KRITIKA
dönteni, mi a háborús giccs.” (37) Megrendítő például annak az írásnak a zárlata, amely a „bor-” és „söremberek” játéknak induló tipológiájából a „pálinkaember” baljós történelmi szerepét vezeti le: „A sárkánytól nem kell tartanod, tőle igen. Ha látod, ne feledd, ő száműzte Hamvast könyvtárból raktárba, és ő verte agyon Szerb Antalt is.” (51) Remeknek látjuk a rögtönzött novellaelemzéseket is: Csehovtól, Borgestől és Mészölytől is biztos ízléssel választ ki egy-egy nagyszerű opuszt; s eközben A tokba bújt emberről szólván mintha személyes ars poetica fogalmazódnék meg: „Az író olyan antroposz, aki a szakadék szélén azt hazudja magának, ő nem toporog, ő a csillogó szemüveglencse mögül mindenen átható, elfogulatlan tiszta tekintetével rögzíti a haláltáncot, s ezzel a nemes tettével átlendül a túlsó oldalra. / Persze nem. / Rögzíti (ha rögzíti), majd ő is aláhull.” (65) Az írói lelemény magas fokáról tanúskodnak a könnyű kézzel megrajzolt metaforák és hasonlatok („sikítva kacag, mint a kősziklára ejtett lemezjátszótű” – 149). S alighanem a saját életfölfogásról is jellemző képet nyújtanak a Weöres szájába adott mondatok; hiszen a „sötétség csücskét” tördelné le a maga módján mindenki, aki alkot és befogad – s itt kitüntetetten a WS-hommage szerzője: „De sajnáltalak és szerettelek is benneteket, ezért olykor letörtem a sötétség csücskét, hogy megmutassam nektek, van fény, van másik teremtés. […] Hosszú út volt, előbb a part fogyott el, aztán az éj, aztán az üresség, s ami ezután van, ahol a gömbölyű tér megreped, ott kezdődik az én hazám. Átvertelek benneteket, mert se ember, se magyar nem voltam.” (159) Számos szöveghely egyértelműsíti, hogy a Mérgezett hajtűk legalább annyira profán életvezetési kalauz, mint literátus műgonddal kidolgozott portréfüzér. (A beválogatott írások száma – 42 – is mintha azt jelezné, hogy Cserna-Szabó ekképpen: a szórakozást és/vagy vigaszt nyújtó irodalmi példák elősorolásán keresztül adja meg a maga válaszát az Élet és a Világmindenség Douglas Adams-féle kérdésére…) A „törvényszerű pusztulásáról értesült ember” (38) öntudata vet számot például azzal, „hogyan közömbösítik ideig-óráig az élet nevű mérget az olyan toxinok, mint az olasz tészták, a spanyol borok vagy a kubai kurvák” (39); s a „meleg otthontalanság” (38) létélménye jelöli ki a – legalább aránylag és időlegesen – biztosnak tetsző világképi fogódzót: „Nincs az a részeg cinizmus a civilizációval kapcsolatban, ami soványnak ne mutatkozna másnap” (140); „Nem hiszem ugyan, hogy a cinizmus mindentől megvédő, acélkemény pajzs lenne – de a semminél azért több.” (208) Mindezek után bizonyára nem lesz spoiler az sem, ha idemásoljuk a kötet záró mondatait, amelyek végső következtetés gyanánt közös esélyeinket (feladatunkat?) rögzítik – azt követően, hogy Beckett „felszámolja a szépirodalmat”: „Még nem látszik, mi jön utána. / Folytatni kell. / Nem tudjuk folytatni. / Folytatjuk.” (221–222) (Talán nem alaptalan a reményünk, hogy ez a „Folytatjuk” egy következő esszékötet lehetőségét is magában rejti…) Nem hibátlan könyv. Ízlésünk szerint néhány részlete s több sajátossága kérdések közé vonható. Néhol – s már a címben-alcímben is – erőltetettnek érezzük nyegleségét (Dosztojevszkij és a 70
KRITIKA
csajok), céltalannak trágárságát (Kiszarni a szívet), modorosnak frappírozásait („A valódi történet, mint Lenin, élt, él, élni fog” – 54). Stílusa ilyenkor nem vagány és lelkesítő, pusztán közönséges vagy üres. A tudományos irodalomértelmezés szaknyelvi szigorát elutasító, vissza-visszatérő hetykeség is inkább kamaszosan túlzó gesztus, mint az olvasásmódok – szerintünk üdvös – sokféleségét tárgyszerűen mérlegelő művelet. Blaszfemizáló szándékai esetenként öncélúak (45–46). A történetmondás teoretikus dilemmáit rövidre záró passzusok tréfaként fölfogva is sekélyesek (52–56). A keresztnevekkel élő könnyedség ([Babits] Mihály, [Kosztolányi] Dezső, [József ] Attila, Milan [Kundera]) egy idő után manírnak hat. Filozófiájából némelykor csak lapos bölcseletre futja („Lehet, hogy az a nemzet, amelyik nem segít magán, azon az Isten se fog?” – 199–200; itt ráadásul a mondattani pongyolaság is kedvünket szegi). Nem hibátlan, de hibáival – azaz vállalt esendőségével s programos esetlegességeivel – együtt is rokonszenves munka, üdítő olvasmány a Mérgezett hajtűk. A 2009-es esztendő egyik legfontosabb könyves megjelenése.
Dérczy Péter
Sors és otthontalanság (Schein Gábor: Egy angyal önéletrajzai. Jelenkor Kiadó, 2009) Most, amikor e sorokat írom, már három hónapja, hogy megjelent Schein Gábor regénye, s még egyetlen kritika sem szólt róla, csak a Magyar Narancs szokásos irodalmi listáján tűnt fel, igaz, ott az ötödik helyezést érte el a kritikusok által adott pontszámok alapján. Ez a kis filologizálás csak annyiban érdekes, hogy a reflexiók eddigi hiánya talán értelmezhető is a művel valamiképpen összefüggésben: az Egy angyal önéletrajzai talányos, olykor rejtélyes alkotás, amely nem könnyen „adja meg” magát olvasójának, akinek komoly erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy valamelyest közelebb juthasson hozzá. S olvasás közben volt olyan érzésem, hogy ez a közelítés, tehát maga a befogadás, mindig igencsak részleges lehet, aligha mondhatnám el, hogy mindenre, ami a szövegben megképződik a történetekben és az azokból előtörő asszociáci-
ókban, racionális magyarázatot tudtam volna adni magamnak. A mű s általában az ilyen típusú alkotások ezen jellegzetessége a befogadót éppen arra inti, hogy újra és újra belevesse magát a regény világába, amely minden egyes újabb értelmezésben más arcát fogja megmutatni, újabb rétege tárul föl. A jó, a kiváló szövegek attribútuma ez, bár szerintem a rejtvényszerűség, a misztikum néha túlságosan eluralkodik a mű egyes elemeiben. A regény két életrajzot „mond el” egy angyal előadásában, ami így első megközelítésben egyszerűnek hat, bár az, hogy egy angyal a narrátor, sőt ez az angyal a két életrajz főszereplőjében testesül meg, mintegy reinkarnálódik, tehát, amikor a szereplők beszélnek, akkor is ő beszél valójában, nos ez nem mindennapi narratív szituáció. Az angyal az angyalok sokaságából nincs megnevezve, mondjuk, legyen egy mindennapi angyal, akinek a legfőbb jellemzője nagy általánosságban, hogy ég és föld között „közvetít”, Isten követe, küldötte ő. Ha úgy tetszik, az ég, az Isten, a teremtő és a föld, az ember, a teremtett közötti kapocs, összekötő zsinór az angyal, aki tehát mindkét szférában otthon van, mindent lát, az istenit és az emberit is, így képes egyszerre emberré, emberivé válni, méghozzá koroktól függetlenül, ugyanakkor kívülről rálátni emberi létezése történetére. Schein Gábor könyvének egyik rétege ez: hogyan lehetséges elmesélni a 18. század első felében élő Johann Klarfeld és a 20. század második felében élő Józsa Berta (és családja) történetét. A két történetet az Előbeszédek (1–2) és a Záróbeszédek (1–2) című fejezetek fogják közre; az előbeszédekben a narrátor, az angyal arról értekezik, hogy a régi írók hogyan és miről írtak, s a következtetés az, hogy e formákat (kaland, szerelem) el kell vetni, a bűnökről szólni ugyan mindig aktuális, de az igazi forma az életrajz, amely mind a három előbbi elbeszélésformából tartalmaz valamit. Ám ez is csak egy angyal által alkotható meg, teszem hozzá értelmezésként magam, mert a mindentudás pozíciójába csak ez a szellemlény léphet, aki otthonosan mozog az égi és földi szférában egyaránt. Schein tehát az angyal figurájával oldja meg azt a problémát, hogy történelmi korokról és a szereplőkről illetve történetükről olyasmit is tudósítson, melyről azoknak egyébként nem lehet tudomásuk, sem Johannak, sem Bertának, aki (az angyalon keresztül) lényegében egy redukciós eljáráson átesett családregényt beszél el. A mindentudó angyal aztán rá is játszik e szerepre mint narrátor, amikor például közvetlenül az olvasóhoz fordul, megszólítja az olvasót, mintegy kibeszél a szövegből: „vagyis téged, kedves olvasóm, akit nem kell elképzelnem” (15), „és azt javaslom, te se tedd, olvasóm” (113), „te, kedves olvasóm, aki idáig elkísértél” (140), és még hosszan folytathatnám az idézeteket. Ezek a grammatikai, stiláris fordulatok azonban nem csak a mindentudó elbeszélő személyével függnek össze. Johann Klarfeld története a narráció és a stílus szempontjából imitálja egy 18. századi elbeszélés, például egy (német) regény akkori műfaji jellegzetességeit, felelevenítve több olyan klisét, ami a kor szentimentális műveire részben jellemző volt: a világ felfedezése kalandok, utazások révén, miközben a hős különféle bonyodalmakkal találja szemközt magát, s persze
az egyik jelentős motívum életében a szerelem. Mégsem nevelődési regény Johann története abban az értelemben, ahogy azt az angyal (az elbeszélő) megfogalmazza az egyik legnagyobb német íróval és az életrajzzal mint formával kapcsolatban: „Nem mintha az életrajz feladata ma is az lenne, amit egykor Goethe állított elé, hogy korának viszonyai közt ábrázolja az embert, megmutassa, milyen mértékben vannak ellenére, mennyiben kedveznek neki e körülmények, és hogy miként tesz szert általuk világ- és emberszemléletre.” (11) A könyvnek ez a vonulata éppen ezért talányos: hiszen az olvasó tudja, hogy Johann története mindössze imitáció, hogy ez a történet már most sem elbeszélhető az eredeti, korabeli viszonyok alapján; hogy hősének hányódása különféle helyszíneken, csetlése-botlása háborúban (minden valószínűség szerint az első sziléziai vagy osztrák örökösödési háborúról [1741–1748] van szó) és békében valójában nem tapasztalatokban gazdagítja, csak történnek vele a dolgok, melyeket (egy későbbi kor, Stendhal hőséhez, Fabrizióhoz hasonlatosan) valójában nem ismer föl. A narrátor angyal nem véletlenül sóhajt föl: „Bárcsak olyan korban élhetnénk, amelynek a csillagos ég a járható utak térképe! De a mi éjszakáink csillagtalanok, és míg átkelünk a világ ezer sötétségén, elveszítjük a maradékát is annak, amit magunkénak hittünk” (12), és: „Mert a világ közeli ugyan […], de nem otthonunk, és soha többé nem is lesz az.” (12) Johann Klarfeld életrajza sok talányos, misztikus mozzanatot tartalmaz, amely nem könnyen értelmezhető, miközben a narrátor egy más megközelítésben egészen racionálisan és szinte matematikai egzaktsággal írja körül életének egyes eseményeit: pontos dátumok (például: 1723. október 13-án született Blittenfeldben és a többi) jelölik ki ezek határait, mintha egy élet megragadhatóságának egyetlen lehetséges eszközei lennének a napra pontosan idézett időpontok. Az egész regény felépítése is hasonló módszereket követ: a tíz fejezet (melyet kereteznek az említett elő- és záróbeszédek) gyakorlatilag egyformán oszlik meg a két főszereplő, Johann és Berta élete között, s a két történet ritmikusan, szinte egy vers strófikus ütemezése szerint váltja egymást, ebben is pontos arányokat követve. A nyitó és záró fejezetben egyszerre, egymás mellett bukkan föl a két, időben távoli életrajz, míg a közbülső fejezetek kettesével idézik meg külön-külön a főszereplőket. Johann Klarfeld történetének fordulatai (például a festményekkel díszített terem, melynek falain a korábbi események jelenetei vannak megörökítve), a nyilvánvaló motívumok, melyek részben Johann életét hálózzák be, de egyúttal összekötik a másik főszereplő, Berta történetével is, viszont arra utalnak, hogy éppen nem lehetséges ilyen egyszerűen „megírni” egy életrajzot. Józsa Berta, aki 1944. december 6-án Csokván született, (és családja) életének eseményei hasonlóképpen pontos dátumok által vannak kijelölve (nagyapja első világháborús sérülése és csodás megmenekülése, apjának második világháborús sérülése és Horthy Miklóssal való találkozása, 1956 és a többi), ám az ő történetében ezeknek nagyobb és jobban érthető-érzékelhető 71