Horváth Gábor 1974–2008
Alig másfél hónapja, hogy meghalt Miskolcon egy barátunk, Horváth Gábor festőművész. Még éppen állt a legújabb munkáiból nemrég rendezett kiállítása, előtte hetekig intenzíven dolgozott a Miskolci Galéria alkotóházában. Utolsó sorozatában újabb anyagokkal kísérletezett: pigment- és szilikon-keverékekkel készített művek jöttek létre. A transzparens rétegek szemünket – és a fényképezőgép objektívjét is – zavarba ejtő „életlensége” társult a korábbi képeire is jellemző mozdulatlanságba merevedett rezgéshez. Gábor utóbbi években használt festői eszköztára bármennyire hasonlít is a vele kapcsolatban sokat emlegetett Gerhard Richteréhez, mégis teljesen a sajátja volt, hiszen a sajátjaként tudta azt használni. Akit nem a festői vagy festészeti problémák érdekelnek, azok természetes módon fordulnak magához az anyaghoz és az alapvető, spontán festészeti technikákhoz. Ha egyáltalán lehet egy harmincnégy éves ember fiatalkori képeiről beszélni, akkor azt látjuk, hogy a „húzott képek” előzményei már ott vannak a 90-es években festett művekben. E korai, fekete-fehér képek tárgynélkülisége és minimalista szűkszavúsága ugyanazt a festészeti koncepciót képviseli, mint nemrég készült társai. A szubjektív elemek háttérbe szorítása fontos momentum már ezeken a kezdeti, jellemzően sötét tónusú műveken is. Ekkor a festék felhordása még ecsettel és festőkéssel történt, de a felületek ennek ellenére nélkülözték a gesztus szubjektív megjelenését. Ez a lemondás a kézjegy egyediségéről, az érzéssel, érzelemmel telített gesztusról, annak kifejező erejéről már sejtette Gábor későbbi útjait. A kezdeti kompozíciók a semleges, vakolatszerű felületekhez hasonlóan puritánok, némelyik távolról Morandi monokróm üvegeire emlékeztet. A festői eszközök ilyen mérvű visszafogottsága nem a pályakezdők sajátja, és jól mutatja, hogy ő nem a romantikus narratíva, nem a kifejezés vágya felől közelít a festészethez. Ilyen szempontból nem reflektáló művészet az övé, nem foglalkozhatott emberi viszonyokkal és társadalmi kérdésekkel. Mondhatni a természet érdekelte őt, csak éppen nem a természet látványa, hanem a természet maga, öntudatlan anyagiságában. „Munkáim olyan kép létrehozására irányulnak, amely teljes mértékben a festék mint anyag, és az alap mint hordozó közti kölcsönös viszonyának, összhangjának, tapadásnak és taszításnak, konstans és változó, fluid állapotának megfigyeléséből, törvényszerűségeiből ered, s annak engedelmeskedik” – fogalmazza meg szándékait talán egyetlen, rövid hitvallásában. A valóságoz való viszony megfogalmazása helyett magának a valóságnak a megteremtése érdekelte, amikor elkezdte a már említett Richter-féle módon húzott képeit festeni. A művek ettől kezdve még kevésbé személyesek, hiszen a technika maga alig enged teret a kép készítőjének a szubjektív beavatkozásra. A különböző hordozókra (papír, karton, műanyag és alulemez) a festék felvitele egy teljes szélességű fém lehúzó lemezzel történt, több rétegben vagy több fázisban. Az talán az ő sajátos találmánya, hogy a leggyakrabban használt olaj, majd zománc és a szilikonnal kevert pigment mellett megtalálta a módot ezek vizes változataihoz is. A „festőkést” ez esetben szivacs pótolta és engedte ki magából a felszívott pigmentet az előkészített szívópapírra. E vízfestmények talán a leglíraibbak Gábor munkái közül, ha lehet őket egyáltalán ilyen jelzővel illetni. A különféle anyagok és azok egymásra való hatása tehát az, ami leginkább izgatta őt, és maga csak mint a természet afféle segédje kívánt közreműködni ezen újabb valóságok létrejötténél. Az általa létrehozott tárgyak műalkotások, amelyek bizony nagyon is a sajátjai, még ha ő, az ember, az alkotó, teljességgel rejtve marad is a néző szeme elől. Non-ego képek ezek, Seres László kifejezését használva, olyan képek, amelyek révén nem egyfajta romantikus, panteista természettel való egyesülés történik, hanem a háttérbe lépő művész által létrejövő, félig természeti képződmények megszületése. Az alig több mint egy évtizedes pálya és az életmű itt van előttünk, készítsünk egy leltárt, hogy tudjuk, mi az, ami van, egy tárlatot, hogy mindent egyben lássunk, és egy könyvet, hogy legalább ily módon egyben is maradjon. Kishonthy Zsolt