mégIS 18/1

MÉGIS a közösség

Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt.

Néhány „jónapot”, egy-két „jóestét”. Semmi több. „Jégtörésről” szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.

Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki: - Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!

A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták, hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.

Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?

- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.

- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik.

A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.

Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd, és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni.

Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.

A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.

Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne. És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.

Bruno Ferrero: A két jégtömb

kispapi

FOGASKEREKEK

a szerkesztőktől

Nagykorúak lettünk, tizennyolc év áll mögöttünk. Immáron felnőttként tekintve kispapi közösségünkre, utakat és célokat kerestünk. A Teológia folyósólyán lévő öreg óra fogaskerekeinek éveken át tartó, időt komponáló szerkezete adta az ihletet jelen lapszámunk megalkotásához.

Fogaskerekek folytonos munkája, közösen, lassan, láthatatlanul. Akadálymentesen. Néha berozsdáznak.

Elakad a munkamenet, és apró beavatkozásra várva a kis, munkás fogazatok leállnak. Megáll az idő, megdermed egy város, összeomlik a tömegközlekedés. Olajra vár, tán csak egy cseppre. Jöhet azonnal, vagy túl későn, amikor a rozsda már szétmarta az életet.

Mintha csak életutunkat regélném, a mindennapok hőseiről, akik olykor elakadnak, meghátrálnak, feladják. Cseppnyi napsütésre várnak a párás, nyomott időben, védelemre, megértésre, friss vízre, Istenre. Hajléktalanként utcasarkon eldobott kenyérre. Árvaként anyára, aki szeret, apára, aki teremt.

Tea mellett kekszre, focistaként meccsre, kispapként... egy közösségre. Olyan nehéz. Váraink sáncai színültig, kapuink zársora erős menedék a kopogtatók ellen. A kukucskálót már rég betömtük a napsugarak egyetlen eltévedt nyúlványa elől is. Elmélkedünk, és készülünk a holnapra. Ha úgy látjuk, hogy már mindenki feladta az ostromot, kimerészkedünk virágot szedni. Megcsodáljuk egymás várkastélyait, és azokat a birtokokat, ahol egyesült erővel birodalmak fogadtak békét és alkottak egy életteret, mely nem a kultusz és előírások arisztokráciájának tollvonása, hanem Istennel, Istenben és Istenért éli mindennapjait. Elszomorodhatunk a látvány miatt, mert saját várkastélyunkban aszály miatt sokan meghaltak, kegyúri igényeinknek pedig már senki sem képes szolgálni. A növények feladták a harcot. Rögtön eszünkbe jutnak érvek a jól működő birtokok ellen, elhitetjük magunkkal és alattvalóinkkal felsőbbrendűségünk, hitelt érdemlő magatartásunk létjogosultságát. Hamarosan a halál martalékaként állítjuk példa okán magunkat. Nem azért mert nagyot tettünk, hanem azért, hogy kitartottunk.

Amikor egy közösségről beszélünk egy adott közösségnek, elkerülhetetlenek a nézeteltérések, a sokszor egyénieskedő megállapítások.

Sértő voltuk mellett azonban építhetnek: a robosztus és nehéz kövek alapul szolgálnak a kicsiny és málladozó tégláknak. Jelen lapszámunk néhány téglában testesíti meg olvasóink előtt mindazt, amit az embertársi, és még pontosabban, amit a közösségi - mint életerő mítoszból reálissá kovácsolt - identitásból megértettünk. Mert ahol a haszon és a karrier eltöröl mindent, ami megköthet sarat és téglát egyaránt, ott már csak a gyakorlatra épülő, szemkontaktusmentes, telefonálgató munkarobot kerül előtérbe, melynek olajozása már senkinek sem szívügye.

Kívánunk tartalmas olvasást a mégIS legújabb számához. Gondolkodjunk el képein valamint mondatain, hogy ezáltal is közelebb kerüljünk egymáshoz és a Jóistenhez.

tartalom 18

17

14

12

6

20 9 12 Gagyi Zsolt

Csak nyitott szívvel lehet átélni a titkokat

Érték, melyet őrizni kell: Katolikusként egy Csemetekertek a család református iskolában

9

Obermájer Ervin Közösségi eszmény a Bibliában

14

17 Majlát Tihamér

20 Tódor Attila

6 Ilyés Lehel

18

Fülöp Sándor Nyíro`` Szabolcs Kút, melynél mindenki Nyílt beszéd felüdül fiatalon, közösségben

32 27

25 37

30

22 42 39 39

22 Márton Arnold

27 IMDb

32 seminarium.ro

Intenzív tavasz

Provokáló őszinteség

Napló

Diakónusok Diakónia

25

30

37 Kovács József,

42 Jánossi Imre

Váncsa Csaba Avatások

Kozmopolita papság

Lorincz Barnabás `` Ép testben, ép lélek!

Simon Imre Megcsalt reményeim

Ilyés Lehel

Csak nyitott szívvel

lehet átélni a titkokat!

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved […] imába foglalni négy évet, nagyon fontos, mert erről írni és beszélni csak így érdemes. Annyi személy, emlék, élmény kavarog bennem, hogy nehéz csak azt mondani: Isten veled! Minden nap egy új kihívást jelentett sekrestyésnek lenni, hetente ébredő tekintetekkel találkozni és mindegyikükben felfedezni az emberarcú Istent, mindez fontos, személyes, de sokszor nehéz feladat volt. Nehéz volt, főként akkor, amikor nem tudtam uralkodni magamon, amikor a szeretet és Szuszi azon vitatkoztak, hogy most ki szólaljon meg. Nehéz volt dönteni, sokszor fájdalommal járt, de le kellett győznöm magamat, hogy átadhassam annak, aki általam és rajtam keresztül akart munkálkodni. Ezek voltak azok a pillanatok, amelyekért meg kellett tanulnom hálát adni és ez úgy sikerült, hogy beláttam, nincsen rózsa tövis nélkül, nincsen előrelépés kereszt nélkül.

Ezek a bennem lejátszódó pillanatok, a szeretet emberformáló győzelmei szentelték meg az Mennyei Atya nevét.

6 mégIS

Jöjjön el a te országod […] annyit vártam erre az országra, az itt megjelenő igazságra. A probléma csak az volt, azért nem állt össze bennem a kép, mert szeretet nélkül szemléltem mindezt. Vártam, hogy mikor tudom megmondani a tutit, a frankót, ha valami rosszul sült el, ha valaki nem azt tette, ami a feladata. Olyan igazságon munkálkodtam, amelyből hiányzott az alázat. Én akartam megmondani, hogy mi méltó Krisztushoz és mi nem. Csak úgy fortyogott bennem a düh, ha az általam kialakított mércét nem ütötte a kispaptársaim hozzáállása. Meg kellett tanulnom, hogy annak a Krisztusnak, aki Betlehem szegény istállójában született, nincsenek akkora - (főként külsőségekben megnyilvánuló) elvárásai velünk szemben, - mint amiket mi emberek állítunk fel. Az ő országa, csak ott tud kibontakozni, ahol mi teret engedünk neki, mindez a nekünk ajándékozott szabadakarat helyes megélésén múlik.

Legyen meg a te akaratod […] az akaratosság sokszor szélsőségekbe taszít. Melyek ezek a szélsőségek? Először is a teljes elszigetelődés mások, főként a közösség meglátásaitól, javaslataitól. Amikor csak az én akaratom a döntő, a fontos, na meg pláne a jó! – ki szólhat bele ebbe, hisz rám van bízva, én vagyok a szaktekintély, senki sem tudja jobban, mint én, de mégis van, aki jobban tudja, aki bizonyos dologban sokkal jártasabb, mint én. Be kell látnom a határaimat, helyesen kell ismernem a karizmáimat. Az Atya akarata főként abban mutatkozott meg, amikor megtisztította a szemüvegemet a látásra, kimosta fülemet a hallásra és segítségül adta azokat a személyeket, akikkel együtt dolgozhattam, akiknek felfigyelhettem karizmáira, akik valamilyen úton-módon valamely erényükkel, értékükkel példaképeimmé válhattak. Ez nem rólam szól illetve nem is csak rólam. Az ő akarata csalafinta akarat, ha visszautasítjuk, akkor is létezik, akkor is munkálkodik, előbb utóbb kibújik a szög a zsákból. A lényeg az, legyek nyitott és hangolódjak rá!

Amint a mennyben, úgy a földön is. […] a földi liturgia, a mennyei liturgia képmása, ezért fontos az igényes jelenlét. Jelen lenni is sokat jelent, de az igényes jelenlét, a tudatos jelenlét, még több. Valami csodálatos dolog, ha valamivel, bármi csekélységgel is hozzájárulhatok ahhoz a titokhoz, amit igazán csak nyitott szívvel „érthet” meg az ember. Piero Marini érsek arról beszél, hogy a tér amelyben a liturgia folyik meg kell, hogy jelenítse a paradicsomi állapotot, az Éden kertet. Ez nem csak a liturgikus tér berendezéséről, díszítéséről, valamint tisztaságáról szól, erről a pontról mindenképp tovább kell lépnünk, mert ott állunk, ülünk és térdelünk mi is. Szerves része vagyunk ennek a földi Édennek, annak a paradicsomi állapotnak, amelynek eredetiségére törekszünk. Hogyan lehet ezt eredetivé varázsolni? Csak is úgy, hogy ha hagyjuk, hogy hasson ránk maga a teremtés, az a mű, amellyel Isten előkészíti találkozását az emberrel. Előkészíteni ezt a teret, valamilyen módon, a mi feladatunk is, előkészíteni önmagunkat már mindenképp a mi feladatunk, de ez sem megy Isten nélkül, ha nem kérem kegyelmét, segítségét, útmutatását előbb utóbb kiábrándulok a munkából és nem találok megbízatásomban semmi vonzót. Nem is találhatok. Ha pont Istent, magát a Szeretetet hagyom ki belőle, akkor marad az unalmas takarítás, a szentmise fáradságos előkészítése és a virágdísz időigényes összeállítása. Ugyanez van önmagam előkészítésével, ha nincs bennem élet, akkor száraz, unalmas és monotonná váló szentmise lesz a mennyei liturgia képmásából.

7 mégIS

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma […] ha valaki nélkülözik, akkor ismeri igazán a mindennapi kenyér értékét. Érték, amelyet mindennap kérünk. Miért pont a kenyeret, miért nem valami mást? Annyira szép volt elgondolni, majd látni és megélni a Szent Imre kápolna felújítását, a körülötte forgó életet, azt a munkát, amelynek gyümölcse ma is érik. Mert ha csak egy kispap is akad, aki ott imádkozik, aki ott adorál a kenyér színe alatt köztünk levő Jézus Krisztus előtt, már van egy biztos lelki háttere a szemináriumnak. Ezt csak az tudja igazán értékelni, aki nélkülözik, aki nélkülözi mások kitartó imáját, aki nélkülözi a szeretetet a közösségből. Milyen jó, hogy ez a kápolna nem a „sekrestyések kápolnája”, nem föltétlenül ők felelnek érte. Igényes, Istent szerető emberek veszik kezükbe a porszívót, takarítanak, készítenek virágcsokrokat és ez sokkal értékesebb adomány a megbízatásban végzett munkánál, mert szívből-lélekből fakadnak ezek a tettek. És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek […] „bocsánat”, nem lehet a mi bocsánatunkat az Atya bocsánata nélkül értelmezni. Ha közösségben él az ember, akkor bántódások és megbántások már a véletlen folytán, félreértésekből is fakadnak. Ennél azonban mi mindig tovább lépünk, főként, hogy egy férfiasodó kamasz közösségről van szó. Szükségünk van erőnket fitogtatni és ez által egymásnak sebeket okozni? Lehet, hogy nem, de ha mégis akkor a sebfőző vízzel nem a saját szomjamat kell oltanom, hanem a békülékenység, a bocsánat sokszor mindkét részről fájdalmas gesztusait kell magamra öltenem. Itt a legfontosabb, ami eszembe jutott, a kritika. A kritikus feladata nem egyszerű, ezt be kell vallani, de kritikája élességének mindig van figyelemre méltó alapja. Mindig is szembe kellett nézni a kritikával, ez alól, mi sekrestyések sem voltunk soha kivételek, de a mi kritikánk sem bújt meg soha a sekrestye ajtója mögött, mindig kilépett, kedvező időben és lesújtott arra, akire éppen ki volt mérve. Nem a kritikáért kell bocsánatot kérni, nem az elmarasztaló, avagy dorgáló szavakért, hanem azok milyenségéért. Fontosnak tartom, hogy egy konfliktushelyzet után már amennyiben ez lehetséges, ne csak a bocsánat hangozzék el, de indulásként már ez is szép. Bocsánat… … és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a Gonosztól. […] kísértést arra éreztem leginkább, hogy feladjam munkámat, mert kezdetben nem láttam, hogy ezt valaki is értékelné. Ez azonban, csak kísértés szintjén maradt meg és ezt legyőzni az segített, amikor tettrekész munkatársaim mellett gyakran jöttek mások is és feltették a kérdést: Mit segítsek?

Megtapasztalhattam egy közösségi erőt, összefogást, ami a nagyobb munkák körül folyt. A Gonosz, szerintem mindig ott sürög-forog a sekrestyés körül, arra akarja rávenni, hogy minél jobban távolodjon el Istentől, segíti munkáját, feladatát, szolgálatát, Krisztussal kötött barátságát unalmassá, szárazzá tenni. Csak nyitott szívvel lehet átélni a titkokat, de ez a nyitottság út lehet a Gonosz számára is. Ha nincs szolgálatomban kellő mértékű boldogság, akkor hiányzik az Istennel eltöltött idő, akkor időt kell szakítani és erőt kell meríteni Krisztusból.

Lezárni, magad mögött hagyni négy évet, nem könnyű feladat. Azonban fontos elővenni és belőle meríteni, hisz annyi sok jót és szépet megtapasztalhattam. Embereket ismerhettem meg, akiknek mindegyikétől elleshettem valamit, tanulhattam tőlük valamit. Érték volt számomra ez a szolgálat, amikor arra gondolok, hogy itt a szemináriumban a második otthonom volt a sekrestye melytől meg kellett válnom, akkor éreztem igazán azt az űrt magamban, amelyet nem lesz könnyű betölteni.

Uram hála és köszönet gondviselésedért, szeretetedért, amellyel támogattál.

8 mégIS

Közösségi eszmény

a Bibliában Obermájer Ervin

Az V. századi híres egyházatya Szent Ágoston teológiai fejtegetései szerint, Isten az emberbe három alapvető készséget, vágyat oltott bele: vágyat a létfenntartásra, vágyat az élet továbbadására, valamint vágyat a kapcsolatteremtésre. Ez utóbbi kifejeződését fogjuk most egy kissé megvizsgálni a Biblia szemszögéből, annak üzenetét tekintve.

A szociológia megfogalmazása alapján az emberi közösség, az embereknek együtt élő, illetve szoros társas kapcsolatokat fenntartó csoportja. Azonban, ha túllépünk a pusztán evilági dimenziókat vizsgáló horizonton és egy pillantást vetünk a kereszténység szent könyvére a Szentírásra, első pillantásra kitűnik számunkra, hogy itt a közösség nem pusztán magát az emberi, szociális intézményt és annak kereteit jelöli, hanem elsősorban itt az Istennel való közösségről van szó. Erre fókuszálódik a közösség szó jelentéstartalma.

Ha az Ószövetség első lapjait alaposabban szemügyre vesszük, fölfedezzük az emberi közösség alapvető kifejeződésének egy jelét, egy gondolkodásba ejtő megállapítást: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.” (Ter 2, 18)- szól Isten a második teremtéstörténet végén. Tehát már a kezdetektől fogva Isten lehetőséget ad az embernek mindhárom vágy kifejeződésére, ám itt főként a közösségteremtés aktusára teszi az Úr a hangsúlyt. Ezek után, amint megfigyelhetjük, a közösség fogalma nem áll meg a legkisebb alapsejt, a család kifejlődésénél és értékeinek létben tartásánál, hanem továbbfejlődik és nemzetséggé alakul. Egy igen szemléletes példája ennek, Ábrahám házanépének és Hárán fiának, Lótnak a közös vándorlása a Negeb-sivatagban. Látjuk, hogy kezdetben, mikor kevesebben vannak a közösségben könnyen megtalálják az összhangot, ám idő múltán hasonulás lesz közöttük és a különböző közösségi igények egymás ellen hangolják a két bibliai személy családját, melyet Ábrahám ekképpen orvosol: „Ne legyen vita köztem és közted, pásztoraim és pásztoraid között, hiszen testvérek vagyunk” (Ter 13, 8). Ábrahám felismeri, hogy a közösség, melyben élnek, már nem fenntartható és ezért unokaöccsének különvállást ajánl fel. Ez nem jelent teljes szakítást, a közösség felszámolását, hanem továbbfejlődését, egy tágabb keret bíztosítását a közösségnek. Mi sem nagyobb bizonyíték erre, mint mikor Ábrahám tudomást szerez arról, hogy Lótot idegen királyok elhurcolták Szodomából. Azonnal siet rokona megmentésére háromszáztizennyolc kipróbált férfi kiséretében. Fönntartva ezáltal a rokoni közösség szálait az elválás ellenére is (Vö. Ter 14,14).

Elmondható, hogy minél inkább kitágul az emberi közösség fogalma a Szentírásban, minél inkább a közösség családból nemzetté, néppé lesz, annál nagyobb hangsúlyt fektet a közösségre, mely meghatározza a Biblia további tartalmát: Isten és a választott nép közössége. Mindez leginkább az Egyiptomból való kivonulással és a Sínai hegyen történt szövetségkötéssel válik hangsúlyossá.

A közösséget Isten és népe között, a kultusz, az Isten felé kifejezett imádat helyes kifejeződése szavatolja.

XVI. Benedek pápa: A názáreti Jézus című könyvében, nagyon szépen rávilágít arra, hogy az Egyiptomból való kivonulás nem elsősorban a szabadságvágyból, vagy az önrendelkezésből táplálkozik, hanem abból az óhajból, hogy Izrael egész népe helyesen tudja ápolni az Istennel való közösséget. Íme tehát a kivonulás indítéka, melyet az Úr fogalmaz meg Mózes által a fáraónak: „Engedd el népemet, hogy áldozzék nekem a pusztában!” (Kiv 5,1).

10 mégIS

A próféták pedig ennek az Isten és ember közötti közösségnek a horizontját tágítják, hiszen több próféta mondanivalóját is áthatja az a gondolat, hogy nem elég csupán a kultuszt ápolni, az Isten helyes tiszteletét életben tartani. A közösségnek már az emberi gondolkodásban is meg kell nyilvánulnia. Ezekiel próféta, aki tipikusan zsidó papi családból származik, nem csupán a kultuszban, a törvények megtartásában látja az egységes célért vállalt garanciát, a közösséget, hanem az emberi szívben megszülető akaratban, szándékban. „De ha a bűnös szakít minden bűnével, amelyet elkövetett, megtartja parancsaimat, a törvényhez és az igazsághoz igazodik, életben marad és nem hal meg” (Ez 18, 21). A próféta szóhasználatában a külső és belső közösség megtartása egyenlő az élet visszaszerzésével.

A fönt említett szempontok sarkalatos pontjai az Isten és ember közötti szoros kapcsolatnak, az egy célra irányuló hathatós együttmüködésnek, Izrael gyümölcsöző kapcsolatának egymással és Istennel. Az Evangéliumban fölfedezhető, hogy Jézus születésével a fent említett irányelvek betartásának új módozatai lépnek a szintérre. A zsidó társadalomszemléletben igen jelentősek a családi kapcsolatok, a közeli rokonok tiszteletben tartása. Ezzel szemben inkább helyezi a közösség lelki fenntartására a hangsúlyt az Úr, mert általa nem csupán a szociológiai, társadalmi szempontok érvényesülnek, hanem első és legfontosabb szempont a lelki közösség fenntartása Istennel és egymással. Ezt bizonyítja, hogy midőn tanítja a népet, rokonai megérkezését a következőképpen fogadja: „Ki az anyám, s kik a rokonaim?... Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám” (Mt 12, 48-50). Helyesen kell értenünk ezt a gesztust, Jézus nem a társadalmi közösség egységeit akarja ezzel porrázúzni, inkább a lelki közösséget hangsúlyozza. Azt a lelki kultuszközösséget, melyet a szamariai asszonynak is kifejt: „De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar” (Jn 4, 23).

Ez a kultuszközösség hat ki majd Péter apostolra Joppéban a jelenés alkalmával, és amit az apostolok fejedelme nem ért meg Jézus életéből és tanításából, a Szentlélek erejéből nyilvánvalóvá válik az a lelki kultuszközösség, mely a társadalmi közösségek fölött áll és mindenkit kötelez (Vö. ApCsel 10, 9-16).

A XXI. század második évtizedében a Szentrírás közösség fogalmának fejlődését látva, Egyházunkban is örömet kell okozzon az, hogy társadalmi és lelki közösség vagyunk, hogy fontos számunkra a kultusz ápolása és ezzel párhuzamosan a szív tisztasága, a vágyak megtisztítása. XVI. Benedek pápa a Deus caritas est kezdetű enciklikájában ezt a következőképpen fogalmazza meg: „végsősoron a szeretet az egyetlen világosság, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a cselekvéshez.” Ezért a keresztény emberi közösségeknek egyetlen biztos pont, origó, a Szentírásban megjelenő eredeti és idők fölött álló példa, a Szentháromság dinamikus és legtökéletesebb szereteközössége.

11 mégIS

Gagyi Zsolt

Érték, melyet őrizni kell:

a család

Vannak házastársak, akik életében nem feltétlenül a gyerekvállalás az elsődleges cél. Mindez pedig azért van, mert előbb az anyagi biztonságra fektetnek hangsúlyt. Nem mernek gyereket vállalni, mert azt mondják, hogy előbb az anyagi kereteket és a megélhetést szeretnék megalapozni, csak azután jöhet a gyerek. Vannak aztán azok, akiknek nem is adatott meg ez a lehetőség, hogy saját gyerekük legyen, de rájuk is feladatot bízott a Mennyei Atya. Ők nem félnek attól, hogy mi lesz a jövő.

Szomorú az a tény, hogy nem mernek, vagy nem is akarnak gyereket vállalni. Pedig az igazi család szülőkből és gyerekekből áll. A gyerek egy család számára Isten ajándéka. S ha földi ajándékot drágábbnál drágábbat el tudunk fogadni, és örvendünk annak, akkor Attól, aki mindennek a teremtője, miért nem tudunk egy olyan ajándékot elfogadni, ami felbecsülhetetlen érték?

A család valójában egy közösség a világban, ahol szeretet és egyetértés uralkodik. Elsőként ebbe ágyazódunk bele, mint közösségbe. S ez nem csak most van így, hanem eddig is így volt. Most lehet feltevődik a kérdés, hogy akkor miért van sok család, ahol nincs egyetértés és /vagy elváltak? Pedig higgyük el, hogy még ma is létezik igazi család!

12 mégIS

Ahhoz, hogy egy család szeretetben és egyetértésben éljen, nem feltétlenül a földi javakhoz való ragaszkodás az elsődleges szempont. Sok helyen a szülőknek, akik ebben a mai „rohanó világban” reggeltől napestig dolgoznak, s mind a saját problémáikkal vannak elfoglalva, nem jut idejük a gyerekre, ha vállalnak. A gyerekre egy „dadus” vigyáz, s felnövekszik úgy, hogy nem is tudja, mit jelent az a szó, hogy papa, vagy mama. Mondja, így szólítja meg szüleit, de sosem válik igazán tudatossá számára. Esetleg majd akkor, mikor az ő saját gyereke fogja őt megszólítani.

Ritka szabad időm egyikén, az internet világában elmerengve olvastam egy rövid történetet ami a következőképpen szólt: Egy fiatal házaspár játékot akart vásárolni egyetlen kislányuknak.

- Mi nagyon elfoglalt emberek vagyunk - magyarázta a fiatalasszony az elárusítónak - szinte sohase vagyunk otthon.

Szeretnénk valami olyan játékot venni Lilikének, amelynek igazán megörülne. Valami olyat keresünk, ami hosszan lekötné a figyelmét és elfelejtené a magányosságát...

- Nagyon sajnálom - válaszolt az elárusító -, de szülőket még nem árulunk boltunkban.

A gyereknek nem a legdrágább ajándék a legfontosabb, hanem a szeretet, amit a szülőnek kell „biztosítania”. Persze, nem arról van szó, hogy többé sose vegyünk semmit neki, de sorrendet kell felállítanunk, hogy mi is a legfontosabb, amit adni szeretnénk neki.

Van egy másik érdekesség, ami a mai szülőket aggasztja, vagy éppen a gyereket veszélyezteti. Ez nem más mint a média világa. Annyira oda vagyunk bizonyos tárgyakért, hogy nem vagyunk képesek a család valódi értékeire felfigyelni. S csodálkozva nézzük a gyerekeket, akik képesek reggeltől estig a technika vívmányaival foglalatoskodni úgy, hogy egész nap az internet hatalmas világát böngészik. Ha valóban belegondolunk, akkor a gyerek a felnőttől tanul. Hisz kitől tanulhatna mástól? Manapság a szülők is képesek az internet világa előtt órákat eltölteni, ami mindössze öt perc hosszúságú időnek tűnik. Egy érdekes képet nézve, még én is nevettem egyet rajta, - és mi sem vagyunk olyan távol tőle – ahol egy gyerek fogott neki főzni, s a kép alatt a következő olvasható: „anya, te csak nyugodtan facebookozzál, én majd főzök valamit.”

Ezekkel persze nem arra akarok célozni, hogy mindenki hagyja a technika világát, mert bizonyos keretek között nagyon is hasznos lehet, és életünk részévé is vált. Nem mindegy azonban, hogy a fontossági sorrendben hol található.

Nagyon fontos, hogy az életünkben sorrendet állítsunk fel. Ez a család életében is így van. Gondoljunk bele, milyen szép is lenne, ha családoknál a következőképpen telne el egy hétköznap: reggel mindenki felkel, amit a közös reggeli követ, aztán mindenki végezné saját teendőjét. Munkaprogram után a gyerekek hazakerülnének az iskolából, a szülők is a munkából, és az estét egy kellemes, családias vacsora mellett együtt töltik el. S ha többet nem is, de esténként legalább a család egy-két órát valóban a tagjaival töltene, s nem mással foglalkozna. Miért gondoljuk azt, hogy ez nem lehetséges? Túl álomvilágba illő?! Nem! Mert igenis megvalósítható. De addig nem, amíg más egyéb kerül előtérbe a családi közösséggel szemben.

Egy másik lényeges alapot képez, ami rengeteg család életéből hiányzik, az egymással való párbeszéd és az ima.

Mindkettő nagyon fontos. Az ima által jelen lesz a családban Jézus is. Ahhoz pedig, hogy kellemes családi légkör uralkodjon a családban, mindenképpen szükséges a kommunikáció a szülők között, valamint a gyerek és szülő között. Ha ugyanis nincs meg a szükséges kommunikáció a szülők között, akkor a kapcsolatuk megromlik, veszekedésbe torkollik, vagy még rosszabb esetben válással végződik, s aztán veszekedve, marakodva támadják egymást, hogy kinél is legyen a gyerek. S az ilyen gyerek is sok esetben kitől tanul? A szülőtől. A gyerek rossz társaságba keveredhet, s sosem fogja megtudni, hogy mi is a család, mert felnőttként is azt teszi, amit látott, és tanult.

Ezek vannak sajnos a mindennapi világban. Vannak azonban igazi családok is, ahol valóban a szeretet és egyetértés uralkodik. Lehet látni, hogy megvan a megfelelő kommunikáció, és a mindennapos imaélet. Persze az ilyen családokban is kerül nézeteltérés, ami időnként szükséges. Másképp nem lenne család. Szentatyánk, Ferenc pápa mondta: Ha repülnek is a tányérok, estére béküljenek ki a párok. Így szép egy család! Az ilyen családot észreveszik az emberek. Mert létezik, mert van benne szeretet. ... a szeretetben élő családnak maradandó értéke van!

13 mégIS

FÜLÖP Sándor-Szabolcs

KÚT, MELYNÉL MINDENKI FELÜDÜL

Individualista világunkban, amikor több emberi élet elmagányosodásba torkollik, igazán aktuális téma a közösség szépségeiről, előnyeiről vallani. Jómagam a plébániát, mint közösséget szeretném megközelíteni. Sokáig töprengtem ezen a témán, a most következő gondolatok ennek az eszmefuttatásnak az eredményei.

A plébániáról vallott felfogásunk jelentősen megváltozott az utóbbi évtizedekben. Hosszú időn át az Egyház igazgatási egységének tartották, egy bizonyos terület lelkipásztori szolgáltató intézményét látták benne. Úgy gondolták, hogy a plébános és munkatársai a szolgáltatók, a plébánia hívei pedig a gondozottak. E felfogás szerint, a plébánia legfőbb célja a területén lakó hívek „ellátása” volt. Jóllehet a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) ezt az elképzelést gyökeresen megváltoztatta, a köztudatban sajnos sok helyen még ma is így jelenik meg. A Zsinat tanítása a plébániát nem tekinti csupán az Egyház helyi szervének, hanem magát az adott helyen konkrétan megvalósuló Egyházat látja benne.

Mintha a Világegyház ebben a kis „épületben” valósulna meg. Az épületet, csak jelképesen értem, hiszen a plébánia sohasem lehet „csak” épület. Ha az volna, csupán intézményről beszélhetnénk, nem pedig közösségről. A plébániába beletartozik a plébános, a lelkipásztori személyek, de az egyszerű munkásember is. Egyszóval mindenki, aki egy bizonyos lelkipásztori területen él, és a Katolikus Egyház berkein belül található. Közösségről van tehát szó, az épület csupán látható lecsapódása az egésznek. A probléma ott kezdődik, ha csak ezt a látható oldalát vesszük észre, a láthatatlant pedig nem.

Hogy a plébánia a közösségben és a közösség által mennyire „önmagát építi fel a szeretetben”, azt akkor látjuk legvilágosabban, ha közelebbről megvizsgáljuk az evangelizációban, vagyis az embereknek a krisztusi életre való meghívásában és elvezetésében játszott szerepét. Elsősorban az emberek üdvössége a cél, ennek érdekében minden lehetségest meg kell tenniük a lelkipásztoroknak, de ugyanakkor mindenkinek. Ezzel játszani nem lehet!

Persze mindezt közösségben kell tenni. Kereszténységünket nem lehet szigetként megélni. Szükségünk van a mellettünk élő emberre.

Néha nehéz ennek az elfogadása. Én magam is tapasztalom – aki nap, mint nap közösségben élek –, hogy ez nem mindig olyan könnyű. Viszont előrehaladni, fejlődni, önmagunkat nevelni, csak közösségben lehet. Ez azonban néha önfeladást is jelent, mellyel természetünk nehezen birkózik meg. Viszont pont ez a szép az egészben.

A jól összeforrott plébániai közösségnek ki kell mennie az utcára, és minden fórumon hirdetnie kell Krisztust.

Nem szabad elzárkózni ezelől, különben a tagok lassanként lemorzsolódhatnak, és a plébánia valóban épületté válik, melynek egyedüli lakója a lelkipásztor lesz. Ez abból következik, hogy magunknak sosem vagyunk elegek.

Ferenc pápa azt hangsúlyozza, hogy az embereknek ki kell menniük a perifériákra, meggyőződésem, hogy az „épület” plébániáknak meg kell nyílniuk ahhoz, hogy élet legyen bennük. Ez az élet pedig feltételezi a gyerekkacajt, a nyüzsgést, azt hogy mindenki otthon érezze magát a plébánián. Ez nehéz feladatot ró lelkipásztoraink vállára, de a tények azt mutatják, hogy nem lehetetlent.

15 mégIS

Mint ahogyan szépen megfogalmazták a múlt század nagy pápái, Szent XXIII. János (1958–1963), VI. Pál (1963–1978) és Szent II. János Pál (1978–2005). VI. Pál pápa 1963-ban Róma püspökeként való beiktatási miséjének homíliájában, a Pápai Lateráni Bazilikában, az Egyház megújulásáról szólt. Ebben azt hangsúlyozta, hogy „új lendületet” kell adni az egyes plébániáknak: „Tudjátok-e, Róma gyermekei, hogyan tudunk benneteket meghívni és közelíteni, hogyan lehetséges életadó módon bekapcsolódnunk a katolikus élet római körforgásába? A plébánián keresztül! Igen, ez az ősi és családias intézménye a vallásos életnek, melyet mindnyájan ismerünk. A plébánia kell, hogy összegyűjtsön, kísérjen és egyesítsen titeket az imádság és a szeretet tettei által. Nagyon mély vágyam: új lendületet adni az egyes plébániáknak! Hogy bennünk legyen az a tudat, hogy mindnyájan otthonra kell leljünk a plébánián, mint egységünk központjában, a barátság, Isten tisztelete és imádása, a keresztény élet erényeinek gyakorlása által. Hálásak leszünk, ha segítetek mindezt hatékony szorgalommal, szervezői odaadással és méltó szeretettel az egyes konkrét plébániákon életre váltani.” (Insegnamenti di Paolo VI. Solenne ingresso del Vescovo di Roma nella sua cattedrale al Laterano. 10 november 1963, I. (1963), 309).

Ugyancsak ő mondta a következőket is: „A plébánia Krisztus jelenléte a maga megváltói küldetésének teljességében. Itt keresztelünk, itt születünk új életre kegyelemből. Itt hirdetjük az Igét, hisz ez az evangélium sajátos otthona, az igazság hirdetésének háza, ez a mi Urunk iskolája, ahol körbevesszük az ő katedráját, és ő személyesen szól hozzánk, hogy tanítson minket.” (Insegnamenti di Paolo VI. Omelia alla Parrocchia della Gran Madre di Dio. 8 marzo 1964, II (1964), 1076–1077).

Még egy nagyon szép meghatározás, melyet 1972. január 30-án mondott az Úrangyala imádsághoz fűzött gondolataiban: „A plébánia, elsősorban, a testvérek igazi családja, Isten Igéjének és a hitnek iskolája, az imádkozók egybehangzó kórusa, az egyetlen kenyér asztala, a keresztény élet erényeinek és a szeretet edzőszobája, az egység első és igazi megtapasztalásának színtere”. (Insegnamenti di Paolo VI. Angelus. 30 gennaio 1972, X (1972), 97).

Szent II. János Pál pápa a következőképpen vall: „A plébánia nem más, mint az emberek házai közé ékelt élő Egyház. Éppen ezért úgy él és tevékenykedik, hogy mindvégig érzékeny marad az emberi társadalom problémái iránt. [...] A plébánia olyan ház, melynek nyitva állnak kapui, készen mindenki szolgálatára, vagy ahogy XXIII. János pápa szerette mondani: »olyan, mint a falu kútja, melynél minden szomjas ember megfordul, felüdül.«” Ezen fenti gondolatokból mindannyian levonhatjuk a következtetést, hogy plébániára szükség van. Ahhoz hogy bekapcsolódjunk az Egyház életébe, hogy otthon legyünk mieink között, a plébánia életében is részt kell vállalnunk. Egy fecske nem csinál tavaszt, tartja a szólás. Így a lelkipásztor sem tud csupán egymaga közösséget alkotni. Szükség van mindenki segítségére ennek érdekében. Ne legyünk restek, álljunk oda papjaink mellé, és formáljuk együtt közösségeinket.

Jómagam a vakációkon kívül nem élek plébániai közösségben (habár valamilyen szinten a Szemináriumot is tekinthetnénk annak). Nyilván a pasztorációban dolgozó lelkipásztorok és lelkipásztori kisegítők ehhez a témához jobban értenek. A fenti gondolatok csupán egy eszmefuttatásnak az eredményei, de úgy érzem, hogy megállnak a realitás talaján.

16 mégIS

Majlát Tihamér

kAtolIkusként

egy református iskolában Az általános iskola befejezése után rögtön jelentkeztem a kézdivásárhelyi Református Kollégiumba. Évkezdéskor számomra minden új volt, és féltem a kihívásoktól. A pontosság, a rendszeres áhitatokon való részvétel, továbbá mindazon programok, amelyek különböztek a mi vallásunktól, kihívást jelentettek számomra.

Egy református közösség, mint egyház jellegű szervezet attól más, hogy a számunkra legfontosabb, azaz az Oltáriszentség, hiányzik. A nálunk létező hét szentséggel ellentétben náluk csupán kettő van. Míg mi tiszteljük a szenteket, ők nem. Szűz Mária nálunk az Egyház anyja, náluk csak úgy jelenik meg, mint egy alázatos anya, aki Jézust világra szülte.

A kollégiumi program nem volt másabb a többi iskola programjához képest, viszont itt keresztyény foglalkozásokkal is ki volt töltve a heti program. Minden reggelt áhitattal, közös imádsággal kezdtünk, ahol az iskola minden diákja részt kellett vegyen. Ennek folyamata abban állt, hogy egy dicsőítéssel kezdtünk, ahová belekapcsolódtak a fiatalok énekeikkel és gitárjátékaikkal. Majd az iskola lelkésze egy bibliai részt olvasott fel, ezt követő hozzánk intézett beszédében alkalmazta az adott részt a diákéletre, az iskolában töltött időkre. Az együttlét dicsőítéssel fejeződött be.

Délutánonként bibliaismereti órákat tartottak, fokozott figyelemmel, teljes odaadással próbálva a diákokat komolyan elmélyíteni a Biblia aprólékos ismeretében. A bibliaismereti órákon mindig egy adott témát tárgyaltunk, ezek az órák néha vitába torkolltak, mert nézeteltérések adódtak a katolikus és református bibliai értelmezés fölött.

Olyan körök működtek a gimnázium falain belül, ahol komolyabb témákat tárgyaltunk meg, mint például Isten léte, abortusz, eutanázia, szerelem stb. Kora reggelente az iskola lelkésze által vezetett gitártanítási órákon volt alkalmunk résztvenni. Minden péntek délután kóruspróba volt, sok kórusművet adtunk elő mind az iskola közösségének, mind különböző civil szervezeteknek. Úgy érzem, hogy eddigi életem legcsodálatosabb évei voltak ezek, attól eltekintve, hogy sok mindenben különböztek a fenti dolgok az én római katolikus vallásomtól, s bár a református szellemiség uralkodott akkori környezetemben, hálát adok Istennek, hogy megmaradhattam katolikus vallásomban, és a hivatásomban is jobban megerősödhettem. Ki szeretném emelni: a világon nagyon sok vallás létezik, és ebben az iskolában több felekezettel találkozhattam.

Bár vallási téren különböztünk egymástól, mégis meg tudtuk találni a közös hangot, tiszeltük egymást, egymás vallását, ugyanolyan jól tudtunk mókázni, akárcsak más iskolában az ugyanazt a vallást gyakorló diákok.

Befejezésül elmondhatom, arra jöttem rá, hogy bár vallásunk eltérő, mégis közös a célunk, ezért tiszetelettel és felebaráti szeretettel kell lennünk egymás iránt, ők is ugyanolyan emberek, mint mi. Megtanultam, hogy ott is lehet jó barátokat találni, és felfedezni mások vallásának szépségeit.

17 mégIS

-

-

d e z s e b t l i y N FIATALON, ..

..

Nyír Szabolcs

,

KOZOSSEGBEN A közösségi élet elengedhetetlen egy személy életéből. Nem hiába! Az ember társas lény. Így, Kedves Olvasóm, az ön életében is elengedhetetlen, hogy idáig ne ta r tozzo tt volna valamilyen közösséghez, családi­, iskolai­, majd munkaközösséghez, vagy esetleg valamilyen lelkiséghez, stb. Ahogy bárki másnak, nekem is eddigi életem folyamán sikerül t a közösségek erejét megtapasz talnom. Több közösség életébe bepillanthattam, és mindezek ál tal több életfilozófiát megismerhettem. Tekintettel a koromra, leginkább a fiatalok közösségeiről tudnék beszélni. Ezér t is válasz tottam a fiatalok megcélzását, és habár az én élettör ténetemből mesélek, remélem, valamiben hasznára lehetek mindannak, aki nyitott szívvel olvassa soraimat.

Kezdeném mindjárt az elején. Hálás ember lehetek, mert egy igazi családban, saját szülők neveltek.

Mindegyikünk életében a családi, a rokonsági, esetleg a szomszédok által alkotott közösség után, az óvoda és az iskola következnek. Ezek új közösségként tárulnak elénk, melyben a baráti körök formálják személyiségünket. Én azért tudok focizni, mert általános iskolában a baráti közösségem erre fókuszált, és ez hatott rám is. Megszerettem, és ez volt, ami a legjobban összetartott bennünket. Később középiskolában már tágult a lehetőségek mezeje. Több közösség, több téma, más és más gondolkodás, amelyek egyikébe be kellett tagolódni, ha nem akart egyedül maradni az ember. Ami engem jellemzett ezekben az időkben, inkább a szemlélődő szerepkör, nem voltam nagyon kiemelkedő személyiség. A középiskola után jött az az időszak, amiről szeretnék beszélni. Amikor az iskolapadtól el kellett rugaszkodni, megszűnt az iskolai közösség, az a közösség, melyet kötelező módon, - ha tetszik, ha nem - el kellett fogadni. Előttem, akiben a közösség vágya ott lappangott, megnyílt egy másik lehetőség, a szabadabb választás. A baráti kör megvolt számomra, de valahogy ezen túl, egy szervezettebb, egy konkrétabb, egy tematikus közösségre vágytam. Valahová tartozni! Ez a vágy gondolom ismerős, a valahová tartozás vágya.

Először egy civil ifjúsági szervezetbe kerültem, élvén ezzel a vággyal. Itt különböző programszervezésekkel foglalkoztunk. Jó volt, mert önként fontos szerepet játszhattam egy közösség életében, de még ez sem volt elég, valami hiányzott. Mindjárt érettségi után, tudomást szereztünk néhány barátommal, hogy egy vallásos jellegű, ifjúsági, nagyobb méretű tábor kerül megrendezésre. El is mentünk rá, kíváncsiságból. Azt mondhatom, hogy onnan más emberként tértem haza. Egy új világgal találkoztam. Egy számomra addig ismeretlen világgal, és Istenképpel. Ott fedeztem fel, mekkora jóra, mekkora erőre képes egy közösség, melynek alapja nem akármiben áll. Életem megváltozott, elért egy olyan pontra, mely hiszem, hogy van, s melyet egész életen át keresni kell. A találkozó mély vágyat hagyott. Egy vágyat, hogy nekem ez kell, ez áll mindenek fölött! E tábor után kialakult otthon is egy kisebb közösség. Fiatalok, akik hasonló lépcsőfokot jártak be velem. Időközben bővült olyanokkal is, akik csupán csak közösséget, egy jó közösséget akartak maguknak s azért jöttek el. Mondhatni folytatódott itt a tábor. Ez a közösség volt, ami tovább fejlesztett engem. Tovább fejlesztette azt a megkezdett valamit, amire én azt mondtam ez mindenek fölött áll. Ebben a közösségben ismerhettem meg igazán magam, itt találhattam rá a képességeimre, s mind úgy, hogy nem kellett senki noszogasson. Egymást biztatva növeltük egymás életambícióját. Amint említettem, itt ismerhettem meg képességeimet, többek közt a közösség előtti, hallgatóság előtti beszéddel is megbarátkoztam, ami pont jókor jött. Közvetlen környezetemben ugyanis egy harmadik ifjúsági közösség volt kialakulóban, egy amatőr színjátszó csoport, melynek örömmel lettem a tagja. Ott is egy nagyon jó közösség alakult ki, melybe szívesen jártam. Jó volt fellépni, előadni. A föllépések sikere nagy örömet vált ki az emberből, de nem volt képes olyannyira nagy örömet kiváltania belőlem, hogy a közösséget, mely megváltoztatta az életemet, feladjam, inkább párhuzamosan vállaltam mindkettőt. E közösség máig kísér, még ma is él! És hála Istennek nem csak ez, melyből úgymond származom, hanem Erdély-szerte még sok hasonló van, melyeket az ügyesen megszervezett találkozók összefoghatnak, és megújulásukat segítik, hogy a legjobb úton maradhasson mindannak élete, aki komolyan veszi az üdvösségét. Amióta sikerült megélnem az erőt, ami képes egy közösségben élni, azóta igyekszem minél több fiatal életében bátorító eszköz lenni, hogy a rengeteg minden mellett, mit fiatalságukban kipróbálnak, ne sajnálják az időt attól, hogy esélyt adjanak Istennek, már a fiatalságukban.

19 mégIS

Tódor Attila

Csemetekertek A közösségben való élet természetes igény emberi életünkben. Szociális adottsága révén az ember mindig igényli a közösséget. Mindannyian közösségbe születtünk bele. A legelső közösség, amelynek tagjai lettünk a család, majd tagjai lettünk egy falu vagy város közösségének, a keresztség által az Egyház közösségének, majd egy iskolai és azon belül több kisebb vagy nagyobb közösségnek. Isten akarata, hogy minden ember családi közösségbe szülessen bele, mert ebben fejlődhet ki közösségigénye, az a törekvése, hogy magasabb rendű célok érdekében társuljon másokkal. Itt fejlődhet ki benne a vágy olyan közösség után is, mely amellett, hogy magán hordozza természetes jegyeit, természetfölötti lényegét is sugározza.

A papságra való készület szemináriumi közösségben történik, de mindannyiunkat meghatároz egy előző középiskolai vagy egyetemi közösség, ahonnan érkeztünk. Személy szerint a kisszemináriumi közösségben megélt tapasztalatokról írhatok, mert annak voltam a tagja. Középiskolai tanulmányaimat a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumban (a kisszemináriumban) végeztem, amit zárt közösségnek látok, de véleményem szerint ez nem jelentett hátrányt. Ezt a közösséget bemelegítőként, felkészítőként látom azok számára, akik a papságra, elkötelezett keresztény életre vagy az egyházon belüli szolgálatra készülnek. Mostani szemináriumi életemet az ott eltöltött évek szervesen meghatározták, előkészítették, hogy majd a reményeim szerinti papi életnek, életformának eleget tudjak tenni.

A kisszemináriumi szabályok, a pontosság, a rend, a fegyelem, az ima, a csend és a tanulási idő sokat érlelt és alakított. Zárt közösségként láttam, ami ellen sokszor lázadtam és elégedetlenkedtem, de nagyon jó, emberközeli barátokkal és tanárokkal találkoztam, akik tartást, hitet, elhivatottságra adtak példát. Utólag már nem érzem úgy, hogy valamiről lemaradtam volna, csak azért, mert nem egy „nagyvilági” iskolába jártam és kamasz éveimet nem ott töltöttem, hanem szigorúbb, fegyelmezett életvitel mellett, még akkor is, ha középiskolásként ezt nem így láttam. Ebben a közösségben tanultam meg a becsületes munka értékét, hogy legyenek céljaim, hogy áldozatok nélkül nincs eredmény, hogy a szépért és jóért, a nagy eszményekért meg kell küzdeni, hogy milyen fontos a szolidaritás és a közösség ereje.

20 mégIS

A szemináriumba való belépéskor egy újabb közösségnek leszünk tagjai, a kispapi közösségnek. Itt is jelen vannak mindazok a közösségi értékek, mint a kisszemináriumban, de itt egy érettebb, többletet adó közösségnek leszünk a tagjai. Kispapi közösségünkön belül is kialakultak kisebb közösségek: évfolyamközösség, fociközösség, kórusközösség, rádiós közösség, mégIs közösség, egyházmegyékhez, vagy kerületekhez tartozó kispapi közösségek, különböző lelkiségi közösségek és sorolhatnám tovább.

Azt gondolom, hogy ezek a közösségek, ha nem Isten és hivatásunk ügyét viszik előre, akkor nem sokat érnek. Barsi Balázs ferences atya egyik elmélkedésében olvastam: „Egy olyan közösség, amely együtt van, de nem Jézus miatt, Jézusért és Jézusból élve, nem hordoz világ és történelem feletti üzenetet. Van elég sok klub és szervezet a világon; mi nem azok vagyunk, hanem a Föld sója és a világ világossága Jézus miatt.” Kispapi közösségünket, közösségeinket ez kellene jellemezze, a Jézusért és Jézusból való élet. Enélkül nem képzelhető el keresztény élet, és még ugyan nem kispapi élet. „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20).

Ahhoz, hogy kispapi közösségünk krisztusi legyen, különböző jellemvonások kell, hogy jellemezzék.

Véleményem, hogy ezen jellemvonások sokszor megtapasztalhatóak közösségünkben. Ilyenek az adni és nem csak a kapni akarás. Az Úr Jézus mondja: „senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).

Megjelenik az egymásra való figyelés, kölcsönösen elfogadni és segíteni egymást, felelősséget vállalni a másikért. Lemondani akaratunkról mások kedvéért, még akkor is, ha ez nehéz és áldozatot is jelent. Vállalni a szenvedést az egység fenntartásáért. Ilyen jellemvonásként látom a megbocsátást, hallgatni és elfogadni a közösség irányításával megbízott személy utasítását. Fontos tudatában lenni annak, hogy küldetésünk a hit és a szeretet átadása mindenkinek. Ezért nyitottak kell legyünk személyválogatás nélkül, együttérzők mások örömével, bajaival, szenvedéseivel egyaránt, képesek mindenkiben felfedezni az értékeket, és a magunk értékeit is szabadon, szeretettel kínáljuk fel mindenki számára. E jellemvonásokat röviden így lehet összefoglalni: a krisztusi közösségek tagjai elszántan törekszenek élni az evangéliumot. Mivel ilyen lelkülettel élnek, Krisztus lelki módon történő, de valóságos jelenlétét biztosítják, aki által hatékonnyá és mások számára vonzóvá válik a közösség. A szeretetben élő közösség vonzó és nyitott. A kívülállók, akiket Krisztus megújult életre hív, ilyen közösségek láttán megtérhetnek és be is kapcsolódhatnak e közösségek életébe, ahol teljesebben megélik Krisztussal való kapcsolatukat. Arra vagyunk hivatottak, hogy hivatásunkat állhatatosan éljük: emberi, keresztényi, kispapi/papi síkon. Kétség nem fér hozzá, a közösség egy olyan hely, amelyből kiindulva arra vagyunk hivatottak, hogy a hivatásunkban való növekedésünket megéljük. Merjük megújult lélekkel felfedezni közösségi létünket, teremtsünk alkalmat arra, hogy reflektálhassunk, miért is fontos testvérekként élni napjainkban. Fedezzük fel, hogy hivatásunkhoz hűek lehessünk, testvérünkben kivételes alkalmat kell találnunk Isten szolgálatára. Lépjünk túl elszigetelt életmódunkon, merjünk kilépni önmagunkból és igazi közösségeket építeni, hogy azok Isten országának reményteli jeleivé válhassanak. A legfontosabb, hogy értsük meg, mindaz a jó, amit közösségi életünkért teszünk, minden ember hasznára válik, akiknek szolgálatára hivatottak vagyunk.

21 mégIS

Márton Arnold Vilmos

Intenzív tavasz lelkiségi mozgalmak

„A Közösség célja nem önmagában van, közös örömünk, hogy testvérek vagyunk Krisztusban, ami nem jelent mást, mint azt a közös vágyunkat, hogy elvigyük az emberekhez a feltámadás jó hírét”.

A lelkiségi mozgalmak nem újak az egyházon belül, hiszen már az őskeresztényeknél is létezett például a remeték lelkisége, vagy az Európa arculatát is befolyásoló kolduló rendek megszületése. A Lelkiségi csoportoknak egyik jellemzője, sajátossága, az elmélyült, intenzív közösségi vallási élet, amely elemi erővel hatja át a mindennapjaikat.

Szent II. János Pál pápa a zsinati tavasz gyümölcsének nevezi ezeket a csoportokat. Egyházmegyénkben a Plébánia éve van. Plébániáinkon különböző lelkiségi csoportosulások jöttek létre azzal a szándékkal, hogy jobban meg tudják élni Krisztus tanítását a hétköznapokban és ezt másoknak is át tudják adni. Ezek között vannak hazaiak és külföldiek, melyek meghonosodtak. Találunk köztük alig néhány tagot számlálót, és vannak ezreket, sőt tízezreket felvonultató, megmozgató, hatóerejű közösségek is. Csak a mi vidékeinken előfordul több is: Ferences Világi Rend, Házas Hétvége, Katolikus Karizmatikus Megújulás, Mária Légió, Mária Műve (Fokoláre Mozgalom), Mécs Családközösségek, Neokatekumenális Út, Háló és még mások. A következőkbe egy néhány közösségbe tekinthetünk be a teljesség igénye nélkül.

Sok keresztény család érzi: a mai világban igen nagy szükségük van arra, hogy más családokkal megerősítő, baráti közösséget alkossanak. Ezért sok család hoz létre családközösségeket. A MÉCS nekik kínál konkrét segítséget.

A közösségi élet eredményeként a házaspárok hite mélyül; erősödnek a házasságok, boldogabbá válik a családi élet.

A házaspárok között tartós barátságok alakulnak ki. A házas csoportok jelenléte erősíti a plébániai közösséget, és a házaspárok a társadalomban is könnyebben és tudatosabban találják és állják meg helyüket. A gyergyószentmiklósi MÉCS közösség éppen tíz éve alakult nem éppen szokványos módon, melyről a közösség egyik alapító tagja nagyon szépen ír: „A közösség tagjainak abban az évben voltak harmadikos, elsőáldozó gyerekeik és gyergyói szokás szerint családoknál is történt felkészítés kis csoportokban. Viszont a szülők is kaptak felkészítést és abban az évben nemcsak az anyagból, amit át kellett adnunk, hanem átfogóbb, bővebb foglalkozásban volt részünk. Ahogy közeledett az elsőáldozás már sokunkban megfogalmazódott, hogy nagyon fognak hiányozni ezek az alkalmak. A kiértékelőn, konkrétan is kifejtettük igényünket a folytatásra. Az akkori káplánunk, Veress Sándor, Zomi atya ősztől újra találkozókat hirdetett nekünk. Így jött létre a mi kis közösségünk. A foglalkozásainkat később a városunkban jelenlevő Segítő nővérek egyike, Kedves Rita vette át. Így a közösség lelkülete kissé szentignáci lett. Minden hétfőn találkozunk és az ottani változatos programok mellett még nagyon sok plébániai tevékenységbe is besegítünk. A Böjte Csaba atya Szent Anna házában hetente egy alkalommal foglalkozást tartunk, de más közösségépítő tevékenységeken is részt veszünk.

Számomra egy kiindulópont, egy töltekező pont, ahonnan indulhatok és ahová bármikor, bármilyen gondommal, örömömmel visszatérhetek. Segítjük egymást, épülünk egymásból és Isten felé tartunk ki- ki a maga útján, de mégis együtt.” (Réti Judit, Gyergyószentmiklós, Mécs közösség)

23 mégIS

1943-ban az olaszországi Trento városában született egy lelkiségi mozgalom a focolare, jelentése: családi tűzhely, amelyet a Katolikus Egyház később Mária Műve néven fogadott el. Alapítója, az olasz tanítónő, Chiara Lubich a II. világháború alatt első társnőivel az óvóhelyen a Szentírás olvasása közben fedezte fel, hogy Isten végtelen szeretetére úgy válaszolhatnak, ha az Evangélium igéit tettekre váltják. Ma 186 országban van jelen, mintegy 7 millióan tartoznak ide világszerte különböző vallású és nemzetiségű emberek. A Mozgalmat különböző korosztályú, foglalkozású emberek alkotják: fiatalok, családok, gyerekek, papok, szerzetesek és püspökök. Rendelkezik egy lappal, az Új Város című folyóirattal, amely havonta jelenik meg. Emellet még minden hónapban megjelenik az Életige, amely egy Szentírási részt tartalmaz, valamint Chiara Lubich hozzá fűződő magyarázatát. Ezt próbálja minden tagja a mozgalomnak életre váltani egy hónapon át. Az egyik barátom, aki tagja nagyon szépen nyilatkozik a közösségükről: „A Fokoláré mozgalom számomra a családot és az egységet jelenti. Boldogsággal tölt el a gondolat, hogy vannak emberek ezen a világon, akik törekszenek az emberek és népek közötti egység megteremtésére, fenntartására. A főparancs tehát: „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”- ez a mozgalom mottója” (Darvas Emő, Gyergyószentmiklós). Ez a tanúságtétel mindent elárul a közösség életéről és hivatásáról.

A Házas Hétvége világméretű lelkiségi mozgalom, amely a szentségi kapcsolatok megerősítését szolgálja, és a II. Vatikáni Zsinat gyümölcse. A katolikus Egyház alapkövei a házasság és az egyházi rend. E két közösségalkotó szentség eltérő módon, de ugyanazt a célt szolgálja: Krisztus szeretetének továbbadását és megélését. Ebben segít ez a lelkiség, amikor utat mutat a házaspárok számára, hogyan tudják elmélyíteni kapcsolatukat egymással, illetve közösségükkel és Istennel.

A végén pedig egy olyan közösséget szeretnék bemutatni, ami nem is annyira egy különálló lelkiségi mozgalom, hanem egybefoglal több lelkiséget, hisz tagjai több lelkiségi csoporthoz tartoznak. Ez a közösség a Katolikus Közösségek Kárpát-medencei Hálózata vagy ismertebb nevén a HÁLÓ. Ez egy magyar alapítású, keresztény ihletésű mozgalom. A felnőtt katolikus hívőket szeretné megszólítani elsősorban, az Egyházon belül működik, annak közösségi arcát hordozza. Természetesen nyitott minden jóakaratú ember felé. A közösségi egyház építésén munkálkodik támogatva az egyházi vezetőket. Ha valaki csatlakozni szeretne a közösséghez, tagja szeretne lenni, az háromféle módon teheti meg. A leglazább kötődés az, ha valaki egy találkozón részt vesz. Természetesen vannak, akik rendszeresen visszajárnak, kialakul bennük bizonyos kötődés egymás iránt és a Hálóhoz. Az utolsó pedig az, amikor valaki már annyira kötődik a közösséghez, hogy aktívan részt vesz a programok szervezésében, ez utóbbiak a „bogozók”. A Háló szíve-lelke a találkozóiban rejlik, a mozgalom a találkozásokra épül. A Szentírás tanúsága szerint a találkozásokból evangelizáció született. Jézus és a szamariai asszony találkozása egy közösség hitét alakította. Saulból Pál lett a damaszkuszi úton. Minden Háló találkozó ebben a reményben szerveződik. A Háló-lelkiség fontos és kedves vonása a tréfa, a humor, az élcelődés, az évődés.

XVI. Benedek pápa szavai szerint a „mozgalmak az igaz élet szomjúságából születtek; minden szempontból az élet mozgalmai. Létezik az egyházi életnek egy folyamatos és alapvető formája, amely az Egyház történelmi rendjének folytonosságát juttatja kifejezésre. Ugyanakkor a Szentléleknek léteznek mindig új megjelenési formái, amelyek mindenkor élővé és újjá változtatják az Egyház szerkezetét” A fent olvasottak alapján levonhatjuk a következtetést: szükségünk van ezekre a közösségekre. Az ember közösségi lény, Ferenc pápa szavaival élve pedig, az egyház a szeretetközösség háza.

24 mégIS

Lőrincz Barnabás

Ép testben,

ÉP LÉLEK!

Hirtelen Szent Pál apostol szavai jutnak eszembe, amikor a következőket írja: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért” (1Kor 9, 24-25).

Ahogyan azt már tudjuk, a görögök híresek voltak olimpiai játékaikról. Pál apostol az atlétikából vett illusztrációival teszi szemléletessé mondanivalóját. Ezzel nagymértékben elősegíti a keresztény önfegyelem, áldozatkészség és önmegtagadás kialakulását. Öröm volt számomra, mikor V. éves kispapként kineveztek sportfelelősnek a teológián. Nem úgy fogtam fel, mint megtiszteltetést, hanem úgy, mint feladatot, szolgálatot. A sport, illetve a labdarúgás szeretetét édesapámnak köszönhetem. Mindig vasárnap délutánonként, és amikor ideje engedte együtt fociztunk házunk udvarán a szomszéd gyerekekkel együtt. A foci világa mindig is titokzatos volt számomra, ahol tizenegy ember, csapatként harcol egy kerek, felfújt bőrlabdáért, a sikerért, a győzelemért és a rajongók szeretetéért. Sokak szájából hallottam, hogy ez a sportág teljesen indokolatlan, mondván, mi értelme van annak, hogy emberek testi épségüket is kockára téve üldözzenek egy labdát, hogy aztán örömmámorban úszva szökdössenek egymás hegyére-hátára? Ebből a szempontból valóban a világ legértelmetlenebb angol találmányának tűnhet, leszámítva talán a sajthajkurászó és a fűnyíróversenyt, meg egyéb felesleges sportokat. Úgy gondolom, hogy a labdarúgás több mint egy egyszerű sportág. A foci (is) az a lehetőség, ami összehozza az embereket, legyen szó akár ismerősökről, akár ismeretlenekről.

Egy kötelék, különböző emberek és személyiségek között. Szent-Györgyi Alberttel vallom, hogy a sport a játék alatt tanítja meg az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: az összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre, és mindenekelőtt a nemes küzdelem szabályaira. Nagy öröm sokak számára Ferenc pápa személye, aki nagyon kedveli többek között a focit. A Szentatya a következő üzenetet tette közzé a világhálón: „a sport legyen mindig az eszmecsere és a növekedés, nem pedig az erőszak és a gyűlölet eszköze.” Mennyire igaza van! Ferenc pápa nagyon jól úszik, és szereti a labdarúgást. Kedvenc csapata a Buenos Aires-i San Lorenzo, hivatalos nevén a Club Atletico San Lorenzo de Almagro. Tanulságos e foci csapat kialakulásának története: A klubot a közeli katolikus templom papja, Lorenzo Massa atya alapította, felajánlva - addig a bőrt az utcán rúgó (és ezzel gyakran önveszélyes helyzeteket teremtő) - srácoknak: futballozzanak a templom kertjében, azzal a feltétellel, hogy eljárnak szentmisére.

A csapat nevében tehát nem véletlen a Lorenzo név - igaz, Lorenzo Massa nem szerette volna, hogy róla nevezzék el a klubot. Így a piros-kékek neve Szent Lőrincre és az argentin függetlenségi háború során megvívott San Lorenzo-i csatára utal.

Ha már itt tartunk, nézzük meg, az előző két pápa XVI. Benedek és Szent II. János Pál „klubhovatartozását” is. XVI. Benedek pápa szívéhez a Bayern München áll közelebb a futballcsapatok közül, míg ifjú korában futballozó, magát kapusként kipróbáló Szent II. János Pál Cracovia – drukker volt.

Azt gondolom, hogy papi hivatásunk is hasonlít egy kicsit a focira. Csapatjáték részesei vagyunk. Egymásért harcolunk, küzdünk egy csapatban, hogy megnyerjük a játékot. Közösen dolgozunk Isten Országáért. Hála és köszönet van bennem a teológia labdarúgó csapatáért. Nem értünk el nagy eredményeket, de amit elértünk azt együtt, közös erőfeszítésből, munkából szereztük meg. Ernest Hemingway mondja: „a sport megtanít, hogyan lehet győzni, és hogyan kell emelt fővel veszíteni.” Elmondhatom, hogy veletek nagy élmény, nagy öröm, és nagy áldás játszanom. Mindent tegyünk Isten legnagyobb dicsőségére, hogy együtt megnyerjük a hervadhatatlan koszorút, hiszen az út bennünk van, a cél az, amivé közben vállunk. A cél keresése ugyan fárasztó. Vágyom és kívánom, hogy mindannyian jó csapatjátékosok lehessünk és közösen elérjük a gólvonalat.

26 mégIS

ÉHSÉG Provokáló őszinteség Az első valódi moziját forgató londoni video- és egyéb képzőművész, Steve McQueen akkor is politikai filmet csinált, ha a megfogalmazás, a képek művésziessége, a jelentéktelennek tűnő részletek - csikkel teli hamutartó, ürülékkel bekent fal, véresre sebzett ujjperc - hosszú, közeli ábrázolása, az esztetizáló keresettség tehát, és eme keresettség eredetisége a politikai állásfoglalás súlyát el is fedi némiképp.

Mellbevágó, erős film az Éhség, nem árt óvatosnak lennünk vele - vagy legalább tudatosítani magunkban, hogy mit veszünk be a művészi élménnyel együtt. Annál is inkább, mivel McQueen az 1981-es éhségsztrájk és Bobby Sands éhhalálának kontextusba helyezésével nem sokat bíbelődik - a brit kormány például kizárólag a börtönőrök képében jelenik meg és Margaret Thatcher hangján szólal meg. Pedig sem az előzmények, sem a következmények felidézése nem tanulság nélküli - már csak azért sem, hogy legalább esélyünk legyen a film állításainak igazságán elgondolkodni.

Az éhségsztrájk ugyanis fordulópontot jelentett az északír konfliktus történetében. Közvetlen kiváltó oka a brit kormánynak az a döntése volt, amely 1976-tól megvonta a politikai státuszt a republikánus (azaz ÉszakÍrország és Írország egyesítéséért erőszakkal is küzdő) foglyoktól. Az IRA, az Ír Republikánus Hadsereg elítélt tagjai mindaddig különleges körülmények közt, szokatlan kiváltságokat élvezve, egyfajta önkormányzat keretei közt töltötték le büntetésüket. A mozgalom számos vezetője és közkatonája e börtönéveknek köszönheti ideológiai, katonai, politikai vértezettségét; az IRA stratégiáit, céljait, politikáját a 70-es évek elején a börtönben dolgozták ki. A Maze ahelyett, hogy felszámolta vagy semlegesítette volna a republikanizmust, inkább az egyeteme lett.

A politikai státusz megvonása ellen az elítéltek az egyetlen rendelkezésükre álló eszközzel harcoltak: a testükkel. Az első nem politikaivá lett fogoly nem volt hajlandó magára ölteni a börtönuniformist: ez volt a blanket protest, a „lepedőtiltakozás” kezdete, amely 1978 nyarán a dirty protestbe, a „mocskos tiltakozásba” torkollt. A foglyok a rendszeres brutalitás elleni tiltakozásul összetörték cellájuk berendezését, és nem voltak hajlandók kimenni a közös helyiségekbe (a legsúlyosabb veréseket ugyanis ezekben, például tisztálkodás közben kapták). De az IRA-nak a falra kent ürüléken kívül más eszközei is voltak. „Készek vagyunk meghalni a politikai státuszért. Azok, akik ezt el akarják venni tőlünk, készüljenek fel arra, hogy ők is ugyanezt az árat fogják fizetni” - üzenték a foglyok a külvilágnak 1976 tavaszán. Az éhségsztrájkok alatt - a börtönlakók instrukcióit követve - az IRA legalább 15 ír rendőrt és ugyanannyi brit katonát gyilkolt meg; az erőszakhullám közel 40 civil életét is követelte.

28 mégIS

McQueen filmje valahol itt veszi fel a fonalat: a börtön vezetésével folytatott meddő tárgyalások és a „dirty protest” kifulladása idején.

A Thatcher-kormány hajthatatlansága, s a külvilág tiltakozásának lanyhulása nem csak a politikai státuszért folytatott küzdelem, de az egész mozgalom vereségét sejtette. A republikanizmus politikai kudarcát.

E holtpontról a mozgalmat Bobby Sands, a Maze foglyainak parancsnoka mozdította ki - nagyrészt egyébként az IRA akkori vezetése, az Army Council akarata ellenére. Az éhségsztrájk - a tíz halott - addig elképzelhetetlen tiltakozáshullámot indított el, s az erőszak újabb köreibe taszította a tartományt, hallatlanul megnövelve népszerűségét, revitalizálta az IRA-t. És átalakította az északír politikát. A már haldokló Sands ugyanis - az Anti H-block koalíció jelöltjeként - elindult egy időközi választáson a londoni parlamentbe. A katolikus választók egyöntetűen felsorakoztak mögötte (szemben az addig legnépszerűbb, mérsékelt katolikus párt, az SDLP jelöltjével): s ez el is döntötte a republikánus mozgalom ősrégi vitáját önmagával arról, hogy vajon legitim lenne-e a részvételük az ország demokratikus intézményeiben. „Ki hinné azt el igazából, hogy a szavazóurnák segítségével meg tudjuk nyerni ezt a háborút? De tiltakozna-e bárki is, ha azt mondom, az egyik kezünkben a szavazócédulával, a másikban az Armalite-tal, átvesszük a hatalmat Írországban?” - fogalmazta meg a Sinn Féin, az IRA mindaddig jelentéktelen fedőpártjának 1981-es kongresszusán az új stratégiát Danny Morrison, Sands kampányfőnöke. (Az Armalite az AR-18-as géppisztoly közneve.) A Sinn Féin (az IRA) belépett az északír választási, tehát demokratikus politikába - miközben megmaradt terrorszervezetnek is. Az irányváltás legfontosabb szerzői Gerry Adams és Martin McGuinness voltak - az 1998-as belfasti rendezés aláírói. És az IRA felszámolóbiztosai.

A fentiek szerint Sands nem valami gandhista mártír volt, és nem szent - jóllehet a film számos ilyen képi utalást is tesz; a foglyok például, megannyi lesoványodott, szakállas, fehér lepelbe burkolt férfi, Jézus Krisztusra és a szentekre emlékeztetnek. Hanem elsősorban politikai géniusz: egy váratlan, ám a legjobb időben megtett politikai húzással gyökeresen új irányt szabott a történelemnek. Másodsorban pedig katona, sőt hadvezér, aki háborút vívott, és a gyilkolásra éppúgy készen állt, mint a halálra.

Semmiképpen nem terrorista; ahogy az IRA sem orgyilkosok és szervezett bűnözők bandája, akik a békés rendezést 30 éven át éppenséggel akadályozták. McQueen főhőse, s a nagyszerű Michael Fassbender ezt a Bobby Sandset mutatja: a fanatikus harcost és a karizmatikus politikai vezetőt, akit a dac, az ellenállás, a defiance minden szenvedés elviselésére képessé tesz; aki szinte élvezi. Ezt a Bobby Sandset adja ki a majd' 20 perces, vágatlan, egy kameraállásból fotózott beszélgetés a pappal, amely a republikánus mozgalom minden korabeli dilemmáját tárgyazza. És hiába a film hátborzongató realizmusa, hiába, hogy McQueen az egykori foglyok elbeszélései alapján pontosan rekonstruálta a börtön minden szegletét, s napi rutinjának minden brutalitását - ez akkor is a történet és Sands politikai személyiségének republikánus értelmezése marad. Hiteléért még a film minősége sem szavatol.

29 mégIS

Megcsalt reményeim avagy a hamis és igazi közösség reprezentatív árnyalatai

Simon Imre Egy utolsó hörgés. A kávéfőző megerőltető szívbillentyűjének utolsó nyomása ez, melybe minden erejét beleadva egy végső sikamlással furakodik át az utolsó vízcsepp is a kávéval zsúfolásig telt szűrő között, és a feltörő párából, mely hamarosan megszállja szobámat, kigomolyog egy kis koffein és rögtön úrrá lesz. Majd minden érzékszervemen végighasítva rám tör az öntudat: kávéparti lesz. Jöhetnek. Kész vagyok. Kávékultúrát kortyoló kedves kis közösségemre várok. És e csendes várakozás mélyén magamba szállok. Emberekkel telik meg nemsoká a szobám.

Közösség lesz benne. Kiket várok? Én választottam őket, vagy ők választottak engemet? Miért pont ők?

Nehéz dolog most erre reflektálni, számot vetni azzal, amit teszek, amiben élek, amiben vagyok és megnézni a társaságot, melyet üres perceim kitöltésére magam mellé „alkalmaztam”. Szembe nézni akaratunk valónkból kibuggyanó őszinte tetteivel. Miért választunk közösséget? És ha már választunk, akkor hát miért pont azt a közösséget…? Mindenekelőtt talán a legfontosabb, hogy tisztázzuk a közösség jelentését számunkra. Közösséget meghatározni igen nehéz feladat, hiszen a világon talán ebből van a legtöbb (iskolai, osztály, bentlakó, baráti, szemináriumi stb.). Amikor emberi lényünk még egy ugyanolyan természettel találkozik önazonosítójának jegyét látja, Isten arcának közös vonásait, emberi természetünk közös lényegeit. Ha tehát már ketten vagyunk, ott motoszkál bennünk közösségünk, összetartozásunk, aminek vagy örülünk, vagy pedig a szégyen és letagadás mélységes csapdája kiáltja: el innen, menekülj, más vagyok, másra vágyom.

Még egy kicsit áztatom magam a közösség fogalmánál. Ízlelem jelentésének mélyebb dimenzióit és életemet alakítom, megújítom és újraértékelem mindezek fényében. Mit jelent inkadrálódni, beágyazódni eszmék és életformák megtartással kecsegtető játszmáiba? Közösségbe lépni, „koalíciót” kötni? Ezt tesszük életünk napjainak majdnem minden percében még akkor is, ha nem mondjuk ki. Amikor hozzátok elmegyek, hozzátok viszont soha többé. Téged szeretlek, amazt meg elkerülöm. Itt jól érzem magam, és másutt meg semmi sem történik. Ezek és ehhez hasonló érzések vezethetnek bennünket akkor, amikor egy közösségbe kapunk meghívást, készülünk, vagy éppen kerüljük.

Gondoltunk már bele abba, hogy baráti közegünk is egy a közösség nagyon sokoldalú világából? Mi köt engem baráti körömhöz? Vagyis mitől jó egy közösség? A hangulat lehet első válaszunk. Mindannyiunk számára ismert a kedvelt mondás, mely szerint: a pokolban jobb a társaság. Kétségtelen, hogy minden ember a maga számára olyan közösséget választ, amelyben jól érzi magát, felhőtlenül boldog, ahová visszavágyik, ahol jó a társaság és folytathatnám tovább e felsorolást.

30 mégIS

De az önmagában jó társaság biztosan, hogy jó közösség megvalósítása? Talán amíg az ember önnön egójának hódolva a számára legideálisabb és legboldogabb közösség eszményét kergeti, megfeledkezik valami olyasmi magasztosabb hivatásról, hogy ne csak önmaga bűvkörében éljen, hanem embertársainak szolgálatára és közösségének javára tegyen. Mi sem egyértelműbb ennél, mint a fenti sorokban említett megfigyelés, még a pokol üres, kietlen éterét is szívesen választjuk – akár a poén kedvéért is – ha ott jobb a társaság. Továbbá, ha szemügyre vesszük első motivációinkat, amelyek meghatározó tényezői a közösséghez csapódásunknak, úgy annak is hangot kell adnunk, miszerint biztonságosabb, vagy legalább is könnyebb otthonra találnunk azokban a közösségekben, ahol ugyanazokat az embereket szidják, ugyanazon élethelyzetek a nemkívánatosak, ugyanazon eszmék tükörképét csillogtatják. Ezt mondanám alaplépésnek, amit minden ember megtesz. Erre kell ráépülnie a gondolkodó ember igaz közösség vágyának, a negatív összekovácsoló erők elégtelenségének, hogy valami többre lettünk hívatva. Hogy a közösség fejleszteni és építeni tudó képessége, a nemcsak kritikus, hanem kreatív arcai mélyebben formálnak bennünket. A fogaskerekek csodája, hogy egymással karöltve egymásba vágva forgatják és hozzák lendületbe a szerkezetet. Hogy minden kis részecske beleadja teljes valóját, nem önmagában mutatja létének értékét, hanem a csapatjátékban lesz igazán figyelemre méltó. Az én és közösségem karöltő és egymásba vágó munkája ez, mely elvezet az én a közösségben értékének felismeréséhez. Szeretem kedves költőm, József Attila Nem én kiáltok című versének egy gondolatát mindezek fényében értelmezni és magamban ismételgetni, ha a közösség lényegéről gondolkodom: „Hiába fürösztöd önmagadban,/ Csak másban moshatod meg arcodat./ Légy egy fűszálon a pici él/ S nagyobb leszel a világ tengelyénél.” A közösségnek mindig személyiség-formáló szerepe is kell, hogy legyen. Hogy ne mindig a számomra jó és hasznos dolgok előtt nyíljak meg, hogy kész legyek én is figyelni a mellettem lévő emberre, fontos olykor lemondani a baráti körömben történő öntömjénezés akár látható, akár láthatatlan formáiról.

Már ha az első közösségre figyelünk, amelyben legelső tapasztalatainkat szerezzük, annak is mennyire jellemformáló szerepe van. És amennyiben ez feladata az első közösségnek, úgy nem mondhatjuk életünk többi közösségeiről, hogy kizárt jellemünk nevelésének lehetősége. Ha igazán komolyan vesszük változásra szánt természetünk, nem riadhatunk vissza a közösség emberformáló oldalától sem. Nem szabad leragadnunk csupán a saját kényelmünk biztosításánál, mint a leghasznosabb életbiztosító céggel megkötött szerződésnél, hanem a kihívásokkal telt életerős közösségek választása a keresztény ember feladata. A közösség tükre, melyben felragyog értékünk és gyengeségünk… életünk kidomborítója.

Tévedés lenne mindebből azt a következtést levonni, hogy ellenzem a közösség boldog, feloldó, örömteli pillanatait. Nem a különböző közösségek arculatait vitatom el, sokkalta inkább a személyes meggyőződést, ami alapján közösséget választok magamnak. Minél kiforrottabb személyiséggé válok, annál több közösségben lelek boldog üdítő pillanatokra, és annál több ember fogja keresni közösségemet. Közösségek kapcsán szinte már csak csodálni tudom azokat, amelyek egy magasabb cél érdekében, a közjó előmozdítására vagy életek védelmére társulnak. Nem beszélve azon közösségeknek az igazi erejéről, amelybe tudatosan meghívják Istent, közösségük társául választják. Úgy gondolom nagy kihívás az individualizmus korában igazi éltető és életerős közösségek megtalálása, létbe hívása, avagy éppen életben tartása. Életünket már régen arra rendeztük be, hogy egyedül boldoguljunk, lehetőleg ne szoruljunk segítségre. Már letűnt – vagy ha nem is, hát már nem sok van hátra – a kisfalvak, falvak közösséget ápoló gazdálkodó stílusa is. Gondolok a kaszáló és rendcsináló kalákákra, melyet helyettesít a modern gépek hada, a guzsalyba járó asszonyok lassan csak legendák lesznek, hisz selyemvásznak hada terül minden kirakat ablakán. Mindezek fényében állíthatom, hogy közösségre lépni és felvállalni az ezzel járó terheket ostobaságnak tűnhet, oktat erről a népi közmondás is: közös lónak túrós a háta. Falun értjük, hogy mit jelent. Itt jelenlegi kávét koptató és pazarló közösségemre is találhatnék hasonlót, mint pl. a közös kávéfőző hamarabb romlik, ami igaz is.

De a közös élmény kárpótol.

Messze régen megfeledkeztünk az első keresztények világot rengető bátorságáról, amikor közösbe tették mindenüket és egy volt szívük-lelkük. Nem vonakodtak vállalni a közösködéssel járó nehézségeket.

31 mégIS

egyazon

közösségben

történtek

Mit csinálsz itt ...?

Nagyböjti lelkigyakorlat

1Kir 19,9

Tavaszi lelkigyakorlatunk „búvárszakértője” Szilvágyi Zsolt, Temesvár-Józsefváros plébánosa, akit az imádságról és a közösségről kérdeztünk. mégIS: Elmélkedéseidben kiemelted az imádság fontosságát számunkra. Ezt minden keresztény ember számára elsődleges feladatnak látod?

Zsolt atya: Úgy látom, hogy napjainkban a lelkiélet és az imaélet nagy válságba került, mert egy teljesítményközpontú világban élünk, ahol a munka teljesen uralja az embert. Minden kereszténynek az az érzése támadhat, hogy elég, hogyha csupán dolgozik, és az ima néha egy „holt időnek” tűnik, ami után nem tud látszólag felmutatni semmit. Jézus annyiszor próbálta elmagyarázni, hogy egy tanítvány - legyen az pap, vagy megkeresztelt krisztushívő -, csupán akkor tud termést hozni, hogyha úgy, mint a szőlővessző a szőlőtővel egységben marad vele, és belőle táplálkozik. Meglátásom szerint, ha az ember nagy krízisbe kerül, arra vezethető vissza, hogy valamilyen módon nincs már lelki tápláléka. Eszembe jutnak Jézus szavai, aki a húsvéti események ellenére válságba jutott tanítványaitól megkérdezi: van-e nálatok ennivaló? Más szóval, van-e olyan táplálék, amiből élni tudtok? (Vö. Jn 21, 5).

32 mégIS

mégIS: Mit mondanál a kispapoknak, a mégIS témájául választott közösségről, mint közösségnek?

Zsolt atya: Elsősorban azt javasolnám, hogy Istennel maradjatok közösségben. Csupán így lehet igazából szereteten alapuló krisztusi közösséget építeni. Ferenc pápa az Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításában felteszi a kérdést nekünk: hogyha egy feszültségekkel teli közösséget alakítunk ki, akkor ezzel a magatartásunkkal mondja a buzditás 100. pontjában - kit akarunk evangelizálni? Ha Jézussal közösségben vagyok, hiszem, hogy sikerül legyőzni azokat a korlátokat, amelyek minden közösségben akadályok: a nyelvi különbség, a nevelési és a jellembeli különbözőséget.

Egy olyan közösség, ahol Isten nem az első helyet foglalja el az emberek életében, nagyon könnyen egy egyfajta középszerű közösséggé válik, amely nagyon törékeny és valójában már nem tart meg bennünket. Papi küldetésünk egyik legnagyobb feladata, hogy Krisztus-központú közösségépítő emberekké váljunk. Ez viszont nekünk, papoknak egyben azt is üzeni, hogy manapság egyáltalán nem elég egyfajta adminisztratív lelkipásztorkodást végezni, hanem ébresszük fel magunkban a missziós lelkületet. Erre szintén Ferenc pápánk figyelmeztet. mégIS: Nagyon gyakran Isten neve háttérbe szorul közösségeinkben, vagy ha mégis beszélünk róla, úgy hát „lebegős”, fura szerzeteknek tűnhetünk még saját kis baráti közösségeinkben is.

Zsolt atya: Az emberek általában megérzik, hogy valaki legalább próbálkozik-e megélni azt, amit mond. Ha valaki nem igyekszik hiteles életet élni és csak nagy szavakkal beszél Istenről, akkor ez valóban nagyon könnyen visszatetszővé válik. Viszont ezzel a „lebegős” megnevezéssel én nagyon vigyáznék, mert sokszor középszerű emberek így próbálnak visszarángatni másokat, akik egy kicsit többet kívánnak, többet akarnak. Rányomják a bélyeget egy ilyen személyre, aki ha nem elég erős, akár meg is törhet. Nekünk, papoknak azonban tudatosan törekednünk kell, hogy lelki emberekké váljunk és azok maradjunk. Persze nem lehet úton-útfélen mindig a lelki dolgokról beszélni, csak az én problémám mégis az, hogy mi már szinte egyáltalán, vagy nagyon ritkán beszélünk minderről. Ez pedig annak a jele, hogy sok esetben Isten mennyire is életünk szélére sodródott. mégIS: Köszönjük szépen ezt az őszinte beszélgetést, mellyel olvasóinkat is gazdagíthattuk. Külön köszönjük Istenről tett hiteles tanúságtételeidet, mellyel kihoztad belőlünk legjobb énünket, és hivatásunkat erősítetted. A Jóisten áldása kísérje további papi szolgálatodat!

33 mégIS

március 25

KÁPOLNABÚCSÚ

mรกrcius 25

ORGONASZENTELร S

Tény: A vadlibák csoportosan, V alakban szállnak. Repülés közben mozgatják a szárnyukat, s a levegő felhajtóereje fenntartja a következő libákat. Így lehetséges, hogy 71%-kal hosszabb távolságot tudnak megtenni, mintha csak egyetlen pár repülne.

Tanulság: Ha egymást segítve dolgozunk, s közösségi szellemben végezzük a munkánkat, sokkal gyorsabban érjük el a célt.

Tény: Ha egy vadliba kirepül a sorból, és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak számára. Így gyorsan visszarepül a sorba, hogy repülése könnyebbé váljon társai erőfeszítése által.

Tanulság: Ha annyi eszünk van, mint egy kanadai vadlibának, akkor együtt dolgozunk a közösséggel, a közös cél érdekében.

Tény: Amikor a vezető liba elfárad, egy másik veszi át a helyét az élen.

Tanulság: A közösségben el kell fogadnunk egymásrautaltságunkat, s a megfelelő pillanatban átadni vagy átvenni a munkát éppúgy, mint a vezetést.

Tény: Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket, erőfeszítéseikben biztassák.

Tanulság: A közösség nem létezik szurkolók nélkül, és fontos, hogy a gágogás biztató legyen.

Tény: Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, míg meggyógyul, vagy elpusztul. A libák ezután visszatérnek a saját közösségükhöz, vagy hármasban, vagy már csak kettesben. Olykor egy másik közösséggel repülnek, míg el nem érik a sajátjukat.

Tanulság: Ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadlibákban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogy ők teszik!

Bruno Ferrero: A vadlibák

36 mégIS

Kovács József

Aki titeket hallgat, engem hallgat ” Lk 10,16 Nagyböjt ötödik vasárnapján, Nagyméltóságú és Főtisztelendő Jakubinyi György érsek atya, ünnepélyes szentmise keretében engem és hét évfolyamtársamat lektorrá avatott. Ez a vasárnap életem egyik felejthetetlen napjai között foglal helyet. Papi hivatásom útján vannak kiemelkedő események, amelyek mély nyomot hagynak szívemben, mint lépcsőfokok vannak jelen, segítve haladásomat a papság felé vezető úton. Megéreztetik a Jóisten igenlő válaszát szívem vágya iránt.

Ebben az akadémiai évben két ilyen eseménynek lehettem a részese: a beöltözésnek (admissionak), amikor magamra ölthettem a reverendát, és most a lektorrá avatásnak.

Az a felismerés él bennem, hogy a boldogság nemcsak cél, hanem lehet valaminek az eredménye is, mindig „valami” által leszünk boldogok.

Ahhoz, hogy Istennek tetsző életet élhessek, és hivatásomat méltón megéljem, a Szentírást, Isten szavát kell olvassam, tanulmányozzam és továbbadjam, hiszen benne foglaltatik mindaz, ami örök boldogságunkhoz szükséges. A lektori szolgálat által éppen erre kaptam megbízást. Érintőlegesen bemutatnám, hogy valójában mivel jár és mit is jelent ez a szolgálat. A lektor feladata, hogy liturgikus gyülekezetekben olvassa fel a szentírási olvasmányokat, irányítsa a nép liturgiában való részvételét és énekét. Oktassa a híveket a szentségek méltó felvételére. Mindezek mellett rendszeresen olvasnia kell a Szentírást, hogy elmélyüljön annak ismeretében. A lektornak olyannak kell lennie, mint Máriának, aki ott ül Jézus lábainál, és hallgatja őt. Mielőtt felolvas, buzgó szívvel elmélkedik a Szentírás szavain.

Az avatás pillanatában a Szentírásra tett kezeimre az érsek úr kezét ráhelyezte, és ajkáról elhangoztak a buzdító szavak: „Vedd a Könyvek Könyvét, a Szentírást, Hirdesd hűségesen Isten igéjét, Hogy egyre jobban életté váljék az emberi szívekben.”

Kitörő boldogság járta át bensőmet, másrészt pedig nagyon mély hálaérzet azokért az emberekért, akik nekem segítettek, hogy egy újabb lépést megtéve Isten és embertársaim szolgálata felé, ezt a pillanatot is megélhessem.

Istenre hagyatkozom, az Ő segítségét kérem magam és évfolyamtársaim szolgálatára, hogy az Igét, mely örök, átható és mindig új, méltón, átelmélkedve tudjuk felolvasni és közvetíteni embertársainknak. Erőt kérve a Szűzanyától, hogy hozzá hasonlóan mi is mindig figyeljünk Istenre, az Ő szavára, az Ő szerelmes levelére. Adja Isten, hogy alkalmas eszközei lehessünk kezében, hogy amit olvasunk, higgyük, amit hiszünk, tanítsuk, amit tanítunk, azt kövessük!

37 mégIS

Váncsa Csaba-Tibor

Kicsiny léptek egy nagy feladat felé Nagyböjt ötödik vasárnapján, a Megtestesült Bölcsességről nevezett Gyulafehérvári Papnevelő Intézet növendékei közül, Exc. Jakubinyi György érsek, a gyulafehérvári székesegyházban hét akolitust avatott.

Elérkeztünk egy olyan pillanathoz, amikor előrelépés történt a papság felé vezető úton, amire már annyira vártunk. Emlékszem, elsőévesként mindig azt hajtogattam magamnak, hogy az én életemben soha sem fog elérkezni ez a pillanat. De most elérkezett! Nagyböjt ötödik vasárnapján mi álltunk ott, ahol anno az akkori avatandók. Mit is jelent ez? Egy apró kis lépés, mint mikor a csecsemő elkezd járni. Ugyanígy vagyunk mi is a papság felé vezető úton. Mi is apró léptekkel haladunk előre – Step by Step.

Akolitus? Fogalma a görög akolutheó szóból származik, ami annyit jelent, mint kísérő, szolgáló. Régebben ez a szolgálat még a kisebb rendekhez tartozott, ami ma már egy külön ministerium, azaz szolgálat. Most már oltárszolgálatot végzünk a szentmise második részében. Feladatunk az áldozati adományok előkészítése, ugyanakkor segíthetünk az áldoztatásban és a betegekhez is elvihetjük az Oltáriszentséget – hangsúlyozta homíliájában az érsek úr.

Valóban új feladat, ami nagyon szép és egyben felelősséggel jár. A szentmisén áldoztattam is, ami nagy öröm volt számomra, ugyanakkor félelem is fogott el, mert ez nagy felelősség, mivel Krisztus testét szolgáltatjuk ki az embereknek.

Most megkaptuk ezt a szolgálatot, amit teljesítenünk kell. Szolgák vagyunk, mégpedig Krisztus szolgái. Ferenc pápa mondta: „A szolgálat hatalom, Jézus is azt tette. Nem azért jött, hogy Őt szolgálják, hanem, hogy szolgáljon.

Szolgálata a kereszt szolgálata volt… Az előrehaladás kicsiséget és állandó szolgálatkészséget jelent.” A mi szolgálatunk akolitusokként az, hogy Őt közvetítsük és elvigyük az emberekhez.

Kívánom mindannyiunknak, hogy ez az új feladat ne tegyen minket gőgössé, hanem legyünk alázatosak, legyünk hasonlóak Krisztushoz a szolgálatunkban. Mindazt a jót, amit Isten megkezdett bennünk azt vigye is véghez.

38 mégIS

Küldd el reájuk a Szentlelket, kérünk, Istenünk, hogy hétszeres kegyelmi ajándékod által a szolgálat hűséges végzésére erőt nyerjenek.

DIAKÓNIA

DIAKÓNIA „… a lelkek üdvösségének az egyházban mindig a legfőbb törvénynek kell lennie”.

Miután felkérést kaptam, hogy cikket írjak a mégIS folyóiratba, próbáltam eleget tenni ennek a feladatnak. A következő sorokban ennek eredményét ízlelgetheti és betekintést nyerhet érzelemvilágomba, pontosabban „képzeletvilágomba”, hogy milyen „tervekkel” készülök néhány hét múlva elkezdődő papi életemre.

A következő sorok előretekintésként szolgálnak. Nem könnyű dolog ez, mondhatnám egyszerűen azt is, amit sokszor emlegetünk: Isten útjai kifürkészhetetlenek… De azt gondolom, ennyivel nem lehet elintézni ezt a kérdést. Mert valóban Isten kezében van az életünk, éppen ezért nem lehetünk hanyagok és felelőtlenek. Az ember természetébe bele van építve – így az enyémbe is – hogy folyamatosan terveket sző, elképzeli a jövőjét. Én is sokszor gondolkodom a jövőn és tervezgetem, hogy mit és hogyan fogok tenni, ha felszentelnek, és kimegyek az Úr szőlőjébe.

Egyre azonban nagyon odafigyelek, hogy ne tápláljak magamban elvárásokat, mert nem akarok később csalódni. Inkább azért imádkozom, hogy mutassa majd meg a Jóisten a helyes utat, Barta Barnabás irányítsa az elmémet és akaratomat, hogy helyesen cselekedjem.

Az évek során, és főleg a vakációkban rájöttem arra, hogy a mai világnak elsősorban nem tudósokra, hanem igazi és hiteles LELKIPÁSZTOROKRA van szüksége! Ha a pap átveszi a tudós szerepét, akkor kivetkőzik önmagából és elveszíti papi identitását. Egyszerűbben fogalmazva, az fog történni, hogy tudósként fog dolgozni, és a hívek, akik a lelkipásztort várják és keresik, nem fogják a papot felismerni benne. Ez nagyon súlyos probléma. Nem azt jelenti, hogy a papnak nem szükséges a tudás. De igen! Nagyon is szükséges, ezért úgy fogalmaznék, hogy a mai világnak képzett lelkipásztorokra van szüksége, akik valóban pásztorok és szívükön viselik a nyájnak az ügyét, a jólétét, a békéjét, a boldogságát. Olyan papok, akik a nyájért vannak és értük dolgoznak. Fontosnak tartom, hogy a pap a hívek között legyen, mert csak így tudja érzékelni azok problémáját és igényeit. A pásztor is csak akkor tudja terelni és gondozni a nyájat, ha ott van vele és mellette. Mert ha nincs ott, akkor csak későn fogja észrevenni, ha egy is elkóborol a nyájból.

Erre törekszem én. Röviden így fogalmazhatnám meg, hogy milyen érzések és elképzelések vannak bennem, nem sokkal azelőtt, hogy elindulnék a papság útján. Érzékelhető, hogy eget rengető tervek nincsenek bennem, nem akarom megváltani a világot, azt már Krisztus megtette. Nekem csak az a feladatom, hogy a megváltott embereket segítsem az üdvösség útján, többek között úgy, hogy közöttük vagyok és értük dolgozok, átérzem problémáikat és megpróbálok segíteni nekik. Az Egyházi Törvénykönyvnek az utolsó kánonjában ez áll: „… a lelkek üdvösségének az egyházban mindig a legfőbb törvénynek kell lennie”. És valóban ez a legfontosabb! Az emberek jóléte és üdvössége, de hogy ezért hatékonyan és eredményesen dolgozni tudjak én is papként, szükségem van Isten kegyelmére, gondviselésére és nem utolsó sorban a Kedves Olvasók imájára. Bízom bennük!

40 mégIS

DIAKÓNIA Hogyan indulok a papságnak?

Könnyű kérdés, mert csak helyzetjelentést kíván. S helyszűke miatt, annak is csak egy mozzanata következik.

Az évek során az ötletek tömkelege tornyosult fel bennem a papi élettel kapcsolatban, s azonnal belekezdenék a megvalósításokba, leszámítva azokat, melyek már túljutottak az ötlet szintjén, ha nem is vagyok még pap. Ám sok helyen ott van a természetes féken túl – melyet az emberi lélek spirituális lassúsága megkíván, s mely nem engedi, hogy gyorsasággal jellemezzük a valódi lelkiéletet, s így gondolom, a pasztorációt sem, – a principálisok zárkózottsága a fiatalember lendületével szemben. Mindez a segédlelkészek és itt-ott a hívek jelzéseiből derül ki. Így már egy ideje csendesítem magamat, hogy egyelőre a plébános segédjének helyeznek oda, ahova, azaz az ő lelkipásztori tervébe kell belekapcsolódnom, s tartogassam csak hadak útját megjárt papok magamévá tett tapasztalatait, s hét év alatt érlelődött, sajátos Pásztor melletti arculat jegyeit, és közbe-közbe, sajnos, Bene Kálmán az Egyház kifejezett szándékát is, felelősségteljesebb időkre. Megborzadt ellenkezéssel fordult felém fenti kijelentésemre a múlt nyáron az idősödő szerzetesnő: és ha nem lesz már meg benned a lelkesedés, mire plébánossá tesznek? Azonban a jó hír az, hogy nem minden káplános helyen alakul így az ügy. Ferenc pápa nem beszélt másról, mint a közösség dinamikájáról, amikor az „idősre szükség van, mert... és a fiatalra szükség van, mert...” Az idők tapasztalata és a frissesség egyidejű térjogosultsága egészséges.

Másképp az egyházkösség húzza a rövidet, beleértve a principálist, a káplánnal együtt. Az egyiktől félek, a másikat örömmel várom.

Manapság igen elterjedt mondás „egy új kezdet egy új lehetőség.”

Immáron egy évtizede annak, hogy átlépve Gyulafehérvár kapuit, a kisszemináriumba érkeztem. Az eltelt tíz esztendő alatt számtalanszor adatott meg számomra megtapasztalni ennek a mondásnak az igazságát. Az itt töltött négy év kisszemináriumi, valamint hat év főiskolai tanulmányok után Isten kegyelméből hamarosan egy új kezdet, új élet, lehetőség kezdődik el az életemben. Igen, egy új kezdet, egy új élet, tele elvárásokkal, kihívásokkal, amelyre azt hiszem, magamtól nem vagyok képes, ezért vallom én is Szent Pál apostollal: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad” (Fil 4,13). Most az „erőgyűjtés” ideje lassan lejár, ezért hálás vagyok a Gál Hunor gondviselő Istennek az eltelt tíz esztendő sok-sok kegyelmért, ajándékáért, a sok lehetőségért, amellyel napról-napra erősítette bennem azt a kegyelmet, hogy kitartsak mindenben mellette, és az Ő szolgálatára rábízzam életem további útját. Én erre az útra, az új kezdetre sok mindent viszek magammal. Magammal viszem azt sok lelki és szellemei fejlődést, amelyet Istentől és lelkivezetőimtől, de akár az egyszerű emberektől az évek folyamán megtapasztalhattam és megkaphattam. De magammal viszem azokat a közösségi emlékeket, élményeket, jó barátságokat, amelyekre mindig szívesen emlékezhetek vissza, melyek közelebb hoztak bennünket a közösségünkhöz és magához Istenhez. Most az új kezdet hajnalán Isten kegyelmében bízva és az ő áldását kérve életem további munkájára vele szeretnék elindulni arra az életre, amelyre meghívott bennünket, mindannyiunkat (1Pt 1,3).

41 mégIS

Jánossi Imre

Kozmopolita papság

Újfajta paptípusok közszemlén, valójában már nagyon régen. Annak mélyét kerestem, hogy egy világvárosi ember mintájára születhettek-e kozmopolita papok. A válasz mindig is a szemem előtt lebegett: „a közösségszervező, a zarándok (utazásszervező), a karizmatikus, az építkező, a vállalkozó és menedzser. Mindemellett azonban egészen barokkos érzületet ébresztő alakok is újraélednek zsinat utáni álmukból: a liturgikus, a plébániai főpap, a feudális kegyúr. A középpontban már rég nem az elmélyült hitélet áll, hanem stílusok, formák, egyfajta komplex egyházközségi gesztusnyelv, minek folyományaképpen egy adott plébánia olykor jobban hasonlít a hasonló mentalitású református vagy evangélikus gyülekezetre, mint a szomszéd, ám merőben más felfogású pap által vezetett, ugyancsak katolikus plébániára” – írja Török Csaba a Távlatok 85/2009-ik számában.

A papság lényegi aspektusait vizsgálgatva, mélyen elgondolkodtam saját közösségem mindennapjain. Mit várhatunk ezek után ma a paptól? Én is, és bárki, teljes őszinteséggel igényt formál egy közösségi vezetőre, aki manapság mindenhez ért, vagy éppen kuriózumnak számít. Gondolataimban végigfuttattam a világvárosi papság jelenségének valóságalapját, és mindezek kihatásait egy közösségre nézve. Egy aktív pap a legnagyobb mozgatórugónak tűnhet. Bármilyen igyekvése azonban kevés lehet ahhoz, hogy emberek egy közösségként célokért közösen küzdjenek, és együtt haladjanak a Jóisten felé. A II. Vatikáni Zsinat így fogalmaz: „A legszebb szertartások és a legvirágzóbb társulatok sem sokat használnak, ha nem arra irányulnak, hogy az embereket a keresztény érettségre neveljék. Ennek előmozdítására segítsék őket abban a papok, hogy mind az apró hétköznapi, mind a nagyobb eseményekben föl tudják ismerni a dolgok jelentését és Isten akaratát. Arra is neveljék a keresztényeket, hogy ne csak maguknak éljenek, hanem a szeretet új törvényének követelményei szerint mindenki a kapott kegyelemnek megfelelően legyen a másik szolgálatára, s így valamennyien keresztény módon teljesítsék kötelességeiket az emberi közösségben.” (Presbyterorum ordinis, 6) Nem gondolhatjuk, hogy a krízishelyzetek minden gyönyörűen felépített hierarchikus társadalmat kikerülnek, ahol a látszat és a szervezettség szemet gyönyörködtetően elröpít a valóságból. Céluk csak a látvány közönséges fenntartására alapoz, ahol nem kaphat helyet a gyönge, a kisemmizett, a testileg fogyatékos, a „nem szép” ember. Egy közösség éltető erejének magának is élőnek, folyton pezsgőnek kell lennie, amely frissít, nyugtat, megpihentet és erőt ad a következő lépéshez. A forrást azonban sokszor benövi a gaz, vagy a túlzott kitermelés elapasztja egy ideig, mely a menedzselő – jelen esetben a pap – túlbuzgóságának, vagy éppen hanyagságának a következménye. Mit tanácsol XVI. Benedek pápa? „A tanítás, amit Ars szent életű plébánosa ennek kapcsán továbbra is közvetít felénk, nem más, mint az, hogy a lelkipásztori elkötelezettség alapjainál a pap és Krisztus bensőséges személyes kapcsolatának kell állnia, amelyet ápolni és növelni kell nap, mint nap. A pap csak akkor taníthat másokat erre az egységre, erre az isteni Mesterrel való bensőséges barátságra, hogyha szerelmes Krisztusba. Csak így lesz képes megérinteni az emberek szívét és megnyitni őket az Úr irgalmas szeretete előtt. Következésképpen csak így sugározhat lelkesedést és lelki vitalitást azok felé a közösségek felé, amelyeket az Úr rábíz.”

42 mégIS

Tanuljuk meg Istennek és egymásnak mondani:

"Köszönöm".

Gyermekeinknek megtanítjuk, de magunk elfeledkezünk erről.

Köszönet

Albert István-Csaba Bereczki Attila Jánossi Imre Simon Imre Tódor Attila Szerkesztok `` Elérhetoségek ``

Korrektúra

Köszönjük minden támogatónk nagylelku`` adományát, különösen a ROTAPRINT nyomdának a kedvezményes nyomtatást!

Nyomda

Ferenc pápa

Ft. Koncsag László

Dimén Erika ROTAPRINT SRL

tumblr flickr devianart

Ólvasószerkeszto ``

Illusztrációk

RO-510009 Alba Iulia, str. Bibliotecii nr. 3. sismediahub@outlook.com www.seminarium.ro facebook.com/SeminariumIncarnataeSapientiae

mégIS 18 /1 a gyulafehérvári kispapok lapja

Hol vannak az emberek?

Exupéry

ENG.SZÁM 782/1990 ISSN 1454-2684