Issuu

Uram Jézus, taníts meg arra, hogy nagylelkű legyek, és úgy szolgáljalak, amint megérdemled: hogy adjak számolgatás nélkül, harcoljak nem gondolva arra, hogy sebeket kaphatok, hogy dolgozzam pihenés nélkül,

egészen odaadva magam a Te szolgálatodra, nem várva más jutalmat, mint azt, hogy tudom: a Te szent akaratodat teljesítem. Loyolai Szent Ignác nyomán

Beköszöntõ Önátadásról A mai világ egyéniséget akar. Szabadságot követel. De a valódi egyéniség és szabadság csak az Istenben lélegezhet. Az önátadás a lélek fáradhatatlan lélegzete Isten Szívében. Az emberi egyéniség a sötétben kiabál. A földi szabadság az élet sivatagában kiált. De az abszolút önátadás egyetemesen énekel a Legfelsőbb ölében az isteni egyéniségről és szabadságról. Az önátadásban felfedezzük a spirituális erőt, aminn keresztül nemcsak láthatjuk, de birtokolhatjuk is az Igazságot. Ez az Igazság a mindenható Isten. Ha teljes csöndben át tudjuk adni magunkat, mi magunk válunk a valódi valóságává, az élő életévé, az igaz szeretet, béke és üdvösség központjává. Az önátadás egy spirituális csoda. Megtanítja, hogyan láthatjuk Istent csukott szemmel, hogyan beszélhetünk Hozzá csukott szájjal. A félelem csak akkor hatol be a lényünkbe, ha önátadásunkat visszavonjuk az Abszolúttól. Minden cselekedetünket Isten kedvére kellene tennünk, és nem azért, hogy tapsot arassunk. Cselekedeteink túl titkosak és szentek ahhoz, hogy mások elé tárjuk őket. Saját fejlődésünkért, eredményeinkért és megvalósulásunkért vannak. Az Istennek való önátadás teljesen a mi szükségletünkön múlik. Ha úgy érezzük, hogy életünk értelmetlen, hogy nem leszünk elégedettek vagy beteljesültek, ha földi létünket nem adjuk át Isten akaratának, akkor az önátadás lehetetlenné válik számunkra. Isten sosem kényszeríthet minket arra, hogy átadjuk magunkat. Nekünk kell érezni annak a szükségét, hogy szeressük Istent és Istennek szenteljük magunkat minden másodpercben. Szeretettel kezdjük. Még a hétköznapi életben is, ha szeretünk valakit, örömmel szenteljük neki életünket és teljes lényünket. A lelki életben is, ha igazán szeretjük Istent, aki csupa Fény és isteni bölcsesség, akkor Neki kell szentelnünk magunkat. Tehát a szeretet az odaadás és az önátadás együtt kell hogy járjon.

tartalom

A reklámok elárasztották a virtuális felületet, a kereskedelmi TV-k képernyőit, a publicisztikai kiadványokat, a rádió műsorait és mindent, amire ki lehetett terjeszteni. Bármerre tekintek, bármit hallgatok, a világtól impulzusokat kapok, és a reklámok ezeket az impulzusokat sarkítják ki, ezáltal manipulálják az individuumokat, hogy csak akkor érheti el azt az idealisztikus állapotot, amit a reklám megízleltet, ha megveszi és használja azt a tereméket vagy szolgáltatást, amit az kínál. Illúzió, manipulálás vagy vágy élteti a fogyasztói társadalmunk legjövedelmezőbb ágát, a reklámipart? Vagy netán az embereknek hiányzik a misztikum ami „Isten halálával” megszűnt? Ideálok elérése tárgyak és eszközök segítségével hajtja az embert, hogy a reklámipar hálójába essen? Őszintén nem ismerem ezekre a kérdésekre a választ, de lehet nem is kell megválaszolni őket! Descartes cogitoja korunk emberére már nem érvényes, hisz a gondolkodás nem tartozik azokhoz a lényegi attribútumokhoz, amelyek által az embert deﬁniálni lehet. XXI. századi Descartes így fogalmazna, konstatálva a társadalmi jelenségeket: Veszek és eladok tehát fogyasztók, fogyasztók tehát vagyok, vagyok, tehát jogom van hozzá. A liberális piacgazdaság működtető elve a szabadság. Szabadon gazdálkodhatok javaim és termékeim felett. Felkapott téma a posztmodernben a szabadság kérdése. Lyotard A posztmodern állapot című tanulmányában a posztmodernt, mint a nagy narratívákkal való szembefordulásként jellemzi, vélekedése szerint a kiábrándult és korlátolt ember mindent megtesz annak érdekében, hogy a XX. századi szerencsétlenségeket ne kelljen újra átélnie. Nyilvánvaló, hogy a narratívák helyét a reklámok vették át és fogyasztásra redukálják az embert. A posztmodern elképzelés kudarcba fulladt, hisz amitől tartott azt idézte elő, csak más formában. A fogyasztói társadalom Ars poeticájaként: „az vagy, amit fogyasztasz” – lehetne megfogalmazni.

A totalitárius rendszerek bukása által a korlátok fala is lerombolódott, minden szabaddá vált és amiről akkor csak álmodni lehetett, most már elérhető „jutányos áron”. De a technika fejlődése közrejátszik, hisz az újabbnál újabb termékek beszerzése már nem egzisztenciális kérdés, hanem státuskérdéssé vált. A reklámok propagandái megzavarják manipulációjukkal az ember helyes önértékelését, valamint kérdésessé teszik helyét a világban. Az erkölcs hanyatlása és a szabadság abszolutizálása ebben eszköze a globalizációs reklámiparnak. gy másik aspektus a globalizáció hatása, amely lehetővé tette a könnyű és gyors kommunikáció, áru és információ forgalmat. A kis vállalkozásokat, műhelyeket és őstermelőket kiszorították a nagy multinacionális cégek. A nagy multinacionális cégek, kiterjedt hálózattal rendelkeznek és teremékeikkel elárasszák a piacot, így hegemóniára szert téve a piaci árakat önkényesen kedvük szerint változtatják. orunkra jellemező, hogy a világ összvagyonának nagy részét egy bizonyos réteg birtokolja. rdekes megjegyezni, hogy a gazdaságilag kevésbé stabil országok innovatív törvények bevezetésével próbálják a hazai termékeket az ország fogyasztói között propagálni, ezzel elérve, hogy az országon belüli teremékek piactermékekké váljanak. A törvények arra törekednek, hogy lerombolják a nagy multinacionális cégek import hegemóniáját a hazai termékpiacokon és a reklámok által előalított sztereotípiákra válaszoljanak. zt nevezik tudatos vásárlásnak, még fontos kiemelni, hogy szerves részét képezi a szükségeink szerinti vásárlás. edves olvasó számára ismerős az a történet, amikor ézus kiűzi az árusokat Isten házából. záltal ézus a mai napon is ﬁgyelmeztet bennünket, hogy ne imádjunk más istent, mint az egyetlen rat. Nem a pénz, a csillogás és a világ minden kincse az, ami boldoggá tehet, hanem az igazság élése a szeretetben. XVI. Benedek pápa ezt nagyon szépen fogalmazza meg: „A jelenlegi társadalmi és kulturális közegben, ahol teret nyer az igazság relativizálása, a szeretet igazságban való megélése vezet el oda, hogy a világ megértse: a kereszténység értékeihez való ragaszkodás a jó társadalom felépítésének és a valódi, azaz teljes emberi fejlődésnek nem csupán hasznos, hanem nélkülözhetetlen eleme.” Lehetőség számunkra, hogy segítséget nyújtsunk a perifériára szorult embernek azáltal, hogy nem felhalmozzuk azt, amit nem használunk, hanem oda ajándékozzuk azoknak, akiknek nincs meg rá az anyagi lehetősége, hogy beszerezze. Nem nagy tettekre van szükség, hanem apró és csendes tettekre, észrevenni ha valaki szenved, nélkülöz és szívből segíteni rajta – ezt tette ézus is, amije volt odaadta és nem kért cserébe semmit.

Demeter István

Miért adjuk fel ?

A cél,(…) sokszor maga az út, de csak ha nem céltalan; s minden célból, ha valóban cél volt,mindig új út vezet tovább. (Rónay György) A mai társadalom egyik legalapvetőbb és legelterjedtebb emberi mechanizmusai közé tartozik ez a probléma, ugyanakkor egy védelmi mechanizmusnak is tekinthetjük. Talán fogalmazhatnánk úgy is, hogy egy menekülési kísérlet a valóság elől, de ahhoz, hogy kellő megvilágításban láthassuk ezt a jelenséget, tudnunk kell, hogy egy világméretű problémával nézünk szembe. De mi vezet ahhoz, hogy az ember feladja? Hogyan jut el arra, hogy kijelentse - nincs tovább, feladom, nem tudok vele szembenézni, nincs erőm megbirkózni a problémákkal? – tehetjük fel ezeket a kérdéseket. Életünk folyamán sokszor erőnkön és lehetőségeink feletti megpróbáltatásban részesít bennünket az élet, mégis van valami, ami megerősít és képessé tesz bennünket arra, hogy leküzdjük a leküzdhetetlennek tűnő akadályt (vagy megpróbáltatást). Az élet sokszor nehéz, kudarcokkal teli, ezért számunkra normálisnak tűnik és lehetőségként jelenik meg a könnyebb megoldásnak tűnő menekülés, hogy kitérjünk a felelősség vállalása és a kudarc elől. Egy azonban biztos: önmagunk elől sosem térhetünk ki. De mégis megtörténik, hogy az egyének próbálkozást tesznek arra, hogy elkerüljék az önmagukkal való szembenézést, ezért foglalkozunk kell ennek a jelenségnek az okaival, úgy egyéni, mint társadalmi szinten egyaránt. Korábban a társadalmi kötelékében élő embernek nem kellett olyan elvárásokra, szempontokra „kiképeződniük”, mint amivel napjainkban szembe kell néznünk.

Az elmúlt évtizedek elvárásaival és a rohamosan fejlődő világ új kihívásaival való megküzdés a mai napig tart. A mai társadalom és technika fejlődése, illetve a politikai eszmék lehetővé tették azt, hogy az ember önmagát eladja a mai világ kínálatának. A mai fogyasztói társadalom és a hálózati társadalom teszi lehetővé az ember odáig való eljutását, hogy kijelentse: „Nem bírom tovább, feladom!” De miért is említem meg ezt a két lehetőséget? Természetesen több aspektusból lehet ezt a problémát megvizsgálni, viszont úgy gondolom, hogy ez a két tényező jellemző a . századra. Furcsán fog hangzani, de Feuerbachnak igaza volt abban, hogy gyávák és lusták vagyunk, és könnyebb nekünk ideálokat gyártani és álmodozni róluk, ezáltal transzcendentizálni olyan dolgokat ami minden ember számára erőfeszítéssel elérhető lenne. Szándékosan nem használtam a Feuerbach által alkalmazott Isten fogalmát, hisz korunk embere számára nem az Isten az Isten, hanem az isten az Isten, vagyis hajlamos a transzcendentizálásra, mivel olyan tárgyakat istenit, amelyek sokszor nem a boldogságot hozzák meg, hanem épp ellenkezőleg a szomorúságot, a gyűlöletet és irigységet. Nyugodt szívvel megállapíthatjuk, hogy az emberek identitásválságban szenvednek, ill. lehet elég erős kijelentés de úgymond az én-kép és a világnézet is eldeformálódott. Identitásválságunk abban nyilvánul meg, hogy jóformán nem tudjuk kik vagyunk, honnan indultunk és hová tartunk. éltalanságban bolyongunk, és nem ismerjük a kiutat. A globalizáció hatása annyira kihatott az ember én-képére, hogy olyan elvárást támasztott amely teljesen destruktív jellegű. Idealizált viselkedés, öltözködés, életmód és még sorolhatnám. Standard emberek, akik hamis ideákra, illúziókra építenek, és egy értelmetlen és elérhetetlen célért sóvárognak. Miben kell az okát keresnünk? – tehetjük fel a kérdést. A technika fejlődése is közrejátszik, mivel az újabbnál újabb termékek beszerzése már nem egzisztenciális kérdés, hanem statuskérdéssé vált. A reklámok propagandái megzavarják manipulációjukkal az ember helyes önértékelését, valamint kérdésessé teszik helyét a világban. Az erkölcs hanyatlása és a szabadság abszolutizálása ebben eszköze a globalizációs reklámiparnak. Szépeket beszélünk, de a szívünk mélyén tudjuk, hogy Isten halála az ember halála is. Viszont Isten Fia a feltámadása által reményt adott arra, hogy az emberi élet nem szüsziphoszi élet, sőt nem csak élvezet vagy öncél, hanem egy élethivatás. Hivatás az építő uralkodásra, hivatás a szeretetre és hivatás az emberhez méltó életre.

Lechli Arnold

Istennek (át)adom magam

Istennek átadni magam nehéznek tűnő, de ugyanakkor magasztos cselekedet. A Szentírásban és a mindennapi életben találkozunk olyan személyekkel, akik átadták magukat Istennek. Van eset arra is, hogy ettől óvakodtak, s végül Isten ellen fordultak. Az szövetség első lapjairól ismert személy brahám, aki hallotta Istent szavát, s engedelmeskedett Neki. Otthagyva szülőföldjét Isten szavára hallgatva ment az ismeretlen vidékre, Kánaán földjére, hogy eleget tegyen annak, amit az r kért tőle (Ter , - ). Tévedés lenne azt hinni, hogy ez gondtalan életet jelentett brahámnak. Ugyanis, amikor megszületett ﬁa, Izsák, Isten próbára tette, s azt kérte, hogy áldozza fel gyermekét az Istennek (Ter , ). Ebben a szentírási részben a legfontosabb brahám hite, aki kész lenne végrehajtani tettét Isten iránti engedelmességből. Nyilván, hogy erre nem került sor, de csodálni való brahám bizalma Isten iránt, aki így érzékelteti az ember helyes hozzáállását a Legfőbb Hatalom iránti engedelmességhez. Vajon az Istentől kapott hitem mire képesít engem? Vannak olyan személyek, akik nem engedelmeskedtek Istennek, s ezzel ellene fordultak. Jó példa erre a pusztai vándorlás idejéből, amikor a választott nép leborult az aranyborjú előtt, s ezzel megszegte az Istennel kötött szövetséget (Kiv , - ). Itt a nép azért fordult Isten ellen, mert türelmetlenségükben megunták Mózest várni, aki hosszabb időt töltött Istennel a hegyen, s hozzáláttak, hogy hamis istent imádjanak, s annak mutassanak be áldozatot. A türelmetlenség a fontos dolgokban nem jó tanácsadó. Személyes tapasztalat igazolja, hogy sok bűnnek a türelmetlenség az oka. Nyilván mindenkinek más a vérmérséklete, de Isten is türelemmel bánik az emberekkel, s így van akitől tanulni lehet a türelem gyakorlását. Isten szabadakaratot adott nekünk, ezért a mi felelősségünk, hogy amikor döntünk, mit választunk: a jót vagy a rosszat. Személyesen döntenünk kell akár naponta is, ez nemcsak a ﬁatal kor előjoga. Ebben benne van ugyanis, hogy Istennek adom magam vagy a sátánnak. A kettő nagyban különbözik egymástól: az egyik az életbe, míg a másik a pusztulásba vezet.

Nyilván a józan ész arra késztet, hogy Isten mellett döntsek, s ezzel átadjam magam Neki. Ha élő bennem a hit, akkor rá merem bízni magamat Istenre. Ennek alapja az a személyes döntés, hogy Istenre bízom magam, mert Vele nem járhatok rosszul. Ez engedelmességre is tanít, ahogy az Úr Jézus is azt kérte az Atyától: „Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mk 14,36). Mit is jelent mindez? Istennek adni magam szabadon, kényszer nélkül, beleértve mindazt amim van, az egész életemet, a jót és rosszat, a hibákat és az erényeket. Ezt jelenti Istennek adni magam. Ha ezt meg tudom valósítani életemben, akkor igent mondok a személyes kapcsolatra Istennel, akire egész életemet rá merem bízni. Hogyan válaszol erre Isten? Az Ő mérhetetlen szeretetével, mert mindig erőt ad a Mellette való döntéshez. A Szent Család esete idevágó példa, mert kifejezi az Istennek való önátadás szép példáját. Mária kész volt elfogadni Isten üzenetét Gábor angyal által, vállalva az anyai hívatást, hogy a Mennyei Atya megtestesülő Fiát világra hozza. Mindez nem jelentett szenvedésektől mentes életet, de Isten iránti engedelmességből vállalta. Mindvégig hű maradt Szent Fiához és jegyeséhez, mert tudta, hogy kiknek szentelte életét. Mária kitartása példaképe a mindenkori családos anyáknak, akik Máriához hasonlóan mindent elkövetnek családjukért. Szent József, az igaz férﬁ kitartott menyasszonya mellett, aki áldott állapotba került, s rászorult a megértésre és a védelemre. József álmában kapta a ﬁgyelmeztetést (Mt 1, 20.), házába fogadta Máriát és élete végéig hű maradt hozzá. Józsefnek a gyermek Jézusra is gondja volt, mikor kiskora óta tanította az ácsmesterségre. József élete és a családjához való viszonya, példa lehet az édesapáknak. Az apának mindig gondoskodnia kell családjáról és gyermekeiről azzal, hogy megvédje őket mindentől, amitől csak lehet. Átadni magam Istennek azt jelenti, hogy felajánlom magam az Ő szolgálatára. Megtalálom hívatásomat, és abban igyekszem minden tőlem telhető jót a közösség javára megtenni. Így válik életem Istent dicsőítővé, ez pedig kifejezi minden tettemben, hogy Istené vagyok, s ezáltal teljesebb életet élek. A szentírási példák tanulságait fontolgatva szabadakaratunk által el tudjuk dönteni, hogy melyik utat válasszuk és életünk irányítását kire bízzuk. Isten felkínálta nekünk az örök boldogság felé vezető utat. Éljünk vele!

„Ebben az életben mindig magamat adtam, haladok fölfelé szakadatlan.”

Először amikor elolvastam a mégIS folyóirat témáját, elgondolkodtam azon, hogy milyen jó alkalom a témáról írni és ezáltal már tanúságot tenni arról, hogy valamit akarok adni, ami nem más, mint az én gondolataim. A cikkemet a fönti mottóval határoztam meg, amely mély tartalommal bír számomra, és egy életre szól: életről, adásról és a haladásról. Most először Jézus életét szeretném szemügyre venni, hogy Ő hogyan is élt, adott és haladt. Jézus élete mindenekelőtt példaértékű számunkra és bizonyára minden nap hallunk óla, felhívásokat kapunk, hogy kövessük Őt, tegyünk tanúságot óla. Jézus egész életét, ha a szemünk elé idézzük, megláthatjuk, hogy átjárja az adakozás, legfőképp az az adakozás, hogy magából akar adni valamit. Erről szólt az Ő élete. Ezáltal, hogy adott és ad a mai napig, haladt azon az úton, amely elvezet az Őt teremtő Atyjához. A mi adakozó Jézusunk olyan fölülmúlhatatlan értéket adott az apostoloknak és nekünk, amely mindent fölülmúl. Ez nem más, mint a este és Vére. Jézus itt maradt közöttünk. Itt maradt közöttünk az Oltáriszentségben és minden szentmisében újra és újra nekünk adja magát. Jézus mondja: „ érjetek és kaptok.” Jézus mindig csak adni akar, nekünk csak annyi a feladatunk, hogy fogadjuk be Őt a szívünkbe, és akkor mi is olyan adakozó lelkületűek lehetünk, mint Ő. Milyen életet élsz? Mit adsz az embereknek? Merre tart az életed? Az életünk minőségét nagyon sok minden meghatározza. éldául a család, ahol nevelkedtünk, a környezet ahol jelenleg élünk, a barátaink, a kapcsolataink, a munkahelyünk és nem utolsó sorban az Istennel való kapcsolatunk. A családban ahol nevelkedtünk bizonyára sok mindent tanultunk, ami szükséges az életünk kiteljesedéséhez. A szüleink neveltek, bátorítottak, megfeddtek, ha szükséges volt, és ez nagyban rányomja a bélyegét az életünk minőségére.

A környezet az, ahol jelenleg kiteljesedik az életünk, és ahhoz, hogy kiteljesedhessen, nagyon sok minden hozzá járul. Először is a mi viszonyunk a környezetünkhöz, és fordítva. A kölcsönösségben tapasztalhatjuk meg, hogy érdemes élni ebben a világban és tenni a jót. A barátaink is nagyban hozzá járulnak az életünk minőségéhez. Itt jó ráeszmélni, hogy kik az én barátaim és mennyiben járulnak hozzá az életem kiteljesedéséhez. Olyan barátaim vannak, akiknek meg kell feleljek, vagy pedig olyanok, akik elfogadnak a gyengeségeimmel együtt?! A munkahelyre reﬂektálva manapság hallani többször, hogy nem lehet egy „normális” munkahelyet találni, nem szeretik sokan azt, amivel foglalkoznak és változtatnának a munkahelyükön, csak akkor az bizonytalan állapot lenne, és ezért inkább a szenvedéseket is felvállalva dolgoznak. Fontosnak tartom itt, hogy bárhol is dolgozunk, azt Isten nagyobb dicsőségére tegyük és imádkozzunk a munkatársainkért, főnökeinkért és adjunk hálát értük. Bármenynyire is antipatikus személyek vannak körülöttünk, adjunk hálát értük és akkor hiszem azt, hogy megváltozik a munkatársakkal is a viszony, és ráébredünk arra, hogy a helyünkön vagyunk, és így szívvel lélekkel tudjuk tenni a napi teendőket, bele nem fáradva. Ha Istennel mély kapcsolatot ápolunk akkor örömmel gondolunk vissza a szüleinkre, akik neveltek, a környezetünkben csodákat fedezünk föl, olyan barátokra lelünk, akiknek nemcsak mi, hanem a Jóisten is a barátjuk, és a munkahelyünkön is lelkesedéssel tudjuk tenni a

napi teendőket. Ha az életünknek Isten az alapja és Ő a munkatársunk az építkezésben, akkor valóban minőségi életet élünk. Az életünk során nagyon sok mindent adunk az embereknek: pénzt, kölcsönt, pofonokat, ajándékot, szép szavakat, időt, szeretetet, magamat. Azért írtam ebben a sorrendben, mert úgy látom, hogy manapság gyakran háttérbe szorulnak a legfontosabbak. Az életünk minőségét ezek is meghatározzák, hogy mit adunk a felebarátunknak és hogyan. Úgy kell tudjunk adni, hogy ne várjunk érte viszonzást, habár ez nehéz, de mégis csak ekkor lehetünk igazán boldogok. Ma újra kell tanulnunk adni, mert elfeledtük, hogy mit is jelent adni valamit. Adni valakinek valamit amivel nincs mit kezdjen, nincs értelme. Ezért érdemes olyan értékes dolgokat adnunk, amivel lehet kezdeni valamit. Adjunk ajándékot. Milyen ajándékot? Az első, ami eszembe jut és megfogható az nem más, mint a Szentírás. Adjunk ajándékba egy Szentírást a barátunknak, szomszédunknak vagy egy ismeretlen személynek, de itt nem zárul le az adakozás. Tanítsuk meg az illetőt a Szentírással együtt élni és belőle táplálkozni. Ha meg tudtuk tanítani, akkor volt értelme ajándékot adni. Adjunk szép szavakat a körülöttünk lévő embereknek, de csak akkor, ha szükséges. Sokszor egy szép szón áll vagy bukik egy emberi kapcsolat. Nagy kihívás szép szót szólni legfőképp ahhoz, aki megbántott. De ha meg tudjuk tenni, akkor igazán tudtunk adni.

Adjunk időt, szánjunk időt a családunkra, a barátainkra, munkatársainkra. Sok embertől hallani, hogy nincs időm, most elfoglalt vagyok. Pedig az embernek mindig arra van ideje, amire szakít. ehet, hogy ma azért nincs idő más emberre, mert a technológia fölülkerekedett. A chat-re van idő, de arra, aki ott áll mellettem és a szemébe tudok nézni és nem a képernyőn keresztül, arra nincs időm, pedig ő számít rád. Fölül kell kerekednünk magunkon és időt kell adnunk másoknak az életünkből. Hallgassuk meg egymás örömeit és fájdalmait, és akkor így adtunk valamit az életünkből. ehet, nem kell mondanunk semmit, csak hallgatnunk, de jó kipróbálni és megtapasztalni, hogy ez milyen s o kat je le nt a t es t vér ünknek. Ad junk lehetőséget azoknak az embereknek, akik beszélni akarnak velünk és mi türelemmel és odaﬁgyeléssel hallgassuk. Szeretet, szeretet, szeretet Milyen sokszor lehet hallani ezt. Nem hiába halljuk gyakran és ismételgetve, mert ez a legnagyobb és legcsodálatosabb, amit adhatunk. Szeretni valakit annyit jelent, hogy elfogadom olyannak amilyen. Adjunk szeretetet és nem akármilyent, hanem megkülönböztetett szeretetet. Erről a szeretetről ismerjék fel mások, hogy Jézusnak vagyunk a tanítványai. Adjunk kölcsön egymásnak szeretetet, de úgy, hogy nem várunk viszonzást. Szent Pál mondta a rómaiaknak: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeretitek ” Szeretettel tartozni valakinek annyit jelent, hogy mindig nyitott vagyok a szeretet adásra. Minél hamarabb akarjunk adni szeretetet. Amit adunk az embereknek, azt tudjuk adni az Istennek is. Ha a testvéremre nem szánok időt, akkor Istenre sem, ha nem adok ajándékot a testvéremnek, akkor Istennek sem adok, ha nem szeretem igazán a testvéremet, akkor Istent sem szeretem őszintén. Az emberekkel való kapcsolataink sugározzák az Istennel való kapcsolatunkat. Magamat adtam mind en elvárás ellenére, annak ellenére, hogy nem ezt várták tőlem. Ezt el tudod mondani magadról? Sokszor l ehe t ne hé z f ölvá ll alni , h ogy va nnak

g ye nge sé ge ink, nehé zs ég eink vagy a véleményünket nem mondjuk ki, mert azok elárulják rólunk, hogy kik vagyunk. De fontos az, hogy vállaljuk fel magunkat mindig, mert nem embereknek kell megfelelni elsősorban, hanem a minket teremtő Istennek. A fentiekben röviden írtam arról, hogyan és miket lehet adni, ha azokat megpróbáljuk beépíteni az életünkbe, akkor hiszem azt, hogy semmi rejtegetni valónk nem kell legyen. Akkor bátran fölvállalhatjuk magunkat. Magamat adni annyit jelent, hogy felvállalom a múltamat, a tévedéseimet, hibáimat, és ha ezek sikerülnek, akkor magabiztosan megjelenve bárhol magunkat tudjuk és merjük adni. Merre tart az életünk? Szerinted? Szerintem a Jóisten felé haladunk kisebb nagyobb léptekkel. Kisebb léptekkel akkor, ha nem akarunk változtatni az életünk minőségén, és felhasználhatatlan, értéktelen dolgokat adunk a testvéreinknek. Ugyanakkor nagy léptekkel haladhatunk az Isten fele, ha élünk a lehetőséggel, ha valóban változtatni akarunk az életünkön, és az adakozásaink középpontjába az értékek kerülnek. Magamat adva, adva van a lehetőség, hogy haladjak az Isten felé szakadatlan. Amikor este visszatekintünk a napunkra, akkor tudjuk nyugodt szívvel elmondani: „Ebben az életben (napomban) mindig magamat adtam, haladok fölfele szakadatlan.”

theology? Tanáraink tartottak előadást Magyarországon a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán 2015. március 21-én. „Nyelv, kommunikáció, kisebbségek” címmel tartottak konferenciát a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán március 21-én, szombaton. A konferenciára a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara, valamint a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola oktatóit hívták meg előadóként. A konferencia megnyitóbeszédét Várnai Jakab OFM, a Sapientia rektora tartotta, aki az erdélyi teológusok meghívásának fontosságát emelte ki. Az Erdélyből érkezett kutatók filozófiai és teológiai nézőpontból közelítették meg a kommunikáció elméletét, amelyhez olyan kortárs szerzőket (filozófusokat, írókat) hívtak segítségül, mint a Pázmány díszdoktorává avatott francia fenomenológus, Jean- uc Marion, Visky András, Esterházy Péter, Jürgen Habermas, Martin Heidegger, Emanuel évinas és Gianni Vattimo. A konferencia első előadója Jitianu iviu, a kolozsvári Babe Bolyai Tudományegyetem Teológia Karának dékán-helyettese volt, aki a szakrális kommunikációról tartott előadását Visky András Caravaggio terminál című drámájának elemzési keretébe ágyazta. A Visky-drámában megjelenő festő alakján keresztül, akinek élete nem volt mentes a botrányoktól és a gyilkosság bűnétől sem, arra a transzcendenssel való kapcsolatra irányította a figyelmet, amely éppen ebben az egyházi szempontból perifériára szorult életen keresztül nyilvánulhat meg. Nóda Mózes, a kolozsvári egyetem prodékánja, egyetemi docens Szent nyelv, liturgikus nyelv, népnyelv – avagy hogyan kommunikáljunk Istennel? című előadásában a liturgiában használt nyelv kérdését állította a figyelem középpontjába. Az előadó a II. Vatikáni Zsinat tekintetében vizsgálta a nemzeti nyelvek liturgiába való beemelését, amelynek kapcsán megállapította, hogy minden nyelv lehet szakrális és liturgikus egyben, hiszen az anyanyelven keresztül lehet a leginkább Istent dicsőíteni, vele kapcsolatba lépni. amfir Korinna, a kolozsvári egyetem biblikus teológiával foglalkozó tanára Sokrétű identitás címmel tartott előadást. Vizsgálódásának központi kérdése tehát az identitás fogalma köré szerveződött: Ki a keresztény az 1. században? Amint azt előadása elején leszögezte, a Római Birodalom területén az etnikai-vallási kisebbségek identitása többféleképpen alakult, köszönhetően az asszimilációnak és a különböző csoportok (vallási, nemzeti) elhatárolódásának.

Diósi Dávid, Intézetünk vicerektora A liturgia mint a kommunikáció eszköze címmel tartott előadást. A kommunikáció filozófiai-teológiai mélységeire vetett pillantást a liturgia tükrében, amelyben kifejeződött, hogy a liturgia a teológia ontológiai feltétele, azaz: a liturgiában a teológia manifesztálódik. A liturgia, amint arra rámutatott, az „itt és most-ban” realizálódó kommunikációs esemény, amelyben a transzcendens és immanens világ találkozása történik meg. A továbbiakban a zarándok-lét metaforáján keresztül bontotta ki azt a szüntelen megnyilvánuló emberi tapasztalatot, amelynek alapját a „szent” felé való fordulás szüntelen belső nyugtalansága jellemez. Oláh Zoltán biblikum szakos professzor A Septuaginta, mint identitásőrző a diszpóra zsidóságban című előadásában beszélt a hellenista zsidó diaszpóra nyelvi, kulturális és politikai identitásáról a ptolemaioszi-birodalomban. Az epigráfiai és régészeti leletek figyelembe vételével bizonyította a zsidóság jelenlétét, Izajás könyvét véve alapul, amelyben a Kánaán nyelvét beszélő városokról találunk leírást. Josephus Flavius ókori zsidó történetíró nyomán elemezte a városokban élő zsidó közösségek társadalmi helyzetét, amelyből a ptolemaioszibirodalomban élő zsidók jogi helyzetére is lehet következtetni. Az előadásból megtudtuk, hogy a zsidó közösségek létszáma ezekben a városokban igen magas volt, és önkormányzattal rendelkeztek. Sokáig a zsidók az alexandriai társadalomban adómentességet élveztek, ügyeiket maguk között intézhették, azonban a politikai élet fő sodrába nem léphettek be. Marton József, a kolozsvári egyetem teológiai karának alapító dékánja az erdélyi magyar katolikusok identitásáról tartott előadást, különös figyelmet szentelve a 18-20. század közötti történelmi eseményeknek. Előadásában kiemelte a katolikus és protestáns felekezetek közötti „villongásokat”, Márton Áron püspök életéből vett példákkal érzékeltetve a felekezetek közötti nyugtalanságokat. Egyik központi kérdése volt, hogy az erdélyi felekezetek hívő tagjai mennyire ragaszkodnak és ragaszkodtak vallási identitásukhoz olyan helyzetekben, mint az egy faluban jelen lévő felekezeti többség, vagy a paphiány, illetve a vegyes házasság. Különböző megoldási, illetve a vallási párbeszéd területét érintő kísérletet mutatott be, köztük Márton Áron püspök levelét olvasva fel, amelyben Erdély püspöke kéri a református püspököt, hogy tartsák tiszteletben a vegyes házasságot kötött családokban a keresztelési szabályokat. András István, prefektus, a teológiai intézet filozófiatanárának konferenciát lezáró előadása a posztmodern identitás kérdését járta körül a Posztmodern identitás című előadásában, amely nagy részben Gianni Vattimo olasz filozófus gondolatai köré épült. Az előadás három kérdéskört vizsgált külön-külön, majd ezek szintézisével zárult az összegzésben. András István elsőként a „Mi a posztmodern?” kérdésre kereste a választ. Ennek kapcsán olyan fogalmak kerültek előtérbe, mint a játékkényszer, a világ darabokra való hullása, a fogyasztás, illetve a nagy elbeszélések végeként tekintett posztmodern. Majd rátért az identitás fogalmának meghatározására. Itt röviden olyan problémák felvetésére került sor, mint egyén és társadalom összefüggése, azaz annak kérdése, hogy mennyire alakítja a személy önmaga identitását, és az milyen mértékben lehet társadalomfüggő? E tekintetben az előadás harmadik része, a posztmodern identitás fogalmát elemző vizsgálódás jelentett érdekességet, hiszen a posztmodern identitás meghatározásához olyan további fogalmak kibontására vállalkozott az előadó, mint a nihilizmus, a kisebbség és a virtualitás. Szerző: Várkonyi Borbála © Forrás: Magyar Kurír

Az önátadás a legnagyobb ajándék Mindenkinek szüksége van valakire, akit szerethet. Olyan valakire, akinek felfedhetjük magunkat, akivel mindent megoszthatunk kölcsönösen, aki ismer bennünket, és akit mi is ismerünk. Aki előtt merünk testileg-lelkileg lemeztelenedni, aki nem fog gyengeségeink miatt bántani, aki képes minket hordozni, s akit mi is hordozhatunk. Olyan valakire, akivel együtt haladhatunk az ton, mert a cél közös - az örökkévalóság. s ez a valaki nem más, mint maga az Isten, maga a zeretet. Miért van mindez? Mi ez a határtalan vágy bennünk, és miként nyilvánul meg? A válasz: így lettünk teremtve. Isten eleve ilyennek alkotott meg minket. Az istenképiségünk fontos része ez a vágy, az élettel együtt kaptuk és a boldogságra való vágyódásunk fontos része. Valójában az Istenre való vágyakozásunk ez, nem más. A vele való egyesülés, a boldog Istennek való átadottság mérhetetlen kívánása. Ez a tiszta forrás, mely más csatornákat is talál magának, hiszen a szeretet nem korlátozható. zent Ágoston szavai, amit megfogalmaz „Az Isten városa” című művében, nagyon szépen kifejezi ezt a csodálatos összetartozási vágyat: „Magadnak teremtettél bennünket Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik ebenned ” Isten szeretetre teremtett bennünket. Kapcsolatra, kommunikációra. Arra, hogy egyszer részesei lehessünk a zentháromság boldog szeretetközösségének. em mi tettük és tesszük meg az első lépést Isten felé. Vágyakozásunk csak válasz Isten szerető hívására. Isten kizárólagosan és személyesen szólít meg és szeret egyenként mindannyiunkat, és arra hív, hogy vele legyünk. Ebből következik, hogy az önátadás legteljesebben és legvalóságosabban Istenben, Istennel valósulhat meg. Mert az egyedüli, aki a legteljesebben szeret bennünket, a szeretet kifejezését gátló hibák nélkül.

Ezért írja annyi, főként szerzetes szentünk azt, mennyivel tökéletesebb az Istennek teljesen átadott állapot, mint az ami egy emberen keresztül valósul meg. De tudatában vagyunk annak, hogy Isten adta nekünk a hivatásunkat, és pontosan azért, mert tudja mi válik javunkra. Nekem a papi hivatást, egyeseknek az egyedülálló hivatást, másoknak a házasságot, mert tudja ki-ki hogyan jut el hozzá legtökéletesebben. Akit a papságra hívott az a papságon keresztül jut el, a házas hivatásúak a házastárson keresztül jutnak el erre a boldog önátadásra. Úgy, hogy megtapasztalják azt embertársukkal, és rajtuk keresztül Istennel egyaránt. Sőt, sejthető, hogy maga a házastársi önátadás is abból az átadottságból táplálkozik legjobban, ami a személyes Istennek való átadottságunk. Az önátadási vágy, azaz a szeretet vágya nem csak az Isten f elé nyilvánul meg, hanem a szeretet természete szerint a körülöttünk lévő emberek felé is. Elsősorban szeretteink, családunk, rokonaink, barátaink és ismerőseink felé. Mindegyikük felé a kapcsolat mélységének mér ték ében megtörténik az önátadás: megajándékozzuk őket ﬁg ye lmünkkel, időnkkel, törődésünkkel, segítségünkkel, apró gesztusokkal, csekély ajándékokkal, és ezekben mind magunkat adjuk a másiknak, és a másikban Istennek. Gondoljunk csak vissza az Úr Jézus példa-beszédére a végső ítéletről: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” (Mt 25,40).

Az Isten iránti önkéntelen szeretet az önátadás, és ez az önátadás a legnagyobb ajándék az életben. Mert amikor átadjuk magunkat, az Isten azonnal végtelenül többet ad nekünk, mint amit kértünk volna. Az önátadás egy spirituális csoda, mert megtanítja, hogyan láthatjuk Istent csukott szemmel, hogyan beszélhetünk hozzá csukott szájjal. A félelem csak akkor hatol be az életünkbe, ha önátadásunkat visszavonjuk. Minden cselekedetünket Isten kedvére kellene tennünk, és nem azért, hogy tapsot arassunk. Cselekedeteink túl titkosak és szentek ahhoz, hogy mások elé tárjuk őket. Saját fejlődésünkért, eredményeinkért és megvalósulásunkért vannak. Az Istennek való önátadás teljesen a mi szükségletünkön múlik. Ha úgy érezzük, hogy életünk értelmetlen, hogy nem leszünk elégedettek vagy beteljesültek, ha földi létünket nem adjuk át Isten akaratának, akkor az önátadás lehetségessé válik számunkra. Isten sosem kényszerít minket arra, hogy átadjuk magunkat. Nekünk kell érezni annak a szükségét, hogy szeressük Istent és neki szenteljük magunkat minden tetteinkben. Szeretettel kezdjük. Még a hétköznapi életben is, ha szeretünk valakit, örömmel szenteljük neki életünket és teljes lényünket. A lelki életben is, ha igazán szeretjük Istent, aki csupa fény és isteni bölcsesség, akkor neki kell szentelnünk magunkat. Tehát a szeretet az odaadás és az önátadás együtt kell hogy járjon.

Jánossi Imre

A szépség eposzának története

avagy illúzióink adásvételének gyönyörei 19

Nem gondolatra, kísérletre, hanem gondolatkísérletre hívlak téged légy, büszke magadra, ha e sorok után vélekedni tudsz majd magadról, a szépről, egyáltalán Istenről. Először hátradőlve iszogasd mindennapi kávédat, majd hallgass valami egészen magával ragadót és tégy úgy, mintha meghalnál ezen a csodálatos estén. Ne búcsúzz senkitől! Az eposz az epika legkorábban kialakult, nagy múltú műfaja. A leggyakrabban verses formájú és nagy terjedelmű. Szereplői rendkívüli tulajdonsággal rendelkező hősök, akik nagy tetteket hajtanak végre, ezek a közösség életében jelentősek, de kihathatnak az egész emberiség sorsára is. Történetünk szereplői mi magunk leszünk, tudásunk egy cseppet sem lesz több irreális társainkénál. Mi az élet zamatának felfedezésére indulunk, adunk egy kis rosszat, kapva valami kevés jót, hogy aztán megírhassuk saját történetünk. Évekkel ezelőtt kezdődött mesék kezdetének illúziójában fogant egy gondolat, miszerint mindannyian szépnek születtünk. Ezen incepciót kivetítve, háromszor foglak megkérdezni, és arra kérlek, hogy válassz: ne magadnak vagy magadat, hanem másnak, aki éppen őrült vagy világtalan. Emlékszel fogantatásod pillanatára? Kaptál egy életet. Neked adták, szeretetük vagy éppen gyűlöletük megpecsételéseként, akarva vagy nem akarva hoztak világra, és a szépről meséltek neked. Arról hallhattál, amit talán perencián túl sem fogsz megtalálni, hisz e fogalmat kitömve, majd lecsupaszítva, átformálva, kifestve és aztán bölcsnek hitt ráncos képmással dobsz a közre, hogy kollagénért esdjenek milliók üres szempárai. Olyan egyszerű a képlet, és oly keveset árul a mindennapok kialakulásának történetéről. De hol a kísérlet? Kérdezed, s közben magadban mérgelődsz, mert rájöttél, hogy megcsaltak hajdanán. Nem, nem ez történt. Vágytál nyitni, magad körbefonva lázadni sok hangos zokszó közt, hogy nem is élet az életed. Amit szépnek megkaphattál, megkellett szépítened, hogy a boldogság útjára léphessél, te, aki hittél az érzelem mindenséget fenntartó univerzumában. Hárman voltatok azon az estén, mindhárman fogyaszthatóvá tettétek kedves isteni arcotok vonásait. ekete kontúrok, sötét ajkak, hófehér arcok: a látatlanra kívánkoztok, és elfognak rabolni benneteket. Mond, te miként választanál, ha tehetnél? Egy életet kaptál, és máris lelked mélyén lecsengett kamasz gyöngeséged múlandó bája, mert lenni akartál valaki, lenni akartál valakié. Oda kell adni asztalunk, oda kell adni ceruzánk, és tudni, hogy asztaltalan s ceruzátlan lét vár reánk.

Mindennap megtesszük. Ha éppen nem is áldozzuk fel magunkat mindenféle mesterkélten összetákolt oltáron, feláldozzuk emberségünk, és hitvány vágyaink szakrális mivoltán merengve oltunk ki minden utunkba álló apró gyermekkacajt. Az arcok, Istenem… Mit k ap t un k , é s m iv é d ef or má lt u k, sejtelmeinknek eleget téve, vétkeinket legyőzve kér tük e háladalt, hogy fenséges kreálmányaink győzzék le gyenge emberszívek sárban fetrengő mindennapjait. Hová tűnt a vágy belőled? Ha érmét dobnának életedért, lemondanál róla, hogy életben maradhasson egy születendő naiv világ? Vagy zsoltárt énekelve vonulnál tüntetni, epekedve kérnéd a jogot, amire sosem formáltál igényt? Mit kaptál, és mit adsz, ennek az eposznak folytatásában? A lelkedet, amit ostromolsz mélabús gondolatok ezreivel, holott szárnyalhatnál a magasok magasain? A vágyat add meg Istenem, hogy megérthessem, mivé lett tengermély hódolatod látszatának árnya, mivé lett imánk ajkat megtörő sóhajának cserepesre rágott végórája! Mert minden láznál égetőbb a csillagok termelte dér… A társunknak is adj vigaszt, adj már csendességét! Mert adatott, hogy kaphassék oly kevés szánalom malasztjának érted szóló harangkongása. Vénánkat háborgató kacaj, a tökéletesség mámorának erőszakkal kiesdett tűszúrásnyi ördögkacagása. Léthívogató szerelmek szárnyra kélt gyenge vigasztalása, mely oly rövid, oly keserves, nem láttat egészt, csak részt, egység helyett divergens, egyszínű mészt. Mert arról, amiről a legkevesebbet tudhatunk – tudniillik a szépség – mindent tudni szeretnénk. Forrását, csermelyét és folyamát, nagyságának mélytengeri árkát, lepelben sétáló, arcnélküli kedves vonását. Talán te adtad, hogy tejadta apró léted te alattad megfogant vétke előtt megnyíljék a miliő, vagy éppen a millió. Képmások találkozásának apropója lett a tied harmadszorra, oly epedve vártad, ily epeként kaptad, s látni vélted benne ﬁad örök agóniáját. Hát miféle nász ez? Ó, e nász kezdete önmagad történetének. Oly rövid lesz, oly kevés lesz, de élet lesz, bár nem választottad, de a markodba sem nyomták. Óvtak érte, hogy élni tudj egyetlenként, igazként mérlegre állva. Óvtad néha a jeges eső hidegétől, holott kár nagyobb ért, mintsem merted volna remélni. Mi az alapja reménykedésednek? Nem válaszért esdelek, csupán, hogy megértsd: az eposz készen áll. Nem olvastad, magad írtad sosem látott agytekervényeid mocskosrózsaszín lapjaira. Összetépnéd, de ki lehet rá elég erős, elég méltóságteljes? Ki sosem szeretett, sosem hallgatott, sosem látta könnynek hamar elillanó lenyomatát. De megtörte holta a halált, s beléd oltott minden halandó epikát, hogy mereng. Adhattál tengert is akár, cserébe érte zokogtál, hogy visszakaphasd kis párlatának porszemnyi eredményét. De magad akarod, magad tudod, ha tudod ugyan, hogy kitől függ aprónak tűnő mindennapod orvosa. Légy szép, hogy magaddal ragadd, ami már senkié, de mégis mindenkié.

Fülöp Szabolcs

lcsodálkozom. Azt hiszem azonban, hogy nemcsak én. Városaink tele vannak koldusokkal, szegényekkel, akiknek nincs meg a napi betevő falatjuk. Kérnek. gy gondolom ez egy olyan helyzet, mellyel a kedves olvasók is elég gyakran találkoznak. ngem is sokszor megállítanak az utcán és kérnek. evallom őszintén néha adok, néha meg nem. Néha van belső indíttatásom, hogy adjak, néha pedig szívtelenül továbblépek, egyszerűen csak azért, mert nem akarok adni. Azt hiszem joggal mondhatjuk, hogy a koldusok ki vannak szolgáltatva nekünk, olyan értelemben, hogy a mi együttérzésünkre bízzák magukat. Ne értsen senki se félre, rövid eszmefuttatásomban nem a koldulásról akarok írni. supán azt szeretném szemléltetni, hogy a kérés, kérlelés, odaadás mennyire jelen van életünkben. s es csak az egyik mozzanat, nem is beszélve a családi, baráti kapcsolatokról. Lépten nyomon kérünk. Itt még mindig csak az emberi síkon mozgunk. Azonban a kérésnek van egy másik oldala is. Kérjetek és megadatik nektek Mt , , amikor nem emberektől kérünk, hanem magától az Istentől. gészséget, békét, jólétet, barátokat, jó jegyet és ki tudja még mit kérünk. Olykor rosszat embertársunknak. gy érzem, mintha istenkapcsolatunk nagyon sok esetben csak ebben merülne ki. Mi kérünk, és nyugodt lélekkel elvárjuk, hogy az Isten azt azon nyomban teljesítse. okszor azt gondoljuk, hogy az Isten egy kóla automata , melybe ha bedobtuk a pénzt, a gomb megnyomásával azonnal adja is a várt terméket. okszor azt gondoljuk, hogy életünkben mindennek egy gombnyomással meg kell történnie. edig ez nem így van. Isten mindent megad nekünk, ami a javunkra válik. zent ál mondja: Minden szabad nekem, de nem minden hasznos. Minden szabad, csak ne váljak semminek a rabjává Kor , . Isten mindent a rendelkezésünkre bocsátott a teremtésben, uralmunk alá hajtottuk az egész világot, az már egy más kérdés, hogy hogyan használjuk fel Istennek ajándékait.

Mindent megkaptunk és mi mégis örökké sóvárgunk. Sóvárgunk egy jó munkahely után, sok pénz után. Ezekkel önmagunkban véve nincs is semmi baj. A gond akkor kezdődik, ha a földi javak sóvárgása elnyomja szívünkben az örök élet utáni vágyat. „Kérjetek és megadatik nektek” – mit akarunk kérni, és azt miért akarjuk? Isten sok mindent megad nekünk, de van amit egész életünkben kérünk és mégsem kapjuk meg. Itt térnék át a második gondolatra: mi van akkor, ha nem kapjuk meg azt amit kérünk? Ilyenkor már nem jó az Isten? Ő nem oszt egyformán, ez tény. Botrányosnak tűnhet az – de ez az igazság – hogy Isten egy olyan „szülő”, aki az egyik gyerekének nagyon sokat adott, a másiknak meg kevesebbet. Van akinek sok egészséget adott, soha életében még a kórház ajtót sem kellet megnyitnia, más pedig ﬁatalon betegségben fejezi be életét, vagy pedig hosszú éveken keresztül szenved a betegágyon. Hát hogy van ez? Igazságos? Pedig kéri a beteg a gyógyulást, és mégsem kapja meg. Vajon miért? Ezek az élet nagy kérdései. Nyomós kérdések, de semmiképpen sem szabad arra sarkalniuk, hogy Isten úgy tekintsük, mintha egyeseket eleve arra választott volna ki, hogy egész életükben szenvedjenek. Isten mindent a maga bölcsességében rendez. Mi néha-néha megsejtünk ebből valamit, de ez csak egy parányi részlet a nagy egészből. Ő tudja mit miért enged meg. Nem földi szenvedéseink nagyobbításán, nehezítésén munkálkodik, hanem örök üdvösségünkön. Istennek elsődleges célja, hogy szeretett gyermekeit az üdvösség felé vezesse. Mint egy jóságos apa, aki gyerekét irányítja. Persze nem úgy, hogy kézenragad és vezet, hogy neked márpedig erre és erre kell menned. Nem. Isten szabadakaratot adott, ő csak besegít a lépésekben. Istennél senki sem szeret jobban minket, még földi szüleink sem, házastársunk sem. Isten rajongásig szerelmes az emberiségbe, csak mi, kis butácska emberek felejtkezünk meg erről. Amikor kérünk és a kérés nem teljesül, nem szabad arra gondolnunk, hogy az Isten nem szeret minket. Azt gondoljuk, mintha Isten megfeledkezett volna rólunk, pedig ennek épp az ellenkezője igaz. Isten sohasem feledkezik meg rólunk. Ő „örök szeretettel szeret minket.” Manapság úton-útfélen azt mondják az emberek: „megvert engem az Isten”. Meg kellene értenünk és belevésnünk az agyunkba, Isten nem azért teremtett meg minket, hogy aztán életünk folyamán „verjen”. Ez így nem igaz. Az azonban igen, hogy néha egy szeretetteljes atyai „taslival” ﬁgyelmeztetett arra, hogy „ember, állj meg! Rossz irányba megy életed kereke.” Ő jóságosan nevel bennünket, de közben a leghatározottabban bátorít is. Ezért ne csüggedjünk, ha nem kaptunk meg valamit, amit kértünk, még akkor se, ha nem kaptunk meg semmit. Isten gondviselése, amint már mondtam, nem kiszámítható. Egy azonban biztos, Ő üdvösségünk munkálkodásán fárad. Kérjünk bátran, kérjünk minél többet, kérjünk mindent! Utána meg ne feledjünk hálát adni és azokra gondolni, akik szinte semmit sem kaptak. Mert aki kap, az azért kapja, hogy szolgáljon, szolgálja a mellette élő házastársat, munkatársat, barátot, ezer idegent. Csak ilyen szellemben változhat világunk, csak így tudunk majd egy békésebb környezetben élni. Csak így tudunk itt a földi létben és majdan az örök életben is boldogok lenni.

akab apostol levelének kezdetén, mikor a kísértésekben való igaz ügy melletti kitartásra buzdítja az őskeresztényeket, ez a megdöbbentő kijelentés áll, mely gyökeres mélységeiben érintheti meg lelkünket: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, még árnyéka sem a változásnak.” ( ak 1,17) Azért nevezem az apostol mély gondolatait belénk hatoló éles kardnak, mely a mélységekig vezet, mert ez által lesz számunkra világos, hogy az önátadás az ember szabad válasza Isten ajándékára, a keresztény hivatásra. Majd a későbbiekben látni fogjuk, hogy az önátadás ugyan szabad, mélységesen az Istenhez forduló emberi cselekedet, de erre is Isten ad erőt teremtményének, s ez az erő a naponként lelkünkben tapasztalt kegyelem. Elmélkedésünk további részeinek hármas célkitűzése van: egyrészt kicsit elmélyülni az Isten adományozásáról mély tanúságot tevő bibliai részekben, másrészt megnézni, hogy mi a Biblia emberének válasza Isten ajándékozó cselekedetére, harmadszor pedig mindennapi életünk alapvető kérdéseinek megfogalmazása az isteni adományozás fényében. Az első kérdéskörre feleletet az Ószövetség talán kissé ismeretlen prófétája, akariás próféta adja meg a választ. Rögtön próféciája elején a babiloni fogságból visszatért választott népet a megtérésre, az önátadásra szólítja fel: „Ezt mondja a Seregek Ura: Térjetek vissza hozzám, és én is visszatérek hozzátok – mondja a Seregek Ura. Ne legyetek olyanok, mint atyáitok, akikhez így beszéltek a régi próféták: „Ezt mondja a Seregek Ura: Forduljatok el gonosz utaitoktól, és gonosz tetteitektől!”, de nem hallgattak meg, és nem ügyeltek rám – mondja az Úr.” ( ak 1, - ) Ebből a kezdeti gondolatból világossá lesz számunkra, keresztény emberek számára két dolog, egyrészt, hogy Isten az, aki az önátadást, a hozzá való mélységes odafordulás alapjait megteremti, kegyelmet ad azzal, hogy az emberhez szól, és ﬁgyelmezteti arra, hogy szívét nem adta még teljesen oda annak, aki belső szeretetkapcsolatra hívta meg őt. Másrészt kiolvasható az a fenti két verssorból, hogy ez a felszólítás mindig időszerű, már az atyák korában időszerű volt, és ezáltal számunkra is, életünk jelenbeli törekvésévé kell váljon. Egyszerűbben mondva, az Istenhez való teljes odafordulás hosszú folyamat eredménye, nem egy pillanatnyi döntés, hanem élethivatás.

Ha e szentírási könyvet tovább vizsgáljuk, akariás próféta látomásai után észreveszünk egy rövid részt, melyben a próféta nem a szemrehányás motívumát használja, hanem a régi korok atyáinak sikertelenségére utalva szemlélteti az Istenhez való odafordulás buktatóit, kényes pontjait. Teszi mindezt azért, szólva Isten nevében, hogy ezeket a negatív befolyásokat a választott nép ki tudja küszöbölni, és eljussanak az Istennel való lelki együttlétre, az önátadás tökéletes harmóniájára. Az önátadást akadályozó tényezők a következők: egocentrizmus, a másokkal való kegyetlen bánásmód, a szív megkeményítése. Isten szerint ezek a legfőbb okok, amelyek eltávolítanak tőle, melyek nem vezetnek máshoz, mint az élet kevélységéhez. Nézzük most meg e három akadály miértjeit. Miért távolít el minket Istentől az egocentrizmus, az énközpontúság? Azért, mert ha énközpontúak vagyunk, lelki életünk kiindulópontját már korántsem az Isten dicsőítése jellemzi, hanem az öntetszelgés. Tetszelgünk magunknak, hogy milyen rendszeresen végezzük imáinkat, hogy eljárunk vasárnapról vasárnapra az Úr házába, hogy emberekkel színleg jót teszünk, és mindezt miért? Azért, hogy elmondhassuk magunkról: mi aztán tényleg krisztusi életet élünk. Ugyanakkor eközben fel sem ismerjük ézus életének példáját, ami az Atya dicsőítésének példája, az Ő példáját, aki nem hív segítségül angyali légiókat, hogy bizonyítsa igaz voltát, hanem rábízza magát, sorsát az Atya gondviselésére. Elválaszt bennünket Istentől a kegyetlenség? Azt mondhatjuk, egyértelműen igen! Szintén ézus életművére utalunk, aki a hozzátérő bűnösöket nem ítéli el, nem akar tetszeni az írástudóknak és farizeusoknak, akik azt hitték ismerik az Isten üdvösségtervét, melyet minden emberre kiterjeszt. Ő jóságának teljességében megmutatja az Isten lehajlását, alászállását a bűnösökhöz. Megmutatja nekik, hogy van fejlődés, van első lépés az önátadásra: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!” ( n ,1 b) A harmadik a szív keménysége, az előző kettő betetőződésének is tekinthető. A szív keménysége az elutasításon alapszik. Olykor elutasítunk mindent és mindenkit, szívünk köré a Kínai nagy falhoz hasonlatos védőfalat építünk, melyen sem isteni gondolat, sem az emberek szeretete nem tud áthatolni, rést ütni rajta. Ez az akadály főként az énközpontúsághoz kapcsolódik, mely az ateista szabadosság szemléletének fő ismertetője. Azt fogadok el és úgy, amit és ahogy én akarok. Ez a Szentlélek elleni legnagyobb bűn, itt történik meg Isten kegyelmének hatástalan kopogása az ajtón, mert azt hisszük az általunk képviselt belső értékrendet semminek sincs joga felülírni. Az előbb felvázolt három akadály kísértetiesen emlékeztethet bennünket az önimádó, önmagát istenként fémjelző, kegyetlen, keményszívű egyiptomi fáraóra, akit a Biblia tanúsága szerint e három tulajdonsága hajt a vesztébe. A rosszhoz körömszakadtáig ragaszkodása elnyeri az Isten igazságosságának tanítóerejű vesztét, mert önmagát nem Istennek adja, hanem sajátmagának. Ilyen értelemben élete céltalanná és gonosszá válik.

Zakariás próféta könyvének utolsó, mindent elsöprő erejű motívuma, az Isten megbocsátása és a nép Istenhez térése: „Azon a napon forrás fakad Dávid háza és Jeruzsálem lakói számára, hogy megtisztuljanak a bűntől és a tisztátalan-ságtól.” (Zak 13,1) Számunkra, krisztuskövetők számára, minden nap lehet egy ilyen nap, mert akkor fakadnak fel ezek az üdvözítő források, mikor életünket Isten szolgálatába állítjuk, az önátadás napján. A fent említett önátadás kitűnő példája az újszövetségi szamariai asszony története. A bűnös asszony a kúthoz igyekszik, hogy ínyének szomját oltsa. Szíve körül az elitélés, a megvetés által épített fal, mely énközpontúságba taszítja. Nagyon érdekes a kezdeti momentum, az asszony megbotránkozik, hogy Jézus hithű zsidó férﬁ létére vizet kér tőle. Itt kezdődik meg a szív falának áttörése, Isten kegyelmének az asszony szívébe történő besugárzása. Jézus látja az asszony életének tragédiáját, az Istentől való teljes elszigetelődést, és megbontja a falat azzal, hogy vizet kér és merészen kijelenti Isten ajándékának beköszöntét az asszony életébe: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked.” (Jn 4,10) Mert mi is az isteni ajándék az asszony számára? Isten meghívása, az ő kegyelme, az önátadás útjának megmutatása. Ez az örök életre szökellő vízforrás, melyet, ha megízlel, csak ez után a víz után vágyódik. Az újszövetségi történet tetőpontja, hogy az asszony a Jézus önkinyilatkoztatása révén felismeri lelki nyomorának megszüntetőjét, a rég elfelejtett Istenhez fordulást: „Az asszony azt felelte rá: „Tudom, hogy eljön a Messiás, azaz

a Fölkent, s amikor eljön, mindent tudtunkra ad.” Jézus erre kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” (Jn 4, 25-26) Az Isten közelségét érző bűnös lelket a csodálat és a borzongás hatja át, mégis az Üdvözítő személyét tekintve az önátadás hirdetőjévé válik, felismeri Isten akaratát, a megtérés nagy művének hirdetését. Később az Úr tanítványaival való találkozásában ezt nevezi az emberi élet eledelének, a lelki táplálék az Isten akaratának megtétele, a teljes önátadás az Istennek. Elmélked ésünk záró akkord jaként jellemeznünk kell röviden a 21. század emberének az önátadáshoz való viszonyát. Úgy érzem, különösképpen jellemzi a mai kor embereit a boldogság utáni vágy. Ezt a vágyat mindany-nyian máshol keressük. Egyesek sajnos a testi tobzódásban, az evilági örömök kergetésében, s életük sikertelenségét ez adja, mert újra és újra érzik, hogy semmi ezen a földön nem adhat boldogságot az embernek csak az üdvösség keresése. Mások életük sikerét az önmegvalósításban, a karrier lehetőségeiben látják, dolgoznak éjjelt nappallá téve, hogy előbbre jussanak, aztán hátrahagynak mindent másoknak, akik nem becsülik törekvésüket és szétszórják munkájuk gyümölcseit. Az igazi öröm és önmegvalósítás azonban az Isten keresésében rejlik, mert evilági földi sátrunk leomlik, és ha életünket nem a túlvilági menyegzős sátor felépítésére szenteltük, bizonyára életünk utolsó szakaszában igen nagy hiányérzetünk támad. Az önátadás művészete azonban nem egy percnyi döntés, hanem percenkénti döntés. Életünk minden napján, percében síkra kell szállnunk, tanúságot kell tennünk az Istenhez való ragaszkodásunkról. Zakariás próféta is ezt a nézetet oltotta a választott népbe, a szamariai asszony életpéldája is az emberi élet ajándékának Isten szolgálatára szenteléséről szól. Vajon mi keresztények föl vagyunk-e erre készülve, kimondjuk e a végleges igent a bennünk fejlődni akaró, boldogságot nyújtó isteni országra!?

Lektoravatás

Vedd a Könyvek Könyvét, a Szentírást, hirdesd hűségesen Isten igéjét, hogy egyre jobban életté váljék az emberi szívekben.

Krisztus szolgálatában Turtureanu Róbert A Megtestesült Bölcsességről nevezett Gyulafehérvári Szeminárium IV. éves kispapjai nagyböjt V. vasárnapján az akolitusi szolgálatban részesültek. 2015. március 22-én, az egy hetes nagyböjti lelkigyakorlatot követő vasárnap, lelkiekben megerősödve izgatottan vártuk azt a pillanatot, amikor Excellenciás és Főtisztelendő Jakubinyi György érsek úr felavat bennünket az akolitusi szolgálatra. 1972. augusztus 15., VI. Pál pápa Ministeria quedam motu proprio, a II. Vatikáni Zsinat lezárása után hét évre születik a pápai döntés, hogy az akolitusi és lektori feladatkör elnevezése legyen szolgálat. Ugyanez a saját indíttatású dokumentum eltörölte a többi kisebb rendet (osztiárius, exorcista és a szubdiakonátust). Az akolitus, az Oltáriszentség rendkívüli kiszolgáltatója, a pap és diakónus segítője a liturgikus cselekményekben. „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is.” (Jn 12,26) Az idézett szentírási rész kettős üzenetet hordoz. Elsősorban meghatározza a görög eredetű akolutheó szót, amelyből az akolitus fogalomunk származik. Jelentése: kísérni, szolgálni. Másodsorban Jézus felhívása programot tartalmaz, melyet keresztény életünkben követnünk kell és ez nem más, mint a szolgálat. A szolgálat, melyre Jézus hív, és az Egyház megbíz bennünket az akolitátus által, odaﬁgyelést igényel, hisz fokozatosan készülnünk kell a teológiai évek alatt az Oltár és az Ige szolgálatára. Ugyanakkor gyengédeknek kell lennünk, hisz az eucharisztia ünneplésében és a lelkipásztori munkában Krisztus testét gondozzuk. „Add, hogy szent oltárod körül szíves-örömest szolgáljanak, hűségesen osszák szét testvéreik között az Élet kenyerét, szünet nélkül növekedjenek hitben és szeretetben Egyházad épülésére!”- hangzik el az avatási szertartás könyörgésében. Ezt már csak az a pillanat fokozza leginkább, amikor a jelölt az érsek elé térdelve a kezét az ostyára teszi, melyet a szentmisén bemutatnak. Az érsek úr pedig ismételte a szertartás szövegét: „Vedd ezt az Eukarisztia ünneplésére előkészített kenyeret, és úgy élj, hogy méltóképpen szolgálhass az Úr és az Egyház asztalánál.” Az akolitusi szolgálat felelősségteljes feladat és missziós küldetés: oltárszolgálat, az Oltáriszentség kiszolgáltatása, lelkiekben való gazdagodás. Az akolitusi szolgálatban vállalt kötelességeink egy újabb igen Krisztus meghívására, a papságra.

Interjú Ft. Hársfalvi Ottó atyával mégIS: Kérem, kicsit beszéljen az ön életéről, papi hivatásáról?! Én egy nagyon vallásos faluban, községben születtem, ahol mindenki katolikus, Nagykároly mellett, Mezőpetriben, és természetesen a családunk is nagyon vallásos volt. Mindig szerettem ministrálni, és amikor odakerült, az elmélkedésekben is említett Simpf János, akkor ez adott egy olyan lökést. nagyon szerette a fiatalokat, nagyon sokat ministráltunk, mindenhova elvitt magával a fíliákba, egyszerűen részesei voltunk az ő életének. És akkor láttam azt igazából, milyen egy papi élet, mert ugye régen, a papot úgy kívülről láttuk, messziről láttuk. Oltárnál, vagy valamilyen szertartásokon. Nem tudtuk igazából elképzelni, hogy mi az. És akkor, amikor ő jött, tényleg mindenhova magával vitt, és akkor éreztem úgy igazából, hogy pap szeretnék én is lenni. És akkor, ezt elmondtam az elmélkedésben is, hogy éreztem azt a hívást, úgy szószerint éreztem a hívást, akkor, amikor már tizenkettedikes voltam, és már nem akartam ministrálni, gondolván, hogy hát már nagy vagyok, már kellene gondolkoznom azon, hogyan tovább. A karácsonyi misén annyira nyugtalan voltam a fiúk között, mert ott álltunk, a nagyobb fiúk, és én akkor abban a pillanatban határoztam el, hogy ezt választom, vagyis, hogy erre mondok igent. mégIS: Hogy érezte magát itt köztünk, a szemináriumban? Hát nagyon jól, mondtam, hogy nagyon izgultam, mert eleinte el sem akartam vállalni a felkérést, mert, mit tudok én mondani, tehát nem vagyok én, mint annak idején a próféták, nemhogy túl fiatal vagyok még hozzá, hanem, hogy nem tudok én jól beszélni de az amikor vasárnap este, amikor az elmélkedés előtt volt az ének a Szentlélek Úristenhez, úgy végignéztem rajtatok. Amikor úgy láttam, szinte mindenki mosolyog. Bizonyára ti is úgy vártátok a lelkigyakorlatot, és vártátok a kezdést, meg mindent. Akkor egyszerűen megnyugodtam, és attól a pillanattól kezdve tényleg jól éreztem magam. mégIS: Mit jelent az atya számára az önátadás? Az önátadás tehát odaadni valamit a jó Istennek, de ezt csak tényleg úgy lehet, teljes egészében, nem úgy, hogy megtartogatok magamnak néhány dolgot, és csak azt, ami esetleg fölösleges az én számomra. Gondolhatunk itt Káin és bel áldozatára.

bel azt adta, ami a legszebb volt, legtisztább volt. Káin pedig azt, amit fölöslegesnek érzett. Hát én is ezt érzem az önátadásban: a jó Istennek a legszebbet, a legtöbbet kell átadni, és saját magunkat, egész valónkat kell odaadni2.Tetszett említeni, hogy papi jelmondata: Mindig hűségesen! Mit jelent ez az ön életében, hogyan van jelen? Hűségesnek maradni valamihez, vagy valakihez, ez nemcsak nálunk, papoknál jelent nagy küzdelmet, hanem a családban is. A családi életben is, a férj- feleség hűséges maradjon egymáshoz, a családhoz, nagyon nagy áldozatokat követel. Nekem ez nagyon sokat segített, ez a jelmondat. Mert ha egyszer odaadtam magam Istennek, akkor tényleg ki kell tartsak emellett. Hogy hűségésen meg kell maradnom mellette, minden körülmény között. Ahogy mondja az Úr Jézus egyik alkalommal, hogy aki egyszer az eke szarvára tette a kezét és hátranéz, már nem méltó hozzám. Tehát, nem lehet vissza- vissza kacsintani arra, amit egyszer elhagytunk, hanem ( a hűség az) nagy áldozatok kellenek hozzá, és nagyon sok imádság. mégIS: Tetszett említeni, hogy az öröm önmagában hordja jutalmát!, Kérem erről tessék pár szót szólni! Ez elég világos, hogy ha az ember tud örülni, akkor az azt jelenti, hogy ott belül minden rendben van. Tehát ennél nagyobb jutalom nem kell. Ott a lélek mélyén minden rendben van. Hogyha az ember ilyen örömmel tud kilépni a világba, azzal az örömmel, amit tényleg maga az Úr Jézus szerzett meg nekünk, akkor minden, ami úgy fölösleges súlyt jelent, el tudja dobni magától, akkor tényleg az ember ott tud lenni, amikor ott belül csend van, nyugalom van, béke van, felszabadult az ember. Ez mindennél többet ér. mégIS: Tetszett említeni az elmélkedésben többször is Túrterebest. Ezt a helységet hogyan lehetne összefoglalni az ön életében? Tíz évet töltöttem ott, sehol nem voltam ennyit egyfolytában ennyi ideig. Egy évet voltam előtte Krasznabélteken, és akkor úgy meglepett eiser püspök úr, amúgy neki szülőfaluja Túrterebes. Egyik nyáron a püspökségre mentem, s akkor behívatott, s mondta, hogy elhelyez. Kicsit méltatlankodtam, mert előtte egy évvel költöztem, akkor azelőtt két évvel költöztem, s hát most újból költözni kell, de aztán mondta: neked ott kell lenned! Hát nehezen mentem, nagyon nehezen, de egy nagyon jó közösség volt. Egy nagy falu, ahol vannak magyar ajkú görög katolikusok és reformátusok. De ott, amit azok az emberek tesznek az egyházért, a hitükért! Amikor csak szóltam, hogy valamit dolgozni kell az épülő ifjúsági ház körül, és 40-en jöttek. Ez annyira jólesett, és éreztem, hogy úgy eggyé tudtam válni velük. Az egészben tehát ez a lényeg: éreztem az ő ragaszkodásukat, szeretetüket az egyház iránt, és ilyenkor a papnak nagyon jó ezt érezni, ennél nagyobb dolog nincs. Ezért mondom, ott minden szépet és minden jót meg tudtunk tenni, lelki téren is, de így az egyházközség terén is. Építkezni: ravatalozót a temetőbe, ifjúsági házat, központot. mégIS: Kérem, beszéljen arról, milyen egy székesegyházi plébános élete? Az már nehezebb. A nagyvárosokban, ahol van a központ, az úgy lassan kiöregszik. Mert mindenki az új negyedekbe költözik. Aki bejön a városba lakni, az nem a központban telepedik le, hanem az újonnan épült negyedekben. Akik bejönnek az új negyedekbe, azok vallásosabbak. Itt is, a székesegyházban is van egy nagyon jó vallásos mag, viszont az a hátránya az egésznek, hogy nagyon személytelen a plébánia. Nekem az volt a furcsa, mikor oda kerültem, hogy miséztem, a misén jött áldozni hozzám az illető és mikor vége lett a szentmisének kimentem. Az utcán jött velem szembe és akkor köszöntem. Úgy tett, mintha nem is ismert volna. Tehát, ez a városra, ez egy kicsit jellemző. Aztán próbáltunk különböző fogásokat bevezetni, hogy mondjam úgy. Minden hónapban egyszer, a 9 órás szentmise után, valamelyik közösség, mert több ilyen közösség van, Házas Hétvége, Jézus Szíve családja, Mária égió stb., akkor az a közösség bemutatkozik, és a szentmise végén pedig meghívjuk az egész templomot az udvarba, kávéra, teára, ahová hoznak süteményt, és akkor ott a szentmise után elbeszélgetünk egy félórát, negyven percet. Egyszerűen csak azért, hogy ismerkedjünk. Hogy az emberek merjenek bátrabbak lenni, már ahhoz is bátorság kellett, hogy elfogadják ezt a meghívást. Ezért nehéz egy kicsit összehozni az embereket. Meg van több közösség is, amit én is örököltem az elődömtől, de úgy nem volt igazán kapcsolat köztük, és azért is kellett kicsit összehozni, bemutatni őket a híveknek, (és hívekkel is összehozni.) Most ebben a fázisban vagyunk, 7 év után, tehát ahogy említettem, valahol 20 év után jelent meg az eredmény.

Ad Multos Annos!

Huszonöt éve annak, hogy 1990. április 29-én püspökké szentelték Excellenciás és Főtisztelendő Dr. Jakubinyi György érsek urat, főegyházmegyénk f őpásztorát. Püspökké szentelése a csíksomlyói kegytemplomban, a Szűzanyát különösen tisztelő székely népünk e csodás helyén történt. Itt kapta a főpapi jelvényeket és a gyűrűt, amelyek az egyházmegyével és népünkkel való eljegyzésének jelei. Az isteni gondviselés akkor úgy intézkedett, hogy ő legyen főmunkatársa Excellenciás és Főtisztelendő Bálint Lajos érsek úrnak és majd utódaként főegyházmegyénk főpásztora. Ebből a 25 évből, négy évig mint segédpüspök szolgálta főegyházmegyénket, huszonegy éve pedig már mint főpásztor vezeti. Számára könnyebb lett volna a tudományos élet világában maradni, amelyben 18 évet töltött el a Hittudományi Főiskola katedráján… Természetesen attól sem szakadt el teljesen, bizonyság rá megjelent könyvei, tanulmányai, cikk ei és elő adásai. Főpásztori tevékenysége azonban a tanáréhoz képest sokrétűbbé vált. A reá bízott főegyházmegye igazgatása, minden gondja és problémája nehezedett vállaira. A mai globalizálódó világunk egészen más kihívásokkal jelentkezik, mint korábban. Az elvándorlás, idegenben való munkahelykeresés megbolydult méhkashoz tette hasonlóvá vidékünket is.

épünk drasztikus fogyatkozása elkeserítő jelenséggé vált. A kettős nemzeti és felekezeti kisebbségben élés minden hátránya súlyos teherként nehezedik az itt élőkre. Az önzésnek, a korrupciónak, szabadosságnak és hazugságnak légköre zsongja körül az emberek életét. Az elszegényesedés nyomja rá egyre jobban bélyegét sokak életére… Ilyen kihívások közepette kell a csatát megvívnia annak, aki nem felelőtlenül vállalja a vezetői szerepet. Ezt vállalta főpásztorunk is. Folytatja elődei megkezdett munkáját, az Egyháztól elkobzott javak, épületek, kultúrkincsek visszaszerzését, mert ez a harc még nem zárult le. Egyházi intézményeink újbóli kiépítése iskolák, öregotthonok, szociális otthonok, tanulmányi házak létesítése, új templomok építése, régi templomok, egyházi épületek tatarozása, a lelkipásztorkodás korszerűsítése azok a feladatok, amelyek kiemelkednek a mindennapok teendői közül.

A lelki megújulást szolgálta az 1996. esztendő húsvétján meghirdetett főegyházmegyei zsinat, amely – négyéves előkészület után – 22 dokumentumban vázolta fel azt az utat, amelyben főegyházmegyénk sajátos erdélyi viszonyok között kell megélnie az evangéliumot az új évezredben. Ugyancsak a lelki megújulást szolgálta a főegyházmegyénk alapításának ezredik évfordulójára meghirdetett millenniumi esztendő, amelyet 2009-ben tartottunk meg. Amikor a püspökké szentelésének 25. évfordulóján köszönteni szeretnénk főpásztorunkat és szeretnénk Istennek megköszönni, hogy személyében egy talentumokkal megáldott főpásztort adott nekünk, a Zsidókhoz írt levél szerzőjének szavaival kérlek titeket kedves hívek: „Bízzatok vezetőitekben és hallgassatok reájuk, mert ők vigyáznak lelketekre úgy, mint akik erről számot is adnak. Hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtozva, mert ez nem válna javatokra”. (Zsid 13,17) Érsek úrnak köszönjük eddigi, felelősségteljes munkáját, és további tevékenységét odaadással támogatva arra kérjük a jó Istent, hogy áldja meg, adjon számára további erőt és sok-sok egészséget! Exc.Ft. Tamás József segédpüspök laudációja

„Befogadunk, vigyázunk rád, tűrjük szeszélyeidet. Csak vezess minket” Diakónusaink vallanak a szemináriumi évekről

mégIS: Mit jelent számodra Gyulafehérvár, a szeminárium, a kispapi közösség? ei és átrá ai szi te leg ek em kö a közösségi élet azo a meg a ak a maga el eg ará t. em kö eg más ogarait elfogad i el éz i. og a a családi élet ek is meg a a sok pozit oldala g a másik oldalo meg a ak a ele járó keresztek is. álás ag ok a jó ste ek a ulafe ér áro töltött é ért isze ká toriskolás is oltam. Elmo d atom og ez a közösség ag mérték e meg atározta eddigi életemet formált alak tott le et séget adott a ki o takozásra és megta tott arra og az élet e ö álló leg ek. ró álta kise - ag o sikerrel ki oz i el lem az értékeket. g go dolom t z é tapasztalatá ól og itt a szemi árium a is meg a ak a mi de api keresztek amel ekkel eg kispap meg kell küzdjö ap mi t ap. ri cz ar a ás

ulafe ér ár oz köt dik életem eltelt eg é tizede isze a t zedik ta é égé ez közeledü k ami l ég é et a róf Majlát usztá árol ómai atolikus Teológiai ceum a és at é et itt a szemi árium a töltöttem. szemi árium a eltöltött at é et számomra árom fo tos dolog atározta meg amir l tulajdo képpe szóltak az elm lt é ek. lelki és szellemi készület a papságra alami t az emberi kapcsolatok, barátságok kialakítása és ezek ápolása. Törekedtem e ármas to alad i az é ek alatt. Tódor ttila

ezdetek e a ap e el tézet e aló megérkezés izo os mérföldkö et jele tett életem e isze az em eri élet legsze pilla atai közé tartozik a felismerjük az r akaratát és sza ado dö t e elfogadjuk azt. szemi áriumi at é összegzéseké t eg szót tud ék összefoglalóké t megfogalmaz i megerősödés. zámos er s t té ez közrejátszott e e a lelkiélet re dszeres táplálása a kispapi közösség alami t a ta ulmá ok elsaját tása a teológia mél e megismerése. zt is mo d at ám og ezek seg tettek a oz og a kezdeti eg szer termésk l áll tott mérföldk megszépüljö csiszolódjo . zámomra a zemi árium a eltöltött id szak em pusztá eg szókapcsolat sza ak eg másmellé el ezése a em jele t s fogalom életem e . ezdeti i d tás mel egész m ltamat jele emet és jö met seg tett átértékel i. E ek seg tségé el tudtam megérte i og már g ermekkorom a ki o zott oda az oltár oz a ze tmise ol asmá ai ak felol asásá oz. Eg re i ká kristál tisztá á ált el ttem a Meg ó arc o ása ste arca aki megmutatta ekem a mérföldk csiszolását szép tését számos pozit tapasztalat ug a akkor ódások árá is. tapasztalatok mel eket ulafe ér áro szereztem eg ará t er s t ek oltak és élemé em szeri t ezt e em ste csodálatos ereje adta meg og mi de megélt tapasztalat ól jót tud ki oz i. ste itt mutatta meg külö ösképpe og az em eri jellem ek szüksége a fejl désre az em eg álló z e edo ott k a em a eg i patak medré e forgatott és csiszolt ka ics oz aso l t mel et a küls atások formál ak simára eg e esre ezáltal ste ter ét meg alós t a amit a emzetek postola fogalmaz meg. e et i a régi em ert és risztus akarata szeri t jjáteremt d i. l e küls té ez k ek élem meg az itt szület arátságokat külö öse mél eszélgetéseket a kirá dulásokat amel eket kise ag ag o közösség e éltü k át. ermájer Er i

Gyulafehérvár számomra a második otthont jelenti, ugyanis 2004 őszén kezdtem el tanulmányaimat a Kisszemináriumban, és immáron tizenegy éve, hogy Gyulafehérváron tanulok. Nagyon sok jó és szép emléket adott a kispapi és szemináriumi közösség az évek során. Bár létszám szempontjából változó volt évfolyamunk, mégis sok szép emléket viszek magammal. A közös kirándulások az évfolyammal nagyon sok színt és lelki feltöltődést adtak, amikre mindig szívesen gondolok vissza. (Benedek Róbert-Károly) Nehéz megfogalmazni, hogy mit jelent ennyi idő távlatából a hely, mely hosszú időn át létezésemnek teret biztosított. Főként nehéz megúszni azt, hogy ne essek a megszépítés kísértésébe, és a nehézségek nyomatékosított jelenlétét se iktassam ki. Mégis - mégIS egy olyan kontrasztot láttatni, ami jelen volt a maga teljességében, nem idealizálni, hanem realizálni. Mindezeket ﬁgyelembe véve, ha válaszolnom kell, akkor lényegre törően csak annyit mondanék, hogy a változások és a sokszínűség kincseskamráját jelenti számomra. A sokszínűség talán érthető, megmagyarázza ezt a sok tájról érkezett kispapi közösség. A változás pedig lényeges eleme volt szemináriumi életemnek. Ebbe a miliőbe tudatosan léptem be hét évvel ezelőtt, mégpedig azért, hogy papként szeretnék Isten szolgálatába állni. Aztán rövidesen – és tényleg nagyon hamar – rájöttem, előbb meg kell ismernem azt (Istent), akinek szolgálatába akarok állni. Ez a megismerés pedig sokszor változásra szólított és szólít fel. Ez volt a legfájdalmasabb beismerésem, mely majdhogynem szégyent jelentett. Most már őszintén látom, hogy Istent megismerni egy folyamat és még most sem ért véget. Még most is csak ismerkedünk és barátkozunk. Ezért is éltem a diakónusi évemet, – mely egyben az utolsó szemináriumit jelentette – úgy, mint Isten adományozta lehetőséget arra, hogy megismerjem Őt, ahogyan Ózeás próféta fogalmaz: Eljegyezlek hűséggel, hogy megismerd az Urat (Óz 2,22). (Simon Imre) Számomra Gyulafehérvár olyan volt, mint egy második otthon. Ha Gyulafehérvárra gondolok nagyon sok kellemes emlék jut eszembe ennyi év után. Úgy hiszem hat év eléggé hosszú időszak arra, hogy megszeressünk egy várost, közösséget, környezetet. A kispapi közösségben mindig jól éreztem magam, és ez annak köszönhető, hogy vannak olyan emberek, akik mindig lelket öntöttek belém, és megerősítettek ebben a közösségben. Mindezért legyen hála a Jóistennek. (Bakos Gábor)

mégIS: Mi volt számotokra a lelki orvosság, ami segített megtartani benneteket?

Ha már hivatásomat mérföldkőhöz hasonlítottam, ismét egy hasonlattal élnék: a csiszolt sima mérföldkő önmagában nem mutat utat, ha nem vésik abba bele, nem festik rá az úti célok irányát. Kispapi életemben ezek a mély vésetek a napi Szentmisében, solozsmában, csendes meditációban kapott lelki orvosságok, útmutatások, Isten dicsőségének és mély szeretetének megtapasztalása. Ezek azok a megtartó erők, melyek végigkísérték lelki fejlődésemet, melyek minden nehézség közepette erőt adtak és azt sugallták: Ne hagyd abba a küzdelmet, öleld át a keresztet Isten dicsőségére (Obermájer Ervin)

Számomra nagyon sokat segített a belső ima, a visszavonulás, de nagyon sokat segítettek a baráti beszélgetések és baráti jó tanácsok. Ugyanakkor nagyban hozzájárult életem formálásához a teológiai program, a mindennapos napirend, a zsolozsma mindennapi imádkozása, a Szentmise, mind- mind azt a célt szolgálták, hogy egyre inkább elmélyülhessek hivatásomban. Nagyon fontosnak tartom megtartó erőként az időbeosztást is. Szokták is mondani, hogy mindennek megvan a maga ideje , fontos szemelőtt tartani, hogy mindenre annyi időt szánjunk, amennyire szükség van. Számomra a teológiai évek elején még nem volt egyértelmű, hogy mire mennyi időt kell szánnom, de az évek során megtanultam, hogy mikor és mire, mennyi időre van szükségem. ermészetesen a szemináriumi élet egy nagyon megtartó környezet, de lényegében inkább arra akar nevelni, hogy a kispap az évek során elsajátítsa és magáévá tegye, egyszóval beépítse az életébe az itt tanultakat. isszatekintve ezek voltak azok a lelki orvosságok, amelyek az évek során elkísértek és megtartó erőt jelentettek kispapi éveim során. (Benedek Róbert-Károly)

A lelkiéletet emelném ki elsőként. A szemináriumi program adta napi Szentmisék, szentírásolvasás, lelkiolvasmány, a közös zsolozsma, az elmélkedések, a különböző közös imák, a rekollekciós lelki napok, az évente sorra kerülő lelkigyakorlatok és a személyesen Istennel töltött idő segített a megmaradásban. A szellemi élet célját abban láttam, hogy alapos felkészültséget adjon a szent tudományokban, hogy hitünket erre alapozva és ebből táplálva papként az evangélium tanítását a kor emberének megfelelően, szellemiségéhez mért módon tudjam hirdetni. Az eltelt idő alatt sok információt megismertem a teológia sok ágazatából, de az is világossá vált, hogy kimerítőleg nem lehet mindent elsajátítani még ebben a hosszú időszakban sem. Harmadikként emelem ki az emberi személyes baráti kapcsolatokat. Azt gondolom, hogy e nélkül papként nehezen lehet szolgálni. n úgy érzem, hogy sikerült szép emberi, baráti kapcsolatokat kialakítanom, megélnem. Egy társasági, közösségi ember vagyok, és ez segített a problémák, a nehézségek, a tanulás, a program, a feszültségek, a mindennapi élet megpróbáltatásaiban megmaradni, mert az ember nem egy magányos sziget. ( ódor Attila)

Isten végtelen szeretete az, ami segített megmaradnom hivatásomban. Nekem a tanulmányok során az segített kitartani, hogyha Őt akarom követni, akkor el kel fogadjam azokat a nehézségeket, amelyek néha gátolni is tudnak a megmaradásban. Ha Istennek terve van velünk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy Ő megsegít, nem kell félni. Ugyanakkor szükséges az ima, az Istennel való beszélgetés, amely a tanulmányokban előre segítenek, hiszen az ima által lelkileg testileg megerősödünk. Vannak olyan emberek az életünkben, akik olyanok, mint az őrzőangyalok, akiket Isten mellénk helyez, hogy megerősítsenek ezen az úton. (Bakos Gábor) Ha most jó keresztény akarok lenni, akkor elsősorban az imádságot és a szentségeket kell említenem (gondolok a szentgyónásra, Oltáriszentségre stb.). Nem a jólneveltségemnek szeretnék ellentmondani, hanem őszinte akarok lenni. Most már nevezhetem ezeket olyan orvosságoknak, amelyek megtartanak, de első években az emberek voltak azok, akik kitartásra és megmaradásra ösztönöztek. Az ők konkrét segítőkészségük nélkül egymagamban nem biztos, hogy meghallottam volna Isten üzenetét. Ezért hálás is vagyok, azoknak a tanároknak, és elöljáróknak, kispaptársaknak – akik már nincsenek itt, és akik még maradnak – egyaránt, akik nélkül feladtam volna. Néhány személy annyira nagy hatással volt rám, hogy bátorító szavai a mai napig élnek bennem. Ezért lenne nagyon fontos, hogy ti kispapok segítsétek egymást ezen az úton. Számomra sosincs fájóbb, mint mikor ennek ellenkezőjét látom. Ki lesz az, akire majd úgy fogsz visszaemlékezni, hogy segítő társ voltál számára a pappá válásban, és hány személyre gondolsz majd úgy vissza, hogy talán több ﬁgyelmet is fordíthattál volna rá? (Simon Imre) A lelki orvosságok, amelyek megtartottak, és eljutottam eddig az útig az az otthonról hozott egyszerű, Istenbe vetett hitem és bizalmam, Istenkapcsolatom, imaéletem, kitartásom, amely Isten nélkül lehetetlen. Egyik volt plébánosom mindig ezzel bátorított és biztatott: „Barni, lásd a célt és tartsd az irányt!” És nem utolsó sorban azoknak az élettapasztalattal rendelkező embereknek köszönhetem megmaradásomat, akik imájukkal, jó tanácsaikkal, segítségükkel, támogatásaikkal segítettek engem. Hosszú út vezetett el idáig, de azt mondom, hogy nem bántam meg, hogy Isten erre az életpályára hívott, és ha újra kellene kezdjem, akkor is ezt az életutat választanám. Fontos dolognak tartom, hogy az életben emberünkre találjunk, mert így könnyebb az előrehaladás, a nehézségeken való átjutás, és a mélypontokból való kijutás. Hálás vagyok mindenkiért, akikkel eddigi életem folyamán találkoztam és segítettek célom elérésében. (Lőrincz Barnabás)

mégIS: Szemináriumban mindenki kap valami feladatot, amellyel életünket szolgálja. Rátok milyen feladat/ szolgálat hárult? Hogyan éltétek ezt meg? Másodéves voltam, amikor a kulcsári megbízatást kaptam. Úgy éreztem magam, mint Szent éter, akit két kulccsal ábrázolnak, nem felvágásképpen mondom, csak ki szeretném hangsúlyozni a felelősséget, amit a kulcsári megbízatás követel. Visszaemlékezve kellemes érzés és megtiszteltetés egy közösséget szolgálni. Természetesen, voltak más megbízatásaim, amit igyekeztem szívvel-lélekkel teljesíteni Isten dicsőségére és mások javára. Fontosnak tálálom a szolgálatot és a szeretetet, valamint az alázatot, mert ezek közelebb visznek az Istenhez. (Bakos Gábor) Magiszteri és főmagiszteri szolgálatomban az isteni gondviselést láttam. Első években nehéz volt azzal a tudattal élni, hogy három évig, mielőtt a teológiát elkezdtem volna, „valaki” voltam, munkám volt, feladatom, megbízatásom. Amikor visszajöttem a szemináriumba, ki voltam üresedve három évig semmi feladatom nem volt. Úgyhogy éppen jól esett már egy kis megbízatás, hogy ne érezzem teljesen fölöslegesnek magam ebben a környezetben. Először magiszter lettem a G. M. G. K. Líceumban, amelyben én is végeztem. Nagyon sok szép pillanatot éltem meg itt, és szép barátságok kötődtek, melyek a mai napig tartanak. Szeretettel emlékszem vissza erre az időszakra. Egy újabb nagy öröm volt számomra, amikor ugyanez év második félévében kispaptársaim főmagiszterhelyettesnek ajánlottak és az elöljárók elfogadták. Sajnos elég hamar romba dőlt ez az örömöm, a rózsaszín álom. Ért ebben hideg is meleg is. téltem benne a virágvasárnap dicsőségét és a nagypénteki „feszítsd meg” felkiáltásokat. Nehéz volt mindig két tűz között állni. Elöljárók felé kispapokat képviselni, kispapok felé pedig elöljárói döntéseket vinni. Főként, ha ez nem volt előnyös ránk nézve. e a leglényegesebb átalakulások, és Isten vágásai, vagy tán az utolsó látványos simításai a szemináriumban ekkor történtek életemben. Az utolsó szavam ebben is a hála. Ezt is köszönöm. (Simon Imre) Két évig voltam a Teológia sportfelelőse, amit szolgálatként éltem meg. Együtt szerveztünk sporteseményeket, futball mérkörzéseket. Számos kiváló eredményeket értünk el összefogás útján a teológia foci csapatával, akár itt az országban, akár külföldön az anyaországban, Magyarországon. Mindannyian tudjuk, hogy jó eredményeket csak összefogással, összetartással, együttlátással, kemény munkával érhetünk el életünk bármely területén. Igen, meghatározta a sportfelelős szolgálat életemet, mivel minden sportesemény formált, alakított és segített abban, hogy jobban odaﬁgyeljek társaimra, környezetemre. Ráeszméltem arra is, hogy senki sem tökéletes, még én sem, és nem vagyunk egyformák hál Istennek. Mindenki követ el hibákat az életben, és úgy kell elfogadjam embertársaimat, ahogyan az Isten teremtette, gyengeségeivel, hibáival, karizmáival, sebzettségével együtt. A sport az emberek elfogadásában segített, nyitottabb és toleránsabb lettem magam és másokkal szemben. (Lőrincz Barnabás)

Végül pedig a mérföldkő, ha önmagában áll, és nem mutat senkinek sem utat, nem nyeri el rendeltetését. A papi hivatást is erre rendelte Krisztus, hogy útmutatóként ne önmagunknak szolgáljunk, hanem a világban a kereszténység alapvető kérdéseire választ kereső embereknek. Kispapi életemben három alkalomra szeretnék re ektálni, olyan megbízatásokra a Szemináriumi élet keretein belül, amelyek megmutatták, hogy miként lehetek útjelző mérföldkő. A szertartásmesteri, a magiszteri, valamint a Mária Rádió helyi stúdiójánál betöltött felelősi szolgálatomra, melyekért hálás vagyok a Mindenhatónak. Ezekben a szolgálatokban is igyekeztem csupán útmutató mérföldkő lenni, nem cél, hanem pusztán egyszerű eszköz a cél felé haladáshoz. Iparkodtam megmutatni a kisebbeknek a papi hivatás komolyan vételét, a teológia elsajátításának szükségességét. A rádióban is legtöbb elmélkedésem azon alapult, hogy impulzusokat nyújtsak a hallgatóknak, Isten szeretetének megismerésére. Mert mi másra kellene összpontosítania a papi hivatásnak, mint Isten fölemelő, feltétel nélküli szeretetére? Ezekből a tapasztalatokból kifolyólag egy nagyon mély szentírásolvasás eredményeképp választottam ki papi jelmondatomat: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott” (Jn 4, 4). Ebben a mondatban benne foglaltatik papi hivatásom mérföldkövének múltja, jelene és jövője. (Obermájer Ervin) A szemináriumi évek alatt több megbízatásban volt részem, amelyekkel az elöljárók és a közösség bízott meg, de önkéntesen is vállaltam szolgálatokat. Ezek közül kiemelem negyed évesként a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumban eltöltött magiszteri évet, ami a tanulmányok és szemináriumi program mellett hárult rám. A magiszterség az ott tanuló diákok délutáni szilenciumi és esti felügyeletét jelentette. ozitívan emlékszem vissza erre az évre, mert a nap folyamán azt a nehézséget, amit jelentett ez a szolgálat, ezt a diákok megkönnyítették jókedvükkel, barátságukkal és szeretetükkel. A szemináriumban önkéntes szolgálatként vállaltam a rádiózást. 20 0-ben Isten kegyelméből az első adást közvetítettük a Mária Rádióba egy mobilstúdión keresztül a papnevelő intézetből, akkor én már önkéntes kispapként jelen voltam. A Mária Rádió egy olyan eszköz az örömhír továbbadása számára, amelyen nagyon sok embert elérhetünk, és nem beszélve arról, hogy mit jelent idős és beteg testvéreink számára az, hogy ebben az Isteni életben ők is részesülhetnek. Az motivált az évek alatt ebben a szolgálatban, hogy a keresztény hang minden otthonba eljusson, és örömhírt vigyen az Isten után szomjazó embereknek. Márai Sándorral vallom, hogy az életnek értéket csak az a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. (Tódor Attila) A szemináriumi évek során mindenki kap egy megbízatást beosztást, amellyel a szemináriumi élet működését szolgálja. Az én megbízatásom a kántori szolgálat volt. Elsőéves kispap voltam, amikor felkértek, hogy én is csatlakozzak a kántori szolgálatot vállaló kispapok közé, és nagyon megtisztelőnek éreztem magam, hogy ezzel a tevékenységemmel szolgálhattam a közösséget. Nagyon sokat segített, és nagyban hozzájárult, hogy az évek során zenei téren is fejlődjek. Szemináriumunkban a különböző napoknak megfelelően változó a szentmisék rendje, vannak: magyar, román, német, és latin nyelvű szentmisék, amik azt a célt szolgálják, hogy ha később olyan környezetbe kerülünk, ne legyen idegen számunkra a más nyelvű liturgia. Természetesen a szentmisékhez a megfelelő liturgikus időszakhoz mérten, énekrendet is kellett összeállítani, ami abban segített engem, hogy többet kellett foglalkoznom az adott nyelven történő énekrend összeállításán és begyakorlásán. Szerettem és jól éreztem magam ebben a szolgálati körben, és hálás vagyok a kispaptársaknak is, hogy tanácsaikkal és segítőkészségükkel hozzájárultak ahhoz, hogy szolgálatomat tehetségemhez mérten teljesítsem. (Benedek Róbert-Károly)

Az idei EMEI év kiértékelése Az EMEI (Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola) a Gyulafehérvári Papnevelő Intézeten belül működő önképző kör, mely 1842-ben alakult meg. Megalakulásakor eredeti rendeltetése az volt, hogy a kispapok a magyar nyelven való írásban és szónoklásban gyakorolják magukat. Eme rendeltetése ma is megmaradt, azonban igyekszik a modern kor követelményeinek is eleget tenni azzal, hogy kölönböző szakosztályokon belül a teológiában, a filozófiában, a történelemben, az irodalomban és a pasztorációban igyekszik elmélyedni, ezáltal is igyekszik kiszélesíteni a kispapok műveltségének horizontját. Az Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola tanévzáró ünnepségére gyűltünk össze 2015. május 30-án. Az EMEI elnökének, Farkas Zsombor V. éves kispap vezetésével, az Egyházirodalmi Iskola védnökének, Ft. Koncsag László spirituális, továbbá az EMEI tisztakarának és a kispapság jelenlétében kiértékelésre került a 2014/2015-ös EMEI év. Az idei tanévben négy szakosztály négy előadással gazdagított bennünket.  Az irodalmi szakosztály - “Íme, az ember” című előadásán vehettünk részt 2014. november 24.én, Krisztus Király főünnepén.  A filozófia szakosztály tartott előadást 2014. december 8.-án, Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának főünnepén.  A harmadik a történelem szakosztály előadása volt március 15-én “A nagy Háború” címmel.  Az év negyedik, és egyben utolsó előadása pedig a pasztoráció különböző területeibe engedett betekintést. Nagyszerdán, április 1-én szabadtéri keresztutat végeztünk. Mindkét esemény szervezése a pasztorális szakosztály munkáját dicséri. A kiértékelés során a történelem szakosztály részesült kitüntetésben az év legjobb előadásáért. Áttekintve az ez évi előadásokat, tevékenységeket, ismét egy újabb elismerés-, köszönet és hála illeti a szakosztályok vezetőit és tagjait azért, hogy időt és fáradtságot nem sajnálva tehetségükkel egymást gazdagították.

Az EMEI tisztikara

A kitüntetett történelem szakosztály

Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megﬁzettem. Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását. Dsida Jenő Főhat. eng. szám: 782/1990, ISSN 1454-2684