Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2003/2. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XXXVIII. évfolyam

2003. május

2. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐSÉG: Mező András főszerkesztő Futaky László olvasószerkesztő Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Orosz Szilárd krónika

E SZÁMUNK SZERZŐI:

Balázs Ildikó főiskolai tanársegéd, Nyíregyháza Balcsók István szociológus, Szolnok Balogh Péter, Nyíregyháza Erdélyi Tamás ny. gépészmérnök, Nyíregyháza Hüse Lajos főiskolai adjunktus, Nyíregyháza Jánosi Zoltán főiskolai tanár, Nyíregyháza Malakucziné Póka Mária közgazdász, Nyíregyháza Nagy Lajos Imre főiskolai tanár, Nyíregyháza Orosz Szilárd ny. tanár, Nyíregyháza Sipos Ferenc tudományos kutató, Budapest Szabó Lajos tanár, Ibrány Szarvák Tibor szociológus, Szolnok L. Tóth László publicista, Nyíregyháza Vass Lajosné ny. középiskolai tanár, Nyíregyháza

Erdélyi Tamás tervezőszerkesztő

INDEXSZÁM: 25923

ISSN: 1216-092X

A SZEMLE EGYES SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://www.mzsk.hu/szemle/szemle-evfolyam/2003/

Malakucziné Póka Mária

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében A lakosság jövedelmi helyzete az életkörülményeket befolyásoló egyik legfontosabb tényezô. A területi egységenkénti jövedelmi viszonyokat a gazdaság teljesítôképessége, a foglalkoztatási színvonal, a munkajövedelmek szintje, a lakossági jövedelmek struktúrája, az eltartási kötelezettség nagymértékben meghatározza. A jövedelmi adatok a fôbb konjunkturális mutatókkal való szoros összefüggésük miatt viszonylag jól tükrözik az ország területi egységei közötti fejlettségbeli különbségeket is. Ez az összefüggés lehetôséget ad arra, hogy települési, kistérségi jövedelmi különbségeket vizsgáljunk, annak ellenére, hogy jövedelmi adattal csak nagyobb területi egységekre, régiókra vonatkozóan rendelkezünk.

Célom a megye kistérségei között meglévô jövedelmi különbségek vizsgálata, ezek okainak bemutatása. A vizsgálat kapcsán rövid áttekintést adok az ország régiói közötti jövedelmi eltérésekrôl, bemutatom a jövedelmi tendenciákat, a vizsgálatot nehezítô körülményeket.

1. A jövedelmi adatok forrása A lakosság jövedelmi helyzetének feltérképezését számos tényezô nehezíti. A lakosság széles körének jövedelmi viszonyaira irányuló direkt kérdések esetén a választ megtagadók aránya igen magas. Fôleg a kedvezôbb jövedelmi helyzetben lévôk, az iskolázottabbak tagadják meg nagy számban a válaszadást. Az ilyen típusú felvételek esetén gyakori a valóságtól eltérô adatközlés is.

Az elôbbinél szûkebb körben rendszeresen alkalmazott háztartásstatisztikai költségvetési felvétel naplóvezetést vállaló háztartásai megbízhatóbb adatokat szolgáltatnak. A felvétel mintája ugyan a társadalom egészét reprezentálja, de a vagyonosabbak ez esetben is alulreprezentáltak, ami különféle szorzók alkalmazását teszi szükségessé.

A háztartások jövedelmi helyzetét makrogazdasági megközelítésben is vizsgálja a KSH, amely a nemzetközi ajánlásoknak megfelelô nemzetgazdasági elszámolási rendszer keretében készül. A különbözô megközelítések közötti összhang megteremtése szükségessé teszi az információk összehangolását.

122

Malakucziné Póka Mária

A jövedelmi adatok területi különbségeinek vizsgálata éppen az elôbbi nehézségekbôl, illetve a mintavételes (reprezentatív) háztartásstatisztika-felvétel korlátaiból adódóan csak nagyobb területi egységek, régiók szintjén lehetséges. Kisebb területi egységek (megyék, kistérségek, települések) közötti jövedelmi különbségek vizsgálata néhány a jövedelemmel összefüggô, azzal szoros korrelációt mutató adat segítségével történhet, melyek elsôsorban a jövedelmi arányok, különbségek bemutatására alkalmasak.

2. A nem látható jövedelmek Mielôtt a jövedelmi különbségek elemzésére rátérnénk, meg kell említenünk, hogy a lakossági jövedelmek vizsgálatánál nem hagyható figyelmen kívül az ún. rejtett gazdaságból származó jövedelem, melyet a statisztikai hivatal jövedelmi adatai csak részben tartalmaznak. A rejtett gazdaság azokat a gazdasági tevékenységeket – pl. számla nélküli üzleti, javító-szerelô, építôipari szolgáltatások, mezôgazdasági munkák feketén történô végzése, borravalóval, hálapénzzel járó tevékenységek stb. – foglalja magába, amelyekbôl származó jövedelmek rejtve maradnak. Ezek a tevékenységek a nyílt, hivatalos gazdasághoz hasonlóan valós társadalmi igényeket kielégítô termékeket és szolgáltatásokat hoznak létre. Súlyuk a nyugat-európai országokét jóval meghaladó. Szakemberek becslése szerint a rejtett gazdaság Magyarországon a bruttó hazai termék (GDP) mérséklôdô részét, mintegy ötödét-negyedét adja.

E szféra jelenléte a magyar gazdaságban nem új keletû. Hagyományai több évtizedre – a megrendelô kiszolgáltatottságával jellemezhetô hiánygazdaságra – nyúlnak vissza. A nyolcvanas évek végétôl a magas adó- és egyéb terhek tovább fokozták szerepét. Ez a folyamat a kilencvenes években – a tömeges méretû munkanélküliség megjelenésével, a gazdaságilag inaktívvá válók körének bôvülésével – tovább erôsödött, hiszen az elôbb említett rétegek megélhetéséhez gyakran nélkülözhetetlenné vált az alkalmi, vagy rendszeres munkavállalás.

Szabolcs-Szatmár-Beregben a nagyfokú munkanélküliség, a kiélezett foglalkoztatási helyzet következtében a rejtett gazdaság szerepe vélhetôleg nagyobb fokú az átlagosnál. A határmenti fekvés, az ukrán, román határ közelsége, illetve az onnan illegális munkavállalási céllal érkezôk nagy száma szintén növeli e szféra méretét a megyében.

3. Jövedelmi tendenciák A jövedelemegyenlôtlenségek Magyarországon a rendszerváltás elôtt is számottevôek voltak, melyek a rendszerváltással felerôsödtek.

Az 1968-as gazdasági reform, amely a jövedelemszabályozási rendszer liberalizálásával, az ún. második gazdaság erôsödésével járt, fokozta a jövedelmi különbségeket. Egyrészt a fôállású jövedelmek és a mellékkeresetek különbségei, másrészt a mezôgazdaságból élôk nyugdíjjogosultságának korlátai, illetve az öregségi járadék és a mezôgazdaságon kívüli ágazatokból nyugdíjba vonulók saját jogú nyugdíja közötti igen számottevô eltérések nagyfokú különbségeket eredményeztek.

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

123

Az általános jövedelmi egyenlôtlenség a liberalizáció korlátozásával, az általános gazdasági helyzet romlásával, az inaktív rétegek jövedelmi különbségeinek erôteljes mérséklôdésével a hetvenes évek második felétôl csökkenni kezdett. Az aktív rétegek esetén az állami beavatkozás, az inaktív rétegen belül a mezôgazdasági járadékosok kihalásával mérséklôdtek a különbségek. A két réteg közötti eltérés is kisebb lett a nyugdíjak, a házastársi pótlék többszöri emelése, a nagyon kis nyugdíjjal rendelkezôk kihalása miatt.

A nyolcvanas évek második felére egyre inkább kirajzolódtak a ma is meghatározó szerepet játszó fôbb egyenlôtlenségi típusok, melynek vesztesei a gyermekes nagycsaládok és a képzetlenségükbôl, iskolázatlanságukból adódóan rossz munkaerôpiaci pozícióval rendelkezô háztartások.

A rendszerváltás, a gazdaság átalakulása a lakosság jövedelmi helyzetét is erôteljesen átstrukturálta, az egyenlôtlenség nagyobb mértékû lett.

A jövedelmi különbségek fokozódása a kilencvenes években már a reáljövedelmek csökkenésével járt (1. ábra), és az évtized közepére a lakosság reáljövedelme mélypontjára süllyedt. Ez a kedvezôtlen trend az évtized utolsó éveire megváltozott, 1997 óta a jövedelmek vásárlóereje ismét emelkedik. A kilencvenes évek elsô felében azonban olyan nagymértékû volt a visszaesés, hogy 2000-ben az egy fôre jutó reáljövedelem a többévi növekedés ellenére is csak kissé volt magasabb az 1992. évinél.

1. ábra Az egy fôre jutó reáljövedelem indexe Magyarországon 1960 = 100,0 % 260 240 220 200 180 160 140 120 100 2000

1998

1996

1994

1992

1990

1988

1986

1984

1982

1980

1978

1976

1974

1972

1970

1968

1966

1964

1962

1960

80

A gazdaság, a munkaerôpiac radikális átalakulása tehát némi fáziskéséssel éreztette hatását a lakosság jövedelmi viszonyaiban. Az évtized második felére bizonyos társadalmi csoportok nem tudták visszaszerezni a recesszió elôtti jövedelmi pozíciójukat, leszakadásuk végérvényessé vált. Az elôbbiek területi vonatkozásban is jól kirajzolódnak (1. táblázat).

124

Malakucziné Póka Mária 1. táblázat A háztartások egy fôre jutó havi nettó jövedelmének változása régiók szerint, folyó áron

Régió (1992. évi csökkenô rangsor szerint) Közép-Magyarország Dél-Dunántúl Nyugat-Dunántúl Közép-Dunántúl Észak-Magyarország Dél-Alföld Észak-Alföld ÖSSZESEN

Egy fôre jutó havi nettó jövedelem, folyó áron 1992 2001 növekedés 1992 ezer Ft és 2001 között 11,8 11,0 10,8 10,5 10,5 10,4 10,2 10,9

47,8 39,3 40,4 44,6 37,1 41,1 38,3 42,2

4,06-szeres 3,58-szeres 3,73-szeres 4,25-szeres 3,54-szeres 3,96-szeres 3,74-szeres 3,87-szeres

Az egy lakosra jutó havi nettó jövedelem folyó áron 1992 és 2001 között országosan 3,87-szeresére emelkedett. Az 1992-ben legkedvezôtlenebb jövedelmi pozícióban lévô alföldi és észak-magyarországi régiók közül az átlagosnál nagyobb mértékben csak a dél-alföldi régió lakosságának jövedelme emelkedett. Nyugat- és DélDunántúlon is átlag alatti volt a növekedés, e régiók azonban korábban is jobb jövedelmi pozícióban voltak. Legnagyobb mértékben az elôzôleg is kedvezôbb helyzetû Közép-Dunántúlon, ezt követôen pedig az 1992-ben is a rangsor elején álló Közép-Magyarországon nôtt az egy lakosra jutó jövedelem.

A változások a korábbi sorrend némi átrendezôdését eredményezték, miközben a rangsor elején és végén lévôk közötti különbségek növekedtek, ami az észak-alföldi és észak-magyarországi régió leszakadását fokozta.

4. Jövedelmi különbségek régiók szerint A jövedelmi adatokat két mutatóval is érzékeltetjük a régiók szintjén. Az egyik a háztartások egy fôre jutó évi nettó jövedelme a háztartásstatisztikai-felvétel adatai alapján, a másik az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem. Az utóbbi azért fontos, mert a megyén belüli jövedelmi viszonyokat az szja-alapot képezô jövedelem reprezentálja. Vizsgáljuk a jövedelmi adatok összefüggését néhány fontosabb, településszinten is jól megragadható konjunktúra-jelzôszámmal, illetve adattal, ami lehetôséget ad a jövedelmi viszonyokat befolyásoló tényezôk vizsgálatára.

Egy térség jövedelmi viszonyainak alakulásában meghatározó szerepet játszik gazdaságának teljesítôképessége. Ezt jól tükrözi a GDP és a jövedelmi-adatok közötti szoros korreláció.

A jobb gazdasági teljesítményt nyújtó közép-magyarországi és dunántúli régiókban kedvezôbbek a jövedelmi viszonyok is, a fôváros kiugróan kedvezô pozíciója mellett (2. ábra). A gazdaságilag legfejletlenebb észak-magyarországi és észak-alföldi régiókban viszont a jövedelem fajlagosan az országos kilenctizede, miközben az egy fôre jutó GDP az országos átlag hattizede. Dél-Alföldön a gyengébb gazdasági

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

125

teljesítmény ellenére magasabb a jövedelem a dél-dunántúlinál és a nyugat-dunántúlinál is. A Dél-Dunántúllal szembeni dél-alföldi magasabb jövedelmet az ottani kisebb mértékû munkanélküliség magyarázhatja. A Nyugat-Dunántúllal szembeni jövedelmi elônyt a fômunka mellett a mezôgazdaságból származó, a lakosság széles réteget érintô jövedelmek indokolhatják. Az elôbbit a 2000. évi idômérleg-adatok számszerûen is igazolják. A 15–74 éves népesség mezôgazdasági keresô-termelô munkára fordított ideje Dél-Alföldön és Dél-Dunántúlon volt a legmagasabb (naponta átlagosan 56 perc).

2. ábra A háztartások egy fôre jutó évi nettó jövedelme régiók szerint, ezer forint, 2001

Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem is jól visszatükrözi a régiók gazdasági teljesítménye közötti eltéréseket, nagyobb mértékû területi differenciákat mutatva, mint az egy fôre jutó jövedelem (2. táblázat). Ennek oka vélhetôleg az, hogy az szja-adatok elsôsorban a munkavégzéssel kapcsolatos jövedelmek közötti különbségeket tükrözik, míg a háztartásstatisztikai adatok a társadalmi juttatásokat is tartalmazzák, melyeknek jövedelemnivelláló szerepe is van.

Régiók szerint az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelmek súlyozatlan relatív szórása 21 százalék, vagyis az országos átlagtól régiónként átlagosan ennyi az eltérés százalékosan. A legmagasabb közép-magyarországi és a legkisebb észak-alföldi adat között közel 260 ezer forint, 1,8-szeres a különbség.

Kistérségek szerint az elôbbinél természetesen lényegesen nagyobb eltérések adódnak. A legmagasabb fôvárosi és a rangsor végén álló baktalórántházi kistérség adata mintegy 450 ezer forinttal különbözik egymástól. A 3. ábrán jól látható a nyugat- és közép-dunántúli, valamint a közép-magyarországi régiók kistérségeinek jellemzôen kedvezôbb helyzete.

126

Malakucziné Póka Mária

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei igen rossz helyzetet mutatja, hogy az ország kistérségeinek rangsorában a legutolsó három helyet itteni kistérségek – csengeri, nagykállói, baktalórántházi – foglalják el. Az ország 150 kistérsége közül a 142–144. helyeken is a megye kistérségei – fehérgyarmati, nyírbátori, vásárosnaményi – állnak.

A megyén belül relatíve jobb helyzetû nyíregyházi kistérség az ország kistérségeinek rangsorában a 76., a tiszavasvári a 97., a kisvárdai a 110., a mátészalkai ezektôl leszakadva a 135.

3. ábra Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem az ország kistérségei szerint, 2001+

A gazdaság teljesítôképességét számos mutató tükrözi. Ezek közül azokat a legfontosabb jelzôszámokat emeljük ki, melyek települési, illetve kistérségi szinten is elôállíthatóak, és a késôbbiekben a vizsgálat tárgyát képezik, hiszen kistérségekre már nem állnak rendelkezésünkre GDP-adatok. Kistérségenként az szja-alapot képezô jövedelemmel összefüggésben vizsgáljuk a vállalkozások elterjedtségét, a lakásépítést, a foglalkoztatottságot, illetve a munkanélküliség mértékét, mint településszinten is megragadható konjunkturális mutatókat, valamint a személygépkocsiellátottságot.

A kistérségek szerinti vizsgálatnál alkalmazott mutatók közötti összefüggések a régiók szintjén is jól megragadhatók.

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

127 2. táblázat

Jövedelmi-adatok és konjunktúra jelzôszámok, 2001

A népesség foglalkoztatottsága, a foglalkoztatottak népességen belüli aránya régiók szerint szoros korrelációt mutat a jövedelmekkel. A munkanélküliségi ráta, a vállalkozások elterjedtsége, ezer lakosra jutó száma és a személygépkocsi ellátottság is viszonylag jól visszatükrözi a jövedelmi különbségeket. Itt azonban elöljáróban meg kell említeni, hogy kistérségek szintjén már nem mutatható ki ilyen szoros összefüggés a személygépkocsi-ellátottság és a jövedelmi adatok között. Hasonló ellentmondás tapasztalható a lakásépítési adatok esetén. Ez esetben a kistérségi szoros korreláció mellett a régiók szintjén tapasztalható gyengébb összefüggés, ami az egyik legfejlettebb nyugat-dunántúli régió utóbbi években tapasztalt kiugróan intenzív építéseiben, valamint az egyik legfejletlenebb régió, Észak-Alföld átlagosnál nagyobb mértékû építéseiben tükrözôdik. Az utóbbi csak részben tudható be a 2001. évi árvíz miatti nagy volumenû építéseknek, hiszen a megelôzô években is relatíve jelentôs építések színtere volt a régió. Ezt valószínûleg a fiatalos korstruktúra magyarázza, hiszen a fiatalok aránya említésre méltóan magasabb e régióban, és nagyobb a gyermekvállalási hajlandóság is, ami az ehhez kapcsolódó állami támogatások révén még mindig nem elhanyagolható intenzitású építéseket eredményez.

A jövedelmi viszonyok alakulása szempontjából fontos a háztartások eltartási kötelezettsége, hiszen a jövedelemmel nem rendelkezôk relatíve nagy száma rontja a jövedelmi pozíciót. Ezekre kistérségi szinten a korstruktúrából következtethetünk.

A háztartástagok gazdasági aktivitás szerinti összetétele, a jövedelmi források eltérô súlya szintén nagymértékben meghatározza a jövedelmi viszonyokat, amit áttételesen a munkanélküliség és a korstruktúra együttesen tükröz.

128

Malakucziné Póka Mária

5. Megyén belüli kistérségek szerinti jövedelmi különbségek Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem a nyíregyházi kistérségben volt kiugróan a legmagasabb – 327 ezer forint – 2001-ben az elôzetes adatok szerint. A rangsor végén a baktalórántházi kistérség áll 195 ezer forinttal. A két szélsô érték között 1,7-szeres a különbség (4. ábra). A megyei átlagot meghaladó jövedelmi mutató a nyíregyházi mellett csak a tiszavasvári és a kisvárdai kistérséget jellemzi.

A megye nyugati részén elhelyezkedô tiszavasvári, nyíregyházi és kisvárdai kistérségek fejlettsége lényegesen kedvezôbb, mint a többi hét kistérségé. A nyíregyházi és a kisvárdai kistérség esetén ez a vállalkozások nagyobb fokú elterjedtségében, a kisebb mértékû munkanélküliségben, a szolgáltató ágak nagyobb foglalkoztatási szerepében, a magasabb jövedelmekben tükrözôdik.

4. ábra Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem a megye kistérségei szerint, ezer forint, 2001 +

A tiszavasvári kistérségben a vállalkozás-sûrûség ugyan gyenge és a munkanélküliek aránya is magasabb kissé a megyei átlagnál, a lakossági jövedelmek megyei viszonylatban kedvezôen alakulnak (3. táblázat). Ez elsôsorban az ipar foglalkoztatásban betöltött jelentôs szerepének, illetve foglalkoztatottjai magasabb keresetének tudható be, jelentôsebb, aktív mezôgazdasági tevékenység mellett.

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

129

3. táblázat Jövedelem, vállalkozás-sûrûség, munkanélküliség, foglalkoztatási struktúra a megye kistérségeiben, 2001

i

i

A kedvezô helyzetû kistérségek esetén nagyobb népességmegtartó képességet várnánk, ami a nyíregyházi és a tiszavasvári kistérség esetén maximálisan beigazolódik.

5. ábra A belföldi vándorlási különbözet ezer lakosra a megye kistérségei szerint, 1990-2001 közötti évek átlaga

130

Malakucziné Póka Mária

A belföldi vándorlások következtében kialakult fogyás ezer lakosra jutó száma a Nyíregyházai és Tiszavasvári kistérségekben volt a legkisebb a megyén belül (5. ábra).

A Kisvárdai kistérséget viszont számottevô vándorlási hiány jellemezte.

A Kisvárdai kistérség sajátságos helyzetét demográfiai jellegû tényezôk magyarázzák. A 60 éves és idôsebb népesség aránya a megye kistérségei közül itt a legalacsonyabb, a megyei átlagnál lényegesen kedvezôbb (4. táblázat). A fiatalok aránya a legmagasabbak közé tartozik, így az öregedési index a legkisebb.

A 2001. év végi adatok alapján az állandó népességet tekintve száz gyermekkorúra (0-14 évesre) itt jut a legkevesebb idôs (60 éves és idôsebb) ember (72 fô). A kistérségben sajátos helyzet alakult ki, a nagyfokú vándorlási veszteséggel párhuzamosan jelentôs természetes szaporodás jellemzô.

4. táblázat Az állandó népesség korstruktúrája, élveszületés, halálozás a megye kistérségei szerint

i

i

A rendkívül fiatalos korstruktúra egyrészt azzal jár, hogy a vándorlás erôteljesebb – hiszen a kistérség pozíciója országos összehasonlításban már messze nem olyan kedvezô, mint a megyén belül –, másrészt nem elhanyagolható mértékû természetes szaporodást is eredményez. Az ezer lakosra jutó élveszületések és halálozások egyenlege 1997 és 2001 között itt mutatta a legnagyobb pozitív értéket.

5.1. A vállalkozások elterjedtsége és kapcsolata a jövedelmekkel A kedvezôbb jövedelmi pozícióban lévô kistérségek esetén a társas vállalkozások elterjedtsége – a tiszavasvári kistérség kivételével – kiugróban jobb, mint a többi kistérségben. Ez a megállapítás az egyéni vállalkozásokra már nem igaz. Az alapvetôen önfoglalkoztató egyéni vállalkozások elterjedtsége azonban kistérségek szerint kisebb mértékben szóródik, mint a társas vállalkozásoké, így a vállalkozások összes száma is szoros kapcsolatot mutat a jövedelmekkel (5. táblázat).

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

131

5. táblázat A mûködô vállalkozások száma és elterjedtsége a megye kistérségei szerint, 2001. év végén

i

i

A nagy foglalkoztatókat a társas vállalkozások között találjuk. A nyíregyházi és a kisvárdai kistérségben ezer lakosra kiugróan sok 31, illetve 22 társas vállalkozás jutott 2001. év végén (6. ábra). A sorban utánuk következô mátészalkai kistérségben már csak 13 a mutató értéke.

6. ábra Az ezer lakosra jutó mûködô társas vállalkozások száma a megye kistérségei szerint, 2001. év végén

A tiszavasvári kistérség helyzete ez esetben is sajátságos. A társas vállalkozások elterjedtsége itt a legkedvezôtlenebb helyzetû kistérségekhez hasonlóan igen mérsékelt.

132

Malakucziné Póka Mária

Ha azonban a vállalkozások elterjedtségét foglalkoztatottjaik száma alapján vizsgáljuk, akkor látható, hogy az 50 és több fôt foglalkoztató vállalkozások elterjedtsége itt a legnagyobbak közé tartozik (6. táblázat).

6. táblázat Az ezer lakosra jutó mûködô vállalkozások száma létszámkategóriánként a megye kistérségei szerint, 2001. év végén

i

i

A tiszavasvári kistérségben a megyei átlag feletti, és a nyíregyházi kistérség után a legmagasabb a 20-49 fôt foglalkoztató vállalkozások ezer lakosra jutó száma is.

A nagy foglalkoztatók jelenléte kedvezôbb jövedelmi helyzetet teremt, annak ellenére, hogy a munkanélküliek aránya a megyei átlagot kissé meghaladja. (Ez a megállapítás azonban a csengeri kistérség esetén már nem érvényesül, hiszen a 49 fônél többet foglalkoztatók nagyobb relatív gyakorisága nem jár kedvezôbb jövedelmi helyzettel, mivel ott nincs igazán nagy foglalkoztató.)

7. táblázat A mûködô vállalkozások megoszlása fôbb nemzetgazdasági ágak szerint, 2001. év végén

i

i

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

133

A vállalkozások nemzetgazdasági ágak szerinti összetételét a lakossági jövedelmek tükrében vizsgálva kimutatható, hogy a kedvezô helyzetû nyíregyházi és a kisvárdai kistérségben a szolgáltató ágak átlagosnál jóval nagyobb részaránya jellemzô (7. táblázat). A szintén jó jövedelmi pozícióban lévô Tiszavasvári kistérségben viszont az ipari szervezetek relatív gyakorisága magas.

A legrosszabb jövedelmi helyzetû kistérségeket a mezôgazdasági szervezetek magas aránya, a szolgáltató ágak alacsonyabb súlya jellemzi, összességében mérsékelt vállalkozás-sûrûség mellett.

5.2. A foglalkoztatottság, eltartási kötelezettség kistérségi különbségei, hatásuk a jövedelemre A foglalkoztatottság szoros összefüggésben van a jövedelmekkel. Láthatóan azokban a kistérségekben kedvezôbbek a lakosság jövedelmi viszonyai, amelyekben a foglalkoztatottság magas, illetve a munkanélküliség mérsékelt (7. ábra). A magas foglalkoztatottság azzal jár, hogy a munkajövedelmek jövedelemstruktúrán belüli aránya nagyobb, illetve a társadalmi juttatásoké kisebb. A munkajövedelmek magasabb szintje miatt ez kedvezôbb jövedelmi helyzetet eredményez.

7. ábra A munkanélküliek aránya a munkavállalási korú népességbôl kistérségek szerint, 2001. december

Nyilván az elôbbi megvilágításban az is fontos, a lakosságot milyen eltartási kötelezettség terheli, vagyis mekkora a gyermek- és idôskorúak népességen belüli részaránya, illetve a munkavállalási korban lévôk súlya. Az említett tényezôk hatással vannak a jövedelemstruktúra, ezáltal a munkajövedelmek és társadalmi juttatások szerepére, melyek aránya eltérô nagyságuk miatt a térségi átlagjövedelmeket nagyban meghatározza.

134

Malakucziné Póka Mária

A munkavállalási korú népesség aránya a nyíregyházi és a kisvárdai kistérségekben a legnagyobb, amihez a legkisebb munkanélküliségi arány társul. Emiatt a munkavállalási korúak átlagosnál jóval nagyobb része fizet adót, és magasabb jövedelem után, mint a többi kistérségben.

A tiszavasvári kistérségben az adózók nagyobb jövedelme, az adófizetôk magas aránya miatt a viszonylag rosszabb korstruktúra, az átlagosnál valamivel nagyobb munkanélküliség mellett is kedvezôen alakulnak a jövedelmek. Az adófizetôk aránya lényegesen magasabb az átlagosnál a fehérgyarmati kistérségben is, az adózók azonban itt igen alacsony jövedelemmel rendelkeznek (8. táblázat).

8. táblázat A munkavállalási korú népesség, a munkanélküliek, az adófizetôk aránya a megye kistérségei szerint, 2001

i

i

A leghátrányosabb helyzetû kistérségekben az adófizetôk kisebb arányához egyúttal mérsékeltebb jövedelmek is társulnak.

5.3. A kistérségeken belüli jövedelmi eltérések A megyében az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem 2001-ben a kispaládi 61 ezer forintos és a záhonyi 503 ezer forintos érték között szóródott. Záhony után Nyíregyházán, Mátészalkán, Fehérgyarmaton, Tiszavasváriban és Kisvárdán volt a legmagasabb, Kispalád mellett pedig Nyírpilisen, Komlódtótfalun, Hetefejércsén, Ömbölyön és Darnóban volt a legkisebb a vizsgált jövedelmi mutató. Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem a megyei települések 3 százalékában legfeljebb százezer forint, 16 százalékában 101–150 ezer forint, 44 százalékában 151–200 ezer forint, 27 százalékában 201–250 ezer forint között alakult, e feletti értéket pedig csupán 5 százalékukban regisztráltak (8. ábra).

A legkedvezôtlenebb helyzetû településeken a gyengébb jövedelmi pozíciót részben az alacsony jövedelmek, részben az adófizetôk mérsékelt aránya okozza, amihez az átlagosnál rendszerint magasabb eltartási kötelezettség is társul. Kispaládon pl. ezer lakosra csupán 118 adófizetô jut, míg Záhonyban 492.

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

135

8. ábra A települések száma az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem alapján a megyében, 2001+ 120 100 80 60 40 20 0 -100 000

101 000 150 000

151 000 200 000

201 000 250 000

251 000 300 000

301 000 350 000

351 000 400 000

400 000 -

A kistérségeken belüli települések közötti eltérés körzetenként eltérô, esetenként azonban igen számottevô. A legnagyobb és legkisebb értéket mutató település adata közötti különbség a kisvárdai és a nyíregyházai kistérségben a legnagyobb, 300 ezer forint feletti, a baktalórántháziban a legkisebb, 100 ezer forint (9. táblázat).

A három legkedvezôbb helyzetû kistérség közül fôleg a Nyíregyházaiban nagy a súlyozatlan szórás, a kistérségek közül itt a legnagyobb. Ez azt jelenti, hogy a központi és további néhány jellemzôen nagyobb lélekszámú település kiugró értéke mellett igen kedvezôtlen értékek is viszonylag nagyszámban fordulnak elô.

9. táblázat Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem szóródása a megye kistérségei szerint, 2001+

i

i

a/ A települések népességszámával nem súlyozott, kistérségi átlagtól mért eltérések négyzetes átlaga a számtani átlag %-ában.

136

Malakucziné Póka Mária

A súlyozatlan szórás kiszámításával eltekintünk a település népességszámától, minden települési adat egyszeres súllyal szerepelt. Az alacsonyabb jövedelmû kistérségekben általában a szóródás is kisebb.

5.4. Lakásépítés, személygépkocsi-ellátottság a jövedelmi különbségek tükrében A jövedelmi viszonyok különbségeinek számos, külsôségekben is megnyilvánuló vetületei vannak. Az 1998(2001 közötti lakásépítési adatokat vizsgálva kimutatható, hogy a lakásépítések intenzitása, a nagyobb szobaszámú lakások aránya kistérségek szerint szoros korrelációt mutatnak a jövedelmi különbségekkel.

Az 1998. évtôl a lakásépítésekben már nem érzékelhetô az ún. lakásépítési kedvezmény megemelése gerjesztette rövid ideig, 1995–1997 között tartó lakásépítési láz, ami a megyében – tekintettel a fiatalos korstruktúra és a szerény jövedelmi viszonyokra – rendkívül élénk építéseket eredményezett. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a nagyfokú állami támogatás elsôsorban a szerény jövedelmi helyzetben lévôk lakásépítési kedvét fokozta.

Az 1998 utáni idôszak elemzése során el kell tekintenünk a Vásárosnaményi kistérség vizsgálatától, mivel itt az utóbbi években szinte rendszeressé váló árvizek, fôként 2001. évi tavaszi árhullám utáni újjáépítés eredményezett igen számottevô lakásépítéseket.

9. ábra A tízezer lakosra jutó lakásépítések száma a megye kistérségei szerint, 1998-2001 közötti évek átlaga

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

137

Az elôbb említettek figyelembevételével megállapítható, hogy a lakásépítések intenzitása, és fôként a nagy alapterületû, 4 és több szobás lakások aránya a három legkedvezôbb jövedelmi helyzetû kistérségben a legnagyobb (10. táblázat).

10. táblázat Lakásépítések intenzitása, a 4 és több szobás lakások aránya, személygépkocsi-ellátottság a megyében kistérségek szerint

i

i

A lakásépítés mellett a másik, település szinten is megragadható jövedelmi helyzetet feltételezhetôen tükrözô mutató a személygépkocsi-ellátottság. Ez esetben azonban az ezer lakosra jutó személygépkocsik száma a fejletlenebb térségekben gyakran kedvezôbben alakul, mint a jobb jövedelmi helyzetben lévôkben. A három jó pozíciójú térség közül egyedül a nyíregyházi kistérség személygépkocsi-ellátottságában tükrözôdik a kedvezôbb vagyoni helyzet. Feltételezhetô, hogy részletesebb, az állomány minôségét (típusát, korát) is tükrözô területi adatok megléte esetén szorosabb kapcsolat is kimutatható lenne.

Összegzés Az ország nagyobb területi egységei szerint meglévô jelentôs jövedelmi eltérések a megyén belül is érzékelhetôk. A megye településeire átlagosan jellemzô egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem 2001. évi adatai 8-szoros különbséget mutatnak. A megye kistérségeit tekintve ez az arány 1,7-szeres.

Az ország kistérségei között elhelyezve a megyei kistérségeket igen kedvezôtlen kép tárul elénk. Az ország 150 kistérségének sorában az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem hat Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kistérségben az utolsó tíz között van, és a legutolsó három helyen megyei kistérség áll. A legjobb helyzetû nyíregyházi kistérség is csak a középmezônyben foglal helyet.

A megye legfejletlenebb kistérségei helyzetének javítása, gazdaságuk élénkítése elkerülhetetlen annak érdekében, hogy a megye egészének pozíciója javuljon.

138

Balcsók István

Balcsók István

„Szatmár fôvár osa” és kör nyezete fôvárosa” környezete Földrajzi helyzet; a településszerkezet és a népesség fôbb jellemzôi Mátészalka, a vizsgált kistérség központi települése, Magyarország északkeleti részén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a történelmi Szatmár vármegye nyugati határán, a Kraszna nyugati partján helyezkedik el. Természetföldrajzilag a magasabban fekvô homokdombos Nyírség és a mélyebben fekvô vizenyôs, lápos területekkel tarkított Szatmári-síkság határán helyezkedik el. A közel 20 ezer lakosú várost „Szatmár fôvárosaként” is emlegetik. Nem minden alap nélkül, hiszen Mátészalka 1920 és 1950 között a megcsonkolt Szatmár-Bereg-Ugocsa vármegye székhelye, az ôt övezô hozzávetôleg 85 ezer lakost számláló térség (ami nem egyezik meg a KSHkistérséggel) valóságos gazdasági és kulturális központja, a megye második legnagyobb városa.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megye északkeleti-délnyugati tengelyén elhelyezkedô város régtôl fogva fontos szerepet játszott az északi és a keleti irányú forgalomban.

Területén öt vasútvonal, valamint két fôközlekedési és több mellékútvonal találkozik. Emellett gazdaság- és településföldrajzi pozícióját nagymértékben erôsíti a határközeli fekvés. Románia 30 kilométer távolságra, Ukrajna pedig mintegy 50 kilométernyire érhetô el közforgalmi határátkelôhelyen keresztül.

Környezetéhez viszonyított igen elônyös földrajzi fekvése akkor válik még szembetûnôbbé, ha megvizsgáljuk a sajátos megyei településszerkezetben elfoglalt helyét. Szabolcs-Szatmár-Bereg településhálózatát a közepes és az aprófalvak nagy száma jellemzi, párosulva a külterületek még mindig magas arányával. Ugyanakkor 1969-ig nem beszélhettünk a megyében városhálózatról, mivel addig az egyetlen városi rangú település a megyeszékhely Nyíregyháza volt. Jó két évtizedig a 10– 13 ezer lakosú járásszékhelyek jelentették csak a városhálózat egy-egy lehetséges láncszemét a megyében. Végül 1969-ben kapta vissza egykori városi rangját Mátészalka, majd 1970-ben Kisvárda, 1973-ban pedig Nyírbátor nyerte el a városi címet. Napjainkig is ezek a települések tekinthetôk középfokú megyei központoknak, és hozzájuk zárkózott fel idôközben Fehérgyarmat, Tiszavasvári, Vásárosnamény és Záhony.

A városok számának rohamos gyarapodása azonban csak a rendszerváltás után indult meg – erre a rangra emelve néhány olyan települést is, amelyek de facto ma

„Szatmár fõvárosa” és környezete

139

sem tekinthetôk annak. Mátészalka esetében azonban ez a megállapítás nem áll fenn már csak azért sem, mert a Debrecen–Nyíregyháza–Záhony tengely mellett kialakult Nyírbátor–Mátészalka–Fehérgyarmat erôvonal központi településévé vált.

A központi település kiemelése a kistérségen belül mindenféle szempontból indokolt, mivel a fentebb vázolt adottságainak köszönhetôen a város mindennapjai alapvetôen meghatározzák a másik 25 település lehetôségeit is. A hosszú évtizedekre visszanyúló szélsôséges egyközpontúságnak az élet minden területén érzékelhetô a hatása – mind pozitív, mind pedig negatív irányban. Mátészalka mellett még egy várossá nyilvánított települést (Nagyecsed) találunk a térségben, ám az sem lélekszámában (évek óta 5000 fô körül alakul), sem funkcióit tekintve nem veheti fel a versenyt a központtal. A kéttucatnyi falu aprófalvas szerkezetû településhálózati gyûrût alkot Mátészalka körül, a lakónépességük száma egy-két kivételtôl eltekintve 2000 fô alatt marad.

A kistérség teljes állandó népessége 70 612 fô volt 1999. december hónapban, vagyis tovább folytatódott a népesség országos átlagnál lassabb, a megyeinél viszont gyorsabb fogyása. A kistérségben 1999 végén 11,61 volt az 1000 lakosra jutó élve születések száma (a megyében 11,47), a halálozásoké pedig 13,55, illetve 12,34 ezrelék. A természetes fogyás Mátészalka térségében ebbôl következôen több mint kétszerese volt a megyei átlagnak (– 0,94 és – 0,87 a megfelelô érték). A magas természetes szaporodást leginkább a térségi szinten mintegy 12 százaléknyira tehetô roma népesség népesedési szokásainak, a megyei átlag fölötti mortalitást pedig az aprófalvak elöregedési folyamatának kell tulajdonítanunk.

A népesség nemek szerinti összetételében pontosan megegyeznek a kistérség és a megye adatai: a férfiak aránya 48,5 százalék, a nôké pedig ennek megfelelôen 51, 5 százalék. Az állandó népesség kormegoszlását tekintve teljes egészében ugyanez a helyzet: a népesség 58,5 százaléka tartozik a 18 évestôl az 59 éves korig terjedô korosztályhoz, a 18 éves kor alatti korcsoportok a népesség egynegyedét teszik ki, míg a 60 éves vagy magasabb kort megértek aránya a kistérségben 16, 5 százalék, a megyében pedig 16,8 százalék. Talán már nem hat meglepetésként, hogy az egy házasságkötésre jutó válások száma is pontosan megegyezik: a kistérségben és a megyében egyaránt 2,7 az érték.

A gazdasági élet és a foglalkoztatottság fôbb jellemzôi a rendszerváltás elôtt és után A kistérség gazdaságának „motorja” minden tekintetben Mátészalka volt és maradt is mind a mai napig, ezért a jelenlegi helyzet jobb megértéséhez célszerû jobban megismerni a város sajátosságait. „Szatmár fôvárosának” elsô igazán látványos fejlôdése a XIX. század végére tehetô, és a dualizmus idôszakában felgyorsuló urbanizációs folyamatok eredménye – mindenekelôtt a század utolsó negyede volt sikeres korszaka a városnak. Ez volt a polgári városiasodás idôszaka, amikor a település lakossága megháromszorozódott, és ebben az idôben nyerte el mai arculatát is. Ekkor épültek ki a város életében máig jelentôs szerepet játszó vasútvonalak, korszerû mezôgazdasági gyártelep létesült, és ezek nyomán dinamikusan fejlôdött a mezôgazdaság és a kereskedelem. Jól jelzi a település sikerességét az a tény, hogy

140

Balcsók István

a mai Magyarország területén elsôként itt indult meg 1888-ban a közcélú villamosenergia-szolgáltatás.

A „látványos fejlesztések negyedszázada” megismétlôdött akkor is, amikor Mátészalka kényszerûségbôl az anyaországtól elszakított Nagykároly helyett 1923 és 1940, majd pedig 1945 és 1950 között – a trianoni békekötés következtében – megcsonkult egykori Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyék székhelye volt. A második világháború utáni évek nagyszabású közigazgatási átszervezései, illetôleg a megyerendszer át- és újraszervezése nyomán Szabolcs-Ung és Szatmár-Bereg-Ugocsa megye 1950. március 15-én, Nyíregyháza székhellyel, Szabolcs-Szatmár néven egyesült. Ezt követôen azonban jelentôs visszaesés következett: Mátészalka elveszítette városi rangját, és járási szerepkörû nagyközségként funkcionált egészen 1969-ig.

Az ekkor ismételten megszerzett városi jogállás újabb jelentôs lökést adott a település fejlôdésének. Az akkoriban indult és a rendszerváltásig töretlenül tartó erôteljes és eredményes városfejlesztô tevékenység a lakosság és a külsô szemlélô számára egyaránt egyértelmû volt, ahogyan azt az 1981-ben elnyert Hild János-emlékérem is bizonyítja.

A megújult településföldrajzi szerepkör a város gazdasági életére is jótékony hatást gyakorolt, különösen az 1970-es évek ipartelepítési programjának köszönhetôen.

Ekkor alakították ki – az országos tendenciát évekkel megelôzve – azt az igényeknek megfelelôen közmûvesített ipartelepet, amely megfelelô alapul szolgált a mai ipari park létrehozásához. A terület kiválasztásánál már akkoriban figyelembe vették a környezetvédelmi követelményeket, a városrendezési szempontokat, illetve a terület bôvítési és továbbfejlesztési lehetôségeit. A mintegy 100 hektáros ipartelepet gyorsan benépesítették az akkori – fôleg budapesti központú – állami nagyvállalatok: jelentôs telephellyel rendelkezett az ERDÉRT, itt volt a Szamosmenti Állami Tangazdaság központi telephelye, és igen számottevô beruházások keretében települt ide a Szatmár Bútorgyár, a Budapesti Finomkötöttáru Gyár és a Magyar Optikai Mûvek (csak ez az üzem mintegy 1500 fôt foglalkoztatott) egy-egy gyáregysége. Az 1970-es évtized végén nekilendült ipar egészen a rendszerváltásig prosperált, de a rendszerváltással együtt járó szervezeti és szerkezeti átalakulás gyakorlatilag valamennyi üzemet maga alá temette. A KGST széthullása Északkelet-Magyarországon mintegy 30-40 százalékos visszaesést eredményezett az iparban, különösen a gépipart, a textilipart és az élelmiszeripart állítva igen súlyos problémák elé. Természetesen nem feledkezhetünk meg a hazai kereslet beszûkülésérôl sem, mivel az átalakulások Magyarországon is jelentôs életszínvonal-csökkenéssel jártak.

Hasonlóan nagy megrázkódtatások érték a régió másik fô foglalkoztatóját, a mezôgazdaságot is. Ráadásul ebben a szektorban a válság térben és idôben egyaránt elhúzódva jelentkezett – gyakorlatilag mind a mai napig tart. A legsúlyosabb és eddig legtartósabb válság tünetei 1992 júliusa és 1993 júniusa között jelentkeztek: ekkor játszódtak le létszámban és arányban (33 százalék) a legnagyobb leépítések, és a téeszek megszûnése jelentôsen éreztette hatását a munkanélküliségi mutatókban is. A szövetkezetek csôdje különösen a falvakban élôket érintette igen hátrányosan, mert sok helyen a tsz volt az egyetlen foglalkoztató, így annak megszûntével az újra elhelyezkedésre alig maradt esély. A mezôgazdaság munkaerôigénye az ágazat teljes strukturális átalakulása miatt a töredékére csökkent. Ez igen jelentôs mértékben hatott az ipari képzettségû munkanélküliek számának növekedésére is,

„Szatmár fõvárosa” és környezete

141

mivel a szövetkezetekhez tartozó melléküzemágak legnagyobb része megszûnt; a kárpótlás során földhöz jutott (mára a tulajdonosi formát tekintve a többséget kitevô) egyéni gazdálkodók lehetôségei pedig nem engedték meg ezeknek az embereknek a további foglalkoztatását.

A régió egészéhez hasonlóan a város és a térség gazdasági életében kényszerûségbôl szintén nagy változások zajlottak le a rendszerváltást követô években, fôként a tulajdonformát és a foglalkoztatási szerkezetet tekintve. Mátészalka adatait tekintve megállapítható, hogy a korábban tisztán állami tulajdonú vállalatok helyett napjainkra itt is a magánvállalkozások, ezen belül döntôen az egyéni vállalkozások túlsúlya lett jellemzô. 1994-ben 111 jogi személyiségû (2 vállalat, 100 gazdasági társaság és 9 szövetkezet) és 144 jogi személyiség nélküli gazdasági szervezetet tartottak nyilván, az egyéni vállalkozások száma 1313 volt. 1997-re a jogi személyiségû gazdasági szervezetek száma már 178-ra emelkedett (9 vállalat, 155 gazdasági társaság, 7 szövetkezet), a jogi személyiség nélkülieké pedig 1162-re módosult, beleértve a számukat tekintve csökkenést mutató 983 egyéni vállalkozást is.

Az adatok tanúsága szerint az egyéni vállalkozások többsége a szolgáltatásban és a kereskedelem területén mûködik. 1997 elején a mûködô vállalkozások döntô többsége a szolgáltató szektorban mûködött (78,2 százalék), ipari és építôipari tevékenységet 18,7 százalék folytatott, míg a mezôgazdasági vállalkozások aránya 3,1 százalék volt (ez a szám kb. 3000 egyéni gazdálkodót takar). Jól alátámasztja ezt a következô adatsor: 1990-ben 89 kiskereskedelmi üzlet volt a városban. 1994-re ezek száma 410-re emelkedett, majd – párhuzamosan az egyéni vállalkozások számában történt visszaeséssel – némi csökkenést követôen, 1997-ben 383-at regisztráltak.

Hasonló bôvülést figyelhetünk meg a vendéglátóhelyek esetében: 1990-ben mindössze 18 volt a városban, 1997-ben pedig már 96 ebben az üzletágban tevékenykedô vállalkozásról beszélhetünk. Jelentôsen bôvült a pénzügyi szolgáltatások köre: 1997ben 5 pénzintézet és 6 biztosítótársaság volt jelen a városban.

A mezôgazdaság és az ipar tekintetében meglehetôsen vegyes a kép az elmúlt éveket tekintve. A sikerek mellett számos probléma nehezíti a továbbfejlôdést. 1990ben még 34 telephelyen (ebbôl 26 volt ipartelep) 4940 fô volt a foglalkoztatott munkaerô létszáma, 1994-re azonban a telepek száma 24-re csökkent, a foglalkoztatottak száma pedig 2644 fôre esett vissza. Ebben jelentôs szerepet játszott a szocialista nagyvállalatok tönkremenetele mellett az egykori mezôgazdasági nagyüzemek csôdje is. Ekkor jelentôs mértékben megnôtt a munkanélküliség, egyes idôszakokban 30 százalék körüli szintig emelkedett. Csak a sikeres privatizáció jelenthetett kiutat az egyre nehezebbé váló helyzetbôl, és a város ezen a téren kétségkívül jó eredményeket tudott felmutatni. Sikerült – különösen a Carl Zeiss Hungária Optikai Kft. tekintetében – tôkeerôs, fejlesztésekre képes, stabil nyugati piacokkal rendelkezô cégeket bevonni a folyamatba. Ennek eredményeképpen 1997-ben a 23 ipari telepen már 3111 munkavállaló számára biztosítottak álláslehetôséget (a fejlôdés döntôen a Zeissnek köszönhetô, a 300 fôs induló létszám napjainkra 1000 fölé emelkedett). Az ezer fôre jutó ipari foglalkoztatottak száma így Mátészalkán 159 fôre emelkedett, ami megyei viszonylatban is magasnak számít, csupán Kisvárdán magasabb ez az érték.

A foglalkoztatás szempontjából döntô jelentôségû mátészalkai munkalehetôségek alakulása mellett még két olyan folyamat zajlott le a térségben a rendszerváltást

142

Balcsók István

követô években, ami alapvetôen befolyásolta a helyi gazdaság mûködését és a munkanélküliség helyzetét. Az egyik a mezôgazdasági szövetkezetek és az ezekre épülô élelmiszeripari üzemek szinte teljes leépülése volt, amit a keleti piacok fizetôképességének bizonytalanná válása idézett elô. Ez nem pusztán az állandó munkahelyek számát csökkentette le drasztikusan az egyébként is hátrányos helyzetben lévô falvakban, de az alkalmi munka lehetôségeit is a korábbi töredékére csökkentette.

Ennek leginkább az alacsonyan képzett, valamilyen okból hátrányos helyzetû munkavállalók látták kárát, mivel az ô elhelyezkedési esélyeik a minimumra zsugorodtak, és legtöbbjük a mai napig munkanélküliként kénytelen élni mindennapjait.

A másik folyamat a térségtôl függetlenül zajlott le, viszont a Mátészalka környékén élôk a legnagyobb vesztesei közé tartoztak. A falvakból a helyi munkalehetôségek híján a megélhetés érdekében sokan kényszerültek távolsági ingázásra, azonban a „legnépszerûbb” céltelepüléseken (a megyeszékhelyen és Budapesten) a rendszerváltást követôen éppen ezektôl a dolgozóktól szabadultak meg a leghamarabb. A leépítések méreteit jól érzékeltette a munkanélküliség hihetetlenül gyors felfutása (a ráta ekkor meghaladta a 34 százalékot), illetve az a tény, hogy a visszaáramló munkaerôtömeg átmenetileg visszafordította a népességcsökkenést a térségben.

A jelen és a közeljövô problémái és lehetôségei a helyi munkavállalók számára A következményeket a mai napig érzi az egész térség, mivel az egykori bejárók nagy részének még mindig nem sikerült helyben munkát adni. A munkanélküliségi ráta térségi szinten még mindig igen magas, és különösen a határ mentén, nagyon rossz közlekedésföldrajzi helyzetben lévô falvak munkavállalói küzdenek komoly nehézségekkel (a munkahellyel rendelkezôk és a munkanélküliek egyaránt). A helyi gazdaság Mátészalka kivételével nem mutat igazi élénkülést, és a város ipara is inkább a helyi lakosságot foglalkoztatja.

1999 decemberében 3496 vállalkozást regisztráltak a térségben, ezek közül 2594 mûködött ténylegesen (a két városban mûködött a vállalkozások 55,3 százaléka, míg a 24 községre 44,7 százalék jutott). A városok, ezen belül inkább Mátészalka fölénye viszont sokkal szembetûnôbb lesz, ha összevetjük a vállalkozási formák, illetve a foglalkoztatottak létszámának eltéréseit a két településtípus között. Az egyéni vállalkozások az összes vállalkozás kereken háromnegyedét adják, és ezek közül 52,3 százalék jutott a két városra; míg az összes vállalkozásból 25 százalékkal részesedô társas vállalkozások esetében ez az érték már 64,1 százalék. Az ugyancsak jogi személyiség nélküli, a társas vállalkozások közül mind anyagi, mind jogi értelemben legkönnyebben életre hívható betéti társaságok az összes vállalkozás 12,4 át teszik ki, többségük (59,9 százalék) szintén a városokban mûködik. A térségben mûködô jogi személyiségû vállalkozások 11,2 százalékkal részesednek az összes mûködô vállalkozásból, és a városokban mûködôk aránya itt már 65,3 szzalékra nô. Ezek döntô többsége – 83,7 százalék – kft. (a városokra jut 67,9 százalék), a szövetkezeti forma részaránya pedig 6,9 (ezek fele mezôgazdasági, és a városok részesedése az összesbôl 39, míg az utóbbiakból mindössze 8 százalék). A társas vállalkozások mindössze 3,3 százaléka mûködik részvénytársaság formájában (72,7 százalék található

„Szatmár fõvárosa” és környezete

143

valamelyik városban), az egyéb kategóriába tartozók aránya pedig mintegy 6 százalék.

A foglalkoztatottak létszámát tekintve a térségben az összes vállalkozás legnagyobb része (70 százaléka) nem foglalkoztat munkaerôt, vagy ismeretlen az alkalmazottak száma (az ebbe a kategóriába tartozó vállalkozások 53 százaléka mûködik a két városban). A vállalkozások mintegy 26 százaléka 1 és 9 fô közötti létszámmal mûködik (a városokra jut 58 százalék), 10-19 fôt már csak 1,6 százalékuk foglalkoztat (a városok részesedése 59 százalék), a 20-49 fô közöttiek aránya pedig 1 százalék (ezek 81 százaléka van a városokban).

A már jelentôsebb méretûnek számító, 50 és 249 fô közötti kategóriába tartozó vállalkozások aránya mindössze 0,6 százalék (ezek közül 68 százalék a városiak részesedése), a 250 fôt vagy többet foglalkoztatók aránya pedig teljesen elenyészô (0,07 százalék – igaz, megyei szinten is csak 0,08 százalék), és a szóban forgó mindkét cég Mátészalkán mûködik. A rendelkezésre álló adatokból világosan kitûnik, hogy az egyéni vállalkozások száma és aránya a foglalkoztatotti létszám növekedésével párhuzamosan csökken, és mindössze egyetlen alkalmaz 20 fônél többet az egész térségben.

Ha megvizsgáljuk a mûködô vállalkozások megoszlását az egyes nemzetgazdasági ágakban, akkor azonnal kitûnik a kereskedelem dominanciája: az összes vállalkozás 33 százaléka mûködik ebben az ágazatban. Jóval kisebb az ingatlanügyletek/gazdasági szolgáltatások területén mûködôk részesedése (14 százalék), ezeket követi 12 százalékkal az építôipar, illetve a 11 százalékos részarányt képviselô mezôgazdaság. A kitermelô-, feldolgozó- és energiaipar mindössze 9 százalékos arányt ér el (ez gyakorlatilag megegyezik a megyei átlaggal), a sor legvégén a szállítás/raktározás/posta és távközlés (6 százalék), valamint a vendéglátás és szálláshely-szolgáltatás (5 százalék) ágazatok találhatók. Az egyéni és társas vállalkozások ágazati megoszlásában a legszámottevôbb különbség a nagyobb tôkét igénylô feldolgozóipar területén figyelhetô meg, mivel itt az átlagos 25 százalékkal szemben 44 százalék a társas vállalkozások aránya. Az ellenkezô végletet a vendéglátás képviseli, mivel ebben az ágazatban a vállalkozások mindössze 15 százaléka mûködik társas szervezeti formában.

A fenti adatsorok összességükben azt jelzik, hogy a térségben nagyon magas az alig néhány fôt foglalkoztató egyéni vállalkozások aránya, és a vállalati méreteket mindössze egyetlen cég, a több mint ezer embernek munkát adó Zeiss éri el. A vállalkozások ágazati megoszlása alapján elmondható, hogy a térség gazdasági szerkezete összességében nagyon elmaradott, mivel a húzóágazatoknak (feldolgozóipar, turizmus) alacsony a részesedése, és a szolgáltató szektorban mûködô vállalkozások döntô többsége pedig egyéni kényszervállalkozás. További kedvezôtlen tényezô, hogy a nagyobb foglalkoztatók a központi településen összpontosulnak, a falvakban nem érezhetôk ezek pozitív munkaerô-piaci hatásai, mivel döntôen a helyi lakosságot alkalmazzák. Pedig a városban mûködô vállalkozások elviekben nagyon széles spektrumban lennének képesek foglalkoztatni az álláskeresôket. Kisebb-nagyobb arányban valamennyi ágazat képviselteti magát, és külön kiemelhetjük a precíziós optika- (Carl Zeiss Hungária, Buchmann) és mérômûszer-gyártást (MOM Vízméréstechnika), a megmaradt bútorgyártást (Sandraform), illetve az élelmiszeripart (Szabolcstej).

144

Balcsók István

Ugyanakkor a cégek mérete a Zeiss kivételével még megyei szinten sem tekinthetôk számottevô méretûnek, és a mûködéshez szükséges létszámot a városon belülrôl is képesek voltak kielégíteni. A négy középiskola viszonylag gyorsan követte a cégek részérôl felmerülô igényeket, ezért komolyabb munkaerôhiányt nem kellett külsô forrásból pótolni. Más kérdés, hogy az alacsonyabb fizetések miatt a magasan kvalifikált szakemberek hiányát mind a város, mind pedig térsége megérzi. Elsôsorban diplomás közgazdászokra lenne szükség (ez fôleg a mátészalkai munkaadók részérôl jelentkezô igény), de ugyanez mondható el az orvosokról és a mérnökökrôl is.

Az összességében elmaradott iparszerkezet, és a falvak számára kedvezôtlen térbeli eloszlás a régmúlt idôk öröksége csakúgy, mint a mezôgazdaság országos átlagnál magasabb aránya. A térségre és a régió egészére egyaránt jellemzô, hogy a munkanélküliség elôl a legtöbben kiskereskedelmi kényszervállalkozásokba, illetôleg az önellátó mezôgazdasági termelésbe menekültek. Ez utóbbiak azonban a legtöbbször nem fedezik a megélhetési költségeket, és ezért sokan kényszerülnek alkalmi munkára. Ugyanakkor ezek a lehetôségek az orosz válságot követôen ismét jelentôsen csökkentek, bár még mindig jelentôs az ilyen keretek között foglalkoztatottak száma.

Az alkalmi munkák lehetôsége tehát a szûkebb keretek ellenére adottak, viszont hivatalosan csak néhány százan élnek ezzel a pénzszerzési eséllyel (ennyi alkalmi munkavállalói könyvet adtak ki). A feketegazdaságban inkább már ezres, esetenként több ezres nagyságrendrôl beszélhetünk az alkalmi munkásokkal kapcsolatban. A foglalkoztatók gyakorlatilag kivétel nélkül a helyi mezôgazdasági vállalkozók közül kerülnek ki, mivel ebben az ágazatban jellemzô a szezonális munkaerôigény.

Az alkalmi munkára leginkább a hátrányos helyzetben lévô rétegek és a határokon túlról (Ukrajnából, és fôként Romániából) érkezôk kaphatók, mivel a csekély jövedelmezôség miatt igen alacsonyak a keresetek, és csak nekik „éri meg” ennyiért munkát vállalni. Ebbôl következôen viszont a falusi foglalkoztatási (és megélhetési) gondokat csak idényjelleggel, és korántsem kellô mértékben képesek orvosolni az alkalmi munkalehetôségek.

Miután a falvakban a tsz-ek megszûntével (9 településen mûködnek még az „utódok” valamilyen formában, de legtöbbjük csak vegetál a korábbi évtizedekhez képest) eltûntek a korábbi biztos kereseti lehetôségek, és nincs a helyükbe lépô komolyabb méretû vállalkozás, ezért az utóbbi években az önkormányzatok váltak a legnagyobb foglalkoztatóvá. A munkalehetôségek hiánya, a mezôgazdaság alacsony jövedelmezôsége és a létezô munkahelyeken fizetett alacsony keresetek (sokszor csak a minimálbér, vagy még az sem) adta csapdahelyzetbôl ma már az ingázás sem biztosít kitörési lehetôséget. A magas utazási költségek miatt nem csak a távolsági ingázás tûnt el gyakorlatilag teljesen, de a Mátészalkára irányuló napi bejárás is töredékére esett vissza. Emiatt az egyetlen igazi megoldást csak az jelentheti, ha a munkavállaló a távolsági ingázás helyett inkább szó szerint a munka után megy, és sok esetben akár az ország másik végére költözik. Így a kistérségre és Mátészalkára egyaránt a megyei átlagnál nagyobb elvándorlás jellemzô, és éppen a fent említett, maguk után betöltetlen hiányt hagyó magasan kvalifikált szakemberek azok, akik nem maradnak itt. Az elvándorlás leginkább a fiatal (35 év alatti), nagyrészt felsôfokú végzettséggel rendelkezô, általában egyedülálló népességet érinti, mindkét nemet beleértve. Ennek oka elsôsorban az alacsony keresetekre és az ebbôl következôen alacsonyabb életszínvonalra vezethetô vissza. Az alacsonyan képzett, fôleg roma munkaerô

„Szatmár fõvárosa” és környezete

145

viszont helyben marad, és egyre nagyobb hányadát teszi ki a fiatalabb nemzedékeknek. Ennek következtében a foglalkoztatási helyzet még mindig nem nevezhetô rózsásnak: a térségi munkanélküliségi ráta 22 százalék fölött van, ami az országos átlag több mint kétszerese, de a megyei értéket (15 százalék) is alaposan meghaladja.

Ennek nem pusztán az áll a hátterében, hogy helyben a Zeiss kivételével nem növekedett jelentôsen a foglalkoztatottak létszáma, hanem az is, hogy a korábbi nagy számú ingázó közül csak nagyon kevesen tudtak elhelyezkedni. Leginkább belôlük alakult ki a munkanélküliek stabil „magja”, és esetükben egyre kevesebb a remény a munkaerôpiacra való visszajutásra.

A problémák megoldásának egyetlen igazán hatásos módja a munkahelyteremtés lenne, de ez a jelenlegi helyzetben számos akadályba ütközik. Az egykori MOM sikeres privatizációja óta a külföldi tôke érdeklôdése nagyon mérsékelt a térség iránt, és a Zeiss fejlesztéseitôl eltekintve nem történt jelentôs munkahelyteremtô beruházás sem. A helyi kis- és középvállalkozások körében tapasztalható ugyan fejlôdés, de a legtöbb csak egy-két emberrel képes növelni alkalmazotti létszámát, és ez a munkaerôpiacon alig érzékelhetô. A jelenlegi helyzet megváltoztatásának egyik lehetséges módja a külföldi (vagy hazai) tôke figyelmének felkeltése a helyi adottságok (ipari park, nagy tömegû olcsó és szakképzett munkaerô) iránt, és a tôkebeáramlás feltételeinek további javítása. A másik lehetôség a helyi vállalkozások megerôsítése, hogy minél jobb lehetôségeik legyenek a már jelenlévô cégeknek történô beszállítói tevékenységre. Az együttmûködés alapjait lefektették már, de jelenleg meglehetôsen nagy különbség van a cégek és a beszállítók technológiai színvonala között, és a kapcsolatok a jövôben csak ennek mérséklôdése esetén bôvíthetôk.

Mindkét esetben elsôrendû fontosságú azonban, hogy a helyben termelôdô szellemi bázist, vagyis a szakképzett munkaerôt itt tartsák, a lehetô legkisebbre csökkentve a szelektív elvándorlás káros hatásait. A helyi értelmiség megtartása nem pusztán gazdasági érdek, hanem a helyi társadalom összetétele, aktivitása, cselekvôképessége szempontjából is kulcskérdés – különösen a falvak esetében. A legnagyobb cselekvôkészség ugyanis ezt a csoportot jellemzi (a megfelelô életkörülmények megléte esetén), de jelenleg inkább a mindennapi megélhetési gondok kerültek elôtérbe, ez pedig a közösségi élet iránti közömbösséget vonja maga után.

A továbbfejlôdés lehetôségeit azonban jelentôsen megnehezíti, hogy a gazdasági központként funkcionáló Mátészalka fekvése nagyon elônyös a kistérségen belül, ám regionális és országos viszonylatban ezt már korántsem mondhatjuk el.

Mátészalka és közvetlen környéke az Északkelet – Alföld határmenti, perifériahelyzetben lévô, halmozottan hátrányos helyzetû térségének peremén fekszik, emiatt számos nehézséggel kell szembenéznie. Ezek közül a legfontosabb az ország egyéb területeirôl való nagyon rossz elérhetôség, illetve a közlekedési vonalak szûk áteresztôképessége. Az ingázás visszaszorulásával párhuzamosan a MÁV és a Volán számos járatot megszûntetett, tovább rontva ezzel néhány település egyébként sem rózsás helyzetén (bár nagy eredménynek tekinthetô, hogy nem szüntették meg a szárnyvonalakat). Jelentôsen javíthatna a jelenlegi kedvezôtlen viszonyokon, ha minél hamarabb megépülne az M3-as autópálya határig tartó szakasza, és lehetôleg a városhoz minél közelebbi nyomvonalon.

A rossz megközelíthetôség azonban nem pusztán a helyi lakosok életében jelent kényelmetlenségeket, hanem a térség gazdasági lehetôségeit is alapjaiban érinti.

146

Balcsók István

Ahogyan már többször utaltunk rá, a sikeresen lezajlott privatizációk óta gyakorlatilag nem történt jelentôs munkahelyteremtô beruházás, és ez nem kis mértékben ennek a tényezônek köszönhetô. Feltétlenül javítani kell tehát mind a vasúthálózat, mind a közutak minôségén és forgalmi kapacitásán, mert a közelgô Uniós csatlakozás esetén jelentôsen növekedni fog az egész régió szerepe (a Zeiss számára nagy lehetôséget jelent a határôrségnek a schengeni elvárásoknak megfelelô szintû speciális optikai felszerelésekkel való ellátása), és ez a kedvezôtlen adottság jelentôsen visszavetheti a termelés további felfuttatását vagy az esetleges újabb befektetôk érdeklôdését.

A továbblépéshez pedig mindenképpen elengedhetetlen a külföldi tôke részvétele a térség gazdaságában, mert a hazai vállalkozók tôkeszegénysége gátolja a fejlesztési elképzelések megvalósítását valamennyi nemzetgazdasági ágban. Ebben a tekintetben Mátészalka jó alapokról indulhatott (a XIX. század végi, majd a Trianon utáni és a szocialista iparfejlesztések). Az 1990-es évek elején lezajlott privatizáció ugyan felemásan, de az adottságokhoz és még inkább a külsô körülményekhez képest összességében mégis sikeresen ment végbe. Az idetelepült cégek magas technológiai színvonalat képviselnek, és a helyi kötôdésû ügyvezetôk garanciát jelentenek arra, hogy a vállalatok továbbra is támogatni fogják a térség fejlesztését (infrastruktúra, környezetvédelem, kulturális alapítványok, stb.).

A rendszerváltás egyik súlyos „mellékhatása”, a munkanélküliség alakulása és a munkanélküliek összetételének jellegzetességei a kistérségben Az Északkelet-Alföld hagyományosan elmaradott, iparhiányos térségnek számított Magyarország egész újkori története folyamán, és ezen összességében az egymást követô iparosítási programok sem tudtak érdemben változtatni. Mégis, Mátészalkán és környékén az 1970-es évek végén meginduló látványos iparosítás, a nagy cégek idetelepülése után, a mezôgazdasági téeszek és a teljes foglalkoztatottság eszméjének virágkorában senki sem gondolta, hogy alig néhány év múltán éppen a munkanélküliség okozza majd a legnagyobb krízist a térségben.

Az évtizedekig biztosnak hitt KGST-piacok a közép-európai országok politikai, társadalmi és gazdasági átalakulása nyomán viharos gyorsasággal omlottak össze, és miután a térségben a „keleti relációk” az országos átlagnál sokkal nagyobb arányt képviseltek, ezért a piacok elvesztéséhez hasonló gyorsasággal ágazatoktól függetlenül széthullottak a szocialista ipari és mezôgazdasági nagyüzemek is. Ráadásul éppen ekkor – vagyis a legrosszabbkor – önállósodtak a budapesti cégek itteni leányvállalatai. Miután a helyi vezetôknek a korábbi években nem volt komoly beleszólása saját vállalatuk piaci és fejlesztési elképzeléseibe, ezért gyakorlati menedzselési tapasztalatok híján teljesen felkészületlenül érte ôket a gyors átalakulás, és esélyük sem volt arra, hogy érdemben tegyenek valamit a cégek megmentéséért.

Mindez persze nem volt egyedi jelenség, az országban általánosan jellemzô folyamattá vált az, hogy a leépülô vállalatok a vidékrôl bejáró dolgozóiktól szabadultak meg leghamarabb (az utaztatási és szállásköltségek csökkentése érdekében). Mivel

„Szatmár fõvárosa” és környezete

147

az öröklött elmaradott iparszerkezet miatt a falusi térségekben már a szocializmus évtizedeiben sem volt elég munkahely, ezért Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében és Mátészalka környékén egyaránt jelentôs volt azok száma, akik a kényszerûségbôl a távolsági ingázást választották. Ennek következtében a távoli cégektôl történô elbocsátások itt éreztették hatásukat, mivel a hazaáramló embertömeg számára a helyi vállalatok és tsz-ek csôdje után a korábbiaknál is nehezebb, sôt inkább képtelenség volt állást találni. A két folyamat összetalálkozása és egymást erôsítô hatása miatt a megye az országos, a térség pedig a megyei munkanélküliségi „rangsor” élmezônyébe került már a kezdeti idôktôl fogva – és azóta is ott maradtak. A legnagyobb krízis 1992 és 1993 fordulóján jelentkezett: ekkor a térségben 34 százalék, a megyében pedig 22 százalék (vagyis 61 ezer fô) fölé emelkedett a munkanélküliségi ráta.

Ez 1996-ig folyamatosan csökkent, majd egy adminisztratív okokra visszavezethetô jelentôsebb növekedés után 1998-ig az országos tendenciákkal párhuzamosan ismét folyamatosan mérséklôdött. 1998-ban az orosz gazdasági válság ismét fordulatot hozott: míg az ország egészében tovább csökkent a regisztráltak száma és aránya, addig itt ismét érzékelhetô (2-3 százalékpontos) emelkedést figyelhettünk meg. Errôl a magasabb szintrôl azóta ismét fokozatosan csökken a ráta, de lassabban és egyenetlenebbül, mint az országos átlag. Ezért minden kockázat nélkül kijelenthetjük, hogy a megye – és azon belül a kistérség – relatíve rossz foglalkoztatási helyzete már évtizedes távlatban is állandósult, sôt kis mértékben még növekszik is. A nagy munkanélküliség tehát legnagyobbrészt a helyi – és az ingázók révén távolabbi (Nyíregyháza, Budapest) – szocialista nagyvállalatok összeomlásuk utáni hagyatéka, de a közintézmények létszámcsökkentései és az orosz gazdasági válság következményeként bekövetkezett leépítések miatt még napjainkban is növekedett (az állástalanok létszáma Mátészalkán tartósan meghaladja az ezer fôt, és a térség egészében sem csökken ötezer alá). A decemberi adatok alapján a kistérségben 21,5 százalékos volt a munkanélküliségi ráta – ezzel a térség a középmezônyben foglalt helyet a megyén belül, viszont alaposan meghaladta az országos értéket (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye mutatója ugyanekkor 19,4 százalék, az országos átlag pedig 9,6 százalék volt).

A kistérségben regisztrált 5190 munkanélküli 69 százaléka élt valamelyik faluban, miközben a lakónépességbôl csak 62 százalékkal részesedett a 24 település.

Ezek az adatok alátámasztják a fentebbi megállapításainkat, miszerint a falusi munkavállalók a helyi munkalehetôségek hiánya és az utazási feltételek romlása miatt hátrányos helyzetben vannak városi társaikhoz képest. A regisztráltak között 61,4 százalék volt a férfiak aránya, amely némileg magasabb érték, mint a megyei 59,9 százalékos átlag. A fizikai foglalkozású munkanélküliek aránya a megyei 86 százalékos arányt is meghaladva elsöprôen magas (89 százalék) a térségben, és ez még inkább igaz a falvak viszonylatában, ahol a regisztráltak több mint 9/10-e tartozik ebbe az állománycsoportba. A munkanélküliek iskolai végzettségét vizsgálva a legszembetûnôbb az alacsony iskolai végzettségûek nagyon magas aránya, amely jelentôsen meghaladja mind az országos, mind pedig a megyei átlagot. Az általános iskolát sem befejezôk aránya 9,7 százalék (a falvakban 10,5 százalék) a térségben, a 6,8 százalékos megyei, és a 6 százalékos országos átlaggal szemben. A legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezôk esetében ezek a számok 38,9 (a falvakban 43,3), 37,8 és 34,7 százalékra módosulnak.

148

Balcsók István

Jól látható tehát, hogy a legalacsonyabb végzettségûek aránya a térség egészében 48,6 százalék, míg a 24 faluban regisztráltak több mint fele nem rendelkezik semmilyen képzettséggel. A szakmunkásképzôt/szakiskolát végzettek aránya 34,1 százalék. Itt nincs jelentôs eltérés sem a városok és a falvak között, sem pedig a megyei és országos átlagokhoz viszonyítva. Az egyéb középfokú végzettségûek arányáról ez már nem mondható el: a térségi átlag 16,2 százalék (a falvakban csak 12,1 százalék), a megyei mutató 17,6 százalék, az országos átlagérték pedig 20,8 százalék. A diplomával rendelkezôk aránya a térségben 1 százalék (a falvakban 0,7 százalék), a megyében 1,8 százalék, míg az ország egészét tekintve 2,7 százalék.

A fentebb leírtak alapján elmondhatjuk, hogy a térségben nagyon magas a szakképzetlen szabad munkaerô aránya, ami nem kifejezetten vonzza a magas technológiai színvonalat képviselô beruházókat, illetve amennyiben ilyen üzemek települnének ide, akkor ezeknek az embereknek a legnagyobb része továbbra is munka nélkül maradna. A szakmunkások csak látszólag vannak sokkal jobb helyzetben, mivel nagyon magas a munkaerôpiacon túlkínálattal jellemezhetô fémipari szakmunkások aránya. Az egykori ingázók legtöbbje már hosszú évek óta képtelen stabilan elhelyezkedni, és még mindig van néhány olyan szakma, ahol a szakmunkásképzô iskolák még mindig folytatják a „túltermelést”.

A munkaerôpiac „számkivetettjei” – a tartósan munkanélkülivé váltak Nagyrészt ezeknek a tényezôknek tulajdonítható, hogy a térségben a regisztrált munkanélküliek 52,2 százaléka (a falvakban 54,2 százaléka) minôsült tartósan munkanélkülinek, vagyis 2709 fô volt azoknak a száma, akik 180 napnál régebben kerültek regisztrálásra, és az eltelt idô alatt egyszer sem sikerült munkát biztosítani nekik. A kistérség ebben a tekintetben a második legrosszabb mutatókkal rendelkezett a megyén belül (a megyei átlag 49,4 százalék volt), és ez már hosszabb ideje jellemzô állapot. A tartósan munkanélküliek között jóval magasabb a férfiak aránya (59,6 százalék), ez az érték meghaladja a megyei átlagértéket (56,3 százalék) is. Ugyanakkor a nôk aránya mintegy 2 százalékponttal magasabb a tartós munkanélkülieken belül, mint az összes regisztrált esetében, vagyis az ô elhelyezkedési esélyeik az idô múltával jobban csökkennek.

A tartósan munkanélküliek igen magas létszáma és aránya évek óta súlyos gondokat okoz a vizsgált területen. A mai állapot természetes következménye annak, hogy a keleti országhatár mentén húzódó térségekben már igen korán magas szintre emelkedett a munkanélküliek létszáma, és a magas munkanélküliség a csökkenések ellenére állandósult. Az elsô regisztráció óta eltelt idô alapján megyei és kistérségi szinten is kiugróan magas (meghaladja a 75 százalékot) a már több mint két éve stabil munkahely nélkül lévôk aránya, és ez fokozottan érvényes az elzárt, munkahellyel nem rendelkezô határ menti településekre. Ez azért figyelemreméltó tény, mert ebben benne vannak azok az emberek is, akik a közhasznú munkák révén ideig-óráig kikerülnek a tartós munkanélküli státuszból, ugyanis emiatt megszûnik a folyamatos regisztrálás kritériuma. Létezik azonban olyan szemlélet is, hogy a tartós munkanélküliség kritériuma nem feltétlenül a folytonosság, mert az újra és újra közhasznú munkára kül-

„Szatmár fõvárosa” és környezete

149

dött munkanélküli ténylegesen nem kerül vissza a munkaerôpiacra – így megmarad annak, aki volt. Vagyis a folyamatosan regisztráltak és az újra visszalépôk magas aránya kialakította a munkanélküliek több ezres stabil magját – akiket gyakorlatilag mind egy szálig tartós munkanélkülieknek tekinthetünk.

Jelenleg úgy tûnik, hogy – bár folynak kifejezetten számukra meghirdetett programok, és vannak kimondottan az ô elhelyezkedésüket segítô támogatások – esetükben csak tûzoltó munka folyik, és az igazi megoldás megtalálása még várat magára. A legtöbb tartósan munkanélküli (miután kimerítette a munkanélküli segélyre való jogosultság idôtartamát) a szükséges feltételek megléte esetén már csak jövedelempótló támogatást kaphat. A támogatást viszont csak akkor folyósítják tovább a jogosultság letelte után, ha a munkanélküli 180 nap munkaviszonyt szerzett a jogosultság idôtartama alatt. Az elôírt munkaviszonyt azonban kedvezôtlen iskolai végzettségük és korösszetételük (magasabb az idôsebb, elhelyezkedni képtelen korosztály aránya) miatt csak a közhasznú és/vagy közmunkák keretében képesek megszerezni, mivel a munkaerôpiacon irántuk megnyilvánuló kereslet a támogatások ellenére nagyon csekély. Ezek a programok azonban kevesebb embert képesek foglalkoztatni, mint amekkora igény lenne rá. Ezért sok embert fenyeget az a veszély, hogy kikerül az ellátási rendszerbôl, bár a munkaügyi kirendeltségek és az önkormányzatok megpróbálják mindig a legveszélyeztetettebbeket alkalmazni. A nôk azonban így is hátrányos helyzetben vannak, mert a közhasznú munkák jellege miatt az ô foglalkoztatásuk sokkal nehezebben oldható meg.

A tartós munkanélküliség egyénre és társadalomra gyakorolt negatív hatásait már sokan és sok helyen leírták. A mellôzöttség, a feleslegessé válás érzete sokuk esetében vezet betokosodáshoz, és még több embert sodor valamilyen szenvedélybetegség irányába. A hosszú állástalanság következtében megindul az egyén leépülése – szellemi és fizikai értelemben egyaránt. A megszerzett szakmai képzettség gyorsan megkopik, elévül; ezért sok esetben az új munkahelyek létesítése sem jelentene megoldást, mert ezek az emberek a rengeteg kihullott tudásanyag hiányában már nem lennének versenyképesek. Emiatt gyakorlatilag nincs esélyük az elhelyezkedésre, és nem rendelkeznek perspektívákkal sem. Egyetlen céljuk csak az lehet, hogy bent maradjanak a megélhetésüket biztosító ellátási rendszerben. Mivel ez a bevételi forrás nem túlságosan magas, ezért a hosszabb ideje munka nélkül levôknek különbözô túlélési stratégiákat kellett kidolgozniuk. Diebel Andrea és Szarvák Tibor vizsgálatukban négy alapvetô csoportot különítettek el.1 Az elsô csoportba („az állami segítségre várók”) tartoznak azok, akik nem tesznek különösebb erôfeszítéseket az elhelyezkedésre, közhasznú munkára is csak kötelezni lehet ôket, és tökéletesen megelégszenek az állami segélyekkel. A „megkapaszkodók” már hosszabb távon gondolkodnak: megragadnak minden alkalmi munkalehetôséget, és a feketegazdaságban is igyekeznek jó munkájukkal megbecsülést kivívni maguknak. A „fontolva haladók” azok, akik az elsô pillanattól kezdve tisztában vannak a helyzetükkel, és tudatosan számolgatva igénybe vesznek mindent, ami jár nekik, de az állami segélyek már csak kiegészítô forrásként jönnek szóba. A „felesleges emberek diplomával” vannak a legrosszabb helyzetben, mert megszerzett tudásuk, szellemi tôkéjük ebben a 1. Diebel A., Szarvák T. (1997): „A rendszerváltás vesztesei” szociológiai vizsgálat eredményei egy határ menti falusi településen, Bagamérban. In: Kovács T. [szerk.]: IV. Falukonferencia – A fenntartható mezôgazdaságtól a vidékfejlesztésig. MTA RKK, Pécs. 314–322.

150

Balcsók István

térségben gyakorlatilag használhatatlan, és csak nagyon nehezen tudnak alkalmazkodni a megváltozott helyzethez.

Bármelyik csoportba is tartozzon azonban valaki, a túlélés keretei a legtöbb esetben meglehetôsen szûkösek. A nyári és ôszi hónapok nyújtják a legszélesebb lehetôségeket, mert aki fizikailag bírja, ilyenkor akár az egész idôszakot végigdolgozhatja a napszámos munkák elvállalásával. Az alkalmi munkák mellett a háztáji gazdálkodás segíti még a legtöbb esetben a talpon maradást, de ez önmagában még nem elegendô a megélhetéshez. Ráadásul ez a forma a roma etnikum szinte teljes egészénél hiányzik, mert körükben nincsenek hagyományai (bár vannak kísérletek a meghonosítására). Ezek mellett a határ mentén bevett szokás még a jövedelem üzemanyag-csempészettel és hátizsák-kereskedelemmel történô kiegészítése, de ezek nem minden tartósan munkanélküli számára elérhetô lehetôségek. A túlélés általánosan használt eszköze azonban mindenhol az igényszint mérséklése, az életszínvonalnak a jövedelemhez való igazítása. Ez azonban már társadalmilag is káros tendencia, mert az igénytelenséget terjeszti, és generálja az elszegényedést a problémával leginkább sújtott területeken.

Külön gondok forrása, hogy a tartós munkanélküliség problémaköre ebben a térségben és a régió egészében kibogozhatatlanul összefonódnak a roma etnikummal kapcsolatos problémákkal. A térség egészében mintegy 12 százalékra becsüljük a romák arányát, és bár a regisztrált, az ún. „látens”, illetve a tartósan munkanélküliek esetében sincsenek errôl hivatalos adatok, biztosan állíthatjuk, hogy itt többszörösére növekszik a részarányuk. A becslések szerint az utóbbi években több mint kétharmaduk szorult ki tartósan a legális munkaerôpiacról, és a kirívóan alacsony iskolai végzettségük, valamint sokszor bírált munkamoráljuk miatt esélyük sincs arra, hogy visszakerüljenek oda. Ez pedig sok helyen tovább élezheti a lappangó, vagy éppen már felszínre is került problémákat, amelyek nem etnikai alapúak ugyan, de az érintettek minden bizonnyal annak érzik.

Nem mellékes, bár szinte megválaszolhatatlan kérdés a látens munkanélküliek aránya a vizsgált területen. Ôk azok, akik vagy kikerültek a munkaügyi kirendeltségek adatbázisaiból (ezen keresztül az ellátási rendszerbôl), vagy soha nem is szerepeltek abban. A regisztráció hiánya miatt eleve reménytelen az elhelyezésük, és azt sem lehet tudni, hogy dolgoztak-e valaha egyáltalán (háztartásbeliek, csökkent munkaképességûek, stb.). Létszámukat nem lehet pontosan megbecsülni, az erre vonatkozó felmérések alapján is csak óvatos becslésre van lehetôség: a kirendeltségen számításaik alapján mintegy 5-10 százalékponttal növelnék meg a munkanélküliségi rátát. Arányuk különösen az elzárt, népesebb roma közösséggel rendelkezô településeken magas. Néhányan vitatják, hogy munkanélkülinek tekinthetjük-e ôket egyáltalán, mert esetükben a regisztráció mellett általában a munkalehetôség keresése is hiányzik a szükséges ismérvek közül. Ennek ellenére a probléma létezik még akkor is, ha ôk maguk nem érzik annak. Összességében a tartósan munkanélküliek nagy létszáma és az ehhez kapcsolódó problémák semmivel sem jelentenek kisebb gondokat, mint a keleti országrész egészének gazdasági és infrastrukturális elmaradottsága. A megoldási lehetôségek is legalább annyira szûkösek. A jelenleg alkalmazott módszerek többségérôl mindenki tudja, hogy legfeljebb a helyzet szinten tartására elegendôek, a javítására azonban már nem képesek. A tartósan munkanélküliek problémái aligha oldhatók meg addig, amíg a munkaerôpiacon ma meglévô feszültségek nem csökkennek elfogad-

„Szatmár fõvárosa” és környezete

151

ható szintre. Ugyanakkor a tartósan munkanélküliek is csak abban az esetben számíthatnak komolyabb elhelyezkedési esélyre, ha jelentôsen változik a mentalitásuk – fôképpen a munkahely-keresést illetôen.

A „tüneti kezelés” eszközei: a tartós munkanélküliek számára kiírt foglalkoztatási programok A munkanélküliségnek, illetve annak tartósságának csökkentésére a legjobb „program” új álláslehetôségek megteremtése lehet, és a térségben az elmúlt tíz évben szerencsére szép számmal akadtak munkahelyteremtô törekvések, azonban a munkanélküliségi mutatók alapján közel sem a kellô mértékben és eredményességgel. Ez annak ellenére így van, hogy mind a munkaügyi szervezet, mind az önkormányzatok, mind pedig a versenyszférában mûködô vállalatok és vállalkozások kivették belôle a részüket. Az önkormányzatok nélkül ebben a kérdésben nem lehet elôrejutni, hiszen mindenképpen ôk biztosítják a területet, és esetenként egyéb kedvezményekkel is segíthetik az új vállalkozásokat (adókedvezmény stb.). Ezen felül a közhasznú munkákat is az önkormányzatok szervezik, és sok településen nincs is más munkalehetôség, fôleg a tartós munkanélküliek számára. A mátészalkai önkormányzat a kórház felújításával és bôvítésével közvetlen módon is teremtett új munkahelyeket, és nagy eredmény, hogy saját intézményeiben szinten tudja tartani a foglalkoztatottak létszámát.

A versenyszféra a privatizáció révén ugyancsak jelentôs szerepet játszott a munkalehetôségek bôvítésében. A nagy cégek (Zeiss, Buchmann stb.) egy-egy beruházása önmagában jelentôs hatással volt a munkaerôpiacon, de a kisebb egyéni és társas vállalkozásokról sem feledkezhetünk meg. Ezek kevesebb embert foglalkoztatnak, ám nagy számuk miatt az ô szerepük sem becsülhetô le. A Munkaügyi Kirendeltségnek hivatalból kell foglalkoznia a munkahelyteremtés lehetôségeivel, és eszközeihez mérten igyekszik is ellátni ezt a feladatot. Önállóan természetesen nem kezdtek cégalapításba, de a helyi gazdaság fentebb felsorolt szereplôit évente százmilliós nagyságrendben támogatják új álláshelyek létrehozásának céljából.

A tartós munkanélküliek helyzetét folyamatosan szondázzák, és a speciális gondokat ez alapján próbálják orvosolni. Az utóbbi években egyre inkább elôtérbe került a programfinanszírozás és ma már a közhasznú- és közmunkaprogramokat is ebbe az irányba szervezik (1997. óta pályázni kell, konkrét munkatervvel). Ezeknek és a tartós munkanélküliek foglalkoztatási programjának kiemelten fontos szerepe van a térségben, mivel mindegyik a tartós munkanélküliség „fékezésére” irányul. A közhasznú munkák finanszírozásából általában 70 százalékkal részesedik a munkaügyi szervezet, azonban a tartós munkanélküliek esetében ez 90 százalékra emelkedik. A tartós munkanélküliek foglalkoztatási programján belül indították el az ún. „családprogramot”, vagyis azoknak a kiemelt segítését, akiknek a családjában két vagy több személy munkanélküli egyszerre. Jelentôs támogatásnak számít az, hogy aki egy éven túl folyamatosan munka nélkül maradt, annak bérét teljes egészében a szervezet fizeti (bértámogatásra mintegy 60–70 millió forint jut évente). Mivel a tartós munkanélküliek között jelentôs számban vannak csökkent munkaképességûek, ezért komoly szerep jut a számukra indított rehabilitációs programoknak. Emellett vala-

152

Balcsók István

mennyi tartós munkanélküli számára alapvetô fontosságúak azok a képzô/átképzô tanfolyamok, amelyek többszörösére növelhetik az elhelyezkedési esélyeket – különösen a roma etnikumot tekintve lehet pozitív hatásuk (írás-olvasás, öltözködés, a rendszeres feladatokhoz való hozzászoktatás stb.).

A foglalkoztatási programokat a munkaügyi szervezet írja ki, és ezekre leginkább az önkormányzatok pályáznak. A résztvevôk száma a különbözô programokban ezres nagyságrendre tehetô évente, a személyes kapcsolatok miatt a megcélzott és a tényleges célcsoport nagymértékben fedik egymást. A résztvevôk szinte mindegyike tartós munkanélküli, és ezért összetételük megfelel a fentebb már ismertetettnek (alacsony végzettségû, nagy számban roma stb.). A programok lebonyolításáért általában a polgármesterek felelôsek, ezért a vezetôk személye nem szokott változni.

Minimális a mozgás az egyes programokban résztvevôk között is, ez csak néhány embert érint évente, és leginkább betegségekre vezethetôk vissza. A programok lefolyását a Munkaügyi Kirendeltség havonta értékeli a maga szempontjai szerint, és nem jellemzô, hogy bármelyikkel probléma lenne. A törvényi változások nem befolyásolták túl nagy mértékben a programok lebonyolítását, mivel nem erre irányultak, és az anyagi eszközök az inflációt követve szintén rendelkezésre álltak – inkább az önkormányzatok saját forrásai bizonyultak szûkösnek. A programok lebonyolításában leginkább a munkaügyi szervezet és az önkormányzatok mûködnek együtt, de egyre nagyobb szerep jut a kisebbségi önkormányzatoknak és az egyházaknak is. Ennek következtében a programoknak nincsenek igazán komoly ellenzôi, de idônként a munkáltatók részérôl tapasztalhatók ellenérzések az érintettekkel szemben, és néhányan felesleges pénzpocséklásnak tartják a munkaerôpiacra való visszajuttatásuk erôltetését.

Az adatok ismeretében tehát túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a magas munkanélküliség jelenti az egyik legnagyobb társadalmi problémát a térségben, mert szinte mindegyik családot érinti valamilyen formában, és negatív hatásai további szociális feszültségek forrásává teszik. A keleti országrész egészéhez hasonlóan azonban itt sem sikerült megoldani a gondokat, pusztán tüneti kezelésrôl beszélhetünk. A hatékony megoldásokra pedig nagy szükség lenne. A legveszélyeztetettebb tartósan munkanélküli szakképzett munkaerô értéke rohamosan csökken (megkopik a tudás és a munkafegyelem), és ezeket az embereket fenyegetik leginkább a szenvedélybetegségek, a végleges lecsúszás veszélye. Az állástalanok magas száma a lakosság által befizetett személyi jövedelemadó csekélyebb összegein keresztül csökkenti a helyben képzôdô forrásokat, és emellett a segélyezés is nagyon sok pénzbe kerül. Emellett az etnikai problémák felszínre kerülése is fenyeget, hiszen a térségben élô romák mintegy 70 százalék-a tartósan kiszorult a munkaerôpiacról, és ebben szerepe van a diszkriminációnak is.

Az eddig leírtakból levonható leghasznosabb tanulság, hogy a jövôben a térségben és a megyében egyaránt az ún. problémás csoportokra (pályakezdôk, tartós munkanélküliek stb.) kellene irányítani az energiák legnagyobb részét, és a mainál sokkal több figyelmet kellene fordítani rájuk, mivel a nem problémás munkanélküliek újra elhelyezése sokkal könnyebb feladat. Legalább ilyen fontos lenne, hogy megakadályozzák a pályakezdôk tartós munkanélkülivé válását, de ez elsôsorban nem a konkrétan érintett szereplôkön, hanem a helyi és az országos gazdaság teljesítôképességén, ezen keresztül foglalkoztatási igényein múlik.

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

„A tartós munkanélküliség a hagyományos elmaradottsággal küzdô és a strukturális válságterületeken” elnevezésû kutatási programban a MTA RKK ATI Szolnoki Társadalomkutató Osztálya a tiszafüredi, az edelényi és a mátészalkai központú kistérségekben1 kérdôíves kutatást végzett a lehetséges munkavállalási stratégiákról a munkanélküliek és az aktív dolgozók körében. Az adatfelvétel 2001. július hónapban zajlott.

A különbözô ellátási formákat (jövedelempótló támogatás, munkanélküli járadék, rendszeres szociális segély, nyugdíj elôtti munkanélküli segély) kapó és az ellátásokból kiszorult munkanélküliek rétegzett társadalmi csoportjaiban háromszor kétszáz fôt, az aktív dolgozók körében háromszor száz, összesen 900 fôt kérdeztünk meg a három kistérségben.

A tanulmányban megfogalmazott gondolatokat a kutatásban megválaszolandó kérdésekre – alapvetôen a vizsgálandó területen és társadalmi környezetben tapasztalható adaptív és innovatív álláskeresô stratégiák gyökereire és kudarcaira – fókuszáljuk. A teljes minta a kistérségi alminták önálló analízisére és összevont elemzésre egyaránt alkalmas.

A kérdôívben szereplô változók alapmegoszlásain túl elsôsorban a kistérségek, mint területi dimenzió leírására törekedtünk. Hipotézisünk szerint az életkor és az iskolai végzettség az a két háttérváltozó, amely a legtöbb egyéb társadalmi-demográfiai változóval kapcsolatban van, ezért az elemzések egyik dimenziója a korcsoportok és a végzettség alapján képzett változóra, másik dimenziója pedig (fôleg az álláskeresési stratégiákra vonatkozó kérdéscsoportoknál) a munka és a munkanélküliek „világában” eltöltött idôre vonatkozik.

A tanulmányban az eredményeket több alkalommal százfokozatú skálán közöljük. Az ilyen százfokozatú skálákon az ötven pont alatti érték negatív véleményt (bizalmatlanságot, ellenszenvet), míg az ötven pont feletti érték pozitív véleményt (bizalmat, rokonszenvet) jelez.

1. A kutatásban a mátészalkai és a tiszafüredi kistérség minden települése szerepel, az edelényi kistérségben – a települések nagy száma (46 db) miatt – a vizsgálat 15 településre (Borsodszirák, Edelény, Hídvégardó, Irota, Lak, Martonyi, Nyomár, Rakaca, Szakácsi, Szendrô, Szendrôlád, Szin, Szinpetri, Tornanádaska, Tornaszentjakab) korlátozódott. Így a három kistérségben közel hasonló – a tiszafüredi kistérségben 11, a mátészalkai kistérségben 26 – volt a résztvevô települések száma.

154

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

I. A három kistérség munkanélküli lakosságának társadalmidemográfiai jellemzôi A válaszadók egyharmada rendszeres szociális segélyt kap, 25-25 százalékuk tartozik a munkanélküli járadékosok és a nem ellátottak köré, egynegyedük megélhetését fôleg a jövedelempótló támogatás biztosítja. Területi bontásban a legtöbb nem ellátott a mátészalkai kistérségben, a legkevesebb az edelényi kistérség településein lakik. A minta egyharmada (fôleg a rokonai, ismerôsei, barátai, kevésbé a volt kollégák és a szomszédok közül) ismer olyan embereket (átlagosan személyenként 14 fôt), akik már semmilyen ellátásban nem részesülnek. Az aktívak almintája leginkább egy helyrôl, fôleg az ismerôsi, rokoni körbôl ismer szociális ellátórendszerbôl kicsúszott állampolgárt.

A legtöbb ellátatlant a nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben részesültek, illetve a városokban élôk ismernek. Ez a tény az 50 év felett lévô korosztály általános elhelyezkedési problémáira, illetve a munkanélküliek városi stratégiáinak nehézségeire (a települési szociálpolitikák különbözôségeire) utalhat. A közös minta kétharmada él községekben, 13-16 százaléka pedig a kistérségi központokban, illetve az egyéb településeken lakik. A mintában a nemek és a korosztályok (18–35, 36–60 évesek) tükrében közel hasonló arányban szerepelnek. A három kistérséget jellemzô iskolázottsági mutatókat tekintve nincs lényeges eltérés, azonban figyelemre méltó, hogy a mátészalkai kistérségben a legfeljebb nyolc általánost végzettek aránya (30 százalék) a legalacsonyabb, illetve az érettségizettek (30 százalék) és a diplomások (7 százalék) aránya a legmagasabb. A férfiaknak inkább szakmunkás végzettségük, a nôknek érettségijük van.

Az iskolai végzettséget a korosztályok tükrében vizsgálva elmondható, hogy a fiatalabbak körében nagyobb arányú az érettségi vagy a diploma, a középkorosztályban viszont a szakmunkásképzôt végzettek vannak többségben. A 8 általánost végzettek aránya közel egyforma a két korcsoportban.

Másik következetésünk a humán erôforrás területi különbségeire vonatkozik. A mintában a magasabb iskolai végzettségû munkanélküli válaszadók fôleg a városokba koncentrálódnak. Az egyes lakóhelyi kategóriákon belüli képzettség szerinti különbség különösen az alacsony iskolázottság tekintetében figyelemre méltó: míg a kistérségi központban élôknek 7 százaléka, addig az egyéb városokban már 13, a községekben élôknek pedig 80 százaléka rendelkezik csak nyolc általános iskolai végzettséggel.

A kistérségek háztartásainak 20 százaléka egy-két fôs, egynegyede (26 százalék) 4 fôs. Jelentôs még azon háztartások aránya is, ahol három fô él együtt (22 százalék). Az ennél nagyobb létszámú háztartások közül az ötfôs háztartások aránya (15 százalék) számottevô. A háztartások 25-25 százalékában egy, illetve két gyermek él.

A nagycsaládosokat „megilletô” gyerekszámot (3 vagy több gyermek) a kistérség válaszadóinak több mint egynegyedénél regisztráltunk. Összegezve: a három kistérségben közös háztartásban átlagosan 3,95 ember él,2 a gyerekek száma átlagosan 1,98. A munkanélküli családok létszáma a tiszafüredi kistérségben a minta átlagánál alacsonyabb, az edelényiben pedig nagyobb. A munkanélkülieken belül az átlagosnál nagyobb családlétszám a maximum 8 osztályt 2. A közös háztartásban élô aktív korú személyek száma az almintákban nem mutat jelentôsebb eltérést.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

155

végzett 18-35 éves korosztályra, az átlagnál alacsonyabb eltartott arány pedig a középkorú (36-60 éves), magasabb iskolai végzettséget szerzett társadalmi csoportra jellemzô. A községek lakosai minden kistérségben (átlagos háztartáslétszám: 4,01) nagyobb (vagy közel akkora) családokban élnek, mint az egyéb városokban (4,01) és a kistérségi központokban (3,54) élôk.

Hasonló tendencia érvényesül akkor is, ha csak a gyermekszámra fókuszálunk.

Itt a kistérségi központban átlagosan 1,71, más városokban 1,92, a községekben, falvakban pedig 2,05 a családonkénti gyermekszám. Ettôl csak az edelényi adatok térnek el, ahol a kistérségi központban és a községekben tapasztaltak jelentik a kiugró értéket.

I.1. Társadalmi csapdák I.1.1. Iskolai végzettség Fontos modernizációs aspektus az iskolai végzettség, ami a társadalmi pozíció reprodukciójában a jelentôs kapcsolati és kulturális tôke mérhetôségének egyik fajtája.

Korábban jeleztük, hogy a munkanélküli csoportok körében domináns (fôleg a községekben) a maximum 8 általános végzettség. A fiatalabb korosztályban – a nyitott mobilitási csatornák következtében – már nagyobb arányban találhatóak meg a magasabb iskolai végzettségûek is. A nemek közötti különbségek (szerepek) közül kiemelkedik a férfiak szakmunkás, illetve a nôk középiskolai végzettségének nagyobb reprezentáltsága. Mindez – a kulturális/iskolai mobilitás csatorna tükrében – különösen érvényes a 18–35 éves korosztályra.

A válaszadók megosztottak abban, hogy gátolta-e ôket valamilyen tényezô további osztályok elvégzésében. A minta több mint fele nem tapasztalt ilyen akadályt. Azok, akik igent mondtak, vagyis valamilyen gátló okra emlékeztek, fôleg az edelényi kistérség községeiben élnek. Ez a hátrányt okozó tényezô inkább a nôkre és az elsô befejezett iskolai végzettség (8 osztály) megszerzése elôtti tanulási korszakra volt jellemzô.

A válaszadók többségének összességében jó élményei vannak arról az iskoláról, ahol a legmagasabb végzettséget szerezték (a 100 fokozatú skála átlagpontja: 65). A kistérségek közül leginkább a Közép-Tisza vidéki válaszadók érezték jól magukat, a legkevésbé jó élménye a 35 év alatti, mátészalkai kistérségben lakóknak van iskolájukról.

Az iskolai végzettség emelkedésével növekednek az iskolával kapcsolatos jó élmények.

Az iskolai végzettség okozta társadalmi csapda jelzôszáma, hogy a teljes minta egytizedének van olyan személy a családjában, aki kevesebb, mint 1 éve fejezte be tanulmányait. Az ezzel a jellemzôvel leírható munkanélküli csoport kétharmada a falvakban koncentrálódik és a kistérségek között fôleg a tiszafüredire jellemzô. Azok, akik a végzés után nem tudtak elhelyezkedni, fôként a 25 év alatti korosztályhoz tartoznak. Szüleik fôleg általános iskolai és szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkeznek.

I.1.2. Foglalkozási életút A család, a környezet, a kortárs csoport és az iskola mellett a munka világa az, amelynek fontos szerepe van az ember szocializációjában. A foglalkozási szerep az egyén identitásának lényeges eleme. Különösen jelentôs hatása van az utóbbinak a halmozott hátrányokkal küzdô réteg esetében, mert a munkahely gyakorlatilag az utolsó

156

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

olyan folyamatos létezô teret jelenti számukra, ahol a különféle innovációs stratégiák megismerésével és elfogadásával az egyéni élethelyzet gazdagodhat.

A minta alanyainak munkakezdése az eltérô életkorok következtében is rendkívül szórt, a pályakezdés is eszerint differenciálódik: 1954-tôl 2001-ig 47 évet ölel fel ez az intervallum. A minta alig 3 százaléka élt mindig alkalmi munkákból és hét százaléka nem dolgozott még eddig aktívan. Általában azonban elmondható, hogy az elsô munkaviszony éve mintánkban dominánsan a hetvenes-nyolcvanas évekre esett.

Vagyis a minta túlnyomó többsége abban a korszakban lépett be elsô munkahelyére, amikor a hivatalos ideológia a rendszer alapvetô vívmányának minôsítette a teljes foglalkoztatást, amely garantált jogként rögzôdött a kollektív tudatban, valamint ténylegesen az Alkotmányban.

Hasonlóan az iskolai élményekhez, a válaszadókat általában „jó élmények” kötik az elsô munkahelyeikhez (a 100 fokozatú skála átlaga: 65 pont). Azok, akiket az iskolához is jó élmény köt, nagyobb arányban vallották azt, hogy az elsô munkahelyhez is meghatározó (pozitív) pszichológiai élmény kapcsolódik. Hasonlóan az iskolai élményekhez, a kistérségek közül leginkább a tiszafüredi települések válaszadói érezték jól magukat, a legkevésbé jó élménye a mátészalkai kistérségben lakóknak (a 100 fokozatú skála átlaga: 58 pont) van munkahelyükrôl. Általánosan el lehet mondani, hogy a községekben élôk jobban emlékeznek elsô munkahelyükre (a 100 fokozatú skála átlaga: 67 pont). A munkanélküli ellátáshoz kapcsolható szociális transzferek közül a járadékosok emlékeznek a legkevésbé pozitívan elsô munkahelyükre. A szociális segélyt kapók a minta átlagánál optimistábbak az elsô foglalkoztatási élménnyel kapcsolatban.

Pontosabb és árnyaltabb képet kapunk, ha több idôszakon keresztül kísérjük figyelemmel a foglalkozási életutakat.

1986–1992 között A vizsgált idôszakban már munkában állók közel 30 százaléka jelenlegi lakóhelyén, illetve a megye más településén (16 százalék), így a megyeszékhelyen (8 százalék) vagy a fôvárosban (7 százalék) talált munkát. Érdekes, hogy az edelényi kistérség vizsgált népessége zömében a borsodi megyeszékhelyen dolgozott. A fôvárosi munkavállalók fôként a tiszafüredi kistérség településeire szóló állandó lakcímmel rendelkeztek. A mátészalkai kistérség jelenleg munkanélküli almintája az elsô vizsgálati intervallumban is zömében a lakóhelyén vagy valahol a megye településén dolgozott. A vizsgált 5 évben a „piacképes” szakmunkás végzettségû válaszadók voltak a legmobilabbak. Ôk, illetve az érettségizett munkavállalók azok, akik a munkahelyük szempontjából nem kötôdtek lakóhelyükhöz. A fôvárosban dolgozók körében a többség 8 általános végzettséggel rendelkezett.

Az akkor már munkában állók közül szinte minden kilencedik ipari betanított munkás, minden hetedik ipari szakképzett, minden tizedik szolgáltatási/kereskedelmi dolgozó. A legjellemzôbb munkahelyek a mezôgazdasághoz (16 százalék) és az iparhoz (22 százalék), valamint a kereskedelmi szférához (9 százalék) kötôdtek. A munkahelyek tulajdonosai fôleg az állam, kisebb mértékben pedig a magántulajdonosok voltak.

1993–1997 között Növekszik a helyben dolgozás (37 százalék), növekvô mértékû a megye valamely településéhez kötôdô munkahely (18 százalék) és csökken a fôvárosi, megyeszékhelyi foglalkoztatás.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

157

Beosztások szerint vizsgálva a populációt láthatjuk, hogy a kérdezettek három területen koncentrálódnak. Közel 15 százalékuk ipari betanított, illetve szakképzett munkásként, alig tíz százalékuk szolgáltatási, kereskedelmi beosztásban dolgozott.

Közel 10 százalékkal erôsödött a munkanélküli lét említése. A munkahelyek jellemzôen mezôgazdaságiak és ipariak/építôipariak, ugyanakkor megerôsödött a kereskedelmi/szolgáltató munkahelyek aránya (15 százalék). A fô foglalkoztatók mindhárom kistérségben az állam és az erôsödô magánszféra. Növekszik az önkormányzat foglalkoztatási szerepe.

1998–2001 között Az aktív minta zöme helyben dolgozik, néhány százalékra csökken a megyében, más településen dolgozók aránya és gyakorlatilag minimális a megyeszékhelyen, más megyében, fôvárosban dolgozók száma. Ebben az idôszakban találkoznak munkavállalóink erôteljesen a munkanélküliség problémájával, hiszen a megkérdezettek közel fele ekkor lesz munkanélküli. A maradék munkahelyek ágazati megoszlása változatlanul mezôgazdasági és ipari/építôipari dominanciát jelez, stagnál a kereskedelmi/szolgáltatási munkahelyek száma. Az utóbbi három évben a válaszadók magasabb iskolai tôkéje sem volt biztosítéka annak, hogy területileg mobilabb lehessen az érintett munkavállaló. A fô foglalkoztató mindhárom kistérségben az állam (önkormányzat) és a magánszféra. Az edelényi körzetben fôleg az állam (önkormányzat), a másik két kistérségben viszont a magánszféra a fô munkáltató.

A házastársak jelenlegi foglalkozását vizsgálva domináns a teljesen inaktív háztartás. A válaszadók több mint 40 százaléka egykeresôs háztartási modellben él. Az egykeresôs „modell” fôleg a mátészalkai kistérségre, a teljesen inaktív modell pedig a tiszafüredi települési válaszadókra jellemzô – kényszerû – stratégia.

A válaszadók harmadának nincs szakmája, a többség azonban fôleg tanult szakmájukban dolgozott eddig. Az iskolai végzettség növekedésével nô azok aránya is, akik nem pályaelhagyók, vagyis: eddig tanult szakmájukban dolgoztak. Ôk azok, akik elsô munkahelyükrôl jobb élményekkel rendelkeznek.

A kérdezettek a munkanélküliség elôtt átlagosan 50 hónapot dolgoztak. Azok a munkavállalók, akik tanult szakmájukban dolgoztak több idôt töltöttek az elsôdleges munkaerôpiacon. A munkahelyen eltöltött idôvel egyenes arányban nô az elsô munkahelyen szerzett, meghatározó pszichológiai élmény értéke.

Az edelényi kistérség válaszadói utolsó munkahelyükön átlagosan 67 hónapot dolgoztak. Mintánkban a mátészalkai kistérség megkérdezettei töltötték a legkevesebb idôt az elsôdleges munkaerôpiacon (átlagosan 35 hónap). A településkategóriák közül a kistérségi központok munkavállalói voltak a legtöbb idôt foglalkoztatotti állományban. A 36 évnél idôsebb munkavállalókat átlagosan 72 hónap utolsó munkahelyen töltött idô jellemzi, a fiatal korosztályt pedig 26 hónap. Ez a szignifikánsan különbözô érték a fiatal generáció problematikusabb foglalkoztatási esélyeivel lehet összefüggésben. Az iskolai végzettség szerint a szakmunkás végzettségû válaszadók dolgoztak a legtöbbet legutóbbi munkahelyükön (átlagosan 74 hónap), a legkevesebbet az érettségizett és a 8 általánossal rendelkezô munkavállalók (átlagosan 31 – 39 hónap). Az érettségizett munkanélküliek helyzetét mélyebben vizsgálva tapasztaljuk, hogy a tudás megszerzésének lehetséges útja miként hat szelektáló tényezôként. Így a nappali szakközépiskolai és a szakmunkások által letett érettségi viszonylag hosszabb munkahelyen töltött idôt feltételez, mint az érettségi utáni

158

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

szakmunkásvizsga vagy a gimnáziumi érettségi. Valószínûleg ezeknek a hatásoknak (és a nemi szerepek különbségeinek) köszönhetô az, hogy a nôk átlagosan kevesebb idôt töltöttek utolsó munkahelyükön, mint a férfiak. Az ellátási formák közül érdemes kiemelni, hogy az átlagosnál több idôt a nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben (átlagosan 111 hónap) és a munkanélküli járadékban részesülôk (átlagosan 65 hónap) töltöttek utolsó munkahelyükön.

Minden kistérségben a munkaviszony megszûnésének okai közül a legtöbbször a munkáltató felmondását (22 százalék) és a felszámolást, csôdöt (21 százalék) említették. Közel minden tizedik válaszadó saját maga mondott fel munkáltatójának.

Magas még a lejárt szerzôdés nem hosszabbítása (16 százalék) és a kölcsönös megegyezéssel történô munkaviszony megszüntetés (17 százalék) választása.

I.1.3. Jövedelmi viszonyok A munkanélküli almintában a családok anyagi viszonyaira a jövedelmi jellemzôkbôl következtethetünk. A családok (a közös háztartásban élôk) teljes nettó havi jövedelmének átlaga 68 418 forint. A három kistérség közül a tiszafüredi kistérség családjait az átlagosnál alacsonyabb (58 765 Ft), a mátészalkai kistérség válaszadóit közel átlagos (66 759 Ft), míg az edelényi kistérségben élôket az átlagosnál magasabb (79 650 Ft) nettó jövedelem jellemzi.

A legalacsonyabb jövedelemmel a rendszeres szociális segéllyel rendelkezôk bírnak (58 373 Ft), a legtöbb havi jövedelemmel a munkanélküli járadékban részesülôk rendelkeznek (75 526 Ft). A nem ellátottak és a nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben részesülôk közel hasonló – a minta átlagához közelítô – jövedelmet kapnak havonta. A kistérségi központban élôk a minta átlagánál közel kétszer nagyobb havi jövedelmet tudhatnak magukénak (107 347 Ft), mint a más településeken lakók. A jövedelemszint a településkategóriák változásaival egyenletesen csökken. A kistérség városaiban már 64 566 Ft, a községekben pedig 61 340 Ft. Kiugró havi nettó jövedelemmel rendelkeznek a diplomás válaszadók (126 000 Ft). A minta átlagához az érettségizettek felülrôl (73 500 Ft), a szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezôk alulról közelítenek (65 134 Ft). Az egy fôre3 jutó átlag az elvárt családi jövedelmek esetében 35 557 Ft, a tényleges pedig 20.620 Ft. Az egy fôre jutó jövedelmi átlag a mátészalkai körzetben a legalacsonyabb (31 746 Ft) az edelényi körzetben közel 10 ezer forinttal magasabb. A különbözô munkanélküli ellátásokban részesülôk között jövedelmi szempontból4 a felsô csoportot a nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben részesülôk és a munkanélküli járadékosok jelentik.

A települési lejtô az egy fôre esô jövedelmi különbségben van jelen. A kistérségi központban élôk közel 30 ezer forintos bevételtöbblettel rendelkeznek, mint a más településtípusban (fôleg a községekben) élôk. Az iskolai végzettség két szintje (8 általános – diploma) között, az egy fôre esô jövedelemben közel 10 ezer forintos különbség van az egyetemet vagy fôiskolát végzettek javára.

A tényleges jövedelemmel szemben a kérdezettek jóval többet, átlagosan 122 499 forintot tartanának szükségesnek családjuk átlagos megélhetéséhez.5 Ez a tényle3. A munkanélküli almintában 3,95 fô él együtt egy háztartásban.

4. Az egy fôre esô átlag alapján.

5. „Napjainkban mennyi pénz szükséges havonta ahhoz, hogy egy olyan családnak, mint az Önöké, biztosítva legyen az átlagos megélhetése?” Az elvárt jövedelem átlagok a három kistérségben: Edelény 143 390 Ft, Tiszafüred 109 292 Ft, Mátészalka 114 220 Ft.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

159

geshez képest közel kétszeres növekedés végig jellemzô a vizsgált kategóriákra. Két kivételként a nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben részesülôk és a diplomások említhetôk. Elvárt jövedelmi szintjük 86 153 Ft, illetve 146 538 Ft. Összességében tehát nem meglepô, hogy a család jövedelmét a szükségesnek tartott mértékû jövedelemnél a tiszafüredi kistérségben élôk 83 százaléka, a másik két területen élôk 87–88 százaléka kevesebbnek tartja.

Mivel az egyén életvilága egyre komplexebb, bonyolultabb a társadalmi-területi látásviszonyok kutatása is. Témánkban ez a problémakör legpregnánsabban úgy jelenik meg, hogy a környezethez viszonyítva válaszadóink miként érzékelik/értékelik saját helyzetüket.

Az anyagi helyzet szempontjából elmondható, hogy környezetükhöz képest valamivel rosszabbnak látják ezt a dimenziót. Az átlagoshoz közelítô viszonyítás a tiszafüredi és a mátészalkai helyzetet jellemzi. A nagyobb leszakadás érzete az edelényi körzetre jellemzô. Társadalmi-területi optikai kérdés, hogy a kistérségi központban inkább rosszabb helyzetet, az egyéb városokban pedig inkább jobb viszonyítási pontot látnak a válaszadó munkanélküliek. A községek a minta átlagát képviselik. Fontos stratégiára – a fekete gazdaság mûködésére – utal az a tény, mely szerint a környezeti viszonyokhoz képest a nem ellátottak saját életükben nem érzékelnek különösebb romlást, bár a munkanélküliség idôtartamának emelkedésével kismértékben növekszik a területi-társadalmi szegregáció érzete.

A válaszadók többsége az elvárt jövedelmi szinthez közelítô havi bruttó fizetésért6 (102 000 Ft) vállalna munkát az elsôdleges munkaerôpiacon. A mintából közel 5 százalék vállalta fel azt, hogy nem akar elhelyezkedni, bár – vélhetôen – a minta átlagánál nagyobb fizetési igény (ilyen értéket a válaszadók közel 10 százaléka választott) tovább konzerválhatja a munkanélküli állapotot. Az edelényi és a tiszafüredi kistérség válaszadói, a 2001. évi nettó minimálbérnek megfelelô (vagy egy kicsit alacsonyabb) bruttó összeget jelöltek meg kívánt összegként (62 ezer, illetve 66 ezer forint). Úgy tûnik, hogy a minta átlagát a mátészalkai kistérség válaszadóinak magas jövedelmi igényei (175 ezer forint) határozta meg. százezer forint feletti bérért fôleg a községekben élôk, a nôk, illetve a 36 év feletti érettségizett vagy diplomások válaszadók dolgoznának leginkább. Jóval a minta átlagánál nagyobb összeget említettek még a munkanélküli járadékban és a nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben részesülôk. Azok a munkanélküliek, akiknek már legalább 6 hónapja nincs munkájuk az elsôdleges munkaerôpiacon, a minta átlagánál alacsonyabb bruttó bérért is vállalnának állást.

Az elsôdleges munkaerôpiacon szerzett jövedelemért a válaszadók naponta átlagosan – oda-vissza – másfél órát (95 perc) utaznának. Nagyobb mobilitási kedv az edelényi válaszadók, alacsonyabb a mátészalkai kistérség válaszadóinak körében volt jellemzô.7 A nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben részesülôk már kevésbé (átlagosan: 52 perc), a rendszeres szociális segéllyel bírók (átlagosan: 101 perc) viszont inkább utaznának egy munkahelyért. Fôleg a kistérségi központokban élô, 18–35 éves válaszadók vállalkoznának nagyobb távolságot is megtenni naponta. A nemi szerepekkel függhet össze a tény, hogy a nôk kevésbé mutatkoztak mobilabbnak. A diplomások sem szeretnének sokat utazni (átlagosan: 83 perc), de a 8 általánost vég6. A minta két szélsôértéke: 20 000 Ft, 500 000 Ft. 7. Edelényi kistérség: 104 perc, tiszafüredi kistérség: 94 perc, mátészalkai kistérség: 85 perc.

160

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

zettek – talán a munka világában korábban tapasztaltak miatt – hajlandóak naponta akár 103 percet is vállalni munkahelyükért.

I.1.4 Jövôképelemek Az iskolai tanulmányok befejezését követô idôszakot tekintve, a gyerekek jövôjét a szülôk meglehetôsen borúsan ítélik meg. A válaszarányokból kitûnik, hogy gyerekeik számára leginkább egzisztenciális nehézségeket jósolnak a szülôk. Jelentôs azok aránya is, akik úgy vélik, hogy gyermekük a végzést követôen elköltözik a kistérség településeirôl. Egyedül az edelényi (fôleg a községekben lakó) válaszadók szeretnék azt, hogy gyermekeik a jövôben is a szülôk közelében maradjanak.

Az alminták átlagai azt mutatják, hogy a tiszafüredi kistérségben szignifikánsan nagyobb a település jelenlegi és jövôbeli helyzetével való elégedettség.8 A nyilvánvalóan kedvezôbb körülmények miatt a kistérségi központban és az egyéb városokban élôk kevésbé kritikusabbak lakóhelyük helyzetének megítélésében (67 pont), mint a községek (64 pont) lakói. A jövô évtizedben általában a diplomások (75 pont) és a kistérségi központokban lakók (74 pont) bíznak jobban, bár az optimistább jövôkép a válaszadók körében általános.

I.2. Stratégiák a munkanélküliség idején Az egzisztenciálisan és pszichésen egyaránt megterhelô munkanélküli lét átlagosan 28 hónapja tart. Ennél néhány hónappal kevesebbet töltöttek már ilyen státuszban az edelényi kistérségi megkérdezettek. A mátészalkai alminta azonban közel 3 éve munkanélküli. A szociális transzferek adhatóságának következtében a járadékos alminta közel 8 hónapja, a jövedelempótlósok 24, a nem ellátottak 31, a rendszeres szociális segélyben részesülôk pedig már 43 hónapja munkanélküliek. A minta átlagánál hosszabb munkanélküli idôvel (31 hónap) a nyolc általánossal bíró, községekben élô válaszadók „rendelkeznek”.

A válaszadók közel fele korábban is volt munkanélküli. Ez a társadalmi csoport 8 általánost vagy szakmunkásképzôt végzett, a tiszafüredi és a mátészalkai kistérség településein (leginkább a falvakban) lakik, közöttük nagyobb arányban találjuk meg a középkorosztályhoz tartozó férfiakat. A válaszadók egytizede már 1992 elôtt munkanélkülivé vált, a többség azonban csak 1993 után jelezte az elsô munkanélküli állapotot. Azok, akik már nem az elsô munkanélküli státusukat „töltik”, többnyire túl vannak már minimum két munkanélküli állapoton. A válaszadók átlagosan kétszer kerültek vissza a munkanélküli járadék és a jövedelempótló támogatás rendszerébe.9 A szociális transzferek megszûnésének oka leginkább a munkavállalás volt. Ezek közül is elsô helyen a támogatott munkahelyek szerepelnek. A válaszadók fôleg a mátészalkai és a tiszafüredi kistérségben említették ezt a foglalkoztatási formát. Az elsôdleges munkaerôpiac hatását a mátészalkai és a tiszafüredi kistérségben a válaszadók közel egynegyede jelölte meg, az edelényi kistérségben ez az arány 11 szá8. A 100 fokozatú skála átlagpontjai a jelenlegi helyzettel kapcsolatban: tiszafüredi kistérség – 74 pont, edelényi kistérség – 63 pont, mátészalkai kistérség – 60 pont.

A 100 fokozatú skála átlagpontjai a jövôbeli helyzettel kapcsolatban: tiszafüredi kistérség – 70 pont, edelényi kistérség – 66 pont, mátészalkai kistérség – 59 pont.

9. N=306 fô.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

161

zalék. A megszûnés okaiként az egyéni deviancia („nem mûködött együtt a munkaügyi központtal, illetve az önkormányzattal”) a minta 2-4,5 százalékára jellemzô. Az átképzésben való részvételt a válaszadók 3-6 százaléka említette. A megkérdezettek többségére jellemzô, hogy kitöltve a transzfer maximális utalhatóságát, egyszerûen lejárt az ellátás folyósítása.

A válaszadók közel egynegyede említette, hogy a munkanélküliségi intervallumok között fôfoglalkozásban (7 százalék), közmunkán (5 százalék) vagy közhasznúként (7 százalék) dolgozott. Az alkalmi munka említése önmagában 11 százalékos volt. A válaszadók leginkább végzett tevékenységként a mezôgazdasági munkát saját földön (fôleg a 36-60 évesek) és a napszámot (fôleg 18-35 évesek) jelölték meg. Jelentôs még a szolgáltatás (takarítás, gyermekfelügyelet) és az ipari bedolgozás kategória is.

A mezôgazdasági napszám fôként a tiszafüredi válaszadókat, a saját földön gazdálkodás pedig a mátészalkai és az edelényi válaszadókat jellemezte. A szolgáltatásokat leginkább az edelényi kistérség válaszadói említették. A válaszadók az adatfelvétel pillanatában már kevesebb intenzitással kerestek állást, mint a munkanélküliség kezdeti idôszakában. Erôsebb intenzitás a tiszafüredi kistérség válaszadóit és a munkanélküli járadékban részesülôket jellemzi. A válaszadók egyötöde nem bízik abban, hogy talál állást, közel egynegyedük pedig azt vallja, hogy a munkaügyi központ vagy az önkormányzat úgyis ad valamit. A legpesszimistábbnak az alacsony iskolai végzettségû (8 osztály, szakmunkásképzô), középkorosztályhoz tartozó, edelényi kistérségben lakó válaszadók bizonyultak.

A megkérdezettek átlagosan egy állásajánlatot gyûjthettek be munkanélküliségük idején a munkaügyi kirendeltségektôl és az önkormányzattól.10 A legaktívabbak az edelényi kistérség munkaügyi kirendeltsége és önkormányzatai voltak, mert az ottani válaszadók körében átlagosan 2 állásajánlatot regisztráltunk. A minta állásajánlathoz kapcsolódó statisztikai átlagát a nem ellátottak munkanélküli csoportja „húzza le”, talán azért, mert nehezen érik el ôket a szociális szolgáltatások. Hasonló különbség fedezhetô fel az állandó lakhelyt jelentô települések között. Vélhetôen a kistérségi központ nagyobb kínálata, jobb tôkevonzó képessége lehet az az ok, ami miatt az itt élôknek átlagosan kettônél több állásajánlatot tud biztosítani a munkaügyi központ. A munkanélküli ellátásokhoz kapcsolódó más szociális transzferrel rendelkezôknek két állást kínáltak fel a munka nélkül töltött hónapok során. Bôvebb álláskínálatból általában a szakmunkás végzettséggel és érettségivel rendelkezôk választhattak.

Mivel a válaszadók többsége átlagosan 3-9 alkalommal járt már munkaadónál állást keresni, látható, hogy nemcsak az állami segítségnek (persze a munkaügyi központnak így is kiemelt szerepe van), hanem az egyéni stratégiáknak is szerepe van az álláskeresésben. Ezek az „új” utak fôleg a rokoni, baráti kapcsolatok mozgósítását, saját álláshirdetés feladását és figyelését jelentik.

A legaktívabb kistérségnek a tiszafüredi, a legkevésbé aktív területnek az edelényi bizonyult. Az álláskeresô stratégiák személyiségben gyökerezô komplexitása jól mérhetô abban is, hogy van-e a válaszadóknak kész önéletrajza, amit – ha jönne egy jó ajánlat – egy munkaadónak átadhatna. A minta többségének nincs ilyen curriculuma, illetve a válaszadók egyötödének sosem volt önéletrajza. A megkérdezettek egytizede szerint az alacsony presztízsû munkához nem is kell önéletrajz. Fôként a fiatal korosztályhoz tartozó, érettségizett válaszadóknak van otthon önéletrajzuk.

10. A maximum érték a munkaügyi kirendeltség kapcsán 15, az önkormányzatok esetében 30.

162

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

Azok a válaszadók, akiknek már volt közvetlen élménye a kiközvetítésérôl, leginkább azt jelezték, hogy mire ôk jelentkeztek a munkaadónál, már be volt töltve az állás. A munkaadói elutasítás egyéni megítélése között gyakran említett okok még a magas bérigény és az egyéni protekció.11 A magas bérigényt és a nemek közötti diszkriminációt („nôt/férfit kerestek”) fôként a mátészalkai alminta, a protekció hiányát az edelényi válaszadók jelezték.

A munkavállalók leginkább a rossz fizetés, a bizonytalan munkahely és az egyéni képességek hiánya miatt utasították el az állást.12 A rossz fizetést és az egyéni képességeket fôként az edelényi és a mátészalkai válaszadók, a kedvezôtlen mûszakbeosztást a tiszafüredi és a mátészalkai megkérdezettek hangsúlyozták. A kedvezôtlen mûszakbeosztás fôleg a nôk szemszögébôl fô probléma.

A válaszadók több mint kétharmada nem tart attól az idôtôl, amikor dolgozni fog.

Azok a válaszadók, akik félnek az aktív léttôl,13 fôként az edelényi és a mátészalkai kistérség községeiben élnek, 8 általánossal rendelkeznek, középkorosztályhoz tartoznak, jövedelempótló támogatást kapnak, illetve nem ellátottak. A válaszadók leginkább az újra elbocsátás miatt aggódnak. A személyes tényezôk (beilleszkedés, felelôsség, ismeretek hiánya) szerepét inkább a 8 osztályt végzett, mátészalkai kistérség válaszadói hangsúlyozták. A beilleszkedés nehézségeire és az ismeretek elavulására fôként a középkorosztályhoz tartozók hivatkoztak.

Jelenleg a válaszadók kevés esélyt látnak az elhelyezkedésre (100 fokozatú skála átlaga: 21). A jövôben azonban már bizakodóbbak, bár leginkább csak egy év elteltével lesznek optimistábbak. A kistérségek közül egyedül a tiszafüredi az, ahol a válaszadók egy év múlva várhatóan már nagyobb esélyt látnak az elhelyezkedésre (100 fokozatú skála átlaga: 54). A következô év pozitív hatásában leginkább a városban élô, munkanélküli járadékban részesülô, szakmunkás-bizonyítványnál magasabb iskolai végzettséggel rendelkezô, 35 év alatti válaszadók bíznak.

A pesszimisták a sikertelen állástalálás okaiként fôleg a „helyben nincs munkahely”, a „képzettség és a kor” (egészségi állapot) kategóriákat említették. Ez a csoport a minta kétharmadát jelenti. A legpesszimistább kistérségnek a mátészalkai, a legoptimistábbnak a tiszafüredi bizonyult. A pesszimista kategóriák említése és az iskolai végzettség között egyenes arányosság van. Vagyis: minél képzettebb valaki, annál kevesebb pesszimista kategóriát vél valósnak. A minta munkanélküliség utáni konkrét elképzelései közül egyetlen támogatott értékkel a mihamarabbi elhelyezkedés szerepel (100 fokozatú skálán: 74 pont). Fôleg a tiszafüredi válaszadók szeretnének minél elôbb elhelyezkedni, a mátészalkai kistérség megkérdezettei viszont inkább még otthon maradnának. Átképzésbe inkább a tiszafüredi és az edelényi alminta kapcsolódna be. Vállalkozó fôként a kistérségi központban élô, 35 év alatti, érettségizett válaszadó lenne.

A válaszadók szerint a foglalkoztatás gondjainak megoldásában fôleg az államnak (100 fokozatú skála: 95 pont), a helyi és a megyei önkormányzatoknak (100 fokozatú skála: 89–87 pont) kellene részt venni leginkább. A területfejlesztési szereplôk közül másik csoportként a környék vállalkozói és a multik szerepelnek (100 fokoza11. Egyéb okok: képzettség hiánya, nem tetszettem neki, kevés volt a pénz, cigány vagyok, szakképzettség hiánya, nem tud teljes munkaidôben dolgozni.

12. Egyéb okok: a gyerek miatt nem akart ingázni, sokat kellett volna dolgozni, egészségügyi okok, nem megfelelô munkafeltételek, 13. N = 173 fô.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

163

tú skála: 71–72 pont). Legkevésbé a pártok és a civil szervezetek szerepét erôsítenék a foglalkoztatási szférában (100 fokozatú skála: 58-60 pont). A civil szervezetek, a pártok, a multik és a környék vállalkozóinak szerepét fôleg a tiszafüredi kistérség válaszadói említették. A pártok és a multik a mátészalkai alminta szerint kevésbé fontosak a foglalkoztatási problémák megoldásában.

A városokban (kistérségi központ és egyéb városok) élôk kevésbé tartják fontosnak a megyei önkormányzat szerepét, felértékelik viszont a vállalkozók és a multik, illetve a pártok és a civil szervezetek jelentôségét. A multik és a vállalkozók szerepét fôleg a 8 általános, illetve a szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezôk tartják fontosabbnak.

I.3. Az állam szerepe: tudásátadási programok Foglalkoztatási programokról minden hetedik válaszadó adott szöveges értékelést.

A tartalomelemzés során nem alakult ki markánsan elkülönülô vélemény. Kiemelkedik az átképzéshez, a területi és társadalmi különbségekhez, valamint a kilátástalansághoz kapcsolható választípus. A szöveges választ adók közül sokan részt is vettek14 (fôleg a tiszafüredi kistérségben élôk, a jövedelempótló támogatásban és a munkanélküli járadékban részesülô, 36-60 éves korosztály) ilyen programokban.

A válaszadók szerint a foglalkoztatási programok kétharmadát a munkaügyi központ, egyharmadát a helyi önkormányzat, egytizedét pedig civil szervezet rendezte. A helyi önkormányzat szerepvállalására fôként a tiszafüredi és az edelényi településeken élôk, a civil szervezetek munkájára pedig a községekben lakók figyeltek fel. A válaszadók inkább bizakodóak: „ezek a programok segítenek a foglalkoztatási integrációban”. Átképzésben inkább a tiszafüredi és az edelényi alminta vett részt. Ôk fôleg a 35 év alatti, érettségizett és szakmunkás végzettséget szerzett válaszadók. Általában egy tanfolyamot végeztek el.15 A válaszadók nem érezték teljes mértékben, hogy a megszerzett szakmára az átképzés fel- készítette ôket (100 fokozatú skála: 45 pont). A tiszafüredi és a mátészalkai kistérségben lakó, szakmunkásképzôt végzett, 36 évesnél idôsebb válaszadók felkészültnek gondolták magukat az új szakma megszerzésével, mert 100 fokozatú skálán 50 pont feletti értéket említettek. Összességében azonban a résztvevôk 5 százaléka tudott csak elhelyezkedni az új szakma segítségével.16 Az állást találók fôleg az edelényi kistérség 35 évnél fiatalabb lakosai voltak. A bizonytalanság érzését jól tükrözte az is, hogy a válaszadók egytizede vallotta csak azt, hogy az átképzés segít az újrafoglalkoztatásban. Bizakodóbbak a mátészalkai és a tiszafüredi lakóhelyû, fiatal, szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezô férfi válaszadók.

A megkérdezettek szerint az átképzésben az egyik legjelentôsebb dolog az, hogy új tudást biztosít annak, aki elvégzi a tanfolyamokat. A „minél tanultabb valaki, annál könnyebben él” megállapítást a válaszadók elfogadják, bár három tényezôt („mondjanak bármit, az emberek zömének egyre rosszabbul megy”, „akinek jó kapcsolatai vannak, mindent el tud érni”, „az államnak minden segítséget meg kell adnia, hogy 14. N = 80 fô.

15. Kijegyzetelt válaszok: gazdasági ügyintézô, pénzügyi ügyintézô, ECDL számítógép-kezelô, kisvállalkozások gazdasági ügyintézôje, vállalkozó, számítógép-kezelô, eladó, vendéglátó, ács, bútorkészítô, szakács, virágkötészet, elektrotechnikai mûszerész, személy és vagyonôr, gyorsétkeztetô, könyvelô, gázszerelô, boltvezetô, szoftverüzemeltetô, zenei képzés, segédgátôr, targoncavezetô, kárpitos, szakács, egészségügyi operátor, boltvezetôi, személygépkocsi-vezetô tanfolyam.

16. N = 123 fô.

164

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

az emberek könnyebben éljenek”) elôbbre rangsorolnak. A tudást fôleg a 8 általánossal és a diplomával rendelkezôk vélik magasabb presztízsûnek.

Napjaink egyik legfontosabb új tudását az információs és kommunikációs eszközök használatának ismerete jelenti. A válaszadók közel fele szerint „nem tudnák használni a számítógépet, mert nem értenek hozzá”. Sokak szerint a számítógépes munkához kell egy közös települési tér („csak akkor fogadnám el, ha ezt a munkát többen is csinálnánk”), illetve egy oktatási program („ha valaki megtanítana rá, elfogadnám”).

A minta egynegyede azonban ért a számítógéphez. Általában elmondható, hogy az innovatív stratégiákat a válaszadók – a változtatási szándék miatt – támogatják.

A legtöbb számítógép használó munkanélküli a tiszafüredi kistérségben, a legkevesebb pedig a mátészalkai és az edelényi körzetben található. A számítógép használatával kapcsolatban a legnyitottabb válaszadók a tiszafüredi kistérségben élnek, a közösségi tér említése azonban az edelényi területeken domináns. Általában a fiatal korosztályhoz tartozó, magasabb iskolai végzettségû (érettségi, diploma) nôk tudják inkább használni a számítógépet. A számítógépes távmunkára a fiatal válaszadók között és a tiszafüredi kistérség településein lenne leginkább igény. A legbizonytalanabbak a mátészalkai településeken élôk. A legkevésbé az edelényi válaszadók vélik úgy, hogy területükön a távmunka megoldást hozhat a foglalkoztatásban. A településkategóriák közül a községekben élôk bizonytalanok abban, hogy a távmunka új eredményeket hozhat a munkahelyteremtésben.

Az új trenddel kapcsolatos dilemmát jól jelzi, hogy az információs társadalomról a válaszadók csekély mértékben nyilvánítottak véleményt. A válaszok tartalomelemzése során domináns volt a tárgyi eszközökhöz kapcsolható kategória (választípusok: Internet, tv, rádió, fax, mûhold, e-mail, mobiltelefon, számítógép) jelenléte.

Kiemelhetô még egy, az életmód-átalakításhoz kapcsolódó kategória (választípusok: zúdul az információ, a gyerekek dolgoznak a számítógéppel, számítástechnika, segít a megélhetésben, elsô kézbôl hall az új munkahelyekrôl, az információk gyors áramlása, informatika, hasznos, bár még nem terjedt el a faluban, a falu életét nem érinti, csak a városét), illetve egy „anti(globalizációs)” csoport is (választípusok: elidegenedés, humbug az egész, túlzott információáramlás, nem tudja hova tenni a számítástechnikát, káosz, gyorsuló világ).

II. A három kistérség aktív lakosságának társadalmi-demográfiai jellemzôi A közös minta közel kétharmada él községekben, 21–23 százaléka pedig a kistérségi központokban, illetve az egyéb településeken lakik. A települési környezet, a területi szegregáció fontos jellemzôje, hogy az aktív válaszadók vonatkoztatási csoportjaiban ismernek-e a munkanélküli ellátásból kiszorult, volt munkavállalót. A minta egyharmada (fôleg rokonai, ismerôsei közül) ismer olyan embereket (átlagosan személyenként 13 fôt), akik már semmilyen ellátásban nem részesülnek.

A legtöbb ellátatlant az egyéb városokban élôk ismerik. Ez a tény a munkanélküliség városi stratégiáinak nehézségeire (a települési szociálpolitikák különbözôségeire) is utalhat. A válaszadók családjainak 17 százalékában (fôleg a mátészalkai kistérségben, valamint az egyéb városokban és a falvakban) él munkanélküli státuszú. A munkanélküliek egytizede kevesebb mint egy éve fejezte be tanulmányait, s közöt-

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

165

tük a 25 év alattiak aránya 5 százalék. A mintában, a nemek körében – az alapsokaságnak megfelelôen – nôi dominanciát, a korosztályok tükrében a 36-60 évesek felülreprezentáltságát tapasztaltuk.

A kistérségek háztartásainak 20 százaléka csupán egy-két fôs, kétharmada 3-4 fôs. Az ennél nagyobb létszámú háztartások közül az öt vagy több fôs háztartások aránya (15 százalék) számottevô. A háztartások 30-30 százalékában egy, illetve két gyermek él. A nagycsaládosokat „megilletô” gyerekszámot (3 vagy több gyermek) a kistérség válaszadóinak alig hét százalékánál regisztráltunk.

A három kistérségben közös háztartásban átlagosan 3,81 ember él,17 a gyerekek száma átlagosan 1,60. A családok létszáma a tiszafüredi kistérségben a minta átlagánál alacsonyabb, az edelényiben pedig nagyobb. Az átlagosnál nagyobb családlétszám a maximum 8 osztályt végzett, 36-60 éves korosztályra, az átlagnál alacsonyabb eltartott arány pedig a 18-35 éves, magasabb iskolai végzettséget szerzett, kistérségi központokban élô társadalmi csoportra jellemzô.

Az egyéb városok lakosai (átlagos háztartáslétszám: 4,28) minden kistérségben nagyobb háztartásokban élnek, mint a községekben (átlagos háztartáslétszám: 3,74) és a kistérségi központokban (átlagos háztartáslétszám: 3,40) élôk. Más tendencia érvényesül, ha csak a gyermekszámra fókuszálunk. Itt a kistérségi központban átlagosan 1,38, más városokban 1,58, a községekben, falvakban pedig 1,67 a családonkénti gyermekszám.

II.1. Társadalmi csapdák vagy innovatív erôforrások az aktív társadalmi csoportok körében II.1.1 Iskolai végzettség A három kistérséget jellemzô iskolázottsági mutatókat tekintve nincs lényeges eltérés, azonban figyelemre méltó, hogy a mátészalkai kistérségben az iskolázottsági skála két végpontja a legmagasabb: a legfeljebb nyolc általánost végzettek aránya 13 százalék, a diplomásoké 25 százalék. A férfiaknak inkább szakmunkás végzettségük, a nôknek pedig érettségijük és diplomájuk van. Az iskolai végzettséget a korosztályok tükrében vizsgálva elmondható, hogy a fiatalabbak körében a középkorosztályéhoz hasonló a szakmunkásképzôt végzettek aránya. A 8 általánost végzettek száma a 36 év felettiek körében szignifikánsan magasabb. A képzettségi mobilitás eredménye a 36–60 éves korosztályra érvényes inkább, ugyanis körükben találhattunk nagyobb arányú diplomást és érettségizettet.

A válaszadók megosztottak abban, hogy gátolta-e ôket valamilyen tényezô abban, hogy további osztályokat végezhessenek. A minta 70 százaléka nem tapasztalt ilyen akadályt. Akik valamilyen gátló okra emlékeztek, fôleg a mátészalkai kistérség községeiben élnek. A hátrányt okozó tényezô inkább a középkorosztályhoz tartozó nôkre és a szakmunkás bizonyítvány megszerzése elôtti tanulási korszakra volt jellemzô.

A válaszadók többségének összességében jó élményei vannak arról az iskoláról, ahol legmagasabb végzettségét szerezte (100 fokozatú skála átlagpontja: 75). A kistérségek közül leginkább az edelényi és a tiszafüredi válaszadók érezték jól magukat, a legkevésbé jó élménye a mátészalkai kistérségben lakóknak van iskolájukról. Az iskolai végzettség emelkedésével növekednek az iskolával kapcsolatos jó élmények.

17. A közös háztartásban élô aktív korú személyek száma az almintákban nem mutat jelentôsebb eltérést.

166

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

II.1.2. Foglalkozási életút Az aktív alminta alanyainak munkakezdése az eltérô életkorok következtében is rendkívül szórt, a pályakezdés is eszerint differenciálódik: 1955-tól 2001-ig 46 évet ölel fel ez az intervallum. Általában azonban elmondható, hogy az elsô munkaviszony éve mintánkban dominánsan a hetvenes-nyolcvanas évekre esett. Vagyis az aktív alminta túlnyomó többsége is abban a korszakban lépett be elsô munkahelyére, amikor a hivatalos ideológia a rendszer alapvetô vívmányának minôsítette a teljes foglalkoztatást.

Hasonlóan az iskolai élményekhez, a válaszadókat jó élmények kötik az elsô munkahelyeikhez (a 100 fokozatú skála átlaga: 70 pont). Az elsô munkahelyhez kötôdô meghatározó pszichológiai élménnyel „együtt jár” az iskolához kötôdô jó élmény is. A kistérségek közül ebbôl a szempontból leginkább az edelényi településekrôl választ adók érezték jól magukat (a 100 fokozatú skála átlaga: 76 pont), a legkevésbé jó élménye az mátészalkai kistérségben lakóknak van munkahelyükrôl (a 100 fokozatú skála átlaga: 60 pont). Általánosan megállapítható, hogy a kistérségi központokban (a 100 fokozatú skála átlaga: 79 pont), illetve a községekben élôk (a 100 fokozatú skála átlaga: 71 pont) emlékeznek jobban elsô munkahelyükre.

Pontosabb és árnyaltabb képet kapunk, ha több idôszakon keresztül kísérjük figyelemmel a foglalkozási életutakat.

1986–1992 között A vizsgált idôszakban már munkában állók közel 44 százaléka jelenlegi lakóhelyén, illetve a megye más településén (19 százalék), így a megyeszékhelyen (6 százalék) vagy a fôvárosban (4 százalék) talált munkát. A megyeszékhely vonzása az edelényi kistérségben fokozottan érvényesül a vizsgált népesség körében. A fôvárosi munkavállalók fôként a tiszafüredi, illetve a mátészalkai kistérség településein éltek. A mátészalkai kistérség almintája mindezek mellett az elsô vizsgálati intervallumban is zömében lakóhelyén vagy a megye valamely településén dolgozott. A vizsgált idôszakban a szakmunkás végzettségû, illetve érettségizett vagy diplomás szellemi dolgozó válaszadók voltak a legmobilabbak. Ôk azok, akik munkahelyük szempontjából nem kötôdtek lakóhelyükhöz. Fôleg a szolgáltatás és a kereskedelem szférája az a terület, ahol a lakóhelytôl távolabb is meg lehetett élni. A fôvárosban dolgozók körében a többség szakmunkás végzettséggel rendelkezett ebben az idôben.

Az akkor már munkában állók közül szinte minden ötödik szellemi, minden hetedik szolgáltatási/kereskedelmi dolgozó és minden tizedik ipari szakképzett. A legjellemzôbb munkahelyek négy alrendszerben találhatóak: az iparban, építôiparban (20 százalék), a mezôgazdaságban (11 százalék), a kultúrában, oktatásban (11 százalék), a kereskedelemben (11 százalék), illetve a szolgáltatásban (10 százalék). A munkahelyek leginkább az államhoz, önkormányzatokhoz, kisebb mértékben a magántulajdonoshoz kötôdtek akkoriban.

1993–1997 között Növekszik a helyben dolgozás (57 százalék), stagnáló mértékben jellemzô a megye valamely településéhez kötôdô munkahely (20 százalék) és stabil a fôvárosi, megyeszékhelyi foglalkoztatás is. Beosztások szerint a populáció két területen koncentrálódik. Közel 26 százalékuk szellemi dolgozó, alig 20 százalékuk él szolgáltatási, kereskedelmi beosztásban.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

167

Ebben az idôszakban erôsödött a munkanélküli lét említése. A munkahelyek körében tovább növekedett a kereskedelmi/szolgáltató munkahelyek aránya (30 százalék). A foglalkoztatók körében erôsödik a magánszféra és növekszik az önkormányzat foglalkoztatási szerepe. A magasabb képzettség ebben az idôszakban is nagyobb lehetôséget (és kényszert) teremtett a mobilitásra, arra, hogy a lakóhelytôl távolabb is foglalkoztathassák az embert.

1998–2001 között Az aktív alminta zöme helyben dolgozik, néhány százalékkal csökken a más megyei településen dolgozók aránya és gyakorlatilag minimális a megyeszékhelyen, más megyében, fôvárosban dolgozók száma. A foglalkoztatási státuszok közül a szellemi és a kereskedelmi/szolgáltatási munkakör emelkedik ki.

Ebben az idôszakban találkoznak mai aktív munkavállalóink erôteljesen a munkanélküliség problémájával, hiszen a megkérdezettek közül ekkor mát hét százalék munkanélküli. A maradék munkahelyek ágazati megoszlása között tovább növekedett a kereskedelmi/szolgáltatási munkahelyek száma és fokozódott a közszolgálati, közigazgatási tevékenység is. Az utóbbi három évben egyedül a diploma jelentette azt a szellemi tôkét, amivel viszonylag mobilabb lehet az ember. A fô foglalkoztató mindhárom kistérségben a magánszféra. Tovább erôsödik az önkormányzat és csökken az állam szerepe. Az edelényi körzetben a három munkáltató súlya közel egyforma ebben az idôszakban, a tiszafüredi kistérségben viszont a magánszféra a fô munkáltató. A mátészalkai kistérség településein fôként állami, önkormányzati és magántulajdonosi foglalkoztatási struktúrát regisztráltunk.

A házastársak jelenlegi foglalkozását vizsgálva domináns a kétkeresôs, aktív háztartás. A válaszadók közel egyötöde viszont egykeresôs háztartási modellben él. Az egykeresôs modell fôleg a mátészalkai kistérségre és a minta egyéb városaiban lakókra, a kétkeresôs modell pedig a tiszafüredi és az edelényi kistérség központi településein, illetve községeiben élô válaszadókra jellemzô.

A válaszadók kétharmada leginkább tanult szakmájában dolgozott eddig. Az iskolai végzettség növekedésével nô azok aránya is, akik nem pályaelhagyók (fôleg az érettségizettek), vagyis: eddig tanult szakmájukban dolgoztak. Ôk azok, akik elsô munkahelyükrôl, általában jobb élményekkel rendelkeznek. A megkérdezettek átlagosan 85 hónapja dolgoznak legutolsó munkahelyükön. Azok a munkavállalók, akik tanult szakmájukban dolgoztak, az átlagosnál több idôt töltöttek (92 hónap) egy helyen a munkaerôpiacon. A munkahelyen eltöltött idôvel egyenes arányban nô az elsô munkahelyen szerzett, meghatározó pszichológiai élmény értéke.

Az edelényi kistérség válaszadói utolsó munkahelyükön átlagosan 92 hónapot dolgoztak. Mintánkban a mátészalkai kistérség megkérdezettei töltötték a legkevesebb idôt a munkaerôpiacon (átlagosan 72 hónap). A településkategóriák közül a kistérségi központok válaszadói töltötték a leghosszabb idôt a munka világában. A 36 évnél idôsebb munkavállalókat átlagosan 115 hónap utolsó munkahelyen töltött idô jellemzi, a fiatal korosztályt pedig 43 hónap. Az iskolai végzettség szerint a diplomás válaszadók dolgoztak a legtöbbet utolsó munkahelyükön (átlagosan 115 hónap), a legkevesebbet a 8 általánossal rendelkezô megkérdezettek (átlagosan 50 hónap).

Az érettségizett munkanélküliek helyzetét vizsgálva tapasztaljuk, hogy a tudás megszerzésének lehetséges útjai szelektáló tényezôként hatnak. Így a nappali (szak)középiskola viszonylag hosszabb munkahelyen töltött idôt feltételez, mint az érettségi utáni szakmunkásvizsga vagy a szakmunkások által letett érettségi.

168

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

II.1.3. Jövedelmi viszonyok A családok (a közös háztartásban élôk) teljes nettó havi jövedelmének átlaga 63 000 forint. A három kistérség közül a tiszafüredi kistérség családjait az átlagosnál alacsonyabb (86 000 Ft), a mátészalkai kistérség válaszadóit közel átlagos (92 000 Ft), míg az edelényi kistérségben élôket az átlagosnál magasabb (111 000 Ft) nettó jövedelem jellemzi.

A kistérségi központokban élôk a minta átlagánál nagyobb havi jövedelmet tudhatnak magukénak (104 000 Ft), mint a más településeken lakók. Kiugró havi nettó jövedelemmel rendelkeznek a diplomás válaszadók (124 000 Ft). A minta átlagától a szakmunkás bizonyítvánnyal és a 8 általánossal rendelkezôk jócskán elmaradnak (80 000–58 000 Ft). A tényleges jövedelemmel szemben a kérdezettek jóval többet, 144 000 forintot tartanának szükségesnek családjuk átlagos megélhetéséhez.18 Ez a ténylegeshez képest több mint kétszeres igény végig jellemzô a vizsgált kategóriákra. Kivétel a diplomások csoportja: elvárt jövedelmi szintjük 165 000 Ft. Az egy fôre19 jutó átlag az elvárt családi jövedelmek esetében 45.000 Ft, a tényleges pedig 30 000 Ft. Az egy fôre jutó jövedelmi átlag a mátészalkai körzetben a legalacsonyabb (282 000 Ft) az edelényi körzetben közel 7 ezer forinttal magasabb. A települési lejtô az egy fôre esô jövedelmi különbségben – a kistérségekhez hasonló mértékben – van jelen. Az iskolai végzettség két szintje (8 általános – diploma) között, az egy fôre esô jövedelemben közel 20 ezer forintos különbség a kulturális tôke kiemelt szerepére utal. Összességében azonban nem meglepô, hogy a családok keresetét a szükségesnek tartott mértékû jövedelemnél a tiszafüredi kistérségben élôk 71 százaléka, a másik két területen élôk 74–77 százaléka kevesebbnek tartja. Az alminta közel egynegyede szerint családi jövedelmük a települési átlagnak megfelelô. A válaszadók mindössze 6 százaléka vélte úgy, hogy jobban keres, mint a környezeti átlag. A nagyobb leszakadás érzete egyedül a 8 általánost végzett válaszadókra jellemzô.

A válaszadók 78 százaléka nem szándékozik jelenleg állást változtatni.20 Aki mégis ezt szeretné, leginkább azért tenné, mert bizonytalan cége, intézménye sorsa. Ôk fôleg az edelényi kistérségben lakó szakmunkás válaszadók. Jelentôs még a „nem szeretem ezt a munkát” (fôleg az érettségizettek szerint) és a „sokat kell ingáznom” (fôleg a szakmunkás végzettségûek körében) választípus is. A válaszadók (fôként a szakmunkás végzettségnél magasabb iskolai tôkével rendelkezôk) az elvárt jövedelmi szintet jóval meghaladó mértékû havi bruttó fizetésért (241 000 Ft) vállalnának máshol munkát. Az új munkahelyre a válaszadók naponta átlagosan – oda-vissza – egy órát (64 perc) utaznának. Nagyobb utazási hajlandóság az edelényi és a tiszafüredi válaszadók, alacsonyabb a mátészalkai kistérség válaszadóinak körében volt jellemzô.21 Fôleg a kistérségi központokban és a községekben élô, szakmunkás végzettségû válaszadók vállalkoznának egy munkahelyért nagyobb távolságot is megtenni naponta. A diplomások és a 8 általánost végzettek nem szeretnének sokat utazni (átlagosan: 61 perc).

18. „Napjainkban mennyi pénz szükséges havonta ahhoz, hogy egy olyan családnak, mint az Önöké, biztosítva legyen az átlagos megélhetése?” Az elvárt jövedelem átlagok a három kistérségben: edelényi 173 000 Ft, tiszafüredi 127 000 Ft, mátészalkai 133 000 Ft. 19. A munkanélküli almintában 3,81 fô él együtt egy háztartásban.

20. N=56 fô.

21. Edelényi kistérség: 78 perc, tiszafüredi kistérség: 76 perc, mátészalkai kistérség: 39 perc.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

169

Jövôképelemek Az iskolai tanulmányok befejezését követô idôszakot tekintve, a gyerekek jövôjét a szülôk meglehetôsen borúsan ítélik meg. A válaszarányokból kitûnik, hogy gyerekeik számára leginkább egzisztenciális nehézségeket jósolnak a szülôk. Jelentôs azok aránya is, akik úgy vélik, hogy gyermekük a végzést követôen elköltözik a kistérségek településeirôl.

Fôleg az edelényi (a községekben és a kistérségi központban lakó) diplomás válaszadók állítják azt, hogy gyermekeik inkább költözzenek el, mint rossz társadalmi-gazdasági körülmények között, a szülôk közelében maradjanak.

Az alminták átlagai jól mutatják, hogy az edelényi kistérségben szignifikánsan nagyobb a település jelenlegi és jövôbeli helyzetével való elégedettség.22 A legpesszimistább kistérségnek a mátészalkai tûnik, mert válaszadói a következô évtizedek fejlôdésében sem bíznak. A nyilvánvalóan kedvezôbb körülmények ellenére a kistérségi központban és az egyéb városokban élô, fiatal korosztályhoz tartozó nôk kritikusabbak lakóhelyük helyzetének megítélésében (42–46 pont), a községek (52 pont) lakói viszont jobbnak ítélik lakóhelyük elmúlt 10 évét.

A jövô évtized eredményeiben a kistérségi központokban és a községekben lakók (56–54 pont) bíznak inkább, összességében a csekély mértékû optimista jövôkép általános a válaszadók körében.

II.2. Álláskeresési stratégiák Az egzisztenciálisan és pszichésen egyaránt megterhelô munkanélküli lét a minta több mint egyharmadát érintette. A munkanélküliséggel kapcsolatba került társadalmi csoport jellemzôen szakmunkásképzôt vagy középiskolát végzett, a tiszafüredi kistérség településein (leginkább a falvakban) lakik. A válaszadók többsége a kilencvenes évek elején (1991–1993), illetve 1998-1999-ben jelezte az elsô munkanélküli állapotot. Akik már voltak munkanélküli státusban, közel két munkanélküli állapoton vannak túl. A válaszadók egyébként átlagosan egyszer kerültek vissza a munkanélküli járadék és a jövedelempótló támogatás rendszerébe.

A szociális transzferek megszûnésének oka leginkább a munkavállalás volt. Ezek közül is elsô helyen az elsôdleges munkaerôpiacon lévô munkahelyek szerepelnek.

A válaszadók fôleg a tiszafüredi és az edelényi kistérségben említették ezt a foglalkoztatási irányt. A másodlagos munkaerôpiac hatását a mátészalkai és az edelényi kistérségben jelölték meg leginkább. Az átképzésben való részvételt a válaszadók 5 százaléka említette. A munkanélküli válaszadók közül többen jelezték, hogy a munkanélküliségi intervallumok között nem dolgoztak. Az alkalmi munkák elterjedtségét mutatja, hogy említése közel 10 százalékos volt. A fôfoglalkozás, a közmunka vagy közhasznú státusz stratégiaként nem meghatározható, alig-alig dolgoztak ilyen módon a megkérdezettek. A válaszadók leginkább a saját földön végzett mezôgazdasági munkát és a napszámot jelölték meg. A saját földön gazdálkodás a mátészalkai és a tiszafüredi válaszadókat jellemezte. A kereskedelmi, vendéglátó 22. A 100 fokozatú skála átlagpontjai a jelenlegi helyzettel kapcsolatban: tiszafüredi kistérség – 44 pont, edelényi kistérség – 61 pont, mátészalkai kistérség – 40 pont.

A 100 fokozatú skála átlagpontjai a jövôbeli helyzettel kapcsolatban: tiszafüredi kistérség – 54 pont, edelényi kistérség – 62 pont, mátészalkai kistérség – 40 pont.

170

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

tevékenységet (vélhetôen a terület idegenforgalmi potenciáljából is adódóan) leginkább a tiszafüredi kistérség válaszadói említették.

Az aktív válaszadók többsége saját kapcsolatait és érdeklôdését használja akkor, amikor állást keres. Körökben az állami segítségnek kevésbé, az egyéni stratégiáknak kiemeltebb szerepe van. Ezek az „egyéni” utak fôleg a rokoni, baráti kapcsolatok mozgósítását, saját álláshirdetés feladását és figyelését, a munkáltatók közvetlen felkeresését és (továbbképzô) tanfolyamon való tanulást is jelentenek.

A legaktívabb kistérségnek a mátészalkai, a legkevésbé aktív területnek az edelényi bizonyult. A végzettség tükrében a szakmunkások kevésbé voltak aktívak.

Az álláskeresô stratégiák személyiségben gyökerezô komplexitása jól mérhetô abban is, hogy van-e a válaszadóknak kész önéletrajza, amit egy jó ajánlat esetén a munkaadónak átadhatna. A minta többségének nincs ilyen curriculuma, illetve a válaszadók egytizedének sosem volt önéletrajza. A megkérdezettek 8 százaléka szerint az alacsony presztízsû munkához nem is kell önéletrajz. Fôként a fiatal korosztályhoz tartozó, magasabban képzett, mátészalkai kistérségben lakó válaszadóknak van kész önéletrajzuk.

Azok a válaszadók, akiknek már volt közvetlen élménye a kiközvetítésrôl, leginkább azt jelezték, hogy mire ôk jelentkeztek a munkaadónál, már be volt töltve az állás. A munkaadói elutasítás egyéni megítélése között gyakran említett ok volt még az egyéni protekció hiánya, valamint az, hogy a jelentkezôt túl idôsnek tartották. A betöltött álláshelyeket fôként a tiszafüredi alminta, a protekció hiányát az edelényi és a mátészalkai válaszadók jelezték. A munkavállalók leginkább a rossz fizetés, a munkahely bizonytalansága miatt utasították el az állást. A bizonytalan munkahelyet és a rossz fizetést fôként a mátészalkai válaszadók, az ingázás problematikusságát a tiszafüredi és a mátészalkai megkérdezettek hangsúlyozták. A rossz fizetés leginkább az érettségizett és szakmunkás végzettségû válaszadók szemszögébôl volt a fôbb probléma.

A válaszadók szerint a foglalkoztatás gondjainak megoldásában fôleg az államnak (100 fokozatú skála: 94 pont) és a helyi és a megyei önkormányzatoknak (100 fokozatú skála: 91–85 pont) kellene részt venni leginkább. A „területfejlesztési szereplôk” másik csoportja a környék vállalkozói és a multik szerepelnek (100 fokozatú skála: 71–71 pont). Legkevésbé a pártok és a civil szervezetek szerepét erôsítenék a foglalkoztatási szférában (100 fokozatú skála: 51-59 pont). A civil szervezetek, a multik és a környék vállalkozóinak szerepét fôleg a tiszafüredi kistérség válaszadói említették. A pártok és a multik a mátészalkai és a tiszafüredi alminta szerint kevésbé fontosak a foglalkoztatási problémák megoldásában.

A városokban (kistérségi központok és egyéb városok) élôk valamivel fontosabbnak tartják a megyei önkormányzat szerepét, felértékelik a vállalkozók és a multik, illetve a pártok és a civil szervezetek jelentôségét. A pártok szerepét fôleg a 8 általános, a multik jelentôségét inkább a diplomával rendelkezôk tartják fontosabbnak.

II.3. Az állam szerepe: tudásátadási programok Foglalkoztatási programokról közel minden harmadik (fôleg a tiszafüredi és a mátészalkai kistérségben élô) válaszadó adott szöveges értékelést. A tartalomelemzés során nem alakult ki markánsan elkülönülô vélemény. Kiemelkedik az átkép-

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

171

zéshez, a területi és társadalmi különbségekhez, valamint a kilátástalansághoz kapcsolható választípus. A szöveges választ adók közül 8 százalék részt is vett ilyen programon23 (fôleg a mátészalkai kistérségben élôk). A foglalkoztatási programokat a munkaügyi központ szervezi.24 A válaszadók inkább bizakodóak: ezek a programok segítenek a foglalkoztatási integrációban. Az optimista válaszok a tudásra, a közösség és a célok szocializációs szerepére utalnak. A negatív kontextusú értékelések az elhelyezkedési problémákat hangsúlyozzák. Átképzésben a minta egyötöde, fôleg az érettségizett, inkább a tiszafüredi és a mátészalkai kistérségben élô válaszadók vettek részt. Általában egy tanfolyamot végeztek el.25 A válaszadók úgy érezték, hogy a megszerzett szakmára az átképzés inkább felkészítette ôket (100 fokozatú skála: 67 pont). Az edelényi kistérségben lakó, szakmunkásképzôt vagy 8 általánost végzett válaszadók felkészültebbnek érezték magukat az új szakma birtokában, hiszen a 100 fokozatú skálán jóval átlag feletti értéket említettek. A megkérdezettek többsége szerint ezek az átképzô programok segítenek abban, hogy a munkanélküliek tartósan visszailleszkedjenek a munkaerôpiacra. Bizakodóbbak a mátészalkai és a tiszafüredi lakóhelyû, érettségivel rendelkezô középkorú válaszadók voltak.

A résztvevôk többsége tehát el tudott helyezkedni az új szakma segítségével. Az állást találók fôleg az edelényi és tiszafüredi kistérség érettségizett vagy szakmunkásképzôt végzett lakosai voltak. Az elhelyezkedési arány ellenére az átképzések teljes hasznosulásában azonban a szöveges értékelést választók kételkedtek. A válaszok fôleg a munkaerôpiac hiányosságaira és a képzések elmélet orientáltságára mutatnak rá. A szöveges válaszok szerint az átképzésben az egyik legjelentôsebb dolog az, hogy új tudást biztosít annak, aki elvégzi a tanfolyamokat. A „minél tanultabb valaki, annál könnyebben él” megállapítást a válaszadók elfogadják, bár 3 tényezôt („mondjanak bármit, az emberek zömének egyre rosszabbul megy”, „akinek jó kapcsolatai vannak, mindent el tud érni”, „az államnak minden segítséget meg kell adnia, hogy az emberek könnyebben éljenek”) elôbbre rangsorolnak. A tudást és az állam szerepét fôleg a 8 általánossal rendelkezô, városban élô munkavállalók vélik nagyobb jelentôségûnek.

Napjaink egyik legfontosabb új tudását az információs és kommunikációs eszközök használatának ismerete jelenti. A válaszadók megosztottak az alkalmazásban, hiszen egyharmaduk szerint „nem tudnák használni a számítógépet, mert nem értenek hozzá”, illetve 30 százalékuk felelte azt, hogy „elfogadnám, mert tudok bánni a számítógéppel”. A minta harmada szerint a számítógépes munkához közös települési tér szükséges („csak akkor fogadnám el, ha ezt a munkát többen is csinálnánk”), illetve egy oktatási program („ha valaki megtanítana rá, elfogadnám”). Az innovatív stratégiákat a válaszadók – a változtatási szándék miatt – támogatják. Az átlagnál több számítógép használó az edelényi kistérségben található. A számítógép használatával kapcsolatban a legnyitottabb válaszadók a tiszafüredi kistérségben élnek. Általában a magasabb iskolai végzettségû (érettségi, diploma) nôk használ23. N = 293 fô.

24. N = 60 fô.

25. Kijegyzetelt válaszok: lótenyésztô, kereskedelmi boltvezetô, hajózási, tüzelô és építôanyag kereskedô, gázpalack értékesítô, felsôfokú gyógypedagógiai asszisztens, könyvelô, varrónô, gyorsétkeztetési vendéglátó, vállalkozási ügyintézô, ügyiratkezelô, számítógépkezelô, gázkészülék szerelô, vendéglátóipari, kisvállalkozó, tejkezelô, élelmezésvezetô, szakács, falugondnok, marketing elôadó, biztonsági ôr, dajkaképzô, targonca-vezetô.

172

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

ják inkább a számítógépet. A számítógépes távmunkára a fiatal válaszadók között, valamint a tiszafüredi és a mátészalkai kistérség településein lenne leginkább igény.

A legbizonytalanabbak az edelényi településeken élôk. Leginkább a magasabb végzettségûek vélik úgy, hogy területükön a távmunka megoldást hozhat a foglalkoztatásban. A település kategóriák közül a községekben élôk bíznak abban, hogy a távmunka új eredményeket hozhat a munkahelyteremtésben.

Az új trenddel kapcsolatos optimizmust jól jelzi, hogy az információs társadalomról a válaszadók több mint 40 százaléka (fôleg a tiszafüredi és a mátészalkai, magasabb iskolai végzettségû válaszadók) nyilvánított véleményt. A válaszok tartalomelemzése során domináns volt a tárgyi eszközökhöz kapcsolható kategória jelenléte.

Kiemelhetô még egy, az életmód-átalakításhoz kapcsolódó elem (elemberteleníti a társadalmat, mindenki gyorsan megkapja az információkat stb.). A válaszokban már megjelenik az információs társadalom megosztó jellemzôje, a „digitális szakadék” is.

A válaszadók szerint ugyanis az információs társadalom „hasznos, bár még nem terjedt el a faluban, csak a város életét érinti”.

III. Összegzés: azonosságok és különbségek a két almintában A tartós munkanélküliség kialakulásának okait, kezelésének módjait elemzô vizsgálatunkban érdeklôdésünk középpontjában a Tiszántúl többszörösen hátrányos, rurális helyzetû kistérségei, s ezen területeken az újítás különbözô szerepkészletével hagyományosan kevésbé bíró, az objektív-relatív depriváció összetett elemeivel (alacsony jövedelem, alacsony iskolai végzettség, rosszul felszerelt, egészségtelen vagy szûkös lakáskörülmények stb.) jellemezhetô munkanélküli és (kontrollként) aktív dolgozókból álló (rész)társadalmai voltak.

Alapkérdésünk az volt, hogy milyen személyes tényezôk hat(hat)nak befolyásoló tényezôként a felzárkózási és fejlôdési (adaptációs-innovációs) esélyekben / folyamatokban.

Kutatásunkban a társadalmi hierarchia alján elhelyezkedô rétegként, a munkanélküliekrôl azt a hipotézist állítottuk fel, hogy többségük alacsony iskolázottságú, a társadalom többi rétegéhez képest hátrányosabb helyzetbôl indul, mivel származási, családi, települési, vagyis társadalmi háttere kedvezôtlen indulási feltételeket biztosít számukra.

Azt feltételeztük, hogy az ebbe a társadalmi csoportba tartozók alacsony iskolai végzettségük következtében munkába álláskor általában olyan foglalkozási ágakba kerülnek (segéd- és betanított munka), amelyeket a társadalom kevésbé preferál. A szakképzetlenség következtében e réteg elsô munkahelyválasztása kényszer. Ebbôl adódik az, hogy többségük célja a megszerzett munkahely megtartása, így a továbblépés lehetôsége fel sem merül. Számukra egy a lényeg: biztosított legyen a megélhetésük. Ez az a folyamat, amelyet összefoglaló néven társadalmi vagy szegénységi csapdának nevezünk. Azokat az automatizmusokat keressük tehát, amelyek az adott társadalmi csoport számára a cél elérését segítik, vagy éppen lehetetlenné teszik.

A vizsgált automatizmusok közül az iskolai végzettség, a családnagyság, a foglalkoztatási mobilitás, a jövedelmi viszonyok, a társadalmi szerepek, a háztartási modellek, az álláskereséséi stratégiák és a tudás befogadásának lehetôségei emelhetôk

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

173

ki. Ezek azok a kategóriák, amelyekben a munkanélküli társadalmi csoportok a szocializáció, az egyéni életút során bizonyos hátrányokat szenvedtek, leszakadtak a társadalmi-gazdasági fô áramtól.

Alapvetô különbség mérhetô a háztartások, családok létszámában. Ismert összefüggés, hogy a gyerekek számának növekedésével a családnak nagyobb esélye van a szegénységi csapdába kerülésre. Amíg a munkanélküli alminta körében az átlagos gyerekszám közel kettô, az aktív megkérdezettek körében 1,60.

A Pierre Bourdieu által rögzített tôketípusok közül a kulturális meghatározottságú iskolai végzettség az, amelyik a társadalmi különbségek kialakulásában és kezelésében rendkívül fontos. Amíg a munkanélküli alminta többsége maximum 8 általánost végzett, az aktív válaszadóknak magasabb iskolai végzettsége van. A munkanélküli és a foglalkoztatott válaszadók között a fentiekbôl is következô különbség a jövedelmi viszonyokban is mutatkozik. A jövedelmi különbségek azonban eltérô okokra vezethetôk vissza. Amíg a munkanélküli társadalmi csoport esetében az egy fôre esô jövedelemi viszonyokban a települési lejtô, az aktív munkavállalók körében az iskolai végzettség jelenti a rétegképzô elemet.

Fôleg a jelenleg nem foglalkoztatott alminta körében vannak olyanok, akik tanulmányaik során valamilyen gátló tényezôt érzékeltek. Elsôsorban a nôk jeleztek akadályokat (fôként a 8 általános elvégzése során).

Az alacsony iskolai végzettség olyan ma jellemzô automatizmus, amelyre a foglalkoztatásra irányuló állami intervenciónak feltétlenül figyelnie kell. A jelenlegi trend a képzettségi mobilitási csatornák szélesedésével változhat.

Az iskolai végzettséghez kapcsolható a területi szegregáció dimenzió. A munkanélküli almintában a magasabb iskolai végzettségû megkérdezettek fôleg a városokba, kistérségi központba koncentrálódnak. Az iskolai végzettség ilyen jellegû területi elkülönülése az aktív válaszadók körében kevésbé érzékelhetô. A területi szegregáció a települési szociálpolitikák szempontjából is fontos. A legtöbb ellátatlan munkanélkülit ugyanis a vizsgálat adatai szerint a kistérségek városaiban találhatjuk meg. Ez vélhetôen a munkanélküliek nagyobb közösségben (városban) lévô stratégiáinak nehézségeire, a segítô háló szervezetlenségére utalhat. A települési stratégiák kialakításában a jövôben mindenképpen számolni kell azzal, hogy a válaszadók egy részsének gyermekei tanulmányaik befejezésével valószínûleg elköltöznek a kistérség településeirôl. Feltehetô, hogy az elvándorlás inkább a magasabb iskolai végzettségû szülôi csoport gyerekeinek körében lehet jellemzô.

A három kistérségben a foglalkozási mobilitását vizsgálva látható, hogy mindkét társadalmi csoport a hetvenes-nyolcvanas években állt leginkább munkába. Ez különösen a munkanélküliek tekintetében fontos. Ez volt az a kor, amikor az írott jog és a kollektív tudat része volt a teljes foglalkoztatottság.

A munka világában ható jelentôs szocializációs folyamatok jelenleg abban is visszaköszönnek, hogy a két alminta leginkább az újra elbocsátástól, illetve a bizonytalan helyzetû cégekben, intézményekben való foglalkoztatottságtól fél. A munkanélküli almintában megjelent a „majdcsak lesz valahogy” mentalitás, illetve az önkormányzat és a munkaügyi központ „úgyis ad valamit” választípus. A tartós kirekesztôdés veszélye az lehet, hogy gondolkodásuk, értékviláguk hozzáidomul a társadalom peremén szokásos életmódhoz. Az álláskínálat kapcsán a magasabb iskolai végzettségû munkanélküli válaszadók bôvebb kínálatból választhattak.

174

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

A vizsgált évtizedek során betöltött foglalkoztatási státuszok elemzése során újra a magasabb iskolai végzettség pozitív szerepét hangsúlyozhatjuk. Akik piacképes tudással rendelkeztek a múltban (is), területileg is mobilabbak. Az aktív alminta körében szignifikánsan magasabb a kereskedelmi/szolgáltatási szektor említése, mint a fôleg ipari és mezôgazdasági munkahelyekkel rendelkezô, jelenleg munkanélküli megkérdezettek között. További szocializációs elem lehet az is, hogy az aktív korosztály álláskeresô stratégiáiban a személyes network (mely fontos állásközvetítô technika például a tercier szektorban) meghatározó szerepet tölt be jelenleg is.

A térségi természetes munkakínálaton túl az álláskeresés stratégiái között két pszichológiai automatizmust is meg kell említenünk. Azok, akik tanult szakmájukban dolgoztak az évek során, több idôt töltöttek munkahelyükön. Ez a pozitív munkaerôpiaci élmény az átképzések hatékonyságán is javíthatna. Másrészt az átképzések és a foglalkozási programok kapcsán sokan említették azt, hogy elsôsorban a cél kijelölésében és a közösségteremtésben van szerepe a munkanélküli életben.

Az átképzések kapcsán ugyanis az a legfôbb gond a munkanélküliek szemszögébôl, hogy nem tudnak a végzés után elhelyezkedni. Az átképzésekrôl a válaszadóknak viszonylag pontos képük van, a foglalkoztatási programokról azonban kevésbé tudnak.

A foglalkoztatás gondjain egyébként fôleg állami és (helyi/megyei szintû) önkormányzati beavatkozással segítenének mindkét alminta válaszadói. Az egyén szintjéhez legközelebb esô civil szféra segítségét viszont kevésbé preferálják. A civil szféra az átképzések, foglalkoztatási programok szervezésében sem jeleskedett, pedig a többség úgy látja, hogy az állami szervezésû programok nem jutnak el a kisebb településekre.

Az innovatív stratégiák befogadását mindkét almintában az információs társadalommal, így a távmunkával kapcsolatos kérdésekkel vizsgáltuk. Mindkét alminta szereplôiben kellô szándék mutatkozik arra, hogy megtanulja a számítógép használatát, mert „a gyerekek is dolgoznak a számítógéppel” és amúgy is „segít a megélhetésben”. A használat módja ezek után fôként a közösségi szintér (teleházak) vagy az egyéni alkalmazások lennének.

A vizsgált munkanélküli csoportok és az aktív (rész)társadalmi csoportok eltérô aspirációs magatartásformákkal rendelkeznek. A jelenleg aktív munkavállalók körében magasabb az iskolai végzettség általános szintje, ez az a társadalmi automatizmus, amely jobban képesíti az ember az adaptív és az innovatív magatartásformára.

A munkanélküli csoportok körében az alrendszerek átalakulási trendje kb. 8-10 éve szakította meg a felemelkedést, a proletarizáció folyamatát. Láthattuk, hogy a változás kulcskategóriái (ismeretek, teljesítmény, munka) körükben még csak most vannak (újra)születôben. Tapasztaltuk, hogy mintánkban többségében még nincsenek meghatározóan jelen azok az értékek, normák, amelyek hosszabbtávra is lehetôvé tennék a bekapcsolódást a XX. század végén tapasztalható gazdasági-társadalmi modernizációs folyamatokba. Ahhoz, hogy a személyiség belsôvé tegye mindezt, jó eszköz lehet az átképzések, foglalkoztatási programok hatékonyságának növelése és az információs társadalom által nyújtott lehetôségek kiaknázása.

Sípos Ferenc

Nyúzó Mihály, a kuruc (1666–1716) Egy életút színe és fonákja Ocskay László, Bezerédj Imre, Béri Balogh Ádám. Ôket választotta ki Thaly Kálmán, mert életútjukban sok rokon vonást látott. Középnemesek voltak, önerejükbôl emelkedtek fel a hadi pályán, s szereztek hírnevet; azonos rendfokozatot (brigadéros) értek el, végül mindhárman tragikusan, vérpadon fejezték be az életüket. Akadt azonban egy lényeges különbség is: „míg a sokszorosan árúló Ocskayt s a szerencsétlen, megtántorodott ifjú Bezerédyt a saját nemzetök kívánta megtorlásban érte utól a bosszúló igazság keze: addig a hôs Balogh Ádám, rendíthetetlen állhatatosságának, hûségének, honszerelmének lôn áldozatává, s egyúttal a haza és szabadság martyrjává – a németek vérpadán.”1 (A tervbe vett trilógiából csak az Ocskay-életrajz2 készült el.)

Esze Tamás, Kis Albert, Nyúzó Mihály. A Rákóczi-szabadságharc jobbágyszármazású katonatisztjeinek életútja – bár kevesebb hasonlóságot mutat – ugyancsak megérdemli az összevetést. Esze Tamás és Kis Albert a gyalogságnál, Nyúzó Mihály a lovasságnál szolgált. Esze Tamás korábban nem volt katona, Kis Albert és Nyúzó Mihály már Thököly Imre hadseregében is harcolt. Ennek ellenére Esze Tamás érte el a magasabb rendfokozatot, brigadéros lett, míg két társa ezereskapitány, azaz ezredes volt. Nyúzó Mihályt (1707. május 20.)3 és Esze Tamást (1708. március 24.)4 megnemesítette II. Rákóczi Ferenc, Kis Albert jobbágy maradt. Ami közös a sorsukban: egyikük se természetes halállal fejezte be életét. A jobbágyfelszabadítás élharcosának számító Kis Albert elfogására, kivégzésére II. Rákóczi Ferenc adta ki a parancsot 1704-ben.5 Esze Tamást kuruc katona ölte meg 1708-ban: a brigadéros a nyitrai táborban valami okból összeverekedô, fegyvert rántó két ezredet (a sajátját és a Czelder Orbánét) akarta szétválasztani.6 De mi történt Nyúzó Mihállyal? Ôrá milyen sors várt? * 1. Thaly, 1905. 15. p.

2. Thaly Kálmán adatgyûjtései a másik két életrajzhoz: OSZK Kt Fol. Hung. 1389. Thaly Kálmán kuruckori okmánygyûjteménye, XXIX. köt. fol. 1–89., illetve fol. 90-187.

3. Thaly, 1895. 50-51. p.

4. Esze-Köpeczi, 1951. 79. p., Esze, 1966. 135. p.

5. AR I. köt. 80. p., Esze, 1955. 150. p. és R. Várkonyi, 1960. 1603. p.

6. Esze-Köpeczi, 1951. 80-81. p. és Esze, 1966. 131. p.

176

Sípos Ferenc

Nyúzó Mihály 1666-ban született Újfehértón7 református szülôk gyermekeként.8 Származásáról, családja társadalmi helyzetérôl a vitézlô rendbe már felemelkedett felnôtt férfi nem szívesen beszélt. 1705-ben csak annyit mondott segítô szándékból érdeklôdô felettesének, Pekry Lôrincnek: „... úgy hallotta másoktól, hogy jobbágy volna, de kié, ô bizony maga sem tudja, mert sem maga, sem apja nem szolgált soha jobbágyul.”9 E rejtélyes válasz több kérdést vet fel, mint amennyit megold! Milyen jobbágy az, aki nem jár robotra, termésébôl nem ad kilencedet?! Kézmûves volna, aki nem ül jobbágytelken, s nem terményt ad – hisz az nincs neki –, hanem (iparos)terméket?!

Igen ám, de hogyhogy nem ismeri a földesurát?! Újfehértó a XVI. század végén, a XVII. század elején egy eldugott helyen fekvô nádasban jött létre a környéken elpusztult falvak idemenekült népességébôl.10 E zûrzavaros idôszakban talán még megeshetett, hogy valamelyik jobbágy nem tudta, ki a földesura, de jó félévszázaddal késôbb, konszolidáltabb viszonyok között ez már elképzelhetetlen volt!

A megoldás kulcsa Párizsban került elô! 1711 nyarán két elemzés készült a francia udvar tájékoztatására. (A Rákóczi környezetéhez tartozó szerzô ismeretlen.) Az egyik tartalmi elemzés, a másik az aláírók személyébôl von le következtetéseket. Ez utóbbi „fôleg arra figyelmezetet, hogy a vezetôk nagy többsége nem írta alá, sôt, vannak olyanok az aláírók között, akik hajdanában tehénpásztorok vagy rablók voltak (Nyúzó,11 Halász,12 Nyikó13 nevét említi).”14 A francia külügyminisztérium levéltárában ôrzött elemzések elfogultságával, célzatos voltával nem szükséges foglalkoznunk. Szelídítve a hangnemen annyi megállapítható, hogy Nyúzó Mihály és édesapja jobbágy volt ugyan, de nem volt telkük, nem mûveltek földet, terménnyel, robottal földesurat nem szolgáltak. Pásztorok (gulyások) voltak, akik hol ide, hol oda szegôdtek. Az Újfehértó környéki pusztákon találtak elegendô legelôt.

Ezek a természet edzette, szilaj életet folytató, a maguknak sajátos kötetlenséget, már-már függetlenséget, szabadságot kivívott emberek hatalmat nemigen tûrtek maguk felett, saját törvényeik szerint éltek. Gyakran kerültek konfliktusba környezetükkel. A két világ nehezen fért meg együtt. A vármegyei emberek tolvajokat, rablókat, gyilkosokat kerestek soraikban: a pásztorok a büntetôperek gyakori szereplôi. Nem véletlen, hogy az 1711-ben készült elemzés a „pásztor” szinonimájaként a „rabló” szót használja!

Nyúzó Mihály talán szégyellte származását, ezért nyilatkozott 1705-ben szûkszavúan, titkolózva. Nyúzó Mihály gyermekkoráról nincs adatunk, csak feltételezzük, hogy szülei – jobb sorsot szánva neki – taníttatták.15 Az újfehértói iskolában talán 7. MOL. Filmtár, 5523. doboz. Károlyi Sándor hadainak mustrakönyve, 1706. 409. p.

8. „... Nyúzó Bátyám Uramnak erôssen méltóztassék parancsolni, mert eô Kegyelme erôs vastag kálvinista bôrû ember...” Kecskemét, 1709. április 2. Sôtér Tamás ezereskapitány levele Károlyi Sándorhoz. Bánkúti, 1996. 639. p.

9. Beszterce, 1705. március 15. Pekry Lôrinc levele II. Rákóczi Ferenchez. MOL A Rákóczi-szabadságharc levéltára. G. 19. Fejedelmi kancellária. II. 2. e/A. 33. cs. fol. 348.

10. Sípos, 2000. 180–182. p.

11. Nyúzó Mihály ezredes.

12. Dabasi Halász Péter ezredes.

13. Pikó (!) Demeter ezredes. Vö. Lukinich, 1925. 344. p.

14. Köpeczi, 1991. 117. p.

15. Az biztosnak látszik, hogy a szatmári békeokmányt saját kezûleg írta alá Nyúzó Mihály. Lukinich, 1925.

344. p. Az viszont írásszakértôi vizsgálatot igényel, hogy leveleit – ezeket Mészáros Kálmán (Hadtörténeti Intézet, Budapest) rendezi hamarosan sajtó alá – maga írta-e, vagy pedig tollba mondta írnokának.

Nyúzó Mihály, a kuruc (1666–1716)

177

nemcsak elemi, hanem alsóbb gimnáziumi osztályok is voltak. Debrecenbe – a felsôbb gimnáziumi osztályok elvégzésére – Nyúzó Mihály már nemigen jutott el.16 A felemelkedés másik útja a katonáskodás volt. Hogy mikor csapott fel kuruc vitéznek, nem tudjuk Egy apró adat mintha arra utalna. hogy a császáriak által ostromlott, Thököly Imre felesége, Zrínyi Ilona által védett Munkácson teljesített katonai szolgálatot. Az udvari személyzet és a hadak számára kiosztott posztók jegyzékében ugyanis szerepel egy Nyúzó nevû katona, aki 1687. július 23-án páduai posztót kapott.17 Ekkor már hanyatlóban volt a kuruc király szerencse csillaga, életrajzírója szerint „1685 után Thököly tulajdonkép a török hadsereg egyik kiválóbb tisztjévé lett, ki régi jelentôségét csak futólag nyerte vissza.”18 Zrínyi Ilona nemhogy segítséget kapott volna férjétôl, még ô küldött neki Munkácsról katonákat: 1687 júniusában 1600 gyalogos és lovas indult útnak.19 Nem lehetetlen, hogy egy késôbbi alkalommal – még ezen a nyáron, vagy ôsszel – Nyúzó Mihály is Thököly táborába került, s váltakozó sikerû harcok után urával együtt hagyta el hazáját. Ezek voltak-e a hontalanságba vezetô út stációi, vagy Nyúzó Mihály csak 1697-ben, a hegyaljai felkelés leverése után menekült Törökországba, nem tudjuk. Élete viszontagságait évekkel késôbb, 1705. június 2-án igen szûkszavúan foglalta össze Károlyi Sándorhoz írt, öt-hat nap szabadságot kérô levelében. Indokai ezek: „Nagyságod tudgya, meddig bujdostam Török Országon, az olta való raboskodásomat is Szegeden tudgya Nagyságod, s mi olta Török országtol el jöttem, cselédim20 közöt hat hétig alig vóltam.”21 Tehát 1703 koranyarán érkezett vissza Törökországból, talán értesült arról, hogy kirobbanás elôtt egy újabb kuruc háború (a Lengyelországban szervezkedô Rákóczi és a Törökországban menedékjogot élvezô Thököly ugyanis kapcsolatban állt egymással), vagy megunta már a tétlenséget, elege lett az emigráns létbôl, egyéni sorsán akart változtatni. Újfehértón, családja körében (nem tudjuk, hogy ez az utalás még szüleire vonatkozik-e, vagy már feleségére, Szabados Katalinra és gyermekükre, mivel nem ismerjük a házasságkötés idôpontját) csak néhány napot töltött (a levélben szereplô hat hét az 1703–1705 közötti idôszakra vonatkozik!), mert hírét vette, hogy Rákóczi elindult Lengyelországból Magyarország felszabadítására, s a táborába sietett. Újfehértón 1703 július végén már köztudott volt Rákóczi érkezése: a fejedelem július 27-én, a sámsoni táborban állított ki védlevelet e település számára.22 Nyúzó Mihály ennél az idôpontnál minden bizonnyal hamarabb csatlakozott, legalább is ezt sejtetik Rákóczi szavai: „Mi tekintetbe vévén hadakozásunknak eleitôl fogva jeles próbákkal s az hadi operatiókban23 jó magaviselésével, gyakori al16. Egy biztos, a Debreceni Kollégiumban nem tanult: neve nem szerepel a törvényeknek aláírt diákok jegyzékeiben. Thury, 1908.

17. Munkácsi leltárak s udvartartási iratok, 1680-1701. IX. Munkácson az udvariak s hadak közt kiosztott posztók jegyzéke, 1687. június–december. Közli: Thaly Kálmán. Történelmi Tár, 1900. 337. p.

18. Angyal, 1889. 161. p.

19. Uo. 171. p.

20. Családom 21. Bihari tábor, 1705. június 2. Nyúzó Mihály levele Károlyi Sándorhoz. MOL P. 396. Károlyi-lt. Acta publ.

Acta Rák. Ser. I. +1705. jún. Fasc. 2. B. 13. (Itt mondok köszönetet Mészáros Kálmán hadtörténésznek, hogy e levelet számítógépes átiratban rendelkezésemre bocsátotta.)

22. OSZK Kt Fol. Hung. 1389. Thaly Kálmán kuruckori okmánygyûjteménye, XXIV. köt. fol. 92.

23. Hadmûveletekben

178

Sípos Ferenc

kalmatosságokban vitézi módra megbizonétott dicséretes actusit24 Nemzetes Vitézlô Nyúzó Mihálynak...”25 Nyúzó Mihály a Bercsényi Miklós által szervezôdô lovas ezredhez került, s tekintettel katonai múltjára, hadnagyi rangot kapott. Mindezt egy késôbbi forrásból tudjuk: Rákóczi parancsára ugyanis Bihar vármegye szolgabírái lajstromba vették, hogy az igazgatásuk alá tartozó területen kik és melyik településrôl álltak be a kuruc hadseregbe. Az összeírást 1704. április 29-én, a Debrecenben megtartott közgyûlésbôl terjesztették fel. Az adatok azonban korábbi állapotot tükröznek: Bercsényi, válogatott sereg élén, 1703. augusztus 6-án foglalta el Váradolaszit a rácoktól, s azt a pár napot, amit még Bihar vármegyében töltött26 toborzásra, hadserege kiegészítésére is felhasználta. Több mint nyolc hónap telt el azóta. A helyszínen járt szolgabírák értesüléseiket a katonák otthon maradt hozzátartozóitól szerezték, ami nyílván pontatlanságokat eredményezett (idôközben a beállt katonák is más századba, más hadnagy parancsnoksága alá kerülhettek).

Ezért van az, hogy Nyúzó Mihály neve az iratban más-más összefüggésben szerepel: Sámsonban többek között felsorolták a válaszolók azokat, akik nemzetes Gencsy kapitány úr és Nyúzó hadnagy alatt szolgálnak, a Bagoson kuruc vitéznek álltak névsorában azok is megtalálhatók, akik nemzetes Bay László kapitány és Nyúzó hadnagy úr parancsnoksága alatt vannak, Mikepércsen a megkérdezettek úgy fogalmaztak, hogy hozzátartozóik méltóságos Bercsényi Miklós úr és Nyúzó Mihály úr alatt katonáskodnak.27 Tehát a kapitány és a hadnagy nevével jelezték, hogy az illetô melyik századba és kinek a seregébe van beosztva. (A keresztnevekre nem mindig emlékeztek.) A bagosiak érdekes módon az ezredtulajdonost és a hadnagyot nevezték meg. Az biztos tehát, hogy Nyúzó Mihály 1703 augusztus elején már a Bercsényi lovas ezredben teljesített szolgálatot. Hogy a keresztnév nélkül elôforduló két Nyúzó név azt jelenti-e, hogy idôközben Nyúzó Mihály egyik századból átkerült a másikba, vagy pedig arra utal, hogy két Nyúzó hadnagy is volt: ô és a testvére, János – nem tudjuk. Az is lehet, hogy a hozzátartozók tévedésbôl adták meg eltérô módon a századosok nevét!

Nyúzó Mihály 1703 nyarán részt vett a tiszántúli hadmûveletekben, majd Bercsényi hadseregének kötelékében szeptember közepén Tokaj ostromára indult,28 végül pedig – amikor Rákóczi váltotta fel Tokajnál Bercsényit – a felvidéki hadjárat zárta az évet. A hadjáratokban egy hadnagynak nincs komoly szerepe, a források hallgatnak Nyúzó Mihályról. E hallgatásnak talán az is oka lehet, hogy talán ez év ôszére tehetô fogságba esése, szegedi raboskodása. Szeged említése mintha arra utalna Nyúzó Mihály idézett levelében, hogy a délvidékrôl messze elkalandozó rác könnyûlovasok kurucokkal harcba keveredve fogták el, hurcolták magukkal, s adták át e vár császári parancsnokának. Hogy hol? Talán Kecskemét környékén. E város állandó fenyegetettségben élt tôlük. Hornyik János hét hónapra (1703. október közepétôl 1704. május közepéig) terjedô adatgyûjtése szerint a szegedi katonáknak, hogy békével menjenek, 7 tallért, 3 garast és 10 dénárt adtak29 a kecskemétiek. De 24. Tetteit 25. Kassa, 1707. december 13. II. Rákóczi Ferenc adománylevele Nyúzó Mihály számára. Thaly, 1895. 52. p.

26. Esze, 1951. 48–49. p.

27. MOL A Rákóczi-szabadságharc levéltára. G. 16. II. Rákóczi Ferenc fejedelem levéltára. Munkácson maradt rész. 28. csomó: I. 2. f., fol. 549.

28. Esze, 1951. 76. p.

29. Hornyik, 1866. 93. p.

Nyúzó Mihály, a kuruc (1666–1716)

179

nemcsak az ellenségnek, a kurucoknak is ajándékokkal kedveskedtek. A számadásokban többször elôfordul a bihari katona-összeírásban megismert Bay László neve,30 sôt azt is feljegyezték, hogy „Nyúzó kurucz hadnagynak egy zubbont” vettek!31 Tehát Bercsényi lovas ezrede, vagy legalábbis annak egy százada (a bihari összeírás egyik adata azt valószínûsíti, hogy Bay László kapitány alatt szolgált hadnagyként Nyúzó Mihály) egy darabig Kecskeméten állomásozott. Szerencsére van egy idôponthoz kötött adat is Bay László kecskeméti tartózkodásáról. A dömsödieknek adott védlevél keltezése: Kecskemét die 24. Octobris 1703.32 Az aláíró pedig Bay László Méltóságos Bercsényi Miklós kapitánja, aki az irat elején így nevezi meg magát: Én Bay László ... Méltóságos Székessi gróf Bercsényi Miklós feô generális Úr ô Nagysága tulajdon maga ezredében lévô kapitány.33 Tehát 1703 ôszére, Kecskemét környékére kell tennünk azt a helyi jellegû, feljegyzésre sem méltatott összecsapást a kurucok és a rácok között, melynek során Nyúzó Mihály fogságba esett. Késôbb már minden bizonnyal a Felvidék nyugati részén állomásozott a Bercsényi ezred, ha ezen a tájon kerül ellenség kezébe egy kuruc tiszt, azt aligha a messzi Szegedre hurcolják!

Hogy meddig raboskodott Nyúzó Mihály Szegeden, nem tudjuk. Egy biztos, 1704 tavaszán már alakulatánál van, a Felvidéken. Adatunk ugyan nincs erre, de az események logikájából ez következik. 1704. március 7-én Bercsényi arról ír, hogy ezredének tisztjei kérvényt nyújtottak be hozzá: már régen itt szolgálnak, haza vágynak (az ezred tiszántúliakból verbuválódott), elbocsátásukat kérik, Bercsényi Károlyi parancsnoksága alá akarja helyezni ôket – a rácok ellen hasznukat veszi. A Gyöngyösre, a béketárgyalásokra készülô Bercsényi türelmüket kérte, visszatérôben majd hoz magával friss hadakat, s felváltja ôket.34 Minden bizonnyal a hazavágyók között volt Nyúzó Mihály is, akinek kapóra jött Pekry Lôrinc megjelenése Bercsényi táborában. (Ezt a köpönyegforgató erdélyi fôurat a kurucok elfogták és Rákóczihoz kísérték, aki kétkedve fogadta hûsége többszöri felajánlását, s régi ismerôséhez, rokonához, Bercsényi Miklóshoz küldte hûségpróbára.)35 Pekry kezdetben talán csak Bercsényi lovas ezredét kapta meg, késôbb már a béketárgyalásokra távozó Bercsényi az egész hadseregét rábízta. Pekry vakmerô volt, serény, keresve kereste az összecsapást az ellenséggel.36 Még meg is sebesült. Ezekben a harcokban ismerkedett össze Pekry Lôrinc és Nyúzó Mihály: a gróf és a szegénysorból a vitézlô rendbe felemelkedô kuruc hadnagy. Pekry élvezte Bercsényi bizalmát, Rákóczi is megenyhült iránta: kinevezte generálissá (tábornokká), s Erdélybe küldte.37 Pekry 1704 május közepén távozott Bercsényi táborából, s magával vitte Nyúzó Mihályt is.

Báró Orlay Miklós 1704 elején Törökországból a bujdosókból szervezett hadakkal benyomult Erdélybe, s kapcsolódott be az itt folyó hadmûveletekbe, de néhány hónap múlva váratlanul (a kortársak mérgezésre gyanakodtak!) meghalt.38 A gaz30. Uo. 81-82., 91. p.

31. Uo. 84. p. (Erre az adatra Seres István hívta fel a figyelmemet.)

32. Kecskemét, 1703. október 24. napján.

33. OSZK Kt Fol. Hung. 1389. XXIII. köt. fol. 61-62. (XIX. századi másolat Dömsöd község levéltárából. Az iratra Seres István hívta fel a figyelmemet.)

34. Sente, 1704. március 7. Bercsényi Miklós levele Károlyi Sándorhoz. RT II. köt. 53. p.

35. R. Kiss, 1906. 5. p.

36. Uo. 37. Uo. 5–6. p.

38. Köpeczi–R. Várkonyi, 1976. 521. p.

180

Sípos Ferenc

dátlanná vált lovas ezredet Pekry Lôrinc vette át, a vicekapitány (alezredes) Nyúzó Mihály lett. Az 1704 nyarán az erdélyi hadakról készült mustrakönyvbe így jegyezték be ezt az alakulatot: „Néhai tekintetes nagyságos Orlay Miklós urammal jött törökországi had, ki azután méltóságos gróf Pekry Lôrinc uram ônagysága keze alá jutott.”39 A jó viszony továbbra is megmaradt. Pekry Lôrinc 1705. március 15-én e szavakkal kérte Rákóczitól Nyúzó Mihály felszabadítását a jobbágyi állapotból:40 „Nyúzó Mihály, az én vicekapitányom, Kegyelmes Uram, úgy hallotta másoktól, hogy jobbágy volna, de kié, ô bizony maga sem tudja, mert sem maga, sem apja nem szolgált soha jobbágyul; Nagyságodnak alázatosan instál41 egy manumissio42 iránt és ott Debreczen körül valami puszta praediumnak43 collatiója44 iránt, minthogy Nagyságod más hasonló embereknek is conferálta45 illyen Kegyelmességét, hadd szállítaná meg emberrel. Recommendálom46 penig47 én alázatosan Nagyságodnak kérését és instantiáját,48 kérem, mutassa kegyelmességét hozzája, bizony megérdemli Kegyelmes Uram, indiffenter:49 az ô rendiben nints olly ember ide be,50 mint ô, Nyúzó, s örömest nyúzza, s meri is nyúzni, az németet; hadd vegyen Nagyságod kegyelmességébôl consulatiót51 és stimulust52 az tovább is következô maga jó viselésre; bort sem iszik már.”

Rákóczi Pekry Lôrinc levelére az alábbi választ jegyeztette:53 „Resolutio54 Mivel Nyúzó Mihály Vice Capitány dolga bizontalan lévén, más földes uraknak praejudicálni55 nem kívánunk: mind azáltal salvo jure alieno,56 informálván tovább is bennünket, manumissióját57 kiadatjuk.”

A kancellárián ilyen értelemben megfogalmazott válaszlevelet – szövege nem maradt fent – 1705. április 4-én postázták Egerbôl.58 (Pekry Lôrinc és Nyúzó Mihály útjai csakhamar elváltak: Nyúzó Mihály a magyarországi hadszintéren, Károlyi Sándor parancsnoksága alatt folytatta katonai pályafutását, de már mint ezereskapitány.)

Az ügy további fejleményei nem ismeretesek, csak annyit tudunk, hogy II. Rákóczi Ferenc 1707. május 20-án megnemesítette Nyúzó Mihály lovas ezredest és feleségét, Szabados Katalint, továbbá testvérét, Nyúzó Jánost és ennek fiát, Nyúzó Mi39. MOL. Filmtár, 25052. doboz: a Radvánszky család levéltára; kiadva: Magyari, 1994. 31. p.

40. MOL. Rákóczi-szabadságharc levéltára. G. 19. Fejedelmi kancellária. II. 2. e/A. 33. cs. fol. 348.

41. Esedezik 42. Felszabadító levél 43. Majorságnak 44. Adományozása 45. Mutatta 46. Ajánlom 47. Pedig 48. Esedezését 49. Elfogultság nélkül 50. Erdélyben 51. Megerôsítést 52. Ösztönzést 53. MOL. Rákóczi-szabadságharc levéltára. G. 19. Fejedelmi kancellária. II. 2. e/A. 33. cs. fol. 348.

54. Határozat 55. Ártani 56. Más jogának sérelme nélkül 57. Felszabadító levelét 58. OSZK. Kézirattár. Fol. Hung. 978. fol. 242.

Nyúzó Mihály, a kuruc (1666–1716)

181

hályt. Tehette, hisz ekkor már nemcsak választott, de be is iktatott erdélyi fejedelem volt! A Szerencsen kiállított címeres nemeslevelet59 kék színû, egyenes katonai pajzs díszítette, alját zöld mezô töltötte ki, melyen hármas sziklahalom – az állhatatosság és erô szimbólumai – emelkedett, a két szélsô szikla csúcsán kiterjesztett sasszárnyakat – a serénység és a gyorsaság jeleit – lehetett látni, a középsô szikla tetejére pedig harcra kivont, meztelen tôrt tartó kart festett a piktor; a pajzson királyi koronával ékesített, nyitott katonai sisak helyezkedett el, belôle két oldalt kettôs sasszárny nôtt ki, közöttük meztelen tôrrel szúrásra készülô, nyújtott kar látszott. Sisaktakaró: arany-kék, arany-vörös. A címer rekonstruált rajzát Thaly Kálmán közölte.60 Pár hónap múlva, 1707. december 13-án Kassán birtokadományban is részesült Nyúzó Mihály: megkapta Rákóczitól a Bihar vármegyei Asszonyvásárhely nevû falut.61 Nyúzó Mihály testvére, Nyúzó János 1707-tôl különbözô összeírásokban szerepel, mint újfehértói lakos,62 korábban lehet, hogy kuruc katona volt ô is, mostantól gazdálkodik. A nemességet csak pár évig élvezi, a róla szóló utolsó adat 1710-bôl maradt ránk. 1712-ben, az új nemeslevélben nevét már nem találjuk. Lehet, hogy ekkor már nem élt...

Az utolsó akkordok egyike: 1710 december közepén Kállónál sorakoztak fel hadiszemlére a megfogyatkozott létszámú, hadjáratokban edzett kuruc ezredek; Nyúzó Mihálynak már csak 470 katonája maradt.63 II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem, a szabadságért összeszövetkezett Magyarországnak vezérlô fejedelme kellemesen csalódott: jobbaknak, népesebbeknek találta az ezredeket, mint várta. Bizakodva jelentette ki: „Úgy jöhet azért Pálffy, hogy még egyszer szemébe nézhetünk.”64 A háború azonban nem a csatatéren ért véget, hanem a tárgyaló asztalnál. 1711. január 21-én Károlyi Sándor, a kuruc hadak fôparancsnoka Újfehértó mellett, Tégláson találkozott Pálffy Miklóssal, a császári hadak fôvezérével...

A végsô stáció: 1711. május elsején a majtényi síkon a kuruc ezredek leteszik a fegyvert...

Nyúzó Mihály a Rákóczi-szabadságharc után is nemesember maradt: III. Károly Bécsben 1712. augusztus 15-én nemességet és címert adományozott neki, s általa feleségének és gyermekeiknek, kiket nem nevezett meg.65 Az új címer így utalt a hadi érdemre: „a paizs kék udvarában arany halmon, fehér lovon vágtató pánczélos vitéz, kivont kardot villogtatva. A paizs fölötti sisak koronájából szintén pánczélos vitéz emelkedik ki; jobb kezével kivont kardot villogtatva. Foszladék jobbról aranyvörös, balról ezüstkék.”66 E nemeslevelet 1712. december 15-én hirdették ki Fehérgyarmaton, Szatmár vármegye közgyûlésén.67 59. Kiadva Thaly, 1895. 50–51. p.

60. Uo. 52. o.

61. Az adománylevél kiadva uo.

62. SZSZBMÖL. IV. A. 1/b. Közgyûlési iratok. Fasc. 6. nro. 164. 1705., fasc. 9. nro. 44. 1708., fasc. 10. nro.

26. 1709., fasc. 11. nro. 27. 1710.

63. Lukinich, 1925. 219., 223. p.

64. Márki, 1910. 154. p.

65. SZSZBMÖL. IV. A. 501/e. Szatmár vármegye nemesi közgyûlés iratai. 226. cs. Nemesi igazolások, XVI– XIX. század, Nyúzó család: itt található a nemeslevél 1769-es másolata.

66. Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. VIII. köt. Pest, 1861. 194. p., J. Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch... Der Adel von Ungarn... Nürnberg, 1889–1890.

Band IV., 15. Abteilung, 1. Teil. Heft 15–21. 460. p., Taf. 338.

67. SZSZBMÖL. IV. A. 1/b. Közgyûlési iratok. Fasc. 27. nri. 24., 25. 1726., IV. A. 501/e. Szatmár vármegye nemesi közgyûlés iratai. 226. cs. Nemesi igazolások, XVI–XIX. század, Nyúzó család.

182

Sípos Ferenc

Magánéletében viszont Nyúzó Mihály nem volt szerencsés: 1716 tavaszán felesége, Szabados Katalin megmérgezte. Persze a tanúvallatási jegyzôkönyvbôl (melyet Károlyi Sándor, Szatmár vármegye fôispánja, Nyúzó Mihály egykori katonai elöljárója parancsára vettek fel) nemcsak ez derül ki, hanem az is, hogy Nyúzó Mihály gyakran volt részeg – felesége egyszer megpróbálta megutáltatni vele a bort, de nem sikerült –, verte az asszonyt, lekurvázta, s azzal fenyegette meg, hogy rábizonyítja: szeretôt tart, és kivégezteti, lefejezteti.68 Nem tudni, hogyan mérlegelt a törvényszék Szabados Katalin gyilkossági ügyében. A per Szatmár vármegyében kezdôdött (a vádat az alispánok képviselték), mert Nyúzó Mihály Mezôterem faluban halt meg, s özvegye is itt tartózkodott. Késôbb azonban az iratokat átküldték Szabolcs vármegyébe, nyilván azért, mert az özvegy visszaköltözött Újfehértóra. Itt elakadt az ügy, a per folytatásáról nincs adatunk.

1725-ben az Újfehértón lakó Nyúzó Mihály, Imre és László igazolta nemességét a III. Károly által adományozott nemeslevél felmutatásával.69 Ôk Nyúzó Mihály gyermekei voltak.70 Az 1754/55-ös országos nemesösszeíráskor Bihar vármegyében Nyúzó György, Szabolcs vármegyében Nyúzó Imre szerepelt az igazolt nemesek között.71 1769-ben Szatmár vármegyében Nyúzó János fehérgyarmati lakos igazolta nemességét; két gyermeke volt: György és Imre. Ez a Nyúzó János a nemességszerzô Nyúzó Mihály unokája (Nyúzó Imre fia) volt: Lôvei Leôvey László, Szabolcs vármegye szolgabírája 1769. január 16-án Fejértón adott ki bizonyságlevelet arról, hogy az Újfejértón lakó Nemzetes és Vitézlô Nyúzó Imre Szabolcs vármegyében bizonyította nemességét, az ô fia az a Nyúzó János, aki Szatmár vármegyében, Gyarmat városában lakik.72 A Szabolcs vármegyei közgyûlési iratokban, az újfehértói református egyház anyakönyveiben a késôbbiekben is fel-felbukkan valamelyik Nyúzó leszármazott neve. * Ki ne hallott volna Nyúzó Mihályról, a Rákóczi-szabadságharc híres ezereskapitányáról?! Neve bekerült a kuruc költészetbe,73 egyik haditettét az elsô hazai hírlap (Mercurius Veridicus ex Hungaria) örökítette meg,74 aláírása, pecsétje ott van a nevezetes szatmári békeokmányon!75 Személye számunkra azért is kedves, mert szabolcsi tájon ringott a bölcsôje.

68. SZSZBMÖL. IV. A. 1/b. Közgyûlési iratok. Fasc. 18. nro. 73. 1717.

69. SZSZBMÖL. IV. A. 1/b. Közgyûlési iratok. Fasc. 27. nri. 24., 25. 1726.

70. SZSZBMÖL. IV. A. 501/e. Szatmár vármegye nemesi közgyûlés iratai. 226. cs. Nemesi igazolások, XVI– XIX. század, Nyúzó család.

71. Az 1754–55. évi országos nemesi összeírás. Összeállította dr. Illésy János. Budapest, 1902. 22., 96. p.

72. SZSZBMÖL. IV. A. 501/e. Szatmár vármegye nemesi közgyûlés iratai. 226. cs. Nemesi igazolások, XVI– XIX. század, Nyúzó család.

73. A kuruc küzdelmek költészete. Válogatta és sajtó alá rendezte Varga Imre. Budapest, 1977. 660., 672., 853. p.

74. Ráday Pál iratai, 1707–1708. Sajtó alá rendezte Benda Kálmán és Maksay Ferenc. (Archivum Rákócianum.

II. Rákóczi Ferenc levéltára. I. osztály XIV. köt.) Budapest, 1961. 448. p., Mercurius Veridicus, 1705-1710.

Az elsô hazai hírlap hasonmáskiadása Kenéz Gyôzô fordításával, Benda Kálmán bevezetôjével. Budapest, 1979. 50., 109. p.

75. SZSZBMÖL. IV. A 1/b. Közgyûlési iratok. Fasc. 12. nro. 1. 1711., fasc. 13. nro. 22. 1712., Lukinich, 1925.

344., 419. p.

Nyúzó Mihály, a kuruc (1666–1716)

183

Rövidítések Angyal, 1889. = Késmárki Thököly Imre, 1657-1705. Írta Angyal Dávid. Második rész. Budapest, 1889.

AR I. köt. = Archivum Rákóczianum. Elsô osztály: had- és belügy. Szerkeszti Thaly Kálmán. I. kötet: II. Rákóczi Ferencz fejedelem leveleskönyvei, 1703-1706. Pest, 1873.

Bánkúti, 1996. = Pest-Pilis-Solt vármegye a Rákóczi-korban, I–II. Közreadja Bánkúti Imre.

Budapest, 1996.

Esze, 1951. = Esze Tamás: II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjátata. Budapest, 1951.

Esze, 1955. = Kuruc vitézek folyamodványai, 1703–1710. Összeállította, bevezetô tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Esze Tamás. Budapest, 1955.

Esze, 1966. = Dr. Esze Tamás: Tarpa és Esze Tamás. Nyíregyháza, 1966.

Esze–Köpeczi, 1951. = Esze Tamás–Köpeczi Béla: Esze Tamás. Budapest, 1951.

Hornyik, 1866. = Kecskemét város története, oklevéltárral. Hornyik János által. Negyedik kötet: a szövegben és külön háromszáz darab oklevéllel. Kecskeméten, 1866.

Köpeczi, 1991. = A bujdosó Rákóczi. Írta Köpeczi Béla. Budapest, 1991.

Köpeczi-R. Várkonyi, 1976. = Köpeczi Béla-R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. Második, átdolgozott és bôvített kiadás. Budapest, 1976.

Lukinich, 1925. = Magyarország újabbkori történetének forrásai. A szatmári béke története és okirattára. Közzétette, történeti bevezetô tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta dr.

Lukinich Imre. Budapest, 1925.

Magyari, 1994. = II. Rákóczi Ferenc erdélyi hadserege. Bevezetô tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Magyari András. H. n., 1994.

Márki, 1910. = Márki Sándor: II. Rákóczi Ferencz. III. köt. Budapest, 1910.

OSZK Kt = Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára R. Kiss, 1906. = R. Kiss István: II. Rákóczi Ferencz erdélyi fejedelemmé választása. Századok, 1906.

R. Várkonyi, 1960. = R. Várkonyi Ágnes: Kis Albert kuruc ezereskapitány. Élet és Tudomány, XV. évfolyam 51. szám. (1960. december 18.)

RT II. köt. = Rákóczi Tár. Közli Thaly Kálmán. Második kötet. Gr. Bercsényi Miklós levelei b.

Károlyi Sándorhoz, 1703-1711. Pest, 1868.

Sípos, 2000. = Sípos Ferenc: Újfehértó története 1600-tól 1711-ig. In: Újfehértó története. Szerkesztette: Buczkó József. Újfehértó, 2000.

Thaly, 1895. = Thaly Kálmán: Heraldikai és sphragistikai adatok a Rákóczi-korból. Turul, 1895.

Thaly, 1905. = Ocskay László, II. Rákóczi Ferencz fejedelem brigadérosa és a felsô-magyarországi hadjáratok, 1703-1710. Történeti tanulmány. Eredeti levelezések s más egykorú kútfôk nyomán írta Thaly Kálmán. Második, bôvített és illustrált kiadás. Elsô kötet. Budapest, 1905.

Thury, 1908. = Iskolatörténeti adattár. Az Országos Református Tanáregyesület megbízásából szerkeszti Thury Etele theologiai akadémiai tanár, Pápán. Második kötet. Pápa, 1908.

Jánosi Zoltán

Nyír fatûz.

Nyírfatûz.

Szabolcs-Szatmár -Bereg ir odalmának újabb Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának évtizedei Bevezetô A nyírfa tüze gyorsan lobban fel, hirtelen fénylik magasra, különleges, messzire lobogó tüneményként, majd ugyanilyen váratlanul huny ki, az egykori lángok emlékét hagyva csak maga körül. A fény emlékében mégis a lehetôséget és a példát az égre csapó szikrázásra, a messzire világító tûz erejére a vízpartok, dûlôutak, a futóhomoktól borzas vidékek fölött. Bessenyei, Kölcsey, Krúdy, Móricz állócsillagai helyén a régió irodalmában az utóbbi negyven – ötven évben a nyírfa tüzéhez hasonló módon fellobogó és kihamvadó tehetségek ragyogtak föl, világítottak országos távlatokban is, aztán hullottak alá az irodalomértelmezôi tudatban. Akkor is, ha a regionális emlékezet erôsebben ôrizte meg ôket, s ôrzi természetesen ma is. Sipkay Barna, Váci Mihály, Galambos Lajos, Fábián Zoltán, Végh Antal, Ratkó József, majd Balázs József neve karizmatikus erôvel jelezte a megye országos színvonalba robbanó irodalmi erejét. Életükben, alkotásaikban a szabolcsi, szatmári és beregi tájhaza szellemi örökségének, sajátos és lázadó „keletiségének” összetéveszthetetlen vonásai úgy kaptak teret, hogy országos vagy tágabb: közép-európai sorsproblémák és esztétikai törekvések hordozóivá lettek. Váci költészete, Sipkay elbeszélései, Ratkó versei és drámái, Galambos regényei, novellái, Balázs József prózai és drámai mûvei életükben – úgy tûnt – egy történelmi korszak belsô alakulásának alapvetô esztétikai dokumentumait jelentették. Az írók halála után azonban alig néhány évvel a meghatározó irodalomértelmezô centrumokban már kopni kezdett a régi fény, halványodni a korábban felmutatott érték, s különbözô mértékben és arányokban lényegében ez a folyamat zajlik tovább ma is. Akkor is, hogyha nyilvánvaló: nem egyegy irodalmi kánon ízlésvilága teremti soha az érteket, hanem a mûalkotások belsô ereje, ami független az esztétika ide-oda hánykódó s különbözô tájolókkal felszerelt hajóitól.

Az utánuk jövô megyei írógeneráció szerzôi közül mára sokan – pályázatokon, kötetekben, antológiákban – az országos figyelemig jutottak. Egyértelmûen jelezték a regionális irodalom minôségi kontinuitásának értékeit, ha egyelôre nem is tudtak az elôzô nemzedék eredményeihez felérni. A régió irodalma és annak kutatása az utóbbi évtizedekben ebben a „fele útra” ért állapotában mégis olyan értéktartalma-

2

Jánosi Zoltán

kat és lehetôségeket jelez, amelyeknek markánsabb számba vételét ebben az idôpillanatban kell elvégezni. Amikor a „nyírfatûz- generáció” példája, emléke még eleven, a mai derékhad egyre közelebb kerül az ô színvonalukhoz, de nyomukban már ott vannak a legfiatalabbak is. Akik innen indulva vagy itt maradva tovább gazdagítják majd a régió literatúrájának színképét, s a Bessenyei-Kölcsey-Krúdy-Móricz hagyományokat és az elôttük járók nagy értékeit is mértéknek tekintve végzik tovább az írói értékteremtést az ország e sokat látott perifériáján.

Ez a tanulmány a Ratkó utáni generációk, irányzatok és a jelenben is mûködô, változatos tekintetû alkotói arcok, mûhelyek régióbeli feltérképezését kísérli meg.

I. A régió újabb irodalomteremtésének fókusza: a Szabocsszatmári Írócsoport 1. Az írócsoport tevékenységének és eredményeinek rövid története A Sipkay, Galambos, Váci, Fábián Zoltán, Ratkó nevei által fémjelzett nagy nemzedék után, aminek virtuális köréhez késôbb, a 70-es évek közepétôl írt hatalmas sikereket arató, és több filmhez mûvészi anyagot szolgáltató regényeivel (Magyarok 1975; Koportos, 1976; Fábián Bálint találkozása istennel, Az ártatlan, 1977, Szeretôk és szerelmesek 1978 stb.) Balázs József is csatlakozott, a megyei irodalom második, 1945 utáni fellendülésének kezdôpontja az 1977-es év volt. Fábián Zoltán segítségével és Katona Béla vezetésével ekkor alakult meg a Magyar Írószövetség Szabolcs-Szatmár Megyei Tagozata, amely mintegy 20-25 fiatal vagy életidejének középkora felé haladó megyei írót, mûfordítót és kutatót tömörített magába. Közöttük azok többségét is, akik – mintegy a csoport elôdjeként – 1974-ben már a Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár révén kiadott Kelet felôl címû antológia körül gyülekeztek. A csoportot haláláig vezetô Katona Béla az alkotói közösség megalakításának tizedik évfordulóján így összegezte a szervezôdés célját Mûhelyek tegnap címû írásában. „Amikor 1977-ben a Kelet-Magyarországi Írócsoport tagozataként megalakult a nyíregyházi írócsoport, a szétszórtan dolgozó alkotók összefogásán túl mindenek elôtt a mûhelyteremtés szándéka vezetett bennünket. S ha az önálló folyóirat hiányában ez a szándék csak részeredményeket érhetett is el, valamelyest mégis elôre lendítette az északkeleti országrész irodalmi tevékenységét. A hiányzó folyóiratot antológiák többé-kevésbé rendszeres kiadásával igyekeztünk pótolni. [...] Ezt a célt szolgálta – afféle sajátos „élô újság”-ként – az Irodalmi Presszónak nevezett matinésorozat, amely 14 év alatt, valamivel több, mint 100 összejövetelével nemcsak rendszeres fórumot teremtett a régió tollforgatóinak, hanem meghívott vendégei (szerkesztôk, irodalomtörténészek, kritikusok) révén az országos irodalom eleven vérkeringésébe is bekapcsolódott, peremvidéki helyzetében is bizonyítani tudta számon tartott jelenlétét az irodalmi életben.” (Az Irodalmi Presszóban az évek folyamán többek között az Élet és Irodalom, az Alföld, a Napjaink szerkesztôi mutatkoztak be, Szöllôsi Zoltán, Nyilasy Balázs, Márkus Béla, Görömbei András, Serfôzô Simon és még sokan mások voltak vendégek.)

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

3

Az írócsoport tagsági feltételéül az alapítók a megyén kívüli irodalmi vagy irodalmat is közlô lapokban, folyóiratokban való megjelenést szabták, és néhány közös antológiával, majd egyéni kötetekkel is segítették a pályán indulókat. Az irodalom e megyei fórumának életben tartó motorja, szakmai „felügyelôje” és a kiadási feltételek fáradhatatlan harcosa Katona Béla irodalomtörténész, kiváló Krúdy-kutató, fôiskolai tanár volt. A csoport költôinek elsô nagyszabású jelentkezése a Hogy a világ megmaradjon címû antológiában (1979) történt meg. A könyvhöz a régió legismertebb írója, Ratkó József írt elôszót. Ebben azt emelte ki, hogy meg kell születnie végre – egyszerre új poétikai és új eszmei erôként is – az új irodalmi nemzedéknek, „mert tömi földdel az idô az énekes szájakat; mert a vers fölött virrasztók szemére hajnalra borosta nô; hasadozik az éneklô szív; mert eltûnnek a földben az arcok...” A csoport által kiadott, gyerekeknek vagy felnôtteknek szóló, tematikus vagy a szerzôk szabad ízlésirányait reprezentáló versantológiák sorra követték egymást. (Hogy a virág megmaradjon, 1979, Holdrajzóra, 1983, Tájak és ízek, 1984, Üzenetváltás, 1986, Kisebb hazám, 1987, Ikarosz készülôdik, 1987, Távol és közel, 1991, Ki vált meg minket? 1996). Az antológiák között kiemelkedô, már nemzetközi vonatkozásban is jelentôsnek ítélhetô vállalkozások is voltak: a kétnyelvû, közös kiadású magyarfinn antológiák. Ezek Nyíregyháza, és finn testvérvárosa, Kajaani közös kiadásában jelentek meg, és a két régió irodalmi életének eredményeit jórészt a két csoport alkotóinak fordításában mutatták fel, elismerô visszhangot keltve mind Finnországban, mind itthon. [A kötetek bibliografált anyagát a Jávori Jenô tollából Szombathelyen, 1995-ben kinyomtatott Az uráli népek irodalmának bibliográfiája (1975– 1994).] (A Berzsenyi Dániel Tanárképzô Fôiskola kiadása) címû összegzés is tartalmazza. Mind az Üzenetváltás (1986), mind a Távol és közel (1991) címû kötetek a jelenbôl nézve már az Egyesült Európa felé mozgó közös kultúra jelentôs korai kapcsainak értékelhetôk.

Katona Bélának a kiadói hátteret keresô és biztosító erôfeszítése eredményezte a csoport legjelentôsebb közös értékfelmutató vállalkozását, a Tiszta Szívvel Füzetek útra bocsátását is. A sorozat 1982-tôl 1993-ig a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár gondozásában, Katona Béla szerkesztésében jelent meg, az anyagi feltételeket a megye és a város biztosította. A kötetkiadásokban az a törekvés tükrözôdött, hogy a korábban országos és megyei lapokban, gyûjteményekben próbálkozó szerzôknek szélesebb, és az alkotói megméretést koncentráltan biztosító megjelenési fórumot teremtsen. A sorozat teljessége pedig „kézzel foghatóan” és átfogó ívében mutassa fel majd a csoport mûfaji és esztétikai vonalait, eredményeit. A Tiszta Szívvel Füzetek elsô darabjaként a korán elhunyt Mester Attila verseskötete jelent meg 1982-ben.

1993-ig, az utolsó kötet nyomdába kerüléséig, a sorozatnak összesen 15 kötete jelent meg, sorrendben a következô munkák: Mester Attila: Hangulatjelentés, 1982, Nagy István Attila: Társadul szegôdöm, 1983, Bodnár István: A számadás évszaka, 1983, Madár János: Szóljatok rám, 1984, Jánosi Zoltán: Életveszély, 1984, Bartha Gábor: Vallató szilveszter, 1985, Budaházi István: Hozzon jó hírt a szél, 1985, Antal Attila: Útközben, 1986, Udud István: Emlékek sínpárján, 1987, Ikarosz készülôdik (közös versantológia) 1987, Kulcsár Attila: Versbeton, 1988, Mester Attila: Kínjaiddal váltod meg a világot (posztumusz kötet), 1989, Magyar József: Lehet híd, 1990, Cselényi István Gábor: Kimondalak, 1991, Fábry Szakál Sándor: Az éjszaka gödreiben, 1993.

4

Jánosi Zoltán

Ezek a szerzôk, illetve az idôsebbek közül Bory Zsolt, Bíró László, Szigeti György, a középnemzedékbôl pedig Ószabó István, Jene József, Fábry Szakál Sándor, majd Bakos Pál, Cselényi István Gábor, Dusa Lajos, Farkas Oszkár, Horváth József, Hudák Erzsébet, Kállai János, Kondor Jenô képezték a csoport derékhadát. Késôbb Fazekas István, Hajdu (Kedves) Csaba, Kulimár János, Losonczi Léna, Oláh András, Teski Tibor és Zajácz D. Zoltán is csatlakoztak. Kutatóként, kritikusként Futaky László, Miklós Elemér, Katona Béla vettek részt intenzívebben a csoport munkájában, mûfordítóként pedig Révay Valéria, Antal Miklós, és Gabulya Pál. A Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár által készített 1987-es Jelenléti ív címû publikációs összegzés (A SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Írócsoport tagjainak jelentôsebb publikációi az elmúlt tíz évben) összesen 29 nevet rögzít, ez a szám azonban késôbb még tovább bôvült.

A Tiszta szívvel füzetek sorozat könyveibôl – jól mutatva a csoport kedvesebb mûfaját – tíz önálló verseskötet s egy versantológia született, és csupán két szerzô (Bartha Gábor és Jánosi Zoltán) kísérletezett a sorozatban a novella mûfajával. A füzetek – amelyek ma már minden ellentmondásosságuk ellenére a helyi irodalomtörténet egy fejezetének fontos emlékei és dokumentumai – a tájhazán kívül az országos kritikákban is figyelmet keltettek. A csoportként megjelenés erejével mutatták fel a fiatal helyi irodalmat az országos fórumokon is. Költészet napi vagy más alkalmakkor helyi vagy szomszédos orgánumok, így a Kelet-Magyarország, a Hajdú-Bihari Napló közös bemutatkozást is biztosított. A Szabolcs-szatmári Szemle és a nyíregyházi Pedagógiai Mûhely pedig folyamatosan adott helyet a megyei irodalom megszólalásának.

1993-ban, amikor a füzetek utolsó példánya is elhagyta a nyomdát, egy rövid idôre úgy tûnt, hogy a lokális születésû irodalom a könyvkiadást biztosító intézményi és kiadói támasz nélkül marad. Néhány évvel késôbb, 1995-tôl azonban a már gyökeresen megváltozott társadalmi és politikai körülmények között sietett a helyi irodalmi kultúra segítségére Ördögh János kiadó és nyomdatulajdonos, valamint Rusin Mihály papíripari kft-vezetô. Személyükben a szabolcs-szatmár-beregi kultúra iránti belsô elkötelezettség felhajtóereje nyilatkozott meg, s teremtett kiadási feltételeket évente egy-egy szépirodalmi könyv megjelentetéséhez. A könyvek kiadását elsôsorban a költészet napjára, illetve a könyvhét helyi eseményeihez idôzítették. Ekkor a szerzôk, a pártfogók és a csoport munkáját figyelô irodalomtörténészek közösen adtak számot e körben is törekvéseikrôl. Az új típusú, modern mecenatúra 1995-tôl 2002 végéig összesen fél tucat könyvet eredményezett. Az új sorozatot Katona Béla keresztelte el a Nyíri Múzsa Füzetek névvel, vizuális emblémáját pedig: a kor politikai, kulturális helyzetét és az irodalom lehetôségeit is jelképesen tükrözô, a háborgó tenger fölött repülô Ikarosz-figurát, amelyet azóta „védjegyként” visel az új füzetek minden darabja, Dániel Péter, a fôiskola Rajz Tanszékének munkatársa készítette el. E sorozat legfájdalmasabb köteteként (mint a kiadványsor hatodik darabja) – Németh Péter elôszavával – Katona Béla posztumusz kötete (Nagy írók Szabolcsban) jelent meg 2000-ben, amely a kutató kiadatlan, a megyei irodalmat érintô utolsó munkáiból ad válogatást. Az írócsoport kötetekkel történô reprezentációja 1979-tôl napjainkig néhány éves kihagyással így lényegében töretlennek mondható, Katona Béla 1999-ben történt eltávozása ugyanakkor az írócsoport mûködésének és a megyei irodalomnak utóbbi negyedszázadát, vagyis egy igen jelentôs szakaszát, periódushatárt és váltásidôt is kifejezve zárta le.

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

5

2. Az írócsoport nemzedékei a) Az idôsebb alkotók Az idôsebb nemzedék legidôsebbje, a nyíregyházi és a szabolcs-szatmári irodalmi élet közismert, rokonszenves alakja, a csodagyerekként indult, elsô kötetét még diákként közreadó (Szekerek a ködben, 1939) nagykállói születésû Bory Zsolt (1921) 63 évesen, 1987-ben távozott örökre tájhazájából, városából. Az írócsoportot kezdettôl támogatta, második kötete két évvel annak megalakulása elôtt (1975-ben) hagyta el a nyomdát Mélyhegedû címmel, majd szerepelt a csoport több antológiájában is (Holdrajzóra 1983, Tájak és ízek 1984, Kisebb hazám 1987). Az Ikarosz készülôdik címû 1987-es antológia az utolsó, a kórházi ágyon írt Infarktus címû versét közölve (a Bíró Lászlóéval és a Mester Attiláéval együtt) már gyászkeretben tünteti fel a nevét. A Váci Mihály Irodalmi Kört saját lakásán Madár Jánossal megalapító, Máramarosszigetrôl Nyíregyházára került Bíró László (1916) 1984-ben, halála elôtt egy évvel Budapesten adta ki Fûszálak éjjelén címû kötetét. Az 1938-ban született Mester Attilát a sors nem engedte megöregedni. A mindössze 47 évesen elbúcsúzó költô, publicista szeretetreméltó alakját költôtársai és barátai ma is fiatalon ôrzik emlékükben. Több megyei antológia- és folyóiratbeli szereplés után önálló kötete 1982-ben hagyta el a nyomdát (Hangulatjelentés), a másik kettô: Kínjaiddal váltod meg a világot, 1989 és a Matyó király koronája, 1992 már barátainak, tisztelôinek köszönhetôen verseket és prózai írásokat egyaránt magába foglalva poszthumusz könyvként jelent meg. Nagyon korán távozott a kimagaslóan tehetséges, de viszonylag ritkábban publikáló (Szabolcs-szatmári Szemle, Napjaink s különbözô versantológiák) Hudák Erzsébet (1953–) is.

A Mester Attilával azonos évben született nyíregyházi Gabulya Pál, a tôle egy évvel idôsebb fehérgyarmati Udud István (1937) – aki már a Kelet felôl (1974) kötetnek is alkotója volt –, valamint az íróként a teljes ismeretlenségbôl 1998-ban verseskötettel elôlépô, 1939-ben született, ibrányi Szabó Lajos munkái az idôsebb nemzedék máig tartó alkotó erejét bizonyítják. Gabulya Pál – Antal Miklós mellett – elôször a régió mûfordító erejének felmutatásában játszott szerepet. Cseh nyelvbôl országos fórumokon adott közre versátültetéseket, így Frantisek Halas, Josef Rybák, Ivan Skala, Jiri Taufer, Jan Pilar, Miroslav Holub alkotásait hozta közelebb a magyar olvasókhoz. Majd antológiában saját költeményekkel is jelentkezett (Gondjainkra bízva, 1991), s 1999-ben és 2000-ben egymás után két önálló kötetet is kiadott (Kicsoda vagyok én uram?, Személyes történelem). A legbôvebb termést az idôsebb szerzôk körébôl Udud István vallhatja a magáénak. A komoly elôadói képességekkel és eredményekkel is rendelkezô s tucatnyi antológiában szereplô fehérgyarmati tanár 25 évvel az elsô mûvének megjelenése után, ötvenévesen jutott el elsô kötetéhez (Emlékek sínpárján, 1987). Azóta viszont gyors egymásutánban, fiatalokat megszégyenítô ütemben adta ki további hét kötetét. A Csodaparipa (1986), a Víg lakoma (1998), A csitári hegyek alatt (1998) és a Kispiricsi faluvégen (2000) gyermekverseket, a Remény, ne hagyj el (1996) a létet és a kort elmélyülten elemzô köl-

6

Jánosi Zoltán

teményeket, a Fakutya (2002) versekbe szedett, közéleti ihletésû „válogatott humorgásokat” tartalmaz. Az utolsóként, 2002 decemberében megjelent Aranyesô pedig válogatásokat a költôi életmûbôl. Udud István könyveinek gazdag recenziós tára is van. Futaky László, Kállai János, Szilvási Csaba, Miklós Elemér, Füzesi Magda méltatták a munkáit a különbözô lapokban, folyóiratokban. „Udud mesterien kezeli a magyar nyelv dallamvilágát” – írja például róla Füzesi Magda. „Alkotásai nemcsak a természeti-társadalmi környezet tükrei, hanem sorsot, indulatot, vágyat, erkölcsi igényt, derût is hordoznak” – rögzíti összegzôen Udud István mûvészi törekvéseirôl Miklós Elemér.

Az ibrányi kisvilág fókuszához: szülôhelyéhez kivételes hûséggel ragaszkodó, mert debreceni egyetemi évei után oda hazatérô, az akkor alakuló gimnáziumban tanári pályáját kezdô – és néhány éve onnan nyugdíjba vonult – Szabó Lajos néhány antológiabeli megjelenése után 1997-re gyûjtötte össze a 90-es évek elején szívében újra feltámadt költôi inspirációk eredményeit. Ezek Nagy Ferenc, megyei levéltárigazgató kezdeményezésére és aktív támogatásával 1998-ban jelentek meg Gitárhang címen az ibrányi önkormányzat kiadásában. E nemzedék kevesebbet publikáló, „csöndesebb” tagjai a rajztanári képesítésû, az írócsoport munkájához alapításától csatlakozó, több antológiájában (Hogy a virág megmaradjon, Tájak és ízek, Ikarosz készülôdik, Ki vált meg minket?) szereplô, szintén 1939-es Jene József, valamint a Kótajban élô Horváth József (1935), akinek több antológia-mûve után önálló kötete elôször 1991-ben Gyökereidet el ne ereszd, majd 1997-ben Idekötöz mindhalálig címmel (az utóbbi a Rím Kiadó gondozásában) jelent meg.

b) A középnemzedék elsô generációja. A Kelet-Magyarország napilap körül jelentkezô csoport A megyei írócsoport költôi középnemzedékének 40-es évjáratú alkotói közösségét Bodnár István (1943), a Partiumot kitartó következetességgel szerkesztô, a 80-as évek végén Debrecenbe költözött költô, Dusa Lajos (1948) (kötetei: Április ez még, 1987, Magvetô Kiadó, Budapest, Nagy lelassított pillanat, 1994, Pentaton, 2002), Cselényi István Gábor (1943), Kulcsár Attila (1942), Madár János (1948) és Nagy István Attila (1947) adják. A szerzôk többségének pályája hosszabb vagy rövidebb szakaszában a Kelet-Magyarország megyei laphoz kötôdött, ezért róluk mint az orgánum körül kialakult alkotói körrôl is szólhatunk. (Madár János munkásságát a következô fejezet vázolja.)

A hetvenes évektôl a Kelet-Magyarország napilapja körül mind figyelemreméltóbb eredményekkel alakult ki olyan fiatalabb szerzôgárda, akik közül sokan szépirodalmi igénnyel, ihletettséggel forgatták a tollat. Sipkay Barna öröksége majd Galambos Lajos példája – aki utolsó éveiben az újság fômunkatársa volt – minden bizonnyal húzóerôt jelentett ebben a folyamatban, mint ahogyan a kitûnô stílusú, a széppróza terepén szintén országos színvonalat képviselô publicista, Burget Lajos is. Az újság körül csoportosuló, többféle szakmai képzettség irányából érkezô fiatalabbak közül hárman: Bodnár István, Nagy István Attila és Kállai János pályájuk elején elsôsorban versekkel jelentkeztek, majd tollukat az újságírói gyakorlatokon folytonosan köszörülve az irodalmi igényû próza különbözô mûfajai felé tágították ki alkotói

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

7

világukat. Ha a prózaírásban Sipkay vagy Galambos példája lebeghetett elôttük, a költôi példákat a még nagykállói könyvtárossága elôtt a lapnál foglalatoskodó Ratkó József és az 1983-tól a megyei lapnál dolgozó Mester Attila adhatták. A lapnál dolgozott 1979 és 1988 között, a mátészalkai fiókszerkesztôség vezetôjeként, az 1985ben Vallató szilveszter címmel novelláskötetet kiadó Bartha Gábor is. Ôk szolgáltattak példát arra is, hogyan egyeztethetô össze a szakma idôemésztô életmódja, a betûk számában mérhetô gondolat a szépírói gyakorlattal.

Az írói tevékenységét kezdetben szintén a líra mûnemével eljegyzô Bodnár Istvánnak eddig féltucat verseskötete látott napvilágot (A számadás évszaka, 1983, Hósirály, 1991, Évezredünk temploma, 2001, Testvérváró, 2001). A Bereg tavirózsái címû könyve szépprózát is tartalmaz, az Évezredünk temploma pedig Kulcsár Attilával közös képverskötet. A versek mellett a 90-es évek elejétôl riportokat, portrékat, interjúkat, életképeket, emlékezéseket tett közzé több kötetben is. Ezek egy részét társszerzôkkel (Balogh Géza, Ésik Sándor, Kovács Éva) együtt adta ki. Bodnár sikeres kísérleteket tett a kisregény (A gesztenyefa árnyékában, 1996), az útleírás (Európa kék ege alatt, 1997), a képes családi krónika (Látjátok feleim, mik vogymuk, 1999), és az irodalmi utazás (a Katona Bélával közösen írt SzabolcsSzatmár-Bereg megyei irodalmi utazások, 1998) mûfajainak mûvelésére is.

A legtöbb mûfajban jelentkezô, alkotói profiljából szinte évrôl évre új vonásokat megcsillantó szerzô a (részben) a Kelet-Magyarország övezetében felnôtt alkotói körbôl Nagy István Attila költô, író, irodalomkutató. Az évek folyamán számos verseskötete hagyta el a kiadót (Társadul szegôdöm, 1983, Arcod félhomálya, 1991, A csoda szomjúsága, 1995, Összezárt szárnyak, 1997, Kegyelemre ítélve, 2000, Parázsló szavak, 2001). A Szavak foglya (1993) címû könyve verseket és publicisztikát is tartalmaz, s egyéb publicisztikai könyvei mellett a szerzô fontos lépéseket tett a novella (Gyönyörû álom, 1991, Érettségi bankett, 1999), a regény (A szerelem szigete, 1996) mûfaji terepein is. Megrendezett pillanatok címmel 2001-ben színikritikáiból állított össze nagyszabású gyûjteményt. Az újságírói munkája mellett tanári szakmáját is évtizedek óta gyakorló alkotó, aki irodalomtudományból egyetemi doktori fokozattal is rendelkezik, az utóbbi másfél évtizedben elmélyült irodalomelemzô tanulmánykötetekkel is az olvasók elé lépett (Arcok és mûvek, 1986, A szóra bírt mindenség, 1996.).

A megyei antológiában (Ki vált meg minket?, 1996) versekkel jelentkezô Kállai János a különbözô intézményeket bemutató könyvek ujjgyakorlatai után Szónapló A-Z-ig (1997) címmel adott ki érdekes mûfajú kötetet, majd 1999-ben Jegyzetszélek címmel az újságírás oktatására szolgáló kispublicisztikákat. (Normantas Paulius fotómûvészrôl írt kismonográfiája elôkészületben van.) Egy ideig, a 80-as évek végén a Kelet-Magyarország munkatársa volt Karádi Zsolt irodalomtörténész is (ma a Nyíregyházi Fôiskola Irodalom Tanszékének tanára, a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle irodalmi rovatának vezetôje). Ô – már újságíró éveiben – remek publicisztikáival, irodalmi elemzéseivel, recenzióival és mélyre tekintô színházi kritikáival hívta fel magára a figyelmet.

E lapnál dolgozott több éven át a Magyar Rádió jól ismert hangú, kiváló tollú varsói tudósítója, Szilágyi Szabolcs (1942) is, aki többek között a lengyel kormány akkori szóvivôjének Jerzy Urbannak Válogatott pimaszságok címû kötetét (1988) ültette át magyarra. Szintén a Kelet-Magyarország, (a nyíregyháziak „Kelet Matyija”),

8

Jánosi Zoltán

kebleirôl nôtt föl több országos terjesztésû riportkönyv szerzôjévé az életkora szerint már – Karádi Zsolttal együtt – a következô nemzedéki csoporthoz tartozó Csendes Csaba (1955) is, aki 1976-tól 1982-ig dolgozott elôbb külsôsként, majd státusban a lapnál. Riportkönyvek mellett (Bokréta volt Románia kalapján, 1990, Gyászmagyar, 1990, Most jöttem a pápától, 1991) Szilágyi Szabolccsal közösen szatirikus regényt is írt (Elsô Magyar Szívcsere, 1989), s angol nyelven is jelentett meg könyvet. (Ha az írócsoport munkájában nem is vettek szorosan részt, irodalmi igénnyel forgatták a tollat a megyei irodalom publicisztikai terepeinek gazdag világában a legkülönbözôbb generációk, érdeklôdési területek újságíró képviselô is, így Balogh Géza, Páll Géza, Lányi Botond és mások.)

A 40-es években született középnemzedék különleges hangú, groteszk látásmódú írójának, Kulcsár Attilának (1942) viszont nem volt – nem is lehetett – a többiekéhez hasonló, a hivatásos munkavégzésbôl fakadó, meghatározó jellegû kapcsolata a Kelet-Magyarországgal. (Habár az ô elsô írásait is ez a lap közölte elôször, méghozzá Sipkay Barna ajánlására.) Az Ybl-díjas építészmérnök (akinek tervei nyomán készült el többek között a nyíregyházi stadion kibôvített épületegyüttese, az ügyészség és a fôiskola Mezôgazdasági és Mûszaki Karának új otthona) számos antológiaverse után országosan elismert építészi tevékenysége mellett adta közre a Versbeton (1988) és az Ez volt a jövônk (válogatott humoreszkek, 1992), valamint – az ezredvéghez közeledve – A kimûvelt emberfô beskatulyázása (Versek és képversek) címû köteteit. A Kelet-Magyarország alkotói mûhelyétôl külön utakon járt az írócsoport mûködésében szintén tevékeny szerepet vállaló Cselényi István Gábor is. A Görög Katolikus Hittudományi Fóiskola tanára A dolgok belseje, 1988, Szót szerelek, 1990, Kimondalak, 1991 címmel adott ki versesköteteket s Vasvári Pál hagyatékáról is értelmezô tanulmánykötetet tett közzé (Bús napok, 1989).

c) A középnemzedék második generációja. Az ötvenes években született írók Az 50-es évek közepén született írói kör: Antal Attila (1956), Fábry Szakál Sándor (1952), Kondor Jenô (1955), Magyar József (1953) és Oláh András (1959) a 80-as, 90-es évekre érett be igazán és lépett föl messzire hangzó, színvonalas kötetekkel, eredményekkel. Együttesen több mint egy tucat verseskötetet jelentettek meg, többségüket a 90-es évek fordulóján.

Antal Attila elsô kötete 1986-ban Útközben címmel látott napvilágot. S miközben komoly kritikákat és irodalomtörténeti tanulmányokat és a megyei irodalmat érintô recenziókat is publikált (így Ószabó Istvánról, a Ratkó Józsefet is magába fogadó Hetek Más ég, más föld címû új antológiájáról), éveken át szerkesztôtársa volt a Partiumnak is. Az ezredfordulóhoz közeledve a Nyíregyházi Fôiskola Irodalom tanszékének tanára két új kötettel gazdagította a megye irodalmát (Felelhetsz bármely kódban, 1995, Arcunk emlékei, 1999.). Az utóbbi kötete hátlapjára – költôi vallomásként – ezeket a sorokat írta: „Az irodalom szerepével, lehetôségével kapcsolatban illúzióim nincsenek, ennek ellenére úgy vélem, hogy manapság is akár versek szerzôjeként is érdemes megkísérelni a cselekvést a hídért, amely a hozzánk méltó jövôbe ível.”

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

9

Fábry Szakál Sándor elsô kötetét (Az éjszaka gödreiben, 1993) az Amíg az ördög éber (2000), komor, emberi esendôségünkkel szigorúan szembesítô versanyagának kiadása követte.

Az Antal Attilához hasonlóan irodalomtörténészi tehetséggel is rendelkezô Kondor Jenô kisvárdai tanár, aki 1993-ban az elsô kismonográfiát írta Ratkó Józsefrôl (A félelem és a remény költészete), verseskötettel (Csillagkérés) elôször 1990-ben lépett a megye olvasóközönsége elé. Majd a Nincsért fáj (1996) és a válogatott és új verseit egyaránt tartalmazó Félelmemet megharcoltam (2000) címû köteteit adta közre. Kondor költészetérôl ez utóbbi könyvének bevezetôjében írta aforisztikusan, e poézis lényegi vonásaira utalva Kállai János: „A kevés szavú, szikár férfias költészet ünnepi percei mélyülnek-teljesednek idôtlen távlatúakká alkotásaiban.”

A magyar irodalomkutatásért a Ratkó-breviárium (1993) összeállításával és megszerkesztésével országos mértékkel is kiemelkedôt cselekvô nyírbátori Magyar József igen fiatalon, mindössze húszévesen már a Kelet felôl (1974) szerzôgárdájának tagja volt, majd számos helyi és országos kiadású antológiában szerepelt. A Ratkó eszmei és poétikai örökségét a megyében leginkább folytató költô (aki szerkesztett összeállítást adott közre Ámos Imre festészetérôl is) 1984-ben jutott elsô önálló kötetéhez (Keleti limes), amit a Lehet híd (1990), a Memoriále (1993) követtek.

Oláh Andrást, aki tanári munkája mellett 1986-tól publikál rendszeresen verseket, novellákat és tanulmányokat az ország távolabbi irodalmi, mûvészeti fórumain is (Somogy, Hevesi Szemle, Kortárs, Vigilia, Új Forrás, Hitel, Magyar Napló), a nemrég elhunyt dunántúli költô, Fodor András segítette a pályára. Eddig hat verses (Elfelejtett szívek requemje, 1991, Üzenet Orpheusnak, 1992, Álarc a csönd, Por és hamu, 1998, Szilánkok, 2000, Egy filmszalag vége, 2002) és egy novellás kötetet (Csapda, 2001) adott közre. Egy filmszalag vége címû könyvének hátoldalára mintegy a középnemzedék a kort elevenen figyelô társadalomérzékenységének közös hitvallásaként írta: „Életem negyvenegynéhány esztendejének jórészét a Hajdúságban, a Nyírségben és Szatmárban, vagyis a „keleti végeken” töltöttem. Bár innen nézve sem szögletesebb az ég, mégis jól érezhetô az a szemléletbeli különbség, amely az itt élôket jellemzi: ami máshol elnézô mosolyra, lekezelô iróniára, vagy cinizmusra ingerel, az itt még mindig sírásra görbíti az ajkakat.”

Budaházi István (1951) már az alapítás elsô éveiben a mélyrôl jött ember hitével és akaratával kapcsolódott a csoporthoz, több antológiának volt részese. Saját kötetei Hozzon jó hírt a szél (1985) és Kiscsengô (1987) címmel jelentek meg Nyíregyházán.

II. Az újabb megyei irodalom fontosabb antológiái Elmélyültebb bibliográfiai munkálatokat igényelne számba venni, hogy az elmúlt évtizedekben pontosan hány darab, a megye irodalmi életét és annak minôségét reprezentáló antológiát „termelt ki” magából „tiszta szívvel” a szabolcs-szatmár-beregi alkotói szellem. Ám ezeknek futólagos, csupán a kulcsszerepûnek tartottakat kiemelô áttekintése is illusztratív képet mutathat a megyei irodalom csoportjainak, korosztályainak közös föllépéseirôl. Arról a folyamatról, amelynek révén ez az ország leghátsó udvarának ítélt terület könyvekben tudja felmutatni a mûfaji és szemléleti

10

Jánosi Zoltán

sokféleséget jelzô és a helyi irodalomtörténet mérôköveit is jelentô közös törekvéseit. A sorban elôször a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Írócsoport antológiáit kell említeni, mert ez az alkotóközösség lépett a legtöbbször színre közös akaratot megtestesítô gyûjteménnyel.

A sort még 1974-ben megnyitó Kelet felôl címû antológiában összesen 12 szerzô szerepel, s ez a markáns közös fellépés szolgáltatta az egyik inspiráló forrását a megyei írócsoport megalakításának is. A kötet bevezetôjében Gyuró Imre (a megyei tanács akkori elnökhelyettese) a fiatal nemzedéket az antológiában szereplésnél is erôsebb, karakteresebb szóra bíztatja. Hiszen – mint írja –, Galambos, Fábián, Sipkay, Váci után „a felnövô nemzedék tolmácsolóinak csendszünetét csak Ratkó törte meg.” A már megalakult írócsoport elsô önálló darabjaként kiadott Hogy a virág megmaradjon (1979) címû versantológia elôszavában maga Ratkó József irányítja már az alkotók tekintetét a további lehetôségekre, a nagyobb erôpróbákra.

A markáns és folytonos arculatteremtést az írócsoport további antológiákban igyekezett beteljesíteni. Az elsô jelentkezést, az Ikarosz készülôdik (1987) és a Tájak és ízek. Szabolcs-szatmári útikalauz (1984) gyûjteményei követték. Ezek anyaga többségében verseket közölt, a Tájak és ízek vegyesen verses és prózai anyagot, a Holdrajzóra (1983) és a Kezemben piros alma (1988) címû kötetek pedig gyermekeknek szánt versantológiák voltak. A korábban már kiemelt szerepben említett, nemzetközi visszhangú kétnyelvû antológiák: Üzenetváltás:(Vieste ja ystavilta, 1986) és Távol és közel (Kaukuna ja Lahella, 1991) a csoport tagjainak mûfordító érzékenységét is bizonyították, illetve közismertté tették tevékenységüket finn nyelvterületen is.

Az írócsoport utolsó közös antológiája, amit Ki vált meg minket? (1996) címmel már Ördögh János és Rusin Mihály a Grafit Nyomda és Kiadó mecenatúrájának segítségével adott ki, egy több évtizedes periódust is lezárt – Katona Béla halála elôtt három évvel – az alkotók csoportos történetében. A 40-es, 50-es években született nemzedék nyomában mindinkább fiatal arcok kezdtek ekkortájt fölemelkedni, új látásmóddal, eszközökkel, és ez az új szemléletû írói mozgalom várhatóan a régió lírájának szellemi összetételét, poétikai irányait is rövidesen átformálja majd.

Néhány lelkes irodalombarát: esztéta, filozófiatanár, elsôsorban Papp Tibor mûvészeti író és Mester Béla filozófus erôfeszítése hívta létre még 1989-ben a megyére jelképi erôvel jellemzô címû Akácvirágzás néven kiadott irodalmi antológiát. A kötetben próza, líra, emlékezés egyaránt szerepelnek, elsôsorban olyan vidéki alkotók (Losonczyné Szabó Magdolna, Hudák Erzsébet, Fehérvári Béla, Vitéz Ferenc, Orosz Károly, Pál Csaba, Makay Béla) tollából, akiknek munkái pályázat révén kerültek kiválogatásra, s az akkori vidéki középnemzedék irodalmi szándékait és ízlését magas szinten jelenítették meg. A szerkesztôk és a lektorok kiemelt akarata volt, „hogy megalkuvás nélkül felmutassák a beérkezett dolgozatokon keresztül e szomorú sorsú, küzdelmes életû országdarab irodalmi próbálkozásainak eddig még meg nem jelent legjavát.”

A határokon átnyúló, de magyar nyelvû szerzôket szerepeltetô, így (egynyelvûségében is) országok közötti kapcsolatteremtô jelentôségû irodalmi antológia is megszületett Szabolcs-Szatmár-Bereg földjén, Fehérgyarmaton. A találó, a tájegység geográfiai helyzetére utaló elnevezésû Hármashatár Irodalmi Társaság három ország (Magyarország, Románia és Ukrajna) határokhoz közeli magyar íróinak alkotásait tette közzé a Nemzeti Kulturális Alap, az ITÁSZ, a megyei közgyûlés és Fehérgyar-

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

11

mat város révén kiadott, Gyóntató címû, 1995-ös verset és prózát is tartalmazó antológiájában. A könyv a határokon túlról olyan rangos írókat is felvonultat, mint Füzesi Magda (a kötet szerkesztôje), Dupka György, Kôszeghy Elemér, Vári Fábián László (Ukrajna, Kárpátalja), Gál Éva Emese, Gál Elemér, Guzs Imre, Kádár Ferenc (Erdély, a Partium). A magyarországi, a beregi részeket Bakos Pál, Hudák Erzsébet, Kardos M. Zsöte, Nagy István Attila és Udud István alkotásai képviselik .

A régió fiatal tehetségei a szárnypróbálgatás igényével az elmúlt évtizedben több fórum körül is jelentkeztek. Egy részük a Stílus Irodalmi Társaság köré csoportosult. Ez a közösség több mûhelykeresô fiatalember közös szervezô munkája révén alakult meg. Törekvéseikrôl, szándékaikról Molnár Tünde kötetének (A tûz palettája, 2000) elôszavában Tóth Zsolt, a társaság (akkori) elnöke, egyszerre a szerzôt és önmagukat jellemezve így vall: „E könyv útmutatót ad számunkra, hogy próbáljuk meg másként látni a világot, ne szürküljünk bele és merjük bátran felvállalni érzéseinket. (...) lángol, szinte már minket is éget a vers, vagy éppen valami pislákol a parazsak mélyén.” E csoport tevékenysége természetesen veti fel a két írói közösség (e társaság és az írócsoport) fúziójának szükségességét, ahol a tágabb kapcsolatrendszer és az érettebb írói tapasztalat alkotó módon segíthetné elô a generációváltás folyamatát és a fiatalok minél intenzívebb mûvészi kiteljesedését.

A Nyíregyházi Fôiskola sokfelôl a városba érkezô fiataljai is úgy érezték, hogy közös irodalmi antológiával kell jelentkezniük az igényesebb szakmai közvélemény elôtt.

Az intézmény különbözô irodalmi mûhelyeit, kezdeményezéseit, de elsôsorban az Irodalom Tanszék által patronált Ampha-kör szellemi mezôjébe tömörülô alkotókat bemutató gyûjteményt Nyíregyházi fiatalok irodalmi antológiája 99' címmel Béres Tamás szerkesztésében a Bessenyei Kiadó segítségével a Hallgatói Önkormányzati Testület adta ki. Már a könyv bevezetôje jelzi az önkifejezés határozott igényével fellépô akaratot. „Még gyerek voltam, amikor elkezdtem verset írni. Hogy mi ösztönzött, nem tudom. Hogy ma miért fogok tollat? Talán azért, hogy nyomot hagyjak a világ nyüzsgô erdejének végtelen ösvényén... hogy maradjon utánam valami. Bizonyíték... (perdöntô bizonyíték.) Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ezért született meg ez az Antológia. Lehetôséget próbálunk adni minden fiatalnak, pályakezdônek az „önfelmutatásra”. Talán adunk néhány Petôfit a világnak. S magunknak.”

Az egyszerû cím így lázadó szellemet rejteget s a kötetben szereplô 16 kísérletezô szerzô közül többen azóta már országos fórumokon is bizonyították tehetségüket.

(Lajtos Nóra az Új Holnapban, Darvasi Ferenc a Szabolcs-szatmár-beregi Szemlében, Varga Zoltán a Bárkában kapott publikálási teret.)

Már ez az antológia és a diákok körében megnövekedett versíró kedv is bizonyságát adta, hogy a számítógép-korszak technokrata metszésû szemvillogásai közepette sem csökkent a verset kedvelôk – és írók – száma. Sôt, a számítástechnikára mint új kulturális fókuszra összpontosító világ ellenpólusában a humán önkifejezés effajta igénye áttörôen – és a fiatal korosztályok szellemiségét is meghatározóan – jelent meg. A versírás szándéka pedig elôször papírt, azután nyomdát, kiadót – és olvasót – keres. Ez az intenzíven nekilendülô mozgalom az amatôr színjátszáshoz, az autodidakta festészethez, a mûkedvelô zenéhez hasonlóan kapja meg szerepét a kor kultúrájában. Számos így születô mû, ha nem is mérhetô a szépirodalom igényével, de funkcióval bír az önkifejezés, az irodalmi nevelés, az ízlésformálás és a mûvészetekre érzékeny életfelfogás kifejlôdésének szellemi területén.

12

Jánosi Zoltán

Elsôsorban ilyen törekvés hívta elô gimnáziumi folyosók félhomályából, óraközi szünetekbôl, szakkörök, önképzô mûhelyek szûkebb köreibôl az úgynevezett ZIGfüzeteket is. A Zrínyi Ilona Gimnázium fiataljai ezekben a ZIG-diákvers-gyûjteményekben kerestek papírt és festéket a versbe szedett szavak megjelenítéséhez. S meg is kapták azokat és az értô támogatást a gimnázium magyar szakos munkaközösségében és a kiadványra áldását adó igazgató, Pintér Miklós bólintásában. (A gimnázium egyébként is lelkesen támogatja a megyei irodalmat, 1993-ban az író-tanár születésének 100. évfordulóján Katona Béla szerkesztésében és elôszavával az intézmény adta ki Fehér Gábor válogatott elbeszéléseit.) Avartánc címû kötetük hátulsó lapra rejtett impresszumában ez áll: „AVARTÁNC. A nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnázium diákjainak verseskötete 1995. Felelôs kiadó: Pintér Miklós igazgató.

Szerkesztették: a szerzôk. Lektorálta: a tanári kar.” A fiatalok az Elôszót természetesen a Zárszó helyére illesztették be, s az abban foglaltak sem kevésbé tükrözik a kor lelkületét, mint a fôiskolások mûvei. (Csupán bennük – egyelôre – kisebb még a vágy minél hamarabb Petôfi-színvonalú alkotókká nôni): „Ami táncol a szélben, az mind-mind levél, ami a mozgást, az életet sejteti, mind-mind levél-versek. Egyesek megadva magukat, mások megviselten, szétszakadva... Kacérkodnak a Széllel. Kacérkodnak az Élettel. Versek. Diákok írták, kik még úgy tudnak örülni a jónak, mint a gyermek, de már úgy tud fájni nekik a hazugság, mint a borús, gondterhelt arcú felnôtteknek... és mégis írni kell. Talán nem lesz belôlünk Petôfi vagy Ady... és mindaddig írni fogunk, amíg számunkra jelent valamit.”

A kísérletnek folytatása is lett, a belsô szándék tehát a középiskolásokban máig lankadatlan az alkotói jelenlét tudatosítására. A fiatal szerzôk kötetük bemutatóira fôiskolai oktatókat hívtak meg, ahol mûhelybeszélgetések keretében elemzést is kaptak fejlôdésük további lehetôségeikrôl, távlatosabb esélyt is biztosító irányairól.

III. A megyei irodalmi élet nyomtatott fórumai A hatvanas évektôl induló évtizedek, ha lassan is, de a megyei irodalom nyomtatott fórumainak fokozatos gyarapodását hozták, még akkor is, ha a 80-as évek fordulójáira is csupán néhány intézmény vállalhatta magára kiadóként a szûkebb haza irodalmának katalizáló szerepét. Közülük a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár adta ki a Tiszta szívvel füzetek teljes sorozatát, s gazdája volt az új költônemzedék elsô reprezentatív gyûjteményének, a Kelet felôl címû antológiának is (1974). A SzabolcsSzatmár Megyei Tanács (Hogy a virág megmaradjon, 1979) és a Pedagógiai Intézet jegyeztek még gyakrabban kiadványt, késôbb viszont ez a kör jelentôsen kitágult.

Vidéken elsôsorban a könyvtárak kapcsolódtak be (így a nagykállói könyvtár is, amely Kondor Jenô Ratkó-tanulmánykötetét közzétette), de megyei irodalmi kiadványokat vállalt föl kiadóként a 80-as évektôl többek között a Pedagógusok Szakszervezete Szabolcs-Szatmár Megyei Bizottsága (Kezemben piros alma, versek gyerekeknek, 1988), a Hazafias Népfront és a Pedagógus Szakszervezet (Holdrajzóra, 1983), a Párbeszéd Tudományos-Kulturális Egyesület (Akácvirágzás, 1989), Nyíregyháza és Kajaani testvérváros közös együttmûködése (Üzenetváltás, 1987, Távol és közel, 1991, magyar és finn kétnyelvû antológiák), sôt a Szabolcs-Szatmár Megyei Szálloda és Vendéglátó Vállalat is (Tájak és ízek, Szabolcs-szatmári útikalauz, 1984).

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

13

A periodikákat három fontosabb információhordozó: a Szabolcs-szatmári Szemle (amely 1992-tôl Szabolcs-szatmár-beregi Szemlére módosította a nevét), a Pedagógiai Mûhely és a Kelet-Magyarország képviselte, ezek rendszeresen teret adtak a megyei irodalom alkotásainak. A rendszerváltás éve végérvényesen felszabadította a kiadói, a lapalapító és a fórumkeresô lehetôségeket, és ennek eredményeképpen, különösen Nyíregyházán (de a megyében más csomópontokban is) az igényes helyi irodalom megjelentetésének új regionális intézményei születhettek meg.

Még a rendszerváltozás éve elôtt alakult meg, s mûködött néhány évig Nyíregyházán és Székelyben a Stádium Könyvkiadó Kisszövetkezet, amely – az akkori viszonyokra jellemzôen – Nyíregyházán jelentette meg (a szegedi tudós, Péter László szerkesztésében) a Szögedi Kincsös Kalendáriumot (1988), majd ugyanitt az akkor mûködni kezdô lap, a kiváló újságíró, Burget Lajos szerkesztette Határ-Szél kalendáriumát (1989). Ez utóbbi kiadvány megyei irodalmi anyagot is közölt, csakúgy, mint a Fordulj az asszonyokhoz (Nôk könyve, 1989) címû antológia, amely a régi és újabb megyei irodalomból Telegdi Kata, Kölcsey Ferenc, Krúdy Gyula, Czóbel Minka, Váci Mihály, Ratkó József, Kulcsár Attila, Nagy István Attila, Bodnár István, Madár János, Antal Attila és mások írásait is tartalmazta. Ez a kiadó adta közre 1989-ben a megyébôl indult közismert újságíró és televíziós szakember, Szaniszló Ferenc Lázállam címû kisregényét is.

Könyvkiadói központokként elsôsorban az Ördögh János vezette Grafit Nyomda és ebben a funkciójában társaként a Rusin Mihálytól irányított R&R Papír kft (amely 1995-tôl mecénásként vállalta fel a Tiszta Szívvel Füzetek örökébe lépô Nyíri Múzsa Füzetek sorozat évente történô útra bocsátását), valamint a Madár János által alapított Rím Kiadó emelhetôk ki. Ördögh János és Rusin Mihály ezt a nyilatkozatot tették a Nyíri Múzsa Füzetek elsô kötetének nyitólapján: „Ma sokat beszélnek arról, hogy kevés pénz jut kultúrára, kevés az irodalom támogatására. [...] Mi úgy gondoltuk segíteni kell a költôknek. Elhatároztuk, hogy évente egy alkalommal a költészet napja tiszteletére megjelentetünk egy-egy kis kötetet, a megyében élôk költôk mûveibôl.”

Madár János tevékenysége kiadói munkásságán túl is nagymértékben segítette elô a regionális irodalom népszerûsítését és hagyományápolását. Mint költô alapító tagja volt már a megyei írócsoportnak is, verseskötetei: Szóljatok rám (1984), Kövek szólítanak (1984), Rovátkált énekeddel (1987) címen jelentek meg. A ’90-es évek végén Vendégségben Szabolcs-Szatmár-Beregben címmel irodalmi emlékhelyeinket is érintô kötetet adott ki. Még 1981-ben az azóta elhunyt idôs költô, Bíró László és Madár János szervezômunkája révén alakult meg a Váci Mihály Irodalmi Kör, amely olyan, részint pályakezdô, részint már régebben publikáló (s nemcsak megyei) írókat, költôket, valamint irodalomkedvelôket (mára pontosan 512 fôt) tömörített magába, akik Váci Mihály irodalmi örökségének ébren tartását fontosnak tartják jelenünkben is, együtt a perifériák szociális és más társadalmi gondjainak írói megjelenítésével. Az ezeket a célokat szolgáló rendezvények (irodalmi táborok, találkozók, meghívások, alkotómûhelyek, vitafórumok) mellett a Rím Kiadó (1991) és a Rím Nyomda (1998) megalapításával Madár János ennek a szellemi törekvésnek a kiadói, majd a nyomdai hátterét biztosító bázisát is megteremtette.

Kiadóként verses és prózai kötetek sorát, 2000 végéig 218 könyvet jelentetett meg, szerény, de ízléses formában, többnyire a megfelelô lektori szûrôkön is átbocsátva a

14

Jánosi Zoltán

kiadásra szánt mûveket. Így láthattak napvilágot a megyei irodalomkutatók, írók közül például Katona Béla, Pál György, Futaky László, Csermely Tibor, Kondor Jenô, Udud István kötetei, a megyén kívüliektôl pedig (a kiadóval így országos küldetést is teljesítve) – többek között – a veszprémi Kanyár Erika Sváb Golgota (1998) címû szociográfiája, a szintén veszprémi Boros Edit versei (Próbarepülés a tûzmadárral) a borsodi Cseh Károly és Fecske Csaba, a fôvárosi Tamási Orosz János alkotásai. A Rím Nyomda a szórakoztató irodalom mûfajának propagálását is felvállalta – a régióban élô alkotók támogatásával. Ekként jelenhetett meg többek között P. J. Papers (Petrusák János) Randi a szellemekkel címû detektívregénye (1998).

E kiadói bázist Madár János folyóirat alapítására is felhasználta, s e vállalkozásával lényegében megteremtette a megyében már régóta áhított s kizárólag az irodalom közvetítését felvállaló folyóirat alapjait. Ez az 1994-tôl havonta 3 ív terjedelemben megjelenô folyóirat már címében is a Váci-örökség továbbvitelének, és a regionális szellemiség fölemelésének szándékát jelezve a Kelet Felôl nevet kapta. Az orgánum már az alapítása utáni években rendkívül erôsen megmozgatta a megyei irodalom publikáló rétegeit. Írásokat tett közzé a lapban (a Hangsúly címû verbális folyóirat kísérlete után a nyomtatott fórum esélyét már csak idôs korára megérô) Katona Béla is, s rajta kívül még sokan, a megyében élô, vagy az innen elszármazott irodalmárok sorából. Így – csak egy nagyon hézagos névsort idézve meg – Kondor Jenô, Fábry Szakál Sándor, Cselényi István Gábor, Kulcsár Attila, Jene József, Hudák Erzsébet, Nógrádi Gábor, Serfôzô Simon, Csorba Piroska, Fecske Csaba, Ószabó István, Szöllôsi Zoltán mûvei jelentek meg a folyóiratban.

A kezdeti sikerek és a fellendülés után a vállalkozás árnyoldalai is megmutatkoztak: a csak szerény küllemre lehetôséget adó mögöttes anyagi bázis vékonysága, a folyamatos mecenatúra hiánya, a belsô irodalmi erôk fokozatos kimerülése vagy ellenérzései, gyanakvása. Mind erôsebb lett a lapban a korábbi értékekre vagy a külsô anyagokra támaszkodás is. Ezek az ellentétes irányában hatottak Madár János bátor kísérletének, s egyúttal felmutatták a regionális irodalmi fórum alapításának régi problémáját is: van-e akkora erô a megyei irodalomban, hogy csupán belsô forrásból folyamatosan feltöltsön egy országos igényeknek és színvonalnak megfelelô irodalmi folyóiratot. Ha a kérdés máig nyitott is maradt, ez semmit nem von le Madár János kitörési próbálkozásának értékébôl. A költô-kiadó a csupán utcasarkokon, kávéházakban, folyosókon elsuttogott vágyakozások után teljes és aktív elkötelezettséggel állt egy megyei irodalmi fórum kiadásának ügye mellé. Fölvállalva az indítás minden kockázatát, a kudarcokon és az ellenzôk könnyû ítéletein átjutás nehézségeit is, már 15 éve folyamatosan életben tartja a periodikát. A Váci Mihály Irodalmi Kör pedig 22 éve szervezi folyamatosan alkotótáborait, így Szatmárcsekén, Tiszadobon, Szabolcson, Tokajban hozott létre vándormûhelyt, s két kislexikont is kiadott tagjairól. A Rím Kiadó irodalmi emlékhellyé alakítás céljából nyolc éve birtokba vette a kótaji Galambos Lajos Emlékházat, 1997-ben pedig a régió szegény íróinak, mûvészeinek megsegítésére létrehozta a Szabolcs Alapítványt.

Az új kiadói lehetôségek között, ha nem is a megyében, hanem Miskolcon született meg, feltétlenül meg kell említeni a Serfôzô Simon vezette Felsômagyarország Kiadó Szabolcs-Szatmár-Beregre vonatkozó, az itteni írókat, irodalomkutatókat is a maga alkotói körébe vonó tevékenységét. A miskolci kiadó elsôsorban az olyan tematikájú szépirodalmi, szociografikus és tudományos mûvek megjelentetését tûzte

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

15

ki célul, amelyek meghaladják a fôvárosi kiadók látómezôit vagy érdekkörét. Az intézmény többek között az észak- és kelet-magyarországi történelmi lét motivikus és sorsfeltáró kohéziójában fogant mûvekre koncentrál. A megyei költôk, írók sorának adott így kötetbeli megjelenési lehetôséget országos pályázatai és nyomdai háttere révén, köztük (ismét csak egy jelzésszerû névsort közölve) a kisvárdai Fazekas Istvánnak (Este az égen, 1998) a mátészalkai Oláh Andrásnak, a nyíregyházi Antal Attilának (Arcunk emlékei, 1999), a megyei írócsoportban indult Dusa Lajosnak (Pentaton, 2003). Csaknem egy évtizede Finta Éva szerkesztésében ôk jelentették meg a Váci szociális és poétai küldetését újra tudatosítani kívánó Valami nincs sehol címû versválogatást is.

Madár János Kelet Felôl címû lapjához hasonló, régóta feszítô belsô erôk hozták létre a Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, és Borsod-Abauj-Zemplén irodalmi akaratát közösen kifejezô, elôbb Debrecenben, majd Vásárosnaményban s részben Nyíregyházán is szerkesztett, 1992-tôl a Kelet Magyarországi Szabadelvû Protestáns Körtôl kiadott Partium címû irodalmi, mûvészeti folyóiratot. Az új fórum, amely címében e három megyénél is tágasabb régió irodalmi erôinek összefogását jelölte meg szerkesztôi elvként, a hátterében álló anyagi erôk zsugorodása miatt évente egyre kevesebb számban láthatott napvilágot. Ez a több éven át tartó válsághelyzet a megjelenés szüneteltetéséhez vezetett. Még 1995-ös, 3. évfolyamának novemberi száma élére ezt írta bizakodva a szerkesztôség: „Egy irodalmi társaság felbomlásával nem feltétlenül szükségszerû, hogy talonba tegyünk vagy vessünk mindent, amit közel 7 éves mûködése alatt egy szellemi mûhely felmutatott. [...] Meg kell mentenünk, tovább kell éltetnünk azt, ami jó volt: azt a szellemiséget, amit öt kelet-magyarországi költô 1987-ben a Jó hazát! antológiával megkezdett és elindított, majd verseskönyvek és a Partium irodalmi és mûvészeti folyóirat kiadásával meglehetôsen mostoha körülmények között is megpróbált fönntartani és kiteljesíteni.”

A konok elhatározás ellenére kivételes erôfeszítéssel és nehéz körülmények között szerkesztett fórum mégis szinte permanens létbizonytalanságban volt. Részben állandó, a lap mellett végig kitartó, részben cserélôdô irodalmi, képzômûvészeti, társadalomtudományi szerkesztôi az orgánum szerzôihez hasonlóképpen sokféle kulturális és geográfiai mezô irányából érkeztek. Magyar József Nyírbátorból, Oláh András Mátészalkáról, Ószabó István Debrecenbôl, Felhôs Szabolcs, a lap kohéziójának összetartója Vásárosnaményból, Tarczy Péter mûvészeti író és Dusa Lajos Hajdúböszörménybôl, Antal Attila, Kiss Lajos András Nyíregyházáról, s folyamatosan és dinamikusan, a feladatokhoz igazodva változott a szerkesztôség összeállítása, létszáma is.

A folyóirat, amely a megjelentetés hátterét biztosító testületként a régió Szabadelvû Protestáns Körét nevezte meg, a Kelet Felôl címû folyóiratnál nagyobb – az ország vezetô irodalmi folyóirataihoz, a Kortárshoz, Holmihoz, Alföldhöz, Hitelhez hasonló – formátumban, grafikailag is igényes kivitelben és a régió szellemi erejét markánsan megjelenítô színvonalon rajzolta meg törekvéseinek arculatát. Az irodalmi és képzômûvészeti anyag közlése mellett a régió vallási, közéleti, zenei és egyéb kulturális eseményeinek nyomon követését – tudósítását és generálását – és a hagyományápolást is magára vállalta. Annak a szellemi, kulturális és szociográfiai arculatnak a határozott kifejezését kísérelte meg, ami ilyen átfogó megjelenítést a Szabolcs-szatmári Szemle és a Hangsúly kivételével még soha nem kapott. S ami nem

16

Jánosi Zoltán

is érhetô el pusztán a szomszédos nagy szellemi központok, Debrecen, Miskolc fórumainak közvetítésével. A folyóirat sokrétû tematikájának a régió arcához hasonlóképpen összetett halmazából különösen a szûkebb haza irodalmi hagyományainak, népmûvészetének figyelése, a határon túli magyar és nem magyar irodalom közvetítése (ebben különösen a kortárs román, szlovák, ruszin és más szerzôket is megszólaltató mûfordításanyag), a roma kisebbség szellemi életét is nyomon követô tartalom és a hitéleti események tudósítása emelendô ki.

Fölvállalt küldetését a Partium megjelenése utolsó napjáig becsülettel teljesítette. ( Noha sem szerkesztôségi tagjainak, sem szerzôinek honoráriumot nem tudott fizetni, s a lap tördelését, nyomdai elôkészítését is gyakran a kultúra szeretetébôl, elhivatottságból végezték munkatársai.) Még állandó szerkesztôi helyisége sem volt, az utolsó években hol a fôiskolán, hol magánházaknál végezték munkájukat legszívósabb szerkesztôi. Hiánya égetô hiány a mai szabolcs-szatmár-beregi irodalmi életben is. A kísérlet erejét és az anyagi források kimerülésének következtében történô szüneteltetés fájdalmát egyszerre tükrözik Dusa Lajos sorai, aki az utolsó számhoz csatolt „búcsúlevélben” a szerkesztôség véleményét, a fórum küldetését és válságának okait tömören összefoglalta. (Az alábbi gondolatok 2000. október 5-én, a lap utolsó megjelent számához csatolva jutottak el az olvasókhoz:) „Én, Dusa Lajos, a lírai rovat volt vezetôjeként megköszönöm a szerzôknek és a szerkesztô társaknak a munkájukat, hiszen egyfajta csoda volt, hogy több ízben úgy jelenhetett meg a Partium, hogy azért sem a szerzôk, sem a szerkesztô tiszteletdíjban, sôt esetleges levelezési és utazási költségtérítésben sem részesültek [...] A színvonalat illetôen a rendszertelen megjelenés ellenére sem kellett és kell szégyenkeznünk. [...] Összegezve elmondhatom, hogy lényegében e nemes vállalkozás nem a tényleges teljesítmények miatt bukott el, hanem valószínûleg annak ellenére. A szellemi teljesítmények háttérbe szorulása, semmibe vétele a „piac-kor” természetes reakciója, amelybe bôven belefér a már említett kultúrpolitikai impotencia. Szerzôinknek mindent köszönök, s a Partium bukása, idôleges szüneteltetése nem jelenti azt, hogy szellemi törekvéseink lennének érvénytelenek.”

Hagyományosan nívós összeállításokban folyamatosan jelentetett s jelentet meg a régiót reprezentáló irodalmi mûveket, tanulmányokat – zömében Karádi Zsolt válogatásában – a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle is. S ilyen küldetést teljesített (s teljesít ma is) a Miskolcon megjelenô, de a tágabb régió szellemi értékeit is tudatosítani kívánó, s 1999-tôl 2001-ig Szabolcs-Szatmár-Bereg képviselôjével is szerkesztett Új Holnap címû orgánum is. A nyíregyházi Kelet Felôl a vásárosnaményi Partium és a szomszédos Új Holnap rendkívül perspektivikus közös küldetése volt, hogy pályakezdô költôk, írók és kritikai munkákkal jelentkezô fiatalok megjelenésének is teret adott, ezzel is motiválva ôket a további alkotásra, a folyamatos fejlôdésre. Így kaptak megjelenési fórumot a Nyíregyházi Fôiskola hallgatói közül az Új Holnapban Lajtos Nóra kritikus, Horváth Orsolya és Antal Balázs költôk, a Partiumban Oláh Adrienn novellista, a Szabolcs-szatmár-beregi Szemlében Katona Szeles Judit és rajtuk kívül még mások.

A régióban több lapkísérlet is született, amelyek vagy helyet adtak a szépirodalomnak, vagy érintették azt. A nyíregyházi Új Keleten és Határ-Szélen kívül Bakos Pál 1993-tól Kraszna címmel indított lapot. A Nyíregyházi Fôiskola irodalom tanszékén pedig János István és Gerliczki András 2001-ben a Bessenyeit idézô Magyar Nézô

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

17

címmel indított útjára újszerû elektronikus folyóiratot. 1994-ben Irányjel elnevezéssel lapot alapított a Ratkó József Irodalmi Társaság is.

S ezen a helyen kell szólni egy különös, még a hatvanas évek végi, és részben Budapestrôl kezdeményezett szabolcs-szatmári lapalapítási kísérletrôl. Az 1969-ben az Elérhetetlen föld címû antológiát kiadó, a hivatalos irodalompolitikával szembehelyezkedô Kilencek elnevezésû költôcsoport Budapest fórumairól kiszorulva, az esztétikai-világképi ellenzékiség és a nemzedéki szemléletû összetartozás jegyében Kísérlet címmel „sokszorosított irodalmi folyóiratot” hozott létre. A protestáló hangütésû új orgánumnak (a hely szelleméhez illô kurucos gesztussal) a vajai Vay Ádám Múzeum igazgatója, Molnár Mátyás vállalta föl a kiadását. Ahogyan a Kilencek monográfusa, Vasy Géza a lapalapítás végkifejletét összegzôen megírta, „három számot megszerkesztettek, elôfizetôket gyûjtöttek, s bár megyei szinten engedélyezték a kiadást, végül lefoglalták az anyagot, s az az idôk folyamán eltûnt valamelyik hivatali szekrénybôl.” Oláh János, a Kilencek egyik meghatározó tagja késôbb úgy emlékezik, hogy a „magasabb szintû” hivatalos szervek szerint az „túl színvonalas kiadvány lett volna egy falusi múzeum számára.” Az 1970 és 72 közötti lapalapító viaskodás végkimenetele nemcsak a szerzôknek, hanem a régió egy bátor kísérletének kudarca is volt. A kiváló gyûjtemény elsô számához ugyanis a kor egyik legjelentôsebb költôje, Juhász Ferenc írt pártfogó és a kor uniformizáló erejével szembeszegülô ajánlást. Az egypárti hatalom a lapot kiadni szándékozó Vajai Alkotó Otthon Baráti Körének „országos visszhangra számító kiadói vállalkozását gáncsolta el.”

Bizonyos formában ennek a kísérletnek a szemléletét is folytatva a nyolcvanas évek nagy „megyei folyóirat-próbálkozása immár nem csupán országos, hanem Kárpát-medencei visszhangot is kiváltott. Ez a máig legendás fórum pedig a Ratkó József, Nagy András László, Antall István és Görömbei András által szerkesztett Hangsúly címû „hangos” irodalmi folyóirat jelentkezése volt.

Epilógus „Fekete pohárban / sárga kankalin. / Sokasodnak / a halottaim” (Sárga kankalin) – írta versében a Szabolcs-Szatmár-Beregnél is keletibb, messzibb vidék, Erdély költôje, Kányádi Sándor. „Halottaim de messze / ki délre, ki keletre” (A gyökereknek) – vetette fájdalmasan papírra a tôle több irányban is messzire szakadt, távol nyugvókra emlékezve még a 70-es években a nyíregyházi Mester Attila is, mielôtt ô is elment, igen korán a Kárpát-medencében szétszóródott halottai után. S a túlsó partra költözésben nagyon – túl sokan – lettek társai (elôdei vagy követôi) azok közül, akik a toll mestereként errôl a földrôl indultak el. A nemzeti irodalom magasságáig nôtt írók közül szinte minden innen származó halott már. Elment Váci Mihály (1970), Fábián Zoltán (1983), Galambos Lajos (1986), Ratkó József (1989), Bartha Gábor (1995), nagyon fiatalon a nagygéci születésû Várkonyi Anikó, majd Balázs József, aztán Végh Antal, Rákos Sándor s nemzedékének sok kiváló írója után a kor egyik mértékadó irodalomtörténésze, Czine Mihály is. A régió énekesei, az itthon maradt szerzôk közül Bíró László, Bory Zsolt (1984), Mester Attila (1985), Bartha Gábor (1995), Hudák Erzsébet is búcsút vettek már „szülötte” vagy „fogadott” földjüktôl. Mások elköltöztek a megyébôl (Pálinkás László, Dusa Lajos, Madár János),

18

Jánosi Zoltán

másfelé elhelyezkedô „kisebb hazák” vagy a fôváros (Szöllôsi Zoltán, Nógrádi Gábor) alkotói lettek, vagy abbahagyták az írást (Teski Tibor).

1999-ben meghalt Katona Béla, a megyei írócsoport eleven, dobogó szíve, a közösség megszervezôje, találkozók, programok fáradhatatlan életre hívója, a kötetek, kiadványok feltételeinek kutató megteremtôje, egy személyben a mûvek kritikusa és szerkesztôje is, aki e munkái mellett az Irodalmi Presszót is vezette, s távoli mûhelyeket, alkotókat hívott folyamatosan ide. S e szívbéli mágnes kihunytával maga a csoport is töredezni, szakadozni kezdett. A megyei íróközösség reprezentáló megjelenésére Ördögh János és a Grafit Nyomda ugyan évente folyamatos színteret biztosít, ám jelentéktelenné apadtak, vagy teljesen megszûntek a közös programok, a találkozások, az antológiák. A nagyjából Katona Béla halálával egy idôben végleg megszilárduló új világ és társadalmi berendezkedés keretei között az írócsoport még – az új vezetô, a sokoldalú Nagy István Attila erôfeszítései ellenére – sem találta meg igazi helyét, mûködésének új arcvonalait. A régiek pedig ma már mûködésképtelenek, folytathatatlanok, nem tudják biztosítani a csoport kohézióját, mûvészi fejlôdését, s jórészt szét is foszlottak már az idôben. Az egykori szervezetre így – ha a megyei irodalom az alkotók izoláltabb munkásságában természetesen tovább is él, s ma is évrôl évre születnek jelentôs mûvek, kötetek –, úgy tûnik, hogy Kölcseynek egykor az egész nemzetre vonatkoztatott szavai lesznek mindinkább érvényesek: „Névben él csak, többé nincs jelen.” (Zrínyi dala, 1830) Soha nem volt hát elevenebb az igény annál, amit Ratkó József még a csoport elsô antológiájának, a Hogy a virág megmaradjon címû kötetnek (1979) a bevezetô ajánlásában írt. „S remény a gyászban csak egy: hogy jönnek új énekesek, akikben még „szent az elrendelés” s végzik a végezhetetlent, az elözvegyült munkát. Így legyen. Így lesz.” S akkor a nyírfák tüze majd fellángolhat újra a régió újabb sorsába világító, messzire látszó fényekkel.

Balázs Ildikó

Móricz Zsigmond Sár ospatak kocsmáiról Sárospatak „Bennem Sárospatakról csak vizuális és szentimentális emlékek lappanganak. Bár hiszen csak meg kell karcolni a bôrt, s az ember nem is hinné, milyen könnyen fakad a vér.”

Móricznak ezek a sorai jellemzik az író Patakhoz fûzôdô emlékeit. Benôtt seb ez, mely nem tisztult ki évtizedek alatt sem, s az apró emlékezések újra és újra felfakasztják.

Tisztulási folyamat az emlékezés, melynek során vér serken.

Az idézett sorokat a már érett író jegyzi le Pataki diákok1 (1938) címû írásában.

Patak itt „egy nagy kollégium,” ahonnan ambíciótlan papok kerülnek ki özvegy papnék lányai közül való feleségjelölttel. „Ha Nagypatak a nagy szemétdomb, Kispatak a kicsi. Igazán annyi, mint a féregnyúlvány az emberi testben.” E gyilkosan ironikus sorokból nem nehéz kitalálni, hogy mély sebeket ejtett valaha Patak a gyermek lelkén, aki felnôttként sem tud elfogulatlanul, megbocsátóan írni. S mintha csak az elôzô gondolatot erôsítenék fel a továbbiak: „Én tehát csak hálával tartozom azoknak a pataki tanároknak, akik ‘szekundába pónáltak’, lumenek és közdicsôséget jogosan élvezô nagy férfiak lévén.” Móricz a kollégium egyetlen erôsségét emeli ki, azt hogy volt diákjai, a tanítók és papok segítségével begyûjtötte a falvak tehetséges gyerekeit: „Földolaj volt ez a diáktömeg. Földgáz; a mélység, a magyar altalaj kincse.” Ennél elismerôbben viszont aligha írtak Patakról, az iskolavárosról, melynek oktatási hagyományai ötszáz évre nyúlnak vissza.

Móricz életmûvének vissza-visszatérô témája a diákélet, s ismételten felbukkan írásaiban olyan helyszín, ahol a diákság életének mindennapjait töltötte. És szinte mindegyik diák-vonatkozású írásában felbukkan egy-egy vendéglátó hely. Az irodalomkutatás kiderítette, hogy Móricz életre szóló diákkori élményeit Patakról hozta.

A Légy jó mindhalálig fôhôsének, a kis Nyilas Misinek a története Debrecenben zajlik ugyan, de a leírtakhoz Patak szolgáltatta a valós élményeket.

Móricz rövidebb írásaiban gyakori helyszínek a pataki kocsmák, éttermek. Ám az író életének más színhelyein megismert kocsmák is belejátszanak a pataki kocsmák ábrázolásába. A valós pataki és egyéb kocsmák elkülönítésében segített Kováts Dániel Móricz Zsigmond és Sárospatak címû mûve.2 Móricz idevágó mûveit idôrendben vizsgálom.

1. Móricz Zsigmond: Árad a Bodrog. Felsômagyarország Kiadó: Miskolc, 1998. 224 p.: 19–23.

2. Kováts Dániel: Móricz Zsigmond és Sárospatak. Miskolc: Felsômagyarország Kiadó. 1994. 263 p.

204

Balázs Ildikó

Móricz már korai, nem pataki elbeszéléseiben is merít a pataki anekdotakincs történeteibôl. Pataki mulatós kedvû diákokról ad hírt A kirabolt rabló címû elbeszélés (1904). Hôse, „egy pataki diák gazdag emlékekkel és üres zsebekkel baktatott haza a kollégiumba”. Útközben találkozott egy rablóval, akitôl megszerzi a zsákmányt, három százas bankót, s ebbôl mulatozva jut haza. Hogy hová lett a pénz, „azt el tudnák mondani a kollégiumban a coetusok kancsói, poharai, asztalai; sôt a padló deszkája is sejt róla valamit”. Egy Patakon élt anekdota feldolgozása ez (Tanulók Lapja, 1904. IX. 4. sz.).3 A „kamará”-ban (1906) címû Móricz-töredékben a diákszállások életébe pillanthatunk be, Az írás mintha csak a Kamaszok címû regénytöredék elôzménye volna.4 Nyáron csöndesek a kamarák – indítja a szerzô. Ám télen pezseg az élet benne. A diákok élelem-, ital- és tûzifaszerzô útra indulnak, portyáik betetôzése pedig egyegy kamarai lakoma. A hozzávalót ugyancsak „konferálás” útján szerzik meg: bort az egyik professzor pincéjébôl, kendermagos tyúkot a háziasszonyéból, akivel meg is süttetik paprikásnak, tûzifát pedig „a vén Zuhayné kidûlt-bedûlt” kerítésébôl – igaz, ennek következménye is van, mert addig „meg nem marad Zuhayné nénémasszonytól tanár és direktor, míg ki nem derítik, hogy ‘a tettesek kideríthetetlenek’ – bizonyára nem deákok voltak, hanem valamelyes szegénységtôl és hidegtôl nyomorgatott emberek”.5 A diákok leleményességét tehát tanáraik hallgatólagosan támogatták: a lakomát ivászat, verekedés, dalolás követi, s az éjfélt ütô óra zárja.

Utána a diákélet visszatér a rendes kerékvágásba, s a diákok állhatatosan magolják tovább a „hoj, háj, tá, tón, tón, tón” görög igeragozást.

Vidám az élet a kamarákban. Ám Móricz leírásába valami lakonikus szomorúság vegyül. Sic itur ad astra.6 Így jutunk a csillagokig.

E két rövid írásban a diákok még nem merészkednek ki a csapszékekbe. Annál bátrabbak, mert nyilván felsôsök azok, akik már nem kényszerülnek elemi grammatika magolására, s akik életéhez hozzátartozik a kocsma.

Pataki diákok közt (1913): Feldmesszer, Kürt Móricz Az Est címû lap 1913. február 6-i számában megjelent Pataki diákok közt címû írásában hangulatos képet rajzolt rövid pataki útjáról, ott-tartózkodásáról. A Móricz-levelezés gondozója, F. Csanak Dóra így rekonstruálja a pataki látogatás körülményeit: „1913. február elején Móricz Sárospatakra utazott [...]. Itt este beült a Kürt-vendéglôbe, ahol néhány diák iszogatott. Jegyezgette beszélgetésüket, és távozás elôtt 10 üveg bort rendelt nekik. Amikor a diákok megkapták a bort, és megtudták, ki rendelte, felkerekedtek és visszahozták Móriczot, s vele töltötték az est további részét.”7 A Pataki diákok közt címû írást a riportok között tartják számon, a tudósítást azonban novellisztikus elemek szövik át, s vallomásos sorok idézik a régi csalódást: a diák Móricz önképzôköri tevékenységét nem vették észre a tanárok, ellenben a korábban jeles debreceni kisdiákot három tantárgyból buktatták meg félévkor: németbôl, latinból és matematikából. Nagybátyja, a kiskunhalasi iskolaigazgató nem 3. Sárospataki motívumok. In: Kováts, 1994: 136.

4. Móricz Zsigmond: A „kamará”-ban. In: Móricz Zsigmond: Ifjúsági írások. Budapest. 1958. 228–233.

5. A „kamará”-ban, 1958: 231.

6. A „kamará”-ban, 1958: 233.

7. Sárospataki motívumok. In: Kováts, 1994: 81.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról

205

várta meg, hogy unokaöccse év végére kijavítsa jegyeit, magával vitte Halasra, Móricz ott érettségizett. A rövid, alig egy éves pataki diákoskodása alatt szerzett „három csikó” viszont Móricz életének meghatározó élménye lett.

A Pataki diákok közt címû írásban a kinti hideg szemléletes jelzése után a meleg étterem esti képét rajzolja meg az író. Innen indul át a Vadászkürt vendéglôbe „diákot látni”. Közben alkalma nyílik a városka egy-egy ismerôs pontját, épületét szemügyre venni, miközben megkerüli a kollégiumot, s egy pillantást vet egykori házukra is. A Vadászkürtben félrehúzódva figyeli elôbb a diákokat, de aztán a diákok felismerik, és együtt mulatnak tovább.8 Most azokat a részleteit vizsgálom meg ennek az írásnak, amelyek kocsma- vagy vendéglô-leírást tartalmaznak. A riport a vendéglô ábrázolásával indul: A meleg étterembe dideregve bújnak be az emberek. A fehér abroszos asztalok mind üresen állnak. Csak az útbiztos úr ül a kályha mellett egy kereskedôvel. Egy kis jogászt is csíptek valahol. Csendesen isszák a forralt bort, s kedv nélkül nézik az órát. Nagy csizmával betotyog az újságáruló kisfiú.

– Tessék venni Est-et.

Nevetve néznek rá. A fiú orrát kicsípte a hideg. Olyan, mint egy csökevény paprikacsô, a bogárszeme csillog. Kultúrátlan kis vadállat: a kultúra terjesztôje.

– Hogy adod? – szól a fiatal úr.

– Három krajcár.

– Drága.

A gyerek elneveti magát.

– Az az ára.

– A kis Pista kettôért adja.

– Á, nem lehet a.

– No, ha táncolsz hozzá, veszek egyet.

A fiú fázós lábán egyre táncolt, jobb lábról balra ugrált, hogy melengesse. Most nevetve megáll és odaad egyet. Tartja a markát a pénzért.

– Megállj, megnézem, mi van benne! Nem veszek zsákba macskát. Majd elolvasom. oszt akkor megmondom, megtartom-e.

Sorra jár a nevetés. A pihent emberek kis nevetése.

– No, addig igyál egy pohár meleg bort.

A gyerek boldogan szürcsöli.

Persze, hogy jogász a tréfázó fiatal úr. Pataki jogász. Civil emberek, akik napi munkába, üzletbe, életbe beleuntak estére, nem is tudnak diák nélkül megülni a fehér asztalnál.

A diák pótol mindent. A diákot nem pótolja senki. Míg diák van a közelbe, nem kell színház, nem kell orfeum. Patakon mégis jól érzi magát az ember.

De holnap kollokvium. Kötelezô, kálkulusos kollokvium. A pirosarcú, csinos kis jogász feláll. S vele mennek haza, tanulni, aludni a polgárok is.

A diák még megveregeti a szép kis kávéházi kisasszony arcát: – Szeretem a gödröcskédet... Puha, lágy...

Jogászhallgató tehát a lagymatag társaság rugója, aki még a „kávéházi kisasszony” bájaira sem rest jó szót szólni. A jogász orfeumot, színházat pótló humorából annyi futja, hogy az újságos fiúnak bort ad egy táncos produkció ellenében. Kortörténeti leírás ez a statikus kisváros télesti, lefojtott életérôl, amelybe a diákság visz némi mozgást.

8. Kováts, 1994: 81.

206

Balázs Ildikó

Visszatérek az író útjára: – Hát diák van-e valahol?

Herschli [a hordár] mindent tud.

– A Vadászkürtbe van egy-kettô.

A vén vendéglôs felförmedve néz rám, s esetlen nagy tetemében megmozdul, mikor öltözni lát. Megfájdul a szíve az irigységtül s a méregtül.

– Ott sincs senki. Kérem, nincs most pénz! Kinek van most pénz?

Patak jól ismert figurája is megjelenik: Hersli, a hordár, aki mindenkit tegezett, még Windischgrátz herceget is. Az itt megjelenített vendéglô korábban az Allás vendéglô vagy Veres Kávéház és Szálloda néven volt ismert, melyben még II. József császár is ebédelt hajdan, majd amelyet a 20. század elején Feldmesszer vagy Hungária néven emlegettek. Az épület ma is megvan: háztartási bolt a Kossuth utcán. A magyartalan akcentussal beszélô vendéglôs pedig alighanem a Móricznál késôbb „Feld tata”-ként felbukkanó vendéglôs lehetett, azaz Feldmesszer Hermann, aki ismert vendéglôs volt a századelôn.

A következô színhely a Vadászkürt, amely Móricz leírása alapján a kollégium háta mögött volt. ... A Vadászkürtben nyolc-tíz diák csücsült. [...]

– A, nem ér semmit ez a dákó. Nincs egyen se bôr. Mindegy na...

– Nagyon sokadika van már! Mán Daniék az orosz birodalmat teszik felfele ferblibe...

– Csucsúlni kék már gyerekek, hónap kollokvium.

Nem soká örvendhettem páholyból a finom, kellemes, ízes teátrumnak. A fiúk rám ismertek és ölbekaptak és most mán nem kellett se csucsúlni, se kollokválni, „most mán osztán mulassunk egyet, hû, isz még nem is danoltunk.”

A két szál cigány egyszerre megszaporodott, és felpattant a pataki diák nóta: Csat a derekán!

Csók az ajakán! ...9

Jánoska (1913): kávéház, Vadászkürt A kávéházban kezdôdik, majd ugyancsak a Vadászkürtben folytatódik a Jánoska címû elbeszélés cselekménye. A címszereplô teológiai hallgató, aki társaival a kávéházban iszogat. A helyszín Móricz sárospataki villámlátogatását juttatja eszünkbe, amelyrôl újságcikkben is beszámolt pár nappal e novella közzététele elôtt (az elôbb tárgyalt A pataki diákok közt címû riportban).

A fiúk itt is kollokviumra készülnek: „Teológusok. A nagy, unalmas életre készülnek. Éjfél után is, a Vadász Kürtben.” Az utcán hazafelé ballagva benéznek a kollégium vasrácsán, de Jánoska „elkapja a fejét, s valahol a lélek mélyén indulat kavarodik föl. Gyûlöli ezt a háztömeget, ezt a tágas udvarú, nagy börtönt”, s gondolataiban csak annak a bokrok közötti házikónak kegyelmez, ahol cigarettázni szokott gimnazista korában, „a többit a pokolba kívánja”. A csöndes utca és a házak leírásában az a hangulat fog meg, amely több Patakról írt Móricz-ábrázolásból ismert: úri házak, özvegy papnék szûkös lakásai, nyomorúságos diákszállások és „vasrácsos, ócska ablakok, a boltosok ablakai, meg a kocsmárosokéi, a kis zsidó putriké”.

A fiúk beérnek rideg szállásukra, ahol a „fal körül szegényesen lapultak meg a festetlen, lepiszokosodott, kurta faágyak.” Jánoska visszainvitálja társait a kocsmába, 9. Móricz: Árad a Bodrog, 1998: 7–10.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról

207

a féltôn ôrizgetett, legációból származó pénzecskéje terhére. Elmulatják jövô félévi lakáspénzét, a fapénzt, a cipôre valót és a kaszinói tagdíjat. S Jánoska a pincérlánynak megvallja: otthagyja a teológiát, hazamegy tanítónak, feleségül veszi Erzsikét.

A vendéglô, a kasszírnô, a fülledt, erotikus légkör emlékeztet a Lobogó szövétnek címû folytatásos regénynek párhuzamosan a Világ címû lapban megjelenô részleteire [Kell valaminek történni, Világ, 1913, 29. szám].10 A Jánoska címû elbeszélés vendéglö- vagy kávéházleírásai 20. századi kor- és helytörténeti dokumentumok: A kávéházban egy nagy, pléhöblû petróleumlámpa égett. Szerény világítással lógott a mennyezetrôl s poros homályban hagyta a sarkokat, az asztalok alját, az ezüstporral fényesített vaskályha környékét, a plafont, amely sárgásbarna volt, mint a kiszíjt tajtékpipa s a fiatal diákok arcát, akik sötét vágyakkal pislogtak a fehérblúzos kisasszonyra.11

Sem villany, de még gázlámpa sincs. A mozdulatlan képben csak a kisasszony, azaz a felszolgálói- és konzumfeladatok ellátására szerzôdtetett lány mozog: kiszolgál, cseveg a vendégekkel. Azok kávét isznak, a „tegnapi Pesti Hírlapot” olvassák. A vendéglôs szivarral is szolgál. E kellékek adják meg a lokál kávéház rangját: kávét lehet kapni benne, és hírlapot olvasni. Ugyanakkor „két cigány diskurált a kályha melletti sarokban”: a cimbalommal, hegedûvel „kis zenebonát csapnak”.

Az elbeszélésben hol kávéház, hol vendéglô, hol kocsma megnevezéssel illetett helyiség más szórakozási lehetôséget is kínál: forralt bort lehet rendelni és biliárdozni: – Hamar egy spriccert. [...] Kijön egy karambolt játszani?...

Szathmáry únottan néz föl.

– Gilt.

– De hány fórt adsz?

– Húszat. Elég?

– Ötvenbe elég! Csak egy jó dákót. Ejnye. Nem ér e semmit. Nincs ezen egyen se bôr... mindegy, na.

Jánoska csodálkozva nézi ôket. Ô billiárdozni sem tud. Mulatni sem tud.12

Kamaszok (1924?): Lityi, kaszínó, Vadászkürt, kollégiumi borkimérés Befejezetlen kisregényének, a Kamaszoknak fôszereplôje Dr. Kesserü Kálmán kollégiumi tanár, továbbá Galánffy Zsófí, a felesége, Lajoska, a fiúk, valamint Kesserü tanár úr ideálja, Sághyné tanárné. Móricz a fôszereplôjét három lokálban is megsétáltatja: az egyik egy úgynevezett Lityi kocsmája a Bábagödör közelében – ez valószínûleg írói fantázianév; a másik helyiség a kaszinó, a harmadik pedig a Vadászkürt. Találhatunk egy rövid leírást is a kollégiumban levô borkimérésrôl is.

A tanár lassan jött végig az utcán. A macskaköveken minduntalan megbiccent, megbillent a talpa, mintha egy kicsit mámoros lett volna. [...] Átment a kis hídon, mely az országútról letérô utcát köti át a Bábagödrén,13 s ment hazafelé. Ez az utca is oly szomorú.

Elhagyott, vad, szomorú, két-három ház van benne összesen.14 10. Sárospataki motívumok. In: Kováts, 1994: 138–9.

11. Móricz: Elbeszélések 1913–1915, 1953: 28.

12. Móricz: Elbeszélések 1913–1915, 1953: 36.

13. A Héce felé, a Bábagödör elején volt a Móricz-ház.

14. Kamaszok. In: Móricz Zsigmond regényei és elbeszélései 4. Magyar Helikon: Bp. 1963. Regények 1924: 245.

208

Balázs Ildikó

Ezzel a borongós leírással indul a kisregény, megelôlegezve a további események nyomasztó hangulatát. A silányjelent ellenpontozza a visszaemlékezés a dicsô múltra, amikor az 1800-1900-as századfordulón a kollégium borkimérési engedéllyel rendelkezett: Az volt a kollégium fénykora... Abban az idôben maga gazdálkodott az iskola; emlékszem, kisgyerek koromban mekkora hordókat gördítettek be a kollégium udvarába, az udvar borszaggal volt tele. Ott a hátulsó udvarban ma is megvan a nagy vasajtó, de nincs mögötte semmi. Magtárak is voltak; a búzát vagonszámra hordták-vitték, csordáink és gulyáink voltak, az egész tápintézetet saját termésû élelmiszerrel maga a kollégium látta el. Sok ezer holdas birtoka van az iskolának, s ma a piacon vesszük a lencsét... Hallatlan, ha meggondolom, bérbe adva minden, s készpénzt fizet a bérlô...”15

A Lityinek nevezett kocsma a regény fôszereplôjének, Kesserü tanár úr lakásának közelében lehetett, aki a Bábagödör közelében lakott. A helytörténeti munkák szerint a Bábagödörben a 19. század második felében, illetve a 20. század elsô két évtizedében egyetlen kocsma volt, így feltételezhetnénk, hogy a regénybeli kocsma a Három rózsával azonos, amelyet Tizenhatnak is neveztek. Ám a Lityinek nemcsak a neve költött, hanem fikció maga a kocsma is, ilyen ugyanis Patakon nem volt soha.

Viszont ha Móricz Életem regényét olvassuk, könnyû ráismerni e kocsma leírása alapján a rossz emlékezetû prügyi Kutyavacokra, amelyben hasztalan itatta Móricz Bálint hajdan a módos rokonokat, hátha befogadnák. Nem fogadták be.

A Kamaszok címû regénytöredékben ez az életrajzi vonatkozású élmény a következôképpen jelenik meg: Kesserü tanár úr Lajoskát, a fiát küldi borért a kocsmába.

Bár a pataki tanárok ritkán voltak módosak, a gimnazista fiú szégyelli a szegénységüket, hogy otthon nincs ital, a kocsmában kell megvenni, és szégyelli, hogy a borhozáshoz nem kerül cseléd. De másért is szégyenkezett. A szégyen és szégyenkezés szervezô eleme az alábbi részletnek. Vissza-visszatérve tagolja a szöveget. Ám e szavak nemcsak stilisztikai eszközök, hanem az író erkölcsi ítéletét is tolmácsolják: Lajoska nagy szégyennel ment be a kis kocsmába. Félt, hogy meglátják, rendkívül szégyellte, hogy az apja iszik.

A kocsmában nagy szivarfüst volt, Egyik oldalon volt a bormérés, a másikon két asztal, piros abrosszal leterítve. Az egyik asztalnál néhány iparos ült. [...]

– Jó estét kívánok – mondta félszegen, [...] mert az ö szemében ez volt talán a legfôbb bûn s legszégyellnivalóbb, mert halálos kínokat szenvedett el kicsi gyerek kora óta, hogy az apja folyton öt kényszeríti rá a borhozásra, de ez is olyan dolog, hogy inkább ô ment el egy-egy liter borért, mert mikor megtagadta az anyjuk a borhozatalt, akkor az apa ment el, s az még sokkal szomorúbb következményekkel járt, mert csak reggel került elô, teljesen lerészegedve, s mennyi pénzt költött olyankor... [...]

– Kérek, egy liter bort, de jó bort.

Azt csak azért mondta, hogy ‘jó bort’, mert ezzel úrabb akart lenni, valami külön értelmet adni annak, hogy ô maga, ötödgimnazista ember maga személyesen jött egy liter borért.

– Forint huszas lehet? – kérdezte a nagy szakállú zsidó, akinek ôsz szálakkal kevert volt a szakálla, s oly rendkívül nagy bozont az egész feje, amilyen simák és kerekek az asztalnál ülô iparosoké.

Lajoska újabb elvörösödésen ment át, megnézte a tenyerében a pénzt, s mivel az egy forint csak egy forint, hebegve mondta, hogy: 15. Kamaszok. M. Zs. Regényei, 1963: 287.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról

209

– Kétkoronásat.

A zsidó nem szólt semmit. Lajoska remegve szégyellte magát. [...]

Rettenetes hely. Ugy érezte, hogy soha, soha életében ilyen helyre, kocsmába, pálinkaés borbûzû förtelmes helyre soha nem fog belépni. [...]

Megkapta a literes üveget, kurtán köszönt, s elfutott.

– Ha apa még egyszer ideküld... – mondta magában, s el volt tökélve, hogy soha többet a lábát be nem teszi ebbe a kocsmába, de semmiféle másba sem...

Mikor azonban befordult a kapun, s meglátta a tornácon a világosságot, s meghallotta az apja hangját, aki kedvesen és vidáman beszélt valakivel, inába szállt a bátorsága, és sötét arccal bukott be a gyertyafényre. [...]

– Maga hol járt, fiam? – mondta az apja, akinek az volt a szokás, hogy idegenek elôtt, s ha nagyon kedves akart lenni hozzá, mindig magázta öt. [Majd a vendégnek mintegy magyarázatképpen hozzáfûzi:] – Igen jó bor van ennél a Lityinél.16

A leírás alapján kis zsidó kocsma volt a Lityi, gyertya világított benne. Vendégei iparosok voltak.

A következô színhely a kaszinó, itt azonban rövidebb ideig idôzik az író: fôszereplôje is csak néhány percre tér be: A Kaszinó boltíves régi ház, zöldre volt festve valaha, de már az elô lemosdatta, a kapu alatt szennylé folyik, s azon keresztül kell lépni, ahogy bemegy az ember az udvarra. Szimbolikus: mintha az élet szennyébe beletaposna, aki idejön... De hátul az udvarban szép zöld fák állanak, s alattuk fehér asztalok. Nagyon kedves hely. Így este.17

A következô színhely a Vadászkürt, a reménytelenül szerelmes, „kamasz”-lelkû, négygyerekes tanár éjjeli pokoljárásának utolsó színhelye. Kesserü tanár úr kirúg a hámból. Érdekes és értékes társadalmi vonatkozásokat domborít ki a leírás: Át az utcán, a piacon, s vakon futva be a szemközti nagyvendéglôbe, annak belsô szobájába, rohant, mintha kergették volna, levetette magát egy székre, s könyökét az asztalra vágta, rátette a fejét tenyerére [... ] A nehéz, csámpás kiszolgáló lomhán megfordult s elment [...]

Ott ülve egyedül a piszkos, mártásos, boros, undok veres abrosz mellett, a Vadászkürt hátulsó söntésében, egyedül – jaj, csak meg ne lássák a diákok [...] de milyen jó, hogy egyedül van, hogy ebben a kisvárosban ilyen szolid emberek vannak, persze a diákok elmentek, akik itt vannak, azoknak nincs pénzük...18

Kamaszok. Vígjáték három felvonásban (1927?): Vadászkürt, Lityi, Feldmesszer vendéglôs Kamaszok a címe nemcsak a fenti befejezetlenül marad regénytöredéknek, hanem egy vígjátéknak is. Ám a Kamaszok. Vígjáték három felvonásban tartalma lényegesen eltér a regényétôl, mely inkább Kesserü Kálmán vívódásairól szól. A színmûben Nyilas Misit nevetséges idealistává – komikus hôssé – fokozza le az író. Rendíthetetlen idealizmusában, tisztességtudatában lehúzza a leplet a bálványozott elsô diákról, Petneházyról, s hamarosan kiderül róla, hogy csélcsap asszonybolondító, korhely és tisztességtelen. Tanulmányi kötelezettségeinek régóta nem tesz eleget,

16. Kamaszok. Regénytöredék. 290–2.

17. Kamaszok. Regénytöredék: 289.

18. Kamaszok. Regénytöredék: 304–6.

210

Balázs Ildikó

és pénzt is sikkasztott. Három szeretôje, a szállásadónôje, egy úrihölgy meg egy kasszírnô siet anyagi szorultságában segítségére. Petneházy elveszi tôlük a felkínált pénzt (a kasszírnô pénzét, melyet az a pénztárból lopott ki, elôvigyázatosságból visszautasítja), s meglóg elôlük.

A három felvonásból a második nagyrészt a Vadászkürtben játszódik (a II. felvonás második színe, 17 jelenetben), de felbukkan e helyszín már az elsô felvonásban is, amikor a diákok épp Petneházyról beszélgetnek: VAS LACI Tanul?... Mán két szigorlattal adós... Persze, mikor tanuljon? Mindig dolga van.

Hol a Lityinél, hol a Vadászkürtben... a hetes szobában... ott sok dolga van... egyszóval nem ér rá kollokválni. Már ez is itt vénül a kollégium nyakán.19

A következô jelenetben Petneházy elküldi segélykérô leveleivel három szeretôjéhez a jóhiszemû Nyilast, aki meg van gyôzôdve, hogy jó ügyben jár: PETNEHÁZY szünet. elôveszi a levelet. Egyet átad. Tudod, hol lakik ez?

NYILAS megnézi. Doktor Kuun Gézáné...

PETNEHÁZY Itt a Vadászkürt mellett... túl... Mellettünk van ugye a Vadászkürt, azután az a nagy új emeletes ház, abba... Nem ismered? A szôke bestia...

NYILAS Aha. Ott volt az ünnepen. Mint egy szôke tündér...

PETNEHÁZY Az az. Szóval ismered... Kint van az ügyvédi tábla. Elsô emelet, utcai lakás.

Onnan átmégy a Vadászkürtbe. és megkeresed a kasszírnôt...

NYILAS még jobban elrémül. A kasszírnôt.

PETNEHÁZY Ha még nem volna az étterembe, a hetes szobában megtalálod.

NYILAS A hetes szobában...

PETNEHAZY nem néz rá, maga elé néz. Ha valamit szól, mondd meg, hogy akassza fel magát.20

Majd meghagyja Nyilasnak, hogy „küldetése” teljesítése után hol találja öt meg: PETNEHÁZY [...] Válasz nem kell... Ha mégis valami fontosat kell közölnöd... éjfél után megtalálsz a Rákóczi pincében... Szervusz... El.21

A második felvonás teljes második színe a Vadászkürtben játszódik. Itt vonultatja fel az író a legtöbb fôszereplôt, s ez a vígjáték kulminációs pontja is. A helyiségnek egy titkos szobája is volt, valamiféle szeparé, a „hetes terem” – hogy valóan létezett-e ilyen hátsó szoba, nem bizonyíthatom. A Vadászkürttel kapcsolatosan az ismert pataki vendéglôs, Feldmesszer neve is felbukkan, aminek nincs hiteles alapja, mert Feldmesszer a kávéház tulajdonosa volt. Mégis érdekesek a Móricz leírásai, mert, ha mozaikként rakta is össze a leírás élményanyagát, az szerzôt megihletô képeket mégiscsak Patak szolgáltatta. Leírása alapján a Vadászkürt a következôképpen festett: A Vadászkürt udvara. A ház tornáca s elôtte régiesen az udvar. A tornácon az ajtó mellett jobbra, balra egy-egy asztal. Az udvar nagyon keskeny, kisvárosi. Jobbra, balra egyegy terítetlen asztal, leanderekkel és zöld növényekkel eltakarva. A tornácra három ajtó nyílik. Középsô az étterem. Balról a söntés, jobbról a különszoba. Bejárat balról, hátul. Hátul jobbra eljárás.

19. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 44.

20. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 58–59.

21. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 60.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról

211

VENDEGLÔS odajön. Polgárformájú vastag ember, tömött fekete bajusza van, szivaroz, állandóan szórakozott, folyton töri a fejét valamiben. Félig lehunyt szemmel beszél.

ZOLYOMI tipikus kisvárosi potyafráter. Mindig nagyon részeg, de azért tud hízelegni annak, akitôl vár valamit. Igen nagy ember, s óriási bajusza van. Á, Feldmesszer úr. maga már megint házat vett. Magának szerencséje van, Feldmesszer úr.

VENDEGLÔS Nekem nem szerencsém van, hanem pénzem. [...]

ZÓLYOMI S mennyiért vette?

VENDÉGLÔS No, nem sok. Kétszázhetven korona. ÉNEKES Az egész házat?

VENDÉGLÔS élvezettel szívja a szivarját. Rágcsálja. No, ahogy az be van táblázva. Azér nem lett volna szabad már egy krajcárt se adni... Ahogy ezek tudják csinálni... felvesznek a Takarékból, felvesznek a Piculabankból, felszednek minden kontót, kölcsönt, amit csak lehet... Mindent csak be a telekkönyvbe. A telekkönyv fizet. Susztert, szabót, bótost.

Majd itt van a Feldmesszer úr, van neki sok pénze... Dersyné élvez, Feldmesszer fizet.22

A Vadászkürt mindenkor a diákok kedvelt lokálja volt, de leginkább a jogászoké, akik tudvalevôn módosabbak voltak, mint a teológusok. Legtöbbjüknek már megvolt a helye, pozíciója, csak a végzettséget kellett megszereznie hozzá a pataki fôiskolán: VAS LACI Misi, jönnek a jogászok... [a Vadászkürtbe] Ez Komis, az alispán fia... ez Póré, ismered, ez Kendy, Rédey, úrifíúk. 23

Az éjszakában mulató pataki úri társaság még betér a kaszinózás után a kávéházba egy feketére: KUUNNÉ feltûnôen szép asszony, igen szôke és életvágyó. Maguk igazán mulatságosak...

Nem volt elég a kaszinó, persze meghalnának egy csésze fekete nélkül [bemegy a Vadászkürtbe az úri társaság].24

Az elôbb említett Lityi színhely visszatér egy kocsmai jelenet során, Itt Enekest, a kocsmában pénzét szóró, ittas mesterembert kérleli a felesége, hogy jöjjön haza.

E jelenet élményanyaga is Prügyhöz kötôdik: ÉNEKES A pénzem féltitek? Tik kerestétek? Gyámság alatt vagyok én?... Belemarkol a zsebébe és kivágja az asztalra a sok pénzt úgy, hogy az szétgurul. Albert lehajlik és összeszedi a pénzt. Megdöglöttetek már mellettem éhen?... Úrifiak!... Nem kitaníttattalak benneteket? Kollégiumba?... Egybûl se csináltam inast, csirkefogót, tolvajt, és mégis tik mertek engem megvizitálni a kocsmába?... Ilyekkor egy diáknak a kocsmába kell kujtorogni? Nem otthon aludni az ágyba?...25

A Kamaszok címû drámában a Kesserü tanár úr éjszakai csatangolása a Vadászkürtben ér véget, ahol lehangoló elmélkedést folytat az életrôl, mely nagyon szûken méri a tehetséges embereknek a lehetôségeket.

Pataki diákok (A hatvanas évek levegôjében). (1931.): Vadászkürt Pataki diákok címû elbeszélés (Nyugat 1931.) cselekménye az 1860-as években játszódik. Móricznak ebben az írásában sikerül a leghitelesebben ábrázolnia a pa22. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 81–83.

23. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 93.

24. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 96.

25. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 108.

212

Balázs Ildikó

taki diákszellemet. A téma több vonatkozása is megírásra ösztönözte. A regény mozgatórugója a romantikus szerelem, s az író anyjának nagybátyja, Zsindely István professzor is fôszerephez jut benne. A jellegzetes pataki helyszínek ebben az írásában is újra feltûnnek: a Vadászkürt nevû kocsma, a várkert, „a Kollégium öreg épülete”, a borospince, a diákkamarák.

A történetet a feszültségkeltô in medias res-szel indítja, s ezzel az írói megoldással olvasóját a pergô történelem szemtanújává avatja: Abban az idôben még a Vadászkürt korcsma cégérén ott volt az is, hogy „Jagerhorn”.

Negyvennyolcban elfelejtették leverni, mert a diákok elmentek Görgeyvel. [...]

Szóval a visszajött diákok már a Jágerhornt nem üthették le a kocsma homlokáról. A Vadászkürtben ugyanis a Rákóczi-vár akkori gazdájának, Brezenheimnak a borait mérték. Azért is volt a Vadászkürt pont a kollégium tövében, hátul a Kovácsok utcáján, hogy a diákok fogyaszthassák a vár borát. Viszont azért nem tudott a Kollégium bormérésre engedély kapni a városban, hogy a diákok ne fogyaszthassák az Alma Mater borait.

A Kollégiumnak ugyanis nagy szôlei voltak, és sokezer hold földbirtoka, amivel régi és újabb kegyes hagyományozók látták el. Azt azonban a várúr jól tudta, hogy a Kollégium a saját termésû lencséjét feleteti a diákjaival, de a borait nem itathatja meg. Tehát hogy a saját piacán pénzt ne kereshessen, roppant szigorúsággal ôrizte a bormérési jogát. Ergo, a diákok csak szagolták a mustot s a bort, amivel a Kollégium pincéi tele voltak, de színét se látták. A borokat elvitték lengyel földekre, ellenben ôk, ha borra szomjaztak. s ha egy pár fillért kivághattak a szüleikbül, azt mind a Vadászkürtben kellett elpengetniök.26

A szabadságharc bukását követôen a Rákócziak vára a Bretzenheim hercegek tulajdonába került, s a kollégiumot kettôs sérelem érte. Egyrészt csak az uradalom borait mérhették a diákságnak, s a nagy kollégiumi szôlôk termését csak lengyel földön adhatták el. Másrészt a herceg jószágigazgatója kitiltotta a diákságot a várkertbôl. Holott „háromszáz esztendô óta mindig ott készültek a diákok a kollokviumra”. A kizárást az váltotta ki, hogy a kollégium diákja, Bakay Pali beleszeretett a jószágigazgató egyetlen lányába, Flórikába. „Voltak is nagy gyûlések napról napra a Vadászkürtben s a hercegi jószágkormányzó csak most örült meg, a nagy szüret idején a rossz borait mind felhörpintették az ellene lázadó diákok”.

Elhatározták, hogy a várkertet vissza kell foglalni. Bátorságot a Vadászkürtben merítenek, s kitervelik a késôbb „must-puccs” néven ismertté vált várostromot: A tetthez azonban bátorságra van szükség, a bátorság azonban a Vadászkürt boraiból nem táplálhatja magát elég erôvel, egyrészt mert rossz a bor, másrészt, mert még fizetni is kell érte.27

Az elbeszélés a must-puccs leírásával folytatódik. Közben Móricz egy szerelmi epizódot is beiktat: Pali megszökteti a jószágigazgató lányát, Flórikát. Ennek következményeként a Kollégium arra kényszerült, hogy elégtételt adjon a jószágigazgatónak, de nem adta ki a titokzatos bûnügy résztvevôit.

Forradalom. A diákság felháborodása jogosult volt. Egy az, hogy a Vadászkürt monopóliuma az alkotmányos magyar világban már csak középkori szörnyûség s ezt akkor meg is szüntették. Más az, hogy a várkert eltiltása a kollégiumi tanulási eredményeket elôreláthatóan szomorúan befolyásolja...28 26. Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1930–33. Szépirodalmi Könyvkiadó: Bp., 1955. 608: 137–138.

27. Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1930–33. 140–141.

28. Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1930–33. 144.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról

213

Ám erre is volt megoldás: Zsindely professzor kezdeményezésre a kollégium az akkori bô szüret jövedelmébôl megvásárolta a diákság számára a Kollégium elôtt elterülô szántóföldet, s hatalmas kertet telepített oda. Ez lett az Iskolakert.29 Móricz visszaemlékezéssel és a jelenbe való visszatéréssel zárja az elbeszélést: Sok mindenféle emlék és adoma közül, amik úgy borítják a pataki diáklelket, mint valami rakomány a tengerek remeterákját, kiválasztottam egyet, amit harmincöt év elôtt egy régi tiszaháti esperes, volt pataki diák, nekem, az akkorvaló pataki diáknak mesélt el a nagy múltból. [...] A „must-puccs” híres története ez.30

Idôrendet bontva egy töredékkel folytatom elemzésemet, melynek témája szorosan kapcsolódik az elôzô íráséhoz. Árad a Bodrog. Hôskor (1941 ?): Vadászkürt Ebben a regénytöredékben részletes leírást találunk a Vadászkürtrôl, valamint a hozzá fûzôdô hagyományokról. Valószínûleg élete vége felé, talán 1941-ben kezdett hozzá Móricz e regényhez, de mindössze tíz lap készült el belôle, amelyet a hagyatékában találtak meg. A Hôskor alcímet adta hozzá, utalva arra, hogy a pataki diákság hôskorának szándékozott e regényben emléket állítani. Történelmi regény lett volna, melyet diákkori emlékek és olvasmány-élmények ihlettek.31 Emlékfoszlányok, korábbi írásaira történô utalások bukkannak fel az alábbi szövegében: a must-puccs, az Iskolakert története.

Akárcsak a must-puccs történetét elbeszélô Pataki diákok írásában, itt is lokalizálja a Vadászkürtöt. Ez az adat azért érdekes, mert a Vadászkürt név amolyan „vándornév” a pataki kocsmavilágban. Egészen az utóbbi évekig hívtak így kocsmát Patakon (a Béla király téren, a postával szemben állt az utolsó Vadászkürtnek nevezett lokál; korábban pedig a Kossuth utcai Hetes vendéglôt is nevezték így. Móricz leírása szerint pedig a kollégium mögött volt, ahol ma nincs vendéglátóipari egység.

A Kollégium hátulsó kapuja a Kovács utcára szolgál. Macskakövekkel lerakott utca, ahol ha szekér megy, az úgy kirázza az ember lelkét, mintha villany rázná, ha meg gyalog baktat akárki, annak meg kibicsaklik a bokája minden harmadik kövön.

Itt van jobbra szembenformán a Vadászkürt nevû – remélem nem kell megmondanom, hogy: korcsma. Mi lehet más a Vadászkürt? A vadászok ott akasztják le ugyanis a nyakukból a kürtöt. S akasztanak helyette a szájuk elé egy ivószarut.32 A Vadászkürt volt a theológusok kedvenc tanyája.

Ez is csak Patakon volt lehetséges, hogy a kollégium kapujában legyen a korcsma. Igaz, csak a hátulsó kapu, mert az elsôre, arra nagyon vigyáznak. Az az országútra nyílik, ha jól tudom, már ebben az idôben is Rákóczi út volt a neve, s hogy ott kocsma ne lehessen, egy pataki tanár megvette épen ebben az idôben a Kollégium számára a szemben levô szántóföldet, s abban fákat ültetett, hogy ha besötétedik. legyen hol összebújni a pataki diákoknak a pataki lányokkal.

De a Vadászkürt nômentes volt, ezt az egyet meg kell adni, hogy pincérlány sose volt a Vadászkürtben, s más asszony sem, mert az öreg Feldnek, a korcsmárosnak olyan öreg felesége volt, aki már nem számított semmiféle nemhez.

29. Sárospataki motívumok. In: Kováts, 1994: 145–6.

30. Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1930–33. 145–146.

31. Móricz Zsigmond hagyatékából. Sajtó alá rendezte Réz Pál. Akadémiai Kiadó: Bp., 1960. 486.: Függelék, 479.

32. Móricz etimologizálásának nincs valós alapja: vadászok nem jártak a Vadászkürtbe.

214

Balázs Ildikó

A kocsmának a külsô szobája volt a nép számára szolgáló ivó. Két iksz-lábú asztal volt benne és fapadok.

Oly rideg és barátságtalan, amilyennek kell lenni egy ilyen helyiségnek, ahol az a cél, hogy minél kevesebb megfogható és megmozdítható szerszám legyen kéznél. Így aztán az az egy meszelés három évben nem nagyon díszítette az ivót.

Ellenben a belsô szoba annál csinosabb, s azt lehetne mondani, családiasabb volt. Itt lógott mindgyárt középen Feld tatának családi arcképe, összes gyermekeivel, egy kollégiumi osztályra valóan voltak, de persze csak egy járt belôlük a kollégiumba, mert ebben az idôben még a zsidók nem voltak annyira telítve a tanulási vággyal. [...]

Tehát a családi arcképek lógtak itt, s azok mellett a diákok rajzai. Mindig voltak tehetséges festôzsenik, akik ideálképeket szerettek pingálni, s nem szégyellték, akárhol, csak ki legyen állítva a rajzuk, vagy festményük, ha másutt nem még az a bizonyos ki atelier is jó volt, ahol legtöbb ideje van a festményen elgondolkozni a nézônek. Meg a királyné képe is itt volt, fôhelyen. Erzsébet királyné szépsége sugározta be ebben az idôben az egész magyar életet. Még alig tizenöt éve volt a kiegyezésnek [...]33

Innen kezdôdött volna a must-puccs története, de az írás abbamaradt.

Császárvágás, Szombat este (1932): Feldmesszer Az alábbi két rövid életképet azért vettem fel dolgozatomba, mert Móricz egy ismert pataki vendéglôs alakját örökíti meg bennük. A Császárvágásban vendéglôsként, a Szombat estében fakereskedôként tûnik fel a Feldmesszer nevet viselô szereplô, s ilyen nevû ember valóban élt Patakon. A Sárospataki Ifjúsági Közlöny hirdetései között is ott van a reklámja: „Leghíresebb vendéglô Sárospatakon a Feldmesszer Hermané...”.34 Az említett elbeszélésekben azonban nem lehet teljes biztonsággal azonosítani Feldmesszer vendéglôs alakját.

A Császárvágás-ban Móricz apjának egyik hitelezôjeként ismerhetjük meg ezt a szereplôt. A novella szereplôi a Móricz szülei, akik már akkor Patakon laktak, s akik szinte lehetetlen dologra „vállalkoztak” – amint az Életem regényében emlegeti szülei házasságát -: hat gyerek felnevelésére, iskolázására. Nem csoda, hogy mindig pénzszûkében voltak.

– Add csak ide azokat az írásokat.

– Milyen írásokat?

– Milyen írásokat, a tavalyi újságot! Na. Az asszony tanácstalanul állott, el nem tudta képzelni, mi kell az urának.

– No, a Feldmesszer-féle szerzôdést. Nem tudod, hogy ma van a tárgyalás?

– Igen, igen – mondta az asszony és sietve húzta ki az ebédlôszekrény fiókját, amely színig volt mindenféle irattal.

A családfô késô este, jókedvûen érkezik haza: – No, Feldmesszerrel megint megegyeztem.

– Nem perel?

A mestert dühbe hozta, hogy a felsége szakszerûen szól bele, pedig annyit se ért hozzá mint a tyúk az ábécéhez.

– Új váltót adtam neki.

– Ki fogja kifizetni – nyöszörgött az asszony.

– Ki fogja – nézett rá csúfolódva az ura. – Majd kifizeted te. Eladod a pelenkádat, kifizeted.35 33. Móricz Zsigmond hagyatékából, 1960: 419–420.

34. Sárospataki motívumok. In: Kováts, 1994: 151.

35. Móricz Zsigmond: Elbeszélések V, 1930–33. Szépirodalmi Könyvkiadó: Bp., 1955. 608: 361–5.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról

215

Feldmesszerrôl itt elsôsorban az derül ki, hogy pénzt hitelez, bár ez a tevékenység nem állt messze a kocsmárosoktól – Móricz ezt a témát is megírja egy színmûvében. Az elbeszélés címét egyébként nem a vendéglôs inspirálja, témája sem a család fenyegetô eladósodása, hanem egy anekdota: az elsietô családfô „császárvágással” oldott meg egy apró malôrt. Amikor elsiet otthonról, a „felsége majd meghalt a szégyentôl. Látta, hogy az egyik cipôre lelóg a gatya lábfejkötô madzaga. A fehér új madzag messze lógott a porba.” Ám este általános derültséget kelt, amikor az asztal alatt apja lábát mosó gyerek felfedezi a megoldást: – Édes apám... hogy van az édesapám gatyája?... [...] A felesége rémülten látta. A két gatyaszár valami barbár szerszámmal le volt vágva.

Az egyik térdig ért, a másik szár közepéig.

– Mit csináltál evvel?

– Mit csináltam? Levágtam baltával. Tôkére tettem s levágtam. Csak nem járok neked lógó spárgával az utcán. Kapott a gatya egy császárvágást.

Ugyanilyen hirtelen ötlettel, a nevetéssel oldja fel Móricz a novellában teremtett feszültséget, egyben magyarázatot adva a címre.

A Szombat esté-ben Feldmesszer alakja ugyancsak mellékesen jelenik meg. Itt takarékos fakereskedôként tûnik fel. A történet egy szerencsés szombat eseménytára: az esti favásárlás, sétálás a gyerekekkel és bakancsvásárlás mindnyájuknak, majd egy Grünfeld nevû szegény boltos kioktatása, aki a vacsorát elspórolja a gyerekei elôl. Apját, a „kis mester”-t Móricz példamutató és irigylésre méltó családapának mutatja be, aki gyerekeiért erején felül hoz áldozatot. A zsugori Feldmesszert pedig megleckézteti: ... Szombaton volt a szerzôdés aláírása és jó nagy csomó pénzt kapott a mester.

Ahogy megkapta, ment a fakereskedôhöz, mingyárt kiválogatta a rengeteg fát, deszkát.

Csak a szépit, csak a javát. Mikor besetétedett, azt mondta: – No, Feldmesszer úr, feljött már a vacsoracsillag? Akkor szóljon a feleségének, hogy jöjjön ki. 36 – Minek?

– Mi köze ahhoz magának. Híja csak ki.

A fakereskedô felesége behallotta az udvarról a szóváltást s kilépett a kis ház konyhájából.

– Mi az mester úr?

– Jöjjön csak naccsága, jöjjön csak ide közelebb, tartsa a kötôjét.

A fakereskedôné ismerte a kis mester, hogy mindig tele van tréfával, gondolta, valami mogyorót, vagy effélét akar adni a gyerekeinek, odament s nevetve emelte fel s fogta össze a kötényét.

A mester belemarkolt a jobb zsebébe s kivett egy nagy marék ezüstpénzt s beledobta.

– Mi ez? – nevetett a fakereskedô is, a felesége is.

A mester nagyon nevetett. Magas homlok a hidegben fénylett és kék szemei ártatlanul virítottak.

– Nem adom magának – fordult a kereskedô felé, aki fekete szakállát vakargatta –, hanem a felségének. Így legalább jó helyen van. Ne adja oda az urának – kiáltott most már rá az asszonyra. – Vegyen a gyerekeknek rajta valamit.

36. A sábesz, azaz a szombat este kezdôdô munkaszünet beálltával a hithû zsidók nem foghattak a kezükbe pénzt. B. I.

216

Balázs Ildikó

Nagyon mulattak ezen a furcsa lefoglalózáson.

– Nem is tudja, mennyit adott – mondta a kereskedô.

– Olvassák meg, osztán írják be a nagy könyvbe. No isten áldja, én már megyek.

Evvel vidáman megbillentette a kalapját, azután lehúzta azt betyárosan a szemébe s elbillegett, mint egy kis kuruc.

A kereskedô meg a felsége úgy nevettek, hogy a szemük is könnyes lett s az asszony azt mondta németül: – Nem is adom oda neked. Igaza van a mesternek. sose adsz a gyereknek.37

* Móricz számos mûvét ihlették meg a diákélet, melynek gyakori helyszínei voltak a kocsmák, csapszékek. Bár Móricz Patakról rajzolt kocsmatérképét összeállítani érdekes kutakodás, aligha szolgáltatnak az általa megrajzolt vendéglôk, italozó helyek hiteles Patak-képet. Számos kocsma leírásához az élményanyagot Patakon gyûjtötte, de a részletesebb leírásoknál is felmerül a gyanú, hogy a megrajzolt kocsma az országban bárhol máshol is lehetne. Ám mivel Móricz tudatosan pataki diákéletet fest, ragaszkodik a jellegzetesen pataki kocsmanevekhez. A Vadászkürt név szinte minden megvizsgált mûvében elôfordul, ám ez a helyiségnév a 19. század végén, a 20. század elején az országban máshol is gyakori volt – tehát nem volt kifejezetten Pataki kocsma. Talán a Feldmesszerrôl állítható, hogy ez egy sajátosan pataki vendéglô és pataki vendéglôs neve. Hogy a Lityi kocsma pataki lett volna, az egyértelmûen kizárható. Összegzésképpen megállapítható, hogy Móricz, bár színes és kortörténetileg hiteles képet fest a kocsmákról, mûveiben aligha jelennek meg helytörténetileg hiteles pataki helyszínek. Sokkal inkább a felnôtt író képzeletében leülepedett képek kerülnek megrajzolásra VALAMELY vendéglôrôl, EGY vendéglôrôl, vagy a Móricz képzeletében élô A vendéglôrôl vagy kocsmáról. E kocsmák pataki voltát azért is kizárhatjuk, mert a kisdiák Móricz rövid, pár hónapos pataki diákoskodása idején aligha jutott el a kocsmákba.

Móricz stilizáló írói megrajzolásában hiteles pataki helyszín a Pataki diákok közt címû írás két lokálja: a nagyvendéglô (valószínûsíthetôen a Feldmesszer-féle kávéház vagy vendéglô), valamint a Kürt. Ezért tartom helyénvalónak az írás besorolását a „riport” publicisztikai mûfajkategóriába. Az író az 1913-as pataki látogatása során frissen gyûjtött élményanyagát használta fel, s vetette papírra újságíró szemmel – tehát a tudósító hitelességével.

Bibliográfia Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1900–1912. Szépirodalmi Könyvkiadó: Budapest, 1953. 545 p.

Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1913–1915. Szépirodalmi Könyvkiadó: Budapest, 1953. 550 p.

Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1930–1933. Szépirodalmi Könyvkiadó: Budapest, 1955. 608 p.

Móricz Zsigmond: Arad a Bodrog: írások a Felföldrôl. Vál., szerk., az utószót és a jegyzeteket írta Kováts Dániel. Felsömagyarország Kiadó: Miskolc, 1998. 223 p.

Móricz Zsigmond hagyatékából. Akadémiai Kiadó: Budapest, 1960. 486 p.

Móricz Zsigmond: A „kamará”-ban. In: Móricz Zsigmond: Ifjúsági írások. Budapest, 1958. 228–233.

Móricz Zsigmond: Riportok 1910–1919. Budapest, 1958.

Móricz Zsigmond: Kamaszok. In: Móricz Zsigmond regényei és elbeszélései 4. [Regények 1924–1928.]. Magyar Helikon: Budapest, 1963.

37. Móricz, 1955: 366–370.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról Az egyes Móricz-írások elôfordulása: A kirabolt rabló (1905). In: Elbeszélések (1900–1912): 129–134.

A „kamará”-ban. In: Ifjúsági írások. Budapest, 1958. 228–233.

Pataki diákok közt (1913). In: Árad a Bodrog, 1998: 7–10.

Jánoska (1913). In: Elbeszélések (1913–1915): 28–47.

Kamaszok. In: M. Zs. Regényei és elbeszélései 4.

Kamaszok. Vígjáték három felvonásban.

Pataki diákok (A hatvanas évek levegöjében) (1931). In: Elbeszélések (1930–1933): 137–146.

Császárvágás (1932). In: Elbeszélések (1930–1933): 361–365.

Szombat este (1932). In: Elbeszélések (1930–1933): 366–370.

Pataki diákok (1939). In: Árad a Bodrog, 1998: 19–23. Árad a Bodrog (1941). In: Árad a Bodrog: írások a Felföldrôl: 66–70.

Arad a Bodrog (Hôskor). Regénytöredék (1941?). In: Móricz Zsigmond hagyatékából: 414–420.

217

218

Nagy Lajos Imre

Nagy Lajos Imre

Vallomás, harangszóval A zene számomra csaknem teljesen megközelíthetetlenül elzárt territórium, hasonlatosan a K2-höz vagy más magas hegycsúcsokhoz a Himalájában vagy az Andokban. De eddig egyikre sem vágytam igazán: sem a hegymászásra, távoli csúcsok meghódítására, sem a zene birodalmának megközelítésére. Biztos, hogy ezzel én vagyok szegényebb: mûveltségemben meglehetôsen nagyméretû fehér foltot jelent a zenei ismeretek hiánya. A hegymászás „tudománya” talán valamivel kisebbet, mert a tokaji hegyet, a Csóványost, a Vezúvot, az Etnát, a Lomnici csúcsot, a Karancsot és még jó néhány kisebb-nagyobb bércet, szirtet sikerült megmásznom. Bár az úgynevezett „nagy generációhoz” korban közel vagyok, még az ô zenéjük sem tudott megragadni. Soha nem csápoltam egyetlen koncerten sem, nem hallgattam, nem gyûjtöttem a Beatles, a Rolling Stones, vagy más zenekarok hanglemezeit. Sohasem rajongtam azokért az együttesekért, amelyek korosztályomat lázba hozták.

A népzenével vagy a komolyzenével is igen távoli a kapcsolatom, sôt meglehetôsen hûvös a viszonyom. Keserves gyermekkori élményem, amikor édesanyámmal, aki jó hallású, szép hangú, zeneszeretô asszony volt, sírva tanultuk, reménytelenül gyakoroltuk a legegyszerûbb magyar népdalokat is napokon, heteken keresztül, hogy az iskolai énekórákon valamilyen elfogadható teljesítményt tudjak produkálni, ami meglágyíthatja szigorú énektanárnôm szívét. Vagyis eltéríti attól a szándékától, hogy félévkor megbuktasson, amitôl végül is, látva igyekezetemet, emberségbôl állt el.

Családomban egyébként sokan voltak olyanok (hivatalnokok, ügyvédek, papok és „aranyifjak” is), akik nem csupán szerették, de mûvelték is a zenét. Nem hivatásszerûen hegedültek, zongoráztak, hanem saját szórakozásukra. Dédnagyapám gordonkázott és fuvolázott, ma is szeretettel ôrzöm kedvenc fuvoláját, amely már csaknem százhúsz éves. Gyönyörû instrumentum! Szememet akkor is gyönyörködteti, ha játszani nem is tudok rajta. Még a tizenkilencedik században készült, azelôtt, hogy a fémfuvolák elterjedtek volna. Ébenfából faragták, ezüst billentyûkkel. Nagybátyáim és nagyszüleim a két világháború között rendszeresen „házimuzsikáltak”, fôleg vonósnégyeseket adtak elô vagy zongoráztak, klasszikus komolyzenei és „szórakoztató” darabokat egyaránt. Unokatestvéreim közül többen jártak zeneiskolába, vagy énekeltek kórusokban. Az egyik olyan kiváló fuvolás, hangszere „arany fuvolás” mestere lett, hogy már Nyugat-Európában alakul tovább zenei karrierje, rendszeresen koncertezik zenekarokkal, illetve lép fel szólistaként. Feleségem és a két nagyobbik fiam is tanult zenét.

Vallomás, harangszóval

219

Nekem sajnos nem adatott meg a zene értésének képessége. Semmilyen sznob elvárás sem tudott késôbb sem arra kényszeríteni, hogy úgy tegyek, mintha érteném, szeretném, sôt az ilyen szándék az értékes zenétôl is még inkább elzárt, taszított, kirekesztett. A zeneértés antitalentumaként néhányszor mégis úgy hozta a sorsom, hogy ha mégoly áttételesen is, de alapelemeinél kerültem kapcsolatba a zenével, a zenei hangzással.

Az utóbbi évtizedekben például több zenei témájú érmet és dombormûvet készítettem. Terveztem koncertekre, kórustalálkozókra szóló meghívókat, még postai bélyegzôt is Kodály Zoltán nyíregyházi látogatásának évfordulójára. De az effajta munkákban elsôsorban nem maga a zene volt az inspiráló, hanem jóval inkább az olyan vizuális jelek, szimbólumok, allegorikus alakok, zenészportrék, hangszerek indították el gondolataimat, amelyek nem tartoznak szorosan a zene lényegéhez, s a hang mûvészetéhez képest tulajdonképpen másodlagos jelentôségûek. Ezek a munkáim nem voltak képesek megragadni, kifejezni az elevenen hangzó zenébôl szinte semmiféle lényeges elemet. De nem is törekedtem, törekedhettem ilyesmire.

Ami elfogadható, netán jó volt ezekben a munkálkodásaimban, az semmiképpen sem a zenei élmény hatására formálódott, alakult ki.

Néhány éve viszont megkérdezték tôlem, tudnék-e csinálni egy harangot. A harangöntés „komoly tudomány”, ezért természetesen nem vághattam rá, hogy igen.

Az egyik kollégám ellenben azt mondta bízatásként: „Nem vagy te hajdú, nyugodtan elvállalhatod!” Végül is minden a tervezésen, a fizikai és anyagtani törvények ismeretén vagy a széleskörû, a generációkon keresztül hagyományozott titkos és titkolt gyakorlati tapasztalaton múlik. Mivel harangöntô ôseim nincsenek, és egyetlen harangöntôt sem ismerek, a harangöntést pedig csak Tarkovszkij Rubljov címû filmjében láttam, csak a saját kutatás maradt, és némi fizikusi-matematikusi segítség, amire támaszkodhattam.

Ilyen elôzmények után több mint egy évig próbáltam megismerkedni a harang tervezésének és kivitelezésének problematikájával. Legelôször Theophilus Presbyter 12. század elején írt mûve – a Schedula diversarum artium – tanulmányozásával kezdtem, arra keresve a választ, miképpen lehet harmonikusan csengô, szép alakú harangot önteni. Olyat, amely messzehangzó, érces zengésû, és a tiszta alaphang megszólalásakor annak tercét és kvintjét is képes adni! Egy jó harangnak, amellett, hogy szép formájú, megfelelô arányú, mértéktartóan díszített és bölcs mondanivalójú felirattal ellátott mûremek – ennek a követelménynek is meg kell felelni – tudtam meg az igen kevés, e témával foglalkozó irodalomból. Kutatásaim, kísérleteim után terveztem tehát egy olyan, ötven centiméter magas, ötven centiméter átmérôjû és ötven kilós kis harangot, amelynek alaphangja a normál A-hang (440 Hz) és szól mellette a terc is meg a kvint is.

Amikor elkészültem az öntéssel, a Nyíregyházi Fôiskola fizika tanszékének laboratóriumában mûszeresen is bemértük a hangzását, s az alaphang 447 Hz rezgésszámú volt. S ezen még javítani is lehetett! A harang hangzását még empirikusan is megvizsgálta, ellenôrizte néhány abszolút hallású zenész tanártársam, s ôk is meg voltak elégedve csengésével.

Ez a kis harang azóta egy temetôben lélekharangként szolgál, sok embert búcsúztatott tisztességgel.

Jó érzéssel gondolok vissza ma is erre a munkámra, mert végigjártam egy utat,

220

Nagy Lajos Imre

amelynek végén egy olyan tárgy született, amely jól „mûködik”, megfelel többféle elvárásnak és kifejezi a tökéletességre törekvés vágyát is. Vagyis benne van a gondos tervezés és kivitelezés egysége, amely végül a „harmonikus” hangzásban nyilvánul meg.

Nemrég kiváló magyar zeneszerzôk és esztéták elôadásaiból álló intenzív és tömény zeneelméleti-zenetörténeti kurzuson vettem részt, ahol többször is igen érdekes, bár nekem jórészt felfoghatatlan zenei problémákat magyaráztak, elemeztek.

Most sem bátorkodom vállalkozni arra, hogy valamilyen okosnak tûnô, „értô” véleményt mondjak bármilyen zenével kapcsolatos dologban, ezek az elôadások mégis rákényszerítettek „zenei viszonyaim” felülvizsgálatára. A zenei-zeneelméleti elôadások közül – bár a részproblémákat kevéssé értettem – Jenei Zoltán zeneszerzô elôadásai jelentettek alapvetô élményt nekem, mert a zenei mû létrehozásának gyötrelmeibe, szépségeibe, saját alkotói folyamatába engedett belelátni. Elmélyült felkészülés, gondos tervezés, kivitelezés, próbálgatások, az egység megteremtésének az igénye, a spontaneitás könnyedségét eredményezô kiszámítottság, komolyság és átgondoltság, felelôsségtudat voltak ennek az ismérvei, amelyek együttesen a tökéletes hangzásban teljesednek ki.

A zenészek (és a szobrászok is) akkor lehetnek boldog emberek, ha szakmájukban, munkájukban örömüket lelik, ha képesek magukat kifejezni, még akkor is, ha sokszor kínlódnak vagy elbizonytalanodnak valamilyen megoldás, módszer, irány keresése közben.

Nem tudom, hogy Jenei Zoltán boldog ember-e, de zeneszerzôi magatartásából, elôadásaiból a nagy összhangzat, a tökéletes hangzás megtalálásának igényét éreztem. Mi lehetne más dolgunk a világon, akár zenészek, akár szobrászok, tanárok, mérnökök, utcaseprôk, lakatosok vagyunk, mint az, hogy munkánkban a „tökéletes hangzás” megtalálásával próbálkozzunk?

Mindazok ellenére, hogy nincs igazán fülem a hallásra, nem ismerem, alig értem a zenei hatások mechanizmusát, zenetörténeti és zeneelméleti ismereteim hézagosak és még egy sereg lehangoló tulajdonságomat sorolhatnám fel e témakörben, mégis voltak katartikus zenei élményeim. Vannak olyan zenemûvek, amelyek még az én „süket” fülemen is képesek keresztültörni, megragadni, felemelni és megrázni, s vagy megnyugtatni vagy torokszorító fájdalommal tölteni el. Valószínûleg ezek az igazi mûvek, valószínûleg ez a MÛVÉSZET. A mûvészet, amelyet nem szabad, de talán nem is lehet megmagyarázni. A mûértôk, zenekritikusok rengeteg apróbb-nagyobb összefüggést, szabályt, rendszert, törvényszerûséget feltártak és megismertek már, amelyeket a zeneszerzôk tudatosan alkalmaztak, alkalmaznak. A „tudás” és az „értés” azonban – úgy gondolom – nem szükséges az igazi katarzishoz!

A harangkonduláshoz, a harangok szavának értéséhez sem kell ismerni a harangöntés szabályait. Talán a csendet csak, amelybôl fölszakad.

Szabó Lajos

Gyökerek E szó: magyar, nem kortestallér, melyen tisztességet s voksokat szokás venni, és nem áru kufárok száján, akik latolgatják, melyik hangszínre honnan származik majd belôle haszon s mennyi.

E néven egy nemzet él itt, a Kárpát medencéjében, szétverve, megtiporva.

Járt így más is, lehetnék finn vagy örmény...

S mindig lesz nép, melynek fiait, földjét a kannibál erôszak elrabolja.

De szívemben Zágonban, Kassán, Zentán a harangok delente dalra kelnek, kopott hangok kondulnak Körtvélyfáján, és Szentkirály meg Toldalag tornyai mint kiscsikók csengôi csilingelnek.

E szó: magyar, elém fenyvesek hûsét tereli, s az Alföld színeit hozza, ôsszel Szabolcs jonatánjának ízét és tavasszal a vén budai hársak s a Nagyerdô illatát záporozza.

Fülemben e pár hangra Árpád mokány vitézei hajráznak s gyilkos hordák, Dózsa serceg, Kossuth bilincse csörren, Petôfi harsog: „szent világszabadság”, és imáink Trianont káromolják: E szó: magyar, nekem az „Ecce homo”, „Az ôs Kaján”, Háry Napóleonja, s benne ragyog Bolyai új világa, száll a Himnusz, Jedlik csodája zümmög, s Latinovits Radnóti versét mondja.

222 Évezredek hallatlan kincseinek tárházai nyílnak e szóra: magyar; az én népem szelleme ragyog bennük, s dalol, szárnyal megtartó anyanyelvem, mely teremtett, ápolt s majdan eltakar.

Idô és tér Jár, jár, motoz a számlap mögött a szerkezet, ketyegi a számodra kiszabott perceket.

Egy ideig hallgatod zörejét: kit-kit-kat, és fölsejlik utánad valami kis cikcakk.

A szíved zeng, kalimpál ujjongva, hogy itt vagy!

De beér a mutató, s aztán már csak: tiktak.

Balogh Péter

Újra Egy régi ablak elôtt függönyök feküsznek és a vízcsöppek belehulltak egy szûk pohárba azóta lehûltek az esték tavasz volt és szerettem sok mindent és néhány mozdulatot frissen ázott utcákon a pohárban ezen az asztalon épp most törik össze az a fény minden alá fejem alá árnyékokba kúszik a remegés

egy arc nem messze innen elmúlt hajnalok szárnyait simogatta bennem sikolt a távol suttog a távol távoli a pohár mélyén minden a füst is a tûz is a szellô is a szél is fáradtan lebeg a fekete rejtô függönyökön az ablak elôtt

Tékozlás a tükörben Állod a saját pillantásodat?

Mikor éhségre meredsz arcod echójából, mikor emlékezni kezdesz milyen is volt, amikor bátran néztél mindezekre –

Versek

223 és most lásd mivé lettek azok a mindenek, s te milyen lettél magadnak benne – Állod?

Hát pislogj és dörzsöld a szemed, lásd, arcod összevakartad, a tükröt amiben vagy, összekented, a hajadat szétziláltad – pihéid mint álmok szálltak, fázik a koponyád. Állod a saját pillantásodat?

Gyakorolnod kell, vigyázz, mert egyre fájóbb lesz az összenézés, egyre égetôbb a tükrözôdés, mert nem bírod majd sokáig, egyre többször nem bírod ki majd a hasztalan lekent évek visszapillantásairt.

Ennui Úttalan útját járba a tarka szürke utcák mögött a sárga rólatok szól, szótalan árnyak.

Ilyen mély a benn csak novemberben volt az esô folyékony por, belehull sótlan kedvembe. Összekoccannak a mondatok, rozsdás beszéd zörög az étel büdös gôzét köpködi a kémény csikorogva szebben, mint mi, kik alatta járunk.

Aztán felhôégre dôlve várunk, várunk valami nôre, piros rúzsra a semmikékben nárciszokban ázva, fekete suhogással zöld csókot öltve tárjuk a fehér felakadt falakat kifakadt sebeinkre.

De ez csak álom.

Egyre mélyebb és kisebb, mint a kút tükre elszakadt lelkeinkben.

Rólatok szólok, seholsincs arcok, tegnapok, meséljetek nekem, mert nincs mit mondanom, csak írnom.

224

SZEMLE

Utcák, terek... nyíregyháziak Nagy örömmel vettem kézbe Margócsy József városunkban méltán népszerű helytörténeti sorozatának immár ötödik kötetét. Az Utcák, terek, emléktáblák első könyve 1984ben jelent meg, majd jöttek a többiek 1986ban, 1989-ben és 1997-ben, amelyekről rendre hírt adtunk a Szemle hasábjain is (az első kötetről az 1984/3. számban Szabó Géza, a másodikról az 1987/3. számban Balogh István, a harmadik kimaradt, s legutóbb az 1998/1. számunkban, Koroknay Gyula tollából). Nehéz újat mondani az új kötetről, hiszen szerves folytatása azoknak mind szerkezetében, mind stílusában. Mint azokban, e kötetben is megtaláljuk a szerző szorgos kutatásaival feltárt ismeretanyagot, átszűrve az ő mélyen lokálpatrióta személyiségén, látásmódján, amellyel kiemeli és bemutatja nekünk a hajdan volt életet a „holt” papírokból, poros fóliókból. Még kevesebb szó esik a könyvben a tárgyi emlékekről, annál több magukról a nyíregyháziakról, azokról az emberekről – névvel megjelölve és névtelenül –, akik itt éltek, és alakítói voltak „szőke városunknak”, formálói múltunknak, hagyományőrzők és hagyományozók, a maguk emberi sokféleségében értékes elődeink. Persze, ez sem újdonság, hiszen akik kritizálták ezt a stílusú helytörténetírást, elsősorban azt vethették szemére, hogy a saját (és családja) szemszögéből látja és láttatja a város múltját, hogy mindig érzékenyen reagált emberi sorsokra, leg-

inkább azokéra, akiket személyesen is ismert, akik az ő életére hatást gyakoroltak.

Ebben a kötetben is jelentős helyet foglalnak el, például a hőn szeretett Kossuth Gimnázium tanárai, jeles diákjai, az irodalmiművészeti élet kiválóságai, de még jelentősebb teret szentel a városalapítók, -fejlesztők bemutatásának.

Nem rejtett a szerző célja, hogy régi olvasói mellé újakat is szerezzen. A megfelelő dokumentumok feltárásával válaszokat ad az új városlakók megfogalmazott és el nem hangzott kérdéseire, például hogy mitől Örökösföldek Nyíregyháza keleti városrészének a neve, hogy csupán a vasútépítés elegendő feltétele volt-e a megyeszékhellyé válásnak, s hogyan alakult ki a nyíregyházi polgárság máig ható kulturális színvonala. A mindezekért érdemeket szerzett városépítő-szépítő vezető egyéniségekről sokat olvashatunk a múltból, Krasznay Gábor polgármesterről, a gyárépítő Májerszky családról, a vendégcsalogató Bencs Kálmánról, továbbá a városháza más kiváló személyiségeiről, a négy generáción át hivatalt viselő Juhászokról, a térképrestauráló Nagy Elek műszaki főtanácsosról és a színházszervező Somogyi Gyuláról.

A következő fejezet színpompás kaleidoszkóp. Mint egy mesélő nagyapó vázolja fel a múltat a szerző olyan láttató erővel, mintha a leírtaknak maga is éppúgy tanúja, részese lett volna, mint kossuthos diákévei-

SZEMLE

nek. A történelmi hitelességű fejezetben, például bemutatja a legjelentősebb értelmiségi társulás, az 1831-32-ben megalakult Magyar Olvasó Társaság alapszabályzatát mint forrásértékű dokumentumot, s amely alapja volt a városi közművelődés további „építkezéseinek”, a kaszinónak, a Bessenyeitársaságnak és így tovább. A szervesen ide illeszkedő anekdoták, hiedelmek, szokások, életképek és még nyelvi magyarázatok is letehetetlenül olvasmányossá teszik a könyvet.

Ugyanakkor mindből érezhető, hogy végtelen mennyiségű levéltári dokumentumot, újságot és – a kötet végén felsorolt – más forrásmunkát olvasott és válogatott ki számunkra a Tanár úr, hogy ezekkel minél hitelesebb képet fessen az élő városról, a várossá válástól kezdve, körülbelül a XX. század közepéig.

Ugyanez folytatódik a negyedik fejezetben, ahol a kulturális élet jelentősebb személyiségeiről, rendkívül változatos sajtójáról, író személyiségeiről nyújt áttekintést – e részben azonban figyelme már kiterjed a század második ötven évére is. Talán egy irodalmár számára kevés az e részben kiemeltek, a két Vietorisz, Marssó József, Sipkay Barna, Váci Mihály és Bory Zsolt életművének vázlatos bemutatása, ám elfogadhatjuk, hogy őrá éppen az említettek tették a legnagyobb hatást, s csak köszönhetjük, hogy ezt igyekezett olvasóival is megosztani! Utalásai azonban jóval szélesebb kört érintenek. Végeredményben az öt kötet sem nyújthat teljes ke-

225

resztmetszetet a város múltjáról, ahogy alcímében ígéri a szerző, csupán mozaikokat.

Azok viszont annál színesebbek.

Margócsy József e kötetében több részlet korábbi újságcikkeiből származik. Csupán azokból – amikre újságolvasóként emlékezünk – talán még öt hasonló kötetet össze lehetne állítani – igaz e sorozattal jórészt átfedő tartalommal. Éppen ezért érzem kissé csonkának és ide nem illőnek a teljes ötödik fejezetet alkotó, az azóta megvalósult II. világháborús emlékmű terveiről szóló, egyetlen, ráadásul tizennégy éves újságcikkének e könyvbe illesztését. Ez azonban mit sem von le a könyv egészének olvasmányélményéből, sőt abból, amit a szerző sugall, hogy ha további elmélyülésre vágyunk városunk történetében, lapozzuk fel az általa bőségesen bemutatott forrásanyagot is. S ez annál örvendetesebb, hiszen Nyíregyháza ez évben ünnepli újratelepítésének 250. évfordulóját, melynek – más, új kiadványok mellett – jó előkészítője Margócsy József népszerű könyvsorozatának e darabja. Hisszük, hogy még lesznek további mondanivalói városunkról, múltunkról az újabb generációk számára.

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák V. Újabb mozaikok a régi Nyíregyháza életéből. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára kiadványai III. Tanulmányok 11. Nyíregyháza, 2002. 260 p.

Erdélyi Tamás

226

SZEMLE

„Hass, alkoss, gyarapíts!” „... elszántan a ritka tökélyekkel bíró költő és hazafi elsülyedt pályafutását visszateremtem,...” Ide az ismertetés elejére kívánkozik a Kölcsey Kálmán nevelője, Obernyik Károly Kölcsey Ferenc házi körében című tanulmányából kiemelt idézetrész. Kiérzik belőle a rejteni sem szándékolt késztetés, rokon vágy, mely Csorba Sándort a Kölcsey Ferenc utóéletének első évtizedeiből című könyve megírására késztette.

A kötetben Csorba Sándor irodalomtörténész, jeles Kölcsey-katató hét, önmagában is teljes érvényű fejezetben írja le és dokumentálja Kölcsey Ferenc halálának, temetésének, első síremléke felállításának – eddig még nem vagy másként ismert – körülményeit. Foglakozik a halálát ismertető hivatalos gyászjelentés elkészültének, Kölcsey arcképe megfestése kezdeményezésének keletkezéstörténetével. Külön fejezetet kapott Kölcsey művei első kiadásának tanulságos folyamata; birtokának – az öröklési pereskedéstől sem mentes – sorsa. A másik rész idézi fel akadémiai búcsúztatását és a kortársak emlékezéseit; újabb szobra elkészíttetésének és elkészültének kevéssé szívderítő menetét; a sort Kölcsey Ferenc irattára és könyvtára sorsáról tudósító tanulmány zárja.

Mind e gazdag termés több mint tucatnyi – rajz, portré, szobor, térkép, borító – fotóval szemléltetve 137 oldalon kínálja magát az érdeklődőknek, akiket húszoldalnyi melléklettel és a tartalomjegyzékkel tájékoztat. Érdemes e lapokra is egy-egy pillantást vetni, hiszen három „család táblázat” Kölcsey Ferenc végrendelete, az ízetlenül kötözködő Szion-beli cikk egy részlete mellett a szövegben szereplő rövidítések magyarázata és egy szó- és fogalomtár található.

Irodalomtörténészeknek, kutatóknak szellemi kincsesbánya. A műkedvelő (értsd: műveket kedvelő...), irodalombarát olvasó – akinek érdeklődési körétől, iskolázottságától függően kíváncsisága csapongóbb, ismeretei gyengébbek, mint a jól tájékozott és fegyelmezett kutatóké – ugyancsak bőséggel táplálhatja elméjét, Kölcsey Ferenc iránti tiszteletét, (lokál)patrióta érzelmeit, ha kellő figyelemmel forgatja a könyv lapjait.

Az ismertetés írója fejében ennél a mondatnál az a gondolat támadt, hogy a recenzió utolsó sorának leírásával – folytonosan csodálkozva azon, miként történhetett, hogy publicista létére egy tudományos folyóiratban kapott lehetőséget ennek közlésére – eleget is tett könnyelműen vállalt kötelezettségének. Akkor azonban rádöbbent arra is, mennyi rábeszélő érv maradna a tarsolyában, ha nem lenne egy szava sem arról, milyen természetes is a tudósban és a műkedvelőben egyaránt izgatott kíváncsiság megtudni, hogy Kölcsey művei, az 1838 óta megjelent, akár az új magyar irodalmi lexikonban felsorolt – tehát bizonyára több mint ötven! – róla szóló irodalmi mű ismeretében ugyan még mi újat lehet mondani, írni az Andalgások költőjéről, Kazinczy, Szemere Pál barátjáról, a kritikusról, politikusról, a (kínnal) gazdálkodóról és kiváló szónokról, a Hymnuszt szerző Kölcsey Ferencről.

Csorba Sándor kezemben tartott könyve a bizonyíték: sokat, nagyon is sokat. Sok újat és meglepőt, szomorút és felemelőt, bosszantót és elgondolkodtatót. Galádságokat és nagyszerű dolgokat egyaránt. Az utóéletet sokoldalúan ismertető és a szerző által for-

SZEMLE

rásokkal is hitelesített történetek fölött azonban ott világít töretlen fényben Kölcsey, a „törékeny testben erős lélek” szelleme.

Arcképe, szobra megrendelésének, elkészültének és sorsuknak a története sokakban megérlelheti a felismerést, manapság is szenvedünk még olyan politikai nyavalyákban, melyek ellenszerét Kölcsey halála óta sem sikerült megtalálnunk. Tudhatnánk, tudjuk is talán a gyógymódot, csak önös érdekek vagy a bennünk tenyésző sunyiság visszatartja a közélet botcsinálta doktorait alkalmazásától.

A Kölcsey-birtok sorsát alakító viták, pereskedések, ügyeskedések között a tudós kutatók bizonyára hamarabb eligazodnak, mivel a körülményekről, szereplőkről eleve többet tudnak máris, mint a laikus olvasó, aki viszont – anélkül, hogy képes lenne vagy bele akarna egyáltalán bonyolódni az ügyek nehezen átlátható szövevényébe – egyre világosabban megérti, miért is írhatta Kölcsey a magyaróvári gazdasági intézet rövid ismertetésében: „... parányi szántóföldeim éppen úgy béreseim bölcsességétől függenek, mint a tiétek; s ugyanezért éppen olyan szűken kamatoznak, mint a tiétek. Azonban, mit ifjan nem tanultunk, azt most már ősz fejjel ki nem pótolhatjuk, hanem a jövendő előttünk áll.

Nézzetek előre, s fiaitokat küldjétek tanulni, hogy jobbak lehessenek, mint mi valánk!”

(Kölcsey Ferenc Minden Munkái. Negyedik kötet. Idézi: Szántó György Tibor. Idegen kezek. 1988. 43. o.) Az osztozás tárgyát képező vagyonból azonban kitűnik, hogy gazdája – megélhetési alapnak tekintve azt – mily gondosan kezelte.

Miután még inkább elámulhat a kíváncsivá lett olvasó, amikor a Kölcsey-irattár és könyvtár sorsának leírásához ér. Ez utóbbiban elsősorban nem is a korában szokatlan – és feltehetően nem is teljes – kötetszám a fő érdekesség. Sokkal inkább az auktorok és kötetek témái, kezdve Abraxas Fr.-nek az

227

angol alkotmányról írt (német nyelvű) könyvével, Zádor Elek Geographiai kézikönyvéig. Az ábécésor két határköve között pedig micsoda gazdagság e szellemi lakomán.

Klasszikusok, kortárs magyar szerzők – költők és prózaírók –, külföldi mesterek, gyűjteményes kötetek. Amiről pedig szólnak: alkotmányok, történelem, életrajzok, filozófiai művek, geometria, versek, regények, epigrammák, világtörténet, erkölcstan, testnevelés, bibliatörténet, színművek, orvosi törvénytudomány, nemzetiségi kérdések, politikai írások, algebra, államtan, földrajz, irodalomtörténet, kritikatörténet, nyelvtudomány, egyháztörténet. E könyvek szellemi rokonok társaságában élt „a múzsáknak és roppant tanulmányainak”.

Nyelvkönyveinek sokasága árulkodik érdeklődéséről és idegennyelv-tudásának sokoldalúságáról, bár ez utóbbi könyvtár jegyzékében a szerzők és könyvcímek alapján nyomban kiviláglik.

Ki vonná kétségbe Vörösmarty Mihály hódoló epigrammájának igazát?! „Nap vala értelmed, jó szíved csillagok és hold: Egy nagy természet fényköre húnyt ki veled.”

Végezetül: a Mellékletben nincs semmi, ami az olvasó és érdeklődő számára mellékes lehetne. Ebben a viszonylagos teljességben ajánlom szíves figyelmükbe a Kölcseykutatás 2003. Január 22-én, a Magyar Kultúra napján közreadott, jelentős kötetet, nem feledkezve meg arról, hogy tisztelettel, elismeréssel adózzak a fáradhatatlan szorgalmú, szerzőnek az újabb könyvben testet öltött szellemi ajándékért.

Csorba Sándor: Kölcsey Ferenc utóéletének első évtizedeiből. Fehérgyarmat, Kölcsey Társaság, Társasági Füzetek, 2002.

137 p. + m‘ellékletek.

L. Tóth László

228

SZEMLE

Tanári magatartástípusok „A pedagógus viszonya a konfliktuskezeléshez, a személyiségvonások függvényében” címe annak a kötetnek, melyet az elmúlt év végén vehettünk kézbe. Ez a mű a hazai pszichológiai kutatások körébe illeszthető. A választott téma elméleti és gyakorlati szempontú megközelítését, átfogó elemzését az a feltáró jellegű kutatás jelenti, amelyet Figula Erika a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a pszichológia doktori program keretében végzett. A doktori (PhD) értekezés eredeti címe: Tanári magatartástípusok.

Az új cím sem fedi le teljesen a vállalt és elvégzett munkát, de az eredetinél jobban kifejezi a kutató témához való közelítését és annak kifejtését.

Napjainkban érzékelhető, hogy a kibontakozó, erősödő demokratikus rendszerben nemcsak a nevelési-oktatási intézmények funkciója, hanem a pedagógus helye, szerepe is változik, fokozatosan átértékelődik.

Egyre világosabban tárul fel, hogy a következő évtizedek oktatással-neveléssel kapcsolatos igényeit csak akkor lehet kielégíteni, ha sikerül az eredményességet, hatékonyságot lényegesen javítani. Ennek egyik garanciája a tárgyi és személyi feltételek javítása mellett a pedagógus személyisége, a tanár-diák kapcsolat céltudatos fejlesztése, az eddiginél jobb intézményi szociális klíma megteremtése. A szerző úgy ítéli meg, hogy az e témakörbe illő egy-egy szakmai kérdés, fontos részterület mélyebb feltárásával, átfogó elemzésével segíteni lehet a folyamat felgyorsítását, eredményesebbé tételét. Ezért a vállalt kutatása célirányosan a pedagógusje-

löltek, és a gyakorló tanárok személyiségének, magatartásának, konfliktuskezelésének vizsgálatára irányult.

A kötetben formailag négy nagy fejezetet találunk. Szerkezetileg ez áttekinthetővé teszi a könyvet. Az olvasó pontosan nyomon követheti egyrészt a kutatás elméleti megalapozását, másrészt azt, hogy a szerző mit, miért és hogyan vizsgált, s a kutatás során milyen bizonytalansági tényezők merültek fel és milyen konkrét eredményre jutott.

Rövid bevezetés után a kutatás elméleti megalapozását ismerhetjük meg az első és a második fejezetben. Az elsőben a pedagógus személyiségére irányuló különböző elméleti (vonáselméleti) megközelítéseket, összegzi a szerző és bemutatja a pedagógus szerepviselkedésének meghatározó stílusjegyeit. A különböző megközelítésmódoknál feltárja az azonosságokat és a különbségeket.

A tanár-diák kapcsolatot taglaló második fejezetben az elsőhöz hasonlóan a vonatkozó szakirodalmat új megközelítések és szempontok érvényesítésével vonultatja fel. Ezek elsősorban azok a szervezetpszichológiai és munkapszichológiai kérdésfelvetések, amelyekben a tanár-diák kapcsolat új értelmezést nyerhet és a szemléletváltás szükségességét erősíti. A szerző szerint az út elején tartunk.

Az iskola belső világának átalakítása, az átláthatóbb, hatékonyabb kapcsolatrendszer kiépítése mindennapi harcot, küzdelmet jelent. Küzdelmet a pedagógusnak önmagával, környezetével, az iskoláért folytatott alku főszereplőivel. Nézete, saját álláspontja ahhoz a szemléletmódhoz áll legközelebb,

SZEMLE

amely az iskolát szervezetnek, a tanár-diák kapcsolatot munkakapcsolatnak, a tanárt pedig vezetőnek tekinti.

A könyv fő részét, harmadik fejezetét a szerző saját, két szakaszból álló kutatásának bemutatása adja. A két szakasz összefügg egymással, a második az elsőből következik.

A kérdésfelvetések, a hipotézisek leírása, a vizsgálat mintájának, menetének és módszerének bemutatása világos, példaértékű.

A vizsgálat első szakaszát a szerző elővizsgálatnak tekintette. Ebben a szakaszban az alábbi kérdésekre kereste a választ: Hogyan értelmezik interperszonális helyzetekben a tulajdonságokat a pedagógusok és a pedagógus jelöltek? A gyakorló tanárok- és a főiskolai (tanár szakos) hallgatók személyiségvonásokra vonatkozó nézetrendszere tükröződik-e a diákokkal szembeni attitűdjükben, s ezek hasonlóságot vagy különbséget mutatnak-e? A tanárrá válás folyamata során módosul-e a tanár-diák kapcsolattal szembeni attitűd, s ez kimutatható-e az I. és IV. éves főiskolás hallgatók összehasonlítása során?

A vizsgálat második szakasza a fővizsgálat volt. Ebben a szakaszban a tanár-diák kapcsolatot meghatározó személyiségvonások elemzése, a pedagógus szerepmegvalósításában szerepet játszó tényezők feltárására, s ezeknek a viselkedésben, a konfliktuskezelésben való megnyilvánulásának vizsgálatára vállalkozott a kutató. Ebben a szakaszban az alábbi kérdésekre kereste a választ: Valóban elkülönül-e a pedagógus mintán belül a represszor és szenzitizátor személyiségűek csoportja? A represszorok nagyobb arányban vannak-e, ők választják-e inkább a pedagóguspályát? A személyiségtípus összefüggést mutat-e a nem személyiségspecifikus (szak, nem, életkor, státusz) tényezőkkel? A represzszorok inkább a humán szakos pedagógusok és főiskolai hallgató nők, a szenzitizátorok inkább a reál szakos pedagógus és főiskolai hallgató férfiak? A kétféle személyiségtípus

229

(represszor-szenzitizátor) összefüggést mutate személyiségspecifikus tényezőkkel, mint a kontrollhely, a dogmatizmus, a feladat- illetve kapcsolatorientáltság?

Az elővizsgálatban és a fővizsgálatban megfogalmazott kérdésekre adott válaszok hátterének céltudatos kutatása, a feltárt összefüggések tényekkel igazolt alátámasztása, szakszerűsége meggyőző erővel hat az olvasóra.

Könnyű belátni, hogy mindezek ismerete mennyire hasznos lehet az élő munkakapcsolatok átgondolásában. Főképpen azokon a területeken, ahol a teljesítmény és az emberi kapcsolatok minősége jelentős mértékben függ a szaktudás- és emberismeret mértékétől?

A könyv negyedik fejezetében a szerző a kutatási eredményeit és ennek hasznosítható területeit írja le. Figula Erika visszafogottságát jelzi, hogy nem tesz messzemenő következtetéseket, kinyilatkoztatásokat. Munkájának hasznosságát azok az eredmények jelentik, amelyek túlmutatnak eddigi ismereteinken, a mindennapi szakmai gyakorlaton. Éppen ezzel segítheti leginkább a pedagógiai valóság mélyebb megismerését, tudatosabb alakítását, fejlesztését. A kötetnek érdemes lenne e helyen valamennyi fejezetét elemzőbben szemügyre venni, bemutatni.

Ezzel mélyebben tekinthetnénk bele, hogy a szerzőnek valóban mennyire sikerült a választott témát komplex módon megközelíteni, az általa vélt fontosabb elemeket ok-okozati összefüggésekben megragadni. Erre itt nincs lehetőség a recenzió terjedelmi korlátai miatt. Így vállalva a recenzens önkényes válogatási szempontjait, a kutatási eredmények közül külön is kiemelésre és hangsúlyozásra érdemesnek tartjuk az alábbiakat.

A kutatás újszerűségét nem maga a témaválasztás, hanem a választott téma újszerű elméleti- és gyakorlati megközelítésmódja, a már ismert kutatási módszerek és eszközök sajátos adaptálásával (átalakításával) és a szerző saját fejlesztésű vizsgálati eszközei-

230

nek alkalmazásával feltárt eredmények jelentik. Az egész problémakört sikerült újabb, tágabb kontextusba helyezni tartalmi és módszertani szempontból egyaránt.

Bizonyítást nyert, hogy a személyiségvonások felől közelítő kutatások a tanárok jellemzését, a tanárokról kialakított képet többnyire az általánosíthatónak vélt jegyekkel próbálták megragadni. A kutatások különböző tipológiákhoz vezettek. Tulajdonságleltárak, listák, nevelési-vezetési stílusok, ideáltípusok körvonalazódtak. Lényegében ezek a tradicionális pedagógusszerepek elemeit tükrözik.

A szerző állást foglalt abban, hogy a meglévő szereptipológiák átalakítás nélkül nem, vagy csak alig alkalmazhatók, használhatók a pálya szerepértelmezéséhez, az új és változó szerepekre való felkészüléshez, felkészítéshez. Nézete szerint új szemléletmódra, korszerűbb megközelítésmódra van szükség. A hagyományos tulajdonlisták helyett a személyiség sajátos tényezőinek, a szerepviselkedésben megnyilvánuló stílusjegyeinek feltárására, értelmezésére kell helyezni a hangsúlyt. A szerző ezt az utat választotta. Összegzéséből megismerhetünk egy új szerepelméleti megközelítést. Rácsodálkozhatunk a vizsgálati eredmény alapján megalkotott új, pszichológiailag jobban értelmezhető, személyiségspecifikus tényezőkkel jellemezhető személyiségmodellekre és a hozzájuk társított azonosságokra és különbségekre. Nem kétséges, hogy mindezek ismeretében a pedagógiai szerepviselkedést, a tanári magatartást új dimenziók mentén értelmezhetjük.

A szerző könyvében a tanári magatartás négy típusát elemzi és mutatja be: a tanár személyiségvonásai és a diákokkal szembeni vezetői attitűdje függvényében. A szerző kutatási eredménye alapján arra a következtetésre jutott, hogy a tanárok és tanárjelöltek értékstruktúrájára, személyiségpreferenciája, nevelési stílusa tükröződik a diákokkal szem-

SZEMLE

beni attitűdjeikben. Nincs valamiféle státuszon, foglalkozási szerepen alapuló értékpreferenciájuk, attitűdjük.

Az értékpreferenciabeli, az attitűdbeli különbségek a személyiségvonások függvényeként értelmezhetők. A konfliktusos helyzetekben a választott megoldásmódok többnyire személyiségfüggők. Érdemes időt és figyelmet fordítani a több mint száz tételt tartalmazó bibliográfiára, a közkinccsé tett vizsgálati kérdőívek, a bemutatott módszerek tanulmányozására. Mindezek növelik a kötet értékét, segítik az olvasót a megértésben, a kutatási eredmények hasznosításában.

Röviden összefoglalva: Figula Erika kötetéről korszerű szemléleténél, alaposságánál fogva elismeréssel szólhatunk. Az általa választott téma a bemutatott eredmények alapján napjainkban újra meglepő aktualitást nyerhet.

Ez a könyv a szerző eddigi kutató munkájának egyfajta lezárása. Hiányérzetünk többnyire abból fakad, hogy a személyiségdimenziók nem teljes köre került elemzésre.

Fontos lenne, hogy a szerző a munkát folytassa és az általa még nem vizsgált tényezőket legalább ilyen mélységgel tegye elemzés, kutatás tárgyává.

Ez a kiadvány jó szívvel ajánlható a felsőfokú oktatásban, elsősorban a tanárképzésben, valamint az alap- és középfokú iskolarendszerű és iskolarendszeren kívüli képzésben, továbbképzésben dolgozóknak.

Kiemelten ajánlható az elméleti és gyakorlati munkát egyaránt kedvelőknek, a korszerű utat keresőknek.

Dr. Figula Erika: A pedagógus viszonya a konfliktuskezeléshez, a személyiségvonások függvényében. Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Tudományos Közalapítvány Füzetei 16. sz. Kiadó: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Közalapítvány Kuratóriuma, Nyíregyháza, 2002. 215 p.

Vass Lajosné

KRÓNIKA

231

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG IRODALMA Válogatott bibliográfia 2003. január 1–március 31.

Összeállította a Móricz Zsigmond Könyvtár sajtófigyelő szolgálata ÖNÁLLÓ MŰVEK

13. SZABÓ Sándorné: A szociális ellátás intézményrendszere és formái Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az országos adatok tükrében. – Nyíregyháza: KSH SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Igazgatóság, 2002.42 p.

ÉS GYŰJTEMÉNYES MUNKÁK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére

IDŐSZAKI KIADVÁNYOK

vonatkozó közleményei

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei

1. DAJKA János: Az egyéni gazdaságok állatállománya kistérségek szerint a megyében. – Nyíregyháza : KSH Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Igazgatósága, 2002. 42 p.

2. GARAI Mihály: életemről : Pályázat. – Nyíregyháza, 2003. Kézirat. 17 p.

3. GONDOS Gyula: Megszakadt ösvényen 1957–1965 : válogatott és újabb versek. – Kisvárda : Piremon Kisvállalat, 2003. 120 p.

4. Ki kicsoda a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei önkormányzatokban? – Szerk. Kalenda Zoltán. – Nyíregyháza : R-Press Bt. Kiadványszerk., 2003. 134 p.

5. KOVÁCS Sándor-HORVÁTH Zoltán György: Kárpátalja kincsei. Budapest : Masszi K, 2002. 311 p.

6. LENTI István-ARADI Csaba: Bátorliget élővilága – ma : válogatott tanulmányok. – Debrecen : Kinizsi ny., 2002. 160 p.

7. LUPSA Józsefné: Csendes áhitat : versek. – Kótaj : Signatura Bt., 2002. 148 p.

8. A magyar történelem eseményei a Vay Ádám Múzeum metszetgyűjteményének tükrében : tudományos konferencia. Szerk. Molnár Sándor. – Vaja : Vay Ádám Múzeum, 2002. 115 p.

9. MATITS Ferenc: Váci András festőművész 1928– 1989. Foto: Belánszky Demkó Péter. Vaja Nagyközség Önkormányzata, 1998. 45 p.

10. NÉZŐ István: Kisvárda az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején. – Kisvárda, 2002. kézirat. 43 p.

11. PERÉNYI Károly: A rakamazi Kossuth-szobor. – Rakamaz, 2002. Kézirat. 17 p., 5 mell.

12. SÜLI-ZAKAR István: A Kárpátok Eurorégió interregionális szövetség tíz éve. – Debrecen : Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója, 2003. 421 p.

(2002. IV. né.)

14. SZÁSZI Ferenc: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népességének belföldi (belső) vándorlása a rendszerváltás előtti évtizedben, 1980–1990 = Demográfia, 4. sz. p. 449–467.; migráció; népességstatisztika; demográfia 15. SZÍVÓSNÉ TÓTH Annamária: Esélyek a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók iskolai pályafutásához = Pedagógiai Műhely, 4. sz. p. 31–40.; felnőttoktatás; tehetséggondozás; Nyíregyháza 16. BESSENYEI Lajos: Visszapillantás = Pedagógiai Műhely, 4. sz. p. 41–43.; felnőttoktatás; Dolgozók Kossuth Lajos Gimnáziuma és Szakközépiskolája 17. SZÍVÓSNÉ TÓTH Annamária: 50 tanév a felnőttoktatás szolgálatában = Pedagógiai Műhely, 4. sz. p. 44–59.; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; 1952–2002; Dolgozók Kossuth Lajos Gimnáziuma és Szakközépiskolája; Bánki Donát Műszaki Középiskola Felnőttoktatási Tagozata 18. NAGYNÉ ROMÁN Margit: A Bencs László Szakiskola és Általános Iskola a hátrányos helyzetű tanulók problémáinak kezelésében = Pedagógiai Műhely, 4. sz. p. 60–66.; 19. CSERMELY Tibor: A tanórán túli irodalmi és nyelvi nevelés lehetőségei a felnőttoktatásban Nyíregyházán = Pedagógiai Műhely, 4. sz. p. 70–73.; 20. GYAPAY László: Idegenségek és szokatlanságok Kölcsey ismeretlen nyelvészeti tárgyú munkája = Irodalomtörténeti Közlemények, 3–4. sz. p. 515–439.; irodalomtörténet; Kölcsey Ferenc

KRÓNIKA

232 Január 21. SZENTE Ferenc: Ötvenévesek a megyei könyvtárak = Könyvtári Levelező/lap, 1 sz. p. 16–20.; évforduló; Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár

36. Országos bajnoki címek salakmotorban, súlyemelésben és ökölvívásban = Kelet-Magyarország, 4. sz. p. 10.; sport; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; 2002 37. Nem engednek az elért eredményekből = Kelet-Magyarország, 5. sz. p. 7.; hulladékgazdálkodás; Sényő

22. VIDA János: A megye könyvtárügye a múlt és a jelen közigazgatási rendszerében = Könyvtári levelező/ lap, 1 sz. 20–23.; évforduló

38. NYÉKI Zsolt: Esélynövelés intelligens programmal = Kelet-Magyarország, 5. sz. p. 3.; informatika; Intelligens Szatmár-Beregi Régióért Egyesület

23. NAGY László: Jelen és jövő a megyei könyvtárakban = Könyvtári Levelező/lap, 1 sz. 24–25.; évforduló; Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár

39. Nagy terveket szövögetnek Nagycserkeszen = KeletMagyarország, 6. sz. p. 7.; önkormányzat

24. BORDÁS-GIESZ István: 1939: Kárpátalja = Századok, 1. sz. p. 160–177.; földrajz; gazdasági földrajz

40. LEFLER György: Kemecsei körkép = Kelet-Magyarország, 8. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola; bölcsőde; polgárőrség

25. CSETE Borbála: Kis magyar gyarló = Ellenfény, 1. sz. p. 28.; színikritika; Németh Ákos: Autótolvajok

41. Ezer család lakását korszerűsítik = Kelet-Magyarország; 9. sz. p. 1., 3.; panelházak; Nyíregyháza; 03/1

26. SÁNDOR L. István: Az erőszak esztétikája = Színház, 1. sz. p. 30–37.; Horváth Csaba (rendező); Móricz Zsigmond: Barbárok (táncjáték); színikritika; táncművészet; Móricz Zsigmond Színház

42. KISSNÉ MAJTÉNYI Mónika: Növekvő építési kedv = Kelet-Magyarország, 11. sz. p. 5.; lakásépítés; statisztika

27. BOROSS Károly: Szabó Dénes = Magyar Demokrata, 3. sz. p. 64–66.; 28. JÁNOSI Zoltán: Lélek és történelem Ratkó József drámáiban = Magyar Napló, 4. sz. p. 18–19.; drámaelmélet; Ratkó József összes művei 2. Drámák 29. NYÉKI Zsolt: Szolgáltatva a fejlesztés szolgálatában = Kelet-Magyarország, 1. sz. p. 3.; területfejlesztés; Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fejlesztési Ügynökség; Tisza András

43. Több lábon áll a szatmári gazda = Szabad Föld, 11. sz. p. 8.; gazdálkodás; Tiszabecs 44. GYÖRKE László: Telt ház az éjjeli menedékhelyen = Kelet-Magyarország, 12. sz. p. 3.; hajléktalanok; Nyíregyháza; Oltalom Hajléktalanellátó Szolgálat 45. KISSNÉ MAJTÉNYI Mónika: Több a gazdasági bűneset = Kelet-Magyarország, 12. sz. p. 5.; statisztika; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye

30. A tömegközlekedés csápjait nyújtogatja = Kelet-Magyarország, 1. sz. p. 7.; Nyíregyháza; Szabolcs Volán Rt.

46. MALAKUCZINÉ PÓKA Mária: Alacsony jövedelem, intenzív lakásépítés = Kelet-Magyarország, 13. sz. p. 5.; statisztika

31. LADÁNYI TÓTH Lajos; Kálmánházi körkép = KeletMagyarország, 2. sz. p. 7.; szociálpolitika; labdarúgás; baromfitenyésztés

47. LADÁNYI TÓTH Lajos: Nyírturai körkép = KeletMagyarország, 14. sz. p. 7.; önkormányzat; műemlékvédelem; labdarúgás

32. MARIK Sándor: Környezetbarát autópálya mazsolák = Kelet-Magyarország, 2. sz. p. 3.; M3-as autópálya

48. BALOGH Géza: Rákóczi népe a vajai várban = Szabad Föld, 15. sz. p. 2.; évforduló; Vaja

33. Röplabdás hölgyeink ismét dupláztak, két aranyat nyertek = Kelet-Magyarország, 2. sz. p. 10.; sport; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; 2002

49. BALOGH Géza: Kapkodni semmiképp sem érdemes = Szabad Föld, 15. sz. p. 5.; közigazgatás; történet; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; dr. Kávássy Sándor

34. LADÁNYI TÓTH Lajos: E-misszió küldetés egy élhetőbb világért = Kelet-Magyarország, 3. sz. p. 3.; E-Misszió Környezet- és Természetvédelmi Egyesület 35. TAKÁCS Péter: Gencsi ólmosbotok, tsukodi bicskák = Kelet-Magyarország, 3. sz. p. 9.; országgyűlési választások; Szatmár vármegye

50. BALOGH Géza: Kétmilliárdos szennyvíztisztító jutányos áron = Szabad Föld, 15. sz. p. 6.; beruházás; Nyírmada 51. HAJNAL Béla: Szőlőtermő helyek: Barabás, Nyíregyháza, Nyírbátor = Kelet-Magyarország, 15. sz. p. 5.; statisztika

KRÓNIKA

233

52. Újabb bérlakások épülnek városainkban = Kelet-Magyarország, 15. sz. p. 1.,5.; Kisvárda; Nyírbátor; Rakamaz

67. BABINECZ Ibolya: A helyi rádiózás kertje = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 78–84.; portré; Samu András (1930–2000)

53. A pályára engedik a civileket Nyírteleken = KeletMagyarország, 17. sz. p. 7.; civil szervezetek

68. TAKÁCS Péter: Rácz István (1929–2002) = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 85–95.; nekrológ

54. KOVÁCS Éva: Erősíteni a központi szerepet = KeletMagyarország, 18. sz. p. 11.; önkormányzat; Nyírbátor; dr. Veres János

69. SZATMÁRI Gizella: Barzó Endre = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 96–97.; nekrológ; Barzó Endre (1898–1953)

55. GALAMBOS Béla: Jó tejelő lesz az agrár-környezetvédelem 2. = Kelet-Magyarország, 18. sz. p. 3.; mezőgazdaság; állattenyésztés; Európai Unió

70. BIHARI Albertné: Az információs és kommunikációs technológiák a gyermekkönyvtári munkában = Könyvtári Levelező/lap, 2. sz. 9–15.; Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár

56. M. MAGYAR László: 85 éves a közgazdasági szakközépiskola = Kelet-Magyarország, 18. sz. p. 7.; Nyíregyháza; Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola 57. Emberi kapcsolatokról beszél a vászon = Kelet-Magyarország, 19. sz. p. 11.; portré; képzőművészeti kiállítás; Kozák Kata 58. GYÖRKE László: Nyíribronyi körkép = Kelet-Magyarország, 20. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola 59. BALOGH József: Utolsó helyen a megye gazdasága = Kelet-Magyarország, 23. sz. p. 3.; 60. BALOGH József: Látszatra stabilizálódik a gazdaság = Kelet-Magyarország, 24. sz. p. 3.; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Február 61. LAZÁNYI János: Hagyományos magyar növényfajták jelene és jövője az Észak-alföldi régióban = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 3–6.; 62. HOLLY László: Szántóföldi- és zőldségnövény tájfajták gyűjtése, megőrzése és hasznosítása Magyarországon = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 7–10.; Agrobotanikai Intézet 63. ISZÁLYNÉ TÓTH Judit: Szántóföldi növények nemesítése és génmegőrzés a Nyírségben = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 10–13.

64. MÁNDI Lajosné: A burgonya és kertészeti növények genetikai bázisának biztosítása a Nyírségben = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 13–17.; 65. SZABÓ Tibor: A tájfajták szerepe a gyümölcstermesztésben = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 27–30.; Újfehértói Gyümölcstermesztési Kutató és Szaktanácsadó Kht. 66. PETHŐ Ferenc: Őshonos gyümölcsfajok a régió gyümölcstermesztésében = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 30–33.; gyümölcstermesztés; növényfajták

71. VRAUKÓNÉ LUKÁCS Ilona: Ami a szakmaszeretetet hivatássá választja = Könyvtári Levelező/lap, 2. sz. p. 38–40.; Bajnok Lászlóné; Nyíregyházi Főiskola 72. NYÍRI Anna: Ahol a Kraszna kalandozott = Természet Világa, 2. sz. p. 41.; természetvédelem 73. BALOGH Géza: Jégmező közepén vízlépcső = Szabad Föld, 6. sz. p. 3.; vÍzszabályozás; Felső-Tisza 74. FRIEDRICH Klára; Fényeslitke története = Magyar Világ, 6. sz. p. 7.; településtörténet; 75. SZENTMÁRTONI János: „Nem tudtam igazi neved” = Kortárs, 8. sz. p. 92–96.; irodalomtörténet; Rákos Sándor (1921–1999) 76. NYÉKI Zsolt: A holtponton lakói lendíthetik át a várost = Kelet-Magyarország, 26. sz. p. 3.; önkormányzat; településfejlesztés; Újfehértó 77. LEFLER György: Paszabi körkép = Kelet-Magyarország, 26. sz. p. 7.; hagyományápolás; népművészet; önkormányzat 78. NYÉKI Zsolt: Új szemlélettel könnyebb az együttműködés = Kelet-Magyarország, 26. sz. p. 8.; környezetvédelem; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; Felső-Tisza-vidéki Környezetvédelmi Felügyelőség 79. NAGY István Attila: Születésnap a Mount Everesten : Normantas Paulius fotói iránt egyre nagyobb az érdeklődés = Kelet-Magyarország, 27. sz. p. 4.; fotoművészet; portré; 80. ANGYAL Sándor: Jubiláló főszerkesztő a Bujtosról : Kopka János hetvenedik születésnapján = Kelet-Magyarország, 27. sz. p. 9.; portré; Kopka János (1933–) 81. MARIK Sándor: Laptop lett a szobányi számítógépből : Megyénk huszonöt esztendeje is élen járt a korszerű szűmítógépes ismeretek terjesztésében = Kelet-Magyarország, 31. sz. p. 3.; Neumann János Számitógéptudományi Társaság megyei szervezete; Simon Béláné dr. Balogh Ágnes

KRÓNIKA

234 82. MARIK Sándor: Tudást hoznak az Óperencián túlról : világhírű egyetemeken szereznek speciális szaktudást egykori nyíregyházi diákok = Kelet-Magyarország, 33. sz. p. 8.; külföldi kapcsolat; ösztöndíj; tudományos kutatás 83. MARIK Sándor: Saját lakásában alapított főiskolát = Kelet-Magyarország, 33. sz. p. 9.; életrajz; püspök; Dudás Miklós (1902–1972); Hajdúdorogi Görög Katolikus Egyházmegye

latnak a Kárpátok Eurorégió = Kelet-Magyarország, 44. sz. p. 1., 8.; konferencia; Nyíregyháza 97. NAGY István Attila: Éjfélkor borral mosták meg a fogukat = Kelet-Magyarország, 45. sz. p. 8.; farsang; Szatmár 98. KOVÁCS Éva: Közös projektek jelenthetik a régió jövőjét = Kelet-Magyarország, 48. sz. p. 8.; évforduló; Kárpátok Eurorégió

84. NYÉKI Zsolt: Nem maradhatunk örökké embergyár : A Mátészalkai Optomechatronikai Klaszter tagjai = Kelet-Magyarország, 33. sz. p. 14.;

Március

85. FULLAJTÁR András: Rend és fegyelem a börtönben : A fogva tartottak létszáma soha nem látott méretekre emelkedett = Kelet-Magyarország, 33. sz. p. 15.; Nyíregyháza; Büntetésvégrehajtási Intézet

99. BIHARI Albertné: Gyermekkönyvhónap SzabolcsSzatmár-Bereg megyében = Könyvtári Levelező/lap, 3. sz. p. 33–35.;

86. Az avas nádasban vörös gém is fészkel = Kelet-Magyarország, 34. sz. p. 14.; Nyíregyháza-Sóstóhegy; Nyíregyháza-Ilonatanya 87. MARIK Sándor: M3-as: kanyar délre, majd északra : véget értek a nyomvonalviták = Kelet-Magyarország, 34. sz. p. 3.; 88. CS. K.: Még lehet élményfürdő Sóstón = Kelet-Magyarország, 36. sz. p. 5.; idegenforgalom; Svájci lak 89. DAJKA János: Önkezével vet véget életének = Kelet-Magyarország, 37. sz. p. 3. ; öngyilkosság; statisztika; Észak-Alföldi régió; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 90. GYÖRKE László: Múltja gazdag, jelene sajnos, szegény : a szabolcsi önkormányzat = Kelet-Magyarország, 38. sz. p. 7.; szociográfia; Szabolcs 91. NAGY István Attila: A karmester soha nem lehet diktátor = Kelet-Magyarország, 39. sz. p. 9.; portré; Kovács László 92. NÉZŐ István: Kereskedők, kalmárok, vásári emberek : ötszáz éve nyert jogosultságot országos vásár tartására = Kelet-Magyarország, 39. sz. p. 9.; Kisvárda 93. HÚRI Valéria: Ismét elment közülünk egy huszár : Nyíregyházán a huszárezredben szolgált = KeletMagyarország, 42. sz. p. 7.; Tiszalök; Lukács János 94. NYÉKI Zsolt. A Carl Zeiss marad Mátészalkán = Kelet-Magyarország, 44. sz. p. 3.; optikai ipar; Carl Zeiss Hungária Kft.

100. M. Z.: Kard vagy kereszt: Ratkó József drámái időszerűbbek, mint valaha = Heti Válasz, 10. sz. p. 80.; könyvismertetés; Ratkó József; Ratkó József összes művei. 2. Drámák; Ratkó József (1936–1989) 101. A keresztény nevelés kollégiumi lehetőségei = Evangélikus Élet, 11. sz. p. 6.; Nyíregyháza; Luther Márton Kollégium 102. GYÖRKE László: Harmincötmillió forint működési hiány = Kelet-Magyarország, 50. sz. p. 7.; szociográfia; településfejlesztés; Nyírgyulaj 103. PÓSA Zoltán: Ratkó József drámái könyvben = Magyar Nemzet, 50. sz. p. 15.; könyvbemutató; Ratkó József összes művei I. Versek 104. TAKÁCS Péter: A fejedelem leghűségesebb brigadérosa : Esze Tamás = Kelet-Magyarország, 51. sz. p. 9.; Tarpa 105. HALÁSZ Zoltán: Krúdy Gyula ízes öröksége = Napi Gazdaság, 52. sz. p. 12.; gasztronómia 106. KOVÁCS Éva: Harangjáték a 30. születésnapra : Nyírbátor készül a három évtizeddel ezelőtti, másodszori várossá válás megünneplésére = Kelet-Magyarország, 54. sz. p. 4.; 107. RÉVAY Zoltán: Vizsgálatok a Felső-Tiszán = Népszabadság, 54. sz. p. mell., 2.; ökológia; vízminőség 108. TÓTH. M. Ildikó: Kevesebb fiatal Szabolcsban = Népszabadság, 54. sz. p. mell., 2.; demográfia; halandóság

95. LEFLER György: Szép, kisvárosi jelleget ölt Szakoly = Kelet-Magyarország, 44. sz. p. 7.; szociográfia

109. MARIK Sándor: Kihívások mecénása : egy évtízed a rendszerváltozást követő időszakban az alapítványok élén = Kelet-Magyarország, 55. sz. p. 3.; portré; alapítvány; Vass Lajosné dr.; Stúdium Nyelvoktatási Közalapítvány; Tudományos Közalapítvány

96. K. É.: Határtalan lehetőségek a határoknál : tíz éve katalizátora az együttműködésnek, az európai gondo-

110. CSERVENYÁK Katalin: Megduplázódhat a sóstói vendégforgalom = Kelet-Magyarország, 55. sz. p. 7.;

KRÓNIKA 111. BALOGH József: A kispapképzés fellegvára lesz : elkezdődött a műszaki átadás = Kelet-Magyarország, 57. sz. p. 9.; Nyíregyháza; Szent Athanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola 112. KÁCSOR Zsolt: Tiszaeszlár, S. E. = Népszabadság, 57. sz. p. 28–29.; vérvád; Tiszaeszlár; Solymosi Eszter 113. S. M.: Jubilál a Kállay-gyűjtemény = Kelet-Magyarország, 59. sz. p. 1., 5.; Jósa András Muzeum Kállay-gyűjteménye 114. S. M.: A Kralovánszky család emlékére : méltatlanul elfeledett hősökre emlékeznek = Kelet-Magyarország, 61. sz. p. 7.; emléktábla; forradalom; szabadságharc; Nyíregyháza; 1848. március 15.

115. LÁCZAY Magdolna: A képviselőnek több választása volt : családja, kiterjedt rokonsága még a Kossuth famíliára is kiterjedt = Kelet-Magyarország, 62. sz. p. 9.; országgyűlési képviselők; portré; Pazony; Nyírbogdányi választókerület; Nagykálló; Pazonyi Elek Mihály (1809–?)

116. M. MAGYAR László: Védeni szeretnék az ivóvízkészletet = Kelet-Magyarország, 65. sz. p. 3.; szennyvíztisztítás; csatornázás; beruházás; Kótaj 117. NÁBRÁDI Lajos: Mátészalka kistérségi szerepkörben = Népszabadság, 65. sz. p. mell., 1.; területfejlesztés; Mátészalka; Szatmár Térségfejlesztési Társulás 118. SZÁSZ Katalin: Plázaállomás Nyíregyházán = Népszabadság, 65. sz. p. 13.; vasútállomás; Nyíregyháza

235 119. Több tízezer hektár belvíz alatt = Népszabadság, 65. sz. p. mell., 1.; belvíz; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 120. MARGÓCSY József: Európaiak Nyíregyházán, Nyíregyháziak Európában = Kelet-Magyarország; 66. sz. p. 4.; Kállay Miklós; Bessenyei Kör 121. LEFLER György: Tiszarádi körkép = Kelet-Magyarország, 67. sz. p. 7.; önkormányzat; óvoda; diákönkormányzat 122. Szabolcsban születnek a legtöbben = Népszabadság, 69. sz. p. 7.; 123. Díszpolgári címet kaptak a testvérek = Kelet-Magyarország, 71. sz. p. 7.; Kemecse; Kozma István; Kozma Sándor 124. LADÁNYI TÓTH Lajos: Tájsebészek védik a környezetet = Kelet-Magyarország, 71. sz. p. 3.; Nyíregyháza; E-Misszió Környezet- és Természetvédelmi Egyesület 125. BARABÁS Ivánné: Gyönge a megye kábeltelevíziós ellátottsága = Kelet-Magyarország, 72. sz. p. 5.; statisztika; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 126. LADÁNYI Tóth Lajos: Tiszadobi körkép = Kelet-Magyarország, 73. sz. p. 7.; cigányság; beruházás; vállalkozás 127. NAGY István Attila: Legyen a költő mindenütt otthon = Kelet-Magyarország, 74. sz. p. 9.; évforduló; Váci Mihály (1924–1970)

KRÓNIKA

236

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE POLITIKAI, GAZDASÁGI ÉS KULTURÁLIS ESEMÉNYEI 2003. január 1–március 31.

Január 1. Jubileumi év kezdődött Nyíregyházán. A város képviselő-testülete az újratelepítés kezdetének 250 évfordulója alkalmából hirdette meg a Nyíregyháza Jubileumi Évét.

A Szabolcsi Koncert Fúvószenekar újévi hangversenye a Bujtosi Szabadidő Csarnokban.

6. Máriapócson megszentelték a Keresztelő Szent Jánosról elnevezendő új meleg vizű kutat, amelynek vízére a városvezetés egy fürdőközpontot tervez megvalósítani.

8. A Nyíregyházi Főiskola Műszaki és Mezőgazdasági Karának ülésén kitüntették a tudományos képzésben hosszú évtizedeket munkálkodó szakembereket. A „Kar Tiszteletbeli Polgára” címet és a vele járó érdemérmet kapta Lengyel Antal ny. főigazgató, dr. Bánszki János ny. főiskolai tanár, dr. Anka István ny. főiskolai tanár. „Pro Facultate” érdemérmet kapott Kazár István ny. műszaki oktató.

10. Nagy Tamás fotóművész képeiből kiállítás nyílt Nyíregyházán, a Váci Mihály Művelődési Központ fotógalériájában.

Békéscsabán az Országos Szólótáncversenyen a Nyírség Táncegyüttes három tagja: Csurák Ildikó, Spisák Krisztina és Ignácz Gabriella beléptek az örökös aranygyöngyös néptáncosok táborába, Teremi László örökös aranysarkantyú díjnak örülhetett.

17. Mátészalkán átadták a rendőrkapitányság megújult épületét.

18. A Kocsis-Hauser Alapítvány díjátadási ünnepsége Mátészalkán.

Országos böllérversenyt rendeztek Napkoron a település melletti harangodi erdőben, több mint ötszázan mérték össze tudásukat. A vetélkedő vándorserlegét a nyíregyházi Gyöngyösi Mátyás és böllértársai nyerték.

19. A Kölcsey Társaság és Szatmárcseke önkormányzata a Magyar Kultúra Napja alkalmából ünnepséget rendezett a szatmárcsekei református templomban. Az istentiszteletek után átadták a Kölcsey Ferenc-díjat Kallós Zoltán nemzetközi hírű népzenekutatónak.

Felavatták Kölcsey Ferenc szobrát a fehérgyarmati Május 14-e téri Általános Iskola udvarán.

21. A Magyar Kultúra Napja alkalmából az oktatási miniszter Apáczai Csere János-díjjal ismerte el dr. Mező András a Nyíregyházi Főiskola tanszékvezető egyetemi tanára munkáját.

H. Németh Katalin grafikusművész és Gál Ludmilla textiltervező iparművész alkotásaiból kiállítás nyílt a fehérgyarmati Városi Galériában.

22. A Magyar Kultúra Napja alkalmából átadták a „Nyíregyháza Közművelődéséért Díjat” Berta Erzsébetnek, a VMK nyugdíjas szakmai igazgatóhelyettesének, valamint az Arany Katedra díjat Nyesténé Raizer Máriának, dr.

Széles Csabánénak és dr. Farkas Lászlónak.

A nyíregyházi Városi Galéria Pál Gyula termében megnyílt Huszár István festőművész tárlata, a Váci Mihály Művelődési Központban Győrbíró Enikő keramikus kiállítása.

23. A nyírbogdányi művelődési otthonban megnyílt a Debrecenben élő B. Orosz István festőművész tárlata.

KRÓNIKA

237

24. A Kodály Zoltán Általános Iskolában Csabai Lászlóné polgármester és Gazda László, a megyei közgyűlés elnöke köszöntötte s tüntette ki a kiváló munkát végző sportvezetőket a jubiláló szövetségi aktivistákat. Ugyanitt díjjal ismerték el az elmúlt esztendő legeredményesebb sportolóinak, csapatainak és edzőinek teljesítményét. Megyénk legjobb sportolói, csapatai és edzői 2002-ben: profi sportolók – Ajkay Anikó, ifj. Rabócsi Tibor, NRK nyíregyháza, Nagykállói ASE, Glückmann Pál. Amatőr sportolók: Kürti Éva, Tóth János, Mátészalkai MTK, Nyírsuli, Kerekes László.

25. Alapításának 35. évfordulóját ünnepelte a tuzséri Kertbarát Klub.

28. A nyíregyházi Lippai János Mezőgazdasági Szakközépiskolában megnyílt a Krutilla József-emléktárlat.

29. Csutkai Csaba fotóművész Kyoto című kiállítása megnyílt az Eötvös József Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium aulájában.

31. Tiszavasvári várossá nyilvánításának 17. évfordulója alkalmából kitüntetéseket adtak át. Juhász Ferenc országgyűlési képviselő, honvédelmi miniszter Tiszavasvári díszpolgára lett.

Cicás Ferenc, Szabóné Csaba Irma és dr. Erdei András „Tiszavasvári városáért” kitüntető díjat kapott. „Közéleti munkáért” kitüntető díjat kapott Maczkó Istvánné, Terebes András és Gombásné Veres Zsuzsa. Vasvári Pálemlékérmet kapott Pernyák Sándor tűzoltó ezredes.

A „Tiszavasvári város kiváló tűzoltója” kitüntető címet kapott Gál László. „Tiszavasvári város kiváló polgárőre" valamint Vasvári Pálemlékérmet vett át Molnár László.

Február 3. Dávid Mihály festőművész alkotásaiból kiállítás nyílt a nagykállói II. Rákóczi Ferenc Művelődési Központ kamaratermében.

4. Az 50 éves Filharmónia és az 50 éves Szabolcsi Szimfonikus Zenekar ünnepi hangversenye a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános

Iskola dísztermében.

A nyíregyházi városi galériában megnyílt Kerülő Ferenc festőművész kiállítása.

A Lippai János Mezőgazdasági Szakközépiskolában megnyílt Botrágyi Károly grafikusművész tárlata.

5. A Dél-Afrikai Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövete Andries Venter Nyíregyházára látogatott.

Kápolnaszentelés Nagycserkeszen. A kápolnát ékesen díszíti Árpádházi Szent Erzsébet szobra, melyről az iránti való tisztelet jeléül Szent Erzsébet kápolnának keresztelték el.

7. Dorota Freckowiak-Kapala lengyel zongoraművész hangversenye a Vikár Sándor Zeneiskolában.

8. Alapításának 85. éves jubileumát ünnepelte a Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola hagyománykövető bálján.

12. Újjáalakult a Nyíregyházi Főiskola Zöld Köre.

Képző és továbbképző intézmények, munkaadók mutatkoztak be a pályaválasztás előtt álló fiataloknak azon a kiállításon, amelyet Válaszút címmel rendeztek a Szakszervezetek Házában.

13. Megalakult a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Innovációs Tanács, melynek elnökévé Gazda Lászlót, a megyei közgyűlés elnökét választották.

Ratkó Józsefre emlékeztek a Vikár Sándor Zeneiskola és az Aranymetszés Kulturális Egyesület szervezésében a Rege együttes részvételével. A műsorban Ratkó József megzenésített versei hangzottak el.

14. Nyíregyházán a Bocskai utcában felavatták a Regionális Gazdaságfejlesztési és Innovációs Központ székházát.

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Általános Iskola tagiskolája a Kistelekiszőlőben új épülettel gazdagodott.

15. A Móricz Zsigmond Színház társulata bemutatta Presser Gábor Padlás című mesemusicaljét.

KRÓNIKA

238 16. A Wesselényi Miklós Szakközép– és Szakiskolában megrendezték a Szabolcs Kupa 2003 Országos fodrász-kozmetikus felnőtt és tanuló versenyt.

19. Anatolij Zlenko, Ukrajna külügyminisztere ünnepélyesen megnyitotta országa nyíregyházi főkonzulátusát.

Tízéves a Kárpátok Eurorégió: az ünnepi tanácsülést Nyíregyházán a megyeháza dísztermében rendezték meg.

20. Tisztújító közgyűlést tartott a fehérgyarmati székhelyű Kölcsey Társaság. Elnöknek ismét Taxner-Tóth Ernőt, a Debreceni Egyetem professzorát, Széchenyi-díjas irodalomtörténészt választották. Ügyvezető elnök: László Béla.

Alelnök: Csorba Sándor. Jegyző Szabó István.

Titkár: Kasztovszky László. Az elnökség két alelnöke: Imre László és Jánosi Zoltán.

A Nyíregyházi Főiskolán első alkalommal, de hagyományteremtő szándékkal Francia Napokat rendeztek. Ennek keretében két hetet töltenek a városban a Dijoni Főiskola diákjai.

27. A Vay Ádám Múzeumban megnyílt a IV. Vajai Téli Alkotótábor zárókiállítása.

28. Átadták a Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola új épületét Nyíregyházán a Bethlen Gábor és az Egyház utca sarkán.

Nyíregyházán, a kertvárosi iskolában átadták az új ornacsarnokot.

Záhonyban 18 taggal megalakult a Tiszakönyök Művészeti és Kulturális Egyesület, mely a felső-szabolcsi térség 17 településén élő amatőr képzőművészeknek, irodalmároknak nyújt rendszeres megjelenési lehetőséget.

Március 1. A Cantemus Vegyeskar önálló minősítő hangversenye a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola hangversenytermében. A koncert után a zsűri az összeállított műsor nehézségét és igényességét, az énekkar kiemelkedő teljesítményét értékelve a legmagasabb minősítési fokozatot, a hangversenykórus címet kapta „summa cum laude” fokozattal.

3. A görög kultúra jegyében rendezték meg a nők hetét Újfehértón a művelődési központban. A programsorozat első napján megnyílt Homoródi Éva művésztanár és Galambosi Csabáné Makhándi Anikó gobelin kiállítása.

Megkezdődött Nyíregyházán a megyei Pedagógiai Napok programsorozat.

5. A Besztercey Alapfokú Művészeti Magániskola fiataljai és pedagógusai mutatkozta be kiállításukkal a Szakszervezetek Házában.

A Tiszti Klubban megnyílt a Benczúr Gyula Amatőr Képzőművészeti Kör 2002. évi évzáró kollektív kiállítása.

6. Gergelyugornyán a Tiszai árvízre emlékezve felavatták E. Lakatos Aranka debreceni szobrászművész alkotását.

A Nyíregyházi Főiskolán átadták a kollégium új részlegét a fogyatékossággal élő hallgatók számára.

7. Nyolcadik alkalommal rendezték meg Nyíregyházán a Bujtosi Szabadidő Csarnokban a Vakáció elnevezésű nemzetközi utazási, idegenforgalmi kiállítást és vásárt. Az idén nyolc országból összesen 74 kiállító vett részt a Vakáción.

Költői estet tartott a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Baráti Társaság Nyíregyházán. Az est témája: Tavasz és szerelem a költészetben.

Református iskolák országos találkozója Nyíregyházán. Összesen 34 iskola több mint kétszáz diákja vett részt a kétnapos találkozón.

8. Svájcban Les Diaberets városában vendégszerepelt a Banchieri énekegyüttes.

Negyedik alkalommal rendezte meg a Vécsey Kamara Néptánc és Népdaléneklési Versenyt a nyíregyházi Vécsey Károly Általános Iskola és a Nyíregyházi Alapfokú Művészeti Iskola. A találkozóra száznegyven fiatal érkezett általános iskolákból és középiskolákból.

10. Megnyitásának 10. évfordulóját ünnepelte a Kállay Gyűjtemény. Az ünnepségen részt vettek mindazok, akik a megalapításáért és a gyarapításáért sokat tettek.

11. Nagy Imre, a mártírhalált halt miniszterelnök az 1945-ben megalakult kormány földműve-

KRÓNIKA lésügyi minisztereként Nyíregyházán mondta el beszédét az új földtörvényről. Az évforduló alkalmából a Nagy Imre Társaság szabolcsi szervezete emléktáblát helyezett el a Korona Szálló épületén.

13. Nyírbátorban a Báthory István Múzeumban megnyílt Harangozó Miklós kárpátaljai, salánki festőművész tárlata.

14. Udvarhelyi Kendoff Károly, a XX. századi magyar földrajzpedagógia meghatározó egyéniségre emlékezve emléktáblát avattak a mátészalkai Széchenyi István Általános iskolában.

15. Nyíregyházán a Luther utca 1. sz. alatt felavatták a Kralovánszky család emléktábláját.

Csengerben a Petőfi Sándor Általános Zeneiskola előtti parkban székely kaput avattak. A múzeumban megnyílt Deák Erika festő kiállítása. A művelődési házban vidéken elsőként bemutatták az Ég és nő között című darabot Eszenyi Enikő és Milan Mikulcik közreműködésével.

A Nyírség Táncegyüttes két gálaműsort mutatott be a Móricz Zsigmond Színházban, „Tavasz, tavasz, gyenge tavasz, mindeneket megújítasz” címmel.

Nemzeti ünnepünk alkalmából – a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést kapta Szondy György a nyíregyházi Arany János Gimnázium és Általános Iskola igazgatója; – a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt katonai tagozata kitüntetést Vattamány András rendőr alezredes, Nagy Sándor Újfehértó polgármestere; – Kemecsén posztumusz díszpolgári címet adományoztak Kozma Sándornak és Kozma Istvánnak; – Baktalórántházáért díszpolgári kitüntetést adományoztak Silye Lászlóné nyugdíjas pedagógusnak; – Mátészalka és olaszországi testvérvárosa, Vittoria együttműködéséért végzett munkájáért Pro Urbe kitüntetést vett át dr. Botcz László altábornagy és Rag Ciancarlo Francione mú-

239 zeumigazgató.

– Bátorság Érdemjelet kapott Kassai Tamás határőrzászlós (Záhony).

– A Sajtó Napja alkalmából a megyei közgyűlés emlékplakettjét kapta Kopka János, emlékérme ezüst fokozatát Marik Sándor, bronz fokozatát Tarczy Gyula és Füzesséry Tibor.

– Nyíregyháza Érdemes Újságírója elismerésben részesült Bagoly Dániel.

– A Megyei Közoktatási Közalapítvány elismerését kapta dr. Fekete Antal.

– A Kelet-Magyarország kollektívája az idei Sipkay-díjat Felső-Szabolcsban és Beregben dolgozó munkatársának Kovács Bertalannak adományozta, a Kiadói-díjat pedig a lapterjesztés mátészalkai munkatársa Erős János kapta.

16. A Mandala Dalszínház bemutatta Páskándi Géza és Koltay Gergely művét, A költő visszatér című zenés daljátékot.

A nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola és a Cantemus alapítvány ünnepi hangversenye. A műsorban fellépett a Pro Musica leánykar és a Cantemus vegyeskar. Kedvenc hazafias verseit elszavalta Bubik István Jászaidíjas és érdemes művész.

18. A Környetvédelmi és Vízügyi Minisztérium „Európa = tisztább víz” elnevezésű programja keretében átadták Nyírmada és Pusztadobos új közös létesítményét a szennyvíztisztító telepet és a hozzá tartozó csatornarendszert.

Egri Mónika és Pertis Attila Liszt-díjasok kétzongorás estje a Kodály Zoltán Általános Iskolában.

19. A nyíregyházi Pál Gyula Teremben megnyílt Louis Stuijfzand holland képzőművész és Lóránt János festőművész közös kiállítása.

20. Csabai Lászlóné nyíregyházi polgármester Cristian Anghel nagybányai polgármesterrel partnervárosi egyezményt írt alá.

21. Nyíregyházán a városház aulájában a város EU-s testvér– és partnervárosi kapcsolatait bemutató emléktárgyakból, plakátokból nyílt kiállítás.

A Móricz Zsigmond Színház társulata bemu-

240

KRÓNIKA

tatta a Krúdy Kamarában Szophoklész Oidipusz című tragédiáját.

Nyíregyházán. Mici néni két élete című zenés játékot mutatták be.

A „Köz szolgálatáért” érdemrend arany fokozatával tüntette ki a belügyminiszter Jüttner Csabát, Vásárosnamény polgármesterét.

Az ország művészeti szakközépiskoláinak legjobb szobrász szakos diákjai Nyíregyházán találkoztak, hogy eldöntsék: élő modell alapján ki tudja a legjobb portrét elkészíteni.

„Egészségügy békében és háborúban” címmel kamarakiállítás nyílt a megyei levéltárban.

Sajó Elemér Emlékplakettet adományozott a környezetvédelmi és vízügyi miniszter Móricz Istvánnak, a Nyírségvíz Rt. vezérigazgatójának.

22. III. Tiszántúli Amatőr Balettfesztivál a Váci Mihály Művelődési Központban.

A Móricz Zsigmond Színház társulata bemutatta Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című vígjátékát.

24. A nagykállói művelődési központban harmadik alkalommal rendezték meg a Nagykállói Tavaszi Tárlat elnevezésű kiállítást.

26. Zenetanárok koncertje a nyíregyházi zeneiskolában.

Alakuló ülését tartotta Nyíregyházán a Megyei Jogú Városok Szövetsége költségvetési bizottsága. Elnöke: Csabai Lászlóné.

Az Olasz Köztársaság konzuli irodát nyitott Tuzséron.

27. A vajai Vay Ádám Múzeum adott otthont annak az ünnepségnek, melyen II. Rákóczi Ferenc születésének 327. évfordulójára emlékeztek. A megemlékezés után könyvbemutató volt, amelyet hangverseny és kiállítás követett.

A debreceni Csokonai Színház vendégjátéka

A nyolcvanötödik születésnapját ünneplő Zrínyi Ilona Gimnáziumban Margittay Jenő festőművész munkáiból nyílt tárlat, majd tárlót avattak testvére dr. Margittay Valéria, az iskola egykori Apáczay-díjas igazgatóhelyettes tiszteletére.

A megyeháza melletti épületben felavatták Nyíregyházán a CIB Bank új megyei fiókját.

28. Az NRK Nyíregyháza női röplabda csapata négyszer nyerte el a Magyar Kupát. Újfehértón a Mályváskerti Általános Iskola negyedik alkalommal rendezte meg a színjátszó diákok fesztiválját.

30. A Szabolcsi Szimfonikus Zenekar és a Művészeti Szakközépiskola koncertje az intézmény művészeti hangversenytermében.

31. Nyíregyházán a Szakszervezetek Házában megnyílt Hornyák György Csodás emlékeink című grafikai kiállítása.

A Nyíregyházi Főiskola Váci Mihály részére posztumusz jubileumi gyémánt oklevelet adományozott. Az oklevelet a költő unokaöccse, Vitovszki János vette át. Összeállította: Orosz Szilárd

TARTALOM

valóság

Malakucziné Póka Mária: Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében............. 121 Balcsók István: „Szatmár fővárosa” és környezete................................................................... 138 Szarvák Tibor–Hüse Lajos: A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete......................... 153

hagyomány

Sipos Ferenc: Nyúzó Mihály, a kuruc.......................................................................................... 175

irodalom

Jánosi Zoltán: Nyírfatűz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei..................... 185 Balázs Ildikó: Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról.......................................................... 203 Nagy Lajos Imre: Vallomás, harangszóval................................................................................. 218 Szabó Lajos: Gyökerek, Idő és tér (versek)................................................................................. 221 Balogh Péter: Újra, Tékozlás a tükörban, Ennui (versek)......................................................... 222

szemle

Utcák, terek, nyíregyháziak (Erdélyi Tamás)................................................................................. 224

„Hass, alkoss, gyarapíts” (L. Tóth László)..................................................................... 226 Tanári magatartástípusok (Vass Lajosné)....................................................................... 228

krónika

Bibliográfia.................................................................................................................... 231 Eseménynaptár (Orosz Szilárd)...................................................................................... 236

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XXXVIII. évfolyam

2003. május

2. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS TÁMOGATÁSÁVAL

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Orosz Szilárd krónika

E SZÁMUNK SZERZŐI:

Balázs Ildikó főiskolai tanársegéd, Nyíregyháza Balcsók István szociológus, Szolnok Balogh Péter, Nyíregyháza Erdélyi Tamás ny. gépészmérnök, Nyíregyháza Hüse Lajos főiskolai adjunktus, Nyíregyháza Jánosi Zoltán főiskolai tanár, Nyíregyháza Malakucziné Póka Mária közgazdász, Nyíregyháza Nagy Lajos Imre főiskolai tanár, Nyíregyháza Orosz Szilárd ny. tanár, Nyíregyháza Sipos Ferenc tudományos kutató, Budapest Szabó Lajos tanár, Ibrány Szarvák Tibor szociológus, Szolnok L. Tóth László publicista, Nyíregyháza Vass Lajosné ny. középiskolai tanár, Nyíregyháza

Erdélyi Tamás tervező szerkesztő

A SZEMLE KORÁBBI SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://szemle.szszbmo.hu

Malakucziné Póka Mária

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében A lakosság jövedelmi helyzete az életkörülményeket befolyásoló egyik legfontosabb tényezô. A területi egységenkénti jövedelmi viszonyokat a gazdaság teljesítôképessége, a foglalkoztatási színvonal, a munkajövedelmek szintje, a lakossági jövedelmek struktúrája, az eltartási kötelezettség nagymértékben meghatározza. A jövedelmi adatok a fôbb konjunkturális mutatókkal való szoros összefüggésük miatt viszonylag jól tükrözik az ország területi egységei közötti fejlettségbeli különbségeket is. Ez az összefüggés lehetôséget ad arra, hogy települési, kistérségi jövedelmi különbségeket vizsgáljunk, annak ellenére, hogy jövedelmi adattal csak nagyobb területi egységekre, régiókra vonatkozóan rendelkezünk.

Célom a megye kistérségei között meglévô jövedelmi különbségek vizsgálata, ezek okainak bemutatása. A vizsgálat kapcsán rövid áttekintést adok az ország régiói közötti jövedelmi eltérésekrôl, bemutatom a jövedelmi tendenciákat, a vizsgálatot nehezítô körülményeket.

1. A jövedelmi adatok forrása A lakosság jövedelmi helyzetének feltérképezését számos tényezô nehezíti. A lakosság széles körének jövedelmi viszonyaira irányuló direkt kérdések esetén a választ megtagadók aránya igen magas. Fôleg a kedvezôbb jövedelmi helyzetben lévôk, az iskolázottabbak tagadják meg nagy számban a válaszadást. Az ilyen típusú felvételek esetén gyakori a valóságtól eltérô adatközlés is.

Az elôbbinél szûkebb körben rendszeresen alkalmazott háztartásstatisztikai költségvetési felvétel naplóvezetést vállaló háztartásai megbízhatóbb adatokat szolgáltatnak. A felvétel mintája ugyan a társadalom egészét reprezentálja, de a vagyonosabbak ez esetben is alulreprezentáltak, ami különféle szorzók alkalmazását teszi szükségessé.

A háztartások jövedelmi helyzetét makrogazdasági megközelítésben is vizsgálja a KSH, amely a nemzetközi ajánlásoknak megfelelô nemzetgazdasági elszámolási rendszer keretében készül. A különbözô megközelítések közötti összhang megteremtése szükségessé teszi az információk összehangolását.

122

Malakucziné Póka Mária

A jövedelmi adatok területi különbségeinek vizsgálata éppen az elôbbi nehézségekbôl, illetve a mintavételes (reprezentatív) háztartásstatisztika-felvétel korlátaiból adódóan csak nagyobb területi egységek, régiók szintjén lehetséges. Kisebb területi egységek (megyék, kistérségek, települések) közötti jövedelmi különbségek vizsgálata néhány a jövedelemmel összefüggô, azzal szoros korrelációt mutató adat segítségével történhet, melyek elsôsorban a jövedelmi arányok, különbségek bemutatására alkalmasak.

2. A nem látható jövedelmek Mielôtt a jövedelmi különbségek elemzésére rátérnénk, meg kell említenünk, hogy a lakossági jövedelmek vizsgálatánál nem hagyható figyelmen kívül az ún. rejtett gazdaságból származó jövedelem, melyet a statisztikai hivatal jövedelmi adatai csak részben tartalmaznak. A rejtett gazdaság azokat a gazdasági tevékenységeket – pl. számla nélküli üzleti, javító-szerelô, építôipari szolgáltatások, mezôgazdasági munkák feketén történô végzése, borravalóval, hálapénzzel járó tevékenységek stb. – foglalja magába, amelyekbôl származó jövedelmek rejtve maradnak. Ezek a tevékenységek a nyílt, hivatalos gazdasághoz hasonlóan valós társadalmi igényeket kielégítô termékeket és szolgáltatásokat hoznak létre. Súlyuk a nyugat-európai országokét jóval meghaladó. Szakemberek becslése szerint a rejtett gazdaság Magyarországon a bruttó hazai termék (GDP) mérséklôdô részét, mintegy ötödét-negyedét adja.

E szféra jelenléte a magyar gazdaságban nem új keletû. Hagyományai több évtizedre – a megrendelô kiszolgáltatottságával jellemezhetô hiánygazdaságra – nyúlnak vissza. A nyolcvanas évek végétôl a magas adó- és egyéb terhek tovább fokozták szerepét. Ez a folyamat a kilencvenes években – a tömeges méretû munkanélküliség megjelenésével, a gazdaságilag inaktívvá válók körének bôvülésével – tovább erôsödött, hiszen az elôbb említett rétegek megélhetéséhez gyakran nélkülözhetetlenné vált az alkalmi, vagy rendszeres munkavállalás.

Szabolcs-Szatmár-Beregben a nagyfokú munkanélküliség, a kiélezett foglalkoztatási helyzet következtében a rejtett gazdaság szerepe vélhetôleg nagyobb fokú az átlagosnál. A határmenti fekvés, az ukrán, román határ közelsége, illetve az onnan illegális munkavállalási céllal érkezôk nagy száma szintén növeli e szféra méretét a megyében.

3. Jövedelmi tendenciák A jövedelemegyenlôtlenségek Magyarországon a rendszerváltás elôtt is számottevôek voltak, melyek a rendszerváltással felerôsödtek.

Az 1968-as gazdasági reform, amely a jövedelemszabályozási rendszer liberalizálásával, az ún. második gazdaság erôsödésével járt, fokozta a jövedelmi különbségeket. Egyrészt a fôállású jövedelmek és a mellékkeresetek különbségei, másrészt a mezôgazdaságból élôk nyugdíjjogosultságának korlátai, illetve az öregségi járadék és a mezôgazdaságon kívüli ágazatokból nyugdíjba vonulók saját jogú nyugdíja közötti igen számottevô eltérések nagyfokú különbségeket eredményeztek.

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

123

Az általános jövedelmi egyenlôtlenség a liberalizáció korlátozásával, az általános gazdasági helyzet romlásával, az inaktív rétegek jövedelmi különbségeinek erôteljes mérséklôdésével a hetvenes évek második felétôl csökkenni kezdett. Az aktív rétegek esetén az állami beavatkozás, az inaktív rétegen belül a mezôgazdasági járadékosok kihalásával mérséklôdtek a különbségek. A két réteg közötti eltérés is kisebb lett a nyugdíjak, a házastársi pótlék többszöri emelése, a nagyon kis nyugdíjjal rendelkezôk kihalása miatt.

A nyolcvanas évek második felére egyre inkább kirajzolódtak a ma is meghatározó szerepet játszó fôbb egyenlôtlenségi típusok, melynek vesztesei a gyermekes nagycsaládok és a képzetlenségükbôl, iskolázatlanságukból adódóan rossz munkaerôpiaci pozícióval rendelkezô háztartások.

A rendszerváltás, a gazdaság átalakulása a lakosság jövedelmi helyzetét is erôteljesen átstrukturálta, az egyenlôtlenség nagyobb mértékû lett.

A jövedelmi különbségek fokozódása a kilencvenes években már a reáljövedelmek csökkenésével járt (1. ábra), és az évtized közepére a lakosság reáljövedelme mélypontjára süllyedt. Ez a kedvezôtlen trend az évtized utolsó éveire megváltozott, 1997 óta a jövedelmek vásárlóereje ismét emelkedik. A kilencvenes évek elsô felében azonban olyan nagymértékû volt a visszaesés, hogy 2000-ben az egy fôre jutó reáljövedelem a többévi növekedés ellenére is csak kissé volt magasabb az 1992. évinél.

1. ábra Az egy fôre jutó reáljövedelem indexe Magyarországon 1960 = 100,0 % 260 240 220 200 180 160 140 120 100 2000

1998

1996

1994

1992

1990

1988

1986

1984

1982

1980

1978

1976

1974

1972

1970

1968

1966

1964

1962

1960

80

A gazdaság, a munkaerôpiac radikális átalakulása tehát némi fáziskéséssel éreztette hatását a lakosság jövedelmi viszonyaiban. Az évtized második felére bizonyos társadalmi csoportok nem tudták visszaszerezni a recesszió elôtti jövedelmi pozíciójukat, leszakadásuk végérvényessé vált. Az elôbbiek területi vonatkozásban is jól kirajzolódnak (1. táblázat).

124

Malakucziné Póka Mária 1. táblázat A háztartások egy fôre jutó havi nettó jövedelmének változása régiók szerint, folyó áron

Régió (1992. évi csökkenô rangsor szerint) Közép-Magyarország Dél-Dunántúl Nyugat-Dunántúl Közép-Dunántúl Észak-Magyarország Dél-Alföld Észak-Alföld ÖSSZESEN

Egy fôre jutó havi nettó jövedelem, folyó áron 1992 2001 növekedés 1992 ezer Ft és 2001 között 11,8 11,0 10,8 10,5 10,5 10,4 10,2 10,9

47,8 39,3 40,4 44,6 37,1 41,1 38,3 42,2

4,06-szeres 3,58-szeres 3,73-szeres 4,25-szeres 3,54-szeres 3,96-szeres 3,74-szeres 3,87-szeres

Az egy lakosra jutó havi nettó jövedelem folyó áron 1992 és 2001 között országosan 3,87-szeresére emelkedett. Az 1992-ben legkedvezôtlenebb jövedelmi pozícióban lévô alföldi és észak-magyarországi régiók közül az átlagosnál nagyobb mértékben csak a dél-alföldi régió lakosságának jövedelme emelkedett. Nyugat- és DélDunántúlon is átlag alatti volt a növekedés, e régiók azonban korábban is jobb jövedelmi pozícióban voltak. Legnagyobb mértékben az elôzôleg is kedvezôbb helyzetû Közép-Dunántúlon, ezt követôen pedig az 1992-ben is a rangsor elején álló Közép-Magyarországon nôtt az egy lakosra jutó jövedelem.

A változások a korábbi sorrend némi átrendezôdését eredményezték, miközben a rangsor elején és végén lévôk közötti különbségek növekedtek, ami az észak-alföldi és észak-magyarországi régió leszakadását fokozta.

4. Jövedelmi különbségek régiók szerint A jövedelmi adatokat két mutatóval is érzékeltetjük a régiók szintjén. Az egyik a háztartások egy fôre jutó évi nettó jövedelme a háztartásstatisztikai-felvétel adatai alapján, a másik az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem. Az utóbbi azért fontos, mert a megyén belüli jövedelmi viszonyokat az szja-alapot képezô jövedelem reprezentálja. Vizsgáljuk a jövedelmi adatok összefüggését néhány fontosabb, településszinten is jól megragadható konjunktúra-jelzôszámmal, illetve adattal, ami lehetôséget ad a jövedelmi viszonyokat befolyásoló tényezôk vizsgálatára.

Egy térség jövedelmi viszonyainak alakulásában meghatározó szerepet játszik gazdaságának teljesítôképessége. Ezt jól tükrözi a GDP és a jövedelmi-adatok közötti szoros korreláció.

A jobb gazdasági teljesítményt nyújtó közép-magyarországi és dunántúli régiókban kedvezôbbek a jövedelmi viszonyok is, a fôváros kiugróan kedvezô pozíciója mellett (2. ábra). A gazdaságilag legfejletlenebb észak-magyarországi és észak-alföldi régiókban viszont a jövedelem fajlagosan az országos kilenctizede, miközben az egy fôre jutó GDP az országos átlag hattizede. Dél-Alföldön a gyengébb gazdasági

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

125

teljesítmény ellenére magasabb a jövedelem a dél-dunántúlinál és a nyugat-dunántúlinál is. A Dél-Dunántúllal szembeni dél-alföldi magasabb jövedelmet az ottani kisebb mértékû munkanélküliség magyarázhatja. A Nyugat-Dunántúllal szembeni jövedelmi elônyt a fômunka mellett a mezôgazdaságból származó, a lakosság széles réteget érintô jövedelmek indokolhatják. Az elôbbit a 2000. évi idômérleg-adatok számszerûen is igazolják. A 15–74 éves népesség mezôgazdasági keresô-termelô munkára fordított ideje Dél-Alföldön és Dél-Dunántúlon volt a legmagasabb (naponta átlagosan 56 perc).

2. ábra A háztartások egy fôre jutó évi nettó jövedelme régiók szerint, ezer forint, 2001

Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem is jól visszatükrözi a régiók gazdasági teljesítménye közötti eltéréseket, nagyobb mértékû területi differenciákat mutatva, mint az egy fôre jutó jövedelem (2. táblázat). Ennek oka vélhetôleg az, hogy az szja-adatok elsôsorban a munkavégzéssel kapcsolatos jövedelmek közötti különbségeket tükrözik, míg a háztartásstatisztikai adatok a társadalmi juttatásokat is tartalmazzák, melyeknek jövedelemnivelláló szerepe is van.

Régiók szerint az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelmek súlyozatlan relatív szórása 21 százalék, vagyis az országos átlagtól régiónként átlagosan ennyi az eltérés százalékosan. A legmagasabb közép-magyarországi és a legkisebb észak-alföldi adat között közel 260 ezer forint, 1,8-szeres a különbség.

Kistérségek szerint az elôbbinél természetesen lényegesen nagyobb eltérések adódnak. A legmagasabb fôvárosi és a rangsor végén álló baktalórántházi kistérség adata mintegy 450 ezer forinttal különbözik egymástól. A 3. ábrán jól látható a nyugat- és közép-dunántúli, valamint a közép-magyarországi régiók kistérségeinek jellemzôen kedvezôbb helyzete.

126

Malakucziné Póka Mária

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei igen rossz helyzetet mutatja, hogy az ország kistérségeinek rangsorában a legutolsó három helyet itteni kistérségek – csengeri, nagykállói, baktalórántházi – foglalják el. Az ország 150 kistérsége közül a 142–144. helyeken is a megye kistérségei – fehérgyarmati, nyírbátori, vásárosnaményi – állnak.

A megyén belül relatíve jobb helyzetû nyíregyházi kistérség az ország kistérségeinek rangsorában a 76., a tiszavasvári a 97., a kisvárdai a 110., a mátészalkai ezektôl leszakadva a 135.

3. ábra Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem az ország kistérségei szerint, 2001+

A gazdaság teljesítôképességét számos mutató tükrözi. Ezek közül azokat a legfontosabb jelzôszámokat emeljük ki, melyek települési, illetve kistérségi szinten is elôállíthatóak, és a késôbbiekben a vizsgálat tárgyát képezik, hiszen kistérségekre már nem állnak rendelkezésünkre GDP-adatok. Kistérségenként az szja-alapot képezô jövedelemmel összefüggésben vizsgáljuk a vállalkozások elterjedtségét, a lakásépítést, a foglalkoztatottságot, illetve a munkanélküliség mértékét, mint településszinten is megragadható konjunkturális mutatókat, valamint a személygépkocsiellátottságot.

A kistérségek szerinti vizsgálatnál alkalmazott mutatók közötti összefüggések a régiók szintjén is jól megragadhatók.

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

127 2. táblázat

Jövedelmi-adatok és konjunktúra jelzôszámok, 2001

A népesség foglalkoztatottsága, a foglalkoztatottak népességen belüli aránya régiók szerint szoros korrelációt mutat a jövedelmekkel. A munkanélküliségi ráta, a vállalkozások elterjedtsége, ezer lakosra jutó száma és a személygépkocsi ellátottság is viszonylag jól visszatükrözi a jövedelmi különbségeket. Itt azonban elöljáróban meg kell említeni, hogy kistérségek szintjén már nem mutatható ki ilyen szoros összefüggés a személygépkocsi-ellátottság és a jövedelmi adatok között. Hasonló ellentmondás tapasztalható a lakásépítési adatok esetén. Ez esetben a kistérségi szoros korreláció mellett a régiók szintjén tapasztalható gyengébb összefüggés, ami az egyik legfejlettebb nyugat-dunántúli régió utóbbi években tapasztalt kiugróan intenzív építéseiben, valamint az egyik legfejletlenebb régió, Észak-Alföld átlagosnál nagyobb mértékû építéseiben tükrözôdik. Az utóbbi csak részben tudható be a 2001. évi árvíz miatti nagy volumenû építéseknek, hiszen a megelôzô években is relatíve jelentôs építések színtere volt a régió. Ezt valószínûleg a fiatalos korstruktúra magyarázza, hiszen a fiatalok aránya említésre méltóan magasabb e régióban, és nagyobb a gyermekvállalási hajlandóság is, ami az ehhez kapcsolódó állami támogatások révén még mindig nem elhanyagolható intenzitású építéseket eredményez.

A jövedelmi viszonyok alakulása szempontjából fontos a háztartások eltartási kötelezettsége, hiszen a jövedelemmel nem rendelkezôk relatíve nagy száma rontja a jövedelmi pozíciót. Ezekre kistérségi szinten a korstruktúrából következtethetünk.

A háztartástagok gazdasági aktivitás szerinti összetétele, a jövedelmi források eltérô súlya szintén nagymértékben meghatározza a jövedelmi viszonyokat, amit áttételesen a munkanélküliség és a korstruktúra együttesen tükröz.

128

Malakucziné Póka Mária

5. Megyén belüli kistérségek szerinti jövedelmi különbségek Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem a nyíregyházi kistérségben volt kiugróan a legmagasabb – 327 ezer forint – 2001-ben az elôzetes adatok szerint. A rangsor végén a baktalórántházi kistérség áll 195 ezer forinttal. A két szélsô érték között 1,7-szeres a különbség (4. ábra). A megyei átlagot meghaladó jövedelmi mutató a nyíregyházi mellett csak a tiszavasvári és a kisvárdai kistérséget jellemzi.

A megye nyugati részén elhelyezkedô tiszavasvári, nyíregyházi és kisvárdai kistérségek fejlettsége lényegesen kedvezôbb, mint a többi hét kistérségé. A nyíregyházi és a kisvárdai kistérség esetén ez a vállalkozások nagyobb fokú elterjedtségében, a kisebb mértékû munkanélküliségben, a szolgáltató ágak nagyobb foglalkoztatási szerepében, a magasabb jövedelmekben tükrözôdik.

4. ábra Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem a megye kistérségei szerint, ezer forint, 2001 +

A tiszavasvári kistérségben a vállalkozás-sûrûség ugyan gyenge és a munkanélküliek aránya is magasabb kissé a megyei átlagnál, a lakossági jövedelmek megyei viszonylatban kedvezôen alakulnak (3. táblázat). Ez elsôsorban az ipar foglalkoztatásban betöltött jelentôs szerepének, illetve foglalkoztatottjai magasabb keresetének tudható be, jelentôsebb, aktív mezôgazdasági tevékenység mellett.

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

129

3. táblázat Jövedelem, vállalkozás-sûrûség, munkanélküliség, foglalkoztatási struktúra a megye kistérségeiben, 2001

i

i

A kedvezô helyzetû kistérségek esetén nagyobb népességmegtartó képességet várnánk, ami a nyíregyházi és a tiszavasvári kistérség esetén maximálisan beigazolódik.

5. ábra A belföldi vándorlási különbözet ezer lakosra a megye kistérségei szerint, 1990-2001 közötti évek átlaga

130

Malakucziné Póka Mária

A belföldi vándorlások következtében kialakult fogyás ezer lakosra jutó száma a Nyíregyházai és Tiszavasvári kistérségekben volt a legkisebb a megyén belül (5. ábra).

A Kisvárdai kistérséget viszont számottevô vándorlási hiány jellemezte.

A Kisvárdai kistérség sajátságos helyzetét demográfiai jellegû tényezôk magyarázzák. A 60 éves és idôsebb népesség aránya a megye kistérségei közül itt a legalacsonyabb, a megyei átlagnál lényegesen kedvezôbb (4. táblázat). A fiatalok aránya a legmagasabbak közé tartozik, így az öregedési index a legkisebb.

A 2001. év végi adatok alapján az állandó népességet tekintve száz gyermekkorúra (0-14 évesre) itt jut a legkevesebb idôs (60 éves és idôsebb) ember (72 fô). A kistérségben sajátos helyzet alakult ki, a nagyfokú vándorlási veszteséggel párhuzamosan jelentôs természetes szaporodás jellemzô.

4. táblázat Az állandó népesség korstruktúrája, élveszületés, halálozás a megye kistérségei szerint

i

i

A rendkívül fiatalos korstruktúra egyrészt azzal jár, hogy a vándorlás erôteljesebb – hiszen a kistérség pozíciója országos összehasonlításban már messze nem olyan kedvezô, mint a megyén belül –, másrészt nem elhanyagolható mértékû természetes szaporodást is eredményez. Az ezer lakosra jutó élveszületések és halálozások egyenlege 1997 és 2001 között itt mutatta a legnagyobb pozitív értéket.

5.1. A vállalkozások elterjedtsége és kapcsolata a jövedelmekkel A kedvezôbb jövedelmi pozícióban lévô kistérségek esetén a társas vállalkozások elterjedtsége – a tiszavasvári kistérség kivételével – kiugróban jobb, mint a többi kistérségben. Ez a megállapítás az egyéni vállalkozásokra már nem igaz. Az alapvetôen önfoglalkoztató egyéni vállalkozások elterjedtsége azonban kistérségek szerint kisebb mértékben szóródik, mint a társas vállalkozásoké, így a vállalkozások összes száma is szoros kapcsolatot mutat a jövedelmekkel (5. táblázat).

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

131

5. táblázat A mûködô vállalkozások száma és elterjedtsége a megye kistérségei szerint, 2001. év végén

i

i

A nagy foglalkoztatókat a társas vállalkozások között találjuk. A nyíregyházi és a kisvárdai kistérségben ezer lakosra kiugróan sok 31, illetve 22 társas vállalkozás jutott 2001. év végén (6. ábra). A sorban utánuk következô mátészalkai kistérségben már csak 13 a mutató értéke.

6. ábra Az ezer lakosra jutó mûködô társas vállalkozások száma a megye kistérségei szerint, 2001. év végén

A tiszavasvári kistérség helyzete ez esetben is sajátságos. A társas vállalkozások elterjedtsége itt a legkedvezôtlenebb helyzetû kistérségekhez hasonlóan igen mérsékelt.

132

Malakucziné Póka Mária

Ha azonban a vállalkozások elterjedtségét foglalkoztatottjaik száma alapján vizsgáljuk, akkor látható, hogy az 50 és több fôt foglalkoztató vállalkozások elterjedtsége itt a legnagyobbak közé tartozik (6. táblázat).

6. táblázat Az ezer lakosra jutó mûködô vállalkozások száma létszámkategóriánként a megye kistérségei szerint, 2001. év végén

i

i

A tiszavasvári kistérségben a megyei átlag feletti, és a nyíregyházi kistérség után a legmagasabb a 20-49 fôt foglalkoztató vállalkozások ezer lakosra jutó száma is.

A nagy foglalkoztatók jelenléte kedvezôbb jövedelmi helyzetet teremt, annak ellenére, hogy a munkanélküliek aránya a megyei átlagot kissé meghaladja. (Ez a megállapítás azonban a csengeri kistérség esetén már nem érvényesül, hiszen a 49 fônél többet foglalkoztatók nagyobb relatív gyakorisága nem jár kedvezôbb jövedelmi helyzettel, mivel ott nincs igazán nagy foglalkoztató.)

7. táblázat A mûködô vállalkozások megoszlása fôbb nemzetgazdasági ágak szerint, 2001. év végén

i

i

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

133

A vállalkozások nemzetgazdasági ágak szerinti összetételét a lakossági jövedelmek tükrében vizsgálva kimutatható, hogy a kedvezô helyzetû nyíregyházi és a kisvárdai kistérségben a szolgáltató ágak átlagosnál jóval nagyobb részaránya jellemzô (7. táblázat). A szintén jó jövedelmi pozícióban lévô Tiszavasvári kistérségben viszont az ipari szervezetek relatív gyakorisága magas.

A legrosszabb jövedelmi helyzetû kistérségeket a mezôgazdasági szervezetek magas aránya, a szolgáltató ágak alacsonyabb súlya jellemzi, összességében mérsékelt vállalkozás-sûrûség mellett.

5.2. A foglalkoztatottság, eltartási kötelezettség kistérségi különbségei, hatásuk a jövedelemre A foglalkoztatottság szoros összefüggésben van a jövedelmekkel. Láthatóan azokban a kistérségekben kedvezôbbek a lakosság jövedelmi viszonyai, amelyekben a foglalkoztatottság magas, illetve a munkanélküliség mérsékelt (7. ábra). A magas foglalkoztatottság azzal jár, hogy a munkajövedelmek jövedelemstruktúrán belüli aránya nagyobb, illetve a társadalmi juttatásoké kisebb. A munkajövedelmek magasabb szintje miatt ez kedvezôbb jövedelmi helyzetet eredményez.

7. ábra A munkanélküliek aránya a munkavállalási korú népességbôl kistérségek szerint, 2001. december

Nyilván az elôbbi megvilágításban az is fontos, a lakosságot milyen eltartási kötelezettség terheli, vagyis mekkora a gyermek- és idôskorúak népességen belüli részaránya, illetve a munkavállalási korban lévôk súlya. Az említett tényezôk hatással vannak a jövedelemstruktúra, ezáltal a munkajövedelmek és társadalmi juttatások szerepére, melyek aránya eltérô nagyságuk miatt a térségi átlagjövedelmeket nagyban meghatározza.

134

Malakucziné Póka Mária

A munkavállalási korú népesség aránya a nyíregyházi és a kisvárdai kistérségekben a legnagyobb, amihez a legkisebb munkanélküliségi arány társul. Emiatt a munkavállalási korúak átlagosnál jóval nagyobb része fizet adót, és magasabb jövedelem után, mint a többi kistérségben.

A tiszavasvári kistérségben az adózók nagyobb jövedelme, az adófizetôk magas aránya miatt a viszonylag rosszabb korstruktúra, az átlagosnál valamivel nagyobb munkanélküliség mellett is kedvezôen alakulnak a jövedelmek. Az adófizetôk aránya lényegesen magasabb az átlagosnál a fehérgyarmati kistérségben is, az adózók azonban itt igen alacsony jövedelemmel rendelkeznek (8. táblázat).

8. táblázat A munkavállalási korú népesség, a munkanélküliek, az adófizetôk aránya a megye kistérségei szerint, 2001

i

i

A leghátrányosabb helyzetû kistérségekben az adófizetôk kisebb arányához egyúttal mérsékeltebb jövedelmek is társulnak.

5.3. A kistérségeken belüli jövedelmi eltérések A megyében az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem 2001-ben a kispaládi 61 ezer forintos és a záhonyi 503 ezer forintos érték között szóródott. Záhony után Nyíregyházán, Mátészalkán, Fehérgyarmaton, Tiszavasváriban és Kisvárdán volt a legmagasabb, Kispalád mellett pedig Nyírpilisen, Komlódtótfalun, Hetefejércsén, Ömbölyön és Darnóban volt a legkisebb a vizsgált jövedelmi mutató. Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem a megyei települések 3 százalékában legfeljebb százezer forint, 16 százalékában 101–150 ezer forint, 44 százalékában 151–200 ezer forint, 27 százalékában 201–250 ezer forint között alakult, e feletti értéket pedig csupán 5 százalékukban regisztráltak (8. ábra).

A legkedvezôtlenebb helyzetû településeken a gyengébb jövedelmi pozíciót részben az alacsony jövedelmek, részben az adófizetôk mérsékelt aránya okozza, amihez az átlagosnál rendszerint magasabb eltartási kötelezettség is társul. Kispaládon pl. ezer lakosra csupán 118 adófizetô jut, míg Záhonyban 492.

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

135

8. ábra A települések száma az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem alapján a megyében, 2001+ 120 100 80 60 40 20 0 -100 000

101 000 150 000

151 000 200 000

201 000 250 000

251 000 300 000

301 000 350 000

351 000 400 000

400 000 -

A kistérségeken belüli települések közötti eltérés körzetenként eltérô, esetenként azonban igen számottevô. A legnagyobb és legkisebb értéket mutató település adata közötti különbség a kisvárdai és a nyíregyházai kistérségben a legnagyobb, 300 ezer forint feletti, a baktalórántháziban a legkisebb, 100 ezer forint (9. táblázat).

A három legkedvezôbb helyzetû kistérség közül fôleg a Nyíregyházaiban nagy a súlyozatlan szórás, a kistérségek közül itt a legnagyobb. Ez azt jelenti, hogy a központi és további néhány jellemzôen nagyobb lélekszámú település kiugró értéke mellett igen kedvezôtlen értékek is viszonylag nagyszámban fordulnak elô.

9. táblázat Az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem szóródása a megye kistérségei szerint, 2001+

i

i

a/ A települések népességszámával nem súlyozott, kistérségi átlagtól mért eltérések négyzetes átlaga a számtani átlag %-ában.

136

Malakucziné Póka Mária

A súlyozatlan szórás kiszámításával eltekintünk a település népességszámától, minden települési adat egyszeres súllyal szerepelt. Az alacsonyabb jövedelmû kistérségekben általában a szóródás is kisebb.

5.4. Lakásépítés, személygépkocsi-ellátottság a jövedelmi különbségek tükrében A jövedelmi viszonyok különbségeinek számos, külsôségekben is megnyilvánuló vetületei vannak. Az 1998(2001 közötti lakásépítési adatokat vizsgálva kimutatható, hogy a lakásépítések intenzitása, a nagyobb szobaszámú lakások aránya kistérségek szerint szoros korrelációt mutatnak a jövedelmi különbségekkel.

Az 1998. évtôl a lakásépítésekben már nem érzékelhetô az ún. lakásépítési kedvezmény megemelése gerjesztette rövid ideig, 1995–1997 között tartó lakásépítési láz, ami a megyében – tekintettel a fiatalos korstruktúra és a szerény jövedelmi viszonyokra – rendkívül élénk építéseket eredményezett. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a nagyfokú állami támogatás elsôsorban a szerény jövedelmi helyzetben lévôk lakásépítési kedvét fokozta.

Az 1998 utáni idôszak elemzése során el kell tekintenünk a Vásárosnaményi kistérség vizsgálatától, mivel itt az utóbbi években szinte rendszeressé váló árvizek, fôként 2001. évi tavaszi árhullám utáni újjáépítés eredményezett igen számottevô lakásépítéseket.

9. ábra A tízezer lakosra jutó lakásépítések száma a megye kistérségei szerint, 1998-2001 közötti évek átlaga

Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében

137

Az elôbb említettek figyelembevételével megállapítható, hogy a lakásépítések intenzitása, és fôként a nagy alapterületû, 4 és több szobás lakások aránya a három legkedvezôbb jövedelmi helyzetû kistérségben a legnagyobb (10. táblázat).

10. táblázat Lakásépítések intenzitása, a 4 és több szobás lakások aránya, személygépkocsi-ellátottság a megyében kistérségek szerint

i

i

A lakásépítés mellett a másik, település szinten is megragadható jövedelmi helyzetet feltételezhetôen tükrözô mutató a személygépkocsi-ellátottság. Ez esetben azonban az ezer lakosra jutó személygépkocsik száma a fejletlenebb térségekben gyakran kedvezôbben alakul, mint a jobb jövedelmi helyzetben lévôkben. A három jó pozíciójú térség közül egyedül a nyíregyházi kistérség személygépkocsi-ellátottságában tükrözôdik a kedvezôbb vagyoni helyzet. Feltételezhetô, hogy részletesebb, az állomány minôségét (típusát, korát) is tükrözô területi adatok megléte esetén szorosabb kapcsolat is kimutatható lenne.

Összegzés Az ország nagyobb területi egységei szerint meglévô jelentôs jövedelmi eltérések a megyén belül is érzékelhetôk. A megye településeire átlagosan jellemzô egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem 2001. évi adatai 8-szoros különbséget mutatnak. A megye kistérségeit tekintve ez az arány 1,7-szeres.

Az ország kistérségei között elhelyezve a megyei kistérségeket igen kedvezôtlen kép tárul elénk. Az ország 150 kistérségének sorában az egy állandó lakosra jutó szja-alapot képezô jövedelem hat Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kistérségben az utolsó tíz között van, és a legutolsó három helyen megyei kistérség áll. A legjobb helyzetû nyíregyházi kistérség is csak a középmezônyben foglal helyet.

A megye legfejletlenebb kistérségei helyzetének javítása, gazdaságuk élénkítése elkerülhetetlen annak érdekében, hogy a megye egészének pozíciója javuljon.

138

Balcsók István

Balcsók István

„Szatmár fôvár osa” és kör nyezete fôvárosa” környezete Földrajzi helyzet; a településszerkezet és a népesség fôbb jellemzôi Mátészalka, a vizsgált kistérség központi települése, Magyarország északkeleti részén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a történelmi Szatmár vármegye nyugati határán, a Kraszna nyugati partján helyezkedik el. Természetföldrajzilag a magasabban fekvô homokdombos Nyírség és a mélyebben fekvô vizenyôs, lápos területekkel tarkított Szatmári-síkság határán helyezkedik el. A közel 20 ezer lakosú várost „Szatmár fôvárosaként” is emlegetik. Nem minden alap nélkül, hiszen Mátészalka 1920 és 1950 között a megcsonkolt Szatmár-Bereg-Ugocsa vármegye székhelye, az ôt övezô hozzávetôleg 85 ezer lakost számláló térség (ami nem egyezik meg a KSHkistérséggel) valóságos gazdasági és kulturális központja, a megye második legnagyobb városa.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megye északkeleti-délnyugati tengelyén elhelyezkedô város régtôl fogva fontos szerepet játszott az északi és a keleti irányú forgalomban.

Területén öt vasútvonal, valamint két fôközlekedési és több mellékútvonal találkozik. Emellett gazdaság- és településföldrajzi pozícióját nagymértékben erôsíti a határközeli fekvés. Románia 30 kilométer távolságra, Ukrajna pedig mintegy 50 kilométernyire érhetô el közforgalmi határátkelôhelyen keresztül.

Környezetéhez viszonyított igen elônyös földrajzi fekvése akkor válik még szembetûnôbbé, ha megvizsgáljuk a sajátos megyei településszerkezetben elfoglalt helyét. Szabolcs-Szatmár-Bereg településhálózatát a közepes és az aprófalvak nagy száma jellemzi, párosulva a külterületek még mindig magas arányával. Ugyanakkor 1969-ig nem beszélhettünk a megyében városhálózatról, mivel addig az egyetlen városi rangú település a megyeszékhely Nyíregyháza volt. Jó két évtizedig a 10– 13 ezer lakosú járásszékhelyek jelentették csak a városhálózat egy-egy lehetséges láncszemét a megyében. Végül 1969-ben kapta vissza egykori városi rangját Mátészalka, majd 1970-ben Kisvárda, 1973-ban pedig Nyírbátor nyerte el a városi címet. Napjainkig is ezek a települések tekinthetôk középfokú megyei központoknak, és hozzájuk zárkózott fel idôközben Fehérgyarmat, Tiszavasvári, Vásárosnamény és Záhony.

A városok számának rohamos gyarapodása azonban csak a rendszerváltás után indult meg – erre a rangra emelve néhány olyan települést is, amelyek de facto ma

„Szatmár fõvárosa” és környezete

139

sem tekinthetôk annak. Mátészalka esetében azonban ez a megállapítás nem áll fenn már csak azért sem, mert a Debrecen–Nyíregyháza–Záhony tengely mellett kialakult Nyírbátor–Mátészalka–Fehérgyarmat erôvonal központi településévé vált.

A központi település kiemelése a kistérségen belül mindenféle szempontból indokolt, mivel a fentebb vázolt adottságainak köszönhetôen a város mindennapjai alapvetôen meghatározzák a másik 25 település lehetôségeit is. A hosszú évtizedekre visszanyúló szélsôséges egyközpontúságnak az élet minden területén érzékelhetô a hatása – mind pozitív, mind pedig negatív irányban. Mátészalka mellett még egy várossá nyilvánított települést (Nagyecsed) találunk a térségben, ám az sem lélekszámában (évek óta 5000 fô körül alakul), sem funkcióit tekintve nem veheti fel a versenyt a központtal. A kéttucatnyi falu aprófalvas szerkezetû településhálózati gyûrût alkot Mátészalka körül, a lakónépességük száma egy-két kivételtôl eltekintve 2000 fô alatt marad.

A kistérség teljes állandó népessége 70 612 fô volt 1999. december hónapban, vagyis tovább folytatódott a népesség országos átlagnál lassabb, a megyeinél viszont gyorsabb fogyása. A kistérségben 1999 végén 11,61 volt az 1000 lakosra jutó élve születések száma (a megyében 11,47), a halálozásoké pedig 13,55, illetve 12,34 ezrelék. A természetes fogyás Mátészalka térségében ebbôl következôen több mint kétszerese volt a megyei átlagnak (– 0,94 és – 0,87 a megfelelô érték). A magas természetes szaporodást leginkább a térségi szinten mintegy 12 százaléknyira tehetô roma népesség népesedési szokásainak, a megyei átlag fölötti mortalitást pedig az aprófalvak elöregedési folyamatának kell tulajdonítanunk.

A népesség nemek szerinti összetételében pontosan megegyeznek a kistérség és a megye adatai: a férfiak aránya 48,5 százalék, a nôké pedig ennek megfelelôen 51, 5 százalék. Az állandó népesség kormegoszlását tekintve teljes egészében ugyanez a helyzet: a népesség 58,5 százaléka tartozik a 18 évestôl az 59 éves korig terjedô korosztályhoz, a 18 éves kor alatti korcsoportok a népesség egynegyedét teszik ki, míg a 60 éves vagy magasabb kort megértek aránya a kistérségben 16, 5 százalék, a megyében pedig 16,8 százalék. Talán már nem hat meglepetésként, hogy az egy házasságkötésre jutó válások száma is pontosan megegyezik: a kistérségben és a megyében egyaránt 2,7 az érték.

A gazdasági élet és a foglalkoztatottság fôbb jellemzôi a rendszerváltás elôtt és után A kistérség gazdaságának „motorja” minden tekintetben Mátészalka volt és maradt is mind a mai napig, ezért a jelenlegi helyzet jobb megértéséhez célszerû jobban megismerni a város sajátosságait. „Szatmár fôvárosának” elsô igazán látványos fejlôdése a XIX. század végére tehetô, és a dualizmus idôszakában felgyorsuló urbanizációs folyamatok eredménye – mindenekelôtt a század utolsó negyede volt sikeres korszaka a városnak. Ez volt a polgári városiasodás idôszaka, amikor a település lakossága megháromszorozódott, és ebben az idôben nyerte el mai arculatát is. Ekkor épültek ki a város életében máig jelentôs szerepet játszó vasútvonalak, korszerû mezôgazdasági gyártelep létesült, és ezek nyomán dinamikusan fejlôdött a mezôgazdaság és a kereskedelem. Jól jelzi a település sikerességét az a tény, hogy

140

Balcsók István

a mai Magyarország területén elsôként itt indult meg 1888-ban a közcélú villamosenergia-szolgáltatás.

A „látványos fejlesztések negyedszázada” megismétlôdött akkor is, amikor Mátészalka kényszerûségbôl az anyaországtól elszakított Nagykároly helyett 1923 és 1940, majd pedig 1945 és 1950 között – a trianoni békekötés következtében – megcsonkult egykori Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyék székhelye volt. A második világháború utáni évek nagyszabású közigazgatási átszervezései, illetôleg a megyerendszer át- és újraszervezése nyomán Szabolcs-Ung és Szatmár-Bereg-Ugocsa megye 1950. március 15-én, Nyíregyháza székhellyel, Szabolcs-Szatmár néven egyesült. Ezt követôen azonban jelentôs visszaesés következett: Mátészalka elveszítette városi rangját, és járási szerepkörû nagyközségként funkcionált egészen 1969-ig.

Az ekkor ismételten megszerzett városi jogállás újabb jelentôs lökést adott a település fejlôdésének. Az akkoriban indult és a rendszerváltásig töretlenül tartó erôteljes és eredményes városfejlesztô tevékenység a lakosság és a külsô szemlélô számára egyaránt egyértelmû volt, ahogyan azt az 1981-ben elnyert Hild János-emlékérem is bizonyítja.

A megújult településföldrajzi szerepkör a város gazdasági életére is jótékony hatást gyakorolt, különösen az 1970-es évek ipartelepítési programjának köszönhetôen.

Ekkor alakították ki – az országos tendenciát évekkel megelôzve – azt az igényeknek megfelelôen közmûvesített ipartelepet, amely megfelelô alapul szolgált a mai ipari park létrehozásához. A terület kiválasztásánál már akkoriban figyelembe vették a környezetvédelmi követelményeket, a városrendezési szempontokat, illetve a terület bôvítési és továbbfejlesztési lehetôségeit. A mintegy 100 hektáros ipartelepet gyorsan benépesítették az akkori – fôleg budapesti központú – állami nagyvállalatok: jelentôs telephellyel rendelkezett az ERDÉRT, itt volt a Szamosmenti Állami Tangazdaság központi telephelye, és igen számottevô beruházások keretében települt ide a Szatmár Bútorgyár, a Budapesti Finomkötöttáru Gyár és a Magyar Optikai Mûvek (csak ez az üzem mintegy 1500 fôt foglalkoztatott) egy-egy gyáregysége. Az 1970-es évtized végén nekilendült ipar egészen a rendszerváltásig prosperált, de a rendszerváltással együtt járó szervezeti és szerkezeti átalakulás gyakorlatilag valamennyi üzemet maga alá temette. A KGST széthullása Északkelet-Magyarországon mintegy 30-40 százalékos visszaesést eredményezett az iparban, különösen a gépipart, a textilipart és az élelmiszeripart állítva igen súlyos problémák elé. Természetesen nem feledkezhetünk meg a hazai kereslet beszûkülésérôl sem, mivel az átalakulások Magyarországon is jelentôs életszínvonal-csökkenéssel jártak.

Hasonlóan nagy megrázkódtatások érték a régió másik fô foglalkoztatóját, a mezôgazdaságot is. Ráadásul ebben a szektorban a válság térben és idôben egyaránt elhúzódva jelentkezett – gyakorlatilag mind a mai napig tart. A legsúlyosabb és eddig legtartósabb válság tünetei 1992 júliusa és 1993 júniusa között jelentkeztek: ekkor játszódtak le létszámban és arányban (33 százalék) a legnagyobb leépítések, és a téeszek megszûnése jelentôsen éreztette hatását a munkanélküliségi mutatókban is. A szövetkezetek csôdje különösen a falvakban élôket érintette igen hátrányosan, mert sok helyen a tsz volt az egyetlen foglalkoztató, így annak megszûntével az újra elhelyezkedésre alig maradt esély. A mezôgazdaság munkaerôigénye az ágazat teljes strukturális átalakulása miatt a töredékére csökkent. Ez igen jelentôs mértékben hatott az ipari képzettségû munkanélküliek számának növekedésére is,

„Szatmár fõvárosa” és környezete

141

mivel a szövetkezetekhez tartozó melléküzemágak legnagyobb része megszûnt; a kárpótlás során földhöz jutott (mára a tulajdonosi formát tekintve a többséget kitevô) egyéni gazdálkodók lehetôségei pedig nem engedték meg ezeknek az embereknek a további foglalkoztatását.

A régió egészéhez hasonlóan a város és a térség gazdasági életében kényszerûségbôl szintén nagy változások zajlottak le a rendszerváltást követô években, fôként a tulajdonformát és a foglalkoztatási szerkezetet tekintve. Mátészalka adatait tekintve megállapítható, hogy a korábban tisztán állami tulajdonú vállalatok helyett napjainkra itt is a magánvállalkozások, ezen belül döntôen az egyéni vállalkozások túlsúlya lett jellemzô. 1994-ben 111 jogi személyiségû (2 vállalat, 100 gazdasági társaság és 9 szövetkezet) és 144 jogi személyiség nélküli gazdasági szervezetet tartottak nyilván, az egyéni vállalkozások száma 1313 volt. 1997-re a jogi személyiségû gazdasági szervezetek száma már 178-ra emelkedett (9 vállalat, 155 gazdasági társaság, 7 szövetkezet), a jogi személyiség nélkülieké pedig 1162-re módosult, beleértve a számukat tekintve csökkenést mutató 983 egyéni vállalkozást is.

Az adatok tanúsága szerint az egyéni vállalkozások többsége a szolgáltatásban és a kereskedelem területén mûködik. 1997 elején a mûködô vállalkozások döntô többsége a szolgáltató szektorban mûködött (78,2 százalék), ipari és építôipari tevékenységet 18,7 százalék folytatott, míg a mezôgazdasági vállalkozások aránya 3,1 százalék volt (ez a szám kb. 3000 egyéni gazdálkodót takar). Jól alátámasztja ezt a következô adatsor: 1990-ben 89 kiskereskedelmi üzlet volt a városban. 1994-re ezek száma 410-re emelkedett, majd – párhuzamosan az egyéni vállalkozások számában történt visszaeséssel – némi csökkenést követôen, 1997-ben 383-at regisztráltak.

Hasonló bôvülést figyelhetünk meg a vendéglátóhelyek esetében: 1990-ben mindössze 18 volt a városban, 1997-ben pedig már 96 ebben az üzletágban tevékenykedô vállalkozásról beszélhetünk. Jelentôsen bôvült a pénzügyi szolgáltatások köre: 1997ben 5 pénzintézet és 6 biztosítótársaság volt jelen a városban.

A mezôgazdaság és az ipar tekintetében meglehetôsen vegyes a kép az elmúlt éveket tekintve. A sikerek mellett számos probléma nehezíti a továbbfejlôdést. 1990ben még 34 telephelyen (ebbôl 26 volt ipartelep) 4940 fô volt a foglalkoztatott munkaerô létszáma, 1994-re azonban a telepek száma 24-re csökkent, a foglalkoztatottak száma pedig 2644 fôre esett vissza. Ebben jelentôs szerepet játszott a szocialista nagyvállalatok tönkremenetele mellett az egykori mezôgazdasági nagyüzemek csôdje is. Ekkor jelentôs mértékben megnôtt a munkanélküliség, egyes idôszakokban 30 százalék körüli szintig emelkedett. Csak a sikeres privatizáció jelenthetett kiutat az egyre nehezebbé váló helyzetbôl, és a város ezen a téren kétségkívül jó eredményeket tudott felmutatni. Sikerült – különösen a Carl Zeiss Hungária Optikai Kft. tekintetében – tôkeerôs, fejlesztésekre képes, stabil nyugati piacokkal rendelkezô cégeket bevonni a folyamatba. Ennek eredményeképpen 1997-ben a 23 ipari telepen már 3111 munkavállaló számára biztosítottak álláslehetôséget (a fejlôdés döntôen a Zeissnek köszönhetô, a 300 fôs induló létszám napjainkra 1000 fölé emelkedett). Az ezer fôre jutó ipari foglalkoztatottak száma így Mátészalkán 159 fôre emelkedett, ami megyei viszonylatban is magasnak számít, csupán Kisvárdán magasabb ez az érték.

A foglalkoztatás szempontjából döntô jelentôségû mátészalkai munkalehetôségek alakulása mellett még két olyan folyamat zajlott le a térségben a rendszerváltást

142

Balcsók István

követô években, ami alapvetôen befolyásolta a helyi gazdaság mûködését és a munkanélküliség helyzetét. Az egyik a mezôgazdasági szövetkezetek és az ezekre épülô élelmiszeripari üzemek szinte teljes leépülése volt, amit a keleti piacok fizetôképességének bizonytalanná válása idézett elô. Ez nem pusztán az állandó munkahelyek számát csökkentette le drasztikusan az egyébként is hátrányos helyzetben lévô falvakban, de az alkalmi munka lehetôségeit is a korábbi töredékére csökkentette.

Ennek leginkább az alacsonyan képzett, valamilyen okból hátrányos helyzetû munkavállalók látták kárát, mivel az ô elhelyezkedési esélyeik a minimumra zsugorodtak, és legtöbbjük a mai napig munkanélküliként kénytelen élni mindennapjait.

A másik folyamat a térségtôl függetlenül zajlott le, viszont a Mátészalka környékén élôk a legnagyobb vesztesei közé tartoztak. A falvakból a helyi munkalehetôségek híján a megélhetés érdekében sokan kényszerültek távolsági ingázásra, azonban a „legnépszerûbb” céltelepüléseken (a megyeszékhelyen és Budapesten) a rendszerváltást követôen éppen ezektôl a dolgozóktól szabadultak meg a leghamarabb. A leépítések méreteit jól érzékeltette a munkanélküliség hihetetlenül gyors felfutása (a ráta ekkor meghaladta a 34 százalékot), illetve az a tény, hogy a visszaáramló munkaerôtömeg átmenetileg visszafordította a népességcsökkenést a térségben.

A jelen és a közeljövô problémái és lehetôségei a helyi munkavállalók számára A következményeket a mai napig érzi az egész térség, mivel az egykori bejárók nagy részének még mindig nem sikerült helyben munkát adni. A munkanélküliségi ráta térségi szinten még mindig igen magas, és különösen a határ mentén, nagyon rossz közlekedésföldrajzi helyzetben lévô falvak munkavállalói küzdenek komoly nehézségekkel (a munkahellyel rendelkezôk és a munkanélküliek egyaránt). A helyi gazdaság Mátészalka kivételével nem mutat igazi élénkülést, és a város ipara is inkább a helyi lakosságot foglalkoztatja.

1999 decemberében 3496 vállalkozást regisztráltak a térségben, ezek közül 2594 mûködött ténylegesen (a két városban mûködött a vállalkozások 55,3 százaléka, míg a 24 községre 44,7 százalék jutott). A városok, ezen belül inkább Mátészalka fölénye viszont sokkal szembetûnôbb lesz, ha összevetjük a vállalkozási formák, illetve a foglalkoztatottak létszámának eltéréseit a két településtípus között. Az egyéni vállalkozások az összes vállalkozás kereken háromnegyedét adják, és ezek közül 52,3 százalék jutott a két városra; míg az összes vállalkozásból 25 százalékkal részesedô társas vállalkozások esetében ez az érték már 64,1 százalék. Az ugyancsak jogi személyiség nélküli, a társas vállalkozások közül mind anyagi, mind jogi értelemben legkönnyebben életre hívható betéti társaságok az összes vállalkozás 12,4 át teszik ki, többségük (59,9 százalék) szintén a városokban mûködik. A térségben mûködô jogi személyiségû vállalkozások 11,2 százalékkal részesednek az összes mûködô vállalkozásból, és a városokban mûködôk aránya itt már 65,3 szzalékra nô. Ezek döntô többsége – 83,7 százalék – kft. (a városokra jut 67,9 százalék), a szövetkezeti forma részaránya pedig 6,9 (ezek fele mezôgazdasági, és a városok részesedése az összesbôl 39, míg az utóbbiakból mindössze 8 százalék). A társas vállalkozások mindössze 3,3 százaléka mûködik részvénytársaság formájában (72,7 százalék található

„Szatmár fõvárosa” és környezete

143

valamelyik városban), az egyéb kategóriába tartozók aránya pedig mintegy 6 százalék.

A foglalkoztatottak létszámát tekintve a térségben az összes vállalkozás legnagyobb része (70 százaléka) nem foglalkoztat munkaerôt, vagy ismeretlen az alkalmazottak száma (az ebbe a kategóriába tartozó vállalkozások 53 százaléka mûködik a két városban). A vállalkozások mintegy 26 százaléka 1 és 9 fô közötti létszámmal mûködik (a városokra jut 58 százalék), 10-19 fôt már csak 1,6 százalékuk foglalkoztat (a városok részesedése 59 százalék), a 20-49 fô közöttiek aránya pedig 1 százalék (ezek 81 százaléka van a városokban).

A már jelentôsebb méretûnek számító, 50 és 249 fô közötti kategóriába tartozó vállalkozások aránya mindössze 0,6 százalék (ezek közül 68 százalék a városiak részesedése), a 250 fôt vagy többet foglalkoztatók aránya pedig teljesen elenyészô (0,07 százalék – igaz, megyei szinten is csak 0,08 százalék), és a szóban forgó mindkét cég Mátészalkán mûködik. A rendelkezésre álló adatokból világosan kitûnik, hogy az egyéni vállalkozások száma és aránya a foglalkoztatotti létszám növekedésével párhuzamosan csökken, és mindössze egyetlen alkalmaz 20 fônél többet az egész térségben.

Ha megvizsgáljuk a mûködô vállalkozások megoszlását az egyes nemzetgazdasági ágakban, akkor azonnal kitûnik a kereskedelem dominanciája: az összes vállalkozás 33 százaléka mûködik ebben az ágazatban. Jóval kisebb az ingatlanügyletek/gazdasági szolgáltatások területén mûködôk részesedése (14 százalék), ezeket követi 12 százalékkal az építôipar, illetve a 11 százalékos részarányt képviselô mezôgazdaság. A kitermelô-, feldolgozó- és energiaipar mindössze 9 százalékos arányt ér el (ez gyakorlatilag megegyezik a megyei átlaggal), a sor legvégén a szállítás/raktározás/posta és távközlés (6 százalék), valamint a vendéglátás és szálláshely-szolgáltatás (5 százalék) ágazatok találhatók. Az egyéni és társas vállalkozások ágazati megoszlásában a legszámottevôbb különbség a nagyobb tôkét igénylô feldolgozóipar területén figyelhetô meg, mivel itt az átlagos 25 százalékkal szemben 44 százalék a társas vállalkozások aránya. Az ellenkezô végletet a vendéglátás képviseli, mivel ebben az ágazatban a vállalkozások mindössze 15 százaléka mûködik társas szervezeti formában.

A fenti adatsorok összességükben azt jelzik, hogy a térségben nagyon magas az alig néhány fôt foglalkoztató egyéni vállalkozások aránya, és a vállalati méreteket mindössze egyetlen cég, a több mint ezer embernek munkát adó Zeiss éri el. A vállalkozások ágazati megoszlása alapján elmondható, hogy a térség gazdasági szerkezete összességében nagyon elmaradott, mivel a húzóágazatoknak (feldolgozóipar, turizmus) alacsony a részesedése, és a szolgáltató szektorban mûködô vállalkozások döntô többsége pedig egyéni kényszervállalkozás. További kedvezôtlen tényezô, hogy a nagyobb foglalkoztatók a központi településen összpontosulnak, a falvakban nem érezhetôk ezek pozitív munkaerô-piaci hatásai, mivel döntôen a helyi lakosságot alkalmazzák. Pedig a városban mûködô vállalkozások elviekben nagyon széles spektrumban lennének képesek foglalkoztatni az álláskeresôket. Kisebb-nagyobb arányban valamennyi ágazat képviselteti magát, és külön kiemelhetjük a precíziós optika- (Carl Zeiss Hungária, Buchmann) és mérômûszer-gyártást (MOM Vízméréstechnika), a megmaradt bútorgyártást (Sandraform), illetve az élelmiszeripart (Szabolcstej).

144

Balcsók István

Ugyanakkor a cégek mérete a Zeiss kivételével még megyei szinten sem tekinthetôk számottevô méretûnek, és a mûködéshez szükséges létszámot a városon belülrôl is képesek voltak kielégíteni. A négy középiskola viszonylag gyorsan követte a cégek részérôl felmerülô igényeket, ezért komolyabb munkaerôhiányt nem kellett külsô forrásból pótolni. Más kérdés, hogy az alacsonyabb fizetések miatt a magasan kvalifikált szakemberek hiányát mind a város, mind pedig térsége megérzi. Elsôsorban diplomás közgazdászokra lenne szükség (ez fôleg a mátészalkai munkaadók részérôl jelentkezô igény), de ugyanez mondható el az orvosokról és a mérnökökrôl is.

Az összességében elmaradott iparszerkezet, és a falvak számára kedvezôtlen térbeli eloszlás a régmúlt idôk öröksége csakúgy, mint a mezôgazdaság országos átlagnál magasabb aránya. A térségre és a régió egészére egyaránt jellemzô, hogy a munkanélküliség elôl a legtöbben kiskereskedelmi kényszervállalkozásokba, illetôleg az önellátó mezôgazdasági termelésbe menekültek. Ez utóbbiak azonban a legtöbbször nem fedezik a megélhetési költségeket, és ezért sokan kényszerülnek alkalmi munkára. Ugyanakkor ezek a lehetôségek az orosz válságot követôen ismét jelentôsen csökkentek, bár még mindig jelentôs az ilyen keretek között foglalkoztatottak száma.

Az alkalmi munkák lehetôsége tehát a szûkebb keretek ellenére adottak, viszont hivatalosan csak néhány százan élnek ezzel a pénzszerzési eséllyel (ennyi alkalmi munkavállalói könyvet adtak ki). A feketegazdaságban inkább már ezres, esetenként több ezres nagyságrendrôl beszélhetünk az alkalmi munkásokkal kapcsolatban. A foglalkoztatók gyakorlatilag kivétel nélkül a helyi mezôgazdasági vállalkozók közül kerülnek ki, mivel ebben az ágazatban jellemzô a szezonális munkaerôigény.

Az alkalmi munkára leginkább a hátrányos helyzetben lévô rétegek és a határokon túlról (Ukrajnából, és fôként Romániából) érkezôk kaphatók, mivel a csekély jövedelmezôség miatt igen alacsonyak a keresetek, és csak nekik „éri meg” ennyiért munkát vállalni. Ebbôl következôen viszont a falusi foglalkoztatási (és megélhetési) gondokat csak idényjelleggel, és korántsem kellô mértékben képesek orvosolni az alkalmi munkalehetôségek.

Miután a falvakban a tsz-ek megszûntével (9 településen mûködnek még az „utódok” valamilyen formában, de legtöbbjük csak vegetál a korábbi évtizedekhez képest) eltûntek a korábbi biztos kereseti lehetôségek, és nincs a helyükbe lépô komolyabb méretû vállalkozás, ezért az utóbbi években az önkormányzatok váltak a legnagyobb foglalkoztatóvá. A munkalehetôségek hiánya, a mezôgazdaság alacsony jövedelmezôsége és a létezô munkahelyeken fizetett alacsony keresetek (sokszor csak a minimálbér, vagy még az sem) adta csapdahelyzetbôl ma már az ingázás sem biztosít kitörési lehetôséget. A magas utazási költségek miatt nem csak a távolsági ingázás tûnt el gyakorlatilag teljesen, de a Mátészalkára irányuló napi bejárás is töredékére esett vissza. Emiatt az egyetlen igazi megoldást csak az jelentheti, ha a munkavállaló a távolsági ingázás helyett inkább szó szerint a munka után megy, és sok esetben akár az ország másik végére költözik. Így a kistérségre és Mátészalkára egyaránt a megyei átlagnál nagyobb elvándorlás jellemzô, és éppen a fent említett, maguk után betöltetlen hiányt hagyó magasan kvalifikált szakemberek azok, akik nem maradnak itt. Az elvándorlás leginkább a fiatal (35 év alatti), nagyrészt felsôfokú végzettséggel rendelkezô, általában egyedülálló népességet érinti, mindkét nemet beleértve. Ennek oka elsôsorban az alacsony keresetekre és az ebbôl következôen alacsonyabb életszínvonalra vezethetô vissza. Az alacsonyan képzett, fôleg roma munkaerô

„Szatmár fõvárosa” és környezete

145

viszont helyben marad, és egyre nagyobb hányadát teszi ki a fiatalabb nemzedékeknek. Ennek következtében a foglalkoztatási helyzet még mindig nem nevezhetô rózsásnak: a térségi munkanélküliségi ráta 22 százalék fölött van, ami az országos átlag több mint kétszerese, de a megyei értéket (15 százalék) is alaposan meghaladja.

Ennek nem pusztán az áll a hátterében, hogy helyben a Zeiss kivételével nem növekedett jelentôsen a foglalkoztatottak létszáma, hanem az is, hogy a korábbi nagy számú ingázó közül csak nagyon kevesen tudtak elhelyezkedni. Leginkább belôlük alakult ki a munkanélküliek stabil „magja”, és esetükben egyre kevesebb a remény a munkaerôpiacra való visszajutásra.

A problémák megoldásának egyetlen igazán hatásos módja a munkahelyteremtés lenne, de ez a jelenlegi helyzetben számos akadályba ütközik. Az egykori MOM sikeres privatizációja óta a külföldi tôke érdeklôdése nagyon mérsékelt a térség iránt, és a Zeiss fejlesztéseitôl eltekintve nem történt jelentôs munkahelyteremtô beruházás sem. A helyi kis- és középvállalkozások körében tapasztalható ugyan fejlôdés, de a legtöbb csak egy-két emberrel képes növelni alkalmazotti létszámát, és ez a munkaerôpiacon alig érzékelhetô. A jelenlegi helyzet megváltoztatásának egyik lehetséges módja a külföldi (vagy hazai) tôke figyelmének felkeltése a helyi adottságok (ipari park, nagy tömegû olcsó és szakképzett munkaerô) iránt, és a tôkebeáramlás feltételeinek további javítása. A másik lehetôség a helyi vállalkozások megerôsítése, hogy minél jobb lehetôségeik legyenek a már jelenlévô cégeknek történô beszállítói tevékenységre. Az együttmûködés alapjait lefektették már, de jelenleg meglehetôsen nagy különbség van a cégek és a beszállítók technológiai színvonala között, és a kapcsolatok a jövôben csak ennek mérséklôdése esetén bôvíthetôk.

Mindkét esetben elsôrendû fontosságú azonban, hogy a helyben termelôdô szellemi bázist, vagyis a szakképzett munkaerôt itt tartsák, a lehetô legkisebbre csökkentve a szelektív elvándorlás káros hatásait. A helyi értelmiség megtartása nem pusztán gazdasági érdek, hanem a helyi társadalom összetétele, aktivitása, cselekvôképessége szempontjából is kulcskérdés – különösen a falvak esetében. A legnagyobb cselekvôkészség ugyanis ezt a csoportot jellemzi (a megfelelô életkörülmények megléte esetén), de jelenleg inkább a mindennapi megélhetési gondok kerültek elôtérbe, ez pedig a közösségi élet iránti közömbösséget vonja maga után.

A továbbfejlôdés lehetôségeit azonban jelentôsen megnehezíti, hogy a gazdasági központként funkcionáló Mátészalka fekvése nagyon elônyös a kistérségen belül, ám regionális és országos viszonylatban ezt már korántsem mondhatjuk el.

Mátészalka és közvetlen környéke az Északkelet – Alföld határmenti, perifériahelyzetben lévô, halmozottan hátrányos helyzetû térségének peremén fekszik, emiatt számos nehézséggel kell szembenéznie. Ezek közül a legfontosabb az ország egyéb területeirôl való nagyon rossz elérhetôség, illetve a közlekedési vonalak szûk áteresztôképessége. Az ingázás visszaszorulásával párhuzamosan a MÁV és a Volán számos járatot megszûntetett, tovább rontva ezzel néhány település egyébként sem rózsás helyzetén (bár nagy eredménynek tekinthetô, hogy nem szüntették meg a szárnyvonalakat). Jelentôsen javíthatna a jelenlegi kedvezôtlen viszonyokon, ha minél hamarabb megépülne az M3-as autópálya határig tartó szakasza, és lehetôleg a városhoz minél közelebbi nyomvonalon.

A rossz megközelíthetôség azonban nem pusztán a helyi lakosok életében jelent kényelmetlenségeket, hanem a térség gazdasági lehetôségeit is alapjaiban érinti.

146

Balcsók István

Ahogyan már többször utaltunk rá, a sikeresen lezajlott privatizációk óta gyakorlatilag nem történt jelentôs munkahelyteremtô beruházás, és ez nem kis mértékben ennek a tényezônek köszönhetô. Feltétlenül javítani kell tehát mind a vasúthálózat, mind a közutak minôségén és forgalmi kapacitásán, mert a közelgô Uniós csatlakozás esetén jelentôsen növekedni fog az egész régió szerepe (a Zeiss számára nagy lehetôséget jelent a határôrségnek a schengeni elvárásoknak megfelelô szintû speciális optikai felszerelésekkel való ellátása), és ez a kedvezôtlen adottság jelentôsen visszavetheti a termelés további felfuttatását vagy az esetleges újabb befektetôk érdeklôdését.

A továbblépéshez pedig mindenképpen elengedhetetlen a külföldi tôke részvétele a térség gazdaságában, mert a hazai vállalkozók tôkeszegénysége gátolja a fejlesztési elképzelések megvalósítását valamennyi nemzetgazdasági ágban. Ebben a tekintetben Mátészalka jó alapokról indulhatott (a XIX. század végi, majd a Trianon utáni és a szocialista iparfejlesztések). Az 1990-es évek elején lezajlott privatizáció ugyan felemásan, de az adottságokhoz és még inkább a külsô körülményekhez képest összességében mégis sikeresen ment végbe. Az idetelepült cégek magas technológiai színvonalat képviselnek, és a helyi kötôdésû ügyvezetôk garanciát jelentenek arra, hogy a vállalatok továbbra is támogatni fogják a térség fejlesztését (infrastruktúra, környezetvédelem, kulturális alapítványok, stb.).

A rendszerváltás egyik súlyos „mellékhatása”, a munkanélküliség alakulása és a munkanélküliek összetételének jellegzetességei a kistérségben Az Északkelet-Alföld hagyományosan elmaradott, iparhiányos térségnek számított Magyarország egész újkori története folyamán, és ezen összességében az egymást követô iparosítási programok sem tudtak érdemben változtatni. Mégis, Mátészalkán és környékén az 1970-es évek végén meginduló látványos iparosítás, a nagy cégek idetelepülése után, a mezôgazdasági téeszek és a teljes foglalkoztatottság eszméjének virágkorában senki sem gondolta, hogy alig néhány év múltán éppen a munkanélküliség okozza majd a legnagyobb krízist a térségben.

Az évtizedekig biztosnak hitt KGST-piacok a közép-európai országok politikai, társadalmi és gazdasági átalakulása nyomán viharos gyorsasággal omlottak össze, és miután a térségben a „keleti relációk” az országos átlagnál sokkal nagyobb arányt képviseltek, ezért a piacok elvesztéséhez hasonló gyorsasággal ágazatoktól függetlenül széthullottak a szocialista ipari és mezôgazdasági nagyüzemek is. Ráadásul éppen ekkor – vagyis a legrosszabbkor – önállósodtak a budapesti cégek itteni leányvállalatai. Miután a helyi vezetôknek a korábbi években nem volt komoly beleszólása saját vállalatuk piaci és fejlesztési elképzeléseibe, ezért gyakorlati menedzselési tapasztalatok híján teljesen felkészületlenül érte ôket a gyors átalakulás, és esélyük sem volt arra, hogy érdemben tegyenek valamit a cégek megmentéséért.

Mindez persze nem volt egyedi jelenség, az országban általánosan jellemzô folyamattá vált az, hogy a leépülô vállalatok a vidékrôl bejáró dolgozóiktól szabadultak meg leghamarabb (az utaztatási és szállásköltségek csökkentése érdekében). Mivel

„Szatmár fõvárosa” és környezete

147

az öröklött elmaradott iparszerkezet miatt a falusi térségekben már a szocializmus évtizedeiben sem volt elég munkahely, ezért Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében és Mátészalka környékén egyaránt jelentôs volt azok száma, akik a kényszerûségbôl a távolsági ingázást választották. Ennek következtében a távoli cégektôl történô elbocsátások itt éreztették hatásukat, mivel a hazaáramló embertömeg számára a helyi vállalatok és tsz-ek csôdje után a korábbiaknál is nehezebb, sôt inkább képtelenség volt állást találni. A két folyamat összetalálkozása és egymást erôsítô hatása miatt a megye az országos, a térség pedig a megyei munkanélküliségi „rangsor” élmezônyébe került már a kezdeti idôktôl fogva – és azóta is ott maradtak. A legnagyobb krízis 1992 és 1993 fordulóján jelentkezett: ekkor a térségben 34 százalék, a megyében pedig 22 százalék (vagyis 61 ezer fô) fölé emelkedett a munkanélküliségi ráta.

Ez 1996-ig folyamatosan csökkent, majd egy adminisztratív okokra visszavezethetô jelentôsebb növekedés után 1998-ig az országos tendenciákkal párhuzamosan ismét folyamatosan mérséklôdött. 1998-ban az orosz gazdasági válság ismét fordulatot hozott: míg az ország egészében tovább csökkent a regisztráltak száma és aránya, addig itt ismét érzékelhetô (2-3 százalékpontos) emelkedést figyelhettünk meg. Errôl a magasabb szintrôl azóta ismét fokozatosan csökken a ráta, de lassabban és egyenetlenebbül, mint az országos átlag. Ezért minden kockázat nélkül kijelenthetjük, hogy a megye – és azon belül a kistérség – relatíve rossz foglalkoztatási helyzete már évtizedes távlatban is állandósult, sôt kis mértékben még növekszik is. A nagy munkanélküliség tehát legnagyobbrészt a helyi – és az ingázók révén távolabbi (Nyíregyháza, Budapest) – szocialista nagyvállalatok összeomlásuk utáni hagyatéka, de a közintézmények létszámcsökkentései és az orosz gazdasági válság következményeként bekövetkezett leépítések miatt még napjainkban is növekedett (az állástalanok létszáma Mátészalkán tartósan meghaladja az ezer fôt, és a térség egészében sem csökken ötezer alá). A decemberi adatok alapján a kistérségben 21,5 százalékos volt a munkanélküliségi ráta – ezzel a térség a középmezônyben foglalt helyet a megyén belül, viszont alaposan meghaladta az országos értéket (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye mutatója ugyanekkor 19,4 százalék, az országos átlag pedig 9,6 százalék volt).

A kistérségben regisztrált 5190 munkanélküli 69 százaléka élt valamelyik faluban, miközben a lakónépességbôl csak 62 százalékkal részesedett a 24 település.

Ezek az adatok alátámasztják a fentebbi megállapításainkat, miszerint a falusi munkavállalók a helyi munkalehetôségek hiánya és az utazási feltételek romlása miatt hátrányos helyzetben vannak városi társaikhoz képest. A regisztráltak között 61,4 százalék volt a férfiak aránya, amely némileg magasabb érték, mint a megyei 59,9 százalékos átlag. A fizikai foglalkozású munkanélküliek aránya a megyei 86 százalékos arányt is meghaladva elsöprôen magas (89 százalék) a térségben, és ez még inkább igaz a falvak viszonylatában, ahol a regisztráltak több mint 9/10-e tartozik ebbe az állománycsoportba. A munkanélküliek iskolai végzettségét vizsgálva a legszembetûnôbb az alacsony iskolai végzettségûek nagyon magas aránya, amely jelentôsen meghaladja mind az országos, mind pedig a megyei átlagot. Az általános iskolát sem befejezôk aránya 9,7 százalék (a falvakban 10,5 százalék) a térségben, a 6,8 százalékos megyei, és a 6 százalékos országos átlaggal szemben. A legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezôk esetében ezek a számok 38,9 (a falvakban 43,3), 37,8 és 34,7 százalékra módosulnak.

148

Balcsók István

Jól látható tehát, hogy a legalacsonyabb végzettségûek aránya a térség egészében 48,6 százalék, míg a 24 faluban regisztráltak több mint fele nem rendelkezik semmilyen képzettséggel. A szakmunkásképzôt/szakiskolát végzettek aránya 34,1 százalék. Itt nincs jelentôs eltérés sem a városok és a falvak között, sem pedig a megyei és országos átlagokhoz viszonyítva. Az egyéb középfokú végzettségûek arányáról ez már nem mondható el: a térségi átlag 16,2 százalék (a falvakban csak 12,1 százalék), a megyei mutató 17,6 százalék, az országos átlagérték pedig 20,8 százalék. A diplomával rendelkezôk aránya a térségben 1 százalék (a falvakban 0,7 százalék), a megyében 1,8 százalék, míg az ország egészét tekintve 2,7 százalék.

A fentebb leírtak alapján elmondhatjuk, hogy a térségben nagyon magas a szakképzetlen szabad munkaerô aránya, ami nem kifejezetten vonzza a magas technológiai színvonalat képviselô beruházókat, illetve amennyiben ilyen üzemek települnének ide, akkor ezeknek az embereknek a legnagyobb része továbbra is munka nélkül maradna. A szakmunkások csak látszólag vannak sokkal jobb helyzetben, mivel nagyon magas a munkaerôpiacon túlkínálattal jellemezhetô fémipari szakmunkások aránya. Az egykori ingázók legtöbbje már hosszú évek óta képtelen stabilan elhelyezkedni, és még mindig van néhány olyan szakma, ahol a szakmunkásképzô iskolák még mindig folytatják a „túltermelést”.

A munkaerôpiac „számkivetettjei” – a tartósan munkanélkülivé váltak Nagyrészt ezeknek a tényezôknek tulajdonítható, hogy a térségben a regisztrált munkanélküliek 52,2 százaléka (a falvakban 54,2 százaléka) minôsült tartósan munkanélkülinek, vagyis 2709 fô volt azoknak a száma, akik 180 napnál régebben kerültek regisztrálásra, és az eltelt idô alatt egyszer sem sikerült munkát biztosítani nekik. A kistérség ebben a tekintetben a második legrosszabb mutatókkal rendelkezett a megyén belül (a megyei átlag 49,4 százalék volt), és ez már hosszabb ideje jellemzô állapot. A tartósan munkanélküliek között jóval magasabb a férfiak aránya (59,6 százalék), ez az érték meghaladja a megyei átlagértéket (56,3 százalék) is. Ugyanakkor a nôk aránya mintegy 2 százalékponttal magasabb a tartós munkanélkülieken belül, mint az összes regisztrált esetében, vagyis az ô elhelyezkedési esélyeik az idô múltával jobban csökkennek.

A tartósan munkanélküliek igen magas létszáma és aránya évek óta súlyos gondokat okoz a vizsgált területen. A mai állapot természetes következménye annak, hogy a keleti országhatár mentén húzódó térségekben már igen korán magas szintre emelkedett a munkanélküliek létszáma, és a magas munkanélküliség a csökkenések ellenére állandósult. Az elsô regisztráció óta eltelt idô alapján megyei és kistérségi szinten is kiugróan magas (meghaladja a 75 százalékot) a már több mint két éve stabil munkahely nélkül lévôk aránya, és ez fokozottan érvényes az elzárt, munkahellyel nem rendelkezô határ menti településekre. Ez azért figyelemreméltó tény, mert ebben benne vannak azok az emberek is, akik a közhasznú munkák révén ideig-óráig kikerülnek a tartós munkanélküli státuszból, ugyanis emiatt megszûnik a folyamatos regisztrálás kritériuma. Létezik azonban olyan szemlélet is, hogy a tartós munkanélküliség kritériuma nem feltétlenül a folytonosság, mert az újra és újra közhasznú munkára kül-

„Szatmár fõvárosa” és környezete

149

dött munkanélküli ténylegesen nem kerül vissza a munkaerôpiacra – így megmarad annak, aki volt. Vagyis a folyamatosan regisztráltak és az újra visszalépôk magas aránya kialakította a munkanélküliek több ezres stabil magját – akiket gyakorlatilag mind egy szálig tartós munkanélkülieknek tekinthetünk.

Jelenleg úgy tûnik, hogy – bár folynak kifejezetten számukra meghirdetett programok, és vannak kimondottan az ô elhelyezkedésüket segítô támogatások – esetükben csak tûzoltó munka folyik, és az igazi megoldás megtalálása még várat magára. A legtöbb tartósan munkanélküli (miután kimerítette a munkanélküli segélyre való jogosultság idôtartamát) a szükséges feltételek megléte esetén már csak jövedelempótló támogatást kaphat. A támogatást viszont csak akkor folyósítják tovább a jogosultság letelte után, ha a munkanélküli 180 nap munkaviszonyt szerzett a jogosultság idôtartama alatt. Az elôírt munkaviszonyt azonban kedvezôtlen iskolai végzettségük és korösszetételük (magasabb az idôsebb, elhelyezkedni képtelen korosztály aránya) miatt csak a közhasznú és/vagy közmunkák keretében képesek megszerezni, mivel a munkaerôpiacon irántuk megnyilvánuló kereslet a támogatások ellenére nagyon csekély. Ezek a programok azonban kevesebb embert képesek foglalkoztatni, mint amekkora igény lenne rá. Ezért sok embert fenyeget az a veszély, hogy kikerül az ellátási rendszerbôl, bár a munkaügyi kirendeltségek és az önkormányzatok megpróbálják mindig a legveszélyeztetettebbeket alkalmazni. A nôk azonban így is hátrányos helyzetben vannak, mert a közhasznú munkák jellege miatt az ô foglalkoztatásuk sokkal nehezebben oldható meg.

A tartós munkanélküliség egyénre és társadalomra gyakorolt negatív hatásait már sokan és sok helyen leírták. A mellôzöttség, a feleslegessé válás érzete sokuk esetében vezet betokosodáshoz, és még több embert sodor valamilyen szenvedélybetegség irányába. A hosszú állástalanság következtében megindul az egyén leépülése – szellemi és fizikai értelemben egyaránt. A megszerzett szakmai képzettség gyorsan megkopik, elévül; ezért sok esetben az új munkahelyek létesítése sem jelentene megoldást, mert ezek az emberek a rengeteg kihullott tudásanyag hiányában már nem lennének versenyképesek. Emiatt gyakorlatilag nincs esélyük az elhelyezkedésre, és nem rendelkeznek perspektívákkal sem. Egyetlen céljuk csak az lehet, hogy bent maradjanak a megélhetésüket biztosító ellátási rendszerben. Mivel ez a bevételi forrás nem túlságosan magas, ezért a hosszabb ideje munka nélkül levôknek különbözô túlélési stratégiákat kellett kidolgozniuk. Diebel Andrea és Szarvák Tibor vizsgálatukban négy alapvetô csoportot különítettek el.1 Az elsô csoportba („az állami segítségre várók”) tartoznak azok, akik nem tesznek különösebb erôfeszítéseket az elhelyezkedésre, közhasznú munkára is csak kötelezni lehet ôket, és tökéletesen megelégszenek az állami segélyekkel. A „megkapaszkodók” már hosszabb távon gondolkodnak: megragadnak minden alkalmi munkalehetôséget, és a feketegazdaságban is igyekeznek jó munkájukkal megbecsülést kivívni maguknak. A „fontolva haladók” azok, akik az elsô pillanattól kezdve tisztában vannak a helyzetükkel, és tudatosan számolgatva igénybe vesznek mindent, ami jár nekik, de az állami segélyek már csak kiegészítô forrásként jönnek szóba. A „felesleges emberek diplomával” vannak a legrosszabb helyzetben, mert megszerzett tudásuk, szellemi tôkéjük ebben a 1. Diebel A., Szarvák T. (1997): „A rendszerváltás vesztesei” szociológiai vizsgálat eredményei egy határ menti falusi településen, Bagamérban. In: Kovács T. [szerk.]: IV. Falukonferencia – A fenntartható mezôgazdaságtól a vidékfejlesztésig. MTA RKK, Pécs. 314–322.

150

Balcsók István

térségben gyakorlatilag használhatatlan, és csak nagyon nehezen tudnak alkalmazkodni a megváltozott helyzethez.

Bármelyik csoportba is tartozzon azonban valaki, a túlélés keretei a legtöbb esetben meglehetôsen szûkösek. A nyári és ôszi hónapok nyújtják a legszélesebb lehetôségeket, mert aki fizikailag bírja, ilyenkor akár az egész idôszakot végigdolgozhatja a napszámos munkák elvállalásával. Az alkalmi munkák mellett a háztáji gazdálkodás segíti még a legtöbb esetben a talpon maradást, de ez önmagában még nem elegendô a megélhetéshez. Ráadásul ez a forma a roma etnikum szinte teljes egészénél hiányzik, mert körükben nincsenek hagyományai (bár vannak kísérletek a meghonosítására). Ezek mellett a határ mentén bevett szokás még a jövedelem üzemanyag-csempészettel és hátizsák-kereskedelemmel történô kiegészítése, de ezek nem minden tartósan munkanélküli számára elérhetô lehetôségek. A túlélés általánosan használt eszköze azonban mindenhol az igényszint mérséklése, az életszínvonalnak a jövedelemhez való igazítása. Ez azonban már társadalmilag is káros tendencia, mert az igénytelenséget terjeszti, és generálja az elszegényedést a problémával leginkább sújtott területeken.

Külön gondok forrása, hogy a tartós munkanélküliség problémaköre ebben a térségben és a régió egészében kibogozhatatlanul összefonódnak a roma etnikummal kapcsolatos problémákkal. A térség egészében mintegy 12 százalékra becsüljük a romák arányát, és bár a regisztrált, az ún. „látens”, illetve a tartósan munkanélküliek esetében sincsenek errôl hivatalos adatok, biztosan állíthatjuk, hogy itt többszörösére növekszik a részarányuk. A becslések szerint az utóbbi években több mint kétharmaduk szorult ki tartósan a legális munkaerôpiacról, és a kirívóan alacsony iskolai végzettségük, valamint sokszor bírált munkamoráljuk miatt esélyük sincs arra, hogy visszakerüljenek oda. Ez pedig sok helyen tovább élezheti a lappangó, vagy éppen már felszínre is került problémákat, amelyek nem etnikai alapúak ugyan, de az érintettek minden bizonnyal annak érzik.

Nem mellékes, bár szinte megválaszolhatatlan kérdés a látens munkanélküliek aránya a vizsgált területen. Ôk azok, akik vagy kikerültek a munkaügyi kirendeltségek adatbázisaiból (ezen keresztül az ellátási rendszerbôl), vagy soha nem is szerepeltek abban. A regisztráció hiánya miatt eleve reménytelen az elhelyezésük, és azt sem lehet tudni, hogy dolgoztak-e valaha egyáltalán (háztartásbeliek, csökkent munkaképességûek, stb.). Létszámukat nem lehet pontosan megbecsülni, az erre vonatkozó felmérések alapján is csak óvatos becslésre van lehetôség: a kirendeltségen számításaik alapján mintegy 5-10 százalékponttal növelnék meg a munkanélküliségi rátát. Arányuk különösen az elzárt, népesebb roma közösséggel rendelkezô településeken magas. Néhányan vitatják, hogy munkanélkülinek tekinthetjük-e ôket egyáltalán, mert esetükben a regisztráció mellett általában a munkalehetôség keresése is hiányzik a szükséges ismérvek közül. Ennek ellenére a probléma létezik még akkor is, ha ôk maguk nem érzik annak. Összességében a tartósan munkanélküliek nagy létszáma és az ehhez kapcsolódó problémák semmivel sem jelentenek kisebb gondokat, mint a keleti országrész egészének gazdasági és infrastrukturális elmaradottsága. A megoldási lehetôségek is legalább annyira szûkösek. A jelenleg alkalmazott módszerek többségérôl mindenki tudja, hogy legfeljebb a helyzet szinten tartására elegendôek, a javítására azonban már nem képesek. A tartósan munkanélküliek problémái aligha oldhatók meg addig, amíg a munkaerôpiacon ma meglévô feszültségek nem csökkennek elfogad-

„Szatmár fõvárosa” és környezete

151

ható szintre. Ugyanakkor a tartósan munkanélküliek is csak abban az esetben számíthatnak komolyabb elhelyezkedési esélyre, ha jelentôsen változik a mentalitásuk – fôképpen a munkahely-keresést illetôen.

A „tüneti kezelés” eszközei: a tartós munkanélküliek számára kiírt foglalkoztatási programok A munkanélküliségnek, illetve annak tartósságának csökkentésére a legjobb „program” új álláslehetôségek megteremtése lehet, és a térségben az elmúlt tíz évben szerencsére szép számmal akadtak munkahelyteremtô törekvések, azonban a munkanélküliségi mutatók alapján közel sem a kellô mértékben és eredményességgel. Ez annak ellenére így van, hogy mind a munkaügyi szervezet, mind az önkormányzatok, mind pedig a versenyszférában mûködô vállalatok és vállalkozások kivették belôle a részüket. Az önkormányzatok nélkül ebben a kérdésben nem lehet elôrejutni, hiszen mindenképpen ôk biztosítják a területet, és esetenként egyéb kedvezményekkel is segíthetik az új vállalkozásokat (adókedvezmény stb.). Ezen felül a közhasznú munkákat is az önkormányzatok szervezik, és sok településen nincs is más munkalehetôség, fôleg a tartós munkanélküliek számára. A mátészalkai önkormányzat a kórház felújításával és bôvítésével közvetlen módon is teremtett új munkahelyeket, és nagy eredmény, hogy saját intézményeiben szinten tudja tartani a foglalkoztatottak létszámát.

A versenyszféra a privatizáció révén ugyancsak jelentôs szerepet játszott a munkalehetôségek bôvítésében. A nagy cégek (Zeiss, Buchmann stb.) egy-egy beruházása önmagában jelentôs hatással volt a munkaerôpiacon, de a kisebb egyéni és társas vállalkozásokról sem feledkezhetünk meg. Ezek kevesebb embert foglalkoztatnak, ám nagy számuk miatt az ô szerepük sem becsülhetô le. A Munkaügyi Kirendeltségnek hivatalból kell foglalkoznia a munkahelyteremtés lehetôségeivel, és eszközeihez mérten igyekszik is ellátni ezt a feladatot. Önállóan természetesen nem kezdtek cégalapításba, de a helyi gazdaság fentebb felsorolt szereplôit évente százmilliós nagyságrendben támogatják új álláshelyek létrehozásának céljából.

A tartós munkanélküliek helyzetét folyamatosan szondázzák, és a speciális gondokat ez alapján próbálják orvosolni. Az utóbbi években egyre inkább elôtérbe került a programfinanszírozás és ma már a közhasznú- és közmunkaprogramokat is ebbe az irányba szervezik (1997. óta pályázni kell, konkrét munkatervvel). Ezeknek és a tartós munkanélküliek foglalkoztatási programjának kiemelten fontos szerepe van a térségben, mivel mindegyik a tartós munkanélküliség „fékezésére” irányul. A közhasznú munkák finanszírozásából általában 70 százalékkal részesedik a munkaügyi szervezet, azonban a tartós munkanélküliek esetében ez 90 százalékra emelkedik. A tartós munkanélküliek foglalkoztatási programján belül indították el az ún. „családprogramot”, vagyis azoknak a kiemelt segítését, akiknek a családjában két vagy több személy munkanélküli egyszerre. Jelentôs támogatásnak számít az, hogy aki egy éven túl folyamatosan munka nélkül maradt, annak bérét teljes egészében a szervezet fizeti (bértámogatásra mintegy 60–70 millió forint jut évente). Mivel a tartós munkanélküliek között jelentôs számban vannak csökkent munkaképességûek, ezért komoly szerep jut a számukra indított rehabilitációs programoknak. Emellett vala-

152

Balcsók István

mennyi tartós munkanélküli számára alapvetô fontosságúak azok a képzô/átképzô tanfolyamok, amelyek többszörösére növelhetik az elhelyezkedési esélyeket – különösen a roma etnikumot tekintve lehet pozitív hatásuk (írás-olvasás, öltözködés, a rendszeres feladatokhoz való hozzászoktatás stb.).

A foglalkoztatási programokat a munkaügyi szervezet írja ki, és ezekre leginkább az önkormányzatok pályáznak. A résztvevôk száma a különbözô programokban ezres nagyságrendre tehetô évente, a személyes kapcsolatok miatt a megcélzott és a tényleges célcsoport nagymértékben fedik egymást. A résztvevôk szinte mindegyike tartós munkanélküli, és ezért összetételük megfelel a fentebb már ismertetettnek (alacsony végzettségû, nagy számban roma stb.). A programok lebonyolításáért általában a polgármesterek felelôsek, ezért a vezetôk személye nem szokott változni.

Minimális a mozgás az egyes programokban résztvevôk között is, ez csak néhány embert érint évente, és leginkább betegségekre vezethetôk vissza. A programok lefolyását a Munkaügyi Kirendeltség havonta értékeli a maga szempontjai szerint, és nem jellemzô, hogy bármelyikkel probléma lenne. A törvényi változások nem befolyásolták túl nagy mértékben a programok lebonyolítását, mivel nem erre irányultak, és az anyagi eszközök az inflációt követve szintén rendelkezésre álltak – inkább az önkormányzatok saját forrásai bizonyultak szûkösnek. A programok lebonyolításában leginkább a munkaügyi szervezet és az önkormányzatok mûködnek együtt, de egyre nagyobb szerep jut a kisebbségi önkormányzatoknak és az egyházaknak is. Ennek következtében a programoknak nincsenek igazán komoly ellenzôi, de idônként a munkáltatók részérôl tapasztalhatók ellenérzések az érintettekkel szemben, és néhányan felesleges pénzpocséklásnak tartják a munkaerôpiacra való visszajuttatásuk erôltetését.

Az adatok ismeretében tehát túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a magas munkanélküliség jelenti az egyik legnagyobb társadalmi problémát a térségben, mert szinte mindegyik családot érinti valamilyen formában, és negatív hatásai további szociális feszültségek forrásává teszik. A keleti országrész egészéhez hasonlóan azonban itt sem sikerült megoldani a gondokat, pusztán tüneti kezelésrôl beszélhetünk. A hatékony megoldásokra pedig nagy szükség lenne. A legveszélyeztetettebb tartósan munkanélküli szakképzett munkaerô értéke rohamosan csökken (megkopik a tudás és a munkafegyelem), és ezeket az embereket fenyegetik leginkább a szenvedélybetegségek, a végleges lecsúszás veszélye. Az állástalanok magas száma a lakosság által befizetett személyi jövedelemadó csekélyebb összegein keresztül csökkenti a helyben képzôdô forrásokat, és emellett a segélyezés is nagyon sok pénzbe kerül. Emellett az etnikai problémák felszínre kerülése is fenyeget, hiszen a térségben élô romák mintegy 70 százalék-a tartósan kiszorult a munkaerôpiacról, és ebben szerepe van a diszkriminációnak is.

Az eddig leírtakból levonható leghasznosabb tanulság, hogy a jövôben a térségben és a megyében egyaránt az ún. problémás csoportokra (pályakezdôk, tartós munkanélküliek stb.) kellene irányítani az energiák legnagyobb részét, és a mainál sokkal több figyelmet kellene fordítani rájuk, mivel a nem problémás munkanélküliek újra elhelyezése sokkal könnyebb feladat. Legalább ilyen fontos lenne, hogy megakadályozzák a pályakezdôk tartós munkanélkülivé válását, de ez elsôsorban nem a konkrétan érintett szereplôkön, hanem a helyi és az országos gazdaság teljesítôképességén, ezen keresztül foglalkoztatási igényein múlik.

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

„A tartós munkanélküliség a hagyományos elmaradottsággal küzdô és a strukturális válságterületeken” elnevezésû kutatási programban a MTA RKK ATI Szolnoki Társadalomkutató Osztálya a tiszafüredi, az edelényi és a mátészalkai központú kistérségekben1 kérdôíves kutatást végzett a lehetséges munkavállalási stratégiákról a munkanélküliek és az aktív dolgozók körében. Az adatfelvétel 2001. július hónapban zajlott.

A különbözô ellátási formákat (jövedelempótló támogatás, munkanélküli járadék, rendszeres szociális segély, nyugdíj elôtti munkanélküli segély) kapó és az ellátásokból kiszorult munkanélküliek rétegzett társadalmi csoportjaiban háromszor kétszáz fôt, az aktív dolgozók körében háromszor száz, összesen 900 fôt kérdeztünk meg a három kistérségben.

A tanulmányban megfogalmazott gondolatokat a kutatásban megválaszolandó kérdésekre – alapvetôen a vizsgálandó területen és társadalmi környezetben tapasztalható adaptív és innovatív álláskeresô stratégiák gyökereire és kudarcaira – fókuszáljuk. A teljes minta a kistérségi alminták önálló analízisére és összevont elemzésre egyaránt alkalmas.

A kérdôívben szereplô változók alapmegoszlásain túl elsôsorban a kistérségek, mint területi dimenzió leírására törekedtünk. Hipotézisünk szerint az életkor és az iskolai végzettség az a két háttérváltozó, amely a legtöbb egyéb társadalmi-demográfiai változóval kapcsolatban van, ezért az elemzések egyik dimenziója a korcsoportok és a végzettség alapján képzett változóra, másik dimenziója pedig (fôleg az álláskeresési stratégiákra vonatkozó kérdéscsoportoknál) a munka és a munkanélküliek „világában” eltöltött idôre vonatkozik.

A tanulmányban az eredményeket több alkalommal százfokozatú skálán közöljük. Az ilyen százfokozatú skálákon az ötven pont alatti érték negatív véleményt (bizalmatlanságot, ellenszenvet), míg az ötven pont feletti érték pozitív véleményt (bizalmat, rokonszenvet) jelez.

1. A kutatásban a mátészalkai és a tiszafüredi kistérség minden települése szerepel, az edelényi kistérségben – a települések nagy száma (46 db) miatt – a vizsgálat 15 településre (Borsodszirák, Edelény, Hídvégardó, Irota, Lak, Martonyi, Nyomár, Rakaca, Szakácsi, Szendrô, Szendrôlád, Szin, Szinpetri, Tornanádaska, Tornaszentjakab) korlátozódott. Így a három kistérségben közel hasonló – a tiszafüredi kistérségben 11, a mátészalkai kistérségben 26 – volt a résztvevô települések száma.

154

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

I. A három kistérség munkanélküli lakosságának társadalmidemográfiai jellemzôi A válaszadók egyharmada rendszeres szociális segélyt kap, 25-25 százalékuk tartozik a munkanélküli járadékosok és a nem ellátottak köré, egynegyedük megélhetését fôleg a jövedelempótló támogatás biztosítja. Területi bontásban a legtöbb nem ellátott a mátészalkai kistérségben, a legkevesebb az edelényi kistérség településein lakik. A minta egyharmada (fôleg a rokonai, ismerôsei, barátai, kevésbé a volt kollégák és a szomszédok közül) ismer olyan embereket (átlagosan személyenként 14 fôt), akik már semmilyen ellátásban nem részesülnek. Az aktívak almintája leginkább egy helyrôl, fôleg az ismerôsi, rokoni körbôl ismer szociális ellátórendszerbôl kicsúszott állampolgárt.

A legtöbb ellátatlant a nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben részesültek, illetve a városokban élôk ismernek. Ez a tény az 50 év felett lévô korosztály általános elhelyezkedési problémáira, illetve a munkanélküliek városi stratégiáinak nehézségeire (a települési szociálpolitikák különbözôségeire) utalhat. A közös minta kétharmada él községekben, 13-16 százaléka pedig a kistérségi központokban, illetve az egyéb településeken lakik. A mintában a nemek és a korosztályok (18–35, 36–60 évesek) tükrében közel hasonló arányban szerepelnek. A három kistérséget jellemzô iskolázottsági mutatókat tekintve nincs lényeges eltérés, azonban figyelemre méltó, hogy a mátészalkai kistérségben a legfeljebb nyolc általánost végzettek aránya (30 százalék) a legalacsonyabb, illetve az érettségizettek (30 százalék) és a diplomások (7 százalék) aránya a legmagasabb. A férfiaknak inkább szakmunkás végzettségük, a nôknek érettségijük van.

Az iskolai végzettséget a korosztályok tükrében vizsgálva elmondható, hogy a fiatalabbak körében nagyobb arányú az érettségi vagy a diploma, a középkorosztályban viszont a szakmunkásképzôt végzettek vannak többségben. A 8 általánost végzettek aránya közel egyforma a két korcsoportban.

Másik következetésünk a humán erôforrás területi különbségeire vonatkozik. A mintában a magasabb iskolai végzettségû munkanélküli válaszadók fôleg a városokba koncentrálódnak. Az egyes lakóhelyi kategóriákon belüli képzettség szerinti különbség különösen az alacsony iskolázottság tekintetében figyelemre méltó: míg a kistérségi központban élôknek 7 százaléka, addig az egyéb városokban már 13, a községekben élôknek pedig 80 százaléka rendelkezik csak nyolc általános iskolai végzettséggel.

A kistérségek háztartásainak 20 százaléka egy-két fôs, egynegyede (26 százalék) 4 fôs. Jelentôs még azon háztartások aránya is, ahol három fô él együtt (22 százalék). Az ennél nagyobb létszámú háztartások közül az ötfôs háztartások aránya (15 százalék) számottevô. A háztartások 25-25 százalékában egy, illetve két gyermek él.

A nagycsaládosokat „megilletô” gyerekszámot (3 vagy több gyermek) a kistérség válaszadóinak több mint egynegyedénél regisztráltunk. Összegezve: a három kistérségben közös háztartásban átlagosan 3,95 ember él,2 a gyerekek száma átlagosan 1,98. A munkanélküli családok létszáma a tiszafüredi kistérségben a minta átlagánál alacsonyabb, az edelényiben pedig nagyobb. A munkanélkülieken belül az átlagosnál nagyobb családlétszám a maximum 8 osztályt 2. A közös háztartásban élô aktív korú személyek száma az almintákban nem mutat jelentôsebb eltérést.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

155

végzett 18-35 éves korosztályra, az átlagnál alacsonyabb eltartott arány pedig a középkorú (36-60 éves), magasabb iskolai végzettséget szerzett társadalmi csoportra jellemzô. A községek lakosai minden kistérségben (átlagos háztartáslétszám: 4,01) nagyobb (vagy közel akkora) családokban élnek, mint az egyéb városokban (4,01) és a kistérségi központokban (3,54) élôk.

Hasonló tendencia érvényesül akkor is, ha csak a gyermekszámra fókuszálunk.

Itt a kistérségi központban átlagosan 1,71, más városokban 1,92, a községekben, falvakban pedig 2,05 a családonkénti gyermekszám. Ettôl csak az edelényi adatok térnek el, ahol a kistérségi központban és a községekben tapasztaltak jelentik a kiugró értéket.

I.1. Társadalmi csapdák I.1.1. Iskolai végzettség Fontos modernizációs aspektus az iskolai végzettség, ami a társadalmi pozíció reprodukciójában a jelentôs kapcsolati és kulturális tôke mérhetôségének egyik fajtája.

Korábban jeleztük, hogy a munkanélküli csoportok körében domináns (fôleg a községekben) a maximum 8 általános végzettség. A fiatalabb korosztályban – a nyitott mobilitási csatornák következtében – már nagyobb arányban találhatóak meg a magasabb iskolai végzettségûek is. A nemek közötti különbségek (szerepek) közül kiemelkedik a férfiak szakmunkás, illetve a nôk középiskolai végzettségének nagyobb reprezentáltsága. Mindez – a kulturális/iskolai mobilitás csatorna tükrében – különösen érvényes a 18–35 éves korosztályra.

A válaszadók megosztottak abban, hogy gátolta-e ôket valamilyen tényezô további osztályok elvégzésében. A minta több mint fele nem tapasztalt ilyen akadályt. Azok, akik igent mondtak, vagyis valamilyen gátló okra emlékeztek, fôleg az edelényi kistérség községeiben élnek. Ez a hátrányt okozó tényezô inkább a nôkre és az elsô befejezett iskolai végzettség (8 osztály) megszerzése elôtti tanulási korszakra volt jellemzô.

A válaszadók többségének összességében jó élményei vannak arról az iskoláról, ahol a legmagasabb végzettséget szerezték (a 100 fokozatú skála átlagpontja: 65). A kistérségek közül leginkább a Közép-Tisza vidéki válaszadók érezték jól magukat, a legkevésbé jó élménye a 35 év alatti, mátészalkai kistérségben lakóknak van iskolájukról.

Az iskolai végzettség emelkedésével növekednek az iskolával kapcsolatos jó élmények.

Az iskolai végzettség okozta társadalmi csapda jelzôszáma, hogy a teljes minta egytizedének van olyan személy a családjában, aki kevesebb, mint 1 éve fejezte be tanulmányait. Az ezzel a jellemzôvel leírható munkanélküli csoport kétharmada a falvakban koncentrálódik és a kistérségek között fôleg a tiszafüredire jellemzô. Azok, akik a végzés után nem tudtak elhelyezkedni, fôként a 25 év alatti korosztályhoz tartoznak. Szüleik fôleg általános iskolai és szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkeznek.

I.1.2. Foglalkozási életút A család, a környezet, a kortárs csoport és az iskola mellett a munka világa az, amelynek fontos szerepe van az ember szocializációjában. A foglalkozási szerep az egyén identitásának lényeges eleme. Különösen jelentôs hatása van az utóbbinak a halmozott hátrányokkal küzdô réteg esetében, mert a munkahely gyakorlatilag az utolsó

156

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

olyan folyamatos létezô teret jelenti számukra, ahol a különféle innovációs stratégiák megismerésével és elfogadásával az egyéni élethelyzet gazdagodhat.

A minta alanyainak munkakezdése az eltérô életkorok következtében is rendkívül szórt, a pályakezdés is eszerint differenciálódik: 1954-tôl 2001-ig 47 évet ölel fel ez az intervallum. A minta alig 3 százaléka élt mindig alkalmi munkákból és hét százaléka nem dolgozott még eddig aktívan. Általában azonban elmondható, hogy az elsô munkaviszony éve mintánkban dominánsan a hetvenes-nyolcvanas évekre esett.

Vagyis a minta túlnyomó többsége abban a korszakban lépett be elsô munkahelyére, amikor a hivatalos ideológia a rendszer alapvetô vívmányának minôsítette a teljes foglalkoztatást, amely garantált jogként rögzôdött a kollektív tudatban, valamint ténylegesen az Alkotmányban.

Hasonlóan az iskolai élményekhez, a válaszadókat általában „jó élmények” kötik az elsô munkahelyeikhez (a 100 fokozatú skála átlaga: 65 pont). Azok, akiket az iskolához is jó élmény köt, nagyobb arányban vallották azt, hogy az elsô munkahelyhez is meghatározó (pozitív) pszichológiai élmény kapcsolódik. Hasonlóan az iskolai élményekhez, a kistérségek közül leginkább a tiszafüredi települések válaszadói érezték jól magukat, a legkevésbé jó élménye a mátészalkai kistérségben lakóknak (a 100 fokozatú skála átlaga: 58 pont) van munkahelyükrôl. Általánosan el lehet mondani, hogy a községekben élôk jobban emlékeznek elsô munkahelyükre (a 100 fokozatú skála átlaga: 67 pont). A munkanélküli ellátáshoz kapcsolható szociális transzferek közül a járadékosok emlékeznek a legkevésbé pozitívan elsô munkahelyükre. A szociális segélyt kapók a minta átlagánál optimistábbak az elsô foglalkoztatási élménnyel kapcsolatban.

Pontosabb és árnyaltabb képet kapunk, ha több idôszakon keresztül kísérjük figyelemmel a foglalkozási életutakat.

1986–1992 között A vizsgált idôszakban már munkában állók közel 30 százaléka jelenlegi lakóhelyén, illetve a megye más településén (16 százalék), így a megyeszékhelyen (8 százalék) vagy a fôvárosban (7 százalék) talált munkát. Érdekes, hogy az edelényi kistérség vizsgált népessége zömében a borsodi megyeszékhelyen dolgozott. A fôvárosi munkavállalók fôként a tiszafüredi kistérség településeire szóló állandó lakcímmel rendelkeztek. A mátészalkai kistérség jelenleg munkanélküli almintája az elsô vizsgálati intervallumban is zömében a lakóhelyén vagy valahol a megye településén dolgozott. A vizsgált 5 évben a „piacképes” szakmunkás végzettségû válaszadók voltak a legmobilabbak. Ôk, illetve az érettségizett munkavállalók azok, akik a munkahelyük szempontjából nem kötôdtek lakóhelyükhöz. A fôvárosban dolgozók körében a többség 8 általános végzettséggel rendelkezett.

Az akkor már munkában állók közül szinte minden kilencedik ipari betanított munkás, minden hetedik ipari szakképzett, minden tizedik szolgáltatási/kereskedelmi dolgozó. A legjellemzôbb munkahelyek a mezôgazdasághoz (16 százalék) és az iparhoz (22 százalék), valamint a kereskedelmi szférához (9 százalék) kötôdtek. A munkahelyek tulajdonosai fôleg az állam, kisebb mértékben pedig a magántulajdonosok voltak.

1993–1997 között Növekszik a helyben dolgozás (37 százalék), növekvô mértékû a megye valamely településéhez kötôdô munkahely (18 százalék) és csökken a fôvárosi, megyeszékhelyi foglalkoztatás.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

157

Beosztások szerint vizsgálva a populációt láthatjuk, hogy a kérdezettek három területen koncentrálódnak. Közel 15 százalékuk ipari betanított, illetve szakképzett munkásként, alig tíz százalékuk szolgáltatási, kereskedelmi beosztásban dolgozott.

Közel 10 százalékkal erôsödött a munkanélküli lét említése. A munkahelyek jellemzôen mezôgazdaságiak és ipariak/építôipariak, ugyanakkor megerôsödött a kereskedelmi/szolgáltató munkahelyek aránya (15 százalék). A fô foglalkoztatók mindhárom kistérségben az állam és az erôsödô magánszféra. Növekszik az önkormányzat foglalkoztatási szerepe.

1998–2001 között Az aktív minta zöme helyben dolgozik, néhány százalékra csökken a megyében, más településen dolgozók aránya és gyakorlatilag minimális a megyeszékhelyen, más megyében, fôvárosban dolgozók száma. Ebben az idôszakban találkoznak munkavállalóink erôteljesen a munkanélküliség problémájával, hiszen a megkérdezettek közel fele ekkor lesz munkanélküli. A maradék munkahelyek ágazati megoszlása változatlanul mezôgazdasági és ipari/építôipari dominanciát jelez, stagnál a kereskedelmi/szolgáltatási munkahelyek száma. Az utóbbi három évben a válaszadók magasabb iskolai tôkéje sem volt biztosítéka annak, hogy területileg mobilabb lehessen az érintett munkavállaló. A fô foglalkoztató mindhárom kistérségben az állam (önkormányzat) és a magánszféra. Az edelényi körzetben fôleg az állam (önkormányzat), a másik két kistérségben viszont a magánszféra a fô munkáltató.

A házastársak jelenlegi foglalkozását vizsgálva domináns a teljesen inaktív háztartás. A válaszadók több mint 40 százaléka egykeresôs háztartási modellben él. Az egykeresôs „modell” fôleg a mátészalkai kistérségre, a teljesen inaktív modell pedig a tiszafüredi települési válaszadókra jellemzô – kényszerû – stratégia.

A válaszadók harmadának nincs szakmája, a többség azonban fôleg tanult szakmájukban dolgozott eddig. Az iskolai végzettség növekedésével nô azok aránya is, akik nem pályaelhagyók, vagyis: eddig tanult szakmájukban dolgoztak. Ôk azok, akik elsô munkahelyükrôl jobb élményekkel rendelkeznek.

A kérdezettek a munkanélküliség elôtt átlagosan 50 hónapot dolgoztak. Azok a munkavállalók, akik tanult szakmájukban dolgoztak több idôt töltöttek az elsôdleges munkaerôpiacon. A munkahelyen eltöltött idôvel egyenes arányban nô az elsô munkahelyen szerzett, meghatározó pszichológiai élmény értéke.

Az edelényi kistérség válaszadói utolsó munkahelyükön átlagosan 67 hónapot dolgoztak. Mintánkban a mátészalkai kistérség megkérdezettei töltötték a legkevesebb idôt az elsôdleges munkaerôpiacon (átlagosan 35 hónap). A településkategóriák közül a kistérségi központok munkavállalói voltak a legtöbb idôt foglalkoztatotti állományban. A 36 évnél idôsebb munkavállalókat átlagosan 72 hónap utolsó munkahelyen töltött idô jellemzi, a fiatal korosztályt pedig 26 hónap. Ez a szignifikánsan különbözô érték a fiatal generáció problematikusabb foglalkoztatási esélyeivel lehet összefüggésben. Az iskolai végzettség szerint a szakmunkás végzettségû válaszadók dolgoztak a legtöbbet legutóbbi munkahelyükön (átlagosan 74 hónap), a legkevesebbet az érettségizett és a 8 általánossal rendelkezô munkavállalók (átlagosan 31 – 39 hónap). Az érettségizett munkanélküliek helyzetét mélyebben vizsgálva tapasztaljuk, hogy a tudás megszerzésének lehetséges útja miként hat szelektáló tényezôként. Így a nappali szakközépiskolai és a szakmunkások által letett érettségi viszonylag hosszabb munkahelyen töltött idôt feltételez, mint az érettségi utáni

158

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

szakmunkásvizsga vagy a gimnáziumi érettségi. Valószínûleg ezeknek a hatásoknak (és a nemi szerepek különbségeinek) köszönhetô az, hogy a nôk átlagosan kevesebb idôt töltöttek utolsó munkahelyükön, mint a férfiak. Az ellátási formák közül érdemes kiemelni, hogy az átlagosnál több idôt a nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben (átlagosan 111 hónap) és a munkanélküli járadékban részesülôk (átlagosan 65 hónap) töltöttek utolsó munkahelyükön.

Minden kistérségben a munkaviszony megszûnésének okai közül a legtöbbször a munkáltató felmondását (22 százalék) és a felszámolást, csôdöt (21 százalék) említették. Közel minden tizedik válaszadó saját maga mondott fel munkáltatójának.

Magas még a lejárt szerzôdés nem hosszabbítása (16 százalék) és a kölcsönös megegyezéssel történô munkaviszony megszüntetés (17 százalék) választása.

I.1.3. Jövedelmi viszonyok A munkanélküli almintában a családok anyagi viszonyaira a jövedelmi jellemzôkbôl következtethetünk. A családok (a közös háztartásban élôk) teljes nettó havi jövedelmének átlaga 68 418 forint. A három kistérség közül a tiszafüredi kistérség családjait az átlagosnál alacsonyabb (58 765 Ft), a mátészalkai kistérség válaszadóit közel átlagos (66 759 Ft), míg az edelényi kistérségben élôket az átlagosnál magasabb (79 650 Ft) nettó jövedelem jellemzi.

A legalacsonyabb jövedelemmel a rendszeres szociális segéllyel rendelkezôk bírnak (58 373 Ft), a legtöbb havi jövedelemmel a munkanélküli járadékban részesülôk rendelkeznek (75 526 Ft). A nem ellátottak és a nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben részesülôk közel hasonló – a minta átlagához közelítô – jövedelmet kapnak havonta. A kistérségi központban élôk a minta átlagánál közel kétszer nagyobb havi jövedelmet tudhatnak magukénak (107 347 Ft), mint a más településeken lakók. A jövedelemszint a településkategóriák változásaival egyenletesen csökken. A kistérség városaiban már 64 566 Ft, a községekben pedig 61 340 Ft. Kiugró havi nettó jövedelemmel rendelkeznek a diplomás válaszadók (126 000 Ft). A minta átlagához az érettségizettek felülrôl (73 500 Ft), a szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezôk alulról közelítenek (65 134 Ft). Az egy fôre3 jutó átlag az elvárt családi jövedelmek esetében 35 557 Ft, a tényleges pedig 20.620 Ft. Az egy fôre jutó jövedelmi átlag a mátészalkai körzetben a legalacsonyabb (31 746 Ft) az edelényi körzetben közel 10 ezer forinttal magasabb. A különbözô munkanélküli ellátásokban részesülôk között jövedelmi szempontból4 a felsô csoportot a nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben részesülôk és a munkanélküli járadékosok jelentik.

A települési lejtô az egy fôre esô jövedelmi különbségben van jelen. A kistérségi központban élôk közel 30 ezer forintos bevételtöbblettel rendelkeznek, mint a más településtípusban (fôleg a községekben) élôk. Az iskolai végzettség két szintje (8 általános – diploma) között, az egy fôre esô jövedelemben közel 10 ezer forintos különbség van az egyetemet vagy fôiskolát végzettek javára.

A tényleges jövedelemmel szemben a kérdezettek jóval többet, átlagosan 122 499 forintot tartanának szükségesnek családjuk átlagos megélhetéséhez.5 Ez a tényle3. A munkanélküli almintában 3,95 fô él együtt egy háztartásban.

4. Az egy fôre esô átlag alapján.

5. „Napjainkban mennyi pénz szükséges havonta ahhoz, hogy egy olyan családnak, mint az Önöké, biztosítva legyen az átlagos megélhetése?” Az elvárt jövedelem átlagok a három kistérségben: Edelény 143 390 Ft, Tiszafüred 109 292 Ft, Mátészalka 114 220 Ft.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

159

geshez képest közel kétszeres növekedés végig jellemzô a vizsgált kategóriákra. Két kivételként a nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben részesülôk és a diplomások említhetôk. Elvárt jövedelmi szintjük 86 153 Ft, illetve 146 538 Ft. Összességében tehát nem meglepô, hogy a család jövedelmét a szükségesnek tartott mértékû jövedelemnél a tiszafüredi kistérségben élôk 83 százaléka, a másik két területen élôk 87–88 százaléka kevesebbnek tartja.

Mivel az egyén életvilága egyre komplexebb, bonyolultabb a társadalmi-területi látásviszonyok kutatása is. Témánkban ez a problémakör legpregnánsabban úgy jelenik meg, hogy a környezethez viszonyítva válaszadóink miként érzékelik/értékelik saját helyzetüket.

Az anyagi helyzet szempontjából elmondható, hogy környezetükhöz képest valamivel rosszabbnak látják ezt a dimenziót. Az átlagoshoz közelítô viszonyítás a tiszafüredi és a mátészalkai helyzetet jellemzi. A nagyobb leszakadás érzete az edelényi körzetre jellemzô. Társadalmi-területi optikai kérdés, hogy a kistérségi központban inkább rosszabb helyzetet, az egyéb városokban pedig inkább jobb viszonyítási pontot látnak a válaszadó munkanélküliek. A községek a minta átlagát képviselik. Fontos stratégiára – a fekete gazdaság mûködésére – utal az a tény, mely szerint a környezeti viszonyokhoz képest a nem ellátottak saját életükben nem érzékelnek különösebb romlást, bár a munkanélküliség idôtartamának emelkedésével kismértékben növekszik a területi-társadalmi szegregáció érzete.

A válaszadók többsége az elvárt jövedelmi szinthez közelítô havi bruttó fizetésért6 (102 000 Ft) vállalna munkát az elsôdleges munkaerôpiacon. A mintából közel 5 százalék vállalta fel azt, hogy nem akar elhelyezkedni, bár – vélhetôen – a minta átlagánál nagyobb fizetési igény (ilyen értéket a válaszadók közel 10 százaléka választott) tovább konzerválhatja a munkanélküli állapotot. Az edelényi és a tiszafüredi kistérség válaszadói, a 2001. évi nettó minimálbérnek megfelelô (vagy egy kicsit alacsonyabb) bruttó összeget jelöltek meg kívánt összegként (62 ezer, illetve 66 ezer forint). Úgy tûnik, hogy a minta átlagát a mátészalkai kistérség válaszadóinak magas jövedelmi igényei (175 ezer forint) határozta meg. százezer forint feletti bérért fôleg a községekben élôk, a nôk, illetve a 36 év feletti érettségizett vagy diplomások válaszadók dolgoznának leginkább. Jóval a minta átlagánál nagyobb összeget említettek még a munkanélküli járadékban és a nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben részesülôk. Azok a munkanélküliek, akiknek már legalább 6 hónapja nincs munkájuk az elsôdleges munkaerôpiacon, a minta átlagánál alacsonyabb bruttó bérért is vállalnának állást.

Az elsôdleges munkaerôpiacon szerzett jövedelemért a válaszadók naponta átlagosan – oda-vissza – másfél órát (95 perc) utaznának. Nagyobb mobilitási kedv az edelényi válaszadók, alacsonyabb a mátészalkai kistérség válaszadóinak körében volt jellemzô.7 A nyugdíj elôtti munkanélküli segélyben részesülôk már kevésbé (átlagosan: 52 perc), a rendszeres szociális segéllyel bírók (átlagosan: 101 perc) viszont inkább utaznának egy munkahelyért. Fôleg a kistérségi központokban élô, 18–35 éves válaszadók vállalkoznának nagyobb távolságot is megtenni naponta. A nemi szerepekkel függhet össze a tény, hogy a nôk kevésbé mutatkoztak mobilabbnak. A diplomások sem szeretnének sokat utazni (átlagosan: 83 perc), de a 8 általánost vég6. A minta két szélsôértéke: 20 000 Ft, 500 000 Ft. 7. Edelényi kistérség: 104 perc, tiszafüredi kistérség: 94 perc, mátészalkai kistérség: 85 perc.

160

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

zettek – talán a munka világában korábban tapasztaltak miatt – hajlandóak naponta akár 103 percet is vállalni munkahelyükért.

I.1.4 Jövôképelemek Az iskolai tanulmányok befejezését követô idôszakot tekintve, a gyerekek jövôjét a szülôk meglehetôsen borúsan ítélik meg. A válaszarányokból kitûnik, hogy gyerekeik számára leginkább egzisztenciális nehézségeket jósolnak a szülôk. Jelentôs azok aránya is, akik úgy vélik, hogy gyermekük a végzést követôen elköltözik a kistérség településeirôl. Egyedül az edelényi (fôleg a községekben lakó) válaszadók szeretnék azt, hogy gyermekeik a jövôben is a szülôk közelében maradjanak.

Az alminták átlagai azt mutatják, hogy a tiszafüredi kistérségben szignifikánsan nagyobb a település jelenlegi és jövôbeli helyzetével való elégedettség.8 A nyilvánvalóan kedvezôbb körülmények miatt a kistérségi központban és az egyéb városokban élôk kevésbé kritikusabbak lakóhelyük helyzetének megítélésében (67 pont), mint a községek (64 pont) lakói. A jövô évtizedben általában a diplomások (75 pont) és a kistérségi központokban lakók (74 pont) bíznak jobban, bár az optimistább jövôkép a válaszadók körében általános.

I.2. Stratégiák a munkanélküliség idején Az egzisztenciálisan és pszichésen egyaránt megterhelô munkanélküli lét átlagosan 28 hónapja tart. Ennél néhány hónappal kevesebbet töltöttek már ilyen státuszban az edelényi kistérségi megkérdezettek. A mátészalkai alminta azonban közel 3 éve munkanélküli. A szociális transzferek adhatóságának következtében a járadékos alminta közel 8 hónapja, a jövedelempótlósok 24, a nem ellátottak 31, a rendszeres szociális segélyben részesülôk pedig már 43 hónapja munkanélküliek. A minta átlagánál hosszabb munkanélküli idôvel (31 hónap) a nyolc általánossal bíró, községekben élô válaszadók „rendelkeznek”.

A válaszadók közel fele korábban is volt munkanélküli. Ez a társadalmi csoport 8 általánost vagy szakmunkásképzôt végzett, a tiszafüredi és a mátészalkai kistérség településein (leginkább a falvakban) lakik, közöttük nagyobb arányban találjuk meg a középkorosztályhoz tartozó férfiakat. A válaszadók egytizede már 1992 elôtt munkanélkülivé vált, a többség azonban csak 1993 után jelezte az elsô munkanélküli állapotot. Azok, akik már nem az elsô munkanélküli státusukat „töltik”, többnyire túl vannak már minimum két munkanélküli állapoton. A válaszadók átlagosan kétszer kerültek vissza a munkanélküli járadék és a jövedelempótló támogatás rendszerébe.9 A szociális transzferek megszûnésének oka leginkább a munkavállalás volt. Ezek közül is elsô helyen a támogatott munkahelyek szerepelnek. A válaszadók fôleg a mátészalkai és a tiszafüredi kistérségben említették ezt a foglalkoztatási formát. Az elsôdleges munkaerôpiac hatását a mátészalkai és a tiszafüredi kistérségben a válaszadók közel egynegyede jelölte meg, az edelényi kistérségben ez az arány 11 szá8. A 100 fokozatú skála átlagpontjai a jelenlegi helyzettel kapcsolatban: tiszafüredi kistérség – 74 pont, edelényi kistérség – 63 pont, mátészalkai kistérség – 60 pont.

A 100 fokozatú skála átlagpontjai a jövôbeli helyzettel kapcsolatban: tiszafüredi kistérség – 70 pont, edelényi kistérség – 66 pont, mátészalkai kistérség – 59 pont.

9. N=306 fô.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

161

zalék. A megszûnés okaiként az egyéni deviancia („nem mûködött együtt a munkaügyi központtal, illetve az önkormányzattal”) a minta 2-4,5 százalékára jellemzô. Az átképzésben való részvételt a válaszadók 3-6 százaléka említette. A megkérdezettek többségére jellemzô, hogy kitöltve a transzfer maximális utalhatóságát, egyszerûen lejárt az ellátás folyósítása.

A válaszadók közel egynegyede említette, hogy a munkanélküliségi intervallumok között fôfoglalkozásban (7 százalék), közmunkán (5 százalék) vagy közhasznúként (7 százalék) dolgozott. Az alkalmi munka említése önmagában 11 százalékos volt. A válaszadók leginkább végzett tevékenységként a mezôgazdasági munkát saját földön (fôleg a 36-60 évesek) és a napszámot (fôleg 18-35 évesek) jelölték meg. Jelentôs még a szolgáltatás (takarítás, gyermekfelügyelet) és az ipari bedolgozás kategória is.

A mezôgazdasági napszám fôként a tiszafüredi válaszadókat, a saját földön gazdálkodás pedig a mátészalkai és az edelényi válaszadókat jellemezte. A szolgáltatásokat leginkább az edelényi kistérség válaszadói említették. A válaszadók az adatfelvétel pillanatában már kevesebb intenzitással kerestek állást, mint a munkanélküliség kezdeti idôszakában. Erôsebb intenzitás a tiszafüredi kistérség válaszadóit és a munkanélküli járadékban részesülôket jellemzi. A válaszadók egyötöde nem bízik abban, hogy talál állást, közel egynegyedük pedig azt vallja, hogy a munkaügyi központ vagy az önkormányzat úgyis ad valamit. A legpesszimistábbnak az alacsony iskolai végzettségû (8 osztály, szakmunkásképzô), középkorosztályhoz tartozó, edelényi kistérségben lakó válaszadók bizonyultak.

A megkérdezettek átlagosan egy állásajánlatot gyûjthettek be munkanélküliségük idején a munkaügyi kirendeltségektôl és az önkormányzattól.10 A legaktívabbak az edelényi kistérség munkaügyi kirendeltsége és önkormányzatai voltak, mert az ottani válaszadók körében átlagosan 2 állásajánlatot regisztráltunk. A minta állásajánlathoz kapcsolódó statisztikai átlagát a nem ellátottak munkanélküli csoportja „húzza le”, talán azért, mert nehezen érik el ôket a szociális szolgáltatások. Hasonló különbség fedezhetô fel az állandó lakhelyt jelentô települések között. Vélhetôen a kistérségi központ nagyobb kínálata, jobb tôkevonzó képessége lehet az az ok, ami miatt az itt élôknek átlagosan kettônél több állásajánlatot tud biztosítani a munkaügyi központ. A munkanélküli ellátásokhoz kapcsolódó más szociális transzferrel rendelkezôknek két állást kínáltak fel a munka nélkül töltött hónapok során. Bôvebb álláskínálatból általában a szakmunkás végzettséggel és érettségivel rendelkezôk választhattak.

Mivel a válaszadók többsége átlagosan 3-9 alkalommal járt már munkaadónál állást keresni, látható, hogy nemcsak az állami segítségnek (persze a munkaügyi központnak így is kiemelt szerepe van), hanem az egyéni stratégiáknak is szerepe van az álláskeresésben. Ezek az „új” utak fôleg a rokoni, baráti kapcsolatok mozgósítását, saját álláshirdetés feladását és figyelését jelentik.

A legaktívabb kistérségnek a tiszafüredi, a legkevésbé aktív területnek az edelényi bizonyult. Az álláskeresô stratégiák személyiségben gyökerezô komplexitása jól mérhetô abban is, hogy van-e a válaszadóknak kész önéletrajza, amit – ha jönne egy jó ajánlat – egy munkaadónak átadhatna. A minta többségének nincs ilyen curriculuma, illetve a válaszadók egyötödének sosem volt önéletrajza. A megkérdezettek egytizede szerint az alacsony presztízsû munkához nem is kell önéletrajz. Fôként a fiatal korosztályhoz tartozó, érettségizett válaszadóknak van otthon önéletrajzuk.

10. A maximum érték a munkaügyi kirendeltség kapcsán 15, az önkormányzatok esetében 30.

162

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

Azok a válaszadók, akiknek már volt közvetlen élménye a kiközvetítésérôl, leginkább azt jelezték, hogy mire ôk jelentkeztek a munkaadónál, már be volt töltve az állás. A munkaadói elutasítás egyéni megítélése között gyakran említett okok még a magas bérigény és az egyéni protekció.11 A magas bérigényt és a nemek közötti diszkriminációt („nôt/férfit kerestek”) fôként a mátészalkai alminta, a protekció hiányát az edelényi válaszadók jelezték.

A munkavállalók leginkább a rossz fizetés, a bizonytalan munkahely és az egyéni képességek hiánya miatt utasították el az állást.12 A rossz fizetést és az egyéni képességeket fôként az edelényi és a mátészalkai válaszadók, a kedvezôtlen mûszakbeosztást a tiszafüredi és a mátészalkai megkérdezettek hangsúlyozták. A kedvezôtlen mûszakbeosztás fôleg a nôk szemszögébôl fô probléma.

A válaszadók több mint kétharmada nem tart attól az idôtôl, amikor dolgozni fog.

Azok a válaszadók, akik félnek az aktív léttôl,13 fôként az edelényi és a mátészalkai kistérség községeiben élnek, 8 általánossal rendelkeznek, középkorosztályhoz tartoznak, jövedelempótló támogatást kapnak, illetve nem ellátottak. A válaszadók leginkább az újra elbocsátás miatt aggódnak. A személyes tényezôk (beilleszkedés, felelôsség, ismeretek hiánya) szerepét inkább a 8 osztályt végzett, mátészalkai kistérség válaszadói hangsúlyozták. A beilleszkedés nehézségeire és az ismeretek elavulására fôként a középkorosztályhoz tartozók hivatkoztak.

Jelenleg a válaszadók kevés esélyt látnak az elhelyezkedésre (100 fokozatú skála átlaga: 21). A jövôben azonban már bizakodóbbak, bár leginkább csak egy év elteltével lesznek optimistábbak. A kistérségek közül egyedül a tiszafüredi az, ahol a válaszadók egy év múlva várhatóan már nagyobb esélyt látnak az elhelyezkedésre (100 fokozatú skála átlaga: 54). A következô év pozitív hatásában leginkább a városban élô, munkanélküli járadékban részesülô, szakmunkás-bizonyítványnál magasabb iskolai végzettséggel rendelkezô, 35 év alatti válaszadók bíznak.

A pesszimisták a sikertelen állástalálás okaiként fôleg a „helyben nincs munkahely”, a „képzettség és a kor” (egészségi állapot) kategóriákat említették. Ez a csoport a minta kétharmadát jelenti. A legpesszimistább kistérségnek a mátészalkai, a legoptimistábbnak a tiszafüredi bizonyult. A pesszimista kategóriák említése és az iskolai végzettség között egyenes arányosság van. Vagyis: minél képzettebb valaki, annál kevesebb pesszimista kategóriát vél valósnak. A minta munkanélküliség utáni konkrét elképzelései közül egyetlen támogatott értékkel a mihamarabbi elhelyezkedés szerepel (100 fokozatú skálán: 74 pont). Fôleg a tiszafüredi válaszadók szeretnének minél elôbb elhelyezkedni, a mátészalkai kistérség megkérdezettei viszont inkább még otthon maradnának. Átképzésbe inkább a tiszafüredi és az edelényi alminta kapcsolódna be. Vállalkozó fôként a kistérségi központban élô, 35 év alatti, érettségizett válaszadó lenne.

A válaszadók szerint a foglalkoztatás gondjainak megoldásában fôleg az államnak (100 fokozatú skála: 95 pont), a helyi és a megyei önkormányzatoknak (100 fokozatú skála: 89–87 pont) kellene részt venni leginkább. A területfejlesztési szereplôk közül másik csoportként a környék vállalkozói és a multik szerepelnek (100 fokoza11. Egyéb okok: képzettség hiánya, nem tetszettem neki, kevés volt a pénz, cigány vagyok, szakképzettség hiánya, nem tud teljes munkaidôben dolgozni.

12. Egyéb okok: a gyerek miatt nem akart ingázni, sokat kellett volna dolgozni, egészségügyi okok, nem megfelelô munkafeltételek, 13. N = 173 fô.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

163

tú skála: 71–72 pont). Legkevésbé a pártok és a civil szervezetek szerepét erôsítenék a foglalkoztatási szférában (100 fokozatú skála: 58-60 pont). A civil szervezetek, a pártok, a multik és a környék vállalkozóinak szerepét fôleg a tiszafüredi kistérség válaszadói említették. A pártok és a multik a mátészalkai alminta szerint kevésbé fontosak a foglalkoztatási problémák megoldásában.

A városokban (kistérségi központ és egyéb városok) élôk kevésbé tartják fontosnak a megyei önkormányzat szerepét, felértékelik viszont a vállalkozók és a multik, illetve a pártok és a civil szervezetek jelentôségét. A multik és a vállalkozók szerepét fôleg a 8 általános, illetve a szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezôk tartják fontosabbnak.

I.3. Az állam szerepe: tudásátadási programok Foglalkoztatási programokról minden hetedik válaszadó adott szöveges értékelést.

A tartalomelemzés során nem alakult ki markánsan elkülönülô vélemény. Kiemelkedik az átképzéshez, a területi és társadalmi különbségekhez, valamint a kilátástalansághoz kapcsolható választípus. A szöveges választ adók közül sokan részt is vettek14 (fôleg a tiszafüredi kistérségben élôk, a jövedelempótló támogatásban és a munkanélküli járadékban részesülô, 36-60 éves korosztály) ilyen programokban.

A válaszadók szerint a foglalkoztatási programok kétharmadát a munkaügyi központ, egyharmadát a helyi önkormányzat, egytizedét pedig civil szervezet rendezte. A helyi önkormányzat szerepvállalására fôként a tiszafüredi és az edelényi településeken élôk, a civil szervezetek munkájára pedig a községekben lakók figyeltek fel. A válaszadók inkább bizakodóak: „ezek a programok segítenek a foglalkoztatási integrációban”. Átképzésben inkább a tiszafüredi és az edelényi alminta vett részt. Ôk fôleg a 35 év alatti, érettségizett és szakmunkás végzettséget szerzett válaszadók. Általában egy tanfolyamot végeztek el.15 A válaszadók nem érezték teljes mértékben, hogy a megszerzett szakmára az átképzés fel- készítette ôket (100 fokozatú skála: 45 pont). A tiszafüredi és a mátészalkai kistérségben lakó, szakmunkásképzôt végzett, 36 évesnél idôsebb válaszadók felkészültnek gondolták magukat az új szakma megszerzésével, mert 100 fokozatú skálán 50 pont feletti értéket említettek. Összességében azonban a résztvevôk 5 százaléka tudott csak elhelyezkedni az új szakma segítségével.16 Az állást találók fôleg az edelényi kistérség 35 évnél fiatalabb lakosai voltak. A bizonytalanság érzését jól tükrözte az is, hogy a válaszadók egytizede vallotta csak azt, hogy az átképzés segít az újrafoglalkoztatásban. Bizakodóbbak a mátészalkai és a tiszafüredi lakóhelyû, fiatal, szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezô férfi válaszadók.

A megkérdezettek szerint az átképzésben az egyik legjelentôsebb dolog az, hogy új tudást biztosít annak, aki elvégzi a tanfolyamokat. A „minél tanultabb valaki, annál könnyebben él” megállapítást a válaszadók elfogadják, bár három tényezôt („mondjanak bármit, az emberek zömének egyre rosszabbul megy”, „akinek jó kapcsolatai vannak, mindent el tud érni”, „az államnak minden segítséget meg kell adnia, hogy 14. N = 80 fô.

15. Kijegyzetelt válaszok: gazdasági ügyintézô, pénzügyi ügyintézô, ECDL számítógép-kezelô, kisvállalkozások gazdasági ügyintézôje, vállalkozó, számítógép-kezelô, eladó, vendéglátó, ács, bútorkészítô, szakács, virágkötészet, elektrotechnikai mûszerész, személy és vagyonôr, gyorsétkeztetô, könyvelô, gázszerelô, boltvezetô, szoftverüzemeltetô, zenei képzés, segédgátôr, targoncavezetô, kárpitos, szakács, egészségügyi operátor, boltvezetôi, személygépkocsi-vezetô tanfolyam.

16. N = 123 fô.

164

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

az emberek könnyebben éljenek”) elôbbre rangsorolnak. A tudást fôleg a 8 általánossal és a diplomával rendelkezôk vélik magasabb presztízsûnek.

Napjaink egyik legfontosabb új tudását az információs és kommunikációs eszközök használatának ismerete jelenti. A válaszadók közel fele szerint „nem tudnák használni a számítógépet, mert nem értenek hozzá”. Sokak szerint a számítógépes munkához kell egy közös települési tér („csak akkor fogadnám el, ha ezt a munkát többen is csinálnánk”), illetve egy oktatási program („ha valaki megtanítana rá, elfogadnám”).

A minta egynegyede azonban ért a számítógéphez. Általában elmondható, hogy az innovatív stratégiákat a válaszadók – a változtatási szándék miatt – támogatják.

A legtöbb számítógép használó munkanélküli a tiszafüredi kistérségben, a legkevesebb pedig a mátészalkai és az edelényi körzetben található. A számítógép használatával kapcsolatban a legnyitottabb válaszadók a tiszafüredi kistérségben élnek, a közösségi tér említése azonban az edelényi területeken domináns. Általában a fiatal korosztályhoz tartozó, magasabb iskolai végzettségû (érettségi, diploma) nôk tudják inkább használni a számítógépet. A számítógépes távmunkára a fiatal válaszadók között és a tiszafüredi kistérség településein lenne leginkább igény. A legbizonytalanabbak a mátészalkai településeken élôk. A legkevésbé az edelényi válaszadók vélik úgy, hogy területükön a távmunka megoldást hozhat a foglalkoztatásban. A településkategóriák közül a községekben élôk bizonytalanok abban, hogy a távmunka új eredményeket hozhat a munkahelyteremtésben.

Az új trenddel kapcsolatos dilemmát jól jelzi, hogy az információs társadalomról a válaszadók csekély mértékben nyilvánítottak véleményt. A válaszok tartalomelemzése során domináns volt a tárgyi eszközökhöz kapcsolható kategória (választípusok: Internet, tv, rádió, fax, mûhold, e-mail, mobiltelefon, számítógép) jelenléte.

Kiemelhetô még egy, az életmód-átalakításhoz kapcsolódó kategória (választípusok: zúdul az információ, a gyerekek dolgoznak a számítógéppel, számítástechnika, segít a megélhetésben, elsô kézbôl hall az új munkahelyekrôl, az információk gyors áramlása, informatika, hasznos, bár még nem terjedt el a faluban, a falu életét nem érinti, csak a városét), illetve egy „anti(globalizációs)” csoport is (választípusok: elidegenedés, humbug az egész, túlzott információáramlás, nem tudja hova tenni a számítástechnikát, káosz, gyorsuló világ).

II. A három kistérség aktív lakosságának társadalmi-demográfiai jellemzôi A közös minta közel kétharmada él községekben, 21–23 százaléka pedig a kistérségi központokban, illetve az egyéb településeken lakik. A települési környezet, a területi szegregáció fontos jellemzôje, hogy az aktív válaszadók vonatkoztatási csoportjaiban ismernek-e a munkanélküli ellátásból kiszorult, volt munkavállalót. A minta egyharmada (fôleg rokonai, ismerôsei közül) ismer olyan embereket (átlagosan személyenként 13 fôt), akik már semmilyen ellátásban nem részesülnek.

A legtöbb ellátatlant az egyéb városokban élôk ismerik. Ez a tény a munkanélküliség városi stratégiáinak nehézségeire (a települési szociálpolitikák különbözôségeire) is utalhat. A válaszadók családjainak 17 százalékában (fôleg a mátészalkai kistérségben, valamint az egyéb városokban és a falvakban) él munkanélküli státuszú. A munkanélküliek egytizede kevesebb mint egy éve fejezte be tanulmányait, s közöt-

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

165

tük a 25 év alattiak aránya 5 százalék. A mintában, a nemek körében – az alapsokaságnak megfelelôen – nôi dominanciát, a korosztályok tükrében a 36-60 évesek felülreprezentáltságát tapasztaltuk.

A kistérségek háztartásainak 20 százaléka csupán egy-két fôs, kétharmada 3-4 fôs. Az ennél nagyobb létszámú háztartások közül az öt vagy több fôs háztartások aránya (15 százalék) számottevô. A háztartások 30-30 százalékában egy, illetve két gyermek él. A nagycsaládosokat „megilletô” gyerekszámot (3 vagy több gyermek) a kistérség válaszadóinak alig hét százalékánál regisztráltunk.

A három kistérségben közös háztartásban átlagosan 3,81 ember él,17 a gyerekek száma átlagosan 1,60. A családok létszáma a tiszafüredi kistérségben a minta átlagánál alacsonyabb, az edelényiben pedig nagyobb. Az átlagosnál nagyobb családlétszám a maximum 8 osztályt végzett, 36-60 éves korosztályra, az átlagnál alacsonyabb eltartott arány pedig a 18-35 éves, magasabb iskolai végzettséget szerzett, kistérségi központokban élô társadalmi csoportra jellemzô.

Az egyéb városok lakosai (átlagos háztartáslétszám: 4,28) minden kistérségben nagyobb háztartásokban élnek, mint a községekben (átlagos háztartáslétszám: 3,74) és a kistérségi központokban (átlagos háztartáslétszám: 3,40) élôk. Más tendencia érvényesül, ha csak a gyermekszámra fókuszálunk. Itt a kistérségi központban átlagosan 1,38, más városokban 1,58, a községekben, falvakban pedig 1,67 a családonkénti gyermekszám.

II.1. Társadalmi csapdák vagy innovatív erôforrások az aktív társadalmi csoportok körében II.1.1 Iskolai végzettség A három kistérséget jellemzô iskolázottsági mutatókat tekintve nincs lényeges eltérés, azonban figyelemre méltó, hogy a mátészalkai kistérségben az iskolázottsági skála két végpontja a legmagasabb: a legfeljebb nyolc általánost végzettek aránya 13 százalék, a diplomásoké 25 százalék. A férfiaknak inkább szakmunkás végzettségük, a nôknek pedig érettségijük és diplomájuk van. Az iskolai végzettséget a korosztályok tükrében vizsgálva elmondható, hogy a fiatalabbak körében a középkorosztályéhoz hasonló a szakmunkásképzôt végzettek aránya. A 8 általánost végzettek száma a 36 év felettiek körében szignifikánsan magasabb. A képzettségi mobilitás eredménye a 36–60 éves korosztályra érvényes inkább, ugyanis körükben találhattunk nagyobb arányú diplomást és érettségizettet.

A válaszadók megosztottak abban, hogy gátolta-e ôket valamilyen tényezô abban, hogy további osztályokat végezhessenek. A minta 70 százaléka nem tapasztalt ilyen akadályt. Akik valamilyen gátló okra emlékeztek, fôleg a mátészalkai kistérség községeiben élnek. A hátrányt okozó tényezô inkább a középkorosztályhoz tartozó nôkre és a szakmunkás bizonyítvány megszerzése elôtti tanulási korszakra volt jellemzô.

A válaszadók többségének összességében jó élményei vannak arról az iskoláról, ahol legmagasabb végzettségét szerezte (100 fokozatú skála átlagpontja: 75). A kistérségek közül leginkább az edelényi és a tiszafüredi válaszadók érezték jól magukat, a legkevésbé jó élménye a mátészalkai kistérségben lakóknak van iskolájukról. Az iskolai végzettség emelkedésével növekednek az iskolával kapcsolatos jó élmények.

17. A közös háztartásban élô aktív korú személyek száma az almintákban nem mutat jelentôsebb eltérést.

166

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

II.1.2. Foglalkozási életút Az aktív alminta alanyainak munkakezdése az eltérô életkorok következtében is rendkívül szórt, a pályakezdés is eszerint differenciálódik: 1955-tól 2001-ig 46 évet ölel fel ez az intervallum. Általában azonban elmondható, hogy az elsô munkaviszony éve mintánkban dominánsan a hetvenes-nyolcvanas évekre esett. Vagyis az aktív alminta túlnyomó többsége is abban a korszakban lépett be elsô munkahelyére, amikor a hivatalos ideológia a rendszer alapvetô vívmányának minôsítette a teljes foglalkoztatást.

Hasonlóan az iskolai élményekhez, a válaszadókat jó élmények kötik az elsô munkahelyeikhez (a 100 fokozatú skála átlaga: 70 pont). Az elsô munkahelyhez kötôdô meghatározó pszichológiai élménnyel „együtt jár” az iskolához kötôdô jó élmény is. A kistérségek közül ebbôl a szempontból leginkább az edelényi településekrôl választ adók érezték jól magukat (a 100 fokozatú skála átlaga: 76 pont), a legkevésbé jó élménye az mátészalkai kistérségben lakóknak van munkahelyükrôl (a 100 fokozatú skála átlaga: 60 pont). Általánosan megállapítható, hogy a kistérségi központokban (a 100 fokozatú skála átlaga: 79 pont), illetve a községekben élôk (a 100 fokozatú skála átlaga: 71 pont) emlékeznek jobban elsô munkahelyükre.

Pontosabb és árnyaltabb képet kapunk, ha több idôszakon keresztül kísérjük figyelemmel a foglalkozási életutakat.

1986–1992 között A vizsgált idôszakban már munkában állók közel 44 százaléka jelenlegi lakóhelyén, illetve a megye más településén (19 százalék), így a megyeszékhelyen (6 százalék) vagy a fôvárosban (4 százalék) talált munkát. A megyeszékhely vonzása az edelényi kistérségben fokozottan érvényesül a vizsgált népesség körében. A fôvárosi munkavállalók fôként a tiszafüredi, illetve a mátészalkai kistérség településein éltek. A mátészalkai kistérség almintája mindezek mellett az elsô vizsgálati intervallumban is zömében lakóhelyén vagy a megye valamely településén dolgozott. A vizsgált idôszakban a szakmunkás végzettségû, illetve érettségizett vagy diplomás szellemi dolgozó válaszadók voltak a legmobilabbak. Ôk azok, akik munkahelyük szempontjából nem kötôdtek lakóhelyükhöz. Fôleg a szolgáltatás és a kereskedelem szférája az a terület, ahol a lakóhelytôl távolabb is meg lehetett élni. A fôvárosban dolgozók körében a többség szakmunkás végzettséggel rendelkezett ebben az idôben.

Az akkor már munkában állók közül szinte minden ötödik szellemi, minden hetedik szolgáltatási/kereskedelmi dolgozó és minden tizedik ipari szakképzett. A legjellemzôbb munkahelyek négy alrendszerben találhatóak: az iparban, építôiparban (20 százalék), a mezôgazdaságban (11 százalék), a kultúrában, oktatásban (11 százalék), a kereskedelemben (11 százalék), illetve a szolgáltatásban (10 százalék). A munkahelyek leginkább az államhoz, önkormányzatokhoz, kisebb mértékben a magántulajdonoshoz kötôdtek akkoriban.

1993–1997 között Növekszik a helyben dolgozás (57 százalék), stagnáló mértékben jellemzô a megye valamely településéhez kötôdô munkahely (20 százalék) és stabil a fôvárosi, megyeszékhelyi foglalkoztatás is. Beosztások szerint a populáció két területen koncentrálódik. Közel 26 százalékuk szellemi dolgozó, alig 20 százalékuk él szolgáltatási, kereskedelmi beosztásban.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

167

Ebben az idôszakban erôsödött a munkanélküli lét említése. A munkahelyek körében tovább növekedett a kereskedelmi/szolgáltató munkahelyek aránya (30 százalék). A foglalkoztatók körében erôsödik a magánszféra és növekszik az önkormányzat foglalkoztatási szerepe. A magasabb képzettség ebben az idôszakban is nagyobb lehetôséget (és kényszert) teremtett a mobilitásra, arra, hogy a lakóhelytôl távolabb is foglalkoztathassák az embert.

1998–2001 között Az aktív alminta zöme helyben dolgozik, néhány százalékkal csökken a más megyei településen dolgozók aránya és gyakorlatilag minimális a megyeszékhelyen, más megyében, fôvárosban dolgozók száma. A foglalkoztatási státuszok közül a szellemi és a kereskedelmi/szolgáltatási munkakör emelkedik ki.

Ebben az idôszakban találkoznak mai aktív munkavállalóink erôteljesen a munkanélküliség problémájával, hiszen a megkérdezettek közül ekkor mát hét százalék munkanélküli. A maradék munkahelyek ágazati megoszlása között tovább növekedett a kereskedelmi/szolgáltatási munkahelyek száma és fokozódott a közszolgálati, közigazgatási tevékenység is. Az utóbbi három évben egyedül a diploma jelentette azt a szellemi tôkét, amivel viszonylag mobilabb lehet az ember. A fô foglalkoztató mindhárom kistérségben a magánszféra. Tovább erôsödik az önkormányzat és csökken az állam szerepe. Az edelényi körzetben a három munkáltató súlya közel egyforma ebben az idôszakban, a tiszafüredi kistérségben viszont a magánszféra a fô munkáltató. A mátészalkai kistérség településein fôként állami, önkormányzati és magántulajdonosi foglalkoztatási struktúrát regisztráltunk.

A házastársak jelenlegi foglalkozását vizsgálva domináns a kétkeresôs, aktív háztartás. A válaszadók közel egyötöde viszont egykeresôs háztartási modellben él. Az egykeresôs modell fôleg a mátészalkai kistérségre és a minta egyéb városaiban lakókra, a kétkeresôs modell pedig a tiszafüredi és az edelényi kistérség központi településein, illetve községeiben élô válaszadókra jellemzô.

A válaszadók kétharmada leginkább tanult szakmájában dolgozott eddig. Az iskolai végzettség növekedésével nô azok aránya is, akik nem pályaelhagyók (fôleg az érettségizettek), vagyis: eddig tanult szakmájukban dolgoztak. Ôk azok, akik elsô munkahelyükrôl, általában jobb élményekkel rendelkeznek. A megkérdezettek átlagosan 85 hónapja dolgoznak legutolsó munkahelyükön. Azok a munkavállalók, akik tanult szakmájukban dolgoztak, az átlagosnál több idôt töltöttek (92 hónap) egy helyen a munkaerôpiacon. A munkahelyen eltöltött idôvel egyenes arányban nô az elsô munkahelyen szerzett, meghatározó pszichológiai élmény értéke.

Az edelényi kistérség válaszadói utolsó munkahelyükön átlagosan 92 hónapot dolgoztak. Mintánkban a mátészalkai kistérség megkérdezettei töltötték a legkevesebb idôt a munkaerôpiacon (átlagosan 72 hónap). A településkategóriák közül a kistérségi központok válaszadói töltötték a leghosszabb idôt a munka világában. A 36 évnél idôsebb munkavállalókat átlagosan 115 hónap utolsó munkahelyen töltött idô jellemzi, a fiatal korosztályt pedig 43 hónap. Az iskolai végzettség szerint a diplomás válaszadók dolgoztak a legtöbbet utolsó munkahelyükön (átlagosan 115 hónap), a legkevesebbet a 8 általánossal rendelkezô megkérdezettek (átlagosan 50 hónap).

Az érettségizett munkanélküliek helyzetét vizsgálva tapasztaljuk, hogy a tudás megszerzésének lehetséges útjai szelektáló tényezôként hatnak. Így a nappali (szak)középiskola viszonylag hosszabb munkahelyen töltött idôt feltételez, mint az érettségi utáni szakmunkásvizsga vagy a szakmunkások által letett érettségi.

168

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

II.1.3. Jövedelmi viszonyok A családok (a közös háztartásban élôk) teljes nettó havi jövedelmének átlaga 63 000 forint. A három kistérség közül a tiszafüredi kistérség családjait az átlagosnál alacsonyabb (86 000 Ft), a mátészalkai kistérség válaszadóit közel átlagos (92 000 Ft), míg az edelényi kistérségben élôket az átlagosnál magasabb (111 000 Ft) nettó jövedelem jellemzi.

A kistérségi központokban élôk a minta átlagánál nagyobb havi jövedelmet tudhatnak magukénak (104 000 Ft), mint a más településeken lakók. Kiugró havi nettó jövedelemmel rendelkeznek a diplomás válaszadók (124 000 Ft). A minta átlagától a szakmunkás bizonyítvánnyal és a 8 általánossal rendelkezôk jócskán elmaradnak (80 000–58 000 Ft). A tényleges jövedelemmel szemben a kérdezettek jóval többet, 144 000 forintot tartanának szükségesnek családjuk átlagos megélhetéséhez.18 Ez a ténylegeshez képest több mint kétszeres igény végig jellemzô a vizsgált kategóriákra. Kivétel a diplomások csoportja: elvárt jövedelmi szintjük 165 000 Ft. Az egy fôre19 jutó átlag az elvárt családi jövedelmek esetében 45.000 Ft, a tényleges pedig 30 000 Ft. Az egy fôre jutó jövedelmi átlag a mátészalkai körzetben a legalacsonyabb (282 000 Ft) az edelényi körzetben közel 7 ezer forinttal magasabb. A települési lejtô az egy fôre esô jövedelmi különbségben – a kistérségekhez hasonló mértékben – van jelen. Az iskolai végzettség két szintje (8 általános – diploma) között, az egy fôre esô jövedelemben közel 20 ezer forintos különbség a kulturális tôke kiemelt szerepére utal. Összességében azonban nem meglepô, hogy a családok keresetét a szükségesnek tartott mértékû jövedelemnél a tiszafüredi kistérségben élôk 71 százaléka, a másik két területen élôk 74–77 százaléka kevesebbnek tartja. Az alminta közel egynegyede szerint családi jövedelmük a települési átlagnak megfelelô. A válaszadók mindössze 6 százaléka vélte úgy, hogy jobban keres, mint a környezeti átlag. A nagyobb leszakadás érzete egyedül a 8 általánost végzett válaszadókra jellemzô.

A válaszadók 78 százaléka nem szándékozik jelenleg állást változtatni.20 Aki mégis ezt szeretné, leginkább azért tenné, mert bizonytalan cége, intézménye sorsa. Ôk fôleg az edelényi kistérségben lakó szakmunkás válaszadók. Jelentôs még a „nem szeretem ezt a munkát” (fôleg az érettségizettek szerint) és a „sokat kell ingáznom” (fôleg a szakmunkás végzettségûek körében) választípus is. A válaszadók (fôként a szakmunkás végzettségnél magasabb iskolai tôkével rendelkezôk) az elvárt jövedelmi szintet jóval meghaladó mértékû havi bruttó fizetésért (241 000 Ft) vállalnának máshol munkát. Az új munkahelyre a válaszadók naponta átlagosan – oda-vissza – egy órát (64 perc) utaznának. Nagyobb utazási hajlandóság az edelényi és a tiszafüredi válaszadók, alacsonyabb a mátészalkai kistérség válaszadóinak körében volt jellemzô.21 Fôleg a kistérségi központokban és a községekben élô, szakmunkás végzettségû válaszadók vállalkoznának egy munkahelyért nagyobb távolságot is megtenni naponta. A diplomások és a 8 általánost végzettek nem szeretnének sokat utazni (átlagosan: 61 perc).

18. „Napjainkban mennyi pénz szükséges havonta ahhoz, hogy egy olyan családnak, mint az Önöké, biztosítva legyen az átlagos megélhetése?” Az elvárt jövedelem átlagok a három kistérségben: edelényi 173 000 Ft, tiszafüredi 127 000 Ft, mátészalkai 133 000 Ft. 19. A munkanélküli almintában 3,81 fô él együtt egy háztartásban.

20. N=56 fô.

21. Edelényi kistérség: 78 perc, tiszafüredi kistérség: 76 perc, mátészalkai kistérség: 39 perc.

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

169

Jövôképelemek Az iskolai tanulmányok befejezését követô idôszakot tekintve, a gyerekek jövôjét a szülôk meglehetôsen borúsan ítélik meg. A válaszarányokból kitûnik, hogy gyerekeik számára leginkább egzisztenciális nehézségeket jósolnak a szülôk. Jelentôs azok aránya is, akik úgy vélik, hogy gyermekük a végzést követôen elköltözik a kistérségek településeirôl.

Fôleg az edelényi (a községekben és a kistérségi központban lakó) diplomás válaszadók állítják azt, hogy gyermekeik inkább költözzenek el, mint rossz társadalmi-gazdasági körülmények között, a szülôk közelében maradjanak.

Az alminták átlagai jól mutatják, hogy az edelényi kistérségben szignifikánsan nagyobb a település jelenlegi és jövôbeli helyzetével való elégedettség.22 A legpesszimistább kistérségnek a mátészalkai tûnik, mert válaszadói a következô évtizedek fejlôdésében sem bíznak. A nyilvánvalóan kedvezôbb körülmények ellenére a kistérségi központban és az egyéb városokban élô, fiatal korosztályhoz tartozó nôk kritikusabbak lakóhelyük helyzetének megítélésében (42–46 pont), a községek (52 pont) lakói viszont jobbnak ítélik lakóhelyük elmúlt 10 évét.

A jövô évtized eredményeiben a kistérségi központokban és a községekben lakók (56–54 pont) bíznak inkább, összességében a csekély mértékû optimista jövôkép általános a válaszadók körében.

II.2. Álláskeresési stratégiák Az egzisztenciálisan és pszichésen egyaránt megterhelô munkanélküli lét a minta több mint egyharmadát érintette. A munkanélküliséggel kapcsolatba került társadalmi csoport jellemzôen szakmunkásképzôt vagy középiskolát végzett, a tiszafüredi kistérség településein (leginkább a falvakban) lakik. A válaszadók többsége a kilencvenes évek elején (1991–1993), illetve 1998-1999-ben jelezte az elsô munkanélküli állapotot. Akik már voltak munkanélküli státusban, közel két munkanélküli állapoton vannak túl. A válaszadók egyébként átlagosan egyszer kerültek vissza a munkanélküli járadék és a jövedelempótló támogatás rendszerébe.

A szociális transzferek megszûnésének oka leginkább a munkavállalás volt. Ezek közül is elsô helyen az elsôdleges munkaerôpiacon lévô munkahelyek szerepelnek.

A válaszadók fôleg a tiszafüredi és az edelényi kistérségben említették ezt a foglalkoztatási irányt. A másodlagos munkaerôpiac hatását a mátészalkai és az edelényi kistérségben jelölték meg leginkább. Az átképzésben való részvételt a válaszadók 5 százaléka említette. A munkanélküli válaszadók közül többen jelezték, hogy a munkanélküliségi intervallumok között nem dolgoztak. Az alkalmi munkák elterjedtségét mutatja, hogy említése közel 10 százalékos volt. A fôfoglalkozás, a közmunka vagy közhasznú státusz stratégiaként nem meghatározható, alig-alig dolgoztak ilyen módon a megkérdezettek. A válaszadók leginkább a saját földön végzett mezôgazdasági munkát és a napszámot jelölték meg. A saját földön gazdálkodás a mátészalkai és a tiszafüredi válaszadókat jellemezte. A kereskedelmi, vendéglátó 22. A 100 fokozatú skála átlagpontjai a jelenlegi helyzettel kapcsolatban: tiszafüredi kistérség – 44 pont, edelényi kistérség – 61 pont, mátészalkai kistérség – 40 pont.

A 100 fokozatú skála átlagpontjai a jövôbeli helyzettel kapcsolatban: tiszafüredi kistérség – 54 pont, edelényi kistérség – 62 pont, mátészalkai kistérség – 40 pont.

170

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

tevékenységet (vélhetôen a terület idegenforgalmi potenciáljából is adódóan) leginkább a tiszafüredi kistérség válaszadói említették.

Az aktív válaszadók többsége saját kapcsolatait és érdeklôdését használja akkor, amikor állást keres. Körökben az állami segítségnek kevésbé, az egyéni stratégiáknak kiemeltebb szerepe van. Ezek az „egyéni” utak fôleg a rokoni, baráti kapcsolatok mozgósítását, saját álláshirdetés feladását és figyelését, a munkáltatók közvetlen felkeresését és (továbbképzô) tanfolyamon való tanulást is jelentenek.

A legaktívabb kistérségnek a mátészalkai, a legkevésbé aktív területnek az edelényi bizonyult. A végzettség tükrében a szakmunkások kevésbé voltak aktívak.

Az álláskeresô stratégiák személyiségben gyökerezô komplexitása jól mérhetô abban is, hogy van-e a válaszadóknak kész önéletrajza, amit egy jó ajánlat esetén a munkaadónak átadhatna. A minta többségének nincs ilyen curriculuma, illetve a válaszadók egytizedének sosem volt önéletrajza. A megkérdezettek 8 százaléka szerint az alacsony presztízsû munkához nem is kell önéletrajz. Fôként a fiatal korosztályhoz tartozó, magasabban képzett, mátészalkai kistérségben lakó válaszadóknak van kész önéletrajzuk.

Azok a válaszadók, akiknek már volt közvetlen élménye a kiközvetítésrôl, leginkább azt jelezték, hogy mire ôk jelentkeztek a munkaadónál, már be volt töltve az állás. A munkaadói elutasítás egyéni megítélése között gyakran említett ok volt még az egyéni protekció hiánya, valamint az, hogy a jelentkezôt túl idôsnek tartották. A betöltött álláshelyeket fôként a tiszafüredi alminta, a protekció hiányát az edelényi és a mátészalkai válaszadók jelezték. A munkavállalók leginkább a rossz fizetés, a munkahely bizonytalansága miatt utasították el az állást. A bizonytalan munkahelyet és a rossz fizetést fôként a mátészalkai válaszadók, az ingázás problematikusságát a tiszafüredi és a mátészalkai megkérdezettek hangsúlyozták. A rossz fizetés leginkább az érettségizett és szakmunkás végzettségû válaszadók szemszögébôl volt a fôbb probléma.

A válaszadók szerint a foglalkoztatás gondjainak megoldásában fôleg az államnak (100 fokozatú skála: 94 pont) és a helyi és a megyei önkormányzatoknak (100 fokozatú skála: 91–85 pont) kellene részt venni leginkább. A „területfejlesztési szereplôk” másik csoportja a környék vállalkozói és a multik szerepelnek (100 fokozatú skála: 71–71 pont). Legkevésbé a pártok és a civil szervezetek szerepét erôsítenék a foglalkoztatási szférában (100 fokozatú skála: 51-59 pont). A civil szervezetek, a multik és a környék vállalkozóinak szerepét fôleg a tiszafüredi kistérség válaszadói említették. A pártok és a multik a mátészalkai és a tiszafüredi alminta szerint kevésbé fontosak a foglalkoztatási problémák megoldásában.

A városokban (kistérségi központok és egyéb városok) élôk valamivel fontosabbnak tartják a megyei önkormányzat szerepét, felértékelik a vállalkozók és a multik, illetve a pártok és a civil szervezetek jelentôségét. A pártok szerepét fôleg a 8 általános, a multik jelentôségét inkább a diplomával rendelkezôk tartják fontosabbnak.

II.3. Az állam szerepe: tudásátadási programok Foglalkoztatási programokról közel minden harmadik (fôleg a tiszafüredi és a mátészalkai kistérségben élô) válaszadó adott szöveges értékelést. A tartalomelemzés során nem alakult ki markánsan elkülönülô vélemény. Kiemelkedik az átkép-

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

171

zéshez, a területi és társadalmi különbségekhez, valamint a kilátástalansághoz kapcsolható választípus. A szöveges választ adók közül 8 százalék részt is vett ilyen programon23 (fôleg a mátészalkai kistérségben élôk). A foglalkoztatási programokat a munkaügyi központ szervezi.24 A válaszadók inkább bizakodóak: ezek a programok segítenek a foglalkoztatási integrációban. Az optimista válaszok a tudásra, a közösség és a célok szocializációs szerepére utalnak. A negatív kontextusú értékelések az elhelyezkedési problémákat hangsúlyozzák. Átképzésben a minta egyötöde, fôleg az érettségizett, inkább a tiszafüredi és a mátészalkai kistérségben élô válaszadók vettek részt. Általában egy tanfolyamot végeztek el.25 A válaszadók úgy érezték, hogy a megszerzett szakmára az átképzés inkább felkészítette ôket (100 fokozatú skála: 67 pont). Az edelényi kistérségben lakó, szakmunkásképzôt vagy 8 általánost végzett válaszadók felkészültebbnek érezték magukat az új szakma birtokában, hiszen a 100 fokozatú skálán jóval átlag feletti értéket említettek. A megkérdezettek többsége szerint ezek az átképzô programok segítenek abban, hogy a munkanélküliek tartósan visszailleszkedjenek a munkaerôpiacra. Bizakodóbbak a mátészalkai és a tiszafüredi lakóhelyû, érettségivel rendelkezô középkorú válaszadók voltak.

A résztvevôk többsége tehát el tudott helyezkedni az új szakma segítségével. Az állást találók fôleg az edelényi és tiszafüredi kistérség érettségizett vagy szakmunkásképzôt végzett lakosai voltak. Az elhelyezkedési arány ellenére az átképzések teljes hasznosulásában azonban a szöveges értékelést választók kételkedtek. A válaszok fôleg a munkaerôpiac hiányosságaira és a képzések elmélet orientáltságára mutatnak rá. A szöveges válaszok szerint az átképzésben az egyik legjelentôsebb dolog az, hogy új tudást biztosít annak, aki elvégzi a tanfolyamokat. A „minél tanultabb valaki, annál könnyebben él” megállapítást a válaszadók elfogadják, bár 3 tényezôt („mondjanak bármit, az emberek zömének egyre rosszabbul megy”, „akinek jó kapcsolatai vannak, mindent el tud érni”, „az államnak minden segítséget meg kell adnia, hogy az emberek könnyebben éljenek”) elôbbre rangsorolnak. A tudást és az állam szerepét fôleg a 8 általánossal rendelkezô, városban élô munkavállalók vélik nagyobb jelentôségûnek.

Napjaink egyik legfontosabb új tudását az információs és kommunikációs eszközök használatának ismerete jelenti. A válaszadók megosztottak az alkalmazásban, hiszen egyharmaduk szerint „nem tudnák használni a számítógépet, mert nem értenek hozzá”, illetve 30 százalékuk felelte azt, hogy „elfogadnám, mert tudok bánni a számítógéppel”. A minta harmada szerint a számítógépes munkához közös települési tér szükséges („csak akkor fogadnám el, ha ezt a munkát többen is csinálnánk”), illetve egy oktatási program („ha valaki megtanítana rá, elfogadnám”). Az innovatív stratégiákat a válaszadók – a változtatási szándék miatt – támogatják. Az átlagnál több számítógép használó az edelényi kistérségben található. A számítógép használatával kapcsolatban a legnyitottabb válaszadók a tiszafüredi kistérségben élnek. Általában a magasabb iskolai végzettségû (érettségi, diploma) nôk használ23. N = 293 fô.

24. N = 60 fô.

25. Kijegyzetelt válaszok: lótenyésztô, kereskedelmi boltvezetô, hajózási, tüzelô és építôanyag kereskedô, gázpalack értékesítô, felsôfokú gyógypedagógiai asszisztens, könyvelô, varrónô, gyorsétkeztetési vendéglátó, vállalkozási ügyintézô, ügyiratkezelô, számítógépkezelô, gázkészülék szerelô, vendéglátóipari, kisvállalkozó, tejkezelô, élelmezésvezetô, szakács, falugondnok, marketing elôadó, biztonsági ôr, dajkaképzô, targonca-vezetô.

172

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

ják inkább a számítógépet. A számítógépes távmunkára a fiatal válaszadók között, valamint a tiszafüredi és a mátészalkai kistérség településein lenne leginkább igény.

A legbizonytalanabbak az edelényi településeken élôk. Leginkább a magasabb végzettségûek vélik úgy, hogy területükön a távmunka megoldást hozhat a foglalkoztatásban. A település kategóriák közül a községekben élôk bíznak abban, hogy a távmunka új eredményeket hozhat a munkahelyteremtésben.

Az új trenddel kapcsolatos optimizmust jól jelzi, hogy az információs társadalomról a válaszadók több mint 40 százaléka (fôleg a tiszafüredi és a mátészalkai, magasabb iskolai végzettségû válaszadók) nyilvánított véleményt. A válaszok tartalomelemzése során domináns volt a tárgyi eszközökhöz kapcsolható kategória jelenléte.

Kiemelhetô még egy, az életmód-átalakításhoz kapcsolódó elem (elemberteleníti a társadalmat, mindenki gyorsan megkapja az információkat stb.). A válaszokban már megjelenik az információs társadalom megosztó jellemzôje, a „digitális szakadék” is.

A válaszadók szerint ugyanis az információs társadalom „hasznos, bár még nem terjedt el a faluban, csak a város életét érinti”.

III. Összegzés: azonosságok és különbségek a két almintában A tartós munkanélküliség kialakulásának okait, kezelésének módjait elemzô vizsgálatunkban érdeklôdésünk középpontjában a Tiszántúl többszörösen hátrányos, rurális helyzetû kistérségei, s ezen területeken az újítás különbözô szerepkészletével hagyományosan kevésbé bíró, az objektív-relatív depriváció összetett elemeivel (alacsony jövedelem, alacsony iskolai végzettség, rosszul felszerelt, egészségtelen vagy szûkös lakáskörülmények stb.) jellemezhetô munkanélküli és (kontrollként) aktív dolgozókból álló (rész)társadalmai voltak.

Alapkérdésünk az volt, hogy milyen személyes tényezôk hat(hat)nak befolyásoló tényezôként a felzárkózási és fejlôdési (adaptációs-innovációs) esélyekben / folyamatokban.

Kutatásunkban a társadalmi hierarchia alján elhelyezkedô rétegként, a munkanélküliekrôl azt a hipotézist állítottuk fel, hogy többségük alacsony iskolázottságú, a társadalom többi rétegéhez képest hátrányosabb helyzetbôl indul, mivel származási, családi, települési, vagyis társadalmi háttere kedvezôtlen indulási feltételeket biztosít számukra.

Azt feltételeztük, hogy az ebbe a társadalmi csoportba tartozók alacsony iskolai végzettségük következtében munkába álláskor általában olyan foglalkozási ágakba kerülnek (segéd- és betanított munka), amelyeket a társadalom kevésbé preferál. A szakképzetlenség következtében e réteg elsô munkahelyválasztása kényszer. Ebbôl adódik az, hogy többségük célja a megszerzett munkahely megtartása, így a továbblépés lehetôsége fel sem merül. Számukra egy a lényeg: biztosított legyen a megélhetésük. Ez az a folyamat, amelyet összefoglaló néven társadalmi vagy szegénységi csapdának nevezünk. Azokat az automatizmusokat keressük tehát, amelyek az adott társadalmi csoport számára a cél elérését segítik, vagy éppen lehetetlenné teszik.

A vizsgált automatizmusok közül az iskolai végzettség, a családnagyság, a foglalkoztatási mobilitás, a jövedelmi viszonyok, a társadalmi szerepek, a háztartási modellek, az álláskereséséi stratégiák és a tudás befogadásának lehetôségei emelhetôk

A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete

173

ki. Ezek azok a kategóriák, amelyekben a munkanélküli társadalmi csoportok a szocializáció, az egyéni életút során bizonyos hátrányokat szenvedtek, leszakadtak a társadalmi-gazdasági fô áramtól.

Alapvetô különbség mérhetô a háztartások, családok létszámában. Ismert összefüggés, hogy a gyerekek számának növekedésével a családnak nagyobb esélye van a szegénységi csapdába kerülésre. Amíg a munkanélküli alminta körében az átlagos gyerekszám közel kettô, az aktív megkérdezettek körében 1,60.

A Pierre Bourdieu által rögzített tôketípusok közül a kulturális meghatározottságú iskolai végzettség az, amelyik a társadalmi különbségek kialakulásában és kezelésében rendkívül fontos. Amíg a munkanélküli alminta többsége maximum 8 általánost végzett, az aktív válaszadóknak magasabb iskolai végzettsége van. A munkanélküli és a foglalkoztatott válaszadók között a fentiekbôl is következô különbség a jövedelmi viszonyokban is mutatkozik. A jövedelmi különbségek azonban eltérô okokra vezethetôk vissza. Amíg a munkanélküli társadalmi csoport esetében az egy fôre esô jövedelemi viszonyokban a települési lejtô, az aktív munkavállalók körében az iskolai végzettség jelenti a rétegképzô elemet.

Fôleg a jelenleg nem foglalkoztatott alminta körében vannak olyanok, akik tanulmányaik során valamilyen gátló tényezôt érzékeltek. Elsôsorban a nôk jeleztek akadályokat (fôként a 8 általános elvégzése során).

Az alacsony iskolai végzettség olyan ma jellemzô automatizmus, amelyre a foglalkoztatásra irányuló állami intervenciónak feltétlenül figyelnie kell. A jelenlegi trend a képzettségi mobilitási csatornák szélesedésével változhat.

Az iskolai végzettséghez kapcsolható a területi szegregáció dimenzió. A munkanélküli almintában a magasabb iskolai végzettségû megkérdezettek fôleg a városokba, kistérségi központba koncentrálódnak. Az iskolai végzettség ilyen jellegû területi elkülönülése az aktív válaszadók körében kevésbé érzékelhetô. A területi szegregáció a települési szociálpolitikák szempontjából is fontos. A legtöbb ellátatlan munkanélkülit ugyanis a vizsgálat adatai szerint a kistérségek városaiban találhatjuk meg. Ez vélhetôen a munkanélküliek nagyobb közösségben (városban) lévô stratégiáinak nehézségeire, a segítô háló szervezetlenségére utalhat. A települési stratégiák kialakításában a jövôben mindenképpen számolni kell azzal, hogy a válaszadók egy részsének gyermekei tanulmányaik befejezésével valószínûleg elköltöznek a kistérség településeirôl. Feltehetô, hogy az elvándorlás inkább a magasabb iskolai végzettségû szülôi csoport gyerekeinek körében lehet jellemzô.

A három kistérségben a foglalkozási mobilitását vizsgálva látható, hogy mindkét társadalmi csoport a hetvenes-nyolcvanas években állt leginkább munkába. Ez különösen a munkanélküliek tekintetében fontos. Ez volt az a kor, amikor az írott jog és a kollektív tudat része volt a teljes foglalkoztatottság.

A munka világában ható jelentôs szocializációs folyamatok jelenleg abban is visszaköszönnek, hogy a két alminta leginkább az újra elbocsátástól, illetve a bizonytalan helyzetû cégekben, intézményekben való foglalkoztatottságtól fél. A munkanélküli almintában megjelent a „majdcsak lesz valahogy” mentalitás, illetve az önkormányzat és a munkaügyi központ „úgyis ad valamit” választípus. A tartós kirekesztôdés veszélye az lehet, hogy gondolkodásuk, értékviláguk hozzáidomul a társadalom peremén szokásos életmódhoz. Az álláskínálat kapcsán a magasabb iskolai végzettségû munkanélküli válaszadók bôvebb kínálatból választhattak.

174

Szarvák Tibor–Hüse Lajos

A vizsgált évtizedek során betöltött foglalkoztatási státuszok elemzése során újra a magasabb iskolai végzettség pozitív szerepét hangsúlyozhatjuk. Akik piacképes tudással rendelkeztek a múltban (is), területileg is mobilabbak. Az aktív alminta körében szignifikánsan magasabb a kereskedelmi/szolgáltatási szektor említése, mint a fôleg ipari és mezôgazdasági munkahelyekkel rendelkezô, jelenleg munkanélküli megkérdezettek között. További szocializációs elem lehet az is, hogy az aktív korosztály álláskeresô stratégiáiban a személyes network (mely fontos állásközvetítô technika például a tercier szektorban) meghatározó szerepet tölt be jelenleg is.

A térségi természetes munkakínálaton túl az álláskeresés stratégiái között két pszichológiai automatizmust is meg kell említenünk. Azok, akik tanult szakmájukban dolgoztak az évek során, több idôt töltöttek munkahelyükön. Ez a pozitív munkaerôpiaci élmény az átképzések hatékonyságán is javíthatna. Másrészt az átképzések és a foglalkozási programok kapcsán sokan említették azt, hogy elsôsorban a cél kijelölésében és a közösségteremtésben van szerepe a munkanélküli életben.

Az átképzések kapcsán ugyanis az a legfôbb gond a munkanélküliek szemszögébôl, hogy nem tudnak a végzés után elhelyezkedni. Az átképzésekrôl a válaszadóknak viszonylag pontos képük van, a foglalkoztatási programokról azonban kevésbé tudnak.

A foglalkoztatás gondjain egyébként fôleg állami és (helyi/megyei szintû) önkormányzati beavatkozással segítenének mindkét alminta válaszadói. Az egyén szintjéhez legközelebb esô civil szféra segítségét viszont kevésbé preferálják. A civil szféra az átképzések, foglalkoztatási programok szervezésében sem jeleskedett, pedig a többség úgy látja, hogy az állami szervezésû programok nem jutnak el a kisebb településekre.

Az innovatív stratégiák befogadását mindkét almintában az információs társadalommal, így a távmunkával kapcsolatos kérdésekkel vizsgáltuk. Mindkét alminta szereplôiben kellô szándék mutatkozik arra, hogy megtanulja a számítógép használatát, mert „a gyerekek is dolgoznak a számítógéppel” és amúgy is „segít a megélhetésben”. A használat módja ezek után fôként a közösségi szintér (teleházak) vagy az egyéni alkalmazások lennének.

A vizsgált munkanélküli csoportok és az aktív (rész)társadalmi csoportok eltérô aspirációs magatartásformákkal rendelkeznek. A jelenleg aktív munkavállalók körében magasabb az iskolai végzettség általános szintje, ez az a társadalmi automatizmus, amely jobban képesíti az ember az adaptív és az innovatív magatartásformára.

A munkanélküli csoportok körében az alrendszerek átalakulási trendje kb. 8-10 éve szakította meg a felemelkedést, a proletarizáció folyamatát. Láthattuk, hogy a változás kulcskategóriái (ismeretek, teljesítmény, munka) körükben még csak most vannak (újra)születôben. Tapasztaltuk, hogy mintánkban többségében még nincsenek meghatározóan jelen azok az értékek, normák, amelyek hosszabbtávra is lehetôvé tennék a bekapcsolódást a XX. század végén tapasztalható gazdasági-társadalmi modernizációs folyamatokba. Ahhoz, hogy a személyiség belsôvé tegye mindezt, jó eszköz lehet az átképzések, foglalkoztatási programok hatékonyságának növelése és az információs társadalom által nyújtott lehetôségek kiaknázása.

Sípos Ferenc

Nyúzó Mihály, a kuruc (1666–1716) Egy életút színe és fonákja Ocskay László, Bezerédj Imre, Béri Balogh Ádám. Ôket választotta ki Thaly Kálmán, mert életútjukban sok rokon vonást látott. Középnemesek voltak, önerejükbôl emelkedtek fel a hadi pályán, s szereztek hírnevet; azonos rendfokozatot (brigadéros) értek el, végül mindhárman tragikusan, vérpadon fejezték be az életüket. Akadt azonban egy lényeges különbség is: „míg a sokszorosan árúló Ocskayt s a szerencsétlen, megtántorodott ifjú Bezerédyt a saját nemzetök kívánta megtorlásban érte utól a bosszúló igazság keze: addig a hôs Balogh Ádám, rendíthetetlen állhatatosságának, hûségének, honszerelmének lôn áldozatává, s egyúttal a haza és szabadság martyrjává – a németek vérpadán.”1 (A tervbe vett trilógiából csak az Ocskay-életrajz2 készült el.)

Esze Tamás, Kis Albert, Nyúzó Mihály. A Rákóczi-szabadságharc jobbágyszármazású katonatisztjeinek életútja – bár kevesebb hasonlóságot mutat – ugyancsak megérdemli az összevetést. Esze Tamás és Kis Albert a gyalogságnál, Nyúzó Mihály a lovasságnál szolgált. Esze Tamás korábban nem volt katona, Kis Albert és Nyúzó Mihály már Thököly Imre hadseregében is harcolt. Ennek ellenére Esze Tamás érte el a magasabb rendfokozatot, brigadéros lett, míg két társa ezereskapitány, azaz ezredes volt. Nyúzó Mihályt (1707. május 20.)3 és Esze Tamást (1708. március 24.)4 megnemesítette II. Rákóczi Ferenc, Kis Albert jobbágy maradt. Ami közös a sorsukban: egyikük se természetes halállal fejezte be életét. A jobbágyfelszabadítás élharcosának számító Kis Albert elfogására, kivégzésére II. Rákóczi Ferenc adta ki a parancsot 1704-ben.5 Esze Tamást kuruc katona ölte meg 1708-ban: a brigadéros a nyitrai táborban valami okból összeverekedô, fegyvert rántó két ezredet (a sajátját és a Czelder Orbánét) akarta szétválasztani.6 De mi történt Nyúzó Mihállyal? Ôrá milyen sors várt? * 1. Thaly, 1905. 15. p.

2. Thaly Kálmán adatgyûjtései a másik két életrajzhoz: OSZK Kt Fol. Hung. 1389. Thaly Kálmán kuruckori okmánygyûjteménye, XXIX. köt. fol. 1–89., illetve fol. 90-187.

3. Thaly, 1895. 50-51. p.

4. Esze-Köpeczi, 1951. 79. p., Esze, 1966. 135. p.

5. AR I. köt. 80. p., Esze, 1955. 150. p. és R. Várkonyi, 1960. 1603. p.

6. Esze-Köpeczi, 1951. 80-81. p. és Esze, 1966. 131. p.

176

Sípos Ferenc

Nyúzó Mihály 1666-ban született Újfehértón7 református szülôk gyermekeként.8 Származásáról, családja társadalmi helyzetérôl a vitézlô rendbe már felemelkedett felnôtt férfi nem szívesen beszélt. 1705-ben csak annyit mondott segítô szándékból érdeklôdô felettesének, Pekry Lôrincnek: „... úgy hallotta másoktól, hogy jobbágy volna, de kié, ô bizony maga sem tudja, mert sem maga, sem apja nem szolgált soha jobbágyul.”9 E rejtélyes válasz több kérdést vet fel, mint amennyit megold! Milyen jobbágy az, aki nem jár robotra, termésébôl nem ad kilencedet?! Kézmûves volna, aki nem ül jobbágytelken, s nem terményt ad – hisz az nincs neki –, hanem (iparos)terméket?!

Igen ám, de hogyhogy nem ismeri a földesurát?! Újfehértó a XVI. század végén, a XVII. század elején egy eldugott helyen fekvô nádasban jött létre a környéken elpusztult falvak idemenekült népességébôl.10 E zûrzavaros idôszakban talán még megeshetett, hogy valamelyik jobbágy nem tudta, ki a földesura, de jó félévszázaddal késôbb, konszolidáltabb viszonyok között ez már elképzelhetetlen volt!

A megoldás kulcsa Párizsban került elô! 1711 nyarán két elemzés készült a francia udvar tájékoztatására. (A Rákóczi környezetéhez tartozó szerzô ismeretlen.) Az egyik tartalmi elemzés, a másik az aláírók személyébôl von le következtetéseket. Ez utóbbi „fôleg arra figyelmezetet, hogy a vezetôk nagy többsége nem írta alá, sôt, vannak olyanok az aláírók között, akik hajdanában tehénpásztorok vagy rablók voltak (Nyúzó,11 Halász,12 Nyikó13 nevét említi).”14 A francia külügyminisztérium levéltárában ôrzött elemzések elfogultságával, célzatos voltával nem szükséges foglalkoznunk. Szelídítve a hangnemen annyi megállapítható, hogy Nyúzó Mihály és édesapja jobbágy volt ugyan, de nem volt telkük, nem mûveltek földet, terménnyel, robottal földesurat nem szolgáltak. Pásztorok (gulyások) voltak, akik hol ide, hol oda szegôdtek. Az Újfehértó környéki pusztákon találtak elegendô legelôt.

Ezek a természet edzette, szilaj életet folytató, a maguknak sajátos kötetlenséget, már-már függetlenséget, szabadságot kivívott emberek hatalmat nemigen tûrtek maguk felett, saját törvényeik szerint éltek. Gyakran kerültek konfliktusba környezetükkel. A két világ nehezen fért meg együtt. A vármegyei emberek tolvajokat, rablókat, gyilkosokat kerestek soraikban: a pásztorok a büntetôperek gyakori szereplôi. Nem véletlen, hogy az 1711-ben készült elemzés a „pásztor” szinonimájaként a „rabló” szót használja!

Nyúzó Mihály talán szégyellte származását, ezért nyilatkozott 1705-ben szûkszavúan, titkolózva. Nyúzó Mihály gyermekkoráról nincs adatunk, csak feltételezzük, hogy szülei – jobb sorsot szánva neki – taníttatták.15 Az újfehértói iskolában talán 7. MOL. Filmtár, 5523. doboz. Károlyi Sándor hadainak mustrakönyve, 1706. 409. p.

8. „... Nyúzó Bátyám Uramnak erôssen méltóztassék parancsolni, mert eô Kegyelme erôs vastag kálvinista bôrû ember...” Kecskemét, 1709. április 2. Sôtér Tamás ezereskapitány levele Károlyi Sándorhoz. Bánkúti, 1996. 639. p.

9. Beszterce, 1705. március 15. Pekry Lôrinc levele II. Rákóczi Ferenchez. MOL A Rákóczi-szabadságharc levéltára. G. 19. Fejedelmi kancellária. II. 2. e/A. 33. cs. fol. 348.

10. Sípos, 2000. 180–182. p.

11. Nyúzó Mihály ezredes.

12. Dabasi Halász Péter ezredes.

13. Pikó (!) Demeter ezredes. Vö. Lukinich, 1925. 344. p.

14. Köpeczi, 1991. 117. p.

15. Az biztosnak látszik, hogy a szatmári békeokmányt saját kezûleg írta alá Nyúzó Mihály. Lukinich, 1925.

344. p. Az viszont írásszakértôi vizsgálatot igényel, hogy leveleit – ezeket Mészáros Kálmán (Hadtörténeti Intézet, Budapest) rendezi hamarosan sajtó alá – maga írta-e, vagy pedig tollba mondta írnokának.

Nyúzó Mihály, a kuruc (1666–1716)

177

nemcsak elemi, hanem alsóbb gimnáziumi osztályok is voltak. Debrecenbe – a felsôbb gimnáziumi osztályok elvégzésére – Nyúzó Mihály már nemigen jutott el.16 A felemelkedés másik útja a katonáskodás volt. Hogy mikor csapott fel kuruc vitéznek, nem tudjuk Egy apró adat mintha arra utalna. hogy a császáriak által ostromlott, Thököly Imre felesége, Zrínyi Ilona által védett Munkácson teljesített katonai szolgálatot. Az udvari személyzet és a hadak számára kiosztott posztók jegyzékében ugyanis szerepel egy Nyúzó nevû katona, aki 1687. július 23-án páduai posztót kapott.17 Ekkor már hanyatlóban volt a kuruc király szerencse csillaga, életrajzírója szerint „1685 után Thököly tulajdonkép a török hadsereg egyik kiválóbb tisztjévé lett, ki régi jelentôségét csak futólag nyerte vissza.”18 Zrínyi Ilona nemhogy segítséget kapott volna férjétôl, még ô küldött neki Munkácsról katonákat: 1687 júniusában 1600 gyalogos és lovas indult útnak.19 Nem lehetetlen, hogy egy késôbbi alkalommal – még ezen a nyáron, vagy ôsszel – Nyúzó Mihály is Thököly táborába került, s váltakozó sikerû harcok után urával együtt hagyta el hazáját. Ezek voltak-e a hontalanságba vezetô út stációi, vagy Nyúzó Mihály csak 1697-ben, a hegyaljai felkelés leverése után menekült Törökországba, nem tudjuk. Élete viszontagságait évekkel késôbb, 1705. június 2-án igen szûkszavúan foglalta össze Károlyi Sándorhoz írt, öt-hat nap szabadságot kérô levelében. Indokai ezek: „Nagyságod tudgya, meddig bujdostam Török Országon, az olta való raboskodásomat is Szegeden tudgya Nagyságod, s mi olta Török országtol el jöttem, cselédim20 közöt hat hétig alig vóltam.”21 Tehát 1703 koranyarán érkezett vissza Törökországból, talán értesült arról, hogy kirobbanás elôtt egy újabb kuruc háború (a Lengyelországban szervezkedô Rákóczi és a Törökországban menedékjogot élvezô Thököly ugyanis kapcsolatban állt egymással), vagy megunta már a tétlenséget, elege lett az emigráns létbôl, egyéni sorsán akart változtatni. Újfehértón, családja körében (nem tudjuk, hogy ez az utalás még szüleire vonatkozik-e, vagy már feleségére, Szabados Katalinra és gyermekükre, mivel nem ismerjük a házasságkötés idôpontját) csak néhány napot töltött (a levélben szereplô hat hét az 1703–1705 közötti idôszakra vonatkozik!), mert hírét vette, hogy Rákóczi elindult Lengyelországból Magyarország felszabadítására, s a táborába sietett. Újfehértón 1703 július végén már köztudott volt Rákóczi érkezése: a fejedelem július 27-én, a sámsoni táborban állított ki védlevelet e település számára.22 Nyúzó Mihály ennél az idôpontnál minden bizonnyal hamarabb csatlakozott, legalább is ezt sejtetik Rákóczi szavai: „Mi tekintetbe vévén hadakozásunknak eleitôl fogva jeles próbákkal s az hadi operatiókban23 jó magaviselésével, gyakori al16. Egy biztos, a Debreceni Kollégiumban nem tanult: neve nem szerepel a törvényeknek aláírt diákok jegyzékeiben. Thury, 1908.

17. Munkácsi leltárak s udvartartási iratok, 1680-1701. IX. Munkácson az udvariak s hadak közt kiosztott posztók jegyzéke, 1687. június–december. Közli: Thaly Kálmán. Történelmi Tár, 1900. 337. p.

18. Angyal, 1889. 161. p.

19. Uo. 171. p.

20. Családom 21. Bihari tábor, 1705. június 2. Nyúzó Mihály levele Károlyi Sándorhoz. MOL P. 396. Károlyi-lt. Acta publ.

Acta Rák. Ser. I. +1705. jún. Fasc. 2. B. 13. (Itt mondok köszönetet Mészáros Kálmán hadtörténésznek, hogy e levelet számítógépes átiratban rendelkezésemre bocsátotta.)

22. OSZK Kt Fol. Hung. 1389. Thaly Kálmán kuruckori okmánygyûjteménye, XXIV. köt. fol. 92.

23. Hadmûveletekben

178

Sípos Ferenc

kalmatosságokban vitézi módra megbizonétott dicséretes actusit24 Nemzetes Vitézlô Nyúzó Mihálynak...”25 Nyúzó Mihály a Bercsényi Miklós által szervezôdô lovas ezredhez került, s tekintettel katonai múltjára, hadnagyi rangot kapott. Mindezt egy késôbbi forrásból tudjuk: Rákóczi parancsára ugyanis Bihar vármegye szolgabírái lajstromba vették, hogy az igazgatásuk alá tartozó területen kik és melyik településrôl álltak be a kuruc hadseregbe. Az összeírást 1704. április 29-én, a Debrecenben megtartott közgyûlésbôl terjesztették fel. Az adatok azonban korábbi állapotot tükröznek: Bercsényi, válogatott sereg élén, 1703. augusztus 6-án foglalta el Váradolaszit a rácoktól, s azt a pár napot, amit még Bihar vármegyében töltött26 toborzásra, hadserege kiegészítésére is felhasználta. Több mint nyolc hónap telt el azóta. A helyszínen járt szolgabírák értesüléseiket a katonák otthon maradt hozzátartozóitól szerezték, ami nyílván pontatlanságokat eredményezett (idôközben a beállt katonák is más századba, más hadnagy parancsnoksága alá kerülhettek).

Ezért van az, hogy Nyúzó Mihály neve az iratban más-más összefüggésben szerepel: Sámsonban többek között felsorolták a válaszolók azokat, akik nemzetes Gencsy kapitány úr és Nyúzó hadnagy alatt szolgálnak, a Bagoson kuruc vitéznek álltak névsorában azok is megtalálhatók, akik nemzetes Bay László kapitány és Nyúzó hadnagy úr parancsnoksága alatt vannak, Mikepércsen a megkérdezettek úgy fogalmaztak, hogy hozzátartozóik méltóságos Bercsényi Miklós úr és Nyúzó Mihály úr alatt katonáskodnak.27 Tehát a kapitány és a hadnagy nevével jelezték, hogy az illetô melyik századba és kinek a seregébe van beosztva. (A keresztnevekre nem mindig emlékeztek.) A bagosiak érdekes módon az ezredtulajdonost és a hadnagyot nevezték meg. Az biztos tehát, hogy Nyúzó Mihály 1703 augusztus elején már a Bercsényi lovas ezredben teljesített szolgálatot. Hogy a keresztnév nélkül elôforduló két Nyúzó név azt jelenti-e, hogy idôközben Nyúzó Mihály egyik századból átkerült a másikba, vagy pedig arra utal, hogy két Nyúzó hadnagy is volt: ô és a testvére, János – nem tudjuk. Az is lehet, hogy a hozzátartozók tévedésbôl adták meg eltérô módon a századosok nevét!

Nyúzó Mihály 1703 nyarán részt vett a tiszántúli hadmûveletekben, majd Bercsényi hadseregének kötelékében szeptember közepén Tokaj ostromára indult,28 végül pedig – amikor Rákóczi váltotta fel Tokajnál Bercsényit – a felvidéki hadjárat zárta az évet. A hadjáratokban egy hadnagynak nincs komoly szerepe, a források hallgatnak Nyúzó Mihályról. E hallgatásnak talán az is oka lehet, hogy talán ez év ôszére tehetô fogságba esése, szegedi raboskodása. Szeged említése mintha arra utalna Nyúzó Mihály idézett levelében, hogy a délvidékrôl messze elkalandozó rác könnyûlovasok kurucokkal harcba keveredve fogták el, hurcolták magukkal, s adták át e vár császári parancsnokának. Hogy hol? Talán Kecskemét környékén. E város állandó fenyegetettségben élt tôlük. Hornyik János hét hónapra (1703. október közepétôl 1704. május közepéig) terjedô adatgyûjtése szerint a szegedi katonáknak, hogy békével menjenek, 7 tallért, 3 garast és 10 dénárt adtak29 a kecskemétiek. De 24. Tetteit 25. Kassa, 1707. december 13. II. Rákóczi Ferenc adománylevele Nyúzó Mihály számára. Thaly, 1895. 52. p.

26. Esze, 1951. 48–49. p.

27. MOL A Rákóczi-szabadságharc levéltára. G. 16. II. Rákóczi Ferenc fejedelem levéltára. Munkácson maradt rész. 28. csomó: I. 2. f., fol. 549.

28. Esze, 1951. 76. p.

29. Hornyik, 1866. 93. p.

Nyúzó Mihály, a kuruc (1666–1716)

179

nemcsak az ellenségnek, a kurucoknak is ajándékokkal kedveskedtek. A számadásokban többször elôfordul a bihari katona-összeírásban megismert Bay László neve,30 sôt azt is feljegyezték, hogy „Nyúzó kurucz hadnagynak egy zubbont” vettek!31 Tehát Bercsényi lovas ezrede, vagy legalábbis annak egy százada (a bihari összeírás egyik adata azt valószínûsíti, hogy Bay László kapitány alatt szolgált hadnagyként Nyúzó Mihály) egy darabig Kecskeméten állomásozott. Szerencsére van egy idôponthoz kötött adat is Bay László kecskeméti tartózkodásáról. A dömsödieknek adott védlevél keltezése: Kecskemét die 24. Octobris 1703.32 Az aláíró pedig Bay László Méltóságos Bercsényi Miklós kapitánja, aki az irat elején így nevezi meg magát: Én Bay László ... Méltóságos Székessi gróf Bercsényi Miklós feô generális Úr ô Nagysága tulajdon maga ezredében lévô kapitány.33 Tehát 1703 ôszére, Kecskemét környékére kell tennünk azt a helyi jellegû, feljegyzésre sem méltatott összecsapást a kurucok és a rácok között, melynek során Nyúzó Mihály fogságba esett. Késôbb már minden bizonnyal a Felvidék nyugati részén állomásozott a Bercsényi ezred, ha ezen a tájon kerül ellenség kezébe egy kuruc tiszt, azt aligha a messzi Szegedre hurcolják!

Hogy meddig raboskodott Nyúzó Mihály Szegeden, nem tudjuk. Egy biztos, 1704 tavaszán már alakulatánál van, a Felvidéken. Adatunk ugyan nincs erre, de az események logikájából ez következik. 1704. március 7-én Bercsényi arról ír, hogy ezredének tisztjei kérvényt nyújtottak be hozzá: már régen itt szolgálnak, haza vágynak (az ezred tiszántúliakból verbuválódott), elbocsátásukat kérik, Bercsényi Károlyi parancsnoksága alá akarja helyezni ôket – a rácok ellen hasznukat veszi. A Gyöngyösre, a béketárgyalásokra készülô Bercsényi türelmüket kérte, visszatérôben majd hoz magával friss hadakat, s felváltja ôket.34 Minden bizonnyal a hazavágyók között volt Nyúzó Mihály is, akinek kapóra jött Pekry Lôrinc megjelenése Bercsényi táborában. (Ezt a köpönyegforgató erdélyi fôurat a kurucok elfogták és Rákóczihoz kísérték, aki kétkedve fogadta hûsége többszöri felajánlását, s régi ismerôséhez, rokonához, Bercsényi Miklóshoz küldte hûségpróbára.)35 Pekry kezdetben talán csak Bercsényi lovas ezredét kapta meg, késôbb már a béketárgyalásokra távozó Bercsényi az egész hadseregét rábízta. Pekry vakmerô volt, serény, keresve kereste az összecsapást az ellenséggel.36 Még meg is sebesült. Ezekben a harcokban ismerkedett össze Pekry Lôrinc és Nyúzó Mihály: a gróf és a szegénysorból a vitézlô rendbe felemelkedô kuruc hadnagy. Pekry élvezte Bercsényi bizalmát, Rákóczi is megenyhült iránta: kinevezte generálissá (tábornokká), s Erdélybe küldte.37 Pekry 1704 május közepén távozott Bercsényi táborából, s magával vitte Nyúzó Mihályt is.

Báró Orlay Miklós 1704 elején Törökországból a bujdosókból szervezett hadakkal benyomult Erdélybe, s kapcsolódott be az itt folyó hadmûveletekbe, de néhány hónap múlva váratlanul (a kortársak mérgezésre gyanakodtak!) meghalt.38 A gaz30. Uo. 81-82., 91. p.

31. Uo. 84. p. (Erre az adatra Seres István hívta fel a figyelmemet.)

32. Kecskemét, 1703. október 24. napján.

33. OSZK Kt Fol. Hung. 1389. XXIII. köt. fol. 61-62. (XIX. századi másolat Dömsöd község levéltárából. Az iratra Seres István hívta fel a figyelmemet.)

34. Sente, 1704. március 7. Bercsényi Miklós levele Károlyi Sándorhoz. RT II. köt. 53. p.

35. R. Kiss, 1906. 5. p.

36. Uo. 37. Uo. 5–6. p.

38. Köpeczi–R. Várkonyi, 1976. 521. p.

180

Sípos Ferenc

dátlanná vált lovas ezredet Pekry Lôrinc vette át, a vicekapitány (alezredes) Nyúzó Mihály lett. Az 1704 nyarán az erdélyi hadakról készült mustrakönyvbe így jegyezték be ezt az alakulatot: „Néhai tekintetes nagyságos Orlay Miklós urammal jött törökországi had, ki azután méltóságos gróf Pekry Lôrinc uram ônagysága keze alá jutott.”39 A jó viszony továbbra is megmaradt. Pekry Lôrinc 1705. március 15-én e szavakkal kérte Rákóczitól Nyúzó Mihály felszabadítását a jobbágyi állapotból:40 „Nyúzó Mihály, az én vicekapitányom, Kegyelmes Uram, úgy hallotta másoktól, hogy jobbágy volna, de kié, ô bizony maga sem tudja, mert sem maga, sem apja nem szolgált soha jobbágyul; Nagyságodnak alázatosan instál41 egy manumissio42 iránt és ott Debreczen körül valami puszta praediumnak43 collatiója44 iránt, minthogy Nagyságod más hasonló embereknek is conferálta45 illyen Kegyelmességét, hadd szállítaná meg emberrel. Recommendálom46 penig47 én alázatosan Nagyságodnak kérését és instantiáját,48 kérem, mutassa kegyelmességét hozzája, bizony megérdemli Kegyelmes Uram, indiffenter:49 az ô rendiben nints olly ember ide be,50 mint ô, Nyúzó, s örömest nyúzza, s meri is nyúzni, az németet; hadd vegyen Nagyságod kegyelmességébôl consulatiót51 és stimulust52 az tovább is következô maga jó viselésre; bort sem iszik már.”

Rákóczi Pekry Lôrinc levelére az alábbi választ jegyeztette:53 „Resolutio54 Mivel Nyúzó Mihály Vice Capitány dolga bizontalan lévén, más földes uraknak praejudicálni55 nem kívánunk: mind azáltal salvo jure alieno,56 informálván tovább is bennünket, manumissióját57 kiadatjuk.”

A kancellárián ilyen értelemben megfogalmazott válaszlevelet – szövege nem maradt fent – 1705. április 4-én postázták Egerbôl.58 (Pekry Lôrinc és Nyúzó Mihály útjai csakhamar elváltak: Nyúzó Mihály a magyarországi hadszintéren, Károlyi Sándor parancsnoksága alatt folytatta katonai pályafutását, de már mint ezereskapitány.)

Az ügy további fejleményei nem ismeretesek, csak annyit tudunk, hogy II. Rákóczi Ferenc 1707. május 20-án megnemesítette Nyúzó Mihály lovas ezredest és feleségét, Szabados Katalint, továbbá testvérét, Nyúzó Jánost és ennek fiát, Nyúzó Mi39. MOL. Filmtár, 25052. doboz: a Radvánszky család levéltára; kiadva: Magyari, 1994. 31. p.

40. MOL. Rákóczi-szabadságharc levéltára. G. 19. Fejedelmi kancellária. II. 2. e/A. 33. cs. fol. 348.

41. Esedezik 42. Felszabadító levél 43. Majorságnak 44. Adományozása 45. Mutatta 46. Ajánlom 47. Pedig 48. Esedezését 49. Elfogultság nélkül 50. Erdélyben 51. Megerôsítést 52. Ösztönzést 53. MOL. Rákóczi-szabadságharc levéltára. G. 19. Fejedelmi kancellária. II. 2. e/A. 33. cs. fol. 348.

54. Határozat 55. Ártani 56. Más jogának sérelme nélkül 57. Felszabadító levelét 58. OSZK. Kézirattár. Fol. Hung. 978. fol. 242.

Nyúzó Mihály, a kuruc (1666–1716)

181

hályt. Tehette, hisz ekkor már nemcsak választott, de be is iktatott erdélyi fejedelem volt! A Szerencsen kiállított címeres nemeslevelet59 kék színû, egyenes katonai pajzs díszítette, alját zöld mezô töltötte ki, melyen hármas sziklahalom – az állhatatosság és erô szimbólumai – emelkedett, a két szélsô szikla csúcsán kiterjesztett sasszárnyakat – a serénység és a gyorsaság jeleit – lehetett látni, a középsô szikla tetejére pedig harcra kivont, meztelen tôrt tartó kart festett a piktor; a pajzson királyi koronával ékesített, nyitott katonai sisak helyezkedett el, belôle két oldalt kettôs sasszárny nôtt ki, közöttük meztelen tôrrel szúrásra készülô, nyújtott kar látszott. Sisaktakaró: arany-kék, arany-vörös. A címer rekonstruált rajzát Thaly Kálmán közölte.60 Pár hónap múlva, 1707. december 13-án Kassán birtokadományban is részesült Nyúzó Mihály: megkapta Rákóczitól a Bihar vármegyei Asszonyvásárhely nevû falut.61 Nyúzó Mihály testvére, Nyúzó János 1707-tôl különbözô összeírásokban szerepel, mint újfehértói lakos,62 korábban lehet, hogy kuruc katona volt ô is, mostantól gazdálkodik. A nemességet csak pár évig élvezi, a róla szóló utolsó adat 1710-bôl maradt ránk. 1712-ben, az új nemeslevélben nevét már nem találjuk. Lehet, hogy ekkor már nem élt...

Az utolsó akkordok egyike: 1710 december közepén Kállónál sorakoztak fel hadiszemlére a megfogyatkozott létszámú, hadjáratokban edzett kuruc ezredek; Nyúzó Mihálynak már csak 470 katonája maradt.63 II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem, a szabadságért összeszövetkezett Magyarországnak vezérlô fejedelme kellemesen csalódott: jobbaknak, népesebbeknek találta az ezredeket, mint várta. Bizakodva jelentette ki: „Úgy jöhet azért Pálffy, hogy még egyszer szemébe nézhetünk.”64 A háború azonban nem a csatatéren ért véget, hanem a tárgyaló asztalnál. 1711. január 21-én Károlyi Sándor, a kuruc hadak fôparancsnoka Újfehértó mellett, Tégláson találkozott Pálffy Miklóssal, a császári hadak fôvezérével...

A végsô stáció: 1711. május elsején a majtényi síkon a kuruc ezredek leteszik a fegyvert...

Nyúzó Mihály a Rákóczi-szabadságharc után is nemesember maradt: III. Károly Bécsben 1712. augusztus 15-én nemességet és címert adományozott neki, s általa feleségének és gyermekeiknek, kiket nem nevezett meg.65 Az új címer így utalt a hadi érdemre: „a paizs kék udvarában arany halmon, fehér lovon vágtató pánczélos vitéz, kivont kardot villogtatva. A paizs fölötti sisak koronájából szintén pánczélos vitéz emelkedik ki; jobb kezével kivont kardot villogtatva. Foszladék jobbról aranyvörös, balról ezüstkék.”66 E nemeslevelet 1712. december 15-én hirdették ki Fehérgyarmaton, Szatmár vármegye közgyûlésén.67 59. Kiadva Thaly, 1895. 50–51. p.

60. Uo. 52. o.

61. Az adománylevél kiadva uo.

62. SZSZBMÖL. IV. A. 1/b. Közgyûlési iratok. Fasc. 6. nro. 164. 1705., fasc. 9. nro. 44. 1708., fasc. 10. nro.

26. 1709., fasc. 11. nro. 27. 1710.

63. Lukinich, 1925. 219., 223. p.

64. Márki, 1910. 154. p.

65. SZSZBMÖL. IV. A. 501/e. Szatmár vármegye nemesi közgyûlés iratai. 226. cs. Nemesi igazolások, XVI– XIX. század, Nyúzó család: itt található a nemeslevél 1769-es másolata.

66. Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal. VIII. köt. Pest, 1861. 194. p., J. Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch... Der Adel von Ungarn... Nürnberg, 1889–1890.

Band IV., 15. Abteilung, 1. Teil. Heft 15–21. 460. p., Taf. 338.

67. SZSZBMÖL. IV. A. 1/b. Közgyûlési iratok. Fasc. 27. nri. 24., 25. 1726., IV. A. 501/e. Szatmár vármegye nemesi közgyûlés iratai. 226. cs. Nemesi igazolások, XVI–XIX. század, Nyúzó család.

182

Sípos Ferenc

Magánéletében viszont Nyúzó Mihály nem volt szerencsés: 1716 tavaszán felesége, Szabados Katalin megmérgezte. Persze a tanúvallatási jegyzôkönyvbôl (melyet Károlyi Sándor, Szatmár vármegye fôispánja, Nyúzó Mihály egykori katonai elöljárója parancsára vettek fel) nemcsak ez derül ki, hanem az is, hogy Nyúzó Mihály gyakran volt részeg – felesége egyszer megpróbálta megutáltatni vele a bort, de nem sikerült –, verte az asszonyt, lekurvázta, s azzal fenyegette meg, hogy rábizonyítja: szeretôt tart, és kivégezteti, lefejezteti.68 Nem tudni, hogyan mérlegelt a törvényszék Szabados Katalin gyilkossági ügyében. A per Szatmár vármegyében kezdôdött (a vádat az alispánok képviselték), mert Nyúzó Mihály Mezôterem faluban halt meg, s özvegye is itt tartózkodott. Késôbb azonban az iratokat átküldték Szabolcs vármegyébe, nyilván azért, mert az özvegy visszaköltözött Újfehértóra. Itt elakadt az ügy, a per folytatásáról nincs adatunk.

1725-ben az Újfehértón lakó Nyúzó Mihály, Imre és László igazolta nemességét a III. Károly által adományozott nemeslevél felmutatásával.69 Ôk Nyúzó Mihály gyermekei voltak.70 Az 1754/55-ös országos nemesösszeíráskor Bihar vármegyében Nyúzó György, Szabolcs vármegyében Nyúzó Imre szerepelt az igazolt nemesek között.71 1769-ben Szatmár vármegyében Nyúzó János fehérgyarmati lakos igazolta nemességét; két gyermeke volt: György és Imre. Ez a Nyúzó János a nemességszerzô Nyúzó Mihály unokája (Nyúzó Imre fia) volt: Lôvei Leôvey László, Szabolcs vármegye szolgabírája 1769. január 16-án Fejértón adott ki bizonyságlevelet arról, hogy az Újfejértón lakó Nemzetes és Vitézlô Nyúzó Imre Szabolcs vármegyében bizonyította nemességét, az ô fia az a Nyúzó János, aki Szatmár vármegyében, Gyarmat városában lakik.72 A Szabolcs vármegyei közgyûlési iratokban, az újfehértói református egyház anyakönyveiben a késôbbiekben is fel-felbukkan valamelyik Nyúzó leszármazott neve. * Ki ne hallott volna Nyúzó Mihályról, a Rákóczi-szabadságharc híres ezereskapitányáról?! Neve bekerült a kuruc költészetbe,73 egyik haditettét az elsô hazai hírlap (Mercurius Veridicus ex Hungaria) örökítette meg,74 aláírása, pecsétje ott van a nevezetes szatmári békeokmányon!75 Személye számunkra azért is kedves, mert szabolcsi tájon ringott a bölcsôje.

68. SZSZBMÖL. IV. A. 1/b. Közgyûlési iratok. Fasc. 18. nro. 73. 1717.

69. SZSZBMÖL. IV. A. 1/b. Közgyûlési iratok. Fasc. 27. nri. 24., 25. 1726.

70. SZSZBMÖL. IV. A. 501/e. Szatmár vármegye nemesi közgyûlés iratai. 226. cs. Nemesi igazolások, XVI– XIX. század, Nyúzó család.

71. Az 1754–55. évi országos nemesi összeírás. Összeállította dr. Illésy János. Budapest, 1902. 22., 96. p.

72. SZSZBMÖL. IV. A. 501/e. Szatmár vármegye nemesi közgyûlés iratai. 226. cs. Nemesi igazolások, XVI– XIX. század, Nyúzó család.

73. A kuruc küzdelmek költészete. Válogatta és sajtó alá rendezte Varga Imre. Budapest, 1977. 660., 672., 853. p.

74. Ráday Pál iratai, 1707–1708. Sajtó alá rendezte Benda Kálmán és Maksay Ferenc. (Archivum Rákócianum.

II. Rákóczi Ferenc levéltára. I. osztály XIV. köt.) Budapest, 1961. 448. p., Mercurius Veridicus, 1705-1710.

Az elsô hazai hírlap hasonmáskiadása Kenéz Gyôzô fordításával, Benda Kálmán bevezetôjével. Budapest, 1979. 50., 109. p.

75. SZSZBMÖL. IV. A 1/b. Közgyûlési iratok. Fasc. 12. nro. 1. 1711., fasc. 13. nro. 22. 1712., Lukinich, 1925.

344., 419. p.

Nyúzó Mihály, a kuruc (1666–1716)

183

Rövidítések Angyal, 1889. = Késmárki Thököly Imre, 1657-1705. Írta Angyal Dávid. Második rész. Budapest, 1889.

AR I. köt. = Archivum Rákóczianum. Elsô osztály: had- és belügy. Szerkeszti Thaly Kálmán. I. kötet: II. Rákóczi Ferencz fejedelem leveleskönyvei, 1703-1706. Pest, 1873.

Bánkúti, 1996. = Pest-Pilis-Solt vármegye a Rákóczi-korban, I–II. Közreadja Bánkúti Imre.

Budapest, 1996.

Esze, 1951. = Esze Tamás: II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjátata. Budapest, 1951.

Esze, 1955. = Kuruc vitézek folyamodványai, 1703–1710. Összeállította, bevezetô tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Esze Tamás. Budapest, 1955.

Esze, 1966. = Dr. Esze Tamás: Tarpa és Esze Tamás. Nyíregyháza, 1966.

Esze–Köpeczi, 1951. = Esze Tamás–Köpeczi Béla: Esze Tamás. Budapest, 1951.

Hornyik, 1866. = Kecskemét város története, oklevéltárral. Hornyik János által. Negyedik kötet: a szövegben és külön háromszáz darab oklevéllel. Kecskeméten, 1866.

Köpeczi, 1991. = A bujdosó Rákóczi. Írta Köpeczi Béla. Budapest, 1991.

Köpeczi-R. Várkonyi, 1976. = Köpeczi Béla-R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. Második, átdolgozott és bôvített kiadás. Budapest, 1976.

Lukinich, 1925. = Magyarország újabbkori történetének forrásai. A szatmári béke története és okirattára. Közzétette, történeti bevezetô tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta dr.

Lukinich Imre. Budapest, 1925.

Magyari, 1994. = II. Rákóczi Ferenc erdélyi hadserege. Bevezetô tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Magyari András. H. n., 1994.

Márki, 1910. = Márki Sándor: II. Rákóczi Ferencz. III. köt. Budapest, 1910.

OSZK Kt = Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára R. Kiss, 1906. = R. Kiss István: II. Rákóczi Ferencz erdélyi fejedelemmé választása. Századok, 1906.

R. Várkonyi, 1960. = R. Várkonyi Ágnes: Kis Albert kuruc ezereskapitány. Élet és Tudomány, XV. évfolyam 51. szám. (1960. december 18.)

RT II. köt. = Rákóczi Tár. Közli Thaly Kálmán. Második kötet. Gr. Bercsényi Miklós levelei b.

Károlyi Sándorhoz, 1703-1711. Pest, 1868.

Sípos, 2000. = Sípos Ferenc: Újfehértó története 1600-tól 1711-ig. In: Újfehértó története. Szerkesztette: Buczkó József. Újfehértó, 2000.

Thaly, 1895. = Thaly Kálmán: Heraldikai és sphragistikai adatok a Rákóczi-korból. Turul, 1895.

Thaly, 1905. = Ocskay László, II. Rákóczi Ferencz fejedelem brigadérosa és a felsô-magyarországi hadjáratok, 1703-1710. Történeti tanulmány. Eredeti levelezések s más egykorú kútfôk nyomán írta Thaly Kálmán. Második, bôvített és illustrált kiadás. Elsô kötet. Budapest, 1905.

Thury, 1908. = Iskolatörténeti adattár. Az Országos Református Tanáregyesület megbízásából szerkeszti Thury Etele theologiai akadémiai tanár, Pápán. Második kötet. Pápa, 1908.

Jánosi Zoltán

Nyír fatûz.

Nyírfatûz.

Szabolcs-Szatmár -Bereg ir odalmának újabb Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának évtizedei Bevezetô A nyírfa tüze gyorsan lobban fel, hirtelen fénylik magasra, különleges, messzire lobogó tüneményként, majd ugyanilyen váratlanul huny ki, az egykori lángok emlékét hagyva csak maga körül. A fény emlékében mégis a lehetôséget és a példát az égre csapó szikrázásra, a messzire világító tûz erejére a vízpartok, dûlôutak, a futóhomoktól borzas vidékek fölött. Bessenyei, Kölcsey, Krúdy, Móricz állócsillagai helyén a régió irodalmában az utóbbi negyven – ötven évben a nyírfa tüzéhez hasonló módon fellobogó és kihamvadó tehetségek ragyogtak föl, világítottak országos távlatokban is, aztán hullottak alá az irodalomértelmezôi tudatban. Akkor is, ha a regionális emlékezet erôsebben ôrizte meg ôket, s ôrzi természetesen ma is. Sipkay Barna, Váci Mihály, Galambos Lajos, Fábián Zoltán, Végh Antal, Ratkó József, majd Balázs József neve karizmatikus erôvel jelezte a megye országos színvonalba robbanó irodalmi erejét. Életükben, alkotásaikban a szabolcsi, szatmári és beregi tájhaza szellemi örökségének, sajátos és lázadó „keletiségének” összetéveszthetetlen vonásai úgy kaptak teret, hogy országos vagy tágabb: közép-európai sorsproblémák és esztétikai törekvések hordozóivá lettek. Váci költészete, Sipkay elbeszélései, Ratkó versei és drámái, Galambos regényei, novellái, Balázs József prózai és drámai mûvei életükben – úgy tûnt – egy történelmi korszak belsô alakulásának alapvetô esztétikai dokumentumait jelentették. Az írók halála után azonban alig néhány évvel a meghatározó irodalomértelmezô centrumokban már kopni kezdett a régi fény, halványodni a korábban felmutatott érték, s különbözô mértékben és arányokban lényegében ez a folyamat zajlik tovább ma is. Akkor is, hogyha nyilvánvaló: nem egyegy irodalmi kánon ízlésvilága teremti soha az érteket, hanem a mûalkotások belsô ereje, ami független az esztétika ide-oda hánykódó s különbözô tájolókkal felszerelt hajóitól.

Az utánuk jövô megyei írógeneráció szerzôi közül mára sokan – pályázatokon, kötetekben, antológiákban – az országos figyelemig jutottak. Egyértelmûen jelezték a regionális irodalom minôségi kontinuitásának értékeit, ha egyelôre nem is tudtak az elôzô nemzedék eredményeihez felérni. A régió irodalma és annak kutatása az utóbbi évtizedekben ebben a „fele útra” ért állapotában mégis olyan értéktartalma-

2

Jánosi Zoltán

kat és lehetôségeket jelez, amelyeknek markánsabb számba vételét ebben az idôpillanatban kell elvégezni. Amikor a „nyírfatûz- generáció” példája, emléke még eleven, a mai derékhad egyre közelebb kerül az ô színvonalukhoz, de nyomukban már ott vannak a legfiatalabbak is. Akik innen indulva vagy itt maradva tovább gazdagítják majd a régió literatúrájának színképét, s a Bessenyei-Kölcsey-Krúdy-Móricz hagyományokat és az elôttük járók nagy értékeit is mértéknek tekintve végzik tovább az írói értékteremtést az ország e sokat látott perifériáján.

Ez a tanulmány a Ratkó utáni generációk, irányzatok és a jelenben is mûködô, változatos tekintetû alkotói arcok, mûhelyek régióbeli feltérképezését kísérli meg.

I. A régió újabb irodalomteremtésének fókusza: a Szabocsszatmári Írócsoport 1. Az írócsoport tevékenységének és eredményeinek rövid története A Sipkay, Galambos, Váci, Fábián Zoltán, Ratkó nevei által fémjelzett nagy nemzedék után, aminek virtuális köréhez késôbb, a 70-es évek közepétôl írt hatalmas sikereket arató, és több filmhez mûvészi anyagot szolgáltató regényeivel (Magyarok 1975; Koportos, 1976; Fábián Bálint találkozása istennel, Az ártatlan, 1977, Szeretôk és szerelmesek 1978 stb.) Balázs József is csatlakozott, a megyei irodalom második, 1945 utáni fellendülésének kezdôpontja az 1977-es év volt. Fábián Zoltán segítségével és Katona Béla vezetésével ekkor alakult meg a Magyar Írószövetség Szabolcs-Szatmár Megyei Tagozata, amely mintegy 20-25 fiatal vagy életidejének középkora felé haladó megyei írót, mûfordítót és kutatót tömörített magába. Közöttük azok többségét is, akik – mintegy a csoport elôdjeként – 1974-ben már a Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár révén kiadott Kelet felôl címû antológia körül gyülekeztek. A csoportot haláláig vezetô Katona Béla az alkotói közösség megalakításának tizedik évfordulóján így összegezte a szervezôdés célját Mûhelyek tegnap címû írásában. „Amikor 1977-ben a Kelet-Magyarországi Írócsoport tagozataként megalakult a nyíregyházi írócsoport, a szétszórtan dolgozó alkotók összefogásán túl mindenek elôtt a mûhelyteremtés szándéka vezetett bennünket. S ha az önálló folyóirat hiányában ez a szándék csak részeredményeket érhetett is el, valamelyest mégis elôre lendítette az északkeleti országrész irodalmi tevékenységét. A hiányzó folyóiratot antológiák többé-kevésbé rendszeres kiadásával igyekeztünk pótolni. [...] Ezt a célt szolgálta – afféle sajátos „élô újság”-ként – az Irodalmi Presszónak nevezett matinésorozat, amely 14 év alatt, valamivel több, mint 100 összejövetelével nemcsak rendszeres fórumot teremtett a régió tollforgatóinak, hanem meghívott vendégei (szerkesztôk, irodalomtörténészek, kritikusok) révén az országos irodalom eleven vérkeringésébe is bekapcsolódott, peremvidéki helyzetében is bizonyítani tudta számon tartott jelenlétét az irodalmi életben.” (Az Irodalmi Presszóban az évek folyamán többek között az Élet és Irodalom, az Alföld, a Napjaink szerkesztôi mutatkoztak be, Szöllôsi Zoltán, Nyilasy Balázs, Márkus Béla, Görömbei András, Serfôzô Simon és még sokan mások voltak vendégek.)

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

3

Az írócsoport tagsági feltételéül az alapítók a megyén kívüli irodalmi vagy irodalmat is közlô lapokban, folyóiratokban való megjelenést szabták, és néhány közös antológiával, majd egyéni kötetekkel is segítették a pályán indulókat. Az irodalom e megyei fórumának életben tartó motorja, szakmai „felügyelôje” és a kiadási feltételek fáradhatatlan harcosa Katona Béla irodalomtörténész, kiváló Krúdy-kutató, fôiskolai tanár volt. A csoport költôinek elsô nagyszabású jelentkezése a Hogy a világ megmaradjon címû antológiában (1979) történt meg. A könyvhöz a régió legismertebb írója, Ratkó József írt elôszót. Ebben azt emelte ki, hogy meg kell születnie végre – egyszerre új poétikai és új eszmei erôként is – az új irodalmi nemzedéknek, „mert tömi földdel az idô az énekes szájakat; mert a vers fölött virrasztók szemére hajnalra borosta nô; hasadozik az éneklô szív; mert eltûnnek a földben az arcok...” A csoport által kiadott, gyerekeknek vagy felnôtteknek szóló, tematikus vagy a szerzôk szabad ízlésirányait reprezentáló versantológiák sorra követték egymást. (Hogy a virág megmaradjon, 1979, Holdrajzóra, 1983, Tájak és ízek, 1984, Üzenetváltás, 1986, Kisebb hazám, 1987, Ikarosz készülôdik, 1987, Távol és közel, 1991, Ki vált meg minket? 1996). Az antológiák között kiemelkedô, már nemzetközi vonatkozásban is jelentôsnek ítélhetô vállalkozások is voltak: a kétnyelvû, közös kiadású magyarfinn antológiák. Ezek Nyíregyháza, és finn testvérvárosa, Kajaani közös kiadásában jelentek meg, és a két régió irodalmi életének eredményeit jórészt a két csoport alkotóinak fordításában mutatták fel, elismerô visszhangot keltve mind Finnországban, mind itthon. [A kötetek bibliografált anyagát a Jávori Jenô tollából Szombathelyen, 1995-ben kinyomtatott Az uráli népek irodalmának bibliográfiája (1975– 1994).] (A Berzsenyi Dániel Tanárképzô Fôiskola kiadása) címû összegzés is tartalmazza. Mind az Üzenetváltás (1986), mind a Távol és közel (1991) címû kötetek a jelenbôl nézve már az Egyesült Európa felé mozgó közös kultúra jelentôs korai kapcsainak értékelhetôk.

Katona Bélának a kiadói hátteret keresô és biztosító erôfeszítése eredményezte a csoport legjelentôsebb közös értékfelmutató vállalkozását, a Tiszta Szívvel Füzetek útra bocsátását is. A sorozat 1982-tôl 1993-ig a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár gondozásában, Katona Béla szerkesztésében jelent meg, az anyagi feltételeket a megye és a város biztosította. A kötetkiadásokban az a törekvés tükrözôdött, hogy a korábban országos és megyei lapokban, gyûjteményekben próbálkozó szerzôknek szélesebb, és az alkotói megméretést koncentráltan biztosító megjelenési fórumot teremtsen. A sorozat teljessége pedig „kézzel foghatóan” és átfogó ívében mutassa fel majd a csoport mûfaji és esztétikai vonalait, eredményeit. A Tiszta Szívvel Füzetek elsô darabjaként a korán elhunyt Mester Attila verseskötete jelent meg 1982-ben.

1993-ig, az utolsó kötet nyomdába kerüléséig, a sorozatnak összesen 15 kötete jelent meg, sorrendben a következô munkák: Mester Attila: Hangulatjelentés, 1982, Nagy István Attila: Társadul szegôdöm, 1983, Bodnár István: A számadás évszaka, 1983, Madár János: Szóljatok rám, 1984, Jánosi Zoltán: Életveszély, 1984, Bartha Gábor: Vallató szilveszter, 1985, Budaházi István: Hozzon jó hírt a szél, 1985, Antal Attila: Útközben, 1986, Udud István: Emlékek sínpárján, 1987, Ikarosz készülôdik (közös versantológia) 1987, Kulcsár Attila: Versbeton, 1988, Mester Attila: Kínjaiddal váltod meg a világot (posztumusz kötet), 1989, Magyar József: Lehet híd, 1990, Cselényi István Gábor: Kimondalak, 1991, Fábry Szakál Sándor: Az éjszaka gödreiben, 1993.

4

Jánosi Zoltán

Ezek a szerzôk, illetve az idôsebbek közül Bory Zsolt, Bíró László, Szigeti György, a középnemzedékbôl pedig Ószabó István, Jene József, Fábry Szakál Sándor, majd Bakos Pál, Cselényi István Gábor, Dusa Lajos, Farkas Oszkár, Horváth József, Hudák Erzsébet, Kállai János, Kondor Jenô képezték a csoport derékhadát. Késôbb Fazekas István, Hajdu (Kedves) Csaba, Kulimár János, Losonczi Léna, Oláh András, Teski Tibor és Zajácz D. Zoltán is csatlakoztak. Kutatóként, kritikusként Futaky László, Miklós Elemér, Katona Béla vettek részt intenzívebben a csoport munkájában, mûfordítóként pedig Révay Valéria, Antal Miklós, és Gabulya Pál. A Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár által készített 1987-es Jelenléti ív címû publikációs összegzés (A SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Írócsoport tagjainak jelentôsebb publikációi az elmúlt tíz évben) összesen 29 nevet rögzít, ez a szám azonban késôbb még tovább bôvült.

A Tiszta szívvel füzetek sorozat könyveibôl – jól mutatva a csoport kedvesebb mûfaját – tíz önálló verseskötet s egy versantológia született, és csupán két szerzô (Bartha Gábor és Jánosi Zoltán) kísérletezett a sorozatban a novella mûfajával. A füzetek – amelyek ma már minden ellentmondásosságuk ellenére a helyi irodalomtörténet egy fejezetének fontos emlékei és dokumentumai – a tájhazán kívül az országos kritikákban is figyelmet keltettek. A csoportként megjelenés erejével mutatták fel a fiatal helyi irodalmat az országos fórumokon is. Költészet napi vagy más alkalmakkor helyi vagy szomszédos orgánumok, így a Kelet-Magyarország, a Hajdú-Bihari Napló közös bemutatkozást is biztosított. A Szabolcs-szatmári Szemle és a nyíregyházi Pedagógiai Mûhely pedig folyamatosan adott helyet a megyei irodalom megszólalásának.

1993-ban, amikor a füzetek utolsó példánya is elhagyta a nyomdát, egy rövid idôre úgy tûnt, hogy a lokális születésû irodalom a könyvkiadást biztosító intézményi és kiadói támasz nélkül marad. Néhány évvel késôbb, 1995-tôl azonban a már gyökeresen megváltozott társadalmi és politikai körülmények között sietett a helyi irodalmi kultúra segítségére Ördögh János kiadó és nyomdatulajdonos, valamint Rusin Mihály papíripari kft-vezetô. Személyükben a szabolcs-szatmár-beregi kultúra iránti belsô elkötelezettség felhajtóereje nyilatkozott meg, s teremtett kiadási feltételeket évente egy-egy szépirodalmi könyv megjelentetéséhez. A könyvek kiadását elsôsorban a költészet napjára, illetve a könyvhét helyi eseményeihez idôzítették. Ekkor a szerzôk, a pártfogók és a csoport munkáját figyelô irodalomtörténészek közösen adtak számot e körben is törekvéseikrôl. Az új típusú, modern mecenatúra 1995-tôl 2002 végéig összesen fél tucat könyvet eredményezett. Az új sorozatot Katona Béla keresztelte el a Nyíri Múzsa Füzetek névvel, vizuális emblémáját pedig: a kor politikai, kulturális helyzetét és az irodalom lehetôségeit is jelképesen tükrözô, a háborgó tenger fölött repülô Ikarosz-figurát, amelyet azóta „védjegyként” visel az új füzetek minden darabja, Dániel Péter, a fôiskola Rajz Tanszékének munkatársa készítette el. E sorozat legfájdalmasabb köteteként (mint a kiadványsor hatodik darabja) – Németh Péter elôszavával – Katona Béla posztumusz kötete (Nagy írók Szabolcsban) jelent meg 2000-ben, amely a kutató kiadatlan, a megyei irodalmat érintô utolsó munkáiból ad válogatást. Az írócsoport kötetekkel történô reprezentációja 1979-tôl napjainkig néhány éves kihagyással így lényegében töretlennek mondható, Katona Béla 1999-ben történt eltávozása ugyanakkor az írócsoport mûködésének és a megyei irodalomnak utóbbi negyedszázadát, vagyis egy igen jelentôs szakaszát, periódushatárt és váltásidôt is kifejezve zárta le.

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

5

2. Az írócsoport nemzedékei a) Az idôsebb alkotók Az idôsebb nemzedék legidôsebbje, a nyíregyházi és a szabolcs-szatmári irodalmi élet közismert, rokonszenves alakja, a csodagyerekként indult, elsô kötetét még diákként közreadó (Szekerek a ködben, 1939) nagykállói születésû Bory Zsolt (1921) 63 évesen, 1987-ben távozott örökre tájhazájából, városából. Az írócsoportot kezdettôl támogatta, második kötete két évvel annak megalakulása elôtt (1975-ben) hagyta el a nyomdát Mélyhegedû címmel, majd szerepelt a csoport több antológiájában is (Holdrajzóra 1983, Tájak és ízek 1984, Kisebb hazám 1987). Az Ikarosz készülôdik címû 1987-es antológia az utolsó, a kórházi ágyon írt Infarktus címû versét közölve (a Bíró Lászlóéval és a Mester Attiláéval együtt) már gyászkeretben tünteti fel a nevét. A Váci Mihály Irodalmi Kört saját lakásán Madár Jánossal megalapító, Máramarosszigetrôl Nyíregyházára került Bíró László (1916) 1984-ben, halála elôtt egy évvel Budapesten adta ki Fûszálak éjjelén címû kötetét. Az 1938-ban született Mester Attilát a sors nem engedte megöregedni. A mindössze 47 évesen elbúcsúzó költô, publicista szeretetreméltó alakját költôtársai és barátai ma is fiatalon ôrzik emlékükben. Több megyei antológia- és folyóiratbeli szereplés után önálló kötete 1982-ben hagyta el a nyomdát (Hangulatjelentés), a másik kettô: Kínjaiddal váltod meg a világot, 1989 és a Matyó király koronája, 1992 már barátainak, tisztelôinek köszönhetôen verseket és prózai írásokat egyaránt magába foglalva poszthumusz könyvként jelent meg. Nagyon korán távozott a kimagaslóan tehetséges, de viszonylag ritkábban publikáló (Szabolcs-szatmári Szemle, Napjaink s különbözô versantológiák) Hudák Erzsébet (1953–) is.

A Mester Attilával azonos évben született nyíregyházi Gabulya Pál, a tôle egy évvel idôsebb fehérgyarmati Udud István (1937) – aki már a Kelet felôl (1974) kötetnek is alkotója volt –, valamint az íróként a teljes ismeretlenségbôl 1998-ban verseskötettel elôlépô, 1939-ben született, ibrányi Szabó Lajos munkái az idôsebb nemzedék máig tartó alkotó erejét bizonyítják. Gabulya Pál – Antal Miklós mellett – elôször a régió mûfordító erejének felmutatásában játszott szerepet. Cseh nyelvbôl országos fórumokon adott közre versátültetéseket, így Frantisek Halas, Josef Rybák, Ivan Skala, Jiri Taufer, Jan Pilar, Miroslav Holub alkotásait hozta közelebb a magyar olvasókhoz. Majd antológiában saját költeményekkel is jelentkezett (Gondjainkra bízva, 1991), s 1999-ben és 2000-ben egymás után két önálló kötetet is kiadott (Kicsoda vagyok én uram?, Személyes történelem). A legbôvebb termést az idôsebb szerzôk körébôl Udud István vallhatja a magáénak. A komoly elôadói képességekkel és eredményekkel is rendelkezô s tucatnyi antológiában szereplô fehérgyarmati tanár 25 évvel az elsô mûvének megjelenése után, ötvenévesen jutott el elsô kötetéhez (Emlékek sínpárján, 1987). Azóta viszont gyors egymásutánban, fiatalokat megszégyenítô ütemben adta ki további hét kötetét. A Csodaparipa (1986), a Víg lakoma (1998), A csitári hegyek alatt (1998) és a Kispiricsi faluvégen (2000) gyermekverseket, a Remény, ne hagyj el (1996) a létet és a kort elmélyülten elemzô köl-

6

Jánosi Zoltán

teményeket, a Fakutya (2002) versekbe szedett, közéleti ihletésû „válogatott humorgásokat” tartalmaz. Az utolsóként, 2002 decemberében megjelent Aranyesô pedig válogatásokat a költôi életmûbôl. Udud István könyveinek gazdag recenziós tára is van. Futaky László, Kállai János, Szilvási Csaba, Miklós Elemér, Füzesi Magda méltatták a munkáit a különbözô lapokban, folyóiratokban. „Udud mesterien kezeli a magyar nyelv dallamvilágát” – írja például róla Füzesi Magda. „Alkotásai nemcsak a természeti-társadalmi környezet tükrei, hanem sorsot, indulatot, vágyat, erkölcsi igényt, derût is hordoznak” – rögzíti összegzôen Udud István mûvészi törekvéseirôl Miklós Elemér.

Az ibrányi kisvilág fókuszához: szülôhelyéhez kivételes hûséggel ragaszkodó, mert debreceni egyetemi évei után oda hazatérô, az akkor alakuló gimnáziumban tanári pályáját kezdô – és néhány éve onnan nyugdíjba vonult – Szabó Lajos néhány antológiabeli megjelenése után 1997-re gyûjtötte össze a 90-es évek elején szívében újra feltámadt költôi inspirációk eredményeit. Ezek Nagy Ferenc, megyei levéltárigazgató kezdeményezésére és aktív támogatásával 1998-ban jelentek meg Gitárhang címen az ibrányi önkormányzat kiadásában. E nemzedék kevesebbet publikáló, „csöndesebb” tagjai a rajztanári képesítésû, az írócsoport munkájához alapításától csatlakozó, több antológiájában (Hogy a virág megmaradjon, Tájak és ízek, Ikarosz készülôdik, Ki vált meg minket?) szereplô, szintén 1939-es Jene József, valamint a Kótajban élô Horváth József (1935), akinek több antológia-mûve után önálló kötete elôször 1991-ben Gyökereidet el ne ereszd, majd 1997-ben Idekötöz mindhalálig címmel (az utóbbi a Rím Kiadó gondozásában) jelent meg.

b) A középnemzedék elsô generációja. A Kelet-Magyarország napilap körül jelentkezô csoport A megyei írócsoport költôi középnemzedékének 40-es évjáratú alkotói közösségét Bodnár István (1943), a Partiumot kitartó következetességgel szerkesztô, a 80-as évek végén Debrecenbe költözött költô, Dusa Lajos (1948) (kötetei: Április ez még, 1987, Magvetô Kiadó, Budapest, Nagy lelassított pillanat, 1994, Pentaton, 2002), Cselényi István Gábor (1943), Kulcsár Attila (1942), Madár János (1948) és Nagy István Attila (1947) adják. A szerzôk többségének pályája hosszabb vagy rövidebb szakaszában a Kelet-Magyarország megyei laphoz kötôdött, ezért róluk mint az orgánum körül kialakult alkotói körrôl is szólhatunk. (Madár János munkásságát a következô fejezet vázolja.)

A hetvenes évektôl a Kelet-Magyarország napilapja körül mind figyelemreméltóbb eredményekkel alakult ki olyan fiatalabb szerzôgárda, akik közül sokan szépirodalmi igénnyel, ihletettséggel forgatták a tollat. Sipkay Barna öröksége majd Galambos Lajos példája – aki utolsó éveiben az újság fômunkatársa volt – minden bizonnyal húzóerôt jelentett ebben a folyamatban, mint ahogyan a kitûnô stílusú, a széppróza terepén szintén országos színvonalat képviselô publicista, Burget Lajos is. Az újság körül csoportosuló, többféle szakmai képzettség irányából érkezô fiatalabbak közül hárman: Bodnár István, Nagy István Attila és Kállai János pályájuk elején elsôsorban versekkel jelentkeztek, majd tollukat az újságírói gyakorlatokon folytonosan köszörülve az irodalmi igényû próza különbözô mûfajai felé tágították ki alkotói

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

7

világukat. Ha a prózaírásban Sipkay vagy Galambos példája lebeghetett elôttük, a költôi példákat a még nagykállói könyvtárossága elôtt a lapnál foglalatoskodó Ratkó József és az 1983-tól a megyei lapnál dolgozó Mester Attila adhatták. A lapnál dolgozott 1979 és 1988 között, a mátészalkai fiókszerkesztôség vezetôjeként, az 1985ben Vallató szilveszter címmel novelláskötetet kiadó Bartha Gábor is. Ôk szolgáltattak példát arra is, hogyan egyeztethetô össze a szakma idôemésztô életmódja, a betûk számában mérhetô gondolat a szépírói gyakorlattal.

Az írói tevékenységét kezdetben szintén a líra mûnemével eljegyzô Bodnár Istvánnak eddig féltucat verseskötete látott napvilágot (A számadás évszaka, 1983, Hósirály, 1991, Évezredünk temploma, 2001, Testvérváró, 2001). A Bereg tavirózsái címû könyve szépprózát is tartalmaz, az Évezredünk temploma pedig Kulcsár Attilával közös képverskötet. A versek mellett a 90-es évek elejétôl riportokat, portrékat, interjúkat, életképeket, emlékezéseket tett közzé több kötetben is. Ezek egy részét társszerzôkkel (Balogh Géza, Ésik Sándor, Kovács Éva) együtt adta ki. Bodnár sikeres kísérleteket tett a kisregény (A gesztenyefa árnyékában, 1996), az útleírás (Európa kék ege alatt, 1997), a képes családi krónika (Látjátok feleim, mik vogymuk, 1999), és az irodalmi utazás (a Katona Bélával közösen írt SzabolcsSzatmár-Bereg megyei irodalmi utazások, 1998) mûfajainak mûvelésére is.

A legtöbb mûfajban jelentkezô, alkotói profiljából szinte évrôl évre új vonásokat megcsillantó szerzô a (részben) a Kelet-Magyarország övezetében felnôtt alkotói körbôl Nagy István Attila költô, író, irodalomkutató. Az évek folyamán számos verseskötete hagyta el a kiadót (Társadul szegôdöm, 1983, Arcod félhomálya, 1991, A csoda szomjúsága, 1995, Összezárt szárnyak, 1997, Kegyelemre ítélve, 2000, Parázsló szavak, 2001). A Szavak foglya (1993) címû könyve verseket és publicisztikát is tartalmaz, s egyéb publicisztikai könyvei mellett a szerzô fontos lépéseket tett a novella (Gyönyörû álom, 1991, Érettségi bankett, 1999), a regény (A szerelem szigete, 1996) mûfaji terepein is. Megrendezett pillanatok címmel 2001-ben színikritikáiból állított össze nagyszabású gyûjteményt. Az újságírói munkája mellett tanári szakmáját is évtizedek óta gyakorló alkotó, aki irodalomtudományból egyetemi doktori fokozattal is rendelkezik, az utóbbi másfél évtizedben elmélyült irodalomelemzô tanulmánykötetekkel is az olvasók elé lépett (Arcok és mûvek, 1986, A szóra bírt mindenség, 1996.).

A megyei antológiában (Ki vált meg minket?, 1996) versekkel jelentkezô Kállai János a különbözô intézményeket bemutató könyvek ujjgyakorlatai után Szónapló A-Z-ig (1997) címmel adott ki érdekes mûfajú kötetet, majd 1999-ben Jegyzetszélek címmel az újságírás oktatására szolgáló kispublicisztikákat. (Normantas Paulius fotómûvészrôl írt kismonográfiája elôkészületben van.) Egy ideig, a 80-as évek végén a Kelet-Magyarország munkatársa volt Karádi Zsolt irodalomtörténész is (ma a Nyíregyházi Fôiskola Irodalom Tanszékének tanára, a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle irodalmi rovatának vezetôje). Ô – már újságíró éveiben – remek publicisztikáival, irodalmi elemzéseivel, recenzióival és mélyre tekintô színházi kritikáival hívta fel magára a figyelmet.

E lapnál dolgozott több éven át a Magyar Rádió jól ismert hangú, kiváló tollú varsói tudósítója, Szilágyi Szabolcs (1942) is, aki többek között a lengyel kormány akkori szóvivôjének Jerzy Urbannak Válogatott pimaszságok címû kötetét (1988) ültette át magyarra. Szintén a Kelet-Magyarország, (a nyíregyháziak „Kelet Matyija”),

8

Jánosi Zoltán

kebleirôl nôtt föl több országos terjesztésû riportkönyv szerzôjévé az életkora szerint már – Karádi Zsolttal együtt – a következô nemzedéki csoporthoz tartozó Csendes Csaba (1955) is, aki 1976-tól 1982-ig dolgozott elôbb külsôsként, majd státusban a lapnál. Riportkönyvek mellett (Bokréta volt Románia kalapján, 1990, Gyászmagyar, 1990, Most jöttem a pápától, 1991) Szilágyi Szabolccsal közösen szatirikus regényt is írt (Elsô Magyar Szívcsere, 1989), s angol nyelven is jelentett meg könyvet. (Ha az írócsoport munkájában nem is vettek szorosan részt, irodalmi igénnyel forgatták a tollat a megyei irodalom publicisztikai terepeinek gazdag világában a legkülönbözôbb generációk, érdeklôdési területek újságíró képviselô is, így Balogh Géza, Páll Géza, Lányi Botond és mások.)

A 40-es években született középnemzedék különleges hangú, groteszk látásmódú írójának, Kulcsár Attilának (1942) viszont nem volt – nem is lehetett – a többiekéhez hasonló, a hivatásos munkavégzésbôl fakadó, meghatározó jellegû kapcsolata a Kelet-Magyarországgal. (Habár az ô elsô írásait is ez a lap közölte elôször, méghozzá Sipkay Barna ajánlására.) Az Ybl-díjas építészmérnök (akinek tervei nyomán készült el többek között a nyíregyházi stadion kibôvített épületegyüttese, az ügyészség és a fôiskola Mezôgazdasági és Mûszaki Karának új otthona) számos antológiaverse után országosan elismert építészi tevékenysége mellett adta közre a Versbeton (1988) és az Ez volt a jövônk (válogatott humoreszkek, 1992), valamint – az ezredvéghez közeledve – A kimûvelt emberfô beskatulyázása (Versek és képversek) címû köteteit. A Kelet-Magyarország alkotói mûhelyétôl külön utakon járt az írócsoport mûködésében szintén tevékeny szerepet vállaló Cselényi István Gábor is. A Görög Katolikus Hittudományi Fóiskola tanára A dolgok belseje, 1988, Szót szerelek, 1990, Kimondalak, 1991 címmel adott ki versesköteteket s Vasvári Pál hagyatékáról is értelmezô tanulmánykötetet tett közzé (Bús napok, 1989).

c) A középnemzedék második generációja. Az ötvenes években született írók Az 50-es évek közepén született írói kör: Antal Attila (1956), Fábry Szakál Sándor (1952), Kondor Jenô (1955), Magyar József (1953) és Oláh András (1959) a 80-as, 90-es évekre érett be igazán és lépett föl messzire hangzó, színvonalas kötetekkel, eredményekkel. Együttesen több mint egy tucat verseskötetet jelentettek meg, többségüket a 90-es évek fordulóján.

Antal Attila elsô kötete 1986-ban Útközben címmel látott napvilágot. S miközben komoly kritikákat és irodalomtörténeti tanulmányokat és a megyei irodalmat érintô recenziókat is publikált (így Ószabó Istvánról, a Ratkó Józsefet is magába fogadó Hetek Más ég, más föld címû új antológiájáról), éveken át szerkesztôtársa volt a Partiumnak is. Az ezredfordulóhoz közeledve a Nyíregyházi Fôiskola Irodalom tanszékének tanára két új kötettel gazdagította a megye irodalmát (Felelhetsz bármely kódban, 1995, Arcunk emlékei, 1999.). Az utóbbi kötete hátlapjára – költôi vallomásként – ezeket a sorokat írta: „Az irodalom szerepével, lehetôségével kapcsolatban illúzióim nincsenek, ennek ellenére úgy vélem, hogy manapság is akár versek szerzôjeként is érdemes megkísérelni a cselekvést a hídért, amely a hozzánk méltó jövôbe ível.”

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

9

Fábry Szakál Sándor elsô kötetét (Az éjszaka gödreiben, 1993) az Amíg az ördög éber (2000), komor, emberi esendôségünkkel szigorúan szembesítô versanyagának kiadása követte.

Az Antal Attilához hasonlóan irodalomtörténészi tehetséggel is rendelkezô Kondor Jenô kisvárdai tanár, aki 1993-ban az elsô kismonográfiát írta Ratkó Józsefrôl (A félelem és a remény költészete), verseskötettel (Csillagkérés) elôször 1990-ben lépett a megye olvasóközönsége elé. Majd a Nincsért fáj (1996) és a válogatott és új verseit egyaránt tartalmazó Félelmemet megharcoltam (2000) címû köteteit adta közre. Kondor költészetérôl ez utóbbi könyvének bevezetôjében írta aforisztikusan, e poézis lényegi vonásaira utalva Kállai János: „A kevés szavú, szikár férfias költészet ünnepi percei mélyülnek-teljesednek idôtlen távlatúakká alkotásaiban.”

A magyar irodalomkutatásért a Ratkó-breviárium (1993) összeállításával és megszerkesztésével országos mértékkel is kiemelkedôt cselekvô nyírbátori Magyar József igen fiatalon, mindössze húszévesen már a Kelet felôl (1974) szerzôgárdájának tagja volt, majd számos helyi és országos kiadású antológiában szerepelt. A Ratkó eszmei és poétikai örökségét a megyében leginkább folytató költô (aki szerkesztett összeállítást adott közre Ámos Imre festészetérôl is) 1984-ben jutott elsô önálló kötetéhez (Keleti limes), amit a Lehet híd (1990), a Memoriále (1993) követtek.

Oláh Andrást, aki tanári munkája mellett 1986-tól publikál rendszeresen verseket, novellákat és tanulmányokat az ország távolabbi irodalmi, mûvészeti fórumain is (Somogy, Hevesi Szemle, Kortárs, Vigilia, Új Forrás, Hitel, Magyar Napló), a nemrég elhunyt dunántúli költô, Fodor András segítette a pályára. Eddig hat verses (Elfelejtett szívek requemje, 1991, Üzenet Orpheusnak, 1992, Álarc a csönd, Por és hamu, 1998, Szilánkok, 2000, Egy filmszalag vége, 2002) és egy novellás kötetet (Csapda, 2001) adott közre. Egy filmszalag vége címû könyvének hátoldalára mintegy a középnemzedék a kort elevenen figyelô társadalomérzékenységének közös hitvallásaként írta: „Életem negyvenegynéhány esztendejének jórészét a Hajdúságban, a Nyírségben és Szatmárban, vagyis a „keleti végeken” töltöttem. Bár innen nézve sem szögletesebb az ég, mégis jól érezhetô az a szemléletbeli különbség, amely az itt élôket jellemzi: ami máshol elnézô mosolyra, lekezelô iróniára, vagy cinizmusra ingerel, az itt még mindig sírásra görbíti az ajkakat.”

Budaházi István (1951) már az alapítás elsô éveiben a mélyrôl jött ember hitével és akaratával kapcsolódott a csoporthoz, több antológiának volt részese. Saját kötetei Hozzon jó hírt a szél (1985) és Kiscsengô (1987) címmel jelentek meg Nyíregyházán.

II. Az újabb megyei irodalom fontosabb antológiái Elmélyültebb bibliográfiai munkálatokat igényelne számba venni, hogy az elmúlt évtizedekben pontosan hány darab, a megye irodalmi életét és annak minôségét reprezentáló antológiát „termelt ki” magából „tiszta szívvel” a szabolcs-szatmár-beregi alkotói szellem. Ám ezeknek futólagos, csupán a kulcsszerepûnek tartottakat kiemelô áttekintése is illusztratív képet mutathat a megyei irodalom csoportjainak, korosztályainak közös föllépéseirôl. Arról a folyamatról, amelynek révén ez az ország leghátsó udvarának ítélt terület könyvekben tudja felmutatni a mûfaji és szemléleti

10

Jánosi Zoltán

sokféleséget jelzô és a helyi irodalomtörténet mérôköveit is jelentô közös törekvéseit. A sorban elôször a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Írócsoport antológiáit kell említeni, mert ez az alkotóközösség lépett a legtöbbször színre közös akaratot megtestesítô gyûjteménnyel.

A sort még 1974-ben megnyitó Kelet felôl címû antológiában összesen 12 szerzô szerepel, s ez a markáns közös fellépés szolgáltatta az egyik inspiráló forrását a megyei írócsoport megalakításának is. A kötet bevezetôjében Gyuró Imre (a megyei tanács akkori elnökhelyettese) a fiatal nemzedéket az antológiában szereplésnél is erôsebb, karakteresebb szóra bíztatja. Hiszen – mint írja –, Galambos, Fábián, Sipkay, Váci után „a felnövô nemzedék tolmácsolóinak csendszünetét csak Ratkó törte meg.” A már megalakult írócsoport elsô önálló darabjaként kiadott Hogy a virág megmaradjon (1979) címû versantológia elôszavában maga Ratkó József irányítja már az alkotók tekintetét a további lehetôségekre, a nagyobb erôpróbákra.

A markáns és folytonos arculatteremtést az írócsoport további antológiákban igyekezett beteljesíteni. Az elsô jelentkezést, az Ikarosz készülôdik (1987) és a Tájak és ízek. Szabolcs-szatmári útikalauz (1984) gyûjteményei követték. Ezek anyaga többségében verseket közölt, a Tájak és ízek vegyesen verses és prózai anyagot, a Holdrajzóra (1983) és a Kezemben piros alma (1988) címû kötetek pedig gyermekeknek szánt versantológiák voltak. A korábban már kiemelt szerepben említett, nemzetközi visszhangú kétnyelvû antológiák: Üzenetváltás:(Vieste ja ystavilta, 1986) és Távol és közel (Kaukuna ja Lahella, 1991) a csoport tagjainak mûfordító érzékenységét is bizonyították, illetve közismertté tették tevékenységüket finn nyelvterületen is.

Az írócsoport utolsó közös antológiája, amit Ki vált meg minket? (1996) címmel már Ördögh János és Rusin Mihály a Grafit Nyomda és Kiadó mecenatúrájának segítségével adott ki, egy több évtizedes periódust is lezárt – Katona Béla halála elôtt három évvel – az alkotók csoportos történetében. A 40-es, 50-es években született nemzedék nyomában mindinkább fiatal arcok kezdtek ekkortájt fölemelkedni, új látásmóddal, eszközökkel, és ez az új szemléletû írói mozgalom várhatóan a régió lírájának szellemi összetételét, poétikai irányait is rövidesen átformálja majd.

Néhány lelkes irodalombarát: esztéta, filozófiatanár, elsôsorban Papp Tibor mûvészeti író és Mester Béla filozófus erôfeszítése hívta létre még 1989-ben a megyére jelképi erôvel jellemzô címû Akácvirágzás néven kiadott irodalmi antológiát. A kötetben próza, líra, emlékezés egyaránt szerepelnek, elsôsorban olyan vidéki alkotók (Losonczyné Szabó Magdolna, Hudák Erzsébet, Fehérvári Béla, Vitéz Ferenc, Orosz Károly, Pál Csaba, Makay Béla) tollából, akiknek munkái pályázat révén kerültek kiválogatásra, s az akkori vidéki középnemzedék irodalmi szándékait és ízlését magas szinten jelenítették meg. A szerkesztôk és a lektorok kiemelt akarata volt, „hogy megalkuvás nélkül felmutassák a beérkezett dolgozatokon keresztül e szomorú sorsú, küzdelmes életû országdarab irodalmi próbálkozásainak eddig még meg nem jelent legjavát.”

A határokon átnyúló, de magyar nyelvû szerzôket szerepeltetô, így (egynyelvûségében is) országok közötti kapcsolatteremtô jelentôségû irodalmi antológia is megszületett Szabolcs-Szatmár-Bereg földjén, Fehérgyarmaton. A találó, a tájegység geográfiai helyzetére utaló elnevezésû Hármashatár Irodalmi Társaság három ország (Magyarország, Románia és Ukrajna) határokhoz közeli magyar íróinak alkotásait tette közzé a Nemzeti Kulturális Alap, az ITÁSZ, a megyei közgyûlés és Fehérgyar-

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

11

mat város révén kiadott, Gyóntató címû, 1995-ös verset és prózát is tartalmazó antológiájában. A könyv a határokon túlról olyan rangos írókat is felvonultat, mint Füzesi Magda (a kötet szerkesztôje), Dupka György, Kôszeghy Elemér, Vári Fábián László (Ukrajna, Kárpátalja), Gál Éva Emese, Gál Elemér, Guzs Imre, Kádár Ferenc (Erdély, a Partium). A magyarországi, a beregi részeket Bakos Pál, Hudák Erzsébet, Kardos M. Zsöte, Nagy István Attila és Udud István alkotásai képviselik .

A régió fiatal tehetségei a szárnypróbálgatás igényével az elmúlt évtizedben több fórum körül is jelentkeztek. Egy részük a Stílus Irodalmi Társaság köré csoportosult. Ez a közösség több mûhelykeresô fiatalember közös szervezô munkája révén alakult meg. Törekvéseikrôl, szándékaikról Molnár Tünde kötetének (A tûz palettája, 2000) elôszavában Tóth Zsolt, a társaság (akkori) elnöke, egyszerre a szerzôt és önmagukat jellemezve így vall: „E könyv útmutatót ad számunkra, hogy próbáljuk meg másként látni a világot, ne szürküljünk bele és merjük bátran felvállalni érzéseinket. (...) lángol, szinte már minket is éget a vers, vagy éppen valami pislákol a parazsak mélyén.” E csoport tevékenysége természetesen veti fel a két írói közösség (e társaság és az írócsoport) fúziójának szükségességét, ahol a tágabb kapcsolatrendszer és az érettebb írói tapasztalat alkotó módon segíthetné elô a generációváltás folyamatát és a fiatalok minél intenzívebb mûvészi kiteljesedését.

A Nyíregyházi Fôiskola sokfelôl a városba érkezô fiataljai is úgy érezték, hogy közös irodalmi antológiával kell jelentkezniük az igényesebb szakmai közvélemény elôtt.

Az intézmény különbözô irodalmi mûhelyeit, kezdeményezéseit, de elsôsorban az Irodalom Tanszék által patronált Ampha-kör szellemi mezôjébe tömörülô alkotókat bemutató gyûjteményt Nyíregyházi fiatalok irodalmi antológiája 99' címmel Béres Tamás szerkesztésében a Bessenyei Kiadó segítségével a Hallgatói Önkormányzati Testület adta ki. Már a könyv bevezetôje jelzi az önkifejezés határozott igényével fellépô akaratot. „Még gyerek voltam, amikor elkezdtem verset írni. Hogy mi ösztönzött, nem tudom. Hogy ma miért fogok tollat? Talán azért, hogy nyomot hagyjak a világ nyüzsgô erdejének végtelen ösvényén... hogy maradjon utánam valami. Bizonyíték... (perdöntô bizonyíték.) Tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ezért született meg ez az Antológia. Lehetôséget próbálunk adni minden fiatalnak, pályakezdônek az „önfelmutatásra”. Talán adunk néhány Petôfit a világnak. S magunknak.”

Az egyszerû cím így lázadó szellemet rejteget s a kötetben szereplô 16 kísérletezô szerzô közül többen azóta már országos fórumokon is bizonyították tehetségüket.

(Lajtos Nóra az Új Holnapban, Darvasi Ferenc a Szabolcs-szatmár-beregi Szemlében, Varga Zoltán a Bárkában kapott publikálási teret.)

Már ez az antológia és a diákok körében megnövekedett versíró kedv is bizonyságát adta, hogy a számítógép-korszak technokrata metszésû szemvillogásai közepette sem csökkent a verset kedvelôk – és írók – száma. Sôt, a számítástechnikára mint új kulturális fókuszra összpontosító világ ellenpólusában a humán önkifejezés effajta igénye áttörôen – és a fiatal korosztályok szellemiségét is meghatározóan – jelent meg. A versírás szándéka pedig elôször papírt, azután nyomdát, kiadót – és olvasót – keres. Ez az intenzíven nekilendülô mozgalom az amatôr színjátszáshoz, az autodidakta festészethez, a mûkedvelô zenéhez hasonlóan kapja meg szerepét a kor kultúrájában. Számos így születô mû, ha nem is mérhetô a szépirodalom igényével, de funkcióval bír az önkifejezés, az irodalmi nevelés, az ízlésformálás és a mûvészetekre érzékeny életfelfogás kifejlôdésének szellemi területén.

12

Jánosi Zoltán

Elsôsorban ilyen törekvés hívta elô gimnáziumi folyosók félhomályából, óraközi szünetekbôl, szakkörök, önképzô mûhelyek szûkebb köreibôl az úgynevezett ZIGfüzeteket is. A Zrínyi Ilona Gimnázium fiataljai ezekben a ZIG-diákvers-gyûjteményekben kerestek papírt és festéket a versbe szedett szavak megjelenítéséhez. S meg is kapták azokat és az értô támogatást a gimnázium magyar szakos munkaközösségében és a kiadványra áldását adó igazgató, Pintér Miklós bólintásában. (A gimnázium egyébként is lelkesen támogatja a megyei irodalmat, 1993-ban az író-tanár születésének 100. évfordulóján Katona Béla szerkesztésében és elôszavával az intézmény adta ki Fehér Gábor válogatott elbeszéléseit.) Avartánc címû kötetük hátulsó lapra rejtett impresszumában ez áll: „AVARTÁNC. A nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnázium diákjainak verseskötete 1995. Felelôs kiadó: Pintér Miklós igazgató.

Szerkesztették: a szerzôk. Lektorálta: a tanári kar.” A fiatalok az Elôszót természetesen a Zárszó helyére illesztették be, s az abban foglaltak sem kevésbé tükrözik a kor lelkületét, mint a fôiskolások mûvei. (Csupán bennük – egyelôre – kisebb még a vágy minél hamarabb Petôfi-színvonalú alkotókká nôni): „Ami táncol a szélben, az mind-mind levél, ami a mozgást, az életet sejteti, mind-mind levél-versek. Egyesek megadva magukat, mások megviselten, szétszakadva... Kacérkodnak a Széllel. Kacérkodnak az Élettel. Versek. Diákok írták, kik még úgy tudnak örülni a jónak, mint a gyermek, de már úgy tud fájni nekik a hazugság, mint a borús, gondterhelt arcú felnôtteknek... és mégis írni kell. Talán nem lesz belôlünk Petôfi vagy Ady... és mindaddig írni fogunk, amíg számunkra jelent valamit.”

A kísérletnek folytatása is lett, a belsô szándék tehát a középiskolásokban máig lankadatlan az alkotói jelenlét tudatosítására. A fiatal szerzôk kötetük bemutatóira fôiskolai oktatókat hívtak meg, ahol mûhelybeszélgetések keretében elemzést is kaptak fejlôdésük további lehetôségeikrôl, távlatosabb esélyt is biztosító irányairól.

III. A megyei irodalmi élet nyomtatott fórumai A hatvanas évektôl induló évtizedek, ha lassan is, de a megyei irodalom nyomtatott fórumainak fokozatos gyarapodását hozták, még akkor is, ha a 80-as évek fordulójáira is csupán néhány intézmény vállalhatta magára kiadóként a szûkebb haza irodalmának katalizáló szerepét. Közülük a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár adta ki a Tiszta szívvel füzetek teljes sorozatát, s gazdája volt az új költônemzedék elsô reprezentatív gyûjteményének, a Kelet felôl címû antológiának is (1974). A SzabolcsSzatmár Megyei Tanács (Hogy a virág megmaradjon, 1979) és a Pedagógiai Intézet jegyeztek még gyakrabban kiadványt, késôbb viszont ez a kör jelentôsen kitágult.

Vidéken elsôsorban a könyvtárak kapcsolódtak be (így a nagykállói könyvtár is, amely Kondor Jenô Ratkó-tanulmánykötetét közzétette), de megyei irodalmi kiadványokat vállalt föl kiadóként a 80-as évektôl többek között a Pedagógusok Szakszervezete Szabolcs-Szatmár Megyei Bizottsága (Kezemben piros alma, versek gyerekeknek, 1988), a Hazafias Népfront és a Pedagógus Szakszervezet (Holdrajzóra, 1983), a Párbeszéd Tudományos-Kulturális Egyesület (Akácvirágzás, 1989), Nyíregyháza és Kajaani testvérváros közös együttmûködése (Üzenetváltás, 1987, Távol és közel, 1991, magyar és finn kétnyelvû antológiák), sôt a Szabolcs-Szatmár Megyei Szálloda és Vendéglátó Vállalat is (Tájak és ízek, Szabolcs-szatmári útikalauz, 1984).

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

13

A periodikákat három fontosabb információhordozó: a Szabolcs-szatmári Szemle (amely 1992-tôl Szabolcs-szatmár-beregi Szemlére módosította a nevét), a Pedagógiai Mûhely és a Kelet-Magyarország képviselte, ezek rendszeresen teret adtak a megyei irodalom alkotásainak. A rendszerváltás éve végérvényesen felszabadította a kiadói, a lapalapító és a fórumkeresô lehetôségeket, és ennek eredményeképpen, különösen Nyíregyházán (de a megyében más csomópontokban is) az igényes helyi irodalom megjelentetésének új regionális intézményei születhettek meg.

Még a rendszerváltozás éve elôtt alakult meg, s mûködött néhány évig Nyíregyházán és Székelyben a Stádium Könyvkiadó Kisszövetkezet, amely – az akkori viszonyokra jellemzôen – Nyíregyházán jelentette meg (a szegedi tudós, Péter László szerkesztésében) a Szögedi Kincsös Kalendáriumot (1988), majd ugyanitt az akkor mûködni kezdô lap, a kiváló újságíró, Burget Lajos szerkesztette Határ-Szél kalendáriumát (1989). Ez utóbbi kiadvány megyei irodalmi anyagot is közölt, csakúgy, mint a Fordulj az asszonyokhoz (Nôk könyve, 1989) címû antológia, amely a régi és újabb megyei irodalomból Telegdi Kata, Kölcsey Ferenc, Krúdy Gyula, Czóbel Minka, Váci Mihály, Ratkó József, Kulcsár Attila, Nagy István Attila, Bodnár István, Madár János, Antal Attila és mások írásait is tartalmazta. Ez a kiadó adta közre 1989-ben a megyébôl indult közismert újságíró és televíziós szakember, Szaniszló Ferenc Lázállam címû kisregényét is.

Könyvkiadói központokként elsôsorban az Ördögh János vezette Grafit Nyomda és ebben a funkciójában társaként a Rusin Mihálytól irányított R&R Papír kft (amely 1995-tôl mecénásként vállalta fel a Tiszta Szívvel Füzetek örökébe lépô Nyíri Múzsa Füzetek sorozat évente történô útra bocsátását), valamint a Madár János által alapított Rím Kiadó emelhetôk ki. Ördögh János és Rusin Mihály ezt a nyilatkozatot tették a Nyíri Múzsa Füzetek elsô kötetének nyitólapján: „Ma sokat beszélnek arról, hogy kevés pénz jut kultúrára, kevés az irodalom támogatására. [...] Mi úgy gondoltuk segíteni kell a költôknek. Elhatároztuk, hogy évente egy alkalommal a költészet napja tiszteletére megjelentetünk egy-egy kis kötetet, a megyében élôk költôk mûveibôl.”

Madár János tevékenysége kiadói munkásságán túl is nagymértékben segítette elô a regionális irodalom népszerûsítését és hagyományápolását. Mint költô alapító tagja volt már a megyei írócsoportnak is, verseskötetei: Szóljatok rám (1984), Kövek szólítanak (1984), Rovátkált énekeddel (1987) címen jelentek meg. A ’90-es évek végén Vendégségben Szabolcs-Szatmár-Beregben címmel irodalmi emlékhelyeinket is érintô kötetet adott ki. Még 1981-ben az azóta elhunyt idôs költô, Bíró László és Madár János szervezômunkája révén alakult meg a Váci Mihály Irodalmi Kör, amely olyan, részint pályakezdô, részint már régebben publikáló (s nemcsak megyei) írókat, költôket, valamint irodalomkedvelôket (mára pontosan 512 fôt) tömörített magába, akik Váci Mihály irodalmi örökségének ébren tartását fontosnak tartják jelenünkben is, együtt a perifériák szociális és más társadalmi gondjainak írói megjelenítésével. Az ezeket a célokat szolgáló rendezvények (irodalmi táborok, találkozók, meghívások, alkotómûhelyek, vitafórumok) mellett a Rím Kiadó (1991) és a Rím Nyomda (1998) megalapításával Madár János ennek a szellemi törekvésnek a kiadói, majd a nyomdai hátterét biztosító bázisát is megteremtette.

Kiadóként verses és prózai kötetek sorát, 2000 végéig 218 könyvet jelentetett meg, szerény, de ízléses formában, többnyire a megfelelô lektori szûrôkön is átbocsátva a

14

Jánosi Zoltán

kiadásra szánt mûveket. Így láthattak napvilágot a megyei irodalomkutatók, írók közül például Katona Béla, Pál György, Futaky László, Csermely Tibor, Kondor Jenô, Udud István kötetei, a megyén kívüliektôl pedig (a kiadóval így országos küldetést is teljesítve) – többek között – a veszprémi Kanyár Erika Sváb Golgota (1998) címû szociográfiája, a szintén veszprémi Boros Edit versei (Próbarepülés a tûzmadárral) a borsodi Cseh Károly és Fecske Csaba, a fôvárosi Tamási Orosz János alkotásai. A Rím Nyomda a szórakoztató irodalom mûfajának propagálását is felvállalta – a régióban élô alkotók támogatásával. Ekként jelenhetett meg többek között P. J. Papers (Petrusák János) Randi a szellemekkel címû detektívregénye (1998).

E kiadói bázist Madár János folyóirat alapítására is felhasználta, s e vállalkozásával lényegében megteremtette a megyében már régóta áhított s kizárólag az irodalom közvetítését felvállaló folyóirat alapjait. Ez az 1994-tôl havonta 3 ív terjedelemben megjelenô folyóirat már címében is a Váci-örökség továbbvitelének, és a regionális szellemiség fölemelésének szándékát jelezve a Kelet Felôl nevet kapta. Az orgánum már az alapítása utáni években rendkívül erôsen megmozgatta a megyei irodalom publikáló rétegeit. Írásokat tett közzé a lapban (a Hangsúly címû verbális folyóirat kísérlete után a nyomtatott fórum esélyét már csak idôs korára megérô) Katona Béla is, s rajta kívül még sokan, a megyében élô, vagy az innen elszármazott irodalmárok sorából. Így – csak egy nagyon hézagos névsort idézve meg – Kondor Jenô, Fábry Szakál Sándor, Cselényi István Gábor, Kulcsár Attila, Jene József, Hudák Erzsébet, Nógrádi Gábor, Serfôzô Simon, Csorba Piroska, Fecske Csaba, Ószabó István, Szöllôsi Zoltán mûvei jelentek meg a folyóiratban.

A kezdeti sikerek és a fellendülés után a vállalkozás árnyoldalai is megmutatkoztak: a csak szerény küllemre lehetôséget adó mögöttes anyagi bázis vékonysága, a folyamatos mecenatúra hiánya, a belsô irodalmi erôk fokozatos kimerülése vagy ellenérzései, gyanakvása. Mind erôsebb lett a lapban a korábbi értékekre vagy a külsô anyagokra támaszkodás is. Ezek az ellentétes irányában hatottak Madár János bátor kísérletének, s egyúttal felmutatták a regionális irodalmi fórum alapításának régi problémáját is: van-e akkora erô a megyei irodalomban, hogy csupán belsô forrásból folyamatosan feltöltsön egy országos igényeknek és színvonalnak megfelelô irodalmi folyóiratot. Ha a kérdés máig nyitott is maradt, ez semmit nem von le Madár János kitörési próbálkozásának értékébôl. A költô-kiadó a csupán utcasarkokon, kávéházakban, folyosókon elsuttogott vágyakozások után teljes és aktív elkötelezettséggel állt egy megyei irodalmi fórum kiadásának ügye mellé. Fölvállalva az indítás minden kockázatát, a kudarcokon és az ellenzôk könnyû ítéletein átjutás nehézségeit is, már 15 éve folyamatosan életben tartja a periodikát. A Váci Mihály Irodalmi Kör pedig 22 éve szervezi folyamatosan alkotótáborait, így Szatmárcsekén, Tiszadobon, Szabolcson, Tokajban hozott létre vándormûhelyt, s két kislexikont is kiadott tagjairól. A Rím Kiadó irodalmi emlékhellyé alakítás céljából nyolc éve birtokba vette a kótaji Galambos Lajos Emlékházat, 1997-ben pedig a régió szegény íróinak, mûvészeinek megsegítésére létrehozta a Szabolcs Alapítványt.

Az új kiadói lehetôségek között, ha nem is a megyében, hanem Miskolcon született meg, feltétlenül meg kell említeni a Serfôzô Simon vezette Felsômagyarország Kiadó Szabolcs-Szatmár-Beregre vonatkozó, az itteni írókat, irodalomkutatókat is a maga alkotói körébe vonó tevékenységét. A miskolci kiadó elsôsorban az olyan tematikájú szépirodalmi, szociografikus és tudományos mûvek megjelentetését tûzte

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

15

ki célul, amelyek meghaladják a fôvárosi kiadók látómezôit vagy érdekkörét. Az intézmény többek között az észak- és kelet-magyarországi történelmi lét motivikus és sorsfeltáró kohéziójában fogant mûvekre koncentrál. A megyei költôk, írók sorának adott így kötetbeli megjelenési lehetôséget országos pályázatai és nyomdai háttere révén, köztük (ismét csak egy jelzésszerû névsort közölve) a kisvárdai Fazekas Istvánnak (Este az égen, 1998) a mátészalkai Oláh Andrásnak, a nyíregyházi Antal Attilának (Arcunk emlékei, 1999), a megyei írócsoportban indult Dusa Lajosnak (Pentaton, 2003). Csaknem egy évtizede Finta Éva szerkesztésében ôk jelentették meg a Váci szociális és poétai küldetését újra tudatosítani kívánó Valami nincs sehol címû versválogatást is.

Madár János Kelet Felôl címû lapjához hasonló, régóta feszítô belsô erôk hozták létre a Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, és Borsod-Abauj-Zemplén irodalmi akaratát közösen kifejezô, elôbb Debrecenben, majd Vásárosnaményban s részben Nyíregyházán is szerkesztett, 1992-tôl a Kelet Magyarországi Szabadelvû Protestáns Körtôl kiadott Partium címû irodalmi, mûvészeti folyóiratot. Az új fórum, amely címében e három megyénél is tágasabb régió irodalmi erôinek összefogását jelölte meg szerkesztôi elvként, a hátterében álló anyagi erôk zsugorodása miatt évente egyre kevesebb számban láthatott napvilágot. Ez a több éven át tartó válsághelyzet a megjelenés szüneteltetéséhez vezetett. Még 1995-ös, 3. évfolyamának novemberi száma élére ezt írta bizakodva a szerkesztôség: „Egy irodalmi társaság felbomlásával nem feltétlenül szükségszerû, hogy talonba tegyünk vagy vessünk mindent, amit közel 7 éves mûködése alatt egy szellemi mûhely felmutatott. [...] Meg kell mentenünk, tovább kell éltetnünk azt, ami jó volt: azt a szellemiséget, amit öt kelet-magyarországi költô 1987-ben a Jó hazát! antológiával megkezdett és elindított, majd verseskönyvek és a Partium irodalmi és mûvészeti folyóirat kiadásával meglehetôsen mostoha körülmények között is megpróbált fönntartani és kiteljesíteni.”

A konok elhatározás ellenére kivételes erôfeszítéssel és nehéz körülmények között szerkesztett fórum mégis szinte permanens létbizonytalanságban volt. Részben állandó, a lap mellett végig kitartó, részben cserélôdô irodalmi, képzômûvészeti, társadalomtudományi szerkesztôi az orgánum szerzôihez hasonlóképpen sokféle kulturális és geográfiai mezô irányából érkeztek. Magyar József Nyírbátorból, Oláh András Mátészalkáról, Ószabó István Debrecenbôl, Felhôs Szabolcs, a lap kohéziójának összetartója Vásárosnaményból, Tarczy Péter mûvészeti író és Dusa Lajos Hajdúböszörménybôl, Antal Attila, Kiss Lajos András Nyíregyházáról, s folyamatosan és dinamikusan, a feladatokhoz igazodva változott a szerkesztôség összeállítása, létszáma is.

A folyóirat, amely a megjelentetés hátterét biztosító testületként a régió Szabadelvû Protestáns Körét nevezte meg, a Kelet Felôl címû folyóiratnál nagyobb – az ország vezetô irodalmi folyóirataihoz, a Kortárshoz, Holmihoz, Alföldhöz, Hitelhez hasonló – formátumban, grafikailag is igényes kivitelben és a régió szellemi erejét markánsan megjelenítô színvonalon rajzolta meg törekvéseinek arculatát. Az irodalmi és képzômûvészeti anyag közlése mellett a régió vallási, közéleti, zenei és egyéb kulturális eseményeinek nyomon követését – tudósítását és generálását – és a hagyományápolást is magára vállalta. Annak a szellemi, kulturális és szociográfiai arculatnak a határozott kifejezését kísérelte meg, ami ilyen átfogó megjelenítést a Szabolcs-szatmári Szemle és a Hangsúly kivételével még soha nem kapott. S ami nem

16

Jánosi Zoltán

is érhetô el pusztán a szomszédos nagy szellemi központok, Debrecen, Miskolc fórumainak közvetítésével. A folyóirat sokrétû tematikájának a régió arcához hasonlóképpen összetett halmazából különösen a szûkebb haza irodalmi hagyományainak, népmûvészetének figyelése, a határon túli magyar és nem magyar irodalom közvetítése (ebben különösen a kortárs román, szlovák, ruszin és más szerzôket is megszólaltató mûfordításanyag), a roma kisebbség szellemi életét is nyomon követô tartalom és a hitéleti események tudósítása emelendô ki.

Fölvállalt küldetését a Partium megjelenése utolsó napjáig becsülettel teljesítette. ( Noha sem szerkesztôségi tagjainak, sem szerzôinek honoráriumot nem tudott fizetni, s a lap tördelését, nyomdai elôkészítését is gyakran a kultúra szeretetébôl, elhivatottságból végezték munkatársai.) Még állandó szerkesztôi helyisége sem volt, az utolsó években hol a fôiskolán, hol magánházaknál végezték munkájukat legszívósabb szerkesztôi. Hiánya égetô hiány a mai szabolcs-szatmár-beregi irodalmi életben is. A kísérlet erejét és az anyagi források kimerülésének következtében történô szüneteltetés fájdalmát egyszerre tükrözik Dusa Lajos sorai, aki az utolsó számhoz csatolt „búcsúlevélben” a szerkesztôség véleményét, a fórum küldetését és válságának okait tömören összefoglalta. (Az alábbi gondolatok 2000. október 5-én, a lap utolsó megjelent számához csatolva jutottak el az olvasókhoz:) „Én, Dusa Lajos, a lírai rovat volt vezetôjeként megköszönöm a szerzôknek és a szerkesztô társaknak a munkájukat, hiszen egyfajta csoda volt, hogy több ízben úgy jelenhetett meg a Partium, hogy azért sem a szerzôk, sem a szerkesztô tiszteletdíjban, sôt esetleges levelezési és utazási költségtérítésben sem részesültek [...] A színvonalat illetôen a rendszertelen megjelenés ellenére sem kellett és kell szégyenkeznünk. [...] Összegezve elmondhatom, hogy lényegében e nemes vállalkozás nem a tényleges teljesítmények miatt bukott el, hanem valószínûleg annak ellenére. A szellemi teljesítmények háttérbe szorulása, semmibe vétele a „piac-kor” természetes reakciója, amelybe bôven belefér a már említett kultúrpolitikai impotencia. Szerzôinknek mindent köszönök, s a Partium bukása, idôleges szüneteltetése nem jelenti azt, hogy szellemi törekvéseink lennének érvénytelenek.”

Hagyományosan nívós összeállításokban folyamatosan jelentetett s jelentet meg a régiót reprezentáló irodalmi mûveket, tanulmányokat – zömében Karádi Zsolt válogatásában – a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle is. S ilyen küldetést teljesített (s teljesít ma is) a Miskolcon megjelenô, de a tágabb régió szellemi értékeit is tudatosítani kívánó, s 1999-tôl 2001-ig Szabolcs-Szatmár-Bereg képviselôjével is szerkesztett Új Holnap címû orgánum is. A nyíregyházi Kelet Felôl a vásárosnaményi Partium és a szomszédos Új Holnap rendkívül perspektivikus közös küldetése volt, hogy pályakezdô költôk, írók és kritikai munkákkal jelentkezô fiatalok megjelenésének is teret adott, ezzel is motiválva ôket a további alkotásra, a folyamatos fejlôdésre. Így kaptak megjelenési fórumot a Nyíregyházi Fôiskola hallgatói közül az Új Holnapban Lajtos Nóra kritikus, Horváth Orsolya és Antal Balázs költôk, a Partiumban Oláh Adrienn novellista, a Szabolcs-szatmár-beregi Szemlében Katona Szeles Judit és rajtuk kívül még mások.

A régióban több lapkísérlet is született, amelyek vagy helyet adtak a szépirodalomnak, vagy érintették azt. A nyíregyházi Új Keleten és Határ-Szélen kívül Bakos Pál 1993-tól Kraszna címmel indított lapot. A Nyíregyházi Fôiskola irodalom tanszékén pedig János István és Gerliczki András 2001-ben a Bessenyeit idézô Magyar Nézô

Nyírfatûz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei

17

címmel indított útjára újszerû elektronikus folyóiratot. 1994-ben Irányjel elnevezéssel lapot alapított a Ratkó József Irodalmi Társaság is.

S ezen a helyen kell szólni egy különös, még a hatvanas évek végi, és részben Budapestrôl kezdeményezett szabolcs-szatmári lapalapítási kísérletrôl. Az 1969-ben az Elérhetetlen föld címû antológiát kiadó, a hivatalos irodalompolitikával szembehelyezkedô Kilencek elnevezésû költôcsoport Budapest fórumairól kiszorulva, az esztétikai-világképi ellenzékiség és a nemzedéki szemléletû összetartozás jegyében Kísérlet címmel „sokszorosított irodalmi folyóiratot” hozott létre. A protestáló hangütésû új orgánumnak (a hely szelleméhez illô kurucos gesztussal) a vajai Vay Ádám Múzeum igazgatója, Molnár Mátyás vállalta föl a kiadását. Ahogyan a Kilencek monográfusa, Vasy Géza a lapalapítás végkifejletét összegzôen megírta, „három számot megszerkesztettek, elôfizetôket gyûjtöttek, s bár megyei szinten engedélyezték a kiadást, végül lefoglalták az anyagot, s az az idôk folyamán eltûnt valamelyik hivatali szekrénybôl.” Oláh János, a Kilencek egyik meghatározó tagja késôbb úgy emlékezik, hogy a „magasabb szintû” hivatalos szervek szerint az „túl színvonalas kiadvány lett volna egy falusi múzeum számára.” Az 1970 és 72 közötti lapalapító viaskodás végkimenetele nemcsak a szerzôknek, hanem a régió egy bátor kísérletének kudarca is volt. A kiváló gyûjtemény elsô számához ugyanis a kor egyik legjelentôsebb költôje, Juhász Ferenc írt pártfogó és a kor uniformizáló erejével szembeszegülô ajánlást. Az egypárti hatalom a lapot kiadni szándékozó Vajai Alkotó Otthon Baráti Körének „országos visszhangra számító kiadói vállalkozását gáncsolta el.”

Bizonyos formában ennek a kísérletnek a szemléletét is folytatva a nyolcvanas évek nagy „megyei folyóirat-próbálkozása immár nem csupán országos, hanem Kárpát-medencei visszhangot is kiváltott. Ez a máig legendás fórum pedig a Ratkó József, Nagy András László, Antall István és Görömbei András által szerkesztett Hangsúly címû „hangos” irodalmi folyóirat jelentkezése volt.

Epilógus „Fekete pohárban / sárga kankalin. / Sokasodnak / a halottaim” (Sárga kankalin) – írta versében a Szabolcs-Szatmár-Beregnél is keletibb, messzibb vidék, Erdély költôje, Kányádi Sándor. „Halottaim de messze / ki délre, ki keletre” (A gyökereknek) – vetette fájdalmasan papírra a tôle több irányban is messzire szakadt, távol nyugvókra emlékezve még a 70-es években a nyíregyházi Mester Attila is, mielôtt ô is elment, igen korán a Kárpát-medencében szétszóródott halottai után. S a túlsó partra költözésben nagyon – túl sokan – lettek társai (elôdei vagy követôi) azok közül, akik a toll mestereként errôl a földrôl indultak el. A nemzeti irodalom magasságáig nôtt írók közül szinte minden innen származó halott már. Elment Váci Mihály (1970), Fábián Zoltán (1983), Galambos Lajos (1986), Ratkó József (1989), Bartha Gábor (1995), nagyon fiatalon a nagygéci születésû Várkonyi Anikó, majd Balázs József, aztán Végh Antal, Rákos Sándor s nemzedékének sok kiváló írója után a kor egyik mértékadó irodalomtörténésze, Czine Mihály is. A régió énekesei, az itthon maradt szerzôk közül Bíró László, Bory Zsolt (1984), Mester Attila (1985), Bartha Gábor (1995), Hudák Erzsébet is búcsút vettek már „szülötte” vagy „fogadott” földjüktôl. Mások elköltöztek a megyébôl (Pálinkás László, Dusa Lajos, Madár János),

18

Jánosi Zoltán

másfelé elhelyezkedô „kisebb hazák” vagy a fôváros (Szöllôsi Zoltán, Nógrádi Gábor) alkotói lettek, vagy abbahagyták az írást (Teski Tibor).

1999-ben meghalt Katona Béla, a megyei írócsoport eleven, dobogó szíve, a közösség megszervezôje, találkozók, programok fáradhatatlan életre hívója, a kötetek, kiadványok feltételeinek kutató megteremtôje, egy személyben a mûvek kritikusa és szerkesztôje is, aki e munkái mellett az Irodalmi Presszót is vezette, s távoli mûhelyeket, alkotókat hívott folyamatosan ide. S e szívbéli mágnes kihunytával maga a csoport is töredezni, szakadozni kezdett. A megyei íróközösség reprezentáló megjelenésére Ördögh János és a Grafit Nyomda ugyan évente folyamatos színteret biztosít, ám jelentéktelenné apadtak, vagy teljesen megszûntek a közös programok, a találkozások, az antológiák. A nagyjából Katona Béla halálával egy idôben végleg megszilárduló új világ és társadalmi berendezkedés keretei között az írócsoport még – az új vezetô, a sokoldalú Nagy István Attila erôfeszítései ellenére – sem találta meg igazi helyét, mûködésének új arcvonalait. A régiek pedig ma már mûködésképtelenek, folytathatatlanok, nem tudják biztosítani a csoport kohézióját, mûvészi fejlôdését, s jórészt szét is foszlottak már az idôben. Az egykori szervezetre így – ha a megyei irodalom az alkotók izoláltabb munkásságában természetesen tovább is él, s ma is évrôl évre születnek jelentôs mûvek, kötetek –, úgy tûnik, hogy Kölcseynek egykor az egész nemzetre vonatkoztatott szavai lesznek mindinkább érvényesek: „Névben él csak, többé nincs jelen.” (Zrínyi dala, 1830) Soha nem volt hát elevenebb az igény annál, amit Ratkó József még a csoport elsô antológiájának, a Hogy a virág megmaradjon címû kötetnek (1979) a bevezetô ajánlásában írt. „S remény a gyászban csak egy: hogy jönnek új énekesek, akikben még „szent az elrendelés” s végzik a végezhetetlent, az elözvegyült munkát. Így legyen. Így lesz.” S akkor a nyírfák tüze majd fellángolhat újra a régió újabb sorsába világító, messzire látszó fényekkel.

Balázs Ildikó

Móricz Zsigmond Sár ospatak kocsmáiról Sárospatak „Bennem Sárospatakról csak vizuális és szentimentális emlékek lappanganak. Bár hiszen csak meg kell karcolni a bôrt, s az ember nem is hinné, milyen könnyen fakad a vér.”

Móricznak ezek a sorai jellemzik az író Patakhoz fûzôdô emlékeit. Benôtt seb ez, mely nem tisztult ki évtizedek alatt sem, s az apró emlékezések újra és újra felfakasztják.

Tisztulási folyamat az emlékezés, melynek során vér serken.

Az idézett sorokat a már érett író jegyzi le Pataki diákok1 (1938) címû írásában.

Patak itt „egy nagy kollégium,” ahonnan ambíciótlan papok kerülnek ki özvegy papnék lányai közül való feleségjelölttel. „Ha Nagypatak a nagy szemétdomb, Kispatak a kicsi. Igazán annyi, mint a féregnyúlvány az emberi testben.” E gyilkosan ironikus sorokból nem nehéz kitalálni, hogy mély sebeket ejtett valaha Patak a gyermek lelkén, aki felnôttként sem tud elfogulatlanul, megbocsátóan írni. S mintha csak az elôzô gondolatot erôsítenék fel a továbbiak: „Én tehát csak hálával tartozom azoknak a pataki tanároknak, akik ‘szekundába pónáltak’, lumenek és közdicsôséget jogosan élvezô nagy férfiak lévén.” Móricz a kollégium egyetlen erôsségét emeli ki, azt hogy volt diákjai, a tanítók és papok segítségével begyûjtötte a falvak tehetséges gyerekeit: „Földolaj volt ez a diáktömeg. Földgáz; a mélység, a magyar altalaj kincse.” Ennél elismerôbben viszont aligha írtak Patakról, az iskolavárosról, melynek oktatási hagyományai ötszáz évre nyúlnak vissza.

Móricz életmûvének vissza-visszatérô témája a diákélet, s ismételten felbukkan írásaiban olyan helyszín, ahol a diákság életének mindennapjait töltötte. És szinte mindegyik diák-vonatkozású írásában felbukkan egy-egy vendéglátó hely. Az irodalomkutatás kiderítette, hogy Móricz életre szóló diákkori élményeit Patakról hozta.

A Légy jó mindhalálig fôhôsének, a kis Nyilas Misinek a története Debrecenben zajlik ugyan, de a leírtakhoz Patak szolgáltatta a valós élményeket.

Móricz rövidebb írásaiban gyakori helyszínek a pataki kocsmák, éttermek. Ám az író életének más színhelyein megismert kocsmák is belejátszanak a pataki kocsmák ábrázolásába. A valós pataki és egyéb kocsmák elkülönítésében segített Kováts Dániel Móricz Zsigmond és Sárospatak címû mûve.2 Móricz idevágó mûveit idôrendben vizsgálom.

1. Móricz Zsigmond: Árad a Bodrog. Felsômagyarország Kiadó: Miskolc, 1998. 224 p.: 19–23.

2. Kováts Dániel: Móricz Zsigmond és Sárospatak. Miskolc: Felsômagyarország Kiadó. 1994. 263 p.

204

Balázs Ildikó

Móricz már korai, nem pataki elbeszéléseiben is merít a pataki anekdotakincs történeteibôl. Pataki mulatós kedvû diákokról ad hírt A kirabolt rabló címû elbeszélés (1904). Hôse, „egy pataki diák gazdag emlékekkel és üres zsebekkel baktatott haza a kollégiumba”. Útközben találkozott egy rablóval, akitôl megszerzi a zsákmányt, három százas bankót, s ebbôl mulatozva jut haza. Hogy hová lett a pénz, „azt el tudnák mondani a kollégiumban a coetusok kancsói, poharai, asztalai; sôt a padló deszkája is sejt róla valamit”. Egy Patakon élt anekdota feldolgozása ez (Tanulók Lapja, 1904. IX. 4. sz.).3 A „kamará”-ban (1906) címû Móricz-töredékben a diákszállások életébe pillanthatunk be, Az írás mintha csak a Kamaszok címû regénytöredék elôzménye volna.4 Nyáron csöndesek a kamarák – indítja a szerzô. Ám télen pezseg az élet benne. A diákok élelem-, ital- és tûzifaszerzô útra indulnak, portyáik betetôzése pedig egyegy kamarai lakoma. A hozzávalót ugyancsak „konferálás” útján szerzik meg: bort az egyik professzor pincéjébôl, kendermagos tyúkot a háziasszonyéból, akivel meg is süttetik paprikásnak, tûzifát pedig „a vén Zuhayné kidûlt-bedûlt” kerítésébôl – igaz, ennek következménye is van, mert addig „meg nem marad Zuhayné nénémasszonytól tanár és direktor, míg ki nem derítik, hogy ‘a tettesek kideríthetetlenek’ – bizonyára nem deákok voltak, hanem valamelyes szegénységtôl és hidegtôl nyomorgatott emberek”.5 A diákok leleményességét tehát tanáraik hallgatólagosan támogatták: a lakomát ivászat, verekedés, dalolás követi, s az éjfélt ütô óra zárja.

Utána a diákélet visszatér a rendes kerékvágásba, s a diákok állhatatosan magolják tovább a „hoj, háj, tá, tón, tón, tón” görög igeragozást.

Vidám az élet a kamarákban. Ám Móricz leírásába valami lakonikus szomorúság vegyül. Sic itur ad astra.6 Így jutunk a csillagokig.

E két rövid írásban a diákok még nem merészkednek ki a csapszékekbe. Annál bátrabbak, mert nyilván felsôsök azok, akik már nem kényszerülnek elemi grammatika magolására, s akik életéhez hozzátartozik a kocsma.

Pataki diákok közt (1913): Feldmesszer, Kürt Móricz Az Est címû lap 1913. február 6-i számában megjelent Pataki diákok közt címû írásában hangulatos képet rajzolt rövid pataki útjáról, ott-tartózkodásáról. A Móricz-levelezés gondozója, F. Csanak Dóra így rekonstruálja a pataki látogatás körülményeit: „1913. február elején Móricz Sárospatakra utazott [...]. Itt este beült a Kürt-vendéglôbe, ahol néhány diák iszogatott. Jegyezgette beszélgetésüket, és távozás elôtt 10 üveg bort rendelt nekik. Amikor a diákok megkapták a bort, és megtudták, ki rendelte, felkerekedtek és visszahozták Móriczot, s vele töltötték az est további részét.”7 A Pataki diákok közt címû írást a riportok között tartják számon, a tudósítást azonban novellisztikus elemek szövik át, s vallomásos sorok idézik a régi csalódást: a diák Móricz önképzôköri tevékenységét nem vették észre a tanárok, ellenben a korábban jeles debreceni kisdiákot három tantárgyból buktatták meg félévkor: németbôl, latinból és matematikából. Nagybátyja, a kiskunhalasi iskolaigazgató nem 3. Sárospataki motívumok. In: Kováts, 1994: 136.

4. Móricz Zsigmond: A „kamará”-ban. In: Móricz Zsigmond: Ifjúsági írások. Budapest. 1958. 228–233.

5. A „kamará”-ban, 1958: 231.

6. A „kamará”-ban, 1958: 233.

7. Sárospataki motívumok. In: Kováts, 1994: 81.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról

205

várta meg, hogy unokaöccse év végére kijavítsa jegyeit, magával vitte Halasra, Móricz ott érettségizett. A rövid, alig egy éves pataki diákoskodása alatt szerzett „három csikó” viszont Móricz életének meghatározó élménye lett.

A Pataki diákok közt címû írásban a kinti hideg szemléletes jelzése után a meleg étterem esti képét rajzolja meg az író. Innen indul át a Vadászkürt vendéglôbe „diákot látni”. Közben alkalma nyílik a városka egy-egy ismerôs pontját, épületét szemügyre venni, miközben megkerüli a kollégiumot, s egy pillantást vet egykori házukra is. A Vadászkürtben félrehúzódva figyeli elôbb a diákokat, de aztán a diákok felismerik, és együtt mulatnak tovább.8 Most azokat a részleteit vizsgálom meg ennek az írásnak, amelyek kocsma- vagy vendéglô-leírást tartalmaznak. A riport a vendéglô ábrázolásával indul: A meleg étterembe dideregve bújnak be az emberek. A fehér abroszos asztalok mind üresen állnak. Csak az útbiztos úr ül a kályha mellett egy kereskedôvel. Egy kis jogászt is csíptek valahol. Csendesen isszák a forralt bort, s kedv nélkül nézik az órát. Nagy csizmával betotyog az újságáruló kisfiú.

– Tessék venni Est-et.

Nevetve néznek rá. A fiú orrát kicsípte a hideg. Olyan, mint egy csökevény paprikacsô, a bogárszeme csillog. Kultúrátlan kis vadállat: a kultúra terjesztôje.

– Hogy adod? – szól a fiatal úr.

– Három krajcár.

– Drága.

A gyerek elneveti magát.

– Az az ára.

– A kis Pista kettôért adja.

– Á, nem lehet a.

– No, ha táncolsz hozzá, veszek egyet.

A fiú fázós lábán egyre táncolt, jobb lábról balra ugrált, hogy melengesse. Most nevetve megáll és odaad egyet. Tartja a markát a pénzért.

– Megállj, megnézem, mi van benne! Nem veszek zsákba macskát. Majd elolvasom. oszt akkor megmondom, megtartom-e.

Sorra jár a nevetés. A pihent emberek kis nevetése.

– No, addig igyál egy pohár meleg bort.

A gyerek boldogan szürcsöli.

Persze, hogy jogász a tréfázó fiatal úr. Pataki jogász. Civil emberek, akik napi munkába, üzletbe, életbe beleuntak estére, nem is tudnak diák nélkül megülni a fehér asztalnál.

A diák pótol mindent. A diákot nem pótolja senki. Míg diák van a közelbe, nem kell színház, nem kell orfeum. Patakon mégis jól érzi magát az ember.

De holnap kollokvium. Kötelezô, kálkulusos kollokvium. A pirosarcú, csinos kis jogász feláll. S vele mennek haza, tanulni, aludni a polgárok is.

A diák még megveregeti a szép kis kávéházi kisasszony arcát: – Szeretem a gödröcskédet... Puha, lágy...

Jogászhallgató tehát a lagymatag társaság rugója, aki még a „kávéházi kisasszony” bájaira sem rest jó szót szólni. A jogász orfeumot, színházat pótló humorából annyi futja, hogy az újságos fiúnak bort ad egy táncos produkció ellenében. Kortörténeti leírás ez a statikus kisváros télesti, lefojtott életérôl, amelybe a diákság visz némi mozgást.

8. Kováts, 1994: 81.

206

Balázs Ildikó

Visszatérek az író útjára: – Hát diák van-e valahol?

Herschli [a hordár] mindent tud.

– A Vadászkürtbe van egy-kettô.

A vén vendéglôs felförmedve néz rám, s esetlen nagy tetemében megmozdul, mikor öltözni lát. Megfájdul a szíve az irigységtül s a méregtül.

– Ott sincs senki. Kérem, nincs most pénz! Kinek van most pénz?

Patak jól ismert figurája is megjelenik: Hersli, a hordár, aki mindenkit tegezett, még Windischgrátz herceget is. Az itt megjelenített vendéglô korábban az Allás vendéglô vagy Veres Kávéház és Szálloda néven volt ismert, melyben még II. József császár is ebédelt hajdan, majd amelyet a 20. század elején Feldmesszer vagy Hungária néven emlegettek. Az épület ma is megvan: háztartási bolt a Kossuth utcán. A magyartalan akcentussal beszélô vendéglôs pedig alighanem a Móricznál késôbb „Feld tata”-ként felbukkanó vendéglôs lehetett, azaz Feldmesszer Hermann, aki ismert vendéglôs volt a századelôn.

A következô színhely a Vadászkürt, amely Móricz leírása alapján a kollégium háta mögött volt. ... A Vadászkürtben nyolc-tíz diák csücsült. [...]

– A, nem ér semmit ez a dákó. Nincs egyen se bôr. Mindegy na...

– Nagyon sokadika van már! Mán Daniék az orosz birodalmat teszik felfele ferblibe...

– Csucsúlni kék már gyerekek, hónap kollokvium.

Nem soká örvendhettem páholyból a finom, kellemes, ízes teátrumnak. A fiúk rám ismertek és ölbekaptak és most mán nem kellett se csucsúlni, se kollokválni, „most mán osztán mulassunk egyet, hû, isz még nem is danoltunk.”

A két szál cigány egyszerre megszaporodott, és felpattant a pataki diák nóta: Csat a derekán!

Csók az ajakán! ...9

Jánoska (1913): kávéház, Vadászkürt A kávéházban kezdôdik, majd ugyancsak a Vadászkürtben folytatódik a Jánoska címû elbeszélés cselekménye. A címszereplô teológiai hallgató, aki társaival a kávéházban iszogat. A helyszín Móricz sárospataki villámlátogatását juttatja eszünkbe, amelyrôl újságcikkben is beszámolt pár nappal e novella közzététele elôtt (az elôbb tárgyalt A pataki diákok közt címû riportban).

A fiúk itt is kollokviumra készülnek: „Teológusok. A nagy, unalmas életre készülnek. Éjfél után is, a Vadász Kürtben.” Az utcán hazafelé ballagva benéznek a kollégium vasrácsán, de Jánoska „elkapja a fejét, s valahol a lélek mélyén indulat kavarodik föl. Gyûlöli ezt a háztömeget, ezt a tágas udvarú, nagy börtönt”, s gondolataiban csak annak a bokrok közötti házikónak kegyelmez, ahol cigarettázni szokott gimnazista korában, „a többit a pokolba kívánja”. A csöndes utca és a házak leírásában az a hangulat fog meg, amely több Patakról írt Móricz-ábrázolásból ismert: úri házak, özvegy papnék szûkös lakásai, nyomorúságos diákszállások és „vasrácsos, ócska ablakok, a boltosok ablakai, meg a kocsmárosokéi, a kis zsidó putriké”.

A fiúk beérnek rideg szállásukra, ahol a „fal körül szegényesen lapultak meg a festetlen, lepiszokosodott, kurta faágyak.” Jánoska visszainvitálja társait a kocsmába, 9. Móricz: Árad a Bodrog, 1998: 7–10.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról

207

a féltôn ôrizgetett, legációból származó pénzecskéje terhére. Elmulatják jövô félévi lakáspénzét, a fapénzt, a cipôre valót és a kaszinói tagdíjat. S Jánoska a pincérlánynak megvallja: otthagyja a teológiát, hazamegy tanítónak, feleségül veszi Erzsikét.

A vendéglô, a kasszírnô, a fülledt, erotikus légkör emlékeztet a Lobogó szövétnek címû folytatásos regénynek párhuzamosan a Világ címû lapban megjelenô részleteire [Kell valaminek történni, Világ, 1913, 29. szám].10 A Jánoska címû elbeszélés vendéglö- vagy kávéházleírásai 20. századi kor- és helytörténeti dokumentumok: A kávéházban egy nagy, pléhöblû petróleumlámpa égett. Szerény világítással lógott a mennyezetrôl s poros homályban hagyta a sarkokat, az asztalok alját, az ezüstporral fényesített vaskályha környékét, a plafont, amely sárgásbarna volt, mint a kiszíjt tajtékpipa s a fiatal diákok arcát, akik sötét vágyakkal pislogtak a fehérblúzos kisasszonyra.11

Sem villany, de még gázlámpa sincs. A mozdulatlan képben csak a kisasszony, azaz a felszolgálói- és konzumfeladatok ellátására szerzôdtetett lány mozog: kiszolgál, cseveg a vendégekkel. Azok kávét isznak, a „tegnapi Pesti Hírlapot” olvassák. A vendéglôs szivarral is szolgál. E kellékek adják meg a lokál kávéház rangját: kávét lehet kapni benne, és hírlapot olvasni. Ugyanakkor „két cigány diskurált a kályha melletti sarokban”: a cimbalommal, hegedûvel „kis zenebonát csapnak”.

Az elbeszélésben hol kávéház, hol vendéglô, hol kocsma megnevezéssel illetett helyiség más szórakozási lehetôséget is kínál: forralt bort lehet rendelni és biliárdozni: – Hamar egy spriccert. [...] Kijön egy karambolt játszani?...

Szathmáry únottan néz föl.

– Gilt.

– De hány fórt adsz?

– Húszat. Elég?

– Ötvenbe elég! Csak egy jó dákót. Ejnye. Nem ér e semmit. Nincs ezen egyen se bôr... mindegy, na.

Jánoska csodálkozva nézi ôket. Ô billiárdozni sem tud. Mulatni sem tud.12

Kamaszok (1924?): Lityi, kaszínó, Vadászkürt, kollégiumi borkimérés Befejezetlen kisregényének, a Kamaszoknak fôszereplôje Dr. Kesserü Kálmán kollégiumi tanár, továbbá Galánffy Zsófí, a felesége, Lajoska, a fiúk, valamint Kesserü tanár úr ideálja, Sághyné tanárné. Móricz a fôszereplôjét három lokálban is megsétáltatja: az egyik egy úgynevezett Lityi kocsmája a Bábagödör közelében – ez valószínûleg írói fantázianév; a másik helyiség a kaszinó, a harmadik pedig a Vadászkürt. Találhatunk egy rövid leírást is a kollégiumban levô borkimérésrôl is.

A tanár lassan jött végig az utcán. A macskaköveken minduntalan megbiccent, megbillent a talpa, mintha egy kicsit mámoros lett volna. [...] Átment a kis hídon, mely az országútról letérô utcát köti át a Bábagödrén,13 s ment hazafelé. Ez az utca is oly szomorú.

Elhagyott, vad, szomorú, két-három ház van benne összesen.14 10. Sárospataki motívumok. In: Kováts, 1994: 138–9.

11. Móricz: Elbeszélések 1913–1915, 1953: 28.

12. Móricz: Elbeszélések 1913–1915, 1953: 36.

13. A Héce felé, a Bábagödör elején volt a Móricz-ház.

14. Kamaszok. In: Móricz Zsigmond regényei és elbeszélései 4. Magyar Helikon: Bp. 1963. Regények 1924: 245.

208

Balázs Ildikó

Ezzel a borongós leírással indul a kisregény, megelôlegezve a további események nyomasztó hangulatát. A silányjelent ellenpontozza a visszaemlékezés a dicsô múltra, amikor az 1800-1900-as századfordulón a kollégium borkimérési engedéllyel rendelkezett: Az volt a kollégium fénykora... Abban az idôben maga gazdálkodott az iskola; emlékszem, kisgyerek koromban mekkora hordókat gördítettek be a kollégium udvarába, az udvar borszaggal volt tele. Ott a hátulsó udvarban ma is megvan a nagy vasajtó, de nincs mögötte semmi. Magtárak is voltak; a búzát vagonszámra hordták-vitték, csordáink és gulyáink voltak, az egész tápintézetet saját termésû élelmiszerrel maga a kollégium látta el. Sok ezer holdas birtoka van az iskolának, s ma a piacon vesszük a lencsét... Hallatlan, ha meggondolom, bérbe adva minden, s készpénzt fizet a bérlô...”15

A Lityinek nevezett kocsma a regény fôszereplôjének, Kesserü tanár úr lakásának közelében lehetett, aki a Bábagödör közelében lakott. A helytörténeti munkák szerint a Bábagödörben a 19. század második felében, illetve a 20. század elsô két évtizedében egyetlen kocsma volt, így feltételezhetnénk, hogy a regénybeli kocsma a Három rózsával azonos, amelyet Tizenhatnak is neveztek. Ám a Lityinek nemcsak a neve költött, hanem fikció maga a kocsma is, ilyen ugyanis Patakon nem volt soha.

Viszont ha Móricz Életem regényét olvassuk, könnyû ráismerni e kocsma leírása alapján a rossz emlékezetû prügyi Kutyavacokra, amelyben hasztalan itatta Móricz Bálint hajdan a módos rokonokat, hátha befogadnák. Nem fogadták be.

A Kamaszok címû regénytöredékben ez az életrajzi vonatkozású élmény a következôképpen jelenik meg: Kesserü tanár úr Lajoskát, a fiát küldi borért a kocsmába.

Bár a pataki tanárok ritkán voltak módosak, a gimnazista fiú szégyelli a szegénységüket, hogy otthon nincs ital, a kocsmában kell megvenni, és szégyelli, hogy a borhozáshoz nem kerül cseléd. De másért is szégyenkezett. A szégyen és szégyenkezés szervezô eleme az alábbi részletnek. Vissza-visszatérve tagolja a szöveget. Ám e szavak nemcsak stilisztikai eszközök, hanem az író erkölcsi ítéletét is tolmácsolják: Lajoska nagy szégyennel ment be a kis kocsmába. Félt, hogy meglátják, rendkívül szégyellte, hogy az apja iszik.

A kocsmában nagy szivarfüst volt, Egyik oldalon volt a bormérés, a másikon két asztal, piros abrosszal leterítve. Az egyik asztalnál néhány iparos ült. [...]

– Jó estét kívánok – mondta félszegen, [...] mert az ö szemében ez volt talán a legfôbb bûn s legszégyellnivalóbb, mert halálos kínokat szenvedett el kicsi gyerek kora óta, hogy az apja folyton öt kényszeríti rá a borhozásra, de ez is olyan dolog, hogy inkább ô ment el egy-egy liter borért, mert mikor megtagadta az anyjuk a borhozatalt, akkor az apa ment el, s az még sokkal szomorúbb következményekkel járt, mert csak reggel került elô, teljesen lerészegedve, s mennyi pénzt költött olyankor... [...]

– Kérek, egy liter bort, de jó bort.

Azt csak azért mondta, hogy ‘jó bort’, mert ezzel úrabb akart lenni, valami külön értelmet adni annak, hogy ô maga, ötödgimnazista ember maga személyesen jött egy liter borért.

– Forint huszas lehet? – kérdezte a nagy szakállú zsidó, akinek ôsz szálakkal kevert volt a szakálla, s oly rendkívül nagy bozont az egész feje, amilyen simák és kerekek az asztalnál ülô iparosoké.

Lajoska újabb elvörösödésen ment át, megnézte a tenyerében a pénzt, s mivel az egy forint csak egy forint, hebegve mondta, hogy: 15. Kamaszok. M. Zs. Regényei, 1963: 287.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról

209

– Kétkoronásat.

A zsidó nem szólt semmit. Lajoska remegve szégyellte magát. [...]

Rettenetes hely. Ugy érezte, hogy soha, soha életében ilyen helyre, kocsmába, pálinkaés borbûzû förtelmes helyre soha nem fog belépni. [...]

Megkapta a literes üveget, kurtán köszönt, s elfutott.

– Ha apa még egyszer ideküld... – mondta magában, s el volt tökélve, hogy soha többet a lábát be nem teszi ebbe a kocsmába, de semmiféle másba sem...

Mikor azonban befordult a kapun, s meglátta a tornácon a világosságot, s meghallotta az apja hangját, aki kedvesen és vidáman beszélt valakivel, inába szállt a bátorsága, és sötét arccal bukott be a gyertyafényre. [...]

– Maga hol járt, fiam? – mondta az apja, akinek az volt a szokás, hogy idegenek elôtt, s ha nagyon kedves akart lenni hozzá, mindig magázta öt. [Majd a vendégnek mintegy magyarázatképpen hozzáfûzi:] – Igen jó bor van ennél a Lityinél.16

A leírás alapján kis zsidó kocsma volt a Lityi, gyertya világított benne. Vendégei iparosok voltak.

A következô színhely a kaszinó, itt azonban rövidebb ideig idôzik az író: fôszereplôje is csak néhány percre tér be: A Kaszinó boltíves régi ház, zöldre volt festve valaha, de már az elô lemosdatta, a kapu alatt szennylé folyik, s azon keresztül kell lépni, ahogy bemegy az ember az udvarra. Szimbolikus: mintha az élet szennyébe beletaposna, aki idejön... De hátul az udvarban szép zöld fák állanak, s alattuk fehér asztalok. Nagyon kedves hely. Így este.17

A következô színhely a Vadászkürt, a reménytelenül szerelmes, „kamasz”-lelkû, négygyerekes tanár éjjeli pokoljárásának utolsó színhelye. Kesserü tanár úr kirúg a hámból. Érdekes és értékes társadalmi vonatkozásokat domborít ki a leírás: Át az utcán, a piacon, s vakon futva be a szemközti nagyvendéglôbe, annak belsô szobájába, rohant, mintha kergették volna, levetette magát egy székre, s könyökét az asztalra vágta, rátette a fejét tenyerére [... ] A nehéz, csámpás kiszolgáló lomhán megfordult s elment [...]

Ott ülve egyedül a piszkos, mártásos, boros, undok veres abrosz mellett, a Vadászkürt hátulsó söntésében, egyedül – jaj, csak meg ne lássák a diákok [...] de milyen jó, hogy egyedül van, hogy ebben a kisvárosban ilyen szolid emberek vannak, persze a diákok elmentek, akik itt vannak, azoknak nincs pénzük...18

Kamaszok. Vígjáték három felvonásban (1927?): Vadászkürt, Lityi, Feldmesszer vendéglôs Kamaszok a címe nemcsak a fenti befejezetlenül marad regénytöredéknek, hanem egy vígjátéknak is. Ám a Kamaszok. Vígjáték három felvonásban tartalma lényegesen eltér a regényétôl, mely inkább Kesserü Kálmán vívódásairól szól. A színmûben Nyilas Misit nevetséges idealistává – komikus hôssé – fokozza le az író. Rendíthetetlen idealizmusában, tisztességtudatában lehúzza a leplet a bálványozott elsô diákról, Petneházyról, s hamarosan kiderül róla, hogy csélcsap asszonybolondító, korhely és tisztességtelen. Tanulmányi kötelezettségeinek régóta nem tesz eleget,

16. Kamaszok. Regénytöredék. 290–2.

17. Kamaszok. Regénytöredék: 289.

18. Kamaszok. Regénytöredék: 304–6.

210

Balázs Ildikó

és pénzt is sikkasztott. Három szeretôje, a szállásadónôje, egy úrihölgy meg egy kasszírnô siet anyagi szorultságában segítségére. Petneházy elveszi tôlük a felkínált pénzt (a kasszírnô pénzét, melyet az a pénztárból lopott ki, elôvigyázatosságból visszautasítja), s meglóg elôlük.

A három felvonásból a második nagyrészt a Vadászkürtben játszódik (a II. felvonás második színe, 17 jelenetben), de felbukkan e helyszín már az elsô felvonásban is, amikor a diákok épp Petneházyról beszélgetnek: VAS LACI Tanul?... Mán két szigorlattal adós... Persze, mikor tanuljon? Mindig dolga van.

Hol a Lityinél, hol a Vadászkürtben... a hetes szobában... ott sok dolga van... egyszóval nem ér rá kollokválni. Már ez is itt vénül a kollégium nyakán.19

A következô jelenetben Petneházy elküldi segélykérô leveleivel három szeretôjéhez a jóhiszemû Nyilast, aki meg van gyôzôdve, hogy jó ügyben jár: PETNEHÁZY szünet. elôveszi a levelet. Egyet átad. Tudod, hol lakik ez?

NYILAS megnézi. Doktor Kuun Gézáné...

PETNEHÁZY Itt a Vadászkürt mellett... túl... Mellettünk van ugye a Vadászkürt, azután az a nagy új emeletes ház, abba... Nem ismered? A szôke bestia...

NYILAS Aha. Ott volt az ünnepen. Mint egy szôke tündér...

PETNEHÁZY Az az. Szóval ismered... Kint van az ügyvédi tábla. Elsô emelet, utcai lakás.

Onnan átmégy a Vadászkürtbe. és megkeresed a kasszírnôt...

NYILAS még jobban elrémül. A kasszírnôt.

PETNEHÁZY Ha még nem volna az étterembe, a hetes szobában megtalálod.

NYILAS A hetes szobában...

PETNEHAZY nem néz rá, maga elé néz. Ha valamit szól, mondd meg, hogy akassza fel magát.20

Majd meghagyja Nyilasnak, hogy „küldetése” teljesítése után hol találja öt meg: PETNEHÁZY [...] Válasz nem kell... Ha mégis valami fontosat kell közölnöd... éjfél után megtalálsz a Rákóczi pincében... Szervusz... El.21

A második felvonás teljes második színe a Vadászkürtben játszódik. Itt vonultatja fel az író a legtöbb fôszereplôt, s ez a vígjáték kulminációs pontja is. A helyiségnek egy titkos szobája is volt, valamiféle szeparé, a „hetes terem” – hogy valóan létezett-e ilyen hátsó szoba, nem bizonyíthatom. A Vadászkürttel kapcsolatosan az ismert pataki vendéglôs, Feldmesszer neve is felbukkan, aminek nincs hiteles alapja, mert Feldmesszer a kávéház tulajdonosa volt. Mégis érdekesek a Móricz leírásai, mert, ha mozaikként rakta is össze a leírás élményanyagát, az szerzôt megihletô képeket mégiscsak Patak szolgáltatta. Leírása alapján a Vadászkürt a következôképpen festett: A Vadászkürt udvara. A ház tornáca s elôtte régiesen az udvar. A tornácon az ajtó mellett jobbra, balra egy-egy asztal. Az udvar nagyon keskeny, kisvárosi. Jobbra, balra egyegy terítetlen asztal, leanderekkel és zöld növényekkel eltakarva. A tornácra három ajtó nyílik. Középsô az étterem. Balról a söntés, jobbról a különszoba. Bejárat balról, hátul. Hátul jobbra eljárás.

19. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 44.

20. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 58–59.

21. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 60.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról

211

VENDEGLÔS odajön. Polgárformájú vastag ember, tömött fekete bajusza van, szivaroz, állandóan szórakozott, folyton töri a fejét valamiben. Félig lehunyt szemmel beszél.

ZOLYOMI tipikus kisvárosi potyafráter. Mindig nagyon részeg, de azért tud hízelegni annak, akitôl vár valamit. Igen nagy ember, s óriási bajusza van. Á, Feldmesszer úr. maga már megint házat vett. Magának szerencséje van, Feldmesszer úr.

VENDEGLÔS Nekem nem szerencsém van, hanem pénzem. [...]

ZÓLYOMI S mennyiért vette?

VENDÉGLÔS No, nem sok. Kétszázhetven korona. ÉNEKES Az egész házat?

VENDÉGLÔS élvezettel szívja a szivarját. Rágcsálja. No, ahogy az be van táblázva. Azér nem lett volna szabad már egy krajcárt se adni... Ahogy ezek tudják csinálni... felvesznek a Takarékból, felvesznek a Piculabankból, felszednek minden kontót, kölcsönt, amit csak lehet... Mindent csak be a telekkönyvbe. A telekkönyv fizet. Susztert, szabót, bótost.

Majd itt van a Feldmesszer úr, van neki sok pénze... Dersyné élvez, Feldmesszer fizet.22

A Vadászkürt mindenkor a diákok kedvelt lokálja volt, de leginkább a jogászoké, akik tudvalevôn módosabbak voltak, mint a teológusok. Legtöbbjüknek már megvolt a helye, pozíciója, csak a végzettséget kellett megszereznie hozzá a pataki fôiskolán: VAS LACI Misi, jönnek a jogászok... [a Vadászkürtbe] Ez Komis, az alispán fia... ez Póré, ismered, ez Kendy, Rédey, úrifíúk. 23

Az éjszakában mulató pataki úri társaság még betér a kaszinózás után a kávéházba egy feketére: KUUNNÉ feltûnôen szép asszony, igen szôke és életvágyó. Maguk igazán mulatságosak...

Nem volt elég a kaszinó, persze meghalnának egy csésze fekete nélkül [bemegy a Vadászkürtbe az úri társaság].24

Az elôbb említett Lityi színhely visszatér egy kocsmai jelenet során, Itt Enekest, a kocsmában pénzét szóró, ittas mesterembert kérleli a felesége, hogy jöjjön haza.

E jelenet élményanyaga is Prügyhöz kötôdik: ÉNEKES A pénzem féltitek? Tik kerestétek? Gyámság alatt vagyok én?... Belemarkol a zsebébe és kivágja az asztalra a sok pénzt úgy, hogy az szétgurul. Albert lehajlik és összeszedi a pénzt. Megdöglöttetek már mellettem éhen?... Úrifiak!... Nem kitaníttattalak benneteket? Kollégiumba?... Egybûl se csináltam inast, csirkefogót, tolvajt, és mégis tik mertek engem megvizitálni a kocsmába?... Ilyekkor egy diáknak a kocsmába kell kujtorogni? Nem otthon aludni az ágyba?...25

A Kamaszok címû drámában a Kesserü tanár úr éjszakai csatangolása a Vadászkürtben ér véget, ahol lehangoló elmélkedést folytat az életrôl, mely nagyon szûken méri a tehetséges embereknek a lehetôségeket.

Pataki diákok (A hatvanas évek levegôjében). (1931.): Vadászkürt Pataki diákok címû elbeszélés (Nyugat 1931.) cselekménye az 1860-as években játszódik. Móricznak ebben az írásában sikerül a leghitelesebben ábrázolnia a pa22. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 81–83.

23. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 93.

24. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 96.

25. Kamaszok. Vígjáték három felvonásban. In: 108.

212

Balázs Ildikó

taki diákszellemet. A téma több vonatkozása is megírásra ösztönözte. A regény mozgatórugója a romantikus szerelem, s az író anyjának nagybátyja, Zsindely István professzor is fôszerephez jut benne. A jellegzetes pataki helyszínek ebben az írásában is újra feltûnnek: a Vadászkürt nevû kocsma, a várkert, „a Kollégium öreg épülete”, a borospince, a diákkamarák.

A történetet a feszültségkeltô in medias res-szel indítja, s ezzel az írói megoldással olvasóját a pergô történelem szemtanújává avatja: Abban az idôben még a Vadászkürt korcsma cégérén ott volt az is, hogy „Jagerhorn”.

Negyvennyolcban elfelejtették leverni, mert a diákok elmentek Görgeyvel. [...]

Szóval a visszajött diákok már a Jágerhornt nem üthették le a kocsma homlokáról. A Vadászkürtben ugyanis a Rákóczi-vár akkori gazdájának, Brezenheimnak a borait mérték. Azért is volt a Vadászkürt pont a kollégium tövében, hátul a Kovácsok utcáján, hogy a diákok fogyaszthassák a vár borát. Viszont azért nem tudott a Kollégium bormérésre engedély kapni a városban, hogy a diákok ne fogyaszthassák az Alma Mater borait.

A Kollégiumnak ugyanis nagy szôlei voltak, és sokezer hold földbirtoka, amivel régi és újabb kegyes hagyományozók látták el. Azt azonban a várúr jól tudta, hogy a Kollégium a saját termésû lencséjét feleteti a diákjaival, de a borait nem itathatja meg. Tehát hogy a saját piacán pénzt ne kereshessen, roppant szigorúsággal ôrizte a bormérési jogát. Ergo, a diákok csak szagolták a mustot s a bort, amivel a Kollégium pincéi tele voltak, de színét se látták. A borokat elvitték lengyel földekre, ellenben ôk, ha borra szomjaztak. s ha egy pár fillért kivághattak a szüleikbül, azt mind a Vadászkürtben kellett elpengetniök.26

A szabadságharc bukását követôen a Rákócziak vára a Bretzenheim hercegek tulajdonába került, s a kollégiumot kettôs sérelem érte. Egyrészt csak az uradalom borait mérhették a diákságnak, s a nagy kollégiumi szôlôk termését csak lengyel földön adhatták el. Másrészt a herceg jószágigazgatója kitiltotta a diákságot a várkertbôl. Holott „háromszáz esztendô óta mindig ott készültek a diákok a kollokviumra”. A kizárást az váltotta ki, hogy a kollégium diákja, Bakay Pali beleszeretett a jószágigazgató egyetlen lányába, Flórikába. „Voltak is nagy gyûlések napról napra a Vadászkürtben s a hercegi jószágkormányzó csak most örült meg, a nagy szüret idején a rossz borait mind felhörpintették az ellene lázadó diákok”.

Elhatározták, hogy a várkertet vissza kell foglalni. Bátorságot a Vadászkürtben merítenek, s kitervelik a késôbb „must-puccs” néven ismertté vált várostromot: A tetthez azonban bátorságra van szükség, a bátorság azonban a Vadászkürt boraiból nem táplálhatja magát elég erôvel, egyrészt mert rossz a bor, másrészt, mert még fizetni is kell érte.27

Az elbeszélés a must-puccs leírásával folytatódik. Közben Móricz egy szerelmi epizódot is beiktat: Pali megszökteti a jószágigazgató lányát, Flórikát. Ennek következményeként a Kollégium arra kényszerült, hogy elégtételt adjon a jószágigazgatónak, de nem adta ki a titokzatos bûnügy résztvevôit.

Forradalom. A diákság felháborodása jogosult volt. Egy az, hogy a Vadászkürt monopóliuma az alkotmányos magyar világban már csak középkori szörnyûség s ezt akkor meg is szüntették. Más az, hogy a várkert eltiltása a kollégiumi tanulási eredményeket elôreláthatóan szomorúan befolyásolja...28 26. Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1930–33. Szépirodalmi Könyvkiadó: Bp., 1955. 608: 137–138.

27. Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1930–33. 140–141.

28. Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1930–33. 144.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról

213

Ám erre is volt megoldás: Zsindely professzor kezdeményezésre a kollégium az akkori bô szüret jövedelmébôl megvásárolta a diákság számára a Kollégium elôtt elterülô szántóföldet, s hatalmas kertet telepített oda. Ez lett az Iskolakert.29 Móricz visszaemlékezéssel és a jelenbe való visszatéréssel zárja az elbeszélést: Sok mindenféle emlék és adoma közül, amik úgy borítják a pataki diáklelket, mint valami rakomány a tengerek remeterákját, kiválasztottam egyet, amit harmincöt év elôtt egy régi tiszaháti esperes, volt pataki diák, nekem, az akkorvaló pataki diáknak mesélt el a nagy múltból. [...] A „must-puccs” híres története ez.30

Idôrendet bontva egy töredékkel folytatom elemzésemet, melynek témája szorosan kapcsolódik az elôzô íráséhoz. Árad a Bodrog. Hôskor (1941 ?): Vadászkürt Ebben a regénytöredékben részletes leírást találunk a Vadászkürtrôl, valamint a hozzá fûzôdô hagyományokról. Valószínûleg élete vége felé, talán 1941-ben kezdett hozzá Móricz e regényhez, de mindössze tíz lap készült el belôle, amelyet a hagyatékában találtak meg. A Hôskor alcímet adta hozzá, utalva arra, hogy a pataki diákság hôskorának szándékozott e regényben emléket állítani. Történelmi regény lett volna, melyet diákkori emlékek és olvasmány-élmények ihlettek.31 Emlékfoszlányok, korábbi írásaira történô utalások bukkannak fel az alábbi szövegében: a must-puccs, az Iskolakert története.

Akárcsak a must-puccs történetét elbeszélô Pataki diákok írásában, itt is lokalizálja a Vadászkürtöt. Ez az adat azért érdekes, mert a Vadászkürt név amolyan „vándornév” a pataki kocsmavilágban. Egészen az utóbbi évekig hívtak így kocsmát Patakon (a Béla király téren, a postával szemben állt az utolsó Vadászkürtnek nevezett lokál; korábban pedig a Kossuth utcai Hetes vendéglôt is nevezték így. Móricz leírása szerint pedig a kollégium mögött volt, ahol ma nincs vendéglátóipari egység.

A Kollégium hátulsó kapuja a Kovács utcára szolgál. Macskakövekkel lerakott utca, ahol ha szekér megy, az úgy kirázza az ember lelkét, mintha villany rázná, ha meg gyalog baktat akárki, annak meg kibicsaklik a bokája minden harmadik kövön.

Itt van jobbra szembenformán a Vadászkürt nevû – remélem nem kell megmondanom, hogy: korcsma. Mi lehet más a Vadászkürt? A vadászok ott akasztják le ugyanis a nyakukból a kürtöt. S akasztanak helyette a szájuk elé egy ivószarut.32 A Vadászkürt volt a theológusok kedvenc tanyája.

Ez is csak Patakon volt lehetséges, hogy a kollégium kapujában legyen a korcsma. Igaz, csak a hátulsó kapu, mert az elsôre, arra nagyon vigyáznak. Az az országútra nyílik, ha jól tudom, már ebben az idôben is Rákóczi út volt a neve, s hogy ott kocsma ne lehessen, egy pataki tanár megvette épen ebben az idôben a Kollégium számára a szemben levô szántóföldet, s abban fákat ültetett, hogy ha besötétedik. legyen hol összebújni a pataki diákoknak a pataki lányokkal.

De a Vadászkürt nômentes volt, ezt az egyet meg kell adni, hogy pincérlány sose volt a Vadászkürtben, s más asszony sem, mert az öreg Feldnek, a korcsmárosnak olyan öreg felesége volt, aki már nem számított semmiféle nemhez.

29. Sárospataki motívumok. In: Kováts, 1994: 145–6.

30. Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1930–33. 145–146.

31. Móricz Zsigmond hagyatékából. Sajtó alá rendezte Réz Pál. Akadémiai Kiadó: Bp., 1960. 486.: Függelék, 479.

32. Móricz etimologizálásának nincs valós alapja: vadászok nem jártak a Vadászkürtbe.

214

Balázs Ildikó

A kocsmának a külsô szobája volt a nép számára szolgáló ivó. Két iksz-lábú asztal volt benne és fapadok.

Oly rideg és barátságtalan, amilyennek kell lenni egy ilyen helyiségnek, ahol az a cél, hogy minél kevesebb megfogható és megmozdítható szerszám legyen kéznél. Így aztán az az egy meszelés három évben nem nagyon díszítette az ivót.

Ellenben a belsô szoba annál csinosabb, s azt lehetne mondani, családiasabb volt. Itt lógott mindgyárt középen Feld tatának családi arcképe, összes gyermekeivel, egy kollégiumi osztályra valóan voltak, de persze csak egy járt belôlük a kollégiumba, mert ebben az idôben még a zsidók nem voltak annyira telítve a tanulási vággyal. [...]

Tehát a családi arcképek lógtak itt, s azok mellett a diákok rajzai. Mindig voltak tehetséges festôzsenik, akik ideálképeket szerettek pingálni, s nem szégyellték, akárhol, csak ki legyen állítva a rajzuk, vagy festményük, ha másutt nem még az a bizonyos ki atelier is jó volt, ahol legtöbb ideje van a festményen elgondolkozni a nézônek. Meg a királyné képe is itt volt, fôhelyen. Erzsébet királyné szépsége sugározta be ebben az idôben az egész magyar életet. Még alig tizenöt éve volt a kiegyezésnek [...]33

Innen kezdôdött volna a must-puccs története, de az írás abbamaradt.

Császárvágás, Szombat este (1932): Feldmesszer Az alábbi két rövid életképet azért vettem fel dolgozatomba, mert Móricz egy ismert pataki vendéglôs alakját örökíti meg bennük. A Császárvágásban vendéglôsként, a Szombat estében fakereskedôként tûnik fel a Feldmesszer nevet viselô szereplô, s ilyen nevû ember valóban élt Patakon. A Sárospataki Ifjúsági Közlöny hirdetései között is ott van a reklámja: „Leghíresebb vendéglô Sárospatakon a Feldmesszer Hermané...”.34 Az említett elbeszélésekben azonban nem lehet teljes biztonsággal azonosítani Feldmesszer vendéglôs alakját.

A Császárvágás-ban Móricz apjának egyik hitelezôjeként ismerhetjük meg ezt a szereplôt. A novella szereplôi a Móricz szülei, akik már akkor Patakon laktak, s akik szinte lehetetlen dologra „vállalkoztak” – amint az Életem regényében emlegeti szülei házasságát -: hat gyerek felnevelésére, iskolázására. Nem csoda, hogy mindig pénzszûkében voltak.

– Add csak ide azokat az írásokat.

– Milyen írásokat?

– Milyen írásokat, a tavalyi újságot! Na. Az asszony tanácstalanul állott, el nem tudta képzelni, mi kell az urának.

– No, a Feldmesszer-féle szerzôdést. Nem tudod, hogy ma van a tárgyalás?

– Igen, igen – mondta az asszony és sietve húzta ki az ebédlôszekrény fiókját, amely színig volt mindenféle irattal.

A családfô késô este, jókedvûen érkezik haza: – No, Feldmesszerrel megint megegyeztem.

– Nem perel?

A mestert dühbe hozta, hogy a felsége szakszerûen szól bele, pedig annyit se ért hozzá mint a tyúk az ábécéhez.

– Új váltót adtam neki.

– Ki fogja kifizetni – nyöszörgött az asszony.

– Ki fogja – nézett rá csúfolódva az ura. – Majd kifizeted te. Eladod a pelenkádat, kifizeted.35 33. Móricz Zsigmond hagyatékából, 1960: 419–420.

34. Sárospataki motívumok. In: Kováts, 1994: 151.

35. Móricz Zsigmond: Elbeszélések V, 1930–33. Szépirodalmi Könyvkiadó: Bp., 1955. 608: 361–5.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról

215

Feldmesszerrôl itt elsôsorban az derül ki, hogy pénzt hitelez, bár ez a tevékenység nem állt messze a kocsmárosoktól – Móricz ezt a témát is megírja egy színmûvében. Az elbeszélés címét egyébként nem a vendéglôs inspirálja, témája sem a család fenyegetô eladósodása, hanem egy anekdota: az elsietô családfô „császárvágással” oldott meg egy apró malôrt. Amikor elsiet otthonról, a „felsége majd meghalt a szégyentôl. Látta, hogy az egyik cipôre lelóg a gatya lábfejkötô madzaga. A fehér új madzag messze lógott a porba.” Ám este általános derültséget kelt, amikor az asztal alatt apja lábát mosó gyerek felfedezi a megoldást: – Édes apám... hogy van az édesapám gatyája?... [...] A felesége rémülten látta. A két gatyaszár valami barbár szerszámmal le volt vágva.

Az egyik térdig ért, a másik szár közepéig.

– Mit csináltál evvel?

– Mit csináltam? Levágtam baltával. Tôkére tettem s levágtam. Csak nem járok neked lógó spárgával az utcán. Kapott a gatya egy császárvágást.

Ugyanilyen hirtelen ötlettel, a nevetéssel oldja fel Móricz a novellában teremtett feszültséget, egyben magyarázatot adva a címre.

A Szombat esté-ben Feldmesszer alakja ugyancsak mellékesen jelenik meg. Itt takarékos fakereskedôként tûnik fel. A történet egy szerencsés szombat eseménytára: az esti favásárlás, sétálás a gyerekekkel és bakancsvásárlás mindnyájuknak, majd egy Grünfeld nevû szegény boltos kioktatása, aki a vacsorát elspórolja a gyerekei elôl. Apját, a „kis mester”-t Móricz példamutató és irigylésre méltó családapának mutatja be, aki gyerekeiért erején felül hoz áldozatot. A zsugori Feldmesszert pedig megleckézteti: ... Szombaton volt a szerzôdés aláírása és jó nagy csomó pénzt kapott a mester.

Ahogy megkapta, ment a fakereskedôhöz, mingyárt kiválogatta a rengeteg fát, deszkát.

Csak a szépit, csak a javát. Mikor besetétedett, azt mondta: – No, Feldmesszer úr, feljött már a vacsoracsillag? Akkor szóljon a feleségének, hogy jöjjön ki. 36 – Minek?

– Mi köze ahhoz magának. Híja csak ki.

A fakereskedô felesége behallotta az udvarról a szóváltást s kilépett a kis ház konyhájából.

– Mi az mester úr?

– Jöjjön csak naccsága, jöjjön csak ide közelebb, tartsa a kötôjét.

A fakereskedôné ismerte a kis mester, hogy mindig tele van tréfával, gondolta, valami mogyorót, vagy effélét akar adni a gyerekeinek, odament s nevetve emelte fel s fogta össze a kötényét.

A mester belemarkolt a jobb zsebébe s kivett egy nagy marék ezüstpénzt s beledobta.

– Mi ez? – nevetett a fakereskedô is, a felesége is.

A mester nagyon nevetett. Magas homlok a hidegben fénylett és kék szemei ártatlanul virítottak.

– Nem adom magának – fordult a kereskedô felé, aki fekete szakállát vakargatta –, hanem a felségének. Így legalább jó helyen van. Ne adja oda az urának – kiáltott most már rá az asszonyra. – Vegyen a gyerekeknek rajta valamit.

36. A sábesz, azaz a szombat este kezdôdô munkaszünet beálltával a hithû zsidók nem foghattak a kezükbe pénzt. B. I.

216

Balázs Ildikó

Nagyon mulattak ezen a furcsa lefoglalózáson.

– Nem is tudja, mennyit adott – mondta a kereskedô.

– Olvassák meg, osztán írják be a nagy könyvbe. No isten áldja, én már megyek.

Evvel vidáman megbillentette a kalapját, azután lehúzta azt betyárosan a szemébe s elbillegett, mint egy kis kuruc.

A kereskedô meg a felsége úgy nevettek, hogy a szemük is könnyes lett s az asszony azt mondta németül: – Nem is adom oda neked. Igaza van a mesternek. sose adsz a gyereknek.37

* Móricz számos mûvét ihlették meg a diákélet, melynek gyakori helyszínei voltak a kocsmák, csapszékek. Bár Móricz Patakról rajzolt kocsmatérképét összeállítani érdekes kutakodás, aligha szolgáltatnak az általa megrajzolt vendéglôk, italozó helyek hiteles Patak-képet. Számos kocsma leírásához az élményanyagot Patakon gyûjtötte, de a részletesebb leírásoknál is felmerül a gyanú, hogy a megrajzolt kocsma az országban bárhol máshol is lehetne. Ám mivel Móricz tudatosan pataki diákéletet fest, ragaszkodik a jellegzetesen pataki kocsmanevekhez. A Vadászkürt név szinte minden megvizsgált mûvében elôfordul, ám ez a helyiségnév a 19. század végén, a 20. század elején az országban máshol is gyakori volt – tehát nem volt kifejezetten Pataki kocsma. Talán a Feldmesszerrôl állítható, hogy ez egy sajátosan pataki vendéglô és pataki vendéglôs neve. Hogy a Lityi kocsma pataki lett volna, az egyértelmûen kizárható. Összegzésképpen megállapítható, hogy Móricz, bár színes és kortörténetileg hiteles képet fest a kocsmákról, mûveiben aligha jelennek meg helytörténetileg hiteles pataki helyszínek. Sokkal inkább a felnôtt író képzeletében leülepedett képek kerülnek megrajzolásra VALAMELY vendéglôrôl, EGY vendéglôrôl, vagy a Móricz képzeletében élô A vendéglôrôl vagy kocsmáról. E kocsmák pataki voltát azért is kizárhatjuk, mert a kisdiák Móricz rövid, pár hónapos pataki diákoskodása idején aligha jutott el a kocsmákba.

Móricz stilizáló írói megrajzolásában hiteles pataki helyszín a Pataki diákok közt címû írás két lokálja: a nagyvendéglô (valószínûsíthetôen a Feldmesszer-féle kávéház vagy vendéglô), valamint a Kürt. Ezért tartom helyénvalónak az írás besorolását a „riport” publicisztikai mûfajkategóriába. Az író az 1913-as pataki látogatása során frissen gyûjtött élményanyagát használta fel, s vetette papírra újságíró szemmel – tehát a tudósító hitelességével.

Bibliográfia Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1900–1912. Szépirodalmi Könyvkiadó: Budapest, 1953. 545 p.

Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1913–1915. Szépirodalmi Könyvkiadó: Budapest, 1953. 550 p.

Móricz Zsigmond: Elbeszélések 1930–1933. Szépirodalmi Könyvkiadó: Budapest, 1955. 608 p.

Móricz Zsigmond: Arad a Bodrog: írások a Felföldrôl. Vál., szerk., az utószót és a jegyzeteket írta Kováts Dániel. Felsömagyarország Kiadó: Miskolc, 1998. 223 p.

Móricz Zsigmond hagyatékából. Akadémiai Kiadó: Budapest, 1960. 486 p.

Móricz Zsigmond: A „kamará”-ban. In: Móricz Zsigmond: Ifjúsági írások. Budapest, 1958. 228–233.

Móricz Zsigmond: Riportok 1910–1919. Budapest, 1958.

Móricz Zsigmond: Kamaszok. In: Móricz Zsigmond regényei és elbeszélései 4. [Regények 1924–1928.]. Magyar Helikon: Budapest, 1963.

37. Móricz, 1955: 366–370.

Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról Az egyes Móricz-írások elôfordulása: A kirabolt rabló (1905). In: Elbeszélések (1900–1912): 129–134.

A „kamará”-ban. In: Ifjúsági írások. Budapest, 1958. 228–233.

Pataki diákok közt (1913). In: Árad a Bodrog, 1998: 7–10.

Jánoska (1913). In: Elbeszélések (1913–1915): 28–47.

Kamaszok. In: M. Zs. Regényei és elbeszélései 4.

Kamaszok. Vígjáték három felvonásban.

Pataki diákok (A hatvanas évek levegöjében) (1931). In: Elbeszélések (1930–1933): 137–146.

Császárvágás (1932). In: Elbeszélések (1930–1933): 361–365.

Szombat este (1932). In: Elbeszélések (1930–1933): 366–370.

Pataki diákok (1939). In: Árad a Bodrog, 1998: 19–23. Árad a Bodrog (1941). In: Árad a Bodrog: írások a Felföldrôl: 66–70.

Arad a Bodrog (Hôskor). Regénytöredék (1941?). In: Móricz Zsigmond hagyatékából: 414–420.

217

218

Nagy Lajos Imre

Nagy Lajos Imre

Vallomás, harangszóval A zene számomra csaknem teljesen megközelíthetetlenül elzárt territórium, hasonlatosan a K2-höz vagy más magas hegycsúcsokhoz a Himalájában vagy az Andokban. De eddig egyikre sem vágytam igazán: sem a hegymászásra, távoli csúcsok meghódítására, sem a zene birodalmának megközelítésére. Biztos, hogy ezzel én vagyok szegényebb: mûveltségemben meglehetôsen nagyméretû fehér foltot jelent a zenei ismeretek hiánya. A hegymászás „tudománya” talán valamivel kisebbet, mert a tokaji hegyet, a Csóványost, a Vezúvot, az Etnát, a Lomnici csúcsot, a Karancsot és még jó néhány kisebb-nagyobb bércet, szirtet sikerült megmásznom. Bár az úgynevezett „nagy generációhoz” korban közel vagyok, még az ô zenéjük sem tudott megragadni. Soha nem csápoltam egyetlen koncerten sem, nem hallgattam, nem gyûjtöttem a Beatles, a Rolling Stones, vagy más zenekarok hanglemezeit. Sohasem rajongtam azokért az együttesekért, amelyek korosztályomat lázba hozták.

A népzenével vagy a komolyzenével is igen távoli a kapcsolatom, sôt meglehetôsen hûvös a viszonyom. Keserves gyermekkori élményem, amikor édesanyámmal, aki jó hallású, szép hangú, zeneszeretô asszony volt, sírva tanultuk, reménytelenül gyakoroltuk a legegyszerûbb magyar népdalokat is napokon, heteken keresztül, hogy az iskolai énekórákon valamilyen elfogadható teljesítményt tudjak produkálni, ami meglágyíthatja szigorú énektanárnôm szívét. Vagyis eltéríti attól a szándékától, hogy félévkor megbuktasson, amitôl végül is, látva igyekezetemet, emberségbôl állt el.

Családomban egyébként sokan voltak olyanok (hivatalnokok, ügyvédek, papok és „aranyifjak” is), akik nem csupán szerették, de mûvelték is a zenét. Nem hivatásszerûen hegedültek, zongoráztak, hanem saját szórakozásukra. Dédnagyapám gordonkázott és fuvolázott, ma is szeretettel ôrzöm kedvenc fuvoláját, amely már csaknem százhúsz éves. Gyönyörû instrumentum! Szememet akkor is gyönyörködteti, ha játszani nem is tudok rajta. Még a tizenkilencedik században készült, azelôtt, hogy a fémfuvolák elterjedtek volna. Ébenfából faragták, ezüst billentyûkkel. Nagybátyáim és nagyszüleim a két világháború között rendszeresen „házimuzsikáltak”, fôleg vonósnégyeseket adtak elô vagy zongoráztak, klasszikus komolyzenei és „szórakoztató” darabokat egyaránt. Unokatestvéreim közül többen jártak zeneiskolába, vagy énekeltek kórusokban. Az egyik olyan kiváló fuvolás, hangszere „arany fuvolás” mestere lett, hogy már Nyugat-Európában alakul tovább zenei karrierje, rendszeresen koncertezik zenekarokkal, illetve lép fel szólistaként. Feleségem és a két nagyobbik fiam is tanult zenét.

Vallomás, harangszóval

219

Nekem sajnos nem adatott meg a zene értésének képessége. Semmilyen sznob elvárás sem tudott késôbb sem arra kényszeríteni, hogy úgy tegyek, mintha érteném, szeretném, sôt az ilyen szándék az értékes zenétôl is még inkább elzárt, taszított, kirekesztett. A zeneértés antitalentumaként néhányszor mégis úgy hozta a sorsom, hogy ha mégoly áttételesen is, de alapelemeinél kerültem kapcsolatba a zenével, a zenei hangzással.

Az utóbbi évtizedekben például több zenei témájú érmet és dombormûvet készítettem. Terveztem koncertekre, kórustalálkozókra szóló meghívókat, még postai bélyegzôt is Kodály Zoltán nyíregyházi látogatásának évfordulójára. De az effajta munkákban elsôsorban nem maga a zene volt az inspiráló, hanem jóval inkább az olyan vizuális jelek, szimbólumok, allegorikus alakok, zenészportrék, hangszerek indították el gondolataimat, amelyek nem tartoznak szorosan a zene lényegéhez, s a hang mûvészetéhez képest tulajdonképpen másodlagos jelentôségûek. Ezek a munkáim nem voltak képesek megragadni, kifejezni az elevenen hangzó zenébôl szinte semmiféle lényeges elemet. De nem is törekedtem, törekedhettem ilyesmire.

Ami elfogadható, netán jó volt ezekben a munkálkodásaimban, az semmiképpen sem a zenei élmény hatására formálódott, alakult ki.

Néhány éve viszont megkérdezték tôlem, tudnék-e csinálni egy harangot. A harangöntés „komoly tudomány”, ezért természetesen nem vághattam rá, hogy igen.

Az egyik kollégám ellenben azt mondta bízatásként: „Nem vagy te hajdú, nyugodtan elvállalhatod!” Végül is minden a tervezésen, a fizikai és anyagtani törvények ismeretén vagy a széleskörû, a generációkon keresztül hagyományozott titkos és titkolt gyakorlati tapasztalaton múlik. Mivel harangöntô ôseim nincsenek, és egyetlen harangöntôt sem ismerek, a harangöntést pedig csak Tarkovszkij Rubljov címû filmjében láttam, csak a saját kutatás maradt, és némi fizikusi-matematikusi segítség, amire támaszkodhattam.

Ilyen elôzmények után több mint egy évig próbáltam megismerkedni a harang tervezésének és kivitelezésének problematikájával. Legelôször Theophilus Presbyter 12. század elején írt mûve – a Schedula diversarum artium – tanulmányozásával kezdtem, arra keresve a választ, miképpen lehet harmonikusan csengô, szép alakú harangot önteni. Olyat, amely messzehangzó, érces zengésû, és a tiszta alaphang megszólalásakor annak tercét és kvintjét is képes adni! Egy jó harangnak, amellett, hogy szép formájú, megfelelô arányú, mértéktartóan díszített és bölcs mondanivalójú felirattal ellátott mûremek – ennek a követelménynek is meg kell felelni – tudtam meg az igen kevés, e témával foglalkozó irodalomból. Kutatásaim, kísérleteim után terveztem tehát egy olyan, ötven centiméter magas, ötven centiméter átmérôjû és ötven kilós kis harangot, amelynek alaphangja a normál A-hang (440 Hz) és szól mellette a terc is meg a kvint is.

Amikor elkészültem az öntéssel, a Nyíregyházi Fôiskola fizika tanszékének laboratóriumában mûszeresen is bemértük a hangzását, s az alaphang 447 Hz rezgésszámú volt. S ezen még javítani is lehetett! A harang hangzását még empirikusan is megvizsgálta, ellenôrizte néhány abszolút hallású zenész tanártársam, s ôk is meg voltak elégedve csengésével.

Ez a kis harang azóta egy temetôben lélekharangként szolgál, sok embert búcsúztatott tisztességgel.

Jó érzéssel gondolok vissza ma is erre a munkámra, mert végigjártam egy utat,

220

Nagy Lajos Imre

amelynek végén egy olyan tárgy született, amely jól „mûködik”, megfelel többféle elvárásnak és kifejezi a tökéletességre törekvés vágyát is. Vagyis benne van a gondos tervezés és kivitelezés egysége, amely végül a „harmonikus” hangzásban nyilvánul meg.

Nemrég kiváló magyar zeneszerzôk és esztéták elôadásaiból álló intenzív és tömény zeneelméleti-zenetörténeti kurzuson vettem részt, ahol többször is igen érdekes, bár nekem jórészt felfoghatatlan zenei problémákat magyaráztak, elemeztek.

Most sem bátorkodom vállalkozni arra, hogy valamilyen okosnak tûnô, „értô” véleményt mondjak bármilyen zenével kapcsolatos dologban, ezek az elôadások mégis rákényszerítettek „zenei viszonyaim” felülvizsgálatára. A zenei-zeneelméleti elôadások közül – bár a részproblémákat kevéssé értettem – Jenei Zoltán zeneszerzô elôadásai jelentettek alapvetô élményt nekem, mert a zenei mû létrehozásának gyötrelmeibe, szépségeibe, saját alkotói folyamatába engedett belelátni. Elmélyült felkészülés, gondos tervezés, kivitelezés, próbálgatások, az egység megteremtésének az igénye, a spontaneitás könnyedségét eredményezô kiszámítottság, komolyság és átgondoltság, felelôsségtudat voltak ennek az ismérvei, amelyek együttesen a tökéletes hangzásban teljesednek ki.

A zenészek (és a szobrászok is) akkor lehetnek boldog emberek, ha szakmájukban, munkájukban örömüket lelik, ha képesek magukat kifejezni, még akkor is, ha sokszor kínlódnak vagy elbizonytalanodnak valamilyen megoldás, módszer, irány keresése közben.

Nem tudom, hogy Jenei Zoltán boldog ember-e, de zeneszerzôi magatartásából, elôadásaiból a nagy összhangzat, a tökéletes hangzás megtalálásának igényét éreztem. Mi lehetne más dolgunk a világon, akár zenészek, akár szobrászok, tanárok, mérnökök, utcaseprôk, lakatosok vagyunk, mint az, hogy munkánkban a „tökéletes hangzás” megtalálásával próbálkozzunk?

Mindazok ellenére, hogy nincs igazán fülem a hallásra, nem ismerem, alig értem a zenei hatások mechanizmusát, zenetörténeti és zeneelméleti ismereteim hézagosak és még egy sereg lehangoló tulajdonságomat sorolhatnám fel e témakörben, mégis voltak katartikus zenei élményeim. Vannak olyan zenemûvek, amelyek még az én „süket” fülemen is képesek keresztültörni, megragadni, felemelni és megrázni, s vagy megnyugtatni vagy torokszorító fájdalommal tölteni el. Valószínûleg ezek az igazi mûvek, valószínûleg ez a MÛVÉSZET. A mûvészet, amelyet nem szabad, de talán nem is lehet megmagyarázni. A mûértôk, zenekritikusok rengeteg apróbb-nagyobb összefüggést, szabályt, rendszert, törvényszerûséget feltártak és megismertek már, amelyeket a zeneszerzôk tudatosan alkalmaztak, alkalmaznak. A „tudás” és az „értés” azonban – úgy gondolom – nem szükséges az igazi katarzishoz!

A harangkonduláshoz, a harangok szavának értéséhez sem kell ismerni a harangöntés szabályait. Talán a csendet csak, amelybôl fölszakad.

Szabó Lajos

Gyökerek E szó: magyar, nem kortestallér, melyen tisztességet s voksokat szokás venni, és nem áru kufárok száján, akik latolgatják, melyik hangszínre honnan származik majd belôle haszon s mennyi.

E néven egy nemzet él itt, a Kárpát medencéjében, szétverve, megtiporva.

Járt így más is, lehetnék finn vagy örmény...

S mindig lesz nép, melynek fiait, földjét a kannibál erôszak elrabolja.

De szívemben Zágonban, Kassán, Zentán a harangok delente dalra kelnek, kopott hangok kondulnak Körtvélyfáján, és Szentkirály meg Toldalag tornyai mint kiscsikók csengôi csilingelnek.

E szó: magyar, elém fenyvesek hûsét tereli, s az Alföld színeit hozza, ôsszel Szabolcs jonatánjának ízét és tavasszal a vén budai hársak s a Nagyerdô illatát záporozza.

Fülemben e pár hangra Árpád mokány vitézei hajráznak s gyilkos hordák, Dózsa serceg, Kossuth bilincse csörren, Petôfi harsog: „szent világszabadság”, és imáink Trianont káromolják: E szó: magyar, nekem az „Ecce homo”, „Az ôs Kaján”, Háry Napóleonja, s benne ragyog Bolyai új világa, száll a Himnusz, Jedlik csodája zümmög, s Latinovits Radnóti versét mondja.

222 Évezredek hallatlan kincseinek tárházai nyílnak e szóra: magyar; az én népem szelleme ragyog bennük, s dalol, szárnyal megtartó anyanyelvem, mely teremtett, ápolt s majdan eltakar.

Idô és tér Jár, jár, motoz a számlap mögött a szerkezet, ketyegi a számodra kiszabott perceket.

Egy ideig hallgatod zörejét: kit-kit-kat, és fölsejlik utánad valami kis cikcakk.

A szíved zeng, kalimpál ujjongva, hogy itt vagy!

De beér a mutató, s aztán már csak: tiktak.

Balogh Péter

Újra Egy régi ablak elôtt függönyök feküsznek és a vízcsöppek belehulltak egy szûk pohárba azóta lehûltek az esték tavasz volt és szerettem sok mindent és néhány mozdulatot frissen ázott utcákon a pohárban ezen az asztalon épp most törik össze az a fény minden alá fejem alá árnyékokba kúszik a remegés

egy arc nem messze innen elmúlt hajnalok szárnyait simogatta bennem sikolt a távol suttog a távol távoli a pohár mélyén minden a füst is a tûz is a szellô is a szél is fáradtan lebeg a fekete rejtô függönyökön az ablak elôtt

Tékozlás a tükörben Állod a saját pillantásodat?

Mikor éhségre meredsz arcod echójából, mikor emlékezni kezdesz milyen is volt, amikor bátran néztél mindezekre –

Versek

223 és most lásd mivé lettek azok a mindenek, s te milyen lettél magadnak benne – Állod?

Hát pislogj és dörzsöld a szemed, lásd, arcod összevakartad, a tükröt amiben vagy, összekented, a hajadat szétziláltad – pihéid mint álmok szálltak, fázik a koponyád. Állod a saját pillantásodat?

Gyakorolnod kell, vigyázz, mert egyre fájóbb lesz az összenézés, egyre égetôbb a tükrözôdés, mert nem bírod majd sokáig, egyre többször nem bírod ki majd a hasztalan lekent évek visszapillantásairt.

Ennui Úttalan útját járba a tarka szürke utcák mögött a sárga rólatok szól, szótalan árnyak.

Ilyen mély a benn csak novemberben volt az esô folyékony por, belehull sótlan kedvembe. Összekoccannak a mondatok, rozsdás beszéd zörög az étel büdös gôzét köpködi a kémény csikorogva szebben, mint mi, kik alatta járunk.

Aztán felhôégre dôlve várunk, várunk valami nôre, piros rúzsra a semmikékben nárciszokban ázva, fekete suhogással zöld csókot öltve tárjuk a fehér felakadt falakat kifakadt sebeinkre.

De ez csak álom.

Egyre mélyebb és kisebb, mint a kút tükre elszakadt lelkeinkben.

Rólatok szólok, seholsincs arcok, tegnapok, meséljetek nekem, mert nincs mit mondanom, csak írnom.

224

SZEMLE

Utcák, terek... nyíregyháziak Nagy örömmel vettem kézbe Margócsy József városunkban méltán népszerű helytörténeti sorozatának immár ötödik kötetét. Az Utcák, terek, emléktáblák első könyve 1984ben jelent meg, majd jöttek a többiek 1986ban, 1989-ben és 1997-ben, amelyekről rendre hírt adtunk a Szemle hasábjain is (az első kötetről az 1984/3. számban Szabó Géza, a másodikról az 1987/3. számban Balogh István, a harmadik kimaradt, s legutóbb az 1998/1. számunkban, Koroknay Gyula tollából). Nehéz újat mondani az új kötetről, hiszen szerves folytatása azoknak mind szerkezetében, mind stílusában. Mint azokban, e kötetben is megtaláljuk a szerző szorgos kutatásaival feltárt ismeretanyagot, átszűrve az ő mélyen lokálpatrióta személyiségén, látásmódján, amellyel kiemeli és bemutatja nekünk a hajdan volt életet a „holt” papírokból, poros fóliókból. Még kevesebb szó esik a könyvben a tárgyi emlékekről, annál több magukról a nyíregyháziakról, azokról az emberekről – névvel megjelölve és névtelenül –, akik itt éltek, és alakítói voltak „szőke városunknak”, formálói múltunknak, hagyományőrzők és hagyományozók, a maguk emberi sokféleségében értékes elődeink. Persze, ez sem újdonság, hiszen akik kritizálták ezt a stílusú helytörténetírást, elsősorban azt vethették szemére, hogy a saját (és családja) szemszögéből látja és láttatja a város múltját, hogy mindig érzékenyen reagált emberi sorsokra, leg-

inkább azokéra, akiket személyesen is ismert, akik az ő életére hatást gyakoroltak.

Ebben a kötetben is jelentős helyet foglalnak el, például a hőn szeretett Kossuth Gimnázium tanárai, jeles diákjai, az irodalmiművészeti élet kiválóságai, de még jelentősebb teret szentel a városalapítók, -fejlesztők bemutatásának.

Nem rejtett a szerző célja, hogy régi olvasói mellé újakat is szerezzen. A megfelelő dokumentumok feltárásával válaszokat ad az új városlakók megfogalmazott és el nem hangzott kérdéseire, például hogy mitől Örökösföldek Nyíregyháza keleti városrészének a neve, hogy csupán a vasútépítés elegendő feltétele volt-e a megyeszékhellyé válásnak, s hogyan alakult ki a nyíregyházi polgárság máig ható kulturális színvonala. A mindezekért érdemeket szerzett városépítő-szépítő vezető egyéniségekről sokat olvashatunk a múltból, Krasznay Gábor polgármesterről, a gyárépítő Májerszky családról, a vendégcsalogató Bencs Kálmánról, továbbá a városháza más kiváló személyiségeiről, a négy generáción át hivatalt viselő Juhászokról, a térképrestauráló Nagy Elek műszaki főtanácsosról és a színházszervező Somogyi Gyuláról.

A következő fejezet színpompás kaleidoszkóp. Mint egy mesélő nagyapó vázolja fel a múltat a szerző olyan láttató erővel, mintha a leírtaknak maga is éppúgy tanúja, részese lett volna, mint kossuthos diákévei-

SZEMLE

nek. A történelmi hitelességű fejezetben, például bemutatja a legjelentősebb értelmiségi társulás, az 1831-32-ben megalakult Magyar Olvasó Társaság alapszabályzatát mint forrásértékű dokumentumot, s amely alapja volt a városi közművelődés további „építkezéseinek”, a kaszinónak, a Bessenyeitársaságnak és így tovább. A szervesen ide illeszkedő anekdoták, hiedelmek, szokások, életképek és még nyelvi magyarázatok is letehetetlenül olvasmányossá teszik a könyvet.

Ugyanakkor mindből érezhető, hogy végtelen mennyiségű levéltári dokumentumot, újságot és – a kötet végén felsorolt – más forrásmunkát olvasott és válogatott ki számunkra a Tanár úr, hogy ezekkel minél hitelesebb képet fessen az élő városról, a várossá válástól kezdve, körülbelül a XX. század közepéig.

Ugyanez folytatódik a negyedik fejezetben, ahol a kulturális élet jelentősebb személyiségeiről, rendkívül változatos sajtójáról, író személyiségeiről nyújt áttekintést – e részben azonban figyelme már kiterjed a század második ötven évére is. Talán egy irodalmár számára kevés az e részben kiemeltek, a két Vietorisz, Marssó József, Sipkay Barna, Váci Mihály és Bory Zsolt életművének vázlatos bemutatása, ám elfogadhatjuk, hogy őrá éppen az említettek tették a legnagyobb hatást, s csak köszönhetjük, hogy ezt igyekezett olvasóival is megosztani! Utalásai azonban jóval szélesebb kört érintenek. Végeredményben az öt kötet sem nyújthat teljes ke-

225

resztmetszetet a város múltjáról, ahogy alcímében ígéri a szerző, csupán mozaikokat.

Azok viszont annál színesebbek.

Margócsy József e kötetében több részlet korábbi újságcikkeiből származik. Csupán azokból – amikre újságolvasóként emlékezünk – talán még öt hasonló kötetet össze lehetne állítani – igaz e sorozattal jórészt átfedő tartalommal. Éppen ezért érzem kissé csonkának és ide nem illőnek a teljes ötödik fejezetet alkotó, az azóta megvalósult II. világháborús emlékmű terveiről szóló, egyetlen, ráadásul tizennégy éves újságcikkének e könyvbe illesztését. Ez azonban mit sem von le a könyv egészének olvasmányélményéből, sőt abból, amit a szerző sugall, hogy ha további elmélyülésre vágyunk városunk történetében, lapozzuk fel az általa bőségesen bemutatott forrásanyagot is. S ez annál örvendetesebb, hiszen Nyíregyháza ez évben ünnepli újratelepítésének 250. évfordulóját, melynek – más, új kiadványok mellett – jó előkészítője Margócsy József népszerű könyvsorozatának e darabja. Hisszük, hogy még lesznek további mondanivalói városunkról, múltunkról az újabb generációk számára.

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák V. Újabb mozaikok a régi Nyíregyháza életéből. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára kiadványai III. Tanulmányok 11. Nyíregyháza, 2002. 260 p.

Erdélyi Tamás

226

SZEMLE

„Hass, alkoss, gyarapíts!” „... elszántan a ritka tökélyekkel bíró költő és hazafi elsülyedt pályafutását visszateremtem,...” Ide az ismertetés elejére kívánkozik a Kölcsey Kálmán nevelője, Obernyik Károly Kölcsey Ferenc házi körében című tanulmányából kiemelt idézetrész. Kiérzik belőle a rejteni sem szándékolt késztetés, rokon vágy, mely Csorba Sándort a Kölcsey Ferenc utóéletének első évtizedeiből című könyve megírására késztette.

A kötetben Csorba Sándor irodalomtörténész, jeles Kölcsey-katató hét, önmagában is teljes érvényű fejezetben írja le és dokumentálja Kölcsey Ferenc halálának, temetésének, első síremléke felállításának – eddig még nem vagy másként ismert – körülményeit. Foglakozik a halálát ismertető hivatalos gyászjelentés elkészültének, Kölcsey arcképe megfestése kezdeményezésének keletkezéstörténetével. Külön fejezetet kapott Kölcsey művei első kiadásának tanulságos folyamata; birtokának – az öröklési pereskedéstől sem mentes – sorsa. A másik rész idézi fel akadémiai búcsúztatását és a kortársak emlékezéseit; újabb szobra elkészíttetésének és elkészültének kevéssé szívderítő menetét; a sort Kölcsey Ferenc irattára és könyvtára sorsáról tudósító tanulmány zárja.

Mind e gazdag termés több mint tucatnyi – rajz, portré, szobor, térkép, borító – fotóval szemléltetve 137 oldalon kínálja magát az érdeklődőknek, akiket húszoldalnyi melléklettel és a tartalomjegyzékkel tájékoztat. Érdemes e lapokra is egy-egy pillantást vetni, hiszen három „család táblázat” Kölcsey Ferenc végrendelete, az ízetlenül kötözködő Szion-beli cikk egy részlete mellett a szövegben szereplő rövidítések magyarázata és egy szó- és fogalomtár található.

Irodalomtörténészeknek, kutatóknak szellemi kincsesbánya. A műkedvelő (értsd: műveket kedvelő...), irodalombarát olvasó – akinek érdeklődési körétől, iskolázottságától függően kíváncsisága csapongóbb, ismeretei gyengébbek, mint a jól tájékozott és fegyelmezett kutatóké – ugyancsak bőséggel táplálhatja elméjét, Kölcsey Ferenc iránti tiszteletét, (lokál)patrióta érzelmeit, ha kellő figyelemmel forgatja a könyv lapjait.

Az ismertetés írója fejében ennél a mondatnál az a gondolat támadt, hogy a recenzió utolsó sorának leírásával – folytonosan csodálkozva azon, miként történhetett, hogy publicista létére egy tudományos folyóiratban kapott lehetőséget ennek közlésére – eleget is tett könnyelműen vállalt kötelezettségének. Akkor azonban rádöbbent arra is, mennyi rábeszélő érv maradna a tarsolyában, ha nem lenne egy szava sem arról, milyen természetes is a tudósban és a műkedvelőben egyaránt izgatott kíváncsiság megtudni, hogy Kölcsey művei, az 1838 óta megjelent, akár az új magyar irodalmi lexikonban felsorolt – tehát bizonyára több mint ötven! – róla szóló irodalmi mű ismeretében ugyan még mi újat lehet mondani, írni az Andalgások költőjéről, Kazinczy, Szemere Pál barátjáról, a kritikusról, politikusról, a (kínnal) gazdálkodóról és kiváló szónokról, a Hymnuszt szerző Kölcsey Ferencről.

Csorba Sándor kezemben tartott könyve a bizonyíték: sokat, nagyon is sokat. Sok újat és meglepőt, szomorút és felemelőt, bosszantót és elgondolkodtatót. Galádságokat és nagyszerű dolgokat egyaránt. Az utóéletet sokoldalúan ismertető és a szerző által for-

SZEMLE

rásokkal is hitelesített történetek fölött azonban ott világít töretlen fényben Kölcsey, a „törékeny testben erős lélek” szelleme.

Arcképe, szobra megrendelésének, elkészültének és sorsuknak a története sokakban megérlelheti a felismerést, manapság is szenvedünk még olyan politikai nyavalyákban, melyek ellenszerét Kölcsey halála óta sem sikerült megtalálnunk. Tudhatnánk, tudjuk is talán a gyógymódot, csak önös érdekek vagy a bennünk tenyésző sunyiság visszatartja a közélet botcsinálta doktorait alkalmazásától.

A Kölcsey-birtok sorsát alakító viták, pereskedések, ügyeskedések között a tudós kutatók bizonyára hamarabb eligazodnak, mivel a körülményekről, szereplőkről eleve többet tudnak máris, mint a laikus olvasó, aki viszont – anélkül, hogy képes lenne vagy bele akarna egyáltalán bonyolódni az ügyek nehezen átlátható szövevényébe – egyre világosabban megérti, miért is írhatta Kölcsey a magyaróvári gazdasági intézet rövid ismertetésében: „... parányi szántóföldeim éppen úgy béreseim bölcsességétől függenek, mint a tiétek; s ugyanezért éppen olyan szűken kamatoznak, mint a tiétek. Azonban, mit ifjan nem tanultunk, azt most már ősz fejjel ki nem pótolhatjuk, hanem a jövendő előttünk áll.

Nézzetek előre, s fiaitokat küldjétek tanulni, hogy jobbak lehessenek, mint mi valánk!”

(Kölcsey Ferenc Minden Munkái. Negyedik kötet. Idézi: Szántó György Tibor. Idegen kezek. 1988. 43. o.) Az osztozás tárgyát képező vagyonból azonban kitűnik, hogy gazdája – megélhetési alapnak tekintve azt – mily gondosan kezelte.

Miután még inkább elámulhat a kíváncsivá lett olvasó, amikor a Kölcsey-irattár és könyvtár sorsának leírásához ér. Ez utóbbiban elsősorban nem is a korában szokatlan – és feltehetően nem is teljes – kötetszám a fő érdekesség. Sokkal inkább az auktorok és kötetek témái, kezdve Abraxas Fr.-nek az

227

angol alkotmányról írt (német nyelvű) könyvével, Zádor Elek Geographiai kézikönyvéig. Az ábécésor két határköve között pedig micsoda gazdagság e szellemi lakomán.

Klasszikusok, kortárs magyar szerzők – költők és prózaírók –, külföldi mesterek, gyűjteményes kötetek. Amiről pedig szólnak: alkotmányok, történelem, életrajzok, filozófiai művek, geometria, versek, regények, epigrammák, világtörténet, erkölcstan, testnevelés, bibliatörténet, színművek, orvosi törvénytudomány, nemzetiségi kérdések, politikai írások, algebra, államtan, földrajz, irodalomtörténet, kritikatörténet, nyelvtudomány, egyháztörténet. E könyvek szellemi rokonok társaságában élt „a múzsáknak és roppant tanulmányainak”.

Nyelvkönyveinek sokasága árulkodik érdeklődéséről és idegennyelv-tudásának sokoldalúságáról, bár ez utóbbi könyvtár jegyzékében a szerzők és könyvcímek alapján nyomban kiviláglik.

Ki vonná kétségbe Vörösmarty Mihály hódoló epigrammájának igazát?! „Nap vala értelmed, jó szíved csillagok és hold: Egy nagy természet fényköre húnyt ki veled.”

Végezetül: a Mellékletben nincs semmi, ami az olvasó és érdeklődő számára mellékes lehetne. Ebben a viszonylagos teljességben ajánlom szíves figyelmükbe a Kölcseykutatás 2003. Január 22-én, a Magyar Kultúra napján közreadott, jelentős kötetet, nem feledkezve meg arról, hogy tisztelettel, elismeréssel adózzak a fáradhatatlan szorgalmú, szerzőnek az újabb könyvben testet öltött szellemi ajándékért.

Csorba Sándor: Kölcsey Ferenc utóéletének első évtizedeiből. Fehérgyarmat, Kölcsey Társaság, Társasági Füzetek, 2002.

137 p. + m‘ellékletek.

L. Tóth László

228

SZEMLE

Tanári magatartástípusok „A pedagógus viszonya a konfliktuskezeléshez, a személyiségvonások függvényében” címe annak a kötetnek, melyet az elmúlt év végén vehettünk kézbe. Ez a mű a hazai pszichológiai kutatások körébe illeszthető. A választott téma elméleti és gyakorlati szempontú megközelítését, átfogó elemzését az a feltáró jellegű kutatás jelenti, amelyet Figula Erika a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a pszichológia doktori program keretében végzett. A doktori (PhD) értekezés eredeti címe: Tanári magatartástípusok.

Az új cím sem fedi le teljesen a vállalt és elvégzett munkát, de az eredetinél jobban kifejezi a kutató témához való közelítését és annak kifejtését.

Napjainkban érzékelhető, hogy a kibontakozó, erősödő demokratikus rendszerben nemcsak a nevelési-oktatási intézmények funkciója, hanem a pedagógus helye, szerepe is változik, fokozatosan átértékelődik.

Egyre világosabban tárul fel, hogy a következő évtizedek oktatással-neveléssel kapcsolatos igényeit csak akkor lehet kielégíteni, ha sikerül az eredményességet, hatékonyságot lényegesen javítani. Ennek egyik garanciája a tárgyi és személyi feltételek javítása mellett a pedagógus személyisége, a tanár-diák kapcsolat céltudatos fejlesztése, az eddiginél jobb intézményi szociális klíma megteremtése. A szerző úgy ítéli meg, hogy az e témakörbe illő egy-egy szakmai kérdés, fontos részterület mélyebb feltárásával, átfogó elemzésével segíteni lehet a folyamat felgyorsítását, eredményesebbé tételét. Ezért a vállalt kutatása célirányosan a pedagógusje-

löltek, és a gyakorló tanárok személyiségének, magatartásának, konfliktuskezelésének vizsgálatára irányult.

A kötetben formailag négy nagy fejezetet találunk. Szerkezetileg ez áttekinthetővé teszi a könyvet. Az olvasó pontosan nyomon követheti egyrészt a kutatás elméleti megalapozását, másrészt azt, hogy a szerző mit, miért és hogyan vizsgált, s a kutatás során milyen bizonytalansági tényezők merültek fel és milyen konkrét eredményre jutott.

Rövid bevezetés után a kutatás elméleti megalapozását ismerhetjük meg az első és a második fejezetben. Az elsőben a pedagógus személyiségére irányuló különböző elméleti (vonáselméleti) megközelítéseket, összegzi a szerző és bemutatja a pedagógus szerepviselkedésének meghatározó stílusjegyeit. A különböző megközelítésmódoknál feltárja az azonosságokat és a különbségeket.

A tanár-diák kapcsolatot taglaló második fejezetben az elsőhöz hasonlóan a vonatkozó szakirodalmat új megközelítések és szempontok érvényesítésével vonultatja fel. Ezek elsősorban azok a szervezetpszichológiai és munkapszichológiai kérdésfelvetések, amelyekben a tanár-diák kapcsolat új értelmezést nyerhet és a szemléletváltás szükségességét erősíti. A szerző szerint az út elején tartunk.

Az iskola belső világának átalakítása, az átláthatóbb, hatékonyabb kapcsolatrendszer kiépítése mindennapi harcot, küzdelmet jelent. Küzdelmet a pedagógusnak önmagával, környezetével, az iskoláért folytatott alku főszereplőivel. Nézete, saját álláspontja ahhoz a szemléletmódhoz áll legközelebb,

SZEMLE

amely az iskolát szervezetnek, a tanár-diák kapcsolatot munkakapcsolatnak, a tanárt pedig vezetőnek tekinti.

A könyv fő részét, harmadik fejezetét a szerző saját, két szakaszból álló kutatásának bemutatása adja. A két szakasz összefügg egymással, a második az elsőből következik.

A kérdésfelvetések, a hipotézisek leírása, a vizsgálat mintájának, menetének és módszerének bemutatása világos, példaértékű.

A vizsgálat első szakaszát a szerző elővizsgálatnak tekintette. Ebben a szakaszban az alábbi kérdésekre kereste a választ: Hogyan értelmezik interperszonális helyzetekben a tulajdonságokat a pedagógusok és a pedagógus jelöltek? A gyakorló tanárok- és a főiskolai (tanár szakos) hallgatók személyiségvonásokra vonatkozó nézetrendszere tükröződik-e a diákokkal szembeni attitűdjükben, s ezek hasonlóságot vagy különbséget mutatnak-e? A tanárrá válás folyamata során módosul-e a tanár-diák kapcsolattal szembeni attitűd, s ez kimutatható-e az I. és IV. éves főiskolás hallgatók összehasonlítása során?

A vizsgálat második szakasza a fővizsgálat volt. Ebben a szakaszban a tanár-diák kapcsolatot meghatározó személyiségvonások elemzése, a pedagógus szerepmegvalósításában szerepet játszó tényezők feltárására, s ezeknek a viselkedésben, a konfliktuskezelésben való megnyilvánulásának vizsgálatára vállalkozott a kutató. Ebben a szakaszban az alábbi kérdésekre kereste a választ: Valóban elkülönül-e a pedagógus mintán belül a represszor és szenzitizátor személyiségűek csoportja? A represszorok nagyobb arányban vannak-e, ők választják-e inkább a pedagóguspályát? A személyiségtípus összefüggést mutat-e a nem személyiségspecifikus (szak, nem, életkor, státusz) tényezőkkel? A represzszorok inkább a humán szakos pedagógusok és főiskolai hallgató nők, a szenzitizátorok inkább a reál szakos pedagógus és főiskolai hallgató férfiak? A kétféle személyiségtípus

229

(represszor-szenzitizátor) összefüggést mutate személyiségspecifikus tényezőkkel, mint a kontrollhely, a dogmatizmus, a feladat- illetve kapcsolatorientáltság?

Az elővizsgálatban és a fővizsgálatban megfogalmazott kérdésekre adott válaszok hátterének céltudatos kutatása, a feltárt összefüggések tényekkel igazolt alátámasztása, szakszerűsége meggyőző erővel hat az olvasóra.

Könnyű belátni, hogy mindezek ismerete mennyire hasznos lehet az élő munkakapcsolatok átgondolásában. Főképpen azokon a területeken, ahol a teljesítmény és az emberi kapcsolatok minősége jelentős mértékben függ a szaktudás- és emberismeret mértékétől?

A könyv negyedik fejezetében a szerző a kutatási eredményeit és ennek hasznosítható területeit írja le. Figula Erika visszafogottságát jelzi, hogy nem tesz messzemenő következtetéseket, kinyilatkoztatásokat. Munkájának hasznosságát azok az eredmények jelentik, amelyek túlmutatnak eddigi ismereteinken, a mindennapi szakmai gyakorlaton. Éppen ezzel segítheti leginkább a pedagógiai valóság mélyebb megismerését, tudatosabb alakítását, fejlesztését. A kötetnek érdemes lenne e helyen valamennyi fejezetét elemzőbben szemügyre venni, bemutatni.

Ezzel mélyebben tekinthetnénk bele, hogy a szerzőnek valóban mennyire sikerült a választott témát komplex módon megközelíteni, az általa vélt fontosabb elemeket ok-okozati összefüggésekben megragadni. Erre itt nincs lehetőség a recenzió terjedelmi korlátai miatt. Így vállalva a recenzens önkényes válogatási szempontjait, a kutatási eredmények közül külön is kiemelésre és hangsúlyozásra érdemesnek tartjuk az alábbiakat.

A kutatás újszerűségét nem maga a témaválasztás, hanem a választott téma újszerű elméleti- és gyakorlati megközelítésmódja, a már ismert kutatási módszerek és eszközök sajátos adaptálásával (átalakításával) és a szerző saját fejlesztésű vizsgálati eszközei-

230

nek alkalmazásával feltárt eredmények jelentik. Az egész problémakört sikerült újabb, tágabb kontextusba helyezni tartalmi és módszertani szempontból egyaránt.

Bizonyítást nyert, hogy a személyiségvonások felől közelítő kutatások a tanárok jellemzését, a tanárokról kialakított képet többnyire az általánosíthatónak vélt jegyekkel próbálták megragadni. A kutatások különböző tipológiákhoz vezettek. Tulajdonságleltárak, listák, nevelési-vezetési stílusok, ideáltípusok körvonalazódtak. Lényegében ezek a tradicionális pedagógusszerepek elemeit tükrözik.

A szerző állást foglalt abban, hogy a meglévő szereptipológiák átalakítás nélkül nem, vagy csak alig alkalmazhatók, használhatók a pálya szerepértelmezéséhez, az új és változó szerepekre való felkészüléshez, felkészítéshez. Nézete szerint új szemléletmódra, korszerűbb megközelítésmódra van szükség. A hagyományos tulajdonlisták helyett a személyiség sajátos tényezőinek, a szerepviselkedésben megnyilvánuló stílusjegyeinek feltárására, értelmezésére kell helyezni a hangsúlyt. A szerző ezt az utat választotta. Összegzéséből megismerhetünk egy új szerepelméleti megközelítést. Rácsodálkozhatunk a vizsgálati eredmény alapján megalkotott új, pszichológiailag jobban értelmezhető, személyiségspecifikus tényezőkkel jellemezhető személyiségmodellekre és a hozzájuk társított azonosságokra és különbségekre. Nem kétséges, hogy mindezek ismeretében a pedagógiai szerepviselkedést, a tanári magatartást új dimenziók mentén értelmezhetjük.

A szerző könyvében a tanári magatartás négy típusát elemzi és mutatja be: a tanár személyiségvonásai és a diákokkal szembeni vezetői attitűdje függvényében. A szerző kutatási eredménye alapján arra a következtetésre jutott, hogy a tanárok és tanárjelöltek értékstruktúrájára, személyiségpreferenciája, nevelési stílusa tükröződik a diákokkal szem-

SZEMLE

beni attitűdjeikben. Nincs valamiféle státuszon, foglalkozási szerepen alapuló értékpreferenciájuk, attitűdjük.

Az értékpreferenciabeli, az attitűdbeli különbségek a személyiségvonások függvényeként értelmezhetők. A konfliktusos helyzetekben a választott megoldásmódok többnyire személyiségfüggők. Érdemes időt és figyelmet fordítani a több mint száz tételt tartalmazó bibliográfiára, a közkinccsé tett vizsgálati kérdőívek, a bemutatott módszerek tanulmányozására. Mindezek növelik a kötet értékét, segítik az olvasót a megértésben, a kutatási eredmények hasznosításában.

Röviden összefoglalva: Figula Erika kötetéről korszerű szemléleténél, alaposságánál fogva elismeréssel szólhatunk. Az általa választott téma a bemutatott eredmények alapján napjainkban újra meglepő aktualitást nyerhet.

Ez a könyv a szerző eddigi kutató munkájának egyfajta lezárása. Hiányérzetünk többnyire abból fakad, hogy a személyiségdimenziók nem teljes köre került elemzésre.

Fontos lenne, hogy a szerző a munkát folytassa és az általa még nem vizsgált tényezőket legalább ilyen mélységgel tegye elemzés, kutatás tárgyává.

Ez a kiadvány jó szívvel ajánlható a felsőfokú oktatásban, elsősorban a tanárképzésben, valamint az alap- és középfokú iskolarendszerű és iskolarendszeren kívüli képzésben, továbbképzésben dolgozóknak.

Kiemelten ajánlható az elméleti és gyakorlati munkát egyaránt kedvelőknek, a korszerű utat keresőknek.

Dr. Figula Erika: A pedagógus viszonya a konfliktuskezeléshez, a személyiségvonások függvényében. Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Tudományos Közalapítvány Füzetei 16. sz. Kiadó: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Közalapítvány Kuratóriuma, Nyíregyháza, 2002. 215 p.

Vass Lajosné

KRÓNIKA

231

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG IRODALMA Válogatott bibliográfia 2003. január 1–március 31.

Összeállította a Móricz Zsigmond Könyvtár sajtófigyelő szolgálata ÖNÁLLÓ MŰVEK

13. SZABÓ Sándorné: A szociális ellátás intézményrendszere és formái Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében az országos adatok tükrében. – Nyíregyháza: KSH SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Igazgatóság, 2002.42 p.

ÉS GYŰJTEMÉNYES MUNKÁK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére

IDŐSZAKI KIADVÁNYOK

vonatkozó közleményei

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei

1. DAJKA János: Az egyéni gazdaságok állatállománya kistérségek szerint a megyében. – Nyíregyháza : KSH Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Igazgatósága, 2002. 42 p.

2. GARAI Mihály: életemről : Pályázat. – Nyíregyháza, 2003. Kézirat. 17 p.

3. GONDOS Gyula: Megszakadt ösvényen 1957–1965 : válogatott és újabb versek. – Kisvárda : Piremon Kisvállalat, 2003. 120 p.

4. Ki kicsoda a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei önkormányzatokban? – Szerk. Kalenda Zoltán. – Nyíregyháza : R-Press Bt. Kiadványszerk., 2003. 134 p.

5. KOVÁCS Sándor-HORVÁTH Zoltán György: Kárpátalja kincsei. Budapest : Masszi K, 2002. 311 p.

6. LENTI István-ARADI Csaba: Bátorliget élővilága – ma : válogatott tanulmányok. – Debrecen : Kinizsi ny., 2002. 160 p.

7. LUPSA Józsefné: Csendes áhitat : versek. – Kótaj : Signatura Bt., 2002. 148 p.

8. A magyar történelem eseményei a Vay Ádám Múzeum metszetgyűjteményének tükrében : tudományos konferencia. Szerk. Molnár Sándor. – Vaja : Vay Ádám Múzeum, 2002. 115 p.

9. MATITS Ferenc: Váci András festőművész 1928– 1989. Foto: Belánszky Demkó Péter. Vaja Nagyközség Önkormányzata, 1998. 45 p.

10. NÉZŐ István: Kisvárda az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején. – Kisvárda, 2002. kézirat. 43 p.

11. PERÉNYI Károly: A rakamazi Kossuth-szobor. – Rakamaz, 2002. Kézirat. 17 p., 5 mell.

12. SÜLI-ZAKAR István: A Kárpátok Eurorégió interregionális szövetség tíz éve. – Debrecen : Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója, 2003. 421 p.

(2002. IV. né.)

14. SZÁSZI Ferenc: Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népességének belföldi (belső) vándorlása a rendszerváltás előtti évtizedben, 1980–1990 = Demográfia, 4. sz. p. 449–467.; migráció; népességstatisztika; demográfia 15. SZÍVÓSNÉ TÓTH Annamária: Esélyek a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók iskolai pályafutásához = Pedagógiai Műhely, 4. sz. p. 31–40.; felnőttoktatás; tehetséggondozás; Nyíregyháza 16. BESSENYEI Lajos: Visszapillantás = Pedagógiai Műhely, 4. sz. p. 41–43.; felnőttoktatás; Dolgozók Kossuth Lajos Gimnáziuma és Szakközépiskolája 17. SZÍVÓSNÉ TÓTH Annamária: 50 tanév a felnőttoktatás szolgálatában = Pedagógiai Műhely, 4. sz. p. 44–59.; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; 1952–2002; Dolgozók Kossuth Lajos Gimnáziuma és Szakközépiskolája; Bánki Donát Műszaki Középiskola Felnőttoktatási Tagozata 18. NAGYNÉ ROMÁN Margit: A Bencs László Szakiskola és Általános Iskola a hátrányos helyzetű tanulók problémáinak kezelésében = Pedagógiai Műhely, 4. sz. p. 60–66.; 19. CSERMELY Tibor: A tanórán túli irodalmi és nyelvi nevelés lehetőségei a felnőttoktatásban Nyíregyházán = Pedagógiai Műhely, 4. sz. p. 70–73.; 20. GYAPAY László: Idegenségek és szokatlanságok Kölcsey ismeretlen nyelvészeti tárgyú munkája = Irodalomtörténeti Közlemények, 3–4. sz. p. 515–439.; irodalomtörténet; Kölcsey Ferenc

KRÓNIKA

232 Január 21. SZENTE Ferenc: Ötvenévesek a megyei könyvtárak = Könyvtári Levelező/lap, 1 sz. p. 16–20.; évforduló; Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár

36. Országos bajnoki címek salakmotorban, súlyemelésben és ökölvívásban = Kelet-Magyarország, 4. sz. p. 10.; sport; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; 2002 37. Nem engednek az elért eredményekből = Kelet-Magyarország, 5. sz. p. 7.; hulladékgazdálkodás; Sényő

22. VIDA János: A megye könyvtárügye a múlt és a jelen közigazgatási rendszerében = Könyvtári levelező/ lap, 1 sz. 20–23.; évforduló

38. NYÉKI Zsolt: Esélynövelés intelligens programmal = Kelet-Magyarország, 5. sz. p. 3.; informatika; Intelligens Szatmár-Beregi Régióért Egyesület

23. NAGY László: Jelen és jövő a megyei könyvtárakban = Könyvtári Levelező/lap, 1 sz. 24–25.; évforduló; Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár

39. Nagy terveket szövögetnek Nagycserkeszen = KeletMagyarország, 6. sz. p. 7.; önkormányzat

24. BORDÁS-GIESZ István: 1939: Kárpátalja = Századok, 1. sz. p. 160–177.; földrajz; gazdasági földrajz

40. LEFLER György: Kemecsei körkép = Kelet-Magyarország, 8. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola; bölcsőde; polgárőrség

25. CSETE Borbála: Kis magyar gyarló = Ellenfény, 1. sz. p. 28.; színikritika; Németh Ákos: Autótolvajok

41. Ezer család lakását korszerűsítik = Kelet-Magyarország; 9. sz. p. 1., 3.; panelházak; Nyíregyháza; 03/1

26. SÁNDOR L. István: Az erőszak esztétikája = Színház, 1. sz. p. 30–37.; Horváth Csaba (rendező); Móricz Zsigmond: Barbárok (táncjáték); színikritika; táncművészet; Móricz Zsigmond Színház

42. KISSNÉ MAJTÉNYI Mónika: Növekvő építési kedv = Kelet-Magyarország, 11. sz. p. 5.; lakásépítés; statisztika

27. BOROSS Károly: Szabó Dénes = Magyar Demokrata, 3. sz. p. 64–66.; 28. JÁNOSI Zoltán: Lélek és történelem Ratkó József drámáiban = Magyar Napló, 4. sz. p. 18–19.; drámaelmélet; Ratkó József összes művei 2. Drámák 29. NYÉKI Zsolt: Szolgáltatva a fejlesztés szolgálatában = Kelet-Magyarország, 1. sz. p. 3.; területfejlesztés; Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fejlesztési Ügynökség; Tisza András

43. Több lábon áll a szatmári gazda = Szabad Föld, 11. sz. p. 8.; gazdálkodás; Tiszabecs 44. GYÖRKE László: Telt ház az éjjeli menedékhelyen = Kelet-Magyarország, 12. sz. p. 3.; hajléktalanok; Nyíregyháza; Oltalom Hajléktalanellátó Szolgálat 45. KISSNÉ MAJTÉNYI Mónika: Több a gazdasági bűneset = Kelet-Magyarország, 12. sz. p. 5.; statisztika; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye

30. A tömegközlekedés csápjait nyújtogatja = Kelet-Magyarország, 1. sz. p. 7.; Nyíregyháza; Szabolcs Volán Rt.

46. MALAKUCZINÉ PÓKA Mária: Alacsony jövedelem, intenzív lakásépítés = Kelet-Magyarország, 13. sz. p. 5.; statisztika

31. LADÁNYI TÓTH Lajos; Kálmánházi körkép = KeletMagyarország, 2. sz. p. 7.; szociálpolitika; labdarúgás; baromfitenyésztés

47. LADÁNYI TÓTH Lajos: Nyírturai körkép = KeletMagyarország, 14. sz. p. 7.; önkormányzat; műemlékvédelem; labdarúgás

32. MARIK Sándor: Környezetbarát autópálya mazsolák = Kelet-Magyarország, 2. sz. p. 3.; M3-as autópálya

48. BALOGH Géza: Rákóczi népe a vajai várban = Szabad Föld, 15. sz. p. 2.; évforduló; Vaja

33. Röplabdás hölgyeink ismét dupláztak, két aranyat nyertek = Kelet-Magyarország, 2. sz. p. 10.; sport; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; 2002

49. BALOGH Géza: Kapkodni semmiképp sem érdemes = Szabad Föld, 15. sz. p. 5.; közigazgatás; történet; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; dr. Kávássy Sándor

34. LADÁNYI TÓTH Lajos: E-misszió küldetés egy élhetőbb világért = Kelet-Magyarország, 3. sz. p. 3.; E-Misszió Környezet- és Természetvédelmi Egyesület 35. TAKÁCS Péter: Gencsi ólmosbotok, tsukodi bicskák = Kelet-Magyarország, 3. sz. p. 9.; országgyűlési választások; Szatmár vármegye

50. BALOGH Géza: Kétmilliárdos szennyvíztisztító jutányos áron = Szabad Föld, 15. sz. p. 6.; beruházás; Nyírmada 51. HAJNAL Béla: Szőlőtermő helyek: Barabás, Nyíregyháza, Nyírbátor = Kelet-Magyarország, 15. sz. p. 5.; statisztika

KRÓNIKA

233

52. Újabb bérlakások épülnek városainkban = Kelet-Magyarország, 15. sz. p. 1.,5.; Kisvárda; Nyírbátor; Rakamaz

67. BABINECZ Ibolya: A helyi rádiózás kertje = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 78–84.; portré; Samu András (1930–2000)

53. A pályára engedik a civileket Nyírteleken = KeletMagyarország, 17. sz. p. 7.; civil szervezetek

68. TAKÁCS Péter: Rácz István (1929–2002) = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 85–95.; nekrológ

54. KOVÁCS Éva: Erősíteni a központi szerepet = KeletMagyarország, 18. sz. p. 11.; önkormányzat; Nyírbátor; dr. Veres János

69. SZATMÁRI Gizella: Barzó Endre = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 96–97.; nekrológ; Barzó Endre (1898–1953)

55. GALAMBOS Béla: Jó tejelő lesz az agrár-környezetvédelem 2. = Kelet-Magyarország, 18. sz. p. 3.; mezőgazdaság; állattenyésztés; Európai Unió

70. BIHARI Albertné: Az információs és kommunikációs technológiák a gyermekkönyvtári munkában = Könyvtári Levelező/lap, 2. sz. 9–15.; Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár

56. M. MAGYAR László: 85 éves a közgazdasági szakközépiskola = Kelet-Magyarország, 18. sz. p. 7.; Nyíregyháza; Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola 57. Emberi kapcsolatokról beszél a vászon = Kelet-Magyarország, 19. sz. p. 11.; portré; képzőművészeti kiállítás; Kozák Kata 58. GYÖRKE László: Nyíribronyi körkép = Kelet-Magyarország, 20. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola 59. BALOGH József: Utolsó helyen a megye gazdasága = Kelet-Magyarország, 23. sz. p. 3.; 60. BALOGH József: Látszatra stabilizálódik a gazdaság = Kelet-Magyarország, 24. sz. p. 3.; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Február 61. LAZÁNYI János: Hagyományos magyar növényfajták jelene és jövője az Észak-alföldi régióban = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 3–6.; 62. HOLLY László: Szántóföldi- és zőldségnövény tájfajták gyűjtése, megőrzése és hasznosítása Magyarországon = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 7–10.; Agrobotanikai Intézet 63. ISZÁLYNÉ TÓTH Judit: Szántóföldi növények nemesítése és génmegőrzés a Nyírségben = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 10–13.

64. MÁNDI Lajosné: A burgonya és kertészeti növények genetikai bázisának biztosítása a Nyírségben = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 13–17.; 65. SZABÓ Tibor: A tájfajták szerepe a gyümölcstermesztésben = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 27–30.; Újfehértói Gyümölcstermesztési Kutató és Szaktanácsadó Kht. 66. PETHŐ Ferenc: Őshonos gyümölcsfajok a régió gyümölcstermesztésében = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 1. sz. p. 30–33.; gyümölcstermesztés; növényfajták

71. VRAUKÓNÉ LUKÁCS Ilona: Ami a szakmaszeretetet hivatássá választja = Könyvtári Levelező/lap, 2. sz. p. 38–40.; Bajnok Lászlóné; Nyíregyházi Főiskola 72. NYÍRI Anna: Ahol a Kraszna kalandozott = Természet Világa, 2. sz. p. 41.; természetvédelem 73. BALOGH Géza: Jégmező közepén vízlépcső = Szabad Föld, 6. sz. p. 3.; vÍzszabályozás; Felső-Tisza 74. FRIEDRICH Klára; Fényeslitke története = Magyar Világ, 6. sz. p. 7.; településtörténet; 75. SZENTMÁRTONI János: „Nem tudtam igazi neved” = Kortárs, 8. sz. p. 92–96.; irodalomtörténet; Rákos Sándor (1921–1999) 76. NYÉKI Zsolt: A holtponton lakói lendíthetik át a várost = Kelet-Magyarország, 26. sz. p. 3.; önkormányzat; településfejlesztés; Újfehértó 77. LEFLER György: Paszabi körkép = Kelet-Magyarország, 26. sz. p. 7.; hagyományápolás; népművészet; önkormányzat 78. NYÉKI Zsolt: Új szemlélettel könnyebb az együttműködés = Kelet-Magyarország, 26. sz. p. 8.; környezetvédelem; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; Felső-Tisza-vidéki Környezetvédelmi Felügyelőség 79. NAGY István Attila: Születésnap a Mount Everesten : Normantas Paulius fotói iránt egyre nagyobb az érdeklődés = Kelet-Magyarország, 27. sz. p. 4.; fotoművészet; portré; 80. ANGYAL Sándor: Jubiláló főszerkesztő a Bujtosról : Kopka János hetvenedik születésnapján = Kelet-Magyarország, 27. sz. p. 9.; portré; Kopka János (1933–) 81. MARIK Sándor: Laptop lett a szobányi számítógépből : Megyénk huszonöt esztendeje is élen járt a korszerű szűmítógépes ismeretek terjesztésében = Kelet-Magyarország, 31. sz. p. 3.; Neumann János Számitógéptudományi Társaság megyei szervezete; Simon Béláné dr. Balogh Ágnes

KRÓNIKA

234 82. MARIK Sándor: Tudást hoznak az Óperencián túlról : világhírű egyetemeken szereznek speciális szaktudást egykori nyíregyházi diákok = Kelet-Magyarország, 33. sz. p. 8.; külföldi kapcsolat; ösztöndíj; tudományos kutatás 83. MARIK Sándor: Saját lakásában alapított főiskolát = Kelet-Magyarország, 33. sz. p. 9.; életrajz; püspök; Dudás Miklós (1902–1972); Hajdúdorogi Görög Katolikus Egyházmegye

latnak a Kárpátok Eurorégió = Kelet-Magyarország, 44. sz. p. 1., 8.; konferencia; Nyíregyháza 97. NAGY István Attila: Éjfélkor borral mosták meg a fogukat = Kelet-Magyarország, 45. sz. p. 8.; farsang; Szatmár 98. KOVÁCS Éva: Közös projektek jelenthetik a régió jövőjét = Kelet-Magyarország, 48. sz. p. 8.; évforduló; Kárpátok Eurorégió

84. NYÉKI Zsolt: Nem maradhatunk örökké embergyár : A Mátészalkai Optomechatronikai Klaszter tagjai = Kelet-Magyarország, 33. sz. p. 14.;

Március

85. FULLAJTÁR András: Rend és fegyelem a börtönben : A fogva tartottak létszáma soha nem látott méretekre emelkedett = Kelet-Magyarország, 33. sz. p. 15.; Nyíregyháza; Büntetésvégrehajtási Intézet

99. BIHARI Albertné: Gyermekkönyvhónap SzabolcsSzatmár-Bereg megyében = Könyvtári Levelező/lap, 3. sz. p. 33–35.;

86. Az avas nádasban vörös gém is fészkel = Kelet-Magyarország, 34. sz. p. 14.; Nyíregyháza-Sóstóhegy; Nyíregyháza-Ilonatanya 87. MARIK Sándor: M3-as: kanyar délre, majd északra : véget értek a nyomvonalviták = Kelet-Magyarország, 34. sz. p. 3.; 88. CS. K.: Még lehet élményfürdő Sóstón = Kelet-Magyarország, 36. sz. p. 5.; idegenforgalom; Svájci lak 89. DAJKA János: Önkezével vet véget életének = Kelet-Magyarország, 37. sz. p. 3. ; öngyilkosság; statisztika; Észak-Alföldi régió; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 90. GYÖRKE László: Múltja gazdag, jelene sajnos, szegény : a szabolcsi önkormányzat = Kelet-Magyarország, 38. sz. p. 7.; szociográfia; Szabolcs 91. NAGY István Attila: A karmester soha nem lehet diktátor = Kelet-Magyarország, 39. sz. p. 9.; portré; Kovács László 92. NÉZŐ István: Kereskedők, kalmárok, vásári emberek : ötszáz éve nyert jogosultságot országos vásár tartására = Kelet-Magyarország, 39. sz. p. 9.; Kisvárda 93. HÚRI Valéria: Ismét elment közülünk egy huszár : Nyíregyházán a huszárezredben szolgált = KeletMagyarország, 42. sz. p. 7.; Tiszalök; Lukács János 94. NYÉKI Zsolt. A Carl Zeiss marad Mátészalkán = Kelet-Magyarország, 44. sz. p. 3.; optikai ipar; Carl Zeiss Hungária Kft.

100. M. Z.: Kard vagy kereszt: Ratkó József drámái időszerűbbek, mint valaha = Heti Válasz, 10. sz. p. 80.; könyvismertetés; Ratkó József; Ratkó József összes művei. 2. Drámák; Ratkó József (1936–1989) 101. A keresztény nevelés kollégiumi lehetőségei = Evangélikus Élet, 11. sz. p. 6.; Nyíregyháza; Luther Márton Kollégium 102. GYÖRKE László: Harmincötmillió forint működési hiány = Kelet-Magyarország, 50. sz. p. 7.; szociográfia; településfejlesztés; Nyírgyulaj 103. PÓSA Zoltán: Ratkó József drámái könyvben = Magyar Nemzet, 50. sz. p. 15.; könyvbemutató; Ratkó József összes művei I. Versek 104. TAKÁCS Péter: A fejedelem leghűségesebb brigadérosa : Esze Tamás = Kelet-Magyarország, 51. sz. p. 9.; Tarpa 105. HALÁSZ Zoltán: Krúdy Gyula ízes öröksége = Napi Gazdaság, 52. sz. p. 12.; gasztronómia 106. KOVÁCS Éva: Harangjáték a 30. születésnapra : Nyírbátor készül a három évtizeddel ezelőtti, másodszori várossá válás megünneplésére = Kelet-Magyarország, 54. sz. p. 4.; 107. RÉVAY Zoltán: Vizsgálatok a Felső-Tiszán = Népszabadság, 54. sz. p. mell., 2.; ökológia; vízminőség 108. TÓTH. M. Ildikó: Kevesebb fiatal Szabolcsban = Népszabadság, 54. sz. p. mell., 2.; demográfia; halandóság

95. LEFLER György: Szép, kisvárosi jelleget ölt Szakoly = Kelet-Magyarország, 44. sz. p. 7.; szociográfia

109. MARIK Sándor: Kihívások mecénása : egy évtízed a rendszerváltozást követő időszakban az alapítványok élén = Kelet-Magyarország, 55. sz. p. 3.; portré; alapítvány; Vass Lajosné dr.; Stúdium Nyelvoktatási Közalapítvány; Tudományos Közalapítvány

96. K. É.: Határtalan lehetőségek a határoknál : tíz éve katalizátora az együttműködésnek, az európai gondo-

110. CSERVENYÁK Katalin: Megduplázódhat a sóstói vendégforgalom = Kelet-Magyarország, 55. sz. p. 7.;

KRÓNIKA 111. BALOGH József: A kispapképzés fellegvára lesz : elkezdődött a műszaki átadás = Kelet-Magyarország, 57. sz. p. 9.; Nyíregyháza; Szent Athanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola 112. KÁCSOR Zsolt: Tiszaeszlár, S. E. = Népszabadság, 57. sz. p. 28–29.; vérvád; Tiszaeszlár; Solymosi Eszter 113. S. M.: Jubilál a Kállay-gyűjtemény = Kelet-Magyarország, 59. sz. p. 1., 5.; Jósa András Muzeum Kállay-gyűjteménye 114. S. M.: A Kralovánszky család emlékére : méltatlanul elfeledett hősökre emlékeznek = Kelet-Magyarország, 61. sz. p. 7.; emléktábla; forradalom; szabadságharc; Nyíregyháza; 1848. március 15.

115. LÁCZAY Magdolna: A képviselőnek több választása volt : családja, kiterjedt rokonsága még a Kossuth famíliára is kiterjedt = Kelet-Magyarország, 62. sz. p. 9.; országgyűlési képviselők; portré; Pazony; Nyírbogdányi választókerület; Nagykálló; Pazonyi Elek Mihály (1809–?)

116. M. MAGYAR László: Védeni szeretnék az ivóvízkészletet = Kelet-Magyarország, 65. sz. p. 3.; szennyvíztisztítás; csatornázás; beruházás; Kótaj 117. NÁBRÁDI Lajos: Mátészalka kistérségi szerepkörben = Népszabadság, 65. sz. p. mell., 1.; területfejlesztés; Mátészalka; Szatmár Térségfejlesztési Társulás 118. SZÁSZ Katalin: Plázaállomás Nyíregyházán = Népszabadság, 65. sz. p. 13.; vasútállomás; Nyíregyháza

235 119. Több tízezer hektár belvíz alatt = Népszabadság, 65. sz. p. mell., 1.; belvíz; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 120. MARGÓCSY József: Európaiak Nyíregyházán, Nyíregyháziak Európában = Kelet-Magyarország; 66. sz. p. 4.; Kállay Miklós; Bessenyei Kör 121. LEFLER György: Tiszarádi körkép = Kelet-Magyarország, 67. sz. p. 7.; önkormányzat; óvoda; diákönkormányzat 122. Szabolcsban születnek a legtöbben = Népszabadság, 69. sz. p. 7.; 123. Díszpolgári címet kaptak a testvérek = Kelet-Magyarország, 71. sz. p. 7.; Kemecse; Kozma István; Kozma Sándor 124. LADÁNYI TÓTH Lajos: Tájsebészek védik a környezetet = Kelet-Magyarország, 71. sz. p. 3.; Nyíregyháza; E-Misszió Környezet- és Természetvédelmi Egyesület 125. BARABÁS Ivánné: Gyönge a megye kábeltelevíziós ellátottsága = Kelet-Magyarország, 72. sz. p. 5.; statisztika; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 126. LADÁNYI Tóth Lajos: Tiszadobi körkép = Kelet-Magyarország, 73. sz. p. 7.; cigányság; beruházás; vállalkozás 127. NAGY István Attila: Legyen a költő mindenütt otthon = Kelet-Magyarország, 74. sz. p. 9.; évforduló; Váci Mihály (1924–1970)

KRÓNIKA

236

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE POLITIKAI, GAZDASÁGI ÉS KULTURÁLIS ESEMÉNYEI 2003. január 1–március 31.

Január 1. Jubileumi év kezdődött Nyíregyházán. A város képviselő-testülete az újratelepítés kezdetének 250 évfordulója alkalmából hirdette meg a Nyíregyháza Jubileumi Évét.

A Szabolcsi Koncert Fúvószenekar újévi hangversenye a Bujtosi Szabadidő Csarnokban.

6. Máriapócson megszentelték a Keresztelő Szent Jánosról elnevezendő új meleg vizű kutat, amelynek vízére a városvezetés egy fürdőközpontot tervez megvalósítani.

8. A Nyíregyházi Főiskola Műszaki és Mezőgazdasági Karának ülésén kitüntették a tudományos képzésben hosszú évtizedeket munkálkodó szakembereket. A „Kar Tiszteletbeli Polgára” címet és a vele járó érdemérmet kapta Lengyel Antal ny. főigazgató, dr. Bánszki János ny. főiskolai tanár, dr. Anka István ny. főiskolai tanár. „Pro Facultate” érdemérmet kapott Kazár István ny. műszaki oktató.

10. Nagy Tamás fotóművész képeiből kiállítás nyílt Nyíregyházán, a Váci Mihály Művelődési Központ fotógalériájában.

Békéscsabán az Országos Szólótáncversenyen a Nyírség Táncegyüttes három tagja: Csurák Ildikó, Spisák Krisztina és Ignácz Gabriella beléptek az örökös aranygyöngyös néptáncosok táborába, Teremi László örökös aranysarkantyú díjnak örülhetett.

17. Mátészalkán átadták a rendőrkapitányság megújult épületét.

18. A Kocsis-Hauser Alapítvány díjátadási ünnepsége Mátészalkán.

Országos böllérversenyt rendeztek Napkoron a település melletti harangodi erdőben, több mint ötszázan mérték össze tudásukat. A vetélkedő vándorserlegét a nyíregyházi Gyöngyösi Mátyás és böllértársai nyerték.

19. A Kölcsey Társaság és Szatmárcseke önkormányzata a Magyar Kultúra Napja alkalmából ünnepséget rendezett a szatmárcsekei református templomban. Az istentiszteletek után átadták a Kölcsey Ferenc-díjat Kallós Zoltán nemzetközi hírű népzenekutatónak.

Felavatták Kölcsey Ferenc szobrát a fehérgyarmati Május 14-e téri Általános Iskola udvarán.

21. A Magyar Kultúra Napja alkalmából az oktatási miniszter Apáczai Csere János-díjjal ismerte el dr. Mező András a Nyíregyházi Főiskola tanszékvezető egyetemi tanára munkáját.

H. Németh Katalin grafikusművész és Gál Ludmilla textiltervező iparművész alkotásaiból kiállítás nyílt a fehérgyarmati Városi Galériában.

22. A Magyar Kultúra Napja alkalmából átadták a „Nyíregyháza Közművelődéséért Díjat” Berta Erzsébetnek, a VMK nyugdíjas szakmai igazgatóhelyettesének, valamint az Arany Katedra díjat Nyesténé Raizer Máriának, dr.

Széles Csabánénak és dr. Farkas Lászlónak.

A nyíregyházi Városi Galéria Pál Gyula termében megnyílt Huszár István festőművész tárlata, a Váci Mihály Művelődési Központban Győrbíró Enikő keramikus kiállítása.

23. A nyírbogdányi művelődési otthonban megnyílt a Debrecenben élő B. Orosz István festőművész tárlata.

KRÓNIKA

237

24. A Kodály Zoltán Általános Iskolában Csabai Lászlóné polgármester és Gazda László, a megyei közgyűlés elnöke köszöntötte s tüntette ki a kiváló munkát végző sportvezetőket a jubiláló szövetségi aktivistákat. Ugyanitt díjjal ismerték el az elmúlt esztendő legeredményesebb sportolóinak, csapatainak és edzőinek teljesítményét. Megyénk legjobb sportolói, csapatai és edzői 2002-ben: profi sportolók – Ajkay Anikó, ifj. Rabócsi Tibor, NRK nyíregyháza, Nagykállói ASE, Glückmann Pál. Amatőr sportolók: Kürti Éva, Tóth János, Mátészalkai MTK, Nyírsuli, Kerekes László.

25. Alapításának 35. évfordulóját ünnepelte a tuzséri Kertbarát Klub.

28. A nyíregyházi Lippai János Mezőgazdasági Szakközépiskolában megnyílt a Krutilla József-emléktárlat.

29. Csutkai Csaba fotóművész Kyoto című kiállítása megnyílt az Eötvös József Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium aulájában.

31. Tiszavasvári várossá nyilvánításának 17. évfordulója alkalmából kitüntetéseket adtak át. Juhász Ferenc országgyűlési képviselő, honvédelmi miniszter Tiszavasvári díszpolgára lett.

Cicás Ferenc, Szabóné Csaba Irma és dr. Erdei András „Tiszavasvári városáért” kitüntető díjat kapott. „Közéleti munkáért” kitüntető díjat kapott Maczkó Istvánné, Terebes András és Gombásné Veres Zsuzsa. Vasvári Pálemlékérmet kapott Pernyák Sándor tűzoltó ezredes.

A „Tiszavasvári város kiváló tűzoltója” kitüntető címet kapott Gál László. „Tiszavasvári város kiváló polgárőre" valamint Vasvári Pálemlékérmet vett át Molnár László.

Február 3. Dávid Mihály festőművész alkotásaiból kiállítás nyílt a nagykállói II. Rákóczi Ferenc Művelődési Központ kamaratermében.

4. Az 50 éves Filharmónia és az 50 éves Szabolcsi Szimfonikus Zenekar ünnepi hangversenye a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános

Iskola dísztermében.

A nyíregyházi városi galériában megnyílt Kerülő Ferenc festőművész kiállítása.

A Lippai János Mezőgazdasági Szakközépiskolában megnyílt Botrágyi Károly grafikusművész tárlata.

5. A Dél-Afrikai Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövete Andries Venter Nyíregyházára látogatott.

Kápolnaszentelés Nagycserkeszen. A kápolnát ékesen díszíti Árpádházi Szent Erzsébet szobra, melyről az iránti való tisztelet jeléül Szent Erzsébet kápolnának keresztelték el.

7. Dorota Freckowiak-Kapala lengyel zongoraművész hangversenye a Vikár Sándor Zeneiskolában.

8. Alapításának 85. éves jubileumát ünnepelte a Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola hagyománykövető bálján.

12. Újjáalakult a Nyíregyházi Főiskola Zöld Köre.

Képző és továbbképző intézmények, munkaadók mutatkoztak be a pályaválasztás előtt álló fiataloknak azon a kiállításon, amelyet Válaszút címmel rendeztek a Szakszervezetek Házában.

13. Megalakult a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Innovációs Tanács, melynek elnökévé Gazda Lászlót, a megyei közgyűlés elnökét választották.

Ratkó Józsefre emlékeztek a Vikár Sándor Zeneiskola és az Aranymetszés Kulturális Egyesület szervezésében a Rege együttes részvételével. A műsorban Ratkó József megzenésített versei hangzottak el.

14. Nyíregyházán a Bocskai utcában felavatták a Regionális Gazdaságfejlesztési és Innovációs Központ székházát.

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Általános Iskola tagiskolája a Kistelekiszőlőben új épülettel gazdagodott.

15. A Móricz Zsigmond Színház társulata bemutatta Presser Gábor Padlás című mesemusicaljét.

KRÓNIKA

238 16. A Wesselényi Miklós Szakközép– és Szakiskolában megrendezték a Szabolcs Kupa 2003 Országos fodrász-kozmetikus felnőtt és tanuló versenyt.

19. Anatolij Zlenko, Ukrajna külügyminisztere ünnepélyesen megnyitotta országa nyíregyházi főkonzulátusát.

Tízéves a Kárpátok Eurorégió: az ünnepi tanácsülést Nyíregyházán a megyeháza dísztermében rendezték meg.

20. Tisztújító közgyűlést tartott a fehérgyarmati székhelyű Kölcsey Társaság. Elnöknek ismét Taxner-Tóth Ernőt, a Debreceni Egyetem professzorát, Széchenyi-díjas irodalomtörténészt választották. Ügyvezető elnök: László Béla.

Alelnök: Csorba Sándor. Jegyző Szabó István.

Titkár: Kasztovszky László. Az elnökség két alelnöke: Imre László és Jánosi Zoltán.

A Nyíregyházi Főiskolán első alkalommal, de hagyományteremtő szándékkal Francia Napokat rendeztek. Ennek keretében két hetet töltenek a városban a Dijoni Főiskola diákjai.

27. A Vay Ádám Múzeumban megnyílt a IV. Vajai Téli Alkotótábor zárókiállítása.

28. Átadták a Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola új épületét Nyíregyházán a Bethlen Gábor és az Egyház utca sarkán.

Nyíregyházán, a kertvárosi iskolában átadták az új ornacsarnokot.

Záhonyban 18 taggal megalakult a Tiszakönyök Művészeti és Kulturális Egyesület, mely a felső-szabolcsi térség 17 településén élő amatőr képzőművészeknek, irodalmároknak nyújt rendszeres megjelenési lehetőséget.

Március 1. A Cantemus Vegyeskar önálló minősítő hangversenye a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola hangversenytermében. A koncert után a zsűri az összeállított műsor nehézségét és igényességét, az énekkar kiemelkedő teljesítményét értékelve a legmagasabb minősítési fokozatot, a hangversenykórus címet kapta „summa cum laude” fokozattal.

3. A görög kultúra jegyében rendezték meg a nők hetét Újfehértón a művelődési központban. A programsorozat első napján megnyílt Homoródi Éva művésztanár és Galambosi Csabáné Makhándi Anikó gobelin kiállítása.

Megkezdődött Nyíregyházán a megyei Pedagógiai Napok programsorozat.

5. A Besztercey Alapfokú Művészeti Magániskola fiataljai és pedagógusai mutatkozta be kiállításukkal a Szakszervezetek Házában.

A Tiszti Klubban megnyílt a Benczúr Gyula Amatőr Képzőművészeti Kör 2002. évi évzáró kollektív kiállítása.

6. Gergelyugornyán a Tiszai árvízre emlékezve felavatták E. Lakatos Aranka debreceni szobrászművész alkotását.

A Nyíregyházi Főiskolán átadták a kollégium új részlegét a fogyatékossággal élő hallgatók számára.

7. Nyolcadik alkalommal rendezték meg Nyíregyházán a Bujtosi Szabadidő Csarnokban a Vakáció elnevezésű nemzetközi utazási, idegenforgalmi kiállítást és vásárt. Az idén nyolc országból összesen 74 kiállító vett részt a Vakáción.

Költői estet tartott a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Baráti Társaság Nyíregyházán. Az est témája: Tavasz és szerelem a költészetben.

Református iskolák országos találkozója Nyíregyházán. Összesen 34 iskola több mint kétszáz diákja vett részt a kétnapos találkozón.

8. Svájcban Les Diaberets városában vendégszerepelt a Banchieri énekegyüttes.

Negyedik alkalommal rendezte meg a Vécsey Kamara Néptánc és Népdaléneklési Versenyt a nyíregyházi Vécsey Károly Általános Iskola és a Nyíregyházi Alapfokú Művészeti Iskola. A találkozóra száznegyven fiatal érkezett általános iskolákból és középiskolákból.

10. Megnyitásának 10. évfordulóját ünnepelte a Kállay Gyűjtemény. Az ünnepségen részt vettek mindazok, akik a megalapításáért és a gyarapításáért sokat tettek.

11. Nagy Imre, a mártírhalált halt miniszterelnök az 1945-ben megalakult kormány földműve-

KRÓNIKA lésügyi minisztereként Nyíregyházán mondta el beszédét az új földtörvényről. Az évforduló alkalmából a Nagy Imre Társaság szabolcsi szervezete emléktáblát helyezett el a Korona Szálló épületén.

13. Nyírbátorban a Báthory István Múzeumban megnyílt Harangozó Miklós kárpátaljai, salánki festőművész tárlata.

14. Udvarhelyi Kendoff Károly, a XX. századi magyar földrajzpedagógia meghatározó egyéniségre emlékezve emléktáblát avattak a mátészalkai Széchenyi István Általános iskolában.

15. Nyíregyházán a Luther utca 1. sz. alatt felavatták a Kralovánszky család emléktábláját.

Csengerben a Petőfi Sándor Általános Zeneiskola előtti parkban székely kaput avattak. A múzeumban megnyílt Deák Erika festő kiállítása. A művelődési házban vidéken elsőként bemutatták az Ég és nő között című darabot Eszenyi Enikő és Milan Mikulcik közreműködésével.

A Nyírség Táncegyüttes két gálaműsort mutatott be a Móricz Zsigmond Színházban, „Tavasz, tavasz, gyenge tavasz, mindeneket megújítasz” címmel.

Nemzeti ünnepünk alkalmából – a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést kapta Szondy György a nyíregyházi Arany János Gimnázium és Általános Iskola igazgatója; – a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt katonai tagozata kitüntetést Vattamány András rendőr alezredes, Nagy Sándor Újfehértó polgármestere; – Kemecsén posztumusz díszpolgári címet adományoztak Kozma Sándornak és Kozma Istvánnak; – Baktalórántházáért díszpolgári kitüntetést adományoztak Silye Lászlóné nyugdíjas pedagógusnak; – Mátészalka és olaszországi testvérvárosa, Vittoria együttműködéséért végzett munkájáért Pro Urbe kitüntetést vett át dr. Botcz László altábornagy és Rag Ciancarlo Francione mú-

239 zeumigazgató.

– Bátorság Érdemjelet kapott Kassai Tamás határőrzászlós (Záhony).

– A Sajtó Napja alkalmából a megyei közgyűlés emlékplakettjét kapta Kopka János, emlékérme ezüst fokozatát Marik Sándor, bronz fokozatát Tarczy Gyula és Füzesséry Tibor.

– Nyíregyháza Érdemes Újságírója elismerésben részesült Bagoly Dániel.

– A Megyei Közoktatási Közalapítvány elismerését kapta dr. Fekete Antal.

– A Kelet-Magyarország kollektívája az idei Sipkay-díjat Felső-Szabolcsban és Beregben dolgozó munkatársának Kovács Bertalannak adományozta, a Kiadói-díjat pedig a lapterjesztés mátészalkai munkatársa Erős János kapta.

16. A Mandala Dalszínház bemutatta Páskándi Géza és Koltay Gergely művét, A költő visszatér című zenés daljátékot.

A nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola és a Cantemus alapítvány ünnepi hangversenye. A műsorban fellépett a Pro Musica leánykar és a Cantemus vegyeskar. Kedvenc hazafias verseit elszavalta Bubik István Jászaidíjas és érdemes művész.

18. A Környetvédelmi és Vízügyi Minisztérium „Európa = tisztább víz” elnevezésű programja keretében átadták Nyírmada és Pusztadobos új közös létesítményét a szennyvíztisztító telepet és a hozzá tartozó csatornarendszert.

Egri Mónika és Pertis Attila Liszt-díjasok kétzongorás estje a Kodály Zoltán Általános Iskolában.

19. A nyíregyházi Pál Gyula Teremben megnyílt Louis Stuijfzand holland képzőművész és Lóránt János festőművész közös kiállítása.

20. Csabai Lászlóné nyíregyházi polgármester Cristian Anghel nagybányai polgármesterrel partnervárosi egyezményt írt alá.

21. Nyíregyházán a városház aulájában a város EU-s testvér– és partnervárosi kapcsolatait bemutató emléktárgyakból, plakátokból nyílt kiállítás.

A Móricz Zsigmond Színház társulata bemu-

240

KRÓNIKA

tatta a Krúdy Kamarában Szophoklész Oidipusz című tragédiáját.

Nyíregyházán. Mici néni két élete című zenés játékot mutatták be.

A „Köz szolgálatáért” érdemrend arany fokozatával tüntette ki a belügyminiszter Jüttner Csabát, Vásárosnamény polgármesterét.

Az ország művészeti szakközépiskoláinak legjobb szobrász szakos diákjai Nyíregyházán találkoztak, hogy eldöntsék: élő modell alapján ki tudja a legjobb portrét elkészíteni.

„Egészségügy békében és háborúban” címmel kamarakiállítás nyílt a megyei levéltárban.

Sajó Elemér Emlékplakettet adományozott a környezetvédelmi és vízügyi miniszter Móricz Istvánnak, a Nyírségvíz Rt. vezérigazgatójának.

22. III. Tiszántúli Amatőr Balettfesztivál a Váci Mihály Művelődési Központban.

A Móricz Zsigmond Színház társulata bemutatta Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című vígjátékát.

24. A nagykállói művelődési központban harmadik alkalommal rendezték meg a Nagykállói Tavaszi Tárlat elnevezésű kiállítást.

26. Zenetanárok koncertje a nyíregyházi zeneiskolában.

Alakuló ülését tartotta Nyíregyházán a Megyei Jogú Városok Szövetsége költségvetési bizottsága. Elnöke: Csabai Lászlóné.

Az Olasz Köztársaság konzuli irodát nyitott Tuzséron.

27. A vajai Vay Ádám Múzeum adott otthont annak az ünnepségnek, melyen II. Rákóczi Ferenc születésének 327. évfordulójára emlékeztek. A megemlékezés után könyvbemutató volt, amelyet hangverseny és kiállítás követett.

A debreceni Csokonai Színház vendégjátéka

A nyolcvanötödik születésnapját ünneplő Zrínyi Ilona Gimnáziumban Margittay Jenő festőművész munkáiból nyílt tárlat, majd tárlót avattak testvére dr. Margittay Valéria, az iskola egykori Apáczay-díjas igazgatóhelyettes tiszteletére.

A megyeháza melletti épületben felavatták Nyíregyházán a CIB Bank új megyei fiókját.

28. Az NRK Nyíregyháza női röplabda csapata négyszer nyerte el a Magyar Kupát. Újfehértón a Mályváskerti Általános Iskola negyedik alkalommal rendezte meg a színjátszó diákok fesztiválját.

30. A Szabolcsi Szimfonikus Zenekar és a Művészeti Szakközépiskola koncertje az intézmény művészeti hangversenytermében.

31. Nyíregyházán a Szakszervezetek Házában megnyílt Hornyák György Csodás emlékeink című grafikai kiállítása.

A Nyíregyházi Főiskola Váci Mihály részére posztumusz jubileumi gyémánt oklevelet adományozott. Az oklevelet a költő unokaöccse, Vitovszki János vette át. Összeállította: Orosz Szilárd

TARTALOM

valóság

Malakucziné Póka Mária: Kistérségek szerinti jövedelmi különbségek a megyében............. 121 Balcsók István: „Szatmár fővárosa” és környezete................................................................... 138 Szarvák Tibor–Hüse Lajos: A mátészalkai kistérség foglalkoztatási helyzete......................... 153

hagyomány

Sipos Ferenc: Nyúzó Mihály, a kuruc.......................................................................................... 175

irodalom

Jánosi Zoltán: Nyírfatűz. Szabolcs-Szatmár-Bereg irodalmának újabb évtizedei..................... 185 Balázs Ildikó: Móricz Zsigmond Sárospatak kocsmáiról.......................................................... 203 Nagy Lajos Imre: Vallomás, harangszóval................................................................................. 218 Szabó Lajos: Gyökerek, Idő és tér (versek)................................................................................. 221 Balogh Péter: Újra, Tékozlás a tükörban, Ennui (versek)......................................................... 222

szemle

Utcák, terek, nyíregyháziak (Erdélyi Tamás)................................................................................. 224

„Hass, alkoss, gyarapíts” (L. Tóth László)..................................................................... 226 Tanári magatartástípusok (Vass Lajosné)....................................................................... 228

krónika

Bibliográfia.................................................................................................................... 231 Eseménynaptár (Orosz Szilárd)...................................................................................... 236