A r ató
L ás z ló válogatott
nyait és emberek, korok eleven gondjait, múltunk évszázados folyamatosságát olvasztja össze az európai kultúra gazdagságával.”3 A Horácban legalább annyira szembesítődik két világ: a horatiusi epikureus derű és Berzsenyi borongó nyughatatlansága. A legfeltűnőbb különbség, hogy Berzsenyi a Thaliarchusoz indításának átiratához a Leuconoéhoz befejezésének átiratát illeszti, alapvetően átalakítva a vers végkicsengését. A Thaliarchushoz befejezésében a játékosságé az utolsó szó, a Horácban a feltartóztathatatlan időmúlásé. Ehhez a Leuconoéhoz zárlatán is módosít Berzsenyi: ott a „carpe diem”-et megelőzi a szálló időről szóló mellékmondat, mely csak a jelen élvezetére való felszólítás erejét növeli. Berzsenyinél viszont előbb jönnek a víg életre felszólító tanácsok és csak azután az időmúlásról szóló rész; ő tehát csak az időmúlás fenyegetésének rajzát tudja „átvenni” Tibur gazdadalnokától, ezt viszont elmélyíti a maga komor zenéjével. A Horatius-utalások csak erőteljesebbé teszik Berzsenyi világlátásának másságát. A zeneileg lezárt, de a hasonlat csonkaságával fájdalmasan nyitva hagyott zárókép és a komor nyitókép határozzák meg a vers atmoszféráját. Ráadásul a magyar költő verse két szakasszal rövidebb, ennek megfelelően a szorongást keltő természeti képek helyiértéke megnő. A Horácban a horatiusi tanítást nem az első szakaszban megszólaló beszélő mondja el, hanem „Flaccus arany lantja”. Berzsenyi tehát inkább befogadja, mint képviseli Horatius életbölcseletét. A vers talán az önmegszólító verstípus egy sajátos változata, hiszen itt a megszólított maga a költői én is lehet, aki Flaccus arany lantjával mondatja magának a horatiusi tanítást. Az én megkettőzése, illetve megháromszorozása (az első szakasz beszélője, a lant és a lant intelmeinek hallgatója) jelzi, hogy a megszólított csupáncsak szeretne, de nem tud azonosulni az epikureista tanítással – a nyughatatlan, „romantikus” kedély ezt számára lehetetlenné teszi.
í r ásai
|
K ated r án
Az utolsó szakasz első sora szerint a megszólított „messze ne álmodozz”-on. A vers tulajdonképpen ennek az intelemnek a megszegése, hiszen a beszélő egy számára követhetetlenné vált példa követéséről álmodozik. A valóság és az eszmény klasszikus harmóniája megbomlik; paradox módon éppen Horatius, a jelenben élés hirdetője lesz az elvágyódás tárgya, illetve jelképe. Licinius Murenához Már a Thaliarchushoz és a Leuconoéhoz is arra a kérdésre válaszolt: mi legyen az ember viszonya az éppen adott világhoz és a változáshoz? A Licinus Murenához is hasonló problémát vet fel, de hangsúlyai némileg módosulnak. A mulandóság helyett itt egyértelműbben a változó körülményekhez való belső, lelki viszonyulás kap nyomatékot. Az előbbiekben tárgyalt két Horatius-versben a költő a jelennek élést hirdette, most pedig éppen a jelennel szemben tanúsítandó távolságtartást („Jót remél a vészben, a jóban ismét / fordulattól tart az előrelátó / szív”). Az ellentét azonban csak részleges, illetve látszólagos. A külvilág ott is, itt is meglehetősen kevéssé befolyásolható törvényeknek engedelmeskedik. Itt is, ott is a lelki béke megszerzése a cél; kétségtelen azonban, hogy a béke megszerzésének „receptje” némileg különbözik. A Licinushoz írott óda a belső szabadságot mutatja a legfőbb értéknek. A negyedik szakasz még csupán passzív belső függetlenségről („remél” / „tart”) beszél, az utolsó szakaszban megfogalmazódó magatartásparancs viszont már a környezet kihívásaira („szorít a sors” / „kedvez a szél”) adandó aktív válaszokat követel.
3 Beney Zsuzsa: Berzsenyi Dániel: Horác. In. Beney Zsuzsa: Nyitva van az aranykapu. Móra, Bp., 1979.
152