Megy a Mikolai fördônek. A’ Nép monda szerint, mikor 2-ik Rákoczy ferencz S. Patakon tartózkodott a’ NBányai Értzeket ezen az szállitattak ésjártak Banyátol Patakig”.

Erdôd: „Erdôd az 1711-k évi apr 29-én történt Szathmári bekekötésig – hol egy hol másik Erdelyi felyedelem birtokában levén ekkor Gr. Károlyi Sándor birtokába jutot...” Érkörtvélyes: „...késöbben a’ Rákóczi bukása után – a’ Rákóczi Szathmár megyei birtokairól elszéledt magyarokkal szaporodott a’ község lakossága”.

Fény: „Van a Kösségbe egy Rákotzi uttca hajdan Rakotzie volt”.

Kismajtény: „Rózsa bokor recte Rákóczy bokor – hol a magyar Történelemben annyira nevezetes Szathmári békesség folytán a II-k Rákóczy Ferencz Kúrútzai Fegyveröket letették, – melly sürü régi kökény fás tér ma is fenn áll”.Krasznabéltek: „Lakói kik föld és szöllô miveléssel foglalkoznak, romai Catholicus Svábok, kiket a hires Rákóci zendülés után Gróf Károlyi Sándor, ekkor [1727] telepitett”.

Mátészalka: „Német ölés nevü hely melly nevét onnan vette hogy II-k Rákóczy Ferencz idejében az úgy nevezett Kúrúczok vagy is Rákóczi hivei, az úgy nevezett labonczokat: ezen a helyen igen meg verték, ‘s ezen hellyet el nevezték Német ölésnek, s ezen nevét máig is meg tartotta”.

Nagymajtény (id. Mándy Péter vendégszövegében olvasható): „Itt tétette le a fegyvert Gróf Károlyi Sándor a Rákóczy kuruczokkal 1711-ben a békességet Gr. Pálffy Jánossal meg kötvén”.

328

Mizser Lajos

Szakasz: „... késöbb a Rakoczi béke kötés után Gróf Károlyi Sándor az itt körül fekvö nagy föld részt királyi adományként nyervén, Szakaszt is...”

Szaniszló: „1712-ben az Ecsedi uradalmat mint 2. Rákótzy ferentz part üzése (így!) következtében ura vesztett joszágot VI Károly Császár és Kírály gf Károlyi Sándornak adományozá...”

Szoldobágy: „Szoldobágy Község az el nevezését a forgalomba lévö nép Monda következöleg adja elö:- A’ Rákóczi foradalomkor – az e község határán létezö bükk erdôben nagyobb táborozások történtek, mit igazol azon körülmény is hogy ezen erdöben az akkor létezett Sáncz árok meg most is létezík, igen természetesen be iszapolva, de még is ösmerszik ‘s e táj most is Sáncz elnevezéssel bir – a mostan szorosan vett község területe akkor még tisztás szabad hely volt, ‘s igen szép kinézésü, ‘s e hellyrejártak fegyver szünet alkalmával a hadi tisztek néha gyakorlatra, máskor ismét mulatságra, a fô tábor azonban mindég a bûk erdöben volt: ‘s e hellyröl, hol most a község fekszik igen jól halatszott, a távoli táborból is a dob szó – ‘s igy román nyelven ki ejtve, Sze aude doba (halatszik a dob) nevett kapta e térség, melly nevet a késôbben keletkezett község is Örökölte, ‘s melly név késôbben Szoldobágy névre Módosíttatott”.

Vetés: „Ördög árok a rege szerint a Rakoczi háboru alatt Csata Sáncz volt”.

Vezend: „... Rákóczy ki bujdostával, a Nagy Majtényi béke kötés után Királyi adomány képpen a GrófKárolyi nemzettség mint hüségesek örôkôlték”.

Ung megye Tiba: Ezen helység ösi lakosainak törzse már vég kép ki veszett, már csak azért is, mert a’ Thököly Rákóczy és Bercsényi féle hadak legg inkább e’ tájon garázdálkodván, a’ lakosokat ösi fészkeikböl elrémitették”.

Zemplén megye Borsi: „Mind a mellett annyi meg említendö hogy hajdan vár vólt ott hol II-ik Rákóczy Ferencz született”.

Ezzel le is zárhatnánk a való és költött események közlését. Hogy ezt mégsem tehetjük meg, annak különös oka van. Kevesen tudják, hogy Rákóczi seregében svéd katonák is teljesítettek szolgálatot. Rajuk nem tért ki a szatmári béke – mehettek, amerre láttak. Mentek is! Útjukat rablás, gyilkolás kísérte. A sors iróniája, hogy éppen Rákóczi legodaadóbb hívei, a ruszinok semmisítették meg ôket – azonosítva az annyi szenvedést okozott tatárokkal – a máramarosi Kelecseny mellett. A s(z)vidi emléke tehát még 1864-ben is élt. Íme a leírások: Kislohó (Bereg megye): „Hagyományilag a Tatár járás (szvidi), Kúrúczok jártak, púsztítottak, Kis Lohóra is elmentek,- észre vették az Asszonyok öket,- és akkor egy asszony a bé fûtött kemenczébe, kenyeret akart bé hányni – de el szaladt, a Tatárok magok, mivel éhessek vóltak az kenyér tésztát marokkal hanyták a kemenczébe ették”.Kelecseny lejegyzôje kétszer is ír róluk. Elôször: „Pikuj – mely dülö tövibe Tatárokat svedi el nevezés alatt pikékkel lévöket befüllasztottak – pénzök Libertadi elnevezés alatt volt, található nép közt”. Másodszor: „Ezen község kétszer pusztitatott mult századokba – és pedig egyszer Tatár-svéd elnevezés alatt, kiket az elsö dülö Pikuj elnevezes tüve melett nagyágba [értsd: a Nagy-ág folyóba M. L.] fulasztották halmaikkal”.

II. Rákóczi Ferenc Pesty Frigyes helynévtárában

329

A leírásokban találkozhatunk való és kitalált adatokkal, ilyen vagy olyan módon értelmezhetô hagyományokkal. Ám az engem is meglepett, hogy ketten még a nyelvészkedésre is vállalkoztak Rákóczival kapcsolatban. Taracköz lejegyzôje a Rakovec nevû határrészt Rákóczy völgynek fordítja le. Az igaz, hogy a Rákóc nevû helységek a szláv Rakovec-re mennek vissza. Ennek értelme: rákos és nem Rákóczi, nyilván lojalitásukat akarták kifejezni. Szoldobágy neve jóval régebbi, mint a „Rákóczi-forradalom”. 1346-ból adatolható Zaldobagh formában, ekkor egy patak neve volt, amely mellett késôbb a község megalakult. Sôt még a román mondathoz sincs köze (szójárásból sem a magyarban, sem a románban nem alakulhat helységnév). Régi nyelvünkben a szoldobágy szó hársfát jelentett. A község mai román neve Săldăbagiu de Barcâu, elsô eleme pedig a magyarból való (Magyar Nyelvjárások XXXV. 154).

330

Antall Miklós

Antall Miklós

Beregben élô hagyomány: Rákóczi* Történelmet lehel ez a táj. Tiborc itt panaszolta saját és sorstársai keserveit nagyurának, a nagyságos fejedelem innen szólította hadba népét „Istenért, a hazáért és a szabadságért”, a kurucok a naményi kiáltvánnyal is deklarálták, hogy „A sokat nem tûrik tovább”. Esze Tamás itt bontott zászlót s állt a talpasok élére, Bartha Lajos, a jó tollú olcsvaapáti parasztember innen tudósította Bajcsy-Zsilinszky lapját a vidék keserves helyzetérôl, a tisztakezû és tiszta lelkû Bajcsy-Zsilinszky Endre itt állott ki messiásként a beregi népért, s haló porában is innen védi azt, innen tántorgott ki Kanadába sok század magával Hoó Bernát, Németországba Balázs József édesanyja, itt szervezett kollégiumot a néprajzkutató Babus Jolán, hogy megfizethetô fedél alá jussanak a szegény sorsú beregi gyerekek, és naponta legalább egyszer meleg étel kerüljön a korgó diákgyomrokba. Innen zsuppolta ki Kozma György fôszolgabíró a Zsilinszkyt segítô Tamási Áront és Féja Gézát, s itt fogadta fiaivá a maga is árva sokaság Váci Mihályt, Ratkó Józsefet, Czine Mihályt, Fábián Zoltánt... „... Valahány falu, kastély, útfordulat, megannyi nagy és szép történelem. A régen elment emberek, hôsök szelleme él itten szerte! S döbbenetes, hogy az emberi lélekben milyen húrokat pendít meg a szél...” – summázta benyomásait 1965-ös ittjártakor az öregedô Szabó Pál.

Igen, történelmet lehel, még akkor is, ha „... Mindig távol volt a központtól”, ha „Sorsa volt a véghelyek élete” – ahogy mondja róla jeles ismerôje, Móricz Zsigmond.

Mert mindig érdekelte a saját sorsa, a szomszédja sorsa, a hazája sorsa, ha nem is mindig tudott, ha nem is mindig engedték azokba beleszólni. Pedig lett volna hozzá jussa, mert a „porciót” azt behajtották rajta végig a történelem során, egészen a legújabb idôkig, amikor „málenykij robot” volt annak a neve és sokszor emberélet formájában fizették. És sehol annyit nem fizettek, mint Beregben.

S mindig tudta, 1703-ban is tudta, ki mellett a helye. De Rákóczi is ismerte a régi igazságot: „Akinek a föld népe kedvez, ember annak keveset árthat”. Rákóczinak „kedvezett a föld népe” – elment érte Lengyelországba is, mert benne látta szabadítóját.

* Elhangzott május 16-án, A Rákóczi-szabadságharc elôzményei és a naményi pátens címû tudományos emlékülésen

332

Koroknay Gyula

Kor oknay Gyula Koroknay

A felsô-tiszai fator nyok útja Erdélybe fatornyok A magyarországi, tehát érdemileg a felsô-tiszai, vagyis Szabolcs, Bereg, Szatmár, Ugocsa, továbbá a határainkon túl Máramaros fából épített harangtornyairól még távolról sem mondtak el mindent. Így mindjárt: azt sem, hogy régi ácsmestereink nem méterben számoltak. Hogy ez miért fontos? Ha azt tapasztaljuk ugyanis, hogy egy kisebb objektum talpgerendázata collban mérhetô, míg felépítménye metrikus rendszerben, akkor biztosak lehetünk, hogy az adott fatornyocska helyén korábban egy másik, nagyobb állt. Jó példa erre nálunk Kisszekeres, Kárpátalján Asztély, Muzsaj, Erdélyben Somlyóújlak kis harangtornyocskája. Ha manapság egy kivitelezô metrikus méretû gerendát használt – és méghozzá fenyôfából –, nemcsak az én véleményem: kétszeresen is hamisít. Tudományosan ezért nem hiteles Nemesborzován az újonnan emelt fatorony mása. (A zsindelyekrôl ne is beszéljünk! Lásd Vámosatya és Márokpapi régebbi fényképeit.) A kivitelezôknek jobban oda kellene figyelniük erre!

Jelen írás tárgya azonban más, az idézett körülmény csak egy kis példa volt. A továbbiakban, a felsô-tiszai hatások megvizsgálása céljából számításba kellett venni elôször is a téglából épített és az idôközben átalakított négyfiatornyos, esetileg átalakított, bádoggal beborított sisakokat is. Éspedig abból kifolyólag, hogy tulajdonképpen ezek is fatornyok, mert a torony falai közé foglalva, szoknya nélküli fatornyok, melyeknek a gerendarácsa a kar magasságában van. Ki kellett térnem a Kárpátalján lévô, páratlanul szép görög katolikus lopusnyán fatemplomok tornyainak sisakjaira is, ha ezek felsô-tiszai vonásokat mutatnak, bár nem állnak külön a templomtól, az elöcsarnok padlásáról indulnak s harang sincs bennük.

A kétkötetes „Szabolcs-Szatmár mûemlékei” mûemléki topográfiai felmérésbe egy sajátságos, tárgyunkat érintô szarvashiba csúszott. A csarodai templom homlokzati rajzát a sisakot kissé elnagyolva, tévesen erdélyi szerkezettel közli (1. kötet 338.

1.) Magam mentségére, mint a mû egyik lektora, meg kell jegyeznem, nem kaptam kezemhez a teljes anyagot, így ezt a rajzot sem. A készítôje minden bizonnyal délerdélyi ember lehetett. Ha ugyanis szinte filológiai részletességgel elemezzük az egyes területek fatornyainak jegyeit, fel kell, hogy tûnjön a sisaknak a szerkezete a FelsôTiszán dívó élrendszere egészen más módon van szerkesztve mind Dél-Erdélyben. És ez jelen írásnak a tulajdonképpeni tárgya, valamint az ebbôl levonható következtetések. Szemben az eddig általánosan hangoztatott jóhiszemû, de bosszantóan egyoldalú véleménnyel, hogy a Felsô-Tisza fatornyai – konkrétabban négy megyérôl

A felsô-tiszai fatornyok útja Erdélybe

333

van szó – erdélyi, olykor székely hatásra épültek volna, ennek éppen az ellenkezôje mellett érvel, remélhetôen mindenki számára elfogadhatóan.

A Tisza középsô és felsô szakasza mentén általános az a megoldás, hogy a tû és a sisakalj éle a négy sarok és köztes távolság közepe felé tart, felülnézetbôl így a gerendakoszorú négyzetébe egy nyolcágú csillagot rajzol.

Ezzel szemben a dél-erdélyi sisak esetében a tû szarufái 22,5o-kal, a kör 16-od részével vannak elfordítva, a sisakalj szarufái pedig kettesével a felsô szarufák irányát megtörve, a sarkokon összefutnak. Így felülnézetbôl egy négyszirmú virághoz hasonlítanak. (Lásd 1. sz. ábra!) A legegyszerûbb felismerési mód pedig gyakorlatilag az, ha szemben állva a sisak közepén élt látunk, akkor felsô-tiszai sisakot látunk, ha nem, akkor erdélyivel van dolgunk. Az elmondottakhoz mindamellett hozzá kell fûzni, ha a szerkezet nem mindig egyértelmûen világos, olykor ki kell következtetni. Áll ez fôleg a tû esetében.

1. sz. ábra A felsô-tiszai sisak szarufáinak rendszere szembôl és felülrôl nézve

Az erdélyi típusú sisak szarufáinak rendszere szembôl és felülrôl nézve

Az elmondottak birtokában a következô tennivalónk az, hogy meg kell vizsgálnunk a két élrendszernek földrajzi elterjedését, tekintet nélkül a mai határokra. A fából épített harangtornyaink Trianon következtében, ma négy országban vannak szétszórva, építésükkor azonban egy állam keretén belül készültek. Szlovákia területén a számos egyéb típusú toronysisak mellett, mint gúla, kétrészes nyolcszög, hagyma alakú, barokk, lanternás, stb. Bonyolultabb formájúak, mint a csavart vagy 4 + 4 fiatornyos sisakok, mint amilyenek Ausztriában vagy Csehországban vannak, a Kárpát-medencében nem fordulnak elô. Gácsfalú (Stará Halič), Csütörtökhely (Spissky Štvrtok), Cserény (Čerin), Kisazar (Maly Ozorove), Észak-Magyarországon

334

Koroknay Gyula

Szalonna, Boldva (1. sz. kép), Miskolc jelzik a Felsô-Tiszától a típus távolabbi elôfordulását észak-keleten.

A késôbb elmondandók miatt Gácsfalu és Cserény kapcsán meg kell jegyezni, hogy a torony törzse nem követi a felsô-tiszai 3x3 tartóoszlopos szisztémát.

A Felsô-Tisza mentén Zsurktól követhetô a kárpátaljai Alsóapsáig (Gyibrova) a sisak szóban forgó felsô-tiszai szarufaélrendszere. Kárpátalján a Tisza völgyétôl északra lévô hegyvidék, bármilyen gazdag is a faépítészete, kevés idevágó elôfordulást mutat fel. Éles ellentétként a romániai DélMáramarosban a Tisza-balparti mellékvölgyeiben szinte kizárólagos a felsô-tiszai szarufa-élrendszer. A Mára, Koszó, de fôleg az Iza s ezek oldalvölgyei bizonyítják. Visó völgye a mi szempontunkból üres. Meglepôbb lehet azonban, hogy Máramaros déli határán Dióshalommal (Şurdeşti) szemben

1. sz. kép. Boldva egykori bencés apátsági temploma keletrôl nézve

2. sz. kép. Szamosôrmezô görög katolikus temploma

Nyárfás–Plopiş már a megszüntetett történeti Szolnok-Doboka vármegyében emelkedik felsô-tiszai élrendszerével. És nem is egyedül. Az óramutató járását követve, a Szamos völgyének útjai jelentik a kapcsolatok lehetôségeit (2. sz. kép). Érdemes a figyelemre a kissé kiesô Kôvárremete– Remetea Chioarului fatemplomának nyomasztóan nagyméretû sisakja, ugyanis a barokkos megoldás élei az alapnégyzet sarkai s oldalai felezôjének tartanak. Tovább haladva délnek, Szamosardó mutat elsôként felsô-tiszai élrendszert, de a Zsibó erôs kanyarjában már megjelennek az erdélyi típusú megoldások, az alatta itt betorkoló Egregy patak völgyében, melyet történetesen elkerül ma is forgalom, megmaradt kis falusi templomok szép sora is következetesen már az erdélyi sisaktípust képviseli. A Szamos következô nagy északi kanyarjában, keverednek a hatások. A legdélibb

A felsô-tiszai fatornyok útja Erdélybe

335

pontot talán Dés monumentális gótikus templomának a sisakja jelzi, mely követendô példaként is hatással lehetett a környék építészetére.

A Szilágy patak völgye két jeles, teljesen felsô-tiszai jellegû fatoronnyal büszkélkedik; Menyô–Mineu és Lele–Lelei. Természetes, hogy sisakjuk élei is ilyenek.

Különös, hogy Kalotaszeg tôszomszédságában, északra, a Nádas patak völgyében még találni felsô-tiszai sisak-élrendszert. Ilyen volt a fényképek tanúsága szerint Ketesd és Magyarbikal is, míg ugyanakkor a közeli Felsôföld–Fildu de Sus román fatemploma hangulatos négy fiatornya már erdélyi típusú tornyon ül. Magyarvista–Vistea érdekes hibrid: a majdnem négyzetes keresztmetszetû sisakon az oldal felé tartó szarufák csak kevéssé ugranak ki. Jele a gazdag hagyománnyal bíró ácsmesterségnek, melynek egyes mozzanatai itt-ott felszínre kívánkoznak.

Aki Vásárosnaménynál ismeri a Tiszába ömlô Krasznát, nem gondolná, hogy a kis folyócska vize a Réz hegység és a Meszes ék alakú találkozásától indulva, már 127 kilométert tett meg. Völgyében s mellékvölgyeiben a tornyok a tôle északabbra elterülô vidékek sisakszerkesztési gyakorlatát követik.

Erdôdtôl dél felé haladva, az erdélyi Bükk hangulatos kis mellékvölgyeiben sajátos fekvésû, szegény falvakat találunk. Köves út is alig vezet hozzájuk. Kisszokond– Soconzel, Alsóboldád–Bolda, Felsôboldád–Stîna fatemplomai ellentétben a falu házaival frissen felújítva, dombvonulat gerincén helyezkednek el, a falu házai már leköltöztek mellôlük a völgynek, az út felé. Szemben állva Felsôboldádon a kis templommal, azt a látszatot kelti, mintha egy felsô-tiszai fatoronnyal állnánk szemben.

Az illúzió abból adódik, hogy a torony törzsét a nyitott földszint három féltetöje veszi körül. Valójában nem látszik, hogy ez az oldalsó szoknyának látszó rész a torony törzse mögött tovább folytatódik, s tulajdonképpen a templom tetôzetének egy része (3. sz. kép). A kis tornyok a tetôtérbôl indulnak négy tartóoszloppal s fent az álkerengôben harang nincs, lent helyettesíti a kopogtató deszka. Így a torony, mivel felmenni se lehet benne, teljes egészében funkció nélkül épült. A XVIII. században a Károlyi család telepítette ide a román lakosokat.

A továbbiakban Kraszna, Krasznahorvát–Horuatu Crasnei, Magyarkecel– Meseşenii de Jos fatornyai sisakjai hordják a sokat említett Felsô-Tisza nyomát.

Utolsóként egy különös kis magában álló csoportra kell felfigyelni, mely Belényes közelében jelentkezik. Tatárfalu–Totoreni és Talp–Talpe görög katolikus román templomai a felsô-tiszai sisakok élrendszerét követik. A történelmi fejedelemség- 3. sz. kép. Alsóboldád, az erdélyi Bükkben, nek csak a legtávolabbi pontjai, hol a görög katolikus fatemploma csaknem felsôtiszai fatoronynak látszik Felsô-Tisza hatása érvényesül.

336

Koroknay Gyula

Az Ér és a Berettyó völgye kevés emléket ôriz. Micske, Csomaköz s a szabolcsi Nyírmihálydi, valamint Mikepércs sisakja említendô, mint amelyek a tárgyalt csoportba tartoznak.

A felsô-tiszai fatornyainknak különösen jellegzetes alakjuk van, Bizonyos szempontból emlékeztetnek az ókeresztény „orans” ábrázolásokra, de gyakran élnek Krisztus és a négy apostol szimbolikával is. Ez a feltevés azért is tetszetôs, mivel a reformátusok támaszkodnak kizárólag a bibliára, tudvalevôleg ugyanis fatornyaink református templomok mellett állnak. Lehetséges azonban, hogy ez a bécsi udvar politikájára vezethetô vissza. A kisazari templom fatornya ma római katolikus templom elôtt áll, de építésekor református kézben volt. Mindettôl eltekintve jellegzetes, feltûnô, tetszetôs voltát fatornyainak a felsô kerengô és a ráboruló négy „toronyfiúval” a „sudár” adja meg. A kételyt az ausztriai Dürnstein barokk tornya sisakjának 4 szobra ébreszti. Továbbá az a körülmény, hogy a fiatornyok a várostorony, a „beffroi” „trombitás tornyocskájának” is megfelel, ahonnan a város közepébôl a négy égtáj felé szólt a jelzés. Ezért vannak olykor elfordítva (Meggyes, Nagyszeben).

Ha az imént körvonalazott területet a fiatornyok elterjedése szempontjából megvizsgáljuk, látnunk kell, hogy legnagyobb számban a Felsô-Tisza völgyében jönnek elô. Ma is állnak Zsurkon, Lónyán, Vámosatyán, Szabolcsbákán, Gemzsén, Nemesborzováról Szentendrén, Nagyszekeresen, Tiszacsécsén s némileg távolabb Nyírbátorban. Nyírmihálydiban lapolásuk kitapintható. A téglatoronyba építve Fényeslitkén, Vaján, Fehérgyarmaton, Nábrádon, Balogh Ilona adatai szerint négyfiatornyos volt Szentmihály (Tiszavasvári), Kisar, Cégénydányád, Szatmárcseke, Milota, Penyige, Kisnamény egyházainak fatornya is.

Meg kell jegyezni, több esetben nem állt Balogh Ilona rendelkezésére elég anyag, például nem említ olyan helyeket, ahol ma megvan a négyfiatornyos sisak, az ô jegyzékében nem szerepel, ami arra mutat, hogy a szám jelentôsebb volt. Más forrásból ismerjük Vitka, O1csva (4. sz. kép), Jánd, Szamoskér, Tarpa, Vámosoroszi négyfiatornyos sisakjait.

4. sz. kép. A lebontott olcsvai fatorony A határ kárpátaljai oldalán, Beregben, Hetyen (5. sz. kép) s Milotával szemben, a Tisza túlsó partján Csetfalva bámulatos fatornya (6. sz. kép). Balogh Ilona könyve említi még a beregi Izsnyétét, a máramarosi Visket, mint négy fiatoronnyal bíró fatornyos helyeket, de ezeken kívül az ugocsai Szôlôsgyulán közvetlenül a templom elé épített fatorony négy fiatornyát is megôrizték a régi fényképek.

Kárpátalján több kôtorony tetejét is négyfiatornyos sisak koronázza, Ungban Palágykomoróc, a Tarpával átellenben fekvô Badaló, Salánk. Técsôn Lám Sándor

A felsô-tiszai fatornyok útja Erdélybe

5. sz. kép. Hetyen (Kárpátalja), Lónyával csaknem szemben

337

6. sz. kép. Csetfalva fatornya Kakuk Imre remeke Kárpátalján. A templomban a Tákosról ismert Lándor Ferenc asztalos festett mennyeezetével

egy vízfestménye ôrizte meg az utókor számára az egykori négyfiatornyos sisakot.

Még mindig Kárpátalján, Huszt szomszédságában, az egykori megyeszékhelytôl keletre egy érdekes csoport bôvíti a sort. Ez elkülönül a kárpátaljai faépítészettôl. Szeklence–Szokirnyica (7. sz. kép), Husztsófalva–Danyilovo, Mihálka– Krajnyikovo, Ósándorfalva–Alekszandrovka, Száldobos– Sztyeblevka lakói görög katolikus, lopusnyán ruszin ukránok. De a csoporthoz tartozik még a Tisza mentén mintegy 30 km-re fekvô Alsóapsa–Gyibrova szép fekvésû fatemploma is, Aknaszlatina szomszédságában. Kalandos sors várt a Huszttól keletre, mintegy 30 km-re, egykor Alsószelistyén álló, a csoporthoz tartozó négyfiatornyos fatemplomra. Még a csehszlovák érában a morvaországi Blansko 6000 koronáért megvásárolta és felállította. Kissé idegenül áll az új helyén, de a város gesztusa tiszteletet érdemel. Ezek a templomegyüttesek követik a középkori hagyományokat. Mivel Erdélyhez tartozott, nem követtek a templom melletti temetési tilalmat, tehát kerítés, temetô, különálló harangtorony, mely egyébként nem különösebben gondos építmény, s maga a templom. Ez utóbbi alapjában véve bizonyos kompromisszum a pravoszláviával, amennyiben hosszhajós ugyan, de háromterû, s ikonosztáz választja el a hajót a szentélytôl. A magasnak mondható tornyok a csapott nyeregtetôbôl magasodnak ki, törzsük olykor összefelé tart, felül a sisak alatt, a harangháznak megfelelô helyen, kívül csipkés deszkaborítás – geometrikus és nem virágos – fûrészelt mintákkal az alján, majd fölötte környílás. A négyfiatornyos sisak pedig meg-

338

Koroknay Gyula

felel a Felsô-Tiszán szokásos megoldásnak. Szerkezetileg azonban különbözik. Egyszerû, négyzetes talpgerendarácsa a nôk számára fenntartott elôtér sík mennyezetére van téve, esetleg oly módon, hogy a négyzet sarkain túlnyúló gerendacsonk az épület boronafalába van illesztve – ebbôl a gerendarácsból csak négy tartóoszlop tart felfelé, ezek pedig a tetô gerincgerendájába, de a hajó ál- – donga- – boltozatába is be vannak kötve, fôleg ezek fogják a tornyot. Lépcsô nincs építve a felmenetelhez. De minek is lenne! A harangok nem ebben, hanem az egyszerû, különálló harangtoronyban függenek. Az ukrán–román határ túloldalán, a Tisza túlsó partján, még mindig a történelmi Szatmárban és Máramarosban kevés négyfiatornyos sisakot találunk, holott kiváltképpen Dél-Máramaros, mint errôl szó

7. sz. kép. Szeklence (Huszt alatt) csoportjának szép képviselôje Kárpátalján

8. sz. kép. Nyárfás (Plopis) Dióshalom tõszomszédságában, de már a történelmi Szolnok-Doboka vármegyében

volt, rendkívül gazdag, sisakját tekintve rokon faépítészettel dicsekedhet. A Nagybányával szinte egybenôtt Giródtótfalun áll a felhagyott középkori templom mellett a legközelebb egy elhanyagolt példány, ami nem tévesztendô össze egy közeli, vadonatúj, de bizarr szerkesztésû másikkal.

Ha innen valaki a hegyek felé tartva, Felsôbányánál jobbra, Kapnikbánya felé fordul és kb. 10 km, után Şurdeşti táblánál ismét jobbra, beér a faluba és szinte karnyújtásnyira egymástól a völgyben két megkapó fatemplom fatornya is integet.

Egyikük Dióshalom–Şurdeşti, 54 méteres magasságával a Kárpát-medence legmagasabb fatornya, a másik, s nem kevésbé elegáns Nyárfás–Plopiş fatemplomának a tornya, mindegyikük négy-négy kis sisakgyerekkel körülvéve (8. sz. ábra). A történeti magyar vármegyéknek a román részrôl való átszabása elôtt Dióshalom Márama-

A felsô-tiszai fatornyok útja Erdélybe

339

ros utolsó falva volt ezen a tájon, míg Nyárfás a megszüntetett Szolnok-Dobokában a legelsô. Kissé távolabb pár kilométeres körzetben még találni más négyfiatornyos fatornyokat, Györkefalva–Cetîelén, Karuly–Coruián.

A Szamos völgyében a középsô, nagy északi törésében találkozhattunk néhány kisebb négyfiatornyos fatemplommal, mint Nagylózsma–Lozma, Csömény–Podisu, Rasztolc–Rastolci. Ez utóbbin a négy fiatorony másodlagos. Bizonyára nem véletlen, hogy ez a Szamos-könyökben álló csoport Dés középkori református templom tornyának a sisakját tekintette utánozandó példaképnek, a magas hegyes tû s a tövében az apró fiatornyok erre utalnak. A Felsô-Tiszára jellemzô szarufa élrendszerének elterjedési területén azt tapasztalhatjuk, hogy a négyfiatornyos sisaktípus egyre ritkább. Ennek oka nemcsak nemzetiségi okokra vezethetô vissza. Számítani kell azzal is, hogy a fiatorony volt a fatorony legérzékenyebb pontja, a hó a fagy itt károsította legkönnyebben az építményt. Emiatt tették olykor zárttá, vagy kis nyílást hagytak rajta, esetleg arra is lécrácsot tettek, vagy egyszerûen egy késôbbi javításkor megszüntették. Nagyszekeresen például szembeötlô a meglévô lapolások helyei alapján végezték napjainkban a négy fiatorony hibás kiegészítését.

Nyirmihálydiban, Menyôn ez a kiegészítés még nem történt meg. Így hát a Szilágyságban északról dél felé haladva, Szilágykorond–Corund és Völcsök–Ulciug templomának kis tornyai hordanak négyfiatornyos sisakot. Utóbbi esetben különös idegen vonás, hogy a fiatornyok sisakjai nem követik a sudár elhelyezését, hanem el vannak fordítva. Kissé lejjebb dél felé, Tôkés László viszontagságaiból ismert és reneszánsz faragványairól nevezetes Menyô–Mineu és a tôle a hegyen át, dûlôúton két kilométerre lévô Lele–Lelei különálló fatornyai érdemelnek említést (10. sz. ábra). Lele annyira tisza-mentinek látszik, hogy egy pillanatig abban a káprázatban él a szemlélô, hogy valahol a Tisza mentén találja magát. Tökéletes harmóniája azt sugallja, ez lehet az a Kós Károly által is említett fatorony, melyet „túl a Tiszán, Vámosatyán faragták az ácsok” s melyet azután szekérre rakva szállítottak a Szilágyságba. Az építménnyel kapcsolatban csak egy, talán megoldható gond van, 9. sz. kép. Lele (Lelei) fatornya a SzilágyságErdélyben dívott egy eddig nem említett, ban, Menyô tõszomszédja, akár a Felsôáltalánosnak mondható technikai megolTisza mentén is állhatna dás, ami itt is jelentkezik; a torony törzsében az alsó andráskötés egyik szára ugyanis a Felsô-Tiszán a földszint szoknyáját tartó kívül tartó oszlop felsô részébe gyámként lapolódik, míg az erdélyi részeken ugyancsak s ott is támként a talpgerendába.

340

Koroknay Gyula

A kicsi, de hosszú Kraszna völgyét érdemes figyelemmel követni. Nagyderzsida négyfiatornyos tornya ugyan nem áll már, de egykori megyeszékhely, Kraszna környéke mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Krasznarécse–Recea fatornya partszerû meredélyen áll a középkori templomtól a keleti feljáró felôl. Jellegzetessége, zömök de tisztes mérete, valamint az, hogy fiatornyai a sisak tûje felé tolva helyezkednek el. Így szerkezetében jobbára követi a felsô-tiszai típust, szellemében azonban nem. (Varsolcot akár itt is lehetne említeni, mert ide földúton 9 km.) Krasznán a téglatemplom középkori, értékes a belsô berendezése is. Szép a négyfiatornyos sisakja más tanulsággal szolgál. Északról jövet a fiatornyok szélének a vonala nem folytatja a kerengô szélének vonalát, nincs azzal egyenesben, Ha ugyanakkor délnyugat felôl nézzük, az eltérés nem olyan szembetûnô. Az ok lehet elhibázott javítás, de lehet, hogy a munkát olyan mester végezte, ki nem volt gyakorlott a felsô-tiszai sisak-élrendszer szarufáihoz való alkalmazkodáshoz. Ez azért érdekes, mert a távolabbi Kalotaszeg fiatornyainak – melyek erdélyi jellegûek – a hatása érzôdik, ugyanis Körösfôn, Kalotaszentkirályon stb. a fiatornyok külsô széle szintén nem folytatja a kerengô szélének a vonalát. Magyarkecel–Meseşii de Jos a Krasznától keletre, a magaslaton fekvô középkori templom a meredélyén álló, bástyaszerûen ôrálló klasszikusan szép fatornyának voltak Balogh Ilona adata szerint eredetileg fiatornyai (10. sz. kép).

A továbbiakban most már felmerül az 10. sz. kép. Magyarkecel (Meseşii de Jos) a a kérdés, hogy a fentebb elmondottakon Kraszna völgyében kívül szolgálnak-e más tanulsággal is?

A kérdésre válaszolva több tényezôt kell tekintetbe venni. Mindenek elôtt azonban ki kell küszöbölni az elsôbbségre vonatkozó megállapításokat. Sokkal szerényebben csak arra lehet korlátozódni, hogy megállapítsuk, hogy adott helyen, bizonyos földrajzi adottságok mellett sajátos politikai körülményeknek köszönhetôen – ez a Felsô-Tisza völgyének az esete – a fatorony-építészet kimagasló teljesítményt tudott felmutatni. Alapigazságként kell elfogadni, hogy az emberiség története folyamán a faépítészet csaknem mindenütt és mindig virult. Lakhatás, közlekedés, ostrom vagy védekezés céljából a fa csaknem mindenütt használatban volt. II. Rákóczi Ferenc Grosbois-ban az 1705 végén Munkácsra visszaemlékezve írta: „Négy órányira folyó Tisza felôl nincsen egyéb, csak rendkívül sûrû erdô, meglepôen magas, egyenes és vastag tölgyekkel.” A II. József-féle felmérés tanulságai is csak megerôsíti a fejedelem szavait a faanyaggal kapcsolatban. Ezek az erdôk „termelték” ki aztán a FelsôTisza kiváló ácsmestereit. Eléggé ismert, hogy Vámosatya ácsfalu volt, a közismert, szép népdal bizonyára itt született: „túl a Tiszán”.

A felsô-tiszai fatornyok útja Erdélybe

341

Ezért nem lehet meglepô, hogy kéznél lévén a jó faanyag, valamint iskola-féle is kialakult a vidéken. Legalább is erre enged következtetni, az az összehasonlítás, hogy szemben az erdélyi anyaggal a Tisza menti fatorony-építészet meglehetôsen egyöntetû jelleget mutat. Nincsenek szerkezetileg olyan jelentôs különbségek köztük, mint az Erdélyben is tapasztalható. Ezen a pontos a Carolina Resulutio talán segít megérteni a mélyebb okokat. A szabad vallásgyakorlás vonatkozásában ugyanis a két országrész között jelentôs különbség áll fenn, mivel a Carolina Resolutio meglehetôsen gúzsba kötötte a protestánsok templomépítkezési lehetôségeit, vagyis a reformátusok Szabolcsban, Szatmárban, Ugocsában, nem építkezhettek tetszés szerint.

Meglévô fatornyaink nagyjából XVIII. Századiak, Zsurk és Nyírbátor kivétel. Ha Zsurk esetében elfogadjuk az 1509. évi építési idôpontot, akkor katolikus fatoronynak épült, másrészt a Losonczy, majd a Forgách család birtoka lévén többet megengedhetett magának. Nyírbátor református templomának a fatornya is kivételes körülmények közt jött létre. Az építtetô iktári Bethlen István, „az öreg gróf”, ahogy akkor nevezték, az akkor már elhunyt fejedelem öccse és gubernátora, 1640-ben a királyi Magyarország területén, feszült viszonyban volt I. Rákóczi Györggyel, de tartott a Kálló véghely fôkapitányától, Barkóczy Lászlótól is. A fatorony elhelyezése terjedelme és kivitelezésének gondossága errôl árulkodik. Észre kell venni a különbségek vonatkozásában, hogy az Erdély és Felsô-Tisza közti azt is, hogy méretben a felsô-tiszaiak általában felülmúlják az erdélyieket. Nemcsak Zsurkra kell ez alkalommal gondolni, hanem a leégett szatmárcsekei és szentmihályi fatornyokra is.

Magától adódik a következtetés. Igen nehéz elképzelni, hogy egy viszonylag ezen a téren elmaradottabb erdélyi technika hatása alatt törtek az égnek a felsô-tiszai táj szép, harmonikus, éretté csiszolódott fatornyai.

Valahonnan pedig jöttek. Csak jelzésképpen említem, hogy ismereteim szerint a legrégibb, datálható, téglából emelt, négyfiatornyos toronysisak a Ferrara megyei Pomposán áll, és 1063-ban épült. Még a román korból hasonló megoldásra Franciaországban is akad példa (Déols) anélkül, hogy a fejlôdés részleteire kellene kitérni, csak a régi reneszánsz városmetszetekre hivatkozom, melyek többségén egy-egy négyfiatornyos, körben eluralkodó járós galéria felett négyfiatornyos sisak magasodik s nyoma sincs a késôbb eluralkodó barokk vagy hagyma alakú sisakoknak. Egy másik igen megszívlelendô körülmény, Prága például jeleskedik négyfiatornyos, sôt továbbfejlesztett típusú megoldásokkal. A barokk korban azután az új divatú sisak változatainak a hulláma elözönlötte Magyarország nyugati részét, sôt azon túl is, továbbá a Felvidéket és Erdély egy részét, de megtorpant a Felsô-Tisza völgyében, a csaknem tisztán reformátusok-lakta vidéken, ahol, ki tudja hogyan és miért, nemzeti és vallási jelleget öltött.

Dél-Máramarossal kapcsolatosan óvatosan kell fogalmazni. A sisak élrendszere ugyanis a Felsô-Tisza vidékéhez köti, de a négyfiatorony Kamara bányavidékén jelentkezik, mint Dióshalom, Nyárfás esetében is. Ez a terület a tutajozható folyó révén jobban kötôdött az anyaországhoz, mint magához Erdélyhez. Másféle kötödést jelentett a földbirtokos család, mint például a Károlyiak szerepe a Boldádok, vagy a nagyváradi görög katolikus káptalané a Belényes alatti Talp és Tatárfalva esetében.

Sok mindent nem látni még tisztán a fatornyok keletkezésével, elterjedésével kapcsolatosan, de az bizonyosnak látszik meglévô és ismert egykori fatornyaink alap-

342

Koroknay Gyula

ján, hogy az adott történelmi pillanatban a négy vármegye: Szabolcs, Szatmár, Bereg és Ugocsa felülmúlta, sôt például szolgált Erdély fatornyainak építésekor.

A földesúr serege fontosságának legérdekesebb példája azonban a mai Lengyelországban található Orawkán. Fatemploma teljesen a helyi népi stílust követi, nevezetessége, hogy a belsejének festményei a megyei szentek képcsarnoka. Az egybeépített csaknem kúpalakú tornyában harang nincs. A sisak négy sarkán azonban a négy kis fiatorony megtalálható. A Thurzó család birtoka volt.

Margócsy József

Egy köztiszteletben megöregedett bohém halálára Nem sokkal 85. születésnapja után, június 8-án hirtelen-váratlan meghalt Koroknay Gyula. Nyíregyháza szülötte, szakmai és közéleti munkássága egyaránt idekötötte.

Ha pontoskodóan akarnók életútját figyelemmel kísérní, akkor nem felejthetô, hogy a hajdani helyi sajtóban, a Nyírvidékben elôször egy 1924. december 4-i hírben szerepel a neve. Megtudjuk, hogy a Lilike babái címû színdarabban hatévesen szerepelt a törpék csoportjában: kortársai, Racsek Józsi, Téger Laci, Gloviczky Zoli társaságában. A decemberi idôpontból következik, hogy ott egy leányegyleti–nôegyleti összefogással szervezett karácsonyi segélyezési akció mûsoros délutánjairól van szó. Ezeknek igazi szervezô ereje az a Kégly Szeréna (1868–1953), akirôl éppen napjainkban neveztek el egy Sóstón újonnan szervezett szociális, gyermekvédô intézményt.

Az 1920-as évek elején indult királyi katolikus (kirkat) gimnázium kiváló tanulója.

Itt 1936-ban érettségizett, miután az iskola legjobb latinosa, megnyerte a Horatiusjubileum évében kiírt mûfordítói versenyt és egy másik költeményt a nyilvános iskolai ünnepélyen el is szavalt. Így érthetô, hogy latin–francia szakos bölcsészeti tanulmányokra, Budapestre iratkozott be. Diákéletének nagy részét a budapesti múzeumokban töltötte, az érdeklôdését kielégítendô, felvette a mûvészettörténelem szakot is. Majd pedig amikor professzorainak serkentésére az itáliai mûvészetek felé fordult, s ehhez elmélyültebb olasz tudás szükséges, elkezdte az olasz szakot. Ehhez egy hosszabb tartózkodásra alkalmas állami ösztöndíjat kapott, így apránként könnyen letehette a képesítéshez szükséges vizsgákat.

Az orosz nyelv bevezetésével nagy hiány mutatkozott szaktanárban, Koroknayt is kötelezték, hogy szerezze meg a szükséges képesítést. Ö ezt egyetemi fokon teljesítette. Akkoriban éppen a Kossuth gimnáziumban tanított, és látván a diákság bizonyos húzódozását az orosz órák elôl, sajátos módszerrel orosz népdalokat tanított, és azok szövegén keresztül végeztette a fordítási és nyelvtani gyakorlatokat –

344

Margócsy József

mandolinkísérettel. Hogy ezzel megnyerte a diákok jobb kedvét, azt lemérhette késôbb, az érettségi találkozókon, amikor visszaemlékeztek ezekre az éneklô orosz órákra, nemcsak a dallamra, hanem a szövegre is.

Az ötvenes években egyik szórakozása, hogy kerékpáron bejárja, mintegy felfedezi Nyíregyháza félreesô tájait, a bombázott területeket, a lebontásra szánt városszéli részeket és buzgón fényképezi ezeket az utcarészleteket, olykor az e tájon lakókat is. Mivel pedig egyre gyakrabban túllépte a város határait és a környéken található egyházi, úri és népi építészeti emlékeket örökítette meg abban az állapotában, amikor még „mutattak is” valamit a régi dicsôségbôl. Ennek láttán az egyik megyei kulturális vezetô, Gacsó László, a népmûvelési osztály késôbbi vezetôje lehetôvé tette, hogy iskolai hat napjából az egyiket szabaddá tették, és így megnyílt Koroknay lehetôsége arra, hogy módszeresebben végezze múltfeltáró útjait, akkoriban már egy kiskaliberû Csepel-motorral. Amikor a hatvanas évek derekán egy útikönyv kiadását tervezték Szabolcs-Szatmár-Bereg nevezetességeirôl, Koroknayt bízták meg a történelmi rész megírásával. Ô hat nagyobb körút formájában fûzte fel élményeit az olvasó számára, s ez volt az elsô olyan áttekintés, amelyik ténylegesen tájékoztatást adott a megyei értékekrôl.

Ez a könyv hetven nyomtatott oldalon közli Koroknay mondanivalóját néhány fényképes illusztráció kíséretében. Ezek, sajnos, az akkor még vidéken kezdetleges nyomdatechnikával nem tudtak kellôen érvényesülni a durva, rotációs újságpapíron.

Késôbb még kétszer munkatársa egy megyei útkönyvnek: cikkei élvezetes olvasmányok. Igazi idegenvezetô szövegek ezek: sokoldalúan hívja fel az olvasó, az erre járó utazó figyelmét a kisebb jelentôségû érdekességekre is.

Ekkoriban már cikkei jelentek meg a régebbi korokból vett témáiról, megyei eladdig ismeretlen eseményekrôl (Losonczy Anna Tiszaszentmártonban, „A murányi Vénusz” Szatmárban, A kállói várról stb). 1971-ben adta ki a város, most már fényes, mûnyomó papíron Nyíregyháza mûvészettörténeti emlékei címmel azt a kötetét, amelyik máig a legfontosabb forrása e témában. Azért jelentös, mert nemcsak leírja, ismerteti ezeket az emlékeket, hanem kritikai megjegyzésekkel is kíséri, elkerülvén a provincializmusnak minden hibáját, veszélyét. – A mûvészekkel baráti kapcsolatban állt, amellett, hogy kritikai megjegyzéseivel segítette ôket munkájukban. A szerencsétlen sorsú Barzó Endrének még idejében sok alkotását össze tudta gyûjteni a múzeum számára.

Szuverén ízlésû kritikus, mûvészeti rendezvények szervezôje azokban az életszakaszokban, amikor tényleges kapcsolatban állt a múzeum vezetésével. Kritikai ismertetései azonban késôbb is mértékadó fogadtatásra leltek. Szívesen „foglalkozott” kezdôkkel és nem egyszer húzott elô a visszavonulásból is értékesnek ítélt alkotókat, felhíva a közönség figyelmét, nehogy elfeledjék azt, aki kevésbé áll a közérdeklôdés fókuszában. Ôt sem kerülték el a politikai, ideológiai széljárás kedvezôtlen viharai. Az egyiknek az lett az eredménye, hogy bár szülôvárosának már kétszer annyi középiskolája volt, mint diákkorában, Koroknay számára azonban egyikben sem akadt hely: ezért éveken át Borbányára, általános iskolába kellett kijárnia, hogy megélhetését biztosíthassa.

Szerencsés természetû ember volt, mert keveset törôdött az éppen hivatalban levô „lócsiszárok” piszkálódásaival. Tudott afféle kettôs életet élni: végezte, amit engedélyeztek neki, ugyanakkor viszont a levéltárban kedvenc témáit kutatta, felhasználva alapos latin tudását a régi oklevelek tanulmányozásához, amibôl végül fôleg országos folyóiratokban jelentek meg a cikké finomodott tanulmányok. És ahogy hazatért lakásukba, lerázta magáról a külsô nyûgöket, lemezjátszójára tette a beszerzett

Egy köztiszteletben megöregedett bohém halálára

345

kedvenc klasszikusokat és abban találta élvezetét, újabban pedig a kábel televízió útján közvetített francia színházi elôadásokban, filmsorozatokban. Mindig volt tartalék témája, amelyet kutatott és amíg valamilyen eddig ismeretlen fontos adatot meg nem tudott, nem is beszélt errôl szívesen: „majd meglátjuk”. Utolsó hírlapi nyilatkozatában ezt mondja: „sok üres rész van még Nyíregyházán is. Itt van például egy nagyon bonyolult ügy: a Dessewffy tér”. Eddig errôl nem hallottuk beszélni, most már nem is fogjuk megtudni, hogy milyen szempontból és miért „bonyolult” a Dessewffy tér „ügye”...

A valóságos világ, amelyben mindennapjait élte csak nyolcvanéves korának elérése után fejezte ki elismerését és megbecsülését. Elôbb a Megyei Tudományos Alapítvány kuratóriuma részesítette Alapítványi Díjban, nem sokkal késôbb kapta meg a Nyíregyháza Város Tudományos Életéért elnevezésû elismerô kitüntetést. Talán erre illik az az önmegnyugtató közmondás: jobb késôbb, mint soha?!... Így alakul ki az a bohémkedônek felfogható életvitele, amelybe rövid, ötletszerûen elhatározott távoli, olykor külföldi útjai is belefértek, mert utólag eszébe jutott, hogy legutóbb arra járva, valamit már nem nézhetett meg alaposan; vagy a legutóbbi idôkig kedvelt kerékpáros városi barangolásai, hetyke sapkájával a fején, olykor komoran véve tudomásul az új építkezésekre, tatarozásokra túlságosan liberálisan kiadott engedélyezéseket; de örült ha valaminek láttán csakugyan erre volt alkalma; és ilyenek voltak rapszodikus kutatási kedvének fellángolásai olyan régi témákban, amilyenekben senki nem tudott itthon felvilágosítást adni. És mindenekelôtt ide tartozott kedves figyelmessége, udvariassága, amellyel felhívta a figyelmet egy közeljövô rádió vagy tévé mûsorra, amelyben egykori egyetemi tanáraink vagy kollégáink szerepeltek, vagy éppenséggel azt jelezte örömmel minden tavasszal, hogy gondosan kezelt kiskertjében már virágzik a kankalin – ennek is volt valamilyen közös apropója, amiért érdemes felvennie a telefonkagylót... *** 2002-ben halt meg több mint félévszázadon át hûséges felesége, aki eleinte még csak motorkerékpáron – hátizsákkal hordván a kirándulás terhét –, késôbb már 250-es Pannónián, kis utánfutóval, majd már kényelmes gépkocsin türelmes útitársa férjének.

Hosszúra nyúlt depressziós szakasz következett ezután Koroknay életében.

Most tavasszal egyszerre megnôtt alkotó kedve, mintha végelszámolásra készült volna. Megkereste azokat a rokonait, akikkel évtizedek óta semmilyen kapcsolatban sem állt. – Évek óta nem vállalt nagyobb nyilvános szereplést: most viszont jókedvûen és alaposan felkészült arra a kiállítás-megnyitóra, amely egy restaurált, áthelyezett Gáborjáni Szabótól származó falfestményt mutatott be. – Ugyancsak közvetlen halála elôtt adta át a Szemle szerkesztôségének azt a régóta kilátásba helyezett áttekintô összefoglaló dolgozatát, amelyet a vidékünkön is elôforduló fatornyokról írt, és mesterségbeli hasonlóságokat, hatás „vonalakat” felfedezô megállapításokat tett a szükséges illusztrációkkal. – Csakugyan búcsúra készült már, de elôbb rendezte tartozásait. *** Megyei kutatásainak eredményeit évtizedek óta általában folyóiratunknak adta át közlésre; így tett utolsó tanulmányával is. Méltán gondolhat tehát Koroknay Gyulára megbecsüléssel és szeretettel a szerkesztôség, a lap munkatársi és olvasó közönsége, kérvén áldást emlékére, kívánva neki zaklatott élete után békés nyugalmat.

Beszédes források Nyíregyháza múltjából Soha még két, egyszerre megjelent könyv nem állt egymással olyan harmóniában, mint a Nyíregyháza újratelepítésének 250. évfordulója alkalmából napvilágot látott kötetek – hangsúlyozta a Nyíregyháza önkormányzata (1753–1848) és a Pro memoria. Nyíregyházi összeírások (1752–1850) című könyvek lektora, Takács Péter az ünnepélyes könyvbemutatón. Mindkét szép kiállítású könyv Kujbusné Mecsei Éva szaktudását és ügyszeretetét dicséri. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára főlevéltárosa Nyíregyháza múltjának avatott kutatójaként hosszú évek óta gazdagítja a helytörténeti irodalmat. Válogatásában jelentek meg a nyíregyházi testamentumok, bevezető tanulmányával látott napvilágot Nyíregyháza 1837-es kiváltságlevelének hasonmás kiadása, tanulmányt szentelt a XVIII. századi migrációs folyamatoknak, és három éve társszerkesztője volt a Nyíregyháza mezőváros tanácsa által határoztatott ... című forráskiadásnak, hogy csak néhány példát emeljünk ki eddigi munkáiból. A megyei önkormányzat levéltárának sem új keletű elhatározása, hogy a szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé váljanak a nyíregyházi önkormányzat működése során keletkezett források. Ennek a szándéknak egyik szép eredménye volt az említett, a mezővárosi statútumokból 2001-ben megjelentetett válogatás, amelyik a mezőváros pezsgő hétköznapi életébe engedett bepillantást.

A jubileumi városnapra, 2003. május 16ára elkészült kiadványok Nyíregyházának és önkormányzatának sodró lendületű fejlődését hozzák a mai városlakóhoz, olvasóhoz közelebb. A Nyíregyháza önkormányzata (1753–1848) című könyv szerkezetét tekintve két fő részre tagolódik. Kujbusné Mecsei Éva bő százoldalnyi monografíkus elemzésében sorra veszi az újratelepítés korszaknyitó összetevőit, körülményeit, az okok és összefüggések tárgyilagos bemutatásával elkalauzol az örökváltságok megvalósításán át a privilegizált mezővárosi jogállás megszerzéséig, miközben a hangsúly végig az önkormányzat változásain, fejlődésén, a tisztségviselők feladatkörének módosulásain marad. A város gazdálkodásáról és irányításáról írva megállapítja, hogy az 1753 és 1848 közötti időszakban négy szakasz különíthető el. Az első a betelepítéstől a XVIII. század végéig tartott, és akkor a gazdálkodás fő irányítója a főbíró, ellenőrzője az úriszék volt. A bevételeket szinte teljes mértékben a költségek, azaz az adók és a belső igazgatási kiadások fedezésére fordították. Az 1824ig tartó második szakaszban a mezőváros gazdaságának irányítását már a testületként működött, 40 tagú választott közönség vette át az úriszék ellenőrzése mellett. Az igazgatási apparátus ezekben az évtizedekben az új feladatoknak megfelelően „szakosodott”.

Elsőrendű törekvésvolt a városi háztartás egyensúlyának megőrzése és a megváltako-

348

zással járó kiadások teljesítése. A harmadik szakasz az 1824 és 1837 közötti 13 évet jelenti, amikor a kialakult apparátussal a város közönsége teljes joggal irányította és ellenőrizte a gazdálkodást. A kiadások között a megváltakozásra felvett kölcsönök törlesztése mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapott a város építése, urbanizálása. Az 1848-ig tartott negyedik szakaszban a tisztségek hivatallá váltak, a tisztségviselők egyre hosszabb időre kapták megbízatásukat, így jutott idejük tisztségük begyakorlására, a megkezdett ügyek végigvitelére. Az élvezetes stílusban írt elemzésből kiderül, hogy az igazgatásban bekövetkezett változások sohasem voltak öncélúak, hanem a folyamatosan gyarapodó település igényeihez igazodtak. Ez is alátámasztja a sorozatszerkesztő levéltár-igazgató, Nagy Ferenc azon megállapítását, hogy Nyíregyháza szinte példa nélküli virágzása, gyors fejlődése a városlakók önszerveződésének, önállóságra törekvésének gyümölcse.

A kötet szerzője sorra vette a várost irányító döntéshozó, illetve végrehajtó tisztségeket, testületeket. Első pillanatra zavarba ejtő az önkormányzat belső tagoltsága, hierarchizált és bürokratikusnak tetsző irányítási rendszere. Ám ahogy az elemzést tovább olvassuk, úgy halványul el a hivatalok öncélú túlburjánzását feltételező elhamarkodott ítéletünk. A város gazdálkodásának összetettsége, a különböző haszonvételek kezelése, a közfeladatok folyamatos ellátásának igénye indokolta, hogy minden egyes részterület pontosan körülírt hatáskörrel bíró tisztségviselő kezelésében álljon. Véleményünk szerint a tisztújítás helyi gyakorlatának összefoglalása az igazgatási elit XVIII. századi verbuválásának, a kiválasztás és kiválasztódás módjának országos szintű áttekintéséhez is fontos és nélkülözhetetlen adalékokat szolgáltat. A közbizalom olykor olyanokat tüntetett ki, emelt tisztségbe – kü-

SZEMLE

lönösen a XVIII. század második felében –, akik maguk nem igazán vágytak a felkínált feladatokra. Ahogy a könyvből kiderül, a tisztségek visszautasítása többször előfordult, ezért az úriszék határozatában a megbízást el nem fogadókat elzárással, pénzbüntetéssel sújtotta. Megtudhatjuk azt is, hogy az idők során a legfőbb döntéshozó bírák jelölésénél milyen elvárásokat támasztott a közösség. Kezdetben elegendő volt, ha saját jól vezetett gazdaságukban bizonyították rátermettségüket, később már a városi elöljáróság egyes területein szerzett korábbi gyakorlat, majd pedig az írni-olvasni tudás is nagy szerepet játszott a jelöltállításnál. A tisztségek öröklésére nemigen találni példát Nyíregyháza önkormányzatának történetében, de az 1700-as évek második felétől kialakult azon tekintélyes családok köre, ahonnan a tisztségeket betöltök, a város igazgatási elitjét alkotók érkeztek.

Példaadó az a buzgalom és igyekezet, amely a vallási toleranciát éltette, hogy a tisztségviselők választásánál nem volt kizáró ok sem a jogállás, sem a vallás, a döntéshozó testületekben pedig törekedtek mind a négy vallás népességarányos képviseletére. Ügyeltek a hatalmi összefonódás megakadályozására, és hogy a családi érdekek miatt ne sérülhessen a közérdek. Hivatalviselést kizáró ok volt a rokonság, nem lehettek egy azon testület tagjai a sógorságban, komaságban állók. A fő- és vicebírák esküjében a közérdek csorbítatlan érvényesülését a következőképpen fogalmazták meg: „...ezen városnak közjavát minden tehetségem szerint előmozdítani, az igazságot minden atyafiság, szomszédság, adomány, ígéret félretételével gazdagnak és szegénynek egyformán kiszolgáltatni, és így ezen város előmenetelében, boldogulásában lelkiösmeretem és teljes tehetségem szerint igyekezni fogok. Isten engem úgy segéljen.” Ezután a döntéshozó testüle-

SZEMLE

tek és végrehajtó tisztségviselők feladatkörének módosulását követhetjük nyomon a kötet lapjain. A fő- és albírótól, majd 1837et követően a polgármestertől kezdve a választott electa communitason át a borbíróig, sáfárig, vásárbíróig.

A monografikus áttekintést összegző gondolatok után a könyv második részében találjuk Nyíregyháza tisztségviselőinek hatásköri utasításait. A forrásközlés célja, hogy a hatásköröket meghatározó, módosító statútumok az érdeklődők szélesebb köréhez eljussanak, további kutatásokra ösztönözzenek. A hatásköri utasítások legtöbbje érthetően a bírák feladatkörét szabályozta- de kitüntető figyelem kísérte a legnagyobb jövedelmet, a korcsmáltatást felügyelő borbírák munkáját is. Akadtak olyan tisztségviselők, így a szállásmester vagy a számvevő, akiknek a feladatát szabályozó rendeletekből alig maradt fenn, és néhány tisztségviselő munkáját érdemben körülhatároló városi határozatot nem is talált a forrásválogatást gondozó kutató. A nyíregyházi önkormányzat fejlődéséről szóló kötet a város tisztségviselőinek táblázatokba rendszerezett névsorával és a mellékletbe foglalt azon családokkal zárul, melyek tagjai egykoron szép számmal foglaltak helyet az igazgatási elitben.

Nyíregyháza város újratelepítésének 250. évfordulójára megjelentetett másik könyv Kujbusné Mecsei Éva szerkesztésében, bevezető tanulmányával, Pro memoria. Nyíregyházi összeírások (1752–1850) címmel több mint félezer oldalas forrásválogatás. A legbecsesebb forrásból, az összeírásokból tizenkettő került be teljes, illetve részleges közléssel a kötetbe. Ahogy a bevezető tanulmány címe is jelzi, a helyi társadalom változásának nyomon követésére nyílt mód az adatsorok elemzésével. Szó esik a népességszám állandó növekedésének összetevőiről, a vagyoni differenciálódásról, az egyes réte-

349

gek társadalmi helyzetének változásairól. A nagy határ a népesség növekedése miatt már az 1770-es évekre végesnek bizonyult, és ettől kezdve a betelepülés korlátozására és ellenőrzésére, a „titkos bécsúszások” megakadályozására törekedett az elöljáróság. A város gyarapodását szolgáló kézművesekkel ugyanakkor mindvégig kivételt tettek, hiszen az iparosok megtelepedése hozzájárult Nyíregyháza elsődleges piacközponttá válásához.

Az evangélikus „tót szigetet” alkotó Nyíregyháza társadalmában a XVIII. század utolsó évtizedeiben feltűnnek a szakértelmiségiek, így orvosok, állatorvosok, jogászok. 1824-ig, a második örökváltságig a városi népességet különböző szempontok alapján lehet kisebb csoportokra osztani: például jogállás szerint parasztokra és nemesekre, foglalkozás alapján földművelő-állattenyésztő gazdákra, kézművesekre, kereskedőkre és értelmiségiekre.

Kujbusné Mecsei Éva kiemeli, hogy adottak voltak csoportátfedések, azaz a nemesek között is volt gazda, kézműves és értelmiségi, ami ismét igazolja, hogy a magyar feudális társadalom korántsem állt tiszta, elkülönült kategóriákból.

A megváltakozás után rendi közösséggé, communitássá vált helyi társadalmon belül differenciálódás indult, és a nyíregyházi társadalom csúcsára azok emelkedtek, akik a jobbágyterhek megváltásáért anyagi áldozatokat hoztak, a kirótt váltságösszeget fizették és régóta városban lakó polgárok voltak.

Azaz a megváltakozási terhet vállaló nyíregyháziak lehettek a város teljes jogú polgárai- és olyan előnyökhöz jutottak, amikkel a város más lakosai és az ott élő zsellérek nem rendelkezhettek. A társadalomban az 1700as évek közepétől az 1848-as polgári forradalomig végbement változások tovább árnyalhatók a kötetbe foglalt összeírások tanulmányozásával. A betelepülés előtti esztendőből való két összeírásra annak illusztrálása-

350

ként esett a választás, hogy Nyíregyháza a XVIII. század első felében nem néptelenedett el teljesen, de a széles határ megműveléséhez sokkal több munkás kézre volt szükség. Az újratelepítés évéből, 1753-ból három összeírást jelentettek meg. A latinul íródottban a vármegye összeírói vallás szerint vették számba a Nyíregyházán élő régi lakosokat, és azt is feltüntették, hova költöztek el innen, fontos adalékkal szolgálva a korabeli migráció feltárásához. A másik lajstrom a Békés vármegyéből átköltözésre jelentkezettek nevét őrizte meg, míg a harmadik, ócseh nyelvű összeírás már Nyíregyházán készült, és az első nagy hullámban áttelepülteket veszi számba.

A XVIII. század második feléből való újabb három forrás egyike a Dessewffy család levéltárában maradt fenn 1761-ből. A lakosok jogállásáról, foglalkozásáról, taksájának összegéről tudósít, valamint arról, hogy mióta és melyik földesúr településrészén laknak. Nyíregyháza úrbéri összeírásának tabelláit eredeti formájában találják meg a forráskiadványban az érdeklődök. Az 1793-as magyar nyelvű összeírás pedig a Nyíregyházán mesterséget gyakorlókat tüntette fel. A régióban földesúri terhektől egyedül megváltakozó közösség 1803-ban adózó tagjainak vallását, foglalkozását és tisztségét ismerhetjük meg a következő forrásból. Az 1824-ben készült adóösszeírás már a polgárosuló Nyíregyháza lakosainak vagyoni viszonyait mutatja be. A forrásválogatás az 1850-ben végrehajtott helyi népszámlálás terjedelmes név-

SZEMLE

sorával zárul. Két hatalmas kötetben házanként írták össze az együtt élő háztartásokat és azok tagjait. A forrásközlésnél a kötet gondozója törekedett a családi kapcsolatok pontosítására, az összeírás használatát pedig a megjegyzés rovatba irt magyarázatokkal segítette.

A két, nagy műgonddal és alapossággal összeállított kötet méltóan idézi fel azon nemzedékek múltját, melyeknek tagjai mindennapi munkájukkal, állhatatosságukkal néhány évtized leforgása alatt Szabolcs vármegye legvirágzóbb településévé tették Nyíregyházát.

A forrásgyűjtemények jól szolgálják a város történetének mélyebb megismerését, igazi kincsestárakat nyitnak meg a helytörténet iránt érdeklődők előtt. Tisztelgés a két kötet a XVIII. század második és a XIX. század első felében élt nyíregyháziak előtt és egyben főhajtás Cservenyák László és Hársfalvi Péter előtt, emlékezve a várostörténet jeles kutatóira, ugyanakkor valljuk, hogy ez a két új levéltári kiadvány értékes hozzájárulást jelent a magyar mezővárosi önkormányzat sokszínűbb megismeréséhez.

Kujbusné Mecsei Éva: Nyíregyháza önkormányzata (1753– 1848). Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára kiadványai II. Közlemények 28. Nyíregyháza, 2003. 324 p.

Pro memoria. Nyíregyházi összeírások (1752–1850). Forrásválogatás. Szerkesztette és a bevezetőt írta: Kujbusné Mecsei Éva.

Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára kiadványai II. Közlemények 29. Nyíregyháza, 2003. 566 p.

Reszler Gábor

SZEMLE

351

Egy friss interjúkötet margójára „...csak az Isten háza legyen kész: Gyermekeink áldják, unokáink érte nevünket”

E sorokat Vietorisz István írta a Tirpákok című elbeszélő költeményében. Ha a tirpákok életét, Nyíregyházára való betelepülésük történetét nem ismerjük, nem is érthetjük meg igazán, milyen fontos volt a betelepülők fent idézett kívánsága. Az ősök harca az Isten házáért egy mai, virágzó város alapjait vethette meg. Az említett kötet reprintje 2001-ben Nyíregyháza megyeszékhellyé válásának 125. évfordulóján jelent meg a Kelet-Press Könyv- és Lapkiadó gondozásában. A kiadó tulajdonosa, Kopka János érdeklődése a tirpákok betelepítése, annak körülményei iránt, nem újkeletű. Hogy kutatásainak eredményeit közkinccsé tegye, annak volt első lépése az eredetileg 1939-ben megjelent mű újbóli közzététele. Ezirányú tájékozódásának újabb bizonyítéka a „Tisztelet az ősöknek” című kötet, mely főhajtás a 250 évvel ezelőtt Nyíregyháza újratelepítése körül bábáskodók emléke előtt. Visszatekintés Károlyi Ferenc grófra, Nyíregyháza egykori földesurára, aki a község újbóli betelepítése érdekében pátenslevelet adott ki, melyet 1753. május 16-án aláírásával hitelesített. Tisztelgés nemes Petrikovics János előtt, ki a szarvasi, csabai és környékbeli evangélikus hitvallású áttelepülni vágyókat követként képviselte, ügyeikben eljárt. Kettejük együttműködésének volt köszönhető, hogy a már-már elnéptelenedő település újraéledt, később pedig II. József Türelmi rendeletének, amely szabad vallásgyakorlást biztosított egy katolikus tenger szigetére szorult lutheránus közös-

ségnek. Egy olyan közösségnek, mely száz éven át teljesen önállóan igazgatta életét; egyházit, világit egyaránt. Felépült a temploma (3000 főt befogadó), megszervezték az oktatást. A központi elemi mellett 24 tanyabokorban működött tagiskola. A tanítók – akiket főként Rozsnyón, Rimaszombaton képeztek – kinn éltek az iskolában. Együtt a tanulókkal, szülőkkel. Ők intézték helyben az egyházi ügyeket is. Az iskolákban könyvtárakat alakítottak ki, ahol a korabeli szakirodalom beszerzése, megléte elsődleges feladat volt. A szántás, vetés, faültetés, állattenyésztés stb. teendői az itt tanító számára kötelezően megtanulandók és továbbadandók voltak. Ők vezették a közösség kulturális életét is. Hétközben úgy éltek a városmagtól távol, mint a falusiak, de szombaton a piacra, vasárnap a templomba a városba jártak. Az országos viszonylatban is egyedülálló településszerkezet önkormányzatának megszervezéséhez a Felvidéken tanult értelmiség sokat segített, hiszen ott az erős német és cseh hatásnak köszönhetően igen jól szervezettek voltak a települések.

A Nyíregyházán három hullámban végbement betelepülés első fázisában érkeztek a evangélikus tótok, akik a legnagyobb és legjobb földeket kapták. A második hullámban az áttelepültek felvidéki rokonai, ismerősei.

Még ők is földeket tudtak szerezni, de az idénymunkákra már napszámosokat kellett szerződtetniük. E földtelenek a Felvidékről,

352

esetleg Kárpátaljáról érkeztek. Általában római, vagy görög katolikus vallásúak voltak.

A fenti telepesek leszármazottait faggatta Kopka János őseikről, illetve az utódok életéről. A szerző az interjúalanyok kiválasztásánál mindig valami kuriózumot keresett. Valamennyiükben közös vonás, hogy hosz-szabb-rövidebb ideje maguk is érdeklődnek felmenőik iránt.

Balla Anna igazi lokálpatrióta dédapjáról, Bencs Lászlóról, Nyíregyháza egykori polgármesteréről beszél, aki maga is az eperjesi evangélikus gimnáziumban tanult, majd ugyanabban a városban szerzett jogi diplomát is. „Tirpák volt, az a fajta, aki túl látott szűk világán, aki a felsőmagyarországi fejlett önkormányzati városok életét behatóan tanulmányozta, és mindent megpróbált megvalósítani abból, amit ott követendőnek talált. (...)

Lokálpatrióta volt, öröklötten az, olyan, akinek mindennél fontosabb volt értéket alkotni a helynek, ahol az ő ükapja is született.”

Bánszki János mindig is büszke volt tirpák őseire. Évtizedekig szlovák nyelvet is tanított. Mint mondja: „...minden Bánszki nemzedéknek része volt abban, hogy ebben a már-már teljesen kihalt pusztaságból város lett.” Gyekis Árpádot amerikai (név)rokona kereste meg, aki az interneten találkozott az övével teljesen azonos névvel. Bár az amerikai Gyekis családjából a nyíregyházi „rokon” senkit nem ismer, az érdeklődését mégis felkeltette az ősei iránt. „Addig nem is gondoltam arra, hogy a nevem, a vallásunk, szüleim, nagyszüleim szokásai a felvidéki tót származásunkról árulkodnak.” Gyurcsán Mihály az ősök legendás lószeretetének átörökítőjeként ismert már országszerte. „Mert mindent a lóval végeztettek annak idején. A szántást, a vetést, betakarítást, szállítást, piacolást, templomba menetelt. Persze, hogy szerették és megbecsülték a lovat.”

Jeszenszki István egyik őse bizonyítottan az első betelepülő-hullámmal érkezett Nyíregy-

SZEMLE

házára, és főbíró is volt. Idejövetelét így magyarázza az utód: „Hajtotta őket az a tudat is, hogy itt... mindenkinek jut megfelelő földterület, építhetnek házat, templomot, és hozhatják a papjukat, szabadon gyakorolhatják evangélikus vallásukat.” Magyar László „Gyökerek és sarjak, avagy egy tirpák család kilenc nemzedéke” címmel másfél évtizeddel ezelőtt Kapcsos könyvében írta meg a Magyar- és Tomasovszki-nemzedék múltját, jelenét. „Ezen írásommal mély tisztelettel adózom valamennyi ősöm emléke előtt.” Petrikovits László (anyakönyvi elírás miatt lett a cs-ből ts) régen járt Nyíregyházán, még a legendás telepítő őse tiszteletére emelt szobrot sem látta, de tudja, hogy „ükükapánk vezetésével... egy év alatt háromszáz család indult meg ekhós szekereivel, lovaival, asszonyaival, gyerekeivel tehénkéivel, ökreivel a Nyírségbe – számukra az ígéret földjére.”

Sokan hivatkoznak a megszólalók közül az említett Vietórisz-kötetre, melyben családnevüket megtalálták, s ez kutatásra ösztönözte őket. Így Soltész István is, akinek őse „...tréfatevő Soltész néven szerepel a Tirpákok című kötetben. Kellett is a vidámság abban az időben. A túlélésnek nem volt más lehetősége, mint megkapaszkodni abban, ami van. A családoknak össze kellett fogniuk, ha meg akartak maradni. Így született meg a nyírségi új telepesek Magyarországon is egyedülálló bokortanya-rendszere. Szikora András és egész rokonsága a bokortanyák szülötte. Sem nem dicsekedett tirpákságával, sem nem szégyellte. „A tirpák eredet... nem külsőség, pláne nem harsány mellveregetés dolga. Az egy sajátos magatartás, az ember génjeibe átöröklött életforma. Tar Jánosné Babicz Gyöngyi sokáig nem ismerte a tirpák szót. Ma már jól tudja, hogy a nagyszülők is képviselték az igazi tirpák típust: „szorgalmasak, kitartóak, valóban tűrő, szenvedő tirpákok, akik akadályt nemigen ismertek.”

SZEMLE

Vall még az ősökről Gyebróczki János, aki a megyei, valamint Szokol Tibor és Márföldi István, akik a jelen városi önkormányzatban képviselik a városlakókat.

Mindhárman igazi tirpákok. Az ő vallomásaikból megtudhatjuk, hogyan éltek együtt a bokortanya tanítói a tanulókkal, milyen mélyen vallásos volt ez a nép, s mennyire fontos volt a család, a többgenerációs együttélés.

Demcsákné Balczó Ildikó, mint a nyíregyházi evangélikus gyülekezet presbitere és másodfelügyelője, arról a juhbőrre latin nyelven írott okmányról mesél, melyet a templomtorony gömbjében találtak a felújítás kezdetekor. Csabai Lászlóné polgármester asszony – kinek férje tirpák származású – a tirpákok által újraszervezett település mai vezetőjeként a városalapítókról, s az őket kötelezően megillető tiszteletről szól.

Margócsy József mint várostörténész értékeli a tirpákok megjelenését és gyökeresedését Nyíregyházán. Vallja: nagyon fontos az együttélő, de más nyelvet beszélő, más szokásokat képviselő népek egymás iránti toleranciája.

Végül maga a szerző beszél arról, hogyan próbálta és próbálja őseit „megtalálni.”

Kopka Jánosnak sikerült interjúpartnereit úgy megválasztani, hogy a lehető legtöbb oldaláról ismerhessük meg a tirpák népet. Az interjúk sok-sok információval szolgálnak, azzal együtt, hogy természetsen szubjektívek. Ezért is érdemes elolvasni az interjúk után közölt részleteket Móricz Zsigmondtól, Krúdy Gyulától, Gömöry Jánostól, Márkus Mihálytól, Mátis Bélától és Váci Mihálytól.

Ezek, valamint a kötet összeállításához felhasznált irodalom – melyeknek jegyzéke a kötet végén megtalálható – elolvasásával valóban megismerhetjük e népcsoportot.

353

A Nyíregyháza város összeírása, 1757. április havában, A nyíregyházi bokortanyák 1924 és A Nyíregyháza vezető tisztségviselői című kiegészítések hasznos adatokat szolgáltatnak az érdeklődőknek. Nem kevésbé, mint az egyes interjúk végén található szemelvények. Kár, hogy itt nem jelöli közvetlenül a forrásokat a szerző, mint ahogyan a kötetben megszólalók nevének (foglalkozásának, funkciójának) betűrendes felsorolásánál sem tűntet fel oldalszámot.

A kötet formai egységet mutat. Az egyes interjúk terjedelme azonos és mindig új oldalon kezdődnek. Mindenkiről találhatunk fényképet, egy rövid kiemelést a nyilatkozatból, s a kép után rövid szerzői jellemzést a nyilatkozóról. Találunk még egy fényképmellékletet is a kötet végén. Ez részben a régi tirpák lét továbbélését, részben a tirpák hagyományok őrzését mutatja be.

Mindig nehéz feladatot jelent, ha a szerzőnek korlátot szab a terjedelem. Kopka János azonban jól sáfárkodott; ízelítőt s lehetőséget ad az érdeklődőknek a téma elmélyültebb tanulmányozásához. Aki végigolvassa a kötetet, közelebbről megismeri a tirpákságot. Jogosan mondhatja, amit Móricz Zsigmond: „Mindenesetre nagy kincse a hazának a Nyírség, az egész Szabolcs megye és Nyíregyháza városa. Isten segítse és gyarapítsa!”

Elsősorban minden városlakónak ajánlom ezt a küllemében is igényes kivitelű kötetet, továbbá mindazoknak, akik a történelem iránt behatóbban érdeklődnek, s Nyíregyháza múltját jobban meg akarják ismerni.

Kopka János: Tisztelet az ősöknek. Kelet-Press Könyv- és Lapkiadó, Nyíregyháza, 2003. 134 p + mell..

Vraukóné Lukács Ilona

354

SZEMLE

Vasvári Pál nyomában Tiszavasvári városa már számos esetben tanújelét adta, hogy választott szellemi vezérének, Vasvári Pálnak nem csupán tisztelője, hanem kutatásra serkentő fóruma is egyben. Az itt működő Vasvári Pál Társaság kiadványai (Vasvári Pál Társaság füzetei) rendszeresen publikálnak a dokumentumokat és elemző tanulmányokat a fiatalon hősi halált halt nagyreményű politikus-történész életéről, irodalmi és tudományos pályájáról. Ilyen jellegű kötet látott napvilágot ismét alig néhány hete Udvari István tollából és szerkesztésében, mely nem csupán fontos helytörténeti jellegű munka, hanem ez ideig még publikálatlan dokumentumok közlése révén fontos tudományos nóvumot is fel tud mutatni, s emellett fontos és hasznos segédeszköze lehet mind a helytörténeti kutatásoknak, mind pedig az igényes középiskolai oktatásnak.

A kötet rövid terjedelme ellenére meglehetősen széles spektrumát öleli fel Vasvári Pál életének. Az Előszóban pl. Takács Péter nagy ívű esszében vázolja fel azt az eszmei kötődést és politikai programot, melyért Vasvári és Petőfi életüket is készek voltak feláldozni.

A magyar szabadságeszméhez hittel kötődő fiatalember családi múltjának és gyerekkorának fontos dokumentumaiba vezetnek be Udvari Istvánnak a Hajdúdorogi Görög Katolikus Püspöki Levéltárban végzett alapkutatásai. A levéltári filológia az életrajzi kutatások szempontjából igen nagy jelentőséggel bír, így fény derül pl. arra, hogy milyen kapcsolatok fűzték Vasvárit a görög katolikus egyházhoz és parochusaihoz, s milyen

szellemi inspirációkat nyert azoktól. Így gyerekkorában meghatározó lehetett Vasvári Pál számára Hajdúböszörmény és elemi iskolája, ahová apját az akkori esperes, Bányai Antal helyezte parochusnak. Udvari István meggyőzően dokumentálja, hogy a görög katolikus művelődési viszonyok mennyire összefonódnak, s ugyanakkor milyen szerteágazóak még egyetlen esperesség területén is, s ugyanakkor felhívja a figyelmet egy máig kiaknázatlan levéltári fondban rejlő további lehetőségekre és tudományos perspektívákra. Nem kevésbé fontos dokumentumokat tár fel Udvari István Vasvári Pál családjára vonatkozóan (a kötet ezen fejezetét jól hasznosíthatják majd az újabban fellendülő családtörténeti kutatások is ), elemezve azt a mikrovilágot, melyből kinőhetett a későbbi gondolkodó, aki műveivel aztán később visszaköszön szűkebb páriájának, Szabolcsnak, mely végül is alapvető inspirációkkal bocsátotta el a pesti egyetemre. Udvari István utal azokra a bonyolult - ám meglehetősen laza - kapcsolatokra is, mellyel Vasvári Szabolcshoz kötődött, s melyekben állásfoglalásra kényszerítő paradigmákat láthatott. Ezeket részint vállalva, részint megtagadva egyre tudatosabban alakította szellemi horizontját, s így válhatott nála elvszerű életprogrammá a rendiség leváltása és az új, demokratikus Magyarország kivívása.

Igen fontos részét képezik a kötetnek azok a levéltári dokumentumok, melyek joggal tekinthetők a Vasvári-filológia szempontjából alapvetőeknek, köztük pl. Bányay Antal esperes körlevele, melyet a dorogi espe-

SZEMLE

resség papjaihoz intézett, valamint Vasvári Pál atyjának levele Bányay Antal espereshez.

Nem kevésbé érdekes Vasvári Pál első tanítójának összeírása a hajdúböszörményi görög katolikus elemi iskolában oktatott tantárgyakról, valamint az ott tanuló diákokról és érdemjegyeikről.

355

A számos fakszimilével illusztrált kötetet a tiszavasvári Vasvári Pál Középiskola Szakiskola és Kollégium igazgatójának, Oleár Lászlónak rövid iskolatörténeti áttekintése zárja.

Udvari István: Vasvári Pál családjáról és életéről. Vasvári Pál Társaság Füzetei 15. Tiszavasvári, 2003. 73 p.

János István

Ruszinok latin nyelvű panegyricusa János István, az ismertetett kiadvány szerzője, a Nyíregyházi Főiskola magyar irodalom tanszékének tanára, a középkori magyar irodalom elismert hazai szakembere, aki a hazai latinitás tárgyköréből számos értékes publikációval jelentkezett eddig is. A fentebb megnevezett kiadvánnyal pedig a Nyíregyházi Főiskolán új tudományos sorozatot indított el. Általában minden nemzeti kisebbség kultúrájának vizsgálatában hiányosak azok a kutatások, melyek e népeknek a világi latin kultúrához való viszonyát tárják fel. Ez a tendencia figyelhető meg a ruszinok esetében is. E nép kultúrájának, történelmének alapkutatása terén sok fehér folt tapasztalható, aminek különböző objektív okai vannak. A legfőbb okként a forrásfeltáró munkát nehezítő adminisztratív akadályoztatás, mellyel sajnos manapság szembesülhetünk a mai Ukrajna területén levő levéltárakban.

Szerencsére azonban a hazai levéltárak is szolgálhatnak fontos és a kutatói szempontból értékes anyagokkal. Így történt eme kiadvány esetében is: egy véletlenül előkerült kéziratra talált rá a szerző, mely nem csupán a ruszinság latin kultúrájának értékes dokumentuma, hanem ráirányította a figyelmet Ilkovics Elek személyére is. Sajnálatos módon az életéről és munkásságáról megle-

hetősen keveset tudunk, bár korának jelentős alakja, görög katolikus egyházának hű hivatalnoka volt, amellett a ruszin latinitás világi irodalmának megteremtésén is fáradozott s igen jeles latin költőnek tartották kortársai a XVIII. század Magyarországán.

János István kiváló kutatói és fordítói munkájának köszönhetően Ilkovics Elek ungvári kerületi esperes szerzeményét magyarul is olvashatjuk. Ennek az örvendetes eseménynek tükrében megállapíthatjuk, hogy Ilkovics Elek a maga korában igen fontos kettős küldetést teljesített: pro primo, erősítette a ruszin nép identitását, pro secundo, sikerült bevonnia egy szegény elmaradott nép ébredő értelmiségét az egyetemes latinság vonzás- és kultúrkörébe.

Az adott kiadványnak köszönhetően olvasó megismerkedhet egy neolatin műremekkel, a II. József császárhoz szóló panegyricussal. Ez a szerzemény, talán egyetlen latin nyelven megjelent világi tárgyú ruszin vers, amely az Augustissimo Josepho II.o Imperatori ita Rhutena Parnassus cecinit című kéziratban található a nyíregyházi Görögkatolikus Püspöki Levéltár állományában. A szerzeményt Ilkovics Elek feltehetően a II. József császár magyarországi utazása (1770) alkalmából költötte, mely során az uralkodó meglátogatta Ungvárt és Munkácsot. A poéta

356

nagy vonalakban ismerteti a császár munkácsi látogatását, a vár fekvését és stratégiai jelentőségét, azonkívül felpanaszolja a ruszin nép és ruszin papok nyomorúságos sorsát.

Ilkovics Elek nagy jelentőséget tulajdonít ennek az örvendetes eseménynek, örömünneppé avatja az uralkodó látogatásának napját, mely szerinte garantálja a ruszinok és görögkatolikus egyház számára jövőbeni anyagi és szellemi felvirágzását.

A mű értékét növeli a függelékben található Threnus (Gyászdal) és Allocutio (Megszólító beszéd) című szerzemények, melyeknek magyar nyelvre való átültetésében szintén János István jeleskedett.

Mindkét mű stílusában követi a középkori hagyományokat - a poéta gazdag allegorikus eszközök segítségével tárja fel a mondanivalóját. Threnus, azaz Gyászdal című elégiáját Ilkovics Elek a bibliai Énekek Énekéhez hasonlóan építi fel. Ezt a költeményt a régi munkácsi katedrális nevében írta abból az alkalomból, hogy az egyházmegye központját Ungvárra helyezték át.

Eme szomorú eseményt két allegorikus alak története értelmében írja le. Az egyik a Menyasszony, a régi munkácsi katedrális, a másik pedig a hűtlen „vőlegény” az egyházmegye, „kinek” az lesz a büntetése, hogy Ungvárott is meg kell tartania a régi jegyes nevét: „...azt kérem csak az égtől, vedd fel az én nevemet, s legyen örökké a tiéd!”. S így is lett! Az ungvári székhelyű görögkatolikus püspökséget mindmáig munkácsinak hívják.

Az Allocutio pedig Bacsinszky András püspökhöz intézett beszéd, melyet a költő Bécsből való visszatérése alkalmából írt.

1773-ban Bacsinszky András részt vett az unitus püspökök konferencián, melyet a görögkatolikus egyház belső ügyeinek rendezésére hívtak össze. Ezen a konferencián fontos határozatok születtek az egyházi ünnepekre, a naptárra és főként a

SZEMLE

görögkatolikus hívek iskoláztatására vonatkozóan. Bacsinszky András személyéről azt kell tudnunk, hogy a XVIII. századi ruszin történelem és művelődéstörténet jelentős alakja volt. A nevéhez és a püspökösködésének idejéhez fűződik a ruszin nemzeti újjászületési mozgalom első jeleinek megnyilvánulása. Élettevékenységének jelentős részét a ruszin népi-nemzeti identitásra, az anyanyelv megőrzésére és továbbfejlesztésére irányította. Ezzel kapcsolatosan megjegyezendő, hogy Bacsinszky András tiszteletére a latinon kívül több nyelven is írtak dicsőítő költeményeket, melyek érdemes anyagává válhatnak a további kutatásoknak.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy János István által készített magyar nyelvű átültetések nem csak pontosan átadják a művek tartalmát, hanem megőrzik az eredeti stílust, versmértéküket és struktúrájukat.

Valószínűsíthető, hogy Ilkovics Eleknek életében talán egyetlen költeménye sem jelent meg nyomtatásban, azonban alakja halála után is nagy elismeréssel idézett költőként magasodik elénk a XVIII. századi neolatin irodalom minapig még csak eléggé töredékesen rendelkezésünkre álló históriájában. Eme kiadvány megjelentetését nem csupán a magyarországi neolatin tudományos kutatások szempontjából tartjuk fontosnak, hanem bátran kijelenthetjük, hogy ez egy ünnepélyes esemény a magyarországi és határon túli ruszinság számára is, amenynyiben kulturális múltjuknak egy olyan rétegével ismerkedhetnek most meg, mely hosszú ideig rejtve volt ugyan, de a maga korában igen jelentős küldetést teljesített.

János István: Ruszinok latin nyelvű panegyricusa II. Józsefhez. Dimensiones Culturales et Urbariales Regni Hungariae 1. Nyíregyháza, 2002. p. 72.

Rományuk Renáta

TARTALOM várostörténet

Krúdy Gyula: Nyíri emlék......................................................................................................... 241 Kujbusné Mecsei Éva: „Nyíregyházán láttam egész nagyságában az örökváltság eszméjét, magát tanúsítani”....................................................................................................................... 252 Takács Péter: Nyíregyháza lakóinak életmódja az 1753-as megtelepedés után........................ 273 Margócsy József: „A polgárosodás útjai a magasabb iskolák kapuin vezetnek keresztül”....... 287 Kopka János: Mit tudunk a gyökerekről? . ................................................................................. 299 Magyar László: A nyíregyházi evangélikus gyülekezet első három évtizede........................... 309 Demcsákné Balczó Ildikó: Érdekességek a Nyíregyházi Evangélikus Egyházközség 250 éves történetéből................................................................................................................. 314

hagyomány

Mizser Lajos: II. Rákóczi Ferenc Pesty Frigyes helynévtárában................................................ 325 Antall Miklós: Beregben élő hagyomány: Rákóczi.................................................................. 330 † Koroknay Gyula: A felső-tiszai fatornyok útja Erdélybe....................................................... 332 * * * Margócsy József: Nekrológ....................................................................................................... 343

szemle

Beszédes források Nyíregyháza múltjából (Reszler Gábor).......................................................... 347 Egy friss interjúkötet margójára (Vraukóné Lukács Ilona)............................................................ 351 Vasvári Pál nyomában (János István)............................................................................................ 354 Ruszinok latin nyelvű panegíricusa (Rományuk Renáta).............................................................. 356

krónika

Bibliográfia.................................................................................................................................... 357 Eseménynaptár (Orosz Szilárd)...................................................................................................... 361 A „... Nyíregyháza és Cserkesz nevű pusztáimat lakosokkal megszállatni...” című kiállítás képeit Boross György készítette