mégIS 18/2

mégIS a gyulafehérvári kispapok lapja

Isten megteremtette a szamarat, s azt mondta neki: Te vagy a szamár! Állandóan dolgozni fogsz reggeltől-estig, és súlyos terheket cipelsz majd a hátadon!

Füvet fogsz enni, és nem leszel intelligens.

50 évig fogsz élni!

Erre azt válaszolta a szamár: 50 év ilyen életből túl hosszú idő, adj nekem kérlek csak 30 évet! Így is történt.

Ekkor megteremtette Isten a kutyát, és azt mondta neki: Te vagy a kutya! Őrzöd az ember javait és a legjobb barátja leszel! Azt eszed, amit az ember meghagy és odadob neked! 25 évig fogsz élni!

A kutya így válaszolt: 25 év túl hosszú így élni. Kérlek, adj csak 10 évet! Így is történt.

Aztán megteremtette Isten a majmot, és azt mondta neki: Te vagy a majom! Fáról fára fogsz ugrálni, és úgy viselkedsz majd, mint egy idióta! Szórakoztató leszel, és 20 évig fogsz élni!

Azt válaszolta erre a majom: 20 év túl hosszú idő a világ bohócaként élni. Kérlek, adj nekem csak 10 évet! Így is történt.

S végül megteremtette Isten a férfit, majd azt mondta neki: Te vagy a férfi! Az egyetlen értelmes élőlény, aki a földön él! Te kihasználod az intelligenciád, más élőlények uralkodója leszel! Te leszel a föld uralkodója, és 20 évig fogsz élni!

Erre azt válaszolta a férfi: Isten, férfinak lenni 20 évig elég kevés! Kérlek, add nekem még a 20 évet a szamártól, a 15 évet a kutyától és a 10 évet a majomtól, amiről ők lemondtak! Így is történt.

Ekkor Isten elrendelte azt, hogy a férfi 20 évig úgy éljen, mint a férfi, aztán házasodjon meg!

Aztán 20 éven keresztül, mint egy szamár dolgozzon reggeltől-estig, s nehéz munkája legyen!

Később gyermekei legyenek és további 15 éven keresztül tegye azt, mint egy kutya, őrizze a házat, és egye azt, amit a család meghagy neki!

Az öregségére maradó 10 évben pedig viselkedjen úgy mint egy majom, mint egy idióta az unokái szórakoztatása végett! Így is történt...

Kezdésképpen hadd osszunk meg Kedves Olvasóinkkal egy kis történetet. Egy autóban négy ember utazik, egyikük telefonbeszélgetése így kezdődik: - Kocsiban vagyok, utazunk.

- Ki van még veled?

- Három férfi és egy pap…

Talán azt a következtetést kellene leszűrnünk, hogy vannak férfiak, és vannak papok. Próbálkozásunk merész, annak ellenére, hogy hazai pályán maradtunk, és férfiakként a férfilétre reflektáltunk.

Vallunk. Magunkról, magunknak, és a Kedves Olvasóinknak…

Témaválasztásunkkal a figyelmet szerettük volna felkelteni, írásainkban pedig nem kész tényeket közölni. „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” (Mt 16,13). Kinek tartják a férfit, a papot, a kispapot?

Miből lesz a férfi? Milyen egy férfi? A régi kultúrákban fontos szerepet játszott a beavatás, amikor a serdülő fiúnak valami veszélyeset kellett megtapasztalnia, azon felülkerekedni, hogy bekövetkezhessen életében egy újabb szakasz. Foszlányai a beavatásnak itt-ott még fellelhetők. Gondoljunk a bérmálás szentségének kiszolgáltatására. Amikor erre készültem, emlékszem a nagyobbak szavaira „s osztán a püspök pofon csap”. Félelmetesen hangzott. És aztán a püspök csak az arcom érintette. Megnyugtató volt.

Megszelídült a beavatás szentsége. Nem is bírálandó. De képzeljük csak el, mennyire feledhetetlen emlék lenne, ha hirtelen tényleg elcsattanna ott egy pofon. Nem föltétlenül kellemes, de megrázó volna. A beavatási szertartások éppen erről a megrázó eseményekről szólnak.

De nemcsak az egyházi beavatás, hanem a felnőtté avatás is módosult. Egy ideje a fiúk már nem édesapjukkal isszák meg első pohár pálinkájukat. Ki életében van még oly meghatározó szerepe a Bojtorján együttes szavainak, vallomásának: „Apám bort töltött és sodort egy cigarettát nekem. Leült mellém…”

Tizennyolc évesek lettünk. Férfiakká váltunk. Úgy történt a mi életünkben is, mint a legtöbb fiú életében, észre sem vettük. De mámorítóan boldoggá tesz, hogy felnőttek vagyunk. Íme tehát a férfi. mégIS 3

04 05 06 11 13 14 16 18 21 23

27 29 31 32 34 37 40 43 44 45

a2014-2015-ös

tanévre

261-ik évünket kezdtük el szeptember 29-én. Idei évünk is tartogatott meglepetéseket és személyi változásokat Intézetünk vezetőségének összetételében. Egy régi-új vezetővel gazdagodtunk, Ft. András István személyében, aki az idei évtől rektor-helyettesi tisztséget tölt be.

Megüresedett helyét a prefektusi tisztségben Ft. Birton Róbert vette át, kinek bemutatkozását a következő oldalon olvashatják.

mégIS 6

Elég neked az én kegyelmem.

A nevem Birton Róbert-Attila, 19 . január 2 -én születtem a sil-völgyi etrozsényben. Aninószán nevelkedtem, itt végeztem el román nyelven az általános iskolát. anulmányaimat a petrozsényi Mihai Emines u középiskolában folytattam, matematikazika-angol szakon. A l eum beáll tottsága és tan tási nyelve ellenére megtanultam rni, olvasni magyarul. öszönöm édesanyámnak azt a faradságot, amiért nap mint nap leült és foglalkozott velem, seg tett a tanulásban. gyan sak a szüleimnek köszönhetem a vallásos nevelést is, és azt, hogy megszerettem a templomot, ahová rendszerességgel járt a salád vasárnapról vasárnapra. ivatásom alakulásában több lelkipásztornak szerepe van. iskoromtól ministrálok, Ft. láh énes, akkori petrozsényi plébános volt az, aki mindig h vogatott az oltárhoz, először félénken mentem, majd megszokva, sz vesen ministráltam. ésőbb Ft. arga Rezső főesperes úr k sérte utamat a papság felé.

Mindkettőjüknek sokat köszönhetek. assan megszerettem az oltár körül szolgálni, örvendtem mindig a plébános uraknak, a atal tisztelendő uraknak, akik nálunk szolgáltak. gy alakult, hogy a sikeres érettségi után, jelentkeztem a yulafehérvári ittudományi Főiskolára, ahol nyáron részt vettem az egyhetes felkész tőn. etszett a hangulat, a hely varázsa magával ragadott, és könny sz vvel tértem vissza szeptember végén az évkezdésre. A teológián volt idő tovább haladni, erős teni a hivatást, felkészülni lelkileg, szellemileg arra, amit vállalni akarok. Az idő nagyon gyorsan telt, és kellett készüljek a gyakorlati évre, mialatt ki sit jobban megismerhettem, hogy milyen is a papi élet. Az egy évet két plébánián töltöttem, első félévet Székelyudvarhelyen a Szent Miklós plébánián, majd a második félévet ézdivásárhelyen a Boldog zséb plébánián. Mindkét helyen nagyon jól éreztem magam, sokat szám tott, hogy nagy szeretettel fogadtak. Sok kellemes élményben, meglepetésben volt részem, sok minden történt velem, amely fölött még most is el tudok néha gondolkodni. ó volt ki sit bepillantani egy plébánia életébe és erőmhöz mérten tevékenykedni ott. Ezen tapasztalatok után, újból visszatérve a szemináriumba, próbáltam készülni a szentelésekre, a diakónus-, valamint hatodév végén a papszentelésre. Mindig úgy éreztem, hogy Isten gondviselése k sér életemben, sokszor voltam olyan helyzetekben, amelyekből kikerülve, tudtam, hogy sakis tudott kihozni. Ezért papi jelmondatomként a 2 or 12,9-es verset

választottam Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében. gy érzem, hogy ez a szent rási rész tökéletesen kifejezi Istennek gondviselő hatalmát és akaratát, az ő szeretetét irántunk, emberek iránt. Azóta, továbbra is sak megerősödött bennem ez a meggyőződés.

Frissen felszentelt papként a sepsiszentgyörgyi Szent ózsef plébániára kerültem, és onnan egy év után a kolozsvári Szent Mihály plébániára helyeztek segédlelkésznek. Mindkét plébánián nagy szeretettel fogadtak, és nagyon sokat tudtam tanulni, fejlődni. öszönő szavakat mondok mindazoknak, akik seg tettek, mellettem álltak és vezettek ezen évek alatt.

Ezek után következett be életembe egy nagy változás újabb költözés, ezalkalommal Rómába, tanulmányaim folytatására. Az ott töltött idő nem volt könny , de Isten gondviselése újabban megmutatkozott, sok jó embert vezetett az életembe, akiknek ismételten sak köszönetet tudok mondani, és sok olyan eseményen vezetett keresztül, ami hiszem, javamra válik. Aztán következett az idei helyezés és a Szemináriumba történő beköltözésem. Az itt töltendő időre, feladataimra, a munkatársaimra és nem utolsó sorban a közösségünkre Isten áldását kérem imáimban.

mégIS

egy nyáj lesz és egy pásztor...

Első év a szemináriumban ötödévesként Sunt Ioan Iojă, student teolog în anul V în cadrul Seminarului Incarnata Sapientia din Alba Iulia. Dumnezeu m-a chemat la viață la data de 1.03.1979 în orașul Roman, județul Neamț, și am copilărit în localitatea Sagna, la 8 kilometri de acesta, fiind cel mai mic din cei opt frați (cinci fete și trei băieți). În condițiile dificile ale comunismului, părinții mei Vasile (decedat în anul 2012) și Verona, mi-au arătat valorile creștine și calea spre Dumnezeu. La prima Sfântă Împărtășanie am intrat în corul bisericii și (după revoluție) în Acțiunea Catolică, având astfel ocazia să fiu implicat în mod activ în viața Bisericii. După terminarea liceului în orașul Roman, dorind să-l cunosc mai bine pe Dumnezeu și să îi slujesc în cei săraci, am studiat Teologie Catolică Didactică și Asistență Socială, în București. Acolo am cunoscut mai bine adevăratele nevoi ale oamenilor și, simțind că pot fi mult mai util Bisericii și săracilor ca preot, după ce am dat licența, am intrat la Seminarul Franciscan din Roman, iar după un timp m-am transferat ca seminarist al Diecezei de Timișoara, de care aparțin acum.

Mă numesc Mateeș Ferencz Eugen. M-am născut la data de 4. septembrie 1986 la Brașov, după care părinții mei s-au mutat la Timișoara, unde am făcut școala generală. În vacanța dintre clasele a VI-a și a VII-a am avut ocazia să cunosc câţiva fraţi ai Ordinului Franciscan Capucin care prin modul lor de a trăi, au trezit în mine dorinţa profundă de a-l urma pe Domnul mai îndeaproape simțind chemarea la preoție. După terminarea şcolii generale am intrat în Seminarul Mic din Onești (Bacău), la Frații Franciscani Capucini, continuând cu studiile teologice până în anul V. În anul 2013 m-am transferat în Institutul Teologic Universitar din Alba Iulia, pentru Dieceza de Timișoara fiindu-mi mai potrivită din punct de vedere pastoral viaţa de preot diecezan la care am reflectat timp de mai mulţi ani. Îi sunt profund recunoscător Domnului pentru această minunată cale pe care m-a aşezat spre gloria Lui!

és elsőéveseink mégIS 8

A nevem Bartók Csaba-Szilveszter, 1986-ban születtem Kézdivásárhelyen és a Boldog Özséb plébánia tagja vagyok. Középiskolát szülővárosomban végeztem könyvelés szakon. rettségi után technikumba iratkoztam be, majd megpróbáltam a munkaerőpiacon is érvényesülni. Isten hívó szavát először 25 éves koromban hallottam meg, de mivel nincs testvérem, így elég nehéz volt az elindulásom Isten szolgálata felé. Gyakran eszembe jutott a gazdag ifjúról szóló példabeszéd. Úgy éreztem, hogy nem vagyok képes lemondani mindenről. Majd 3 év gondolkodás után egyre jobban meggyőződtem arról, hogy valóban Ő hív engem. Ezért 2014-ben felvételemet kértem a Papnevelő Intézetbe. Azért imádkozom, hogy ha Isten is úgy akarja egy napon kitartó, krisztusi lelkületű papja lehessek a mi Urunk Jézus Krisztusnak.

Berar Sorin Levente vagyok. 1992. október 3-án születtem Nagybányán. Amikor szüleim először elvittek a templomba, nagyon izgultak amiatt, hogy nem fogok csendben ülni és zavarni fogom a szentmisét. Kellemes meglepetés volt, mert úgy figyeltem, majd kiestem a padból. Ezután már mindig akartam menni templomba. Nyolc éves koromban kerültem az oltár szolgálatának titkaiba, és azóta ez meghatározója életemnek. Szerettem ministrálni, már az elsőáldozási szentmisén is olvastam, és utána folyamatosan minden vasárnap, majd amikor már nagyobbacska voltam, hétköznap is részt vettem szentmiséken, persze mindig olvastam. Mondogatták a hívek, hogy csak a hangomról jönnek rá, amikor olvasok, mert olyan kicsi voltam, hogy kisszékre állva sem látszottam ki az ambó mögül. Az Úr már akkor hívott, csak még nem vettem észre, vagy nem akartam. Mint minden fiatal gyerek én is álmodoztam arról, hogy mi leszek majd, ha nagy leszek. Utam a sport felé vitt, de akkor sem hagytam a templomot. Így kerültem arra a döntésre, hogy 2014-ben felvételemet kértem a Papnevelő Intézetbe. Elindulva ezen az úton Szent Pió atya szavait szeretném magamévá tenni: ,, Uram Múltamat irgalmasságodra, jelenemet szeretetedre, jövőmet gondviselésedre bízom ˝ Bustya Roland-Csaba vagyok, 1995. május 21-én születtem Marosvásárhelyen. Családom vallásos, édesapám egyháztanácsos, édesanyám kórustag, öcsémmel meg hosszú évek óta ministrálunk. A belvárosi Keresztelő Szent János plébániához tartozom. Középiskolás tanulmányaimat Gyulafehérváron a Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceumban végeztem, amely a ,,nagy” szemináriumra és az önállóságra készített fel. Idén érettségiztem. Kicsi gyerekkorom óta érzek valamit, ami vonzott a templom és az Egyház felé, akárki kérdezett, hogy mi leszek majd, ha nagy leszek, én azt válaszoltam: „pap szeretnék lenni”. Habár a legelején még magam sem tudtam megmagyarázni, hogy miért, csak annyit tudtam, hogy az kell legyek. Nagyon fontos volt számomra a ministrálás, az oltár körüli szolgálat. Ministrálni Karácsony másodnapján kezdtem, első osztályos koromban, azóta, amikor csak tudok ministrálok. Hivatásomban egy mérföldkő volt a 2009-es jubileumi év, mivel abban az évben került plébániánkra Ft. Kiss Endre és Ft. Oláh Dénes, akik személyében új papi példaképek tárultak elém és akik segítettek engem a hivatás tisztázásában, szintén az ő példájuk láttán jelentkeztem négy évvel ezelőtt a kisszemináriumba. Az idő múlásával megértettem és magaménak éreztem a plébánosom gondolatát, amely meghatároz a továbbiakban: „Népemért és hazámért csak papként tehetem a legtöbbet”.

Daly Attilának hívnak, Nagybányán születtem 1995. április 26-án. Amikor az ember hivatásáról próbál írni, azzal találja szemben magát, hogy nem tudja papírra vetni gondolatait, nehéz megtalálni azokat a szavakat, amelyek jól tükrözik azon lelki eseményeket, amelyek lejátszódtak benne. Anyukám szívén viselte, hogy vallásos nevelésben részesüljek, ezért beíratott a plébániai hittanórákra, de a vasárnapi szentmiséktől kisgyermek voltom miatt „megkímélt”. Nagyon szerettem a hittanórákat, sőt sokszor olyan érzésem volt, hogy minden kérdésre tudom a választ, bár azt, hogy honnan azt nem tudtam.

Elsőáldozásra készülő hittanóra után a káplánunk feltette számomra életem legmeghatározóbb kérdését: hogy nem szeretnék- e ministrálni. Nem is tudtam mi az, hogy ministrálni, csak azért mondtam neki igent, nehogy megharagudjon rám. Elérkezett vasárnap reggel és nagyon izgultam, kíváncsi voltam, ugyanakkor féltem is. Olyannyira megfogott a szentmise és a ministrálás, hogy elhatároztam, pap leszek. Elemi iskolai tanulmányaimat szülővárosomban fejeztem be, majd hallgatva a jó Isten hívására, további tanulmányaimat a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban végeztem Szatmárnémetiben. Ezidő alatt, próbáltam gondolataimat más irányba terelni, de valahogy a papi hivatás volt az, amihez mindig vissza tértem. rettségi után a püspök úrtól felvételemet kértem kispapjai sorába, majd pedig kiállva a Szeminárium felvételi próbáját, igyekszem a hivatásom útján járni. Vianney Szent János mondotta: „A papság Jézus szívének szeretete”, papként szeretném a jó Istent szolgálni, nevelődve nevelni és szeretni feltétel nélkül.

mégIS 9

Demeter Istvánnak hívnak, 1992. február 16-án születtem Gyergyószentmiklóson. Már gyerekkoromban éreztem Isten hívó szavát, legelőször talán első osztályosként a Keresztúri rvaházban, amikor megnéztem a Jézus élete című filmet. Elsőáldozásom után elkezdtem ministrálni, ami nagyon megtetszett, s ezáltal egyre jobban kezdett kibontakozni az Úr hívó szava bennem. ltalános iskolai tanulmányaimat befejezve felvételemet kértem a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumba, de a világi dolgok elcsábítottak és egóm miatt elhagytam a kisszemináriumot. Tanulmányaimat a Fogarassy Mihály Szaklíceumban folytattam teológia szakon. Miután befejeztem a középiskolai tanulmányaimat, felvételemet kértem a apnevel Int zetbe 2012 júliusában, sikertelenül. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem könnyű olyan útra lépni, amit magamtól eltaszítottam. Elhatároztam, hogy fokozatosan megváltozom, és nem az lesz az első, amit a világ diktál, hanem visszatérek arra az útra, amit Isten szánt nekem. Ez eleinte nagyon járhatatlan volt számomra, de Isten segítségével lépésről lépésre haladtam a cél felé. Ekkor új erővel elhatároztam, hogy megpróbálom újból a felvételit. 2014. július 17-én felvételt nyertem. Ekkor jöttem rá, nem elég az, ha felismerem hivatásomat, hanem szükséges kimondanom az igent, úgy, mint tette Szűz Mária Gábriel arkangyal jelenlétében: „történjen szavaid szerint”, vagy ahogyan igent tudott mondani Jézus az Atya akaratának.

Kerekes Péter-Miklós vagyok Csíktaplocáról. 1995. november 18-án születtem Csíkszeredában.

Középiskolai tanulmányaimat a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Teológiai Líceumban végeztem. Már óvodáskoromban szerettem szentmisére járni, nagy ámulattal figyeltem, amikor a pap bácsi felmutatta Jézus testét és vérét. Láttam a ministránsok milyen lelkesen segítettek neki, és elhatároztam, hogy én is ministrálni fogok. Annyira megszerettem az oltár körüli szolgálatot, hogy otthon egy éjjeli szekrényt átalakítottam oltárrá és minden nap itt imádkoztam, még néha szentmisét is „végeztem.” Gimnáziumi éveim alatt főként a történelem, az irodalom és a hittan iránt érdeklődtem. Eleinte még történelemtanár szerettem volna lenni, de ez az irány idővel a lelki gyakorlatok, elmélkedések, és a vallásos iskolai nevelés által megváltozott. Tizenegyedik osztályban történt egy kirándulás alkalmával, amikor rájöttem, hogy nekem Istent kell szolgálnom. Egyre inkább érdekelt a papi élet, az emberek és az Isten szolgálata, az evangélium hirdetése. Elmondhatom, hogy kicsi gyermekkoromtól megvolt bennem ez a hivatás, amit ápolni és erősíteni szeretnék az elkövetkező évek alatt. Pap szeretnék lenni, mert hivatást érzek a lelkemben. Hűségesen szeretném szolgálni Istent és embertársaimat. Hálás vagyok Istennek, hogy itt lehetek és fejlődhetek lelkiek és szellemiek terén is.

Küsmődi Csongor-Ignác a nevem. Lakhelyem Ditró, a „nagy kéttornyú hazája”, ahol sok jó ember él. Az 1994-es év Böjtmás havának 25. napján jöttem a világra. Elemi és általános tanulmányaimat Ditróban a Siklódi Lőrincről elnevezett iskolában végeztem. 2009 nyarán felvételiztem a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumban, ahol elvégeztem a középiskolai tanulmányaimat. Hivatástudatom itt erősödött meg, amikor megtapasztaltam az ima mindent átható erejét. Ennek következtében úgy éreztem, hogy megkaptam azt a kegyelmet mely nem mindenkinek adatik meg. Tanulmányaim elvégzését követően egy év szünet után felvételt nyertem. Az otthon eltöltött egy éves szünet alatt kedves falustársaim, akik már megszerették és megtapasztalták a teológia életét szeretettel vártak, biztattak és imádkoztak értem. Isten és a családom támogatásából erőt merítve indultam el az úton. Az Ő áldását kérve, köszönöm meg mindenki imáját, támogatását és azt kívánom, hogy ne fáradjanak bele a jótettekbe és a vallásos életbe.

A nevem Lechli Arnold, 1994. szeptember 10-én születtem. A szatmárnémeti Szent Család plébániáról érkeztem. Már kiskoromban éreztem a papi hivatást, de még nem bontakozott ki annyira, hogy érezzem Isten meghívott szőlőjébe. Elkezdtem Kolozsváron egy egyetemet, azzal a tudattal, hogy egy szabadabb világban, saját magamra hagyva jól fogom érezni magam. Hamar rájöttem az a világ nem nekem való és ennek hatására Kolozsvárt elhagytam. Ezután volt egy év, ami alatt volt időm gondolkodni és eldönteni valójában mit akarok, mi szeretnék lenni. A sok ima és elmélkedés által rájöttem, Isten szőlőjében kell működjem, Isten méltó szolgájaként.

Segítségemre szolgált bérmaszülőm Harsányi László, Giurgiu Daniel, volt káplánom és Szinovátz György, volt plébánosom is. Ezzel a tudattal felvételiztem idén a Papnevelő Intézetbe. Az itt eltöltött időt saját magam és Isten megismerésére szeretném fordítani. Arra kérem az Urat, hogy adjon erőt, kegyelmet és sok biztatást arra, hogy a most kialakított véleményem soha ne változzon meg. Hű és méltó katonája és szolgája lehessek életem végéig. „Pap vagy te mindörökké, Melkizedek rendje szerint.” Ez a tudat maradjon meg előttem mindvégig, mely egy biztos célt mutat. mégIS 10

László Zsolt a nevem, Csíkszentimréről érkeztem. 1991. február 20-án születtem. Kisgyerekkoromban mozdonyvezető vagy pap szerettem volna lenni. Mozdonyom nem volt, így hamar lemondtam róla, viszont az oltárszolgálat egyre jobban vonzott. Otthon egy kis templomot rendeztem be a padláson.

Ott volt oltár is, tabernákulum is, cibórum és kehely is. Amikor ajándékba kaptam egy olyan imakönyvet, amelyben benne volt a szentmise rendje, azután lelkesebben „miséztem”. Ministrálni is jártam, mindig felnéztem és csodáltam a plébános munkáját. Egyszer történt, hogy egyik osztálytársam, aki szintén hivatást érzett, megkérdezte hittanórán a plébánost, hogy mennyire kell jó tanulónak lenni ahhoz, hogy valaki pappá váljon ? Akkor ő azt felelte, hogy a legjobbnak! Nemcsak az osztálytársam, hanem én is megijedtem ettől a felelettől, hiszen nem tartottam magam jó tanulónak. Szomorúan elhessegettem a papság gondolatát, azt hittem, hogy ez nem jöhet össze nekem. Mi leszek, ha nagy leszek? Magyartanár, politikus vagy riporter? Tanulmányaimat ezek irányában folytattam, de semmi nem fogott meg igazán, azonban a Jóisten nem feledkezett meg rólam. Mielőtt befejeztem volna az egyetemet, úgy rendezte életemet, hogy ha nem ministránsként, de sekrestyésként újra az oltár közelébe kerüljek és felszítsa bennem a gyerekkori álmot. Kétéves sekrestyéskedés után biztos voltam benne, hogy nekem itt a helyem és a gyerekkori meghátrálásomat elfeledve jelentkeztem a Papnevelő Intézetbe. Hálás vagyok Istennek, amiért meghívott, türelemmel várt rám eddig, és ide a Papnevelő Intézetbe irányította lépteimet! Tudom, hogy sose vagyok egyedül és Ő a legjobb rendezője életemnek!

A nevem Miklós Szilárd, Segesváron születtem 1994. május 9-én. Vallásos családban nevelkedtem, a testvéremmel sokat ministráltunk. Tanulmányaimat szülővárosomban végeztem, tavaly érettségiztem.

Gyermekkoromban is éreztem valamit, de komolyabban tizedikes koromban fogalmazódott meg bennem a hivatás arra, hogy Istent szolgáljam. Tavaly jelentkeztem a Szemináriumba és az első félévet elvégeztem, majd gondolkodási időt kértem. Az idei papszentelésen az érsek úr prédikációja nagyon megfogott, újra átgondoltam hivatásomat, és ősszel ismét visszatértem a szemináriumba. A félév gondolkodási idő alatt nem találtam meg otthon a helyemet, valami mindig hiányzott: a közösség, a lelki nevelés, a program. Örülök, hogy a jó Isten kiválasztott, és remélem megadja nekem a kitartás kegyelmét, hogy sikeresen elvégezhessem a teológiai tanulmányokat. Kérem Istent, hogy gyarapodjak szellemileg és lelkileg.

Olasz Béla vagyok. 1995. február 10-én születtem Székelyudvarhelyen. Székelyudvarhelytől 10 kmre van szülőfalum, Máréfalva, ahol nevelkedtem. A Jóisten három testvérrel áldott meg engem, két bátyám és egy nővérem van. A családom egy hagyományos falusi család. Visszaemlékszem, hogy gyermekkoromban édesanyám mindig elvitt minket a szentmisére . A család által tanultuk meg a hitet és a munkát megélni. Mindig is érdekelt az, hogy a pap mit csinál az oltárnál, otthon gyakran probáltuk eljátszani mi is a nővéremmel. Nagyon szerettem és szeretek ministrálni, gyakran gondolkodtam azon, hogy pap lennék én is. Életem azonban másképp alakult. Isten hívó szavára először nem hallgattam, ponto-sabban a zajos világban nem hallottam elég tisztán, ám az Úr útjai kifürkészhetetlenek. Így a sikeres érettségi után tudtam, hogy mit kell tennem, és jelentkeztem a Papnevelő Intézetbe. Hivatásom elmélyítésében sokan segítettek, utat mutattak. Hiszem, hogy a Jóisten segedelmével jó pap lehetek.

Vánkos Alexandru a nevem. Nagyváradon születtem 1976. április 2-án. Otthon agnosztikus szellemben nevelkedtem és az iskolában az ateista nézetet szívtam magamba. Gyakorló ateista lettem, a hit ellen érveltem. Érdekes módon Jézus személye vonzó volt nekem, ha nem is hittem benne. De kitartottam a „racionalitásom” mellet addig, míg a jó Isten egy nap szégyenbe tette az „okosságomat” és egy egészen váratlan helyről mutatta meg nekem az igazságot: az evangéliumból! Tizenhat éves voltam. A szívem nyugtalan volt és egy jobb, gazdagabb és izgalmasabb életet kerestem. Kivándoroltam Spanyolországba, ahol különböző területeken dolgoztam. Megtaláltam mindazt, amire vágytam: anyagi javak, párkapcsolat, utazások, élmények, és még sok minden. Kezdtem megszokni a nyugati életstílust és azonosultam vele: anyagiasság, felszínesség és zéró vallásgyakorlat. Ez lassan nagy ürességet keltett bennem. Tíz év kellet ahhoz, hogy belássam: otthon sokkal boldogabb voltam és pedig azért, mert volt egy életcélom. Sok mindenem nem volt, de ott volt a rózsafüzér a kezemben, amit Medjugorje-ban tanultam imádkozni. Újra elővettem azt a rózsafüzért, amelyet már 10 éve nem imádkoztam és az üresség eltűnt, mintha ott sem lett volna. 2008 decembere volt. Ettől a dátumtól számítom én a Krisztus előtt és Krisztus utánt az életemben. Két év után a lelki vezetőm megkérdezte, hogy gondolkodtam-e már a papságról. Kérdezték tőlem mások is, de én tartottam a magamét: nem, az én hivatásom a házasság, a család. 2011-ben Medjugorje-ban, egy papnak a tanúságtétele annyira megtetszett, hogy elfordította szívemben azt a kulcsot, amelyet Jézus már gyerekkoromban rakott oda: a papságot. Az ajtó Jézus, a kulcs a papság, az ajtóhoz vezető út Mária.

mégIS 11

Vásári Norbert-Zsolt a nevem, 1995. március 24-én születtem Nagyváradon, a családom egyetlen gyermekeként. Tíz éves koromban ministráltam először, ami már elsőre megtetszett, nagyon megnyugtató érzés volt az oltár közelében lenni. A szentmiséken való ministrálás annyira magával ragadott, hogy arra kértem szüleimet vigyenek el a vasárnapi szentmisére azért, hogy ministrálhassak. A plébános atya nagy örömmel fogadott és megtanított mindenre, amit egy ministránsnak tudnia kell. Ezt követően elkezdtem hittanórákra járni a templomba, hogy elsőáldozó lehessek. Mikor elsőáldozó lettem, azt mondtam magamnak, amikor nagy leszek, akkor én pap akarok lenni. Ahogy nőttem és kamaszodtam, Isten és az oltárszolgálat fontos volt számomra, de már a papság felé nem éreztem vágyódást. Mindemellett fontosnak tartottam a rendszeres gyónást és a rendszeres napi imádságokat. Az idei év nagyheti szertartásai alatt azt éreztem, hogy az Úr hív engem az Ő szolgálatára és a papi hivatást ajándékozza nekem. Erre a hívásra igennel válaszoltam, és megpróbálom járni azt az utat, amelyet nekem szánt .

„Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mindjárt Véreddel fizeted.

Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad; Hadd vesszen el az élet, ha A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi, Függetlenségedet A nagyvilág kincséért Árúba ne ereszd.

Vesd meg, kik egy jobb falatért Eladják magokat. „Koldúsbot és függetlenség!”

Ez légyen jelszavad.”

Részlet Petőfi Sándor: Ha férfi vagy, légy férfi c. verséből

mégIS 12

Élménybeszámoló

Hosszabb idő után, amit a Szeminárium falain kívül töltöttem, most visszagondolva, hála Istennek, úgy érzem, megerősödve tértem vissza.

Gyakorlati évemet első félévben Szászrégenben és második félévben Kézdiszentléleken töltöttem. Nagyon örülök, hogy erre a két helyre kerülhettem. Ahogy a papi életben is van, egyik helyen pörgősebb az élet, a másik helyen nyugodtabb, úgy érzem ezt is meg tudtam tapasztalni az egy év alatt. Sok jó tapasztalatot szereztem, sok példát láttam és sok jó leckét kaptam.

Gyakorlati év után két év gondolkodási időt kértem. E két év alatt sok mindent kipróbáltam, a hittanóra tartást, a sofőrködést, bevásárlóközpontban való dolgozást. De bármit is tettem, éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, és nem ez, amit én kell tegyek.

Sokat imádkoztam, gondolkodtam, lelkigyakorlaton voltam, kértem Istent, hogy tudjak helyes döntést hozni és vezessen oda, ahol a helyem.

Both László Gyakorlati éves élményem leírása előtt elgondolkodtam, hogy melyiket is osszam meg a sok szenzációs, örömteli, fölemelő élmény közül. A mégIS témájára reflektálva, úgy döntöttem, hogy egy Gyimesbükkben történt élményemet osztom meg, amely ugyanakkor kötődik a férfi identitáshoz.

Mikor megtudtam, hogy Gyimesbükkben kell szolgáljak egy fél évet, nagyon örültem és hálás voltam a Gondviselésnek. Odaköltözve ismerkedtem az emberekkel, a környezettel úgy, hogy többször végigbicikliztem a hosszú és ugyanakkor gyönyörű Gyimes völgyén. Egyik ilyen biciklizés alkalmával megláttam a kultúrotthon előtt egy plakátot, amelyen az állt, hogy „ JUDO”. Tudniillik középiskolás koromban judoztam, és nagyon megszerettem. De Gyulafehérvárt nem volt lehetőség folytatni, ezért abba kellett hagynom. De e plakát komolyabb szemügyre vétele után eldöntöttem, hogy amíg Gyimesben tartózkodom, addig elmegyek az edzésekre. Megbeszéltem a plébánossal, a segédlelkésszel és ők rábólintottak. Októbertől egészen februárig jártam edzésekre, ahol nevelődhettem. Az oda járó fiatalokat elhívtam szentmisére és nagy örömömre el is jöttek. Az edzések számomra

mégIS 13

ontosnak tartom a fizikai mozgást és ezt egy olyan sportágban kell végeznünk, amelyet szívvel lélekkel tudunk tenni, ahol nem teher az edző utasításait követni. Úgy gondolom, hogy a sport is nagyban hozzájárul a férfivá válásunkhoz.

A judo által figyeltem a testemre, a rendszeres mozgásra és ugyanakkor a csoporttársaimra, akiket próbáltam Istenhez közelebb vezetni. Kettős cél vezérelt: judozni akartam és Istenre hangolni az oda járó fiatalokat.

Farkas Zsombor Egy életre szóló félóra…

A gyakorlati évnek emlékei még ma is elevenen élnek szívemben. Ezek meghatározzák kapcsolatomat Istennel, embertársaimmal, és megerősítik bennem a hivatásom iránti elköteleződést. Ebben a rövid beszámolóban nem azt szeretném ecsetelni, hogy mennyi mindent tettem én, hanem a hangsúlyt Isten tetteire szeretném összpontosítani. Hiszem, hogy minden, ami velem történt ebben a kilenc hónapban, az Ő műve volt.

Megszámlálhatatlanul sokat tett! Millió mosoly Millió jó tanács Millió könny Minden másodperc töredékében velem volt, velem van ma is! Ezt leginkább Assisiben tapasztaltam meg. Abból a célból, hogy az olasz nyelvet jobban megismerjem, két hónapot töltöttem Olaszországban. Ennek első felét Assisiben, a Porciunkula kolostorában. Erről azt kell tudni, hogy a Kisebb Testvérek endjének az Anyaháza. Az itt található kicsi kápolnát maga Szent erenc atyánk állította helyre romjaiból. Szeráfi atyánk számára ez a hajlék volt az a hely, ahol először értette meg az Örömhír üzenetét, és ezt követően itt ismerte fel élethivatását, mely az Evangélium és a mi Urunk Jézus Krisztus nyomdokainak szoros követésére szólítja. Itt szeretett leginkább tartózkodni. Itt is halt meg. Szent ez a hely! Nagy ajándék volt számomra az itt töltött idő, az itteni ferences testvérek barátsága és vendégszeretete. Minden este fél nyolctól egészen nyolc óráig ebben a kápolnában mondtam a rózsafüzért. Ebben a félórában különösképpen éreztem Isten tevékeny jelenlétét az életemben. Az Ő ujjai, mint a fazekas ujjai a cserépedényt, úgy alakítottak engem az evangéliumhoz. Egy életre szóló félóra volt ez számomra, amely által közelebb kerültem Istenemhez, hivatásomhoz.

A gyakorlati év tapasztalata számomra az, hogy Isten él és törődik velünk! Mi mindannyian az Ő szeretett gyermekei vagyunk, és egymásnak testvérei, akiket csak az tehet igazán boldoggá, ha minden teremtménnyel együtt a ölséges Isten dicséretét zengjük életünknek minden napján. Pax et Bonum! Béke és Jóság minden Kedves Olvasónak!

fr. Guia Laurean Hugo ofm

Bereczki Attila-Szabolcs

„Mennyegzős köntösben” . október e nagy öröm volt számunkra. römet jelentett azért, mert egy harmadéves és két ötödéves kispaptársammal együtt magunkra ölthettük a reverendát. Minden évben új generáció ölti magára a reverendát, ezáltal felvételt nyer a papságra készülők közé. gy t nik, hogy ez kis lépés, de utólag visszagondolva rá, tulajdonképpen óriási dolog.

A ruhának is sok mondanivalója van, de inkább a befogadás oldaláról ragadnám meg ezt a különleges eseményt. Mindenki arra vágyik, hogy szeressék és elfogadják, hogy ezáltal tudjon szeretni. Ez a boldogság egyik összetevője, ami minden ember életében fontos . Arra vágyik minden ember, hogy megtalája a helyét az életben, ahol elfogadják úgy, ahogyan van, értékelik tevékenységét, számítanak gondolataira, cselekedeteire.

Elfogadják akkor is, ha néha téved, hibákat követ el. an hová visszatérjen, ahol vigasztalást, megbocsátást talál. Ez azt jelenti, hogy tartozunk valahová, egy társasághoz, közösséghez, ahol jól érezzük magunkat, ahol önmagunk tudunk lenni. Ez nem más, mint egy csetlő-botló, küzdő és reményteljes kispapi közösség. Most ugyanezt a befogadást érezzük kispaptársainktól.

A befogadás által, felelősségérzetünk is nagyobb lett, hiszen ezután az életünkkel képviseljük ezt a közösséget, Intézetet és nagyon számít, hogy milyen életvitellel tesszük ezt. lyan kell legyen az életünk, hogy aki velünk találkozik, megérezze Isten jelenlétét, szeretetét, gondoskodását s áldozatvállalását.

Most, hogy Nagyméltóságú és őtisztelendő akubinyi György érsek úr és a Szeminárium elöljárósága jóvoltából magunkra ölthettük a reverendát, nagy hála van bennünk, ugyanakkor öröm és boldogság is.

Akárhányszor rápillantok a reverendára, eszembe jut, hogy Isten szent szolgálatába akar állítani.

Interjú Jakubinyi Gyö rgy é rsek ú rral mégIS: Kérem, röviden mutassa be Lisieux-i Kis Szent Teréz életét! Érsek atya: Kis Szent Teréz 1873. január 2-án született Alençonban, édesapja Boldog Lajos (Louis Martin), édesanyja Boldog Azélia (Zélie-Marie Guérin).

Kilencedik gyermekként született. 1881-ben kezdett a Notre-Dame-du-Pré bencés apátság iskolájába járni.

Nővére példája nyomán ő is szerzetesnő akart lenni, de fiatal kora miatt többször is elutasították kérelmét. Ezért 1887-ben a püspökhöz ment engedélyt kérni, aki szintén elutasította. Terve megvalósítása érdekében Rómába zarándokolt, ahol november 20-án XIII. Leó pápát is megkérte, hogy engedje kolostorba lépni 15 évesen, mire a pápa a következőt válaszolta: „ha a jó Isten úgy akarja, be fog lépni”. 1888. április 9-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén beléphetett a Lisieux-i Kármelbe. Tíz évet sem töltött a kolostorban, hiszen 1897. szeptember 30-án, 24 évesen hosszú szenvedés után, tuberkolózis következtében meghalt. mégIS: Miért pont Szent Terézre esett a választás a kedvenc szentet illetően? Érsek atya: Nem nekem esett a választásom rá, hanem ő választott ki engem. Kis Szent Terézt mindenhol tisztelik a világon, katolikus templomok elképzelhetetlenek a szobra, vagy képe nélkül – úgyhogy a máramarosszigeti templomban is ott van a szobra a mai napig. Az életrajzát csak kispap koromban olvastam. A régi életrajz 1916-ban jelent meg, Nagyfejeö Gabriella angol kisasszony fordította.

Amikor III. éves voltam, egy chevetogne-i bencés látogatott meg bennünket. Összeszedte otthoni címeinket azzal az ígérettel, hogy majd küldet idegen nyelvű teológiai műveket külföldről, hogy olvassunk mégIS 16

zsinat utáni könyveket is. Ugyanazon év szeptemberében érkezett egy képeslap, tarka tehenek legelnek szép normandiai dombvidéken, Lisieux-ben van lepecsételve a képeslap, és azt írja, hogy „Kedves Atya, szeretnénk segíteni önt, mint teológust, francia teológiai könyvek küldésével”. Így sorra kaptam a Kis Szent Teréz önéletrajzát, színdarabjait, leveleit, és aztán jött a meglepetés. 1969. április 13-án – fehérvasárnap – volt a papszentelésünk. Meghívtam persze a nővért, udvariasságból. Tudtam, hogy nem jöhet el. Egy kis ajándékcsomagot küldtek. Ebben volt egy kehelyfelszerelés és egy szentkép, rajta volt egy ima, és rá volt írva, hogy beírtak a Lisieux-i Papi Egyesületbe. Mellette volt egy Kis Szent Teréz ereklye, ex pulvere corporis (holtteste porából), amire azt írta a határőr, hogy „fotografii de familie”, na mondtam, „jó, Kis Szent Teréz rokona lettem”. A csomagot kísérő levélben azt írta a nővér „levelei alapján megállapí-tottuk, hogy ön már annyira ismeri a Kis Szent Teréz lelkiséget, s éli, – habár ilyet nem szoktunk tenni, hogy a Lisieux-i Papi Unióba bevegyünk tudta, és akarata ellenére papokat, de meg vagyunk győződve, hogy ez örömére szolgál. Ezért a papszentelése napján beírtuk a törzskönyvbe. Itt van most a szabályzat, és kérjük, hogy utólag hagyja jóvá a beírást.” Én természetesen rögtön jóváhagytam. mégIS: Miben lehet Szent Teréz példakép a MA embere számára? Érsek atya: Marad mindig az, amit Kis Szent Teréz szeretett volna, minden lenni. Azt mondta: „Bámulom Szent Ferencnek az alázatát, nem vállalta a papságot, alázatból. Én szeretnék hithirdető lenni, bejárni a világot. Szeretnék vértanú is lenni. Szeretnék egyházdoktor lenni.”

Ezt kimondta Kis Szent Teréz, úgyhogy megjövendölte, és beteljesült ez a vágya. De azt mondja, minden egyszerre nem lehetek, s akkor megint elővette a Szentírást, és olvasta, hogy Szent Pál azt mondja, hogy nem lehet mindenki tanító, úgy ahogy a testben van fej, karok és lábak, és gyomor, és mindegyiknek megvan a szerepe, és a közösséget szolgálja. De a láb nem lehet kéz, és a fej nem lehet gyomor stb. És amikor Szent Pál a szeretet himnuszában felsőbb, nagyobb utat mutat a szeretetet, akkor felkiált Kis Szent Teréz: „anyám az Egyház szívében, én leszek a szeretet és akkor minden leszek”. Mert azt mondja, „ha nem volna szeretet, senki nem menne misszióba, senki nem vállalná a papságot, nem menne el betegápolónak stb.” a szeretetnek az egyházdoktora. Nagyon leegyszerűsítve lelki gyermekség, a szeretet és bizalom útja. És ebben benne van, hogy a hétköznapi, egyszerű dolgokat rendkívüli hűséggel kell teljesíteni, szeretetből. Ez a lényeg, és ez, akármilyen hivatásban dolgozik valaki, mindenütt lehet eszménykép, akár orvos, akár betegápoló, nagytata, vagy pedig apáca. Azaz a mindennapi szürke kötelességet megszentelni, hűségesen teljesíteni, szeretetből Isten iránt, ez a teteje mindennek. an egy híres mondása Kis Szent Teréznek: „Többre tartom a hétköznapi áldozatok egyhangúságát, monotóniáját, mint az elragadtatást”. mégIS: Miben lehet példakép Szent Teréz édasapja, a mai AP K számára? Érsek atya: Boldog Martin Lajos minta családapa volt. allásosan nevelte gyermekeit. A házassági hűség, a vallási kötelezettségek teljesítése, a hétköznapnak a megszentelése, és végül a szenvedés hősi elfogadása. Ezekben mind-mind példakép. mégIS: Kérem ossza meg gondolatát, üzenetét a mai apák és férfiak számára! Érsek atya: A szentekről azt mondjuk, hogy „admirandi, sed non imitandi – meg kell bámulni őket, csodálni, de nem lehet követni”. Fordítva kellene mondani. Szent Pál az eszménykép, ki azt mondja a korintusiaknak: „Legyetek az utánzóim, amennyiben én is Krisztust utánzom” (1Kor 11,1). agyis kövessetek engem, amennyiben én is Krisztust követem. Tehát ha észrevesztek rajtam valami hibát, abban ne kövessetek. De amikor én Krisztust követem, akkor ti is kö-

vessetek engem, mert rajtam keresztül Krisztust követitek. S ez azért fontos, mert azt jelenti, hogy ahogy élt a 19. században Louis Martin, ékszerész, órásmester, ahogy nevelték a gyermekeiket, a mai társadalmi körülmények között nem lehet lemásolni szó szerint. De a lelkiség, amit megéltek, az örök érvényű. A férfi a katolikus tanítás szerint – a Biblia szerint is – a családfő, de ahogy Szent Pál mondja: „férfiak szeressétek feleségeteket, feleségek tiszteljétek férjeteket” (Ef 5,25 5,33), de a kölcsönös szeretet az kötelező, egyenrangban vannak mind a ketten.

De a családfő a FÉRFI. mégIS: A férfi mint családapa, a vallásnak a védőbástyája. eszélyben van-e? Érsek atya: eszélybe sohasem kerülhet az, ami egyszer már hittétel, például a papság csak a férfiaknak van fenntartva. Az r ézus korában a nőknek nem volt egyenjogúsága, nem voltak még emancipálva, nő ki sem mehetett az utcára egyedül. iszont az üdvtörténetet mi nem kerülhetjük meg, az r ézus férfi volt, csak férfiakat szentelt pappá, de ugyanakkor a nők felé nyitott. Szóba állt, a zsidó rabbi, egy eretnek, kiközösített szamaritánus asszonnyal ákob kútjánál (egy profi rabbi a feleségével sem beszélgethetett az utcán, csak otthon). Az r ézus a nőknek megadta a maguk szerepét, előre jelezte azt, hogy az Egyházban is van szerepük. annak helyhez és időhöz kötött szerepek, és vannak olyanok, amelyek nem időhöz, hanem hitünkhöz vannak kötve.

A család feje a férfi, ez a teremtés óta így van, Szent Pál is azzal érvel, hogy a férfit előbb teremtette a óisten, mint a nőt. Beke György útleírásában egy bihari szólás a következőket mondja: „a kalapot a férfi hordja, de a kalap a fejen van, és a fej csak oda fordulhat, ahova a nyak engedi. A nyak a feleség”. Tehát megvan a bihari mondásnak is a jelentősége. mégIS: Érsek atyának köszönjük szépen ezt a beszélgetést és a Kis Szent Terézről – éppen ebben az esztendőben negyvenedik alkalommal – tartott előadássorozatokat.

mégIS 17

A férfi személyiségének teljessége a Szentírás tükrében A Bölcsesség könyvének első lapjain a következőt olvashatjuk a szentíró tollából, melyeket Salamon ajkára ad: „Én is halandó ember vagyok, mint a többi és a föld első ivadékának utóda” (Bölcs 7,1). Ez a mélyre szántó, sokatmondó sor, bibliai kutakodásunkat a férfi alakjával kapcsolatban visszavezeti a kezdeti férfikép mára már megfakuló gondolatához. Ahhoz a gondolathoz, melyet kezdetben Isten gondolt el, és amely habár elhalványodott mára, semmit sem veszített időszerűségéből: „Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét” (Ter 2,7).

A fent említett idézet, a keresztény ember gondolkodását akarva-akaratlanul az első emberre, Ádámra, a testből és lélekből alkotott emberre, a klasszikus értelemben vett férfiság első képviselőjére irányítja. Amint azt a név etimológiája, eredete is sugallja, Ádám férfiságának nagyszerűsége abban rejlik, hogy habár a föld porából vétetett, mégis átitatódik a teremtés kezdeti gondolatával. Azzal az alapvető gondolattal, amely Isten legbelső szerető valójából árad ki, nevezetesen, hogy az ember nem a teremtés eszköze, hanem annak célja, test és lélek egysége.

A Szentírásból csupán három példát szeretnék említeni, amely a keresztény férfi két alaptulajdonságára, ismertetőjegyére utal. Ez a három bibliai személy, akire példaként reflektálok, nagyon jól bemutatja azokat az alaptulajdonságokat, melyek szükségszerűen a férfi karakteréhez tartoznak.

Az első példám a Bírák könyvéből származik. Az elbeszélésnek központi alakja egy ószövetségi férfi, aki akkor jelenik meg, mikor a választott nép a legnagyobb veszedelemben van. Józsué halála után Isten népén ismét a züllés, a tobzódás vesz erőt, és ekkor mintegy a Keresztelő Szent János fogantatásának megjövendöléséhez hasonlóan, annak előképeként eljön az Úr angyala, hogy a magtalan Manoáhnak és feleségének megjövendölje annak a bírának világra jöttét, aki megmenti a züllés és a pusztulás karmaiból nemzetét. E nagy történelmi személy születéséről így ír a Biblia: „Az asszony fiút szült, és Sámsonnak nevezte el. A gyermek felnőtt, az Úr megáldotta, és az Úr lelke irányítani kezdte…” (Bír 13,24–25). Ha gyerekkorunkban valaha forgattuk a képes Bibliát, akkor láttuk, hogy Sámson személyiségének első, a többiek fölött kiemelkedő tulajdonsága a testi erő. A férfinak isteni rendeltetés alapján mindig is státusszimbólum volt és lesz a fizikai erő, mely a Szentírás szemszögéből sem megvetendő, hiszen Isten az emberi betevő falat megkeresését a bűnbeesés után Ádám verejtékes munkájához kapcsolja: „Fáradtsággal szerzed meg a földön táplálékodat életed minden napján” (Ter 3,17b). Isten ebben a mély gondolatban kifejezi, hogy a férfi fizikai ereje családja fenntartására rendeltetett, azért, hogy a hozzá tartozóknak betevő falatot nyújtson.

mégIS 18

A nyers, fizikai erőnek második, ám ugyanolyan fontosságú célja a védelem, mely visszautal Sámson óvó, védő alakjára, aki szüntelenül házanépe testi és lelki épsége fölött őrködik. Számtalanszor folytat harcot, hogy népét az ellenségtől megmentse és halála előtt is ez a végső gondolat, amely megszületik benne. Ugyanígy a keresztény férfi, családapa lelkében is meg kell születnie az előbb felsorolt kettős értéknek, mert a családjáért dolgozó és a családját védelmező férfi képe a mennyei Atya akaratába illeszkedik bele.

A testi erő rokonának, a lelki erősségnek keresése folyamán a Szentírásban kutakodva, szintén az szövetségben fellelhető személy élettörténete, Jób lelki erőssége siet segítségünkre. Vélhetően ismerős az olvasó előtt a Jóbról szóló elbeszélés. Ő feltehetően az özönvíz után élő gazdag fejedelmet jeleníti meg, és élete során az Úr kezének nehézségét kell megtapasztalnia. E szenvedéstörténet során viszont kiviláglik a férfi lelki erőssége. Élete folyamán rettenetes csapások érik. Mindent, amit földi élete folyamán összegyűjtött, az Úr elvesz tőle. És ennek az anyagiaktól való megfosztottságnak mintegy fokozása, hogy barátait és egyszerre tíz gyermekét veszti el, végül pusztán felesége marad mellette, akinek ajkáról olykor-olykor a lelki erősséget megtörő méltatlankodás hangzik el az idős, megtört, beteg Jób felé: „Még mindig kitartasz feddhetetlenségedben? Átkozd az Istent és halj meg!” (Jób 2,9).

A Biblia e könyvében Jób néha hangosan kiált Istenhez segítségül. Megfogyatkozott lelki erősségét, mint orvoshoz viszi a Mindenható elé, de soha nem szór sem átkot, sem pedig káromlást. A kortárs férfiképnek ez a szenvedő, férfiúi mivoltától mintegy megfosztott ember jelentheti második példáját, aki nem káromol, hanem lelki erejét Isten elé helyezi és az Úrtól vár segítséget, mert ismeri az Úr ígéretét: „Mert elküldi angyalait hozzád, hogy védelmezzenek minden utadon. A kezükön hordoznak majd téged, nehogy kőbe botoljék a lábad” (Zsolt 91,11–12). A férfi egyik legsúlyosabb sorscsapása, melyet Jób története mutat be, a büszkeségtől, az élet sikereitől való megfosztottság.

Számos példa mutatkozik erre, hiszen korunk pórul járt férfiúi, miután becsületüket vesztették, inkább menekülnek a szenvedélyekbe, nem ritkán torkoll életük tragédiába, mert reménytelenségük tengerében nem ismerik fel a lelki erősség szigetét, és nem tudnak a szenvedő Jóbbal a Magasságoshoz fordulva kimondani: „Hallgass meg hát, kérlek! … Kérdezni akarlak, világosíts fel! Azelőtt csak hírből hallottam Felőled, most azonban saját szememmel látlak” (Jób 42,4–5).

Az előbb felvázolt két hasonlatot végérvényes tökéletességgel az Újszövetség központi alakja ötvözi. Ő a férfi személyének csodásan hibátlan mintaképe, maga az Úr Krisztus. Az Ő életéből tökéletes példát kapunk Ádám és Sámson fizikai erejének a Jób és Salamon lelki erősségével és bölcsességével átszőtt férfikép tökéletességére.

Mindezt bizonyítja a Szenthagyomány is, hiszen Jézus földi életében az ácsmesterséget tanulta nevelőatyjától, Szent Józseftől, és ez a fizikai munka jelentette a Szentcsalád földi megélhetését abban a korban.

Ugyanezzel egy síkban, ha az Ő tanítását szemügyre vesszük, látjuk, hogy legtöbb példabeszédében is a fizikai erőkifejtés jelenik meg: olyanok, mint az aratás, a szüret, a föld megművelése. Jézus fizikai erejének megcsillanása az evangéliumban akkor történik, mikor az Atya házáért emésztő buzgóság arra indítja, hogy az oda nem illő csőcseléktől megtisztítsa a templomot: „Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat fölforgatta” (Jn 2,15). Majd ezt követően az üdvösségtörténet Krisztus lelki és testi erejéről, az Olajfák hegye felé vezető út tanúskodik: az ostorcsapások elviselése, a leroskadásokból való felkelés, a fájdalmas Anya szenvedésének látása és végül a végtagjaiba fúródó hegyes szögek éles hasító fájdalma. A férfiasság itt megnyilvánuló külső ereje csodálatosan egyesül a lelki erősség erényével és eredményezi e kettő Isten szolgálatába állítását, az üdvtörténet csúcspontját: „Beteljesedett!” (Jn 19, 29b). Mert mit ér a fizikai erő lelki erősség nélkül, és fordítva? A pusztán fizikai erőben megnyilvánuló férfiasság csupán nyers viselkedés, valamint a lelki erősség, mely nem párosul fizikai tenni akarással pusztán tettekre nem váltott erénnyé zsugorodik.

A 21. század keresztény férfijának e két markáns, egymást kiegészítő, alapvető tulajdonság harmonikus alkalmazását kell megtanulnia. Nem elég a fiatalok testépítő termekben eltöltött több órája, nem elég a családapa pusztán unott kötelességből elvégzett munkája. De elég a fizikai erő fejlesztése azért, hogy embereken segítsünk és védelmezzük testvéreinket, és szintén elég a családapa családja felé forduló áldozatos és becsületes munkája, mely valójában a teremtő, oltalmazó Isten képmása. Mert minden férfi az ő tulajdonságaival a tökéleteset, a jobbat, a magasztosabbat akarja elérni, az Isten ügyét hivatott szolgálni. Ezért a férfi életére vonatkozóan még ma is érvényesek a zsoltáros igéi: „Boldog az a férfi, aki az Urat féli” (Zsolt 112,1). mégIS 19

fura Milyen módon éli meg férfiasságát a szerzetes? (két ferences barát válasza) Azzal, hogy valaki Assisi Szent Ferenc evangéliumon nyugvó szerzetesi életformáját választja,– mert erre meghívást kap – férfiasságát egészen másként éli meg, odaadja magát másokért, mert ez teszi teljessé. A szerzetes férfi az alkotásban, a cselekvésben, a szeretetben Istennel együttműködik a teremtésben. Amikor alkot, azt nem önmagáért teszi, hanem mindig mások felé irányul műve, mert ebben benne van az odaajándékozás, mely hozzátartozik a szerzetes életéhez. Amint Jézus Krisztus földi életében mindig azon volt, hogy másoknak felkínálja az üdvösséget, a szerzetes is erre törekszik életével. Az ajándékozásra való törekvés számára egy út, amely végül szabaddá teszi, de erre a szabadságra lassan, fokozatosan jut el. Ahogy a jó édesapa állandóan azon van, hogy gyermekének ajándékozza idejét, tudását, hogy átadja a szellemi értékeket, úgy a szerzetes is lelki-apa és édesanya egyben azok számára, akikhez az Isten küldi. Isten kezévé válik, és egész lényét, személyét, életét átjárja Isten kegyelme ebben a küldetésben.

A szerzetesben a férfias pólus különböző vonásai fedezhetők fel, amelyek végső soron az ajándékozást, az odaadást mozdítják elő. sak egyet említsünk: ilyen például a belső harcias vonás, mely nem az erőszakban bontakozik ki, hanem a szeretetért való küzdelemben; harcol az igazságosság mellett, a béke érdekében, küzd egy békés, jobb világért, mert fontos számára közösségének testi-lelki fejlődése az Isten felé vezető úton.

Assisi Szent Ferenc egy olyan sajátos evangéliumi életformát élt, amely lehetővé tette, hogy kibontakozzon férfiassága az ajándékozásban és számos olyan vonásban, mely gazdaggá tette.

fr. Portik-Lukács Loránd ofm Minden fiúban ott van az igény a beavatásra, a férfivá válás folyamatára, rituáléjára. Ez egy létfontosságú tapasztalat, ami átvezet a fiúlétből a férfilétbe. A beavatáshoz kell egy vezető és egy közösség, ahová beavatódik a férfi, egy közösség, aki befogadja őt. Ez számomra a szerzetesi örökfogadalomban valósult meg, mert ez egy rituális esemény, közösséggel, elöljáróval és befogadással. A beavatás mindenképpen valaminek a vége és valaminek a kezdete. Az ember érzi azt, hogy befogadták, már véglegesen ehhez a közösséghez tartozik, mostantól már együtt felelünk közös küldetésünkért, hivatásunkért. A fogadalomtételkor mindkét tenyeremet V alakban helyeztem elöljáróm szontén V alakba tartott mindkét tenyerébe. Ez számomra jele az én akaratomnak (Voluntas mea), amelyet Isten akaratába (Voluntas Dei) helyezek. (Szerintem az igazi férfi tud engedelmes lenni elöljárójával szemben! Isten kegyelméből!) Ezt követően, a rituális cselekmény keretében, minden egyes örökfogadalmas szerzetes testvérem egyenként kezet fogott velem, szemembe nézett és pár buzdító szót intézett hozzám. Az ember ilyenkor veszi észre, tapasztalja meg a férfiak közötti összetartozást és a „törzsi” (rendi) értékekhez való ragaszkodás fontosságát. Az örökfogadalom szövegében konkrétan kijelentettem: Urunk Jézus Krisztus nyomdokainak szorosabb követésére kötelezem, szentelem magam. Hiszem, hogy ha erre törekszem, ha ezt nap mint nap Isten kegyelmével megélem, akkor Jézus Krisztust férfiasságában is követni fogom. Hasonlóvá leszek a férfi Jézushoz! Számomra Ő az igazi férfiarchetípus! Örülök annak, hogy férfi vagyok, és hogy a ferences férfi szerzetesközösségnek lehetek a tagja.

fr. Guia Laurean Hugo ofm mégIS 20

szerzet Talán minden egyes ember számára a legfontosabb feladat, hogy megkezdje és be is fejezze azt, amit Isten csakis kizárólag neki szánt. Persze néha nehéz rájönni arra, hogy mi is a mi feladatunk e földi életben. Ezért kell mindig különös figyelmet szentelni arra, hogy miben vagyunk a legjobbak, mi az, ami hozzánk a legközelebb áll feladatunk, hivatásunk szempontjából. Nagyon szép az, amikor egy ember tudatosan halad a célja felé. Tudatosan intézi azt a feladatot, melyet Isten szánt neki.

Emlékszem arra az időre, mikor kiskoromban „paposdit”, vagyis a pap szerepét játszottam. Az óvodában adtam össze az óvodástársakat, otthon a fásszínben, csűrben „prédikáltam”, tehát elmondhatom azt, hogy bennem is nagyban élt a papi hivatás, és ez meg is mutatkozott. Ezt a feladatot, szolgálatot láttam én életemben gyümölcsözőnek. De természetesen ez nem csak a papi hivatással van így! Sok embertől hallottam, hogy kicsi korában sokat játszott autókkal, és felnőtt korára sofőr lett; vagy egy lány, ki szeretett hajjal foglalkozni, fésülni, fonni, abból fodrász lett. Sorolhatnám, de szerintem sok olvasó magára ismer.

Ha már beszéltünk arról, hogy feladat, megkezdés, befejezés, hivatásfelismerés stb., akkor azt is gondolhatnánk, hogy minden a legnagyobb rendben van. De nem, sajnos nem így van! Az ember, ha meg is kapta hivatásának lényegét, nem megy olyan könnyen, mint ahogyan sokan ezt gondolnák. Nagyon vártam arra, hogy ide jöhessek, mondhatni ez volt eddigi életem legfontosabb feladata! Azonban kis idő elteltével rájön az ember arra, hogy ő is érzésekkel rendelkező lény. Rájön arra, hogy ő tulajdonképpen férfi! És ez nagy dolog. Miért? Mert megpróbáltatásokon megy keresztül, melyek megedzik, vagy a földre tiporják. Talán a legfontosabb egy kispap életében ez a megpróbáltatás. Azt mondja Ferenc pápa az Evangelii gaudium buzdításában: „A kihívások arra szolgálnak, hogy leküzdjük őket. Legyünk realisták, de ne veszítsük el a vidámságot, a bátorságot és a reményteljes odaadást! Ne engedjük, hogy elragadják tőlünk a missziós erőt!”

Nem is az a kérdés, hogy a férfiasságomat, érzelmeimet hogyan élem meg (ezek fontosak), hanem az, hogy ezekkel együtt odaadó tudok-e maradni? El tudom-e fogadni Isten akaratát és megmaradni benne? A férfiasságot nem tehetjük egyenlővé a vággyal! A férfiasságomban nekem, kispapnak meg kell mutatkoznia az Istenhez való ragaszkodásomnak! Ez olykor nehéz. De ahogyan mondja Ferenc pápa „reményteljes odaadással tenni azt, mire hivatva vagyok!” Hivatásunk nem egyenlő más hivatásokkal, a kispap hivatása természetfeletti hivatás. Olyan erő, mely legyőz minden megpróbáltatást, természetesen csak akkor, ha erősek, kitartóak vagyunk.

Mennyire szép, mikor egyesek közülünk megkapják a reverendát, lektorrá és akolitussá avatják, majd elérkezik a két legfontosabb életesemény, a diakónus-, papszentelés. Egy kispap életében ezek a pillanatok azok, amelyekért le tud mondani más egyéb vágyról és áldozatot tud hozni. Természetesen ezek csak külső dolgok! Összegzésként, feltehetjük a kérdést: Mi a fontos? Hogyan tudok kispapként megmaradni mint férfi? Úgy, hogy kapcsolatomat nem szakítom meg a legfőbb Jóval, Istennel. Tudatosítom nap mint nap, hogy hivatásomat Istentől kaptam, és az Ő segítségével meg is akarok maradni Benne! Megpróbáltatásaimban, túlfűtött vágyaimban az Úrhoz fordulok megtisztult elmével, és tőle várom a választ legégetőbb kérdéseimre.

Kalányos Ottó mégIS 21

Daly Attila

Imádkozó fér(ak)

„viseld gondját a nyomorgó árváknak és őrizd magadat tisztán e világtól” (Jak 1,27) Úgy gondolom, tanúi vagyunk a társadalmi, vallási és erkölcsi normák és értékek semmibe vételének, vagyis jobban mondva, kevésbé sértő kijelentéssel újra gondolásának. A történelem tanúskodik amellett, hogy ha egy társadalom feladja fundamentális értékeit, amire épült, az rövid időn belül olyan átalakító történelmi fordulatot eredményez, ami az általunk elfogadott és jónak vélt társadalmi szemléletet drasztikusan megváltoztatja.

Lehet a kedves olvasó nem érti, hogy miért is kezdem ilyen bajjósló megállapításokkal, de konstatálnunk kell, hogy a tudomány és technológia fejlődése olyan gyors iramban megy végbe, hogy lényegiségünk elvész benne, hisz képtelenek vagyunk alkalmazkodni és lépést tartani ezzel a fejlődéssel. Ha megfigyeljük a modern országokat, akkor nyugodt szívvel megállapíthatjuk, hogy az emberek identitásválságban szenvednek, ill. lehet elég erős kijelentés, de az énkép és a világnézet is deformálódott. Az identitásválság abban nyilvánul meg, hogy jóformán nem tudjuk kik vagyunk, honnan indultunk és hová tartunk. néltalanságban bolyongunk, nem találjuk a kiutat, pedig ott van mindig velünk, hisz a kiút nem más, mint Jézus zrisztus.

A globalizáció nagyban kihatott az ember énképére, hisz olyan elvárást támasztott, amely teljesen destruktív jellegű. Idealizált viselkedés, öltözködés, életmód és még sorolhatnám, standard embereket, csorda szellemiségű mentalitást eredményezett, ami hamis ideákra, illúziókra épül és egy értelmetlen és elérhetetlen célért sóvárog.

A nagy kérdés, hogy egy ilyen mentalitású világban a vallás, az ima és a lelki élet mennyire fontos?

Továbbiakban arra a kérdésre szeretném a választ megtalálni, ami úgy hiszem sokunkat foglalkoztat a hogy a férfiak, hogyan is élik meg az Istennel való kapcsolatukat.

mégIS 22

A férfi és a nő lelki alkata A férfi és a nő különböző lelkialkattal rendelkezik. A nők lelkialkatának leglényegibb attribútumai az affektivitás és az ebből adódó intuíció, hisz ismeretes a mondás, hogy a nők rendelkeznek egy hetedik érzékkel, ami ebből fakad.

Míg a férfiak életének központjában a racionalitás áll, amelyből következik, hogy a férfiak építenek és egzisztenciát teremtenek, a nők pedig díszítik és széppé teszik azt. Tudniillik, hogy a nők esztétikai érzéke sokkal kifinomultabb, mint a férfiaké. Engedjék meg nekem, hogy idézzek Madách Imre nagysikerű művéből, Az Ember tragédiájából, ami jól szemlélteti az elmondottakat: Ádám „Ez az enyém. A nagy világ helyett E tér lesz otthonom. Birok vele, Megvédem azt a kártevő vadaktól, És kényszerítem nékem teremni.”

Éva „Én meg lugast csinálok, éppen olyat, Mint az előbbi, s így körénk varázsolom A vesztett Édent”

Ilyen szempontból a nők fogékonyabbak az Egyház tanítására és jellegére, jobban fel tudják fogni és meg tudják érezni mindazt, ami egy szentmisén történik. Ebből kifolyólag másképp élik meg hitüket, mint a férfiak.

A lelkiélet sajátosságai Az előző megállapítással szoros összefüggésben van ez a pont. Ahogy már említettem a férfiak személyiségében a racionalitás dominál. A lelkiélet alapja a hit, ami egy racionális tényező az emberek életében. XVI. Benedek emeritus pápa Deus Caritas est kezdetű enciklikájában a következőképpen fogalmaz: „A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet!”

A férfiak lelkialkata inkább a hasznosság felé orientálódik, szóval bármit tesz, annak szeretné materiálisan is látni az eredményét. A férfi a lelkiéletét nem egy bezárt szobában éli, ahol nem tud semmit csinálni, hisz az egzisztenciális volta arra készteti, hogy tevékenykedjen és a hitét tevékenységében élje meg. Szent Pál ezt nagyon szépen fogalmazza meg: „a hit, amely a szeretet által tevékeny”(Gal 5,6).

Ha megfigyeljük a nagyvilágot, számos olyan férfival találkozunk, aki hitét cselekedetekkel fejezi ki: jótékonykodik, tiszteletben tartja embertársait, ott van mindig, amikor szükség van rá; vagy ami a legfontosabb, hogy jó férj és apa, aki mindent megtesz a családjáért Történelemi Status quo megváltozása Köztudott tény, hogy a templomba járás bizonyos korokban státuszkérdés volt, a főurak, nemesek és mecénások templomokat pártfogoltak, ezért külön fenntartott helyük volt. A falu, vagy város temploma a közösségi élet, sőt sokszor a politikai élet központja is volt. A férfiak előszeretettel jártak oda, hisz ismerték a jézusi mondást „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” (Mt 22,21). Szentmisék után összegyűltek beszélgetni, „politizálni”, borozgatni.

Fontos még megemlíteni az Egyház kulturális voltát, tudniillik ez volt, és talán még ma is a legnagyobb művészetet pártoló mecénás. Ilyen szempontból a templom mindig a kulturális élet központja is volt egyben.

Valamint a szentmisén való részvétel a családi élet egyik összetartó mozzanata volt, amikor mindent félre téve a jó Istennek és a családnak szentelte mindenki a napját, köszönetet mondva Istennek a családért, minden jóért és rosszért. A modern társadalomban a család lényege eltorzult, a fogalom tartalom nélkülivé vált és sokan úgy vélekednek, hogy a család egyházi képe maradi és konzervatív, illetve a globalizáció és a média, valamint a szekularizációs kísérletek ezeket a lényegi funkcióit a templomba járásnak megszüntette . Talán a lelkiélet mellett ezek a tényezők voltak, amik igen vonzóvá tették a férfiak számára a templomba

Apa és az istenkép kapcsolata Antropomorf istenképünket számos tényező határozza meg, de a legmeghatározóbb az apa személye.

Fontos itt megemlítenünk, hogy van egy általánosan elfogadott nézőpont, amelyre épül a mi személyes istenképünk, a jézusi kinyilatkoztatás, amit az egyház védelmez és tovább ad.

Az ember értelmi művelettel képes re ektálni a világra és ezáltal a tapasztaltakból próbálja emberi fogalmakkal körvonalazni a transzcendentális valóságot, bár élve Ludv ig u ittgenstein gondolatával: „nyelvem határai világom határait jelentik”. Az apakép fontos szerepet játszik a gyermekek istenképének kialakulásában, hisz a tekintély megtestesítője a családban nem más, mint az apa. Ha az apakép deformálódik, az istenkép se lesz egészséges. Ez pedig kihat az emberek pszichológiai fejlődésére, hisz nem mindegy, hogy félelemben éled le az életedet, rettegve attól, hogy mikor csap le Isten a mennyből, vagy e lelki terror nélkül élsz, tudva, hogy a jó Isten irgalmas, de igazságos is. Értékvesztett szekularizált társadalom A társadalomnak formáló jellege van. A tanítás és a mentalitás, amit elfogad és magáévá tesz, azt hirdeti és úgymond tendenciaként állítja az emberek elé. Úgy hiszem nem pontos az a kijelentés, hogy a társadalmunk szekularizált teljes egészében, hisz van igény a vallásra, a keleti spiritualitás innovatív megjelenése a nyugati társadalomban, mint alternatív vallás és gyógymód, növekvő tendenciát mutat.

A férfiak értékvilága is megváltozott. Társadalmunkban az erosz, ami domináló. Jellemző rá a túlfűtött nemiség és érzéki gyönyörök utáni vágyakozás. Egy férfi sokkal nehezebben tud megalázkodni és lemondani önmagáról, elfogadva egy transzcendentális normát, amit az Egyház közvetít, valamint sokkal nehezebben néz szembe bizonyos problémákkal. Fojtogatónak érzi az Egyház törvényeit, ezért jobbnak véli, hogy ő szakítson ezzel és ezáltal saját döntéseinek teljes ura legyen, önálló ember, akit nem befolyásol senki.

Szent Pál kijelentésével szeretném zárni, hisz tudom minden férfi más, de azt is tudom, hogy közös a cél! „A hitetlen férfit ugyanis megszenteli felesége, a hitetlen asszonyt pedig megszenteli a férje” (1Kor ,1K). mégIS 2

Férfiként élni a cölibátust, a múltban is és ma is fontos jel az Egyházban. Egy olyan életstílus, amely fontos értékekről tanúskodik. Természetesen mindig voltak és lesznek olyan emberek, akik nem értik meg az ilyen tanúságtételt, vagy félremagyarázzák azt. Személyes életemben megtapasztaltam, hogy nem egyformán élték meg az emberek, amikor bejelentettem: Isten hívó szavát követem és pap szeretnék lenni. Voltak, akik ledöbbentek, hogy akkor nem alapíthatok családot, voltak, akik örömmel fogadták, mert ezáltal odaadóbban szolgálhatom Istent és embertársaimat. Az is természetes, hogy nekem, aki elköteleztem magamat Isten és embertársaim szolgálatára, mást jelent a cölibátus, mint annak, aki kívülről nézi. Nekem huszonöt évesen, fél éve felszentelt diakónusnak, aki most indulok a papi élet útján, mást jelent, mint annak, aki már ötven éve éli. A cölibátusi élet tanúságtétele kor, életkörülmények, hitbeli beállítottság és egyebek miatt más és más lehet.

A magam és cölebsz életet élő más emberek tapasztalatából elmondhatom, hogy a cölibátus azon áll vagy bukik, hogy milyen mély az Istennel való kapcsolatom. Jézus számomra olyan élettárs kell legyen, akit más élettárssal nem lehet összehasonlítani. Természetesen érzem és tudom, hogy szükségem van segítőtársakra, kisközösségekre.

De ezt a szükséget egészen más síkon tapasztalom. Amikor igent mondtam Isten hívó szavára, úgy indultam, hogy ez az életforma jobban fog segíteni az emberek szolgálatában. Úgy látom, hogy a házasélet nem ad annyi lehetőséget az elhagyatottak segítésére, mint a cölibátus. A cölibátust nem lehet úgy értékelni, mintha az a „jobb szolgálat” kizárólagos feltétele volna, mert bárki tudja szolgálni Istent abban az állapotban, amelyre Isten őt meghívta.

A jobb, a szélesebb körű, a nehezebb körülmények közötti szolgálat érdekében ajánlatos választani a cölebsz életformát. De ha valaki sa ilyen indítékkal akar cölibátust élni, kétlem, hogy becsületesen meg tudná tartani azt.

Előbb vagy utóbb a Jézussal való mély élettársi kapcsolatot is ki kell építenie, különben zátonyra fut.

A Jézussal való mély és minden szempontból kielégítő kapcsolat mindenképpen szükséges egy boldog cölebsz élethez. Ha csak a papi szolgálat miatt választja valaki a cölibátust, azt egy fájó áldozatnak fogja tekinteni.

Noha az emberektől, akiket szolgálunk, kapunk sok boldogságot is, de amikor ők elköszönnek és hazamennek, akkor nagyon ránk nehezedhet a magányosság. De ha Jézussal mély, szívből fakadó kapcsolatban élünk, amikor

mégIS 25

A papi szolgálatba bele lehet fáradni. Ha Jézus számomra nem egy élő, szerető élettárs, túl erős lesz a vágy egy emberi, női élettárs iránt. Akinek életében a cölibátus a Jézussal való mély és élő kapcsolat kifejezése, nem úgy tapasztalja meg a cölibátust, mint mások szolgálatáért vállalt nagy áldozatot. Éppúgy, ahogy egy szerető férj nem gondolja fájó áldozatnak az őt szerető feleségével való együttlétet még akkor sem, ha az néha nem könnyű. Ez áll a gyerekekkel való kapcsolatra is. Szerető házastársak jól tudják, hogy a nehézségek és a szenvedések közelebb hozzák őket egymáshoz. Azok a házastársak, akik igazán szeretik egymást, ápolják és mélyítik kapcsolatukat. Ők sokkal könnyebben tudnak ellenállni a kísértéseknek és ösztöneiknek, amelyek nem egyeztethetők össze a szerető házastársi kapcsolattal.

A cölibátus nem arra való, hogy nőtlen férfiak, vagy egy elit klerikus osztály kezébe vegye a hatalmat az egyházközség többi tagja felett. Nem is azért választjuk ezt az életformát, mert ez egy magasabb, szentebb életformára nyitja meg az utat. Nem is azért, mert ez egy tisztább életforma a tisztátalan házasélettel szemben. Nem lebecsülése a házaséletnek vagy a nemi kapcsolatnak. Nem jelenti, hogy én pszichológiailag befolyásolhatatlan magasságban élek minden nő vagy házas ember felett. Nem is menekülés a házasságtól. Nem azért választjuk, mert félünk a másik nemtől, vagy lebecsüljük. De nem is azért, mert a világi életforma felett áll. Nem is azért, hogy az egyházi birtokokat megvédjük, nehogy a családtagok, gyerekek kezébe kerüljön. A cölebsz életforma nem valamitől való megfosztás, vagy valaminek elvesztése. Ez az életforma egy felismert meghívás. Egy pozitív életcélhoz vezető út itt a földön, amely az örök életre mutat. A cölibátus nem a nemiség tagadása, nem jelent nem nélküliséget, mert az, hogy én férfi vagyok, az Isten ajándéka. Nemiségem mindig az én személyiségem fontos és szükséges alkotó része marad. A cölibátus nem zárja ki az élő szeretetet. Nem zárja ki a másik nemmel való meghitt, mély és tartós barátságot sem. Az Egyház történetében több szent élt ilyen baráti kapcsolatban. Az ilyen barátság hosszú felkészülést és önmegtagadást igényel. A cölibátus – szabad elhatározás alapján – csak a testi, nemi kapcsolattól való önmegtartóztatásra szólít fel. Ezt az életformát nem azért tanácsolják, mert ez nehezebb. Nem is azért jó és értékes, mert nehéz. A cölibátust senki sem tudja magáévá tenni emberi erőfeszítéssel. Csak a saját erejéből sem tudja senki azt becsületesen megélni. Cölibátusban élni nem azt jelenti, hogy nekem acél akaratom van, vagy, hogy én legyőztem és hatalmamba kerítettem minden ösztönömet és vágyamat. Még azt sem jelenti, hogy én különféle aszkétikus gyakorlatokon keresztül nemes, nagy áldozatokat tudok hozni valamilyen magasztos cél érdekében. Ezek a felsorolt okok vagy célok elégtelenek, és ha csak ilyen indítékok vezetnek, előbb-utóbb zsákutcába kerülök.

Férfiként élni a cölibátusban, egy szabadon adott válasz az isteni hívásra, ajánlatra, hasonlóan a házasélethez.

Isten ajándéka egy személynek, és ezen személyen keresztül az Egyháznak. Az Isten hívására adott felelet és egy életre szóló elkötelezettség. A cölibátus hasonló a házassághoz abban, hogy egy ember ebben is beirányozza egész nemiségét egy életre azért, hogy olyan kapcsolatban élje egész életét, amelyen keresztül meg tudja tapasztalni az igazi szeretetet, melynek erejével ki tud lépni önmagából. Az, aki hosszú megfontolás és az Istennel való személyes, mély kapcsolat megtapasztalása után vállalkozik a cölebsz életre, megérzi, megtapasztalja és hiszi, hogy nemiségének megvalósítása és annak gyümölcsöztetése nem abban áll, hogy házasságot köt, gyerekeket nemz, hanem abban, hogy mély, meghitt kapcsolata van Jézussal, embertársaival, és hogy örömmel tud áldozatokat hozni szeretteiért.

mégIS 26

Szeretetre alapozva mégIS: érem mutatkozzon be Ferencz éla a nevem.

6-tól dolgozom az Intézetben. Azóta yulafehérváron élek, feleségem az Intézet titkárságán dolgozik. Házasságunkat Isten két gyermekkel ajándékozta meg. mégIS: Mint családfőnek, mi volt a legnagyobb nehézség házaséletében Béla bácsi: A családban megjelenő nehézségek arra kell ösztönözzék a családtagokat, hogy összefogjanak.

Nagy szükség van a kölcsönös segítségre, összefogásra. A nehézség kell emlékeztessen bennünket arra, hogy kinek a kezében is van a valódi irányítás. A családi élet folyamatában Isten az, aki irányít, Ő az, aki véghez viszi terveit.

Határozottan állíthatom, hogy Isten terveire alapozva nem nehéz a házasélet. mégIS: Mit jelent önnek, a családért vállalt lemondás Hogyan éli ezt meg, lát-e ebben valamilyen nehézséget, kihívást Béla bácsi: A család, mint egység Isten akarata, a családban élőknek megvannak az örömeik, lemondásaik, kötelességeik. emondunk a családtagjaink javára szükségleteinkről, figyelmesebbek vagyunk irántuk, áldozunk magunkból valamit, tehát a lemondás értéke a legfontosabb, éppen ezért mindig a családomért a családomnak éltem és élek. Hogyan élem ezt meg – a mindennapi kihívások, nehézségek mellett a lemondás értékére alapozom a hangsúlyt. mégIS: Milyennek tart egy jó családapát i a jó családapa Béla bácsi: Egy jó családapa segítőkész, megértő hitveséhez, gyerekeihez gyengéd, számára a család az első, a szeretetre alapoz. Fontos, hogy az apa ne a családfői hatalomban, ne csak a saját véleményében, a kényszerben, a parancsolgatásban lássa apai mivoltát. A férj egyik legfontosabb feladata, hogy elnyerje, felkeltse felesége érzéseit, kell tudnia beszélgetni vele, ha szükség változtatnia kell életritmusán, annyi időt tölteni családjával amennyit csak tud. Szoros kapcsolatot kell kialakítania gyerekeivel, meg kell nyerje azok szívét, a barátságukat és bizalmukat, amelyet majd ők is viszonozni tudnak. A jó családapa Istenre, a szeretetre alapozva megteremti a saját kis birodalmát, a családot.

mégIS 2

mégIS: Hogyan volt összeegyeztethető az Ön számára az apai szigor és a megbocsájtó szeretet?

Béla bácsi: Az emberek meg kell, hogy értsék, majd pedig meg kell tanulják, hogy Isten hogyan terjeszti ki megbocsátó szeretetét a bűnösökre. Annak ellenére, hogy az apa jó tanácsot és példát mutat gyerekeinek, mégis hányszor megtörténik családokban, hogy a gyerekek nem az otthon látott jó példát követik, hanem a másoktól látott rosszat. Melyik apa bocsáthatja el otthonról gyerekét azzal a biztos tudattal, hogy megtanította őt mindarra, amivel kivédheti a rossz hatásokat. Melyik apa lehet biztos abban, hogy az otthon kapott szilárd jellemet nem változtatja meg semmi. Egy apa sem akarja gyermeke elvesztését, inkább meg akarja tartani. De ha mégis megváltozna gyereke sorsa, a megbocsátó szeretet a legfontosabb. Tudjuk, hogy Isten kegyelmét semmi sem jellemzi jobban, mint a megbocsátás. Nekünk is ezt kell követnünk. mégIS: Fontosnak tartja a vallásos nevelést?

Béla bácsi: Igen, fontosnak tartom. A szülőknek biztosítaniuk kell gyermekeik vallásos nevelését, tudatosítaniuk kell bennük, hogy létezik Isten, parancsolatok megtartása, templomba járás, lássák meg életük célját, különbséget tegyenek a jó és a rossz (bűn) között. A szülők tanítják gyerekeiket írni-olvasni, de ezzel párhuzamosan a vallásos életbe is be kell őket vezessék, elébük kell élniük hitüket. Szomorú, ha az óvodás, vagy elemi iskolás gyerek nem tud keresztet vetni, vagy a Miatyánkot sem tudja elmondani. Minden gyerek a szülei hite és példája alapján válik kereszténnyé. Nagyon fontos, hogy a gyerek milyen példát lát a családjában. mégIS: Ön szerint milyen egy boldog család?

Béla bácsi: Minden ember vágyik arra, hogy boldog családja legyen. Ahhoz, hogy boldog családi életünk legyen nagyon fontos a megfelelő élettárs megtalálása. Vele tudnunk kell türelmesnek lenni, és ami a legfontosabb, feltétel nélkül el kell fogadnunk egymást – jó és rossz tulajdonságokkal együtt. A családban a megoldásokra kell koncentrálni a problémák helyett, a viták helyett eredményeket kell felmutatni. A boldog családban a társak csak akkor építhetik biztos alapokra jövőjüket, ha a szeretetre alapoznak. A szeretet nem féltékeny, nem keresi a maga igazát, mindent elvisel. mégIS: Mit üzen családapaként a kedves olvasóknak, főleg a férfiaknak, apáknak?

Béla bácsi: Minden embernek van egy hivatása, Isten vezérel életútunkon. Nekünk családapáknak a családi hivatás adatott. A kedves olvasóknak, a férfiaknak, családapáknak üzenem, hogy bármilyen hivatása is adatott, állja meg helyét becsületesen a kiválasztott úton. mégIS: Más családapának érzi-e magát egy székely gondolkodású emberhez viszonyítva?

Béla bácsi: Mivel én is székely vagyok ugyanolyan gondolkodású családapának érzem magam, mint egy átlag székely ember, de élethelyzetemből kiindulva rendelkezem más tapasztalattal is, melyet munkahelyem és környezetem révén szereztem. Mivel minden családapai tapasztalat egyedi, nekem is van jó és rossz oldalam.

mégIS 28

Gagyi solt

Sokan abban a tévedésben vannak, hogy egy férfinak egyáltalán nincsenek érzelmei. Nem feltétlenül arra gondolok itt, hogy érzéktelennek hiszik, de úgy vélekednek, hogy a férfi egy standard szinten tartja magát érzelmileg. Igaz, hogy a férfiak és nők másként viszonyulnak a lelki dolgokhoz, érzésekhez. Egy bármilyen esemény után, a nők nyíltan ki mutatják érzelmeiket, míg a férfiak inkább ezen érzéseket elfojtják. Amin a nő sírva fakad, a férfi inkább viccet csinál belőle. edig amint egy nőnek van érzelmi világa, úgy egy férfinak is vannak érzései. Bár az tény, hogy nehezebben mutatja ki, mint egy nő.

A múltkorjában, egy hűvösebb vasárnap délután, az internet világában elmerülve bukkantam rá egy olyan oldalra, ahol a férfi és érzelemvilága közötti kapcsolatot, vagy éppenséggel ellentétet próbálták kihangsúlyozni. Elszomorított, hogy a külsőséget előtérbe hozta, a belső érzést meg inkább háttérbe szorította. Többek között azt hangsúlyozta ki, hogy egy férfinak, inkább erősnek kell lennie, mintsem egy gyenge, síró, vagy éppen elszomorodott teremtménynek. Miért? Miért különítjük el a férfiak érzelmeit?

Nem tartom helyesnek, ha úgy gondoljuk, vagy, azon a véleményen vagyunk, hogy nincsenek érzéseik.

Hiszen egy férfinak is van lelkiismerete, vannak érzelmei. Igaz, van, hogy ezeket elhallgattatják, de nem jelenti azt, hogy nincs. Mindössze a férfi zárkózottabb, mint egy nő. Nem szereti az érzéseit elmesélni, inkább magába zárja, vagy amint fentebb is említettem, egy tréfás viccként áttekint fölötte. Bármennyi barátja is legyen, – hiszen barátja mindannyiunknak van – a férfi, még a legmegbízhatóbb barátnak is fél, szégyenli kimondani az érzéseit. Ezt a következő rövid történet is igazolja

mégIS 29

Két barát, akik mindennap együtt utaznak a munkahelyükre, megbeszélik egymással munkahelyi pletykáikat, együtt sajnálkoznak a politikán és örvendeznek kedvenc csapatuk sikerein. Azt gondolják, jól ismerik egymást. Mégis mindketten alaposan meglepődtek, amikor összefutottak egy depressziós férfiak számára tartott csoportterápián.

Igaz, ez a rövid történet, nem a sírásra tér ki, de következtetésképpen le lehet vonni, hogy ha egy olyan dolgot nem mond ki magából, ami neki kellemetlen, nem meséli el, így azt sem fogja elmesélni, amitől éppen érzések törnek fel belőle és könny csordul a szeméből.

A következő történet egy ifjú szerelmespár életéből boldog kapcsolatban éltek, de a fiú életében családi problémák adódtak, melynek okán lelki törést szenvedett. Több alkalommal is könnyes szemmel mesélte barátnőjének nehézségeit. A végeredmény az lett, hogy a barátnője ezt nagyon rossz szemmel nézte, s elhatározta, hogy útjaik kettéválnak, mivel egy fiúhoz nem illik a sírás. Gyengének látta, s úgy érezte, hogy nem is igazi férfi.

Nem hinném, hogy az az igazi férfi, aki nem tud sírni, vagy érzelmeit egy-egy tréfás beszólással eltakarja. Egy férfi számára a legnagyobb kihívás az, hogy büszkeségét feladja, s elérzékenyüljön, mert attól fél, hogy gyengének fogják hinni, úgymond lányosnak fogják vélni. Valójában, ez a legelső ok, amiért nem engedi könnyeit kicsordulni, nem engedi érzelmeit megmutatni. Mert az érett lélek jele, valójában nem más, mint a sírni tudás képessége, s így válik igazi felnőtt, érett emberré a férfi is.

Nem kellene attól félnünk, hogy érzelmeinket felszínre engedjük. Ne csak úgy éljük meg, hogy ezeket egyegy vicces beszólással elhallgattassuk, hiszen vannak érzéseink nekünk is. Nem nőies az, hogyha könnyek csordulnak ki szemeinkből. Hiszen mi is emberek vagyunk, nem gépek. Lehet, hogy nem annyira érzékenyek, mint a nők többsége, de nekünk is van lelkünk, van lelkiismeretünk, érzéseink. Mi is tudunk sírni is és elérzékenyülni is. S ha át tudunk érezni bizonyos helyzeteket, akkor válunk igazi férfiakká. Még ha ez az átélés könnyek formájába öntve is jelenik meg.

Ha sírunk meg tudunk könnyebbülni. Ezt a képességet Istentől kaptuk, hogy így ki tudjuk mutatni érzéseinket.

mégIS

Benedek Róbert-Károly Férfi és nő: párhuzam

vagy ellentét?

A férfi és nő kérdésköre valójában minden kor emberét foglalkoztatta. Arról, hogy mitől férfi a férfi, és mitől nő a nő, könyvtárnyi szakirodalmat kereshetünk, vagy olvashatunk a világhálón. Rövid eszmefuttatásomban két kérdés körül próbálok elmélkedni és választ keresni. Az első kérdés, hogy mitől férfi a férfi, azaz csak a nemi különbség a meghatározó tényező? A második kérdés: létezik kölcsönös barátság férfi és nő között, vagy bizonyos idő után kialakulhat testi vonzódás is? Mielőtt lendülettel nekifogna az olvasó a kérdéskör átolvasására, előre figyelmeztetem, hogy következőkben szubjektív meglátásaimat, esetleges észrevételeimet próbálom papírra vetni.

Röviden a társadalomban elfoglalt szerepkörökből indulnék ki. Legtöbb meghatározó, vagy fontos állást leginkább férfiak töltöttek be társadalmunkban. Talán ezt kár is említeni, mert ha az időben visszatekintünk, nincs is olyan rég, hogy a női egyenjogúságért folytatott harc elérte gyümölcsét. És mégis milyen meglepő, hogy még száz év sem telt el a nők egyenjogúságáért folytatott küzdelemben, azonban lassan azt tapasztaljuk, hogy napjainkban kezdik átvenni az eddig csak férfiasnak, vagy férfi hivatásnak titulált szakmákat. Tehát úgy tűnik, mégis kérdéssé válik, hogy mitől férfi egy férfi. Egy férfi férfiassága valójában nem csak genetikai úton dől el, hanem a tudat szintjén is meghatározó tényező. Úgy gondolom, fontos tényező a környezet is egy férfi számára, ahol születik, nevelkedik. A környezet sokban közrejátszik a késői fejlődésben. Sokszor hallani, „jó volt fiam, látom belevaló vagy” – tehát megvannak a különböző meghatározó formák a férfiasság kialakulására, kifejezésére, a társadalmi funkciók betöltésén túl.

A második kérdés tárgyalása már önmagában érdekes. Ha egy fiú vagy lány azt bizonygatja a kapcsolatáról, hogy „csak jó barátok vagyunk, más nincs köztünk”, az nekem mindig gyanús. Nem egyszer volt rá példa, mikor sétáltam a teológia udvarán, hogy néhány középiskolás diák telefonon beszélgetett valakivel. Néhány foszlányt el-el csipegettem a beszélgetésekből, – bár nem volt szándékos, hogy hallgatózzak, – és rögtön kiderült, hogy kivel beszélget. Ugyanis, ha jobban megfigyeljük, a szerelmes párok legtöbbször mindig vékonyabb, érzékenyebb hanglejtéssel beszélgetnek kedvesükkel. Ez érthető, mert mindkettő a legkedvesebb szavakkal akarja megajándékozni a másikat. Tehát ha egy férfi, vagy nő kerül egymás közelébe és szimpátia alakul ki közöttük, amit ideiglenesen barátságnak neveznek, előbb vagy útóbb elkezdődik valamelyik fél részéről a vonzódás, és csakhamar a barátság vonzódássá változik. De ez természetes is, ugyanis mindkettő, két különböző nemhez tartozik, melyek önmagukban ellentétesek. Erre szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ami a lényeg és fontos, hogy a két nem, két különböző ellentétpárt alkot.

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy már Isten teremtő akaratában ennek kellett érvényesülnie. Nem jó az embernek egyedül lennie, teremtsünk mellé valakit, aki kiegészíti, aki nem olyan, mint ő, de társa tud lenni. És valóban amíg a férfi a nagy dolgokra koncentrálva a haza szolgálatának, nagyobb dolgok megteremtésének megvalósítására törekszik, addig a nő a ház belső érzelemvilágának a feltöltője. Egy olyan ellentétről beszélhetünk tehát, amely természetéből és Isten akaratából adódóan párhuzam, egymásrautaltság. mégIS 31

„... nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek...”

Fülöp Szabolcs Találónak érzem ányádi Sándor szavait eszmefuttatásom kezdetére. Mindig megütötték fülemet Nyergestető című versének fenti szavai, de mindeddig nem igazán gondolkodtam el róluk. élre ne értsen az olvasó, nem verselemzést szeretnék tartani, csupán kidomborítani, hangsúlyozni ma is aktuális üzenetét. Arra vállalkoztam, hogy a székely férfi mentalitásáról, gondolkodásmódjáról próbálok egy rövid gondolatsort írni, mindezt a fenti verssor miliőjében szeretném tenni. ágjunk is bele.

Székely. Mit is jelent számunkra számomra ez a fogalom? Egy népcsoport, egy népművészeti kuriózum, otthon, viselkedési forma, virtus? iztos, hogy mindannyiunkban más érzés, gondolat fogalmazódik meg e szó hallatán. ülönösen a székely ember eszében. özülük való vagyok, másságuk az én másságom, ha bántják, engem bántanak, ha elismerik nekem is büszkeség. Milyen is a székely? Soha nem tettem fel magamnak ezt a kérdést, mégis, lépten-nyomon választ kaptam rá: olvasmányaimból, a történésztől, a tudóstól, az egyszerű gazdaembertől. Ezek a válaszok tömör életbölcsességek, biztos fogódzói az életnek, amik századokon keresztül alig változtak.

Itt ancsó enedeket szeretném idézni, aki A székelyek című könyvében a következőket írta a székely férfiről: „ székelységére s azzal kapcsolatosan őseire és családi származására büszke. Érzi és tudja, hogy olyan közösség tagja, amelyhez tartozni érdemes és értékes. Ebben gyökerezik erős hazafiassága és nemzeti érzése. Ez teszi őt a szó valódi értelmében élete minden körülményei között igaz magyar hazafivá. Ez az egyetlen dolog, amelyben az igazi székely soha semmi körülmény között megalkuvást nem ismer. omolyan gondolkozó, mélyen érző, s ennélfogva igazán vallásos ember a székely, Isten nevében kezdi és végzi minden dolgát. A székely nehezen kormányozható, makacs, perlekedő és gyakran erőszakoskodó, mint egyén is, de csak annak, aki nem tud vele bánni. A székellyel az tud bánni, aki derekabb, kiválóbb egyéniség, mint ő, vagy ha éppen nem is az, de legalább vele egyértékű aki őt megbecsüli, vagyis, amint ő szokta mondani, „őt is embernek nézi”. A székely csak munkatárs akar lenni, de sohasem szolga. Aki benne szolgát keres, igen sokszor csalódhatik, aki pedig munkatársul fogadja, igen ritkán, vagy éppen sohasem. A székely, mint népdalában énekli, mindig szabad székely akar maradni, s büszke bércek lakója ”

mégIS 3

Ezen sorok 1921-ben láttak napvilágot. Szándékosan kerestem ilyen régi megfogalmazást. Kérdezhetnénk, hogy szinte 100 év távlatából mennyire igazak még ezek a szavak. Ma is nyernek aktualitást? Szerintem igen. Hiszem és vallom, hogy a székely férfi mind a mai napig ilyen. Igaz, hogy életviteléhez tapadtak – úgymond – feleslegek, de a lelkünk mélyén, emberségünk legmélyén igaznak kell lenniük. Különben önmagunkkal hasonlunk meg.

Balázs András Amerikában élő professzor magát székelynek tartja, külsőségekben is büszke örökségére, arra a székely harisnyára és csizmára, amit gyergyóremetei nagyapjától örökölt. Egy alkalommal tőle is hasonlót kérdeztek, mint most tőlem. Milyen az igazi székely? Ő a következő választ adta: „arra tanít a székelység, hogy légy a küzdelemben első, a visszavonulásban utolsó”. Életünk viharai bennünket is harcba hívnak mindennap. Küzdelem van bőséggel. És itt visszakanyarodnék címadó versünk soraihoz. „… s hol a fenyők olyan mélyen kapaszkodnak a vén földbe, kitépni vihar sem tudja másképpen, csak kettétörve…”. Milyen küzdelemről lehetne itt szó? Magyar keresztény katolikus értékeink mellett igenis küzdenünk kell. A székelység nagy kincse az évszázadokon át megtartott katolikus hit. Ennek is köszönhető, hogy még ma is melegség árad a magyarságra a havas tájak magasáról.

Korunk nap, mint nap megpróbálja életfelfogásunkat. Maradiak lennénk, ha azt mondanánk, hogy a székely férfi még mindig hisz Jancsó Benedek idézett szavaiban? Hogy a székely férfi még mindig szentségi házasságban szeretné eltölteni életét az Isten által neki ajándékozott nő mellett? Hogy még mindig hisz a becsületben, az igazságosságban és a tiszteletben? Azt merem mondani, hogy nem. Küzdünk mert küzdenünk kell, hiszen katonanemzet vagyunk, mint azt a történelem már annyiszor igazolta, küzdünk mert „bütüs” a székely. Arra jöhetünk rá, hogy milyen nagy energia lakozik a székely férfiban, népben. Én csak azért fohászkodom, hogy Isten őrizze meg a székelységet olyannak, amilyen. Ne engedje, hogy az anyagiasság vagy a szegénység elvegye erejét, és ne kerítse hatalmába a megosztottság kísértése sem.

Azonban mintha mégis valami megváltozott volna. Egy székelyföldi idős bácsika a szülőföld szeretetéről a következőket mondta nem is olyan régen: „nem jó felé megy a világ! Mert Isten az embert saját mására teremtette, az alkotás képességével áldotta meg, azzal, hogy »életet« teremtsen, vagyis búzát termeljen, újrateremtse az életet, sok ember »életét«, amivel kenyeret adhat az éhezőknek. Isten hozzárendelte a jogot, hogy szántsunk és vessünk ezen az áldott földön. De mi lemondtunk erről a jogról, nem szántunk, nem vetünk, csak fogyasztunk.” Kezdenek kiürülni székely falvaink, nagy az elvándorlás – főleg a fiatalok körében –, kicsi a népszaporulat és még sorolhatnám. Mintha azok a fenyők azért csak megmozdulnának. Lehet, hogy elindultunk lefelé a lejtőn? Ne legyünk azért ennyire drasztikusak. Egy azonban biztos, ha a Kárpát-Duna-medencében meg akarunk maradni, vissza kell térnünk eleink sziklaszilárdságához és szülőföld szeretetéhez.

Néhai Hajdó István atya – aki székely volt a javából – 2005-ben, híres csíksomlyói beszédében a következőket mondta, és ezzel is szeretném zárni soraimat: „… a Szentcsalád sem tudta elhagyni a Jordán folyót, a Genezáret tavát.

Ez nekünk is szól, hogy nem lehetünk hűtlenek a belénk szült Hargitához, Maroshoz, Olthoz, Küküllőhöz, nem hagyhatjuk el a gyulafehérvári ezer éves Székesegyházat, a kincses Kolozsvárt, s az aradi Golgotánkat. Nem mondhatunk le Csíkszentdomokos nagy fiának, Márton Áron parancsáról, »Isten magyarnak teremtett, népemnek sorsa, sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös«”. Tanuljunk nagy püspökünktől, hiszen nyugodtan elmondhatjuk, hogy minden igazi székely férfinak példaképe lehetne, és kell is lennie.

Reklámpasi Isten megalkotta az embert, a férfit a föld porából – számol be a Teremtés könyve. Férfit teremtett. Mára sok esetben ez a férfi pasivá redukálódott. Napjainkban a média, a közvélemény pasikról beszél, és a divat, a reklámok is pasikat vonultatnak fel előttünk.

A mindenkori férfi sajátossága, jellemzője a határozottság, kemény jellem, vezetői státus, bátorság és még folytathatnánk a sort. A mai férfiak többségére is jellemzőek az említett jelzők, de be kell ismernünk, hogy a történelem folyamán egy ember, egy férfi sem volt tökéletes, tehát ma sem érhetjük el a tökéletességet. A reklámokban szereplő férfiak mégis a tökéletes férfi ideálját sugallják. A modellek mintaképpé váltak, nagyban meghatározzák főként a fiatalok öltözködését, stílusát, valamint viselkedésükre is hatást gyakorolnak.

Csalódottság és lázadás Nem vonakodom hazugságnak, becsapásnak nevezni a reklámok által reprezentált férfiak tökéletességét.

Amikor egy reklámpasit vélünk felfedezni egy plakáton, akár a média különböző megnyilvánulási terein, bizonnyal vegyes érzések merülnek fel bennünk. Egyrészt a csalódottság érzése, mert mi talán nem nézünk ki olyan jól, egyszóval nem látszunk olyan tökéletesnek, persze külsőre nézve, hiszen nem látunk bele az adott modell, vagy reklámpasi belső világába, ez a megtévesztő. Köztudott ugyanis, hogy ezek a tökéletesnek tűnő „alakok” sokszor nem éppen boldogok, lelki világuk silány. Bizonnyal léteznek kivételek. Másrészt pedig lázadást szítunk önmagunkkal szemben, hiszen ideáljukat szemlélve éppoly tökéletesnek vágyunk mi is mutatkozni. Tehát diktálják a divatot, amelyet mi is mindenáron követni akarunk. A legszomorúbb az egészben az, hogy elvonják az áhítozó személytől a belső világra való odafigyelést, arra sarkallva, hogy csupán a külső megjelenéssel foglalkozzék.

mégIS 3

Fagyott tekintet A mai reklámokban szereplő „modellek” arcáról valami különleges sugárzik, sokszor ijesztőek, falfehér arcukon fagyott tekintet feszül. Egyik sikkes francia divatház reklámját szemügyre véve borzalmas kép ötlött velem szembe, ugyanis a képen szereplő pasiknak zombiarckifejezésük volt, olyan vad és hideg tekintet volt arcukon, amelytől végigfut a hideg a szemlélő hátán. Itt a bökkenő, mert az ilyen fagyos tekintetű, semmilyen érzéseket nem birtokló mintaképek könnyen befolyásolhatják a társadalom bizonyos rétegeit, arra sarkallva, hogy nem baj, ha az ember szomorú. Tipikus jellem a vicceket mesélő, nagyokat nevető, jópofa férfi. Hadd ne vegye át a helyét az érzésmentes, szomorú és hideg tekintetű pasi.

A kaplonyi barátok oldalán olvastam egy cikket, melynek címe „ t tévhit és öt igazság az igazi férfiasságról”. Második tévhitként az állt a cikkben, hogy az igazi férfi nem mutatja ki az érzelmeit. gy érvelnek ez ellen: „A fiúkat többnyire ma is úgy nevelik, hogy egy férfi ne mutasson ki érzelmeket kivéve a haragot . Az igazság az, hogy a férfiaknak igenis vannak érzelmeik, ha nincsenek is kapcsolatban érzelemvilágukkal. A szeretetet, gyengédséget, kedvességet, tapintatot, érzékenységet, empátiát, gondoskodást, együttérzést nem szokták a férfias tulajdonságok közé sorolni, pedig az evangéliumokban valamennyi elmondható Jézusról, aki férfi létére mély érzelmeket élt át és fejezett ki. A szülők helyesen teszik, ha segítik fiaikat, hogy felismerjék és megfelelően kifejezzék érzelmeiket.” A reklámpasik az említett érzelmeket nem reprezentálják, lerí róluk, hogy nincsenek érzelmeik. Aki követi őket, nagy bizonnyal maga sem fedezi fel érzelemvilágát, elnyomja érzéseit, mert a modell nem ezt mutatja, nem erre sarkall.

Ez közömbösséget szül az emberben.

mégIS 35

A különcködő Az extravagáns, azaz a különcködő és hóbortos divatcikkek használata kivonja a használót a realitásból.

Pasivá redukálódtak azok is, akik öltözködésükben különcök és bizonyos végletekbe mennek át. Egyik nagyon jó barátom véleménye, hogy ma „elnőiesedő férfiakról” beszélhetünk. Nálunk még nem jelentkezik e jelenség, de nyugatabbra egyre inkább. Miben áll ez? Abban, hogy egyes fiatal srácok olyan stílust képviselnek, mind frizurahasználatban, mind öltözködésben, melytől (enyhén szólva) nőiesen néznek ki. Az extravagáns és metroszexuális (végletekbe átívelő stílus képviselete) divatcikkeket reklámozó pasik könnyen elhitethetik a szemlélővel, hogy ma ez a sikkes, így a szemlélő a férfiasságát konokul meg nem tartva könnyen „nőiessé” válhat, mert azt hiszi, hogy ez menő, így különlegessé válik; na meg érdekes is, ha hóbortosan, különcként jelenik meg. A divat ezt diktálja. De az Isten teremtette férfi közel sem ezt az életstílust hivatott követni és élni.

Megvalósíthatatlan önbecsapás A külső tökéletességet elérni nehéz, mert a divat állandóan változik, stílusok tömkelege követi egymást. Van, akinek látszólag mégis sikerül. De önbecsapás követni a divat ideológiáit. A belső ember elveszíti önazonosságát.

Ferenc pápa állítja: „Aki nem ápolja magában Isten emlékezetét, az elveszíti emberi önazonosságát”. Isten emlékezetét, lelki világunkat, ha nem tartjuk többre, mint a világ kínálta modellek követését, önazonosságunkat elveszítjük. Fontos a külső, a megjelenés, de a belső, a személyes én, a lélek adja meg valódi ízünket. Ebben pedig Isten tud segíteni. Ő a férfit férfinak alkotta, olyannak, aki a nővel valódi szinkronban, kapcsolatban tud élni, és komolyan veszi életét. A pasik nem éppen ezt a komolyságot képviselik.

A reklámpasikat akkor érdemes követni, ha pozitív példát mutatnak számunkra, ha követésük nem önámítás, követésük nem teszi tönkre külső és belső világunk harmóniáját és valóban meg tudjuk tartani valódi énünket, igazi személyiségünket. Mert fontosabb az önmagunkról való személyes meggyőződésünk, mint valami megvalósíthatatlan ideál őrült hajhászása.

mégIS 36

Mike Ervin

Az a férfi az apám...

Egy apa legnagyobb büszkesége a fia, mert benne valahogy önmagát véli felfedezni. S ez a belső expedíció valahogy melegséggel, és izgalommal tölti el, hiszen ilyenkor akaratlanul is visszagondol elm lt gyermekéveire, és nosztalgiázik azokon, amik abban meghatározó szerepet játszottak, amik valamilyen kapcsolatot teremtettek az apa és fia között ha egyáltalán volt kapcsolat a két személy között. Ez a kapcsolat, mely a gyerek születésekor indul tnak, idővel kifejlődik és megerősödik, életerőssé érik, felhasználhatóvá válik, mert erre, amíg élünk szükségünk lesz. gy is mondhatnám, hogy valamelyest ebből (is) táplálkozunk, főleg amikor bajban vagyunk, amikor gy érezzük, az adott probléma meghaladja képességeinket. Ilyenkor apánk szavaira, bölcs mondásaira támaszkodunk, mert ő az elsőszám példakép az életünkben. Mindez így m ködik egy normális, egészséges családban, ahol megvan az odafigyelés és gondoskodás harmóniája. De, mint mindenhol, itt is vannak kivételek. Olykor ezek, a normálistól nagyon is eltérő „normák” hihetetlenül szokatlanok és ridegek, élettelenek tudnak lenni.

Ebben az annyit szidott világban, ahol az értékek többé kevésbé helyet cserélnek egymással, és j normák ütik fel fejüket, nekünk is fel kell tennünk a kérdést: ki nekem a férfi, ki nekem az apám, mint fogalom? öbb mint egy köznév, vagy nem? Azonkívül, hogy szülőm, nem biztos, hogy tényleg az apám. ássuk be, sok esetben az apa attól, hogy szülő, a legtöbbször csak egy egyszer személlyé redukálódik, vagy még azzá sem. Mert talán még mindig abban a tévedésben él, hogy a nevelés a nő dolga. A gyerek nevelésében épp annyi rész jut a férfinak is, mint a nőnek.

Egyenlők az arányok. Egy fi nevelésében főleg, aki valamivel többet kell kapjon ahhoz, hogy majd később ő is többet adhasson át. Annyira nehéz lesz majd később jó férfiként viselkednie egy olyan fi nak, aki az apját ritkán láthatta, a vele való beszéd is csak amolyan közhelynek számító szavakból állt, mert az apa reményvesztettségében, a lehetetlenre is képes, csakhogy a családot fenntartsa. s mivel ára van mindennek, így itt a számla a fi lelki világára íródik, mert épp akkor hiányzik az a személy, aki a legjobban kellene. apasztalatból tudom, kamaszként kell hozni bizonyos lépéseket, és kellenek az olyan kerekasztal beszélgetések, amikor csak két személy üli azt körbe, te és az apád Oly ritkának és idegennek látom ezt. A napi munkában kell időt szakítani a fiammal való együttlétre is. mégIS 3

annak szerető tagja is kell, hogy legyen. Az egyetértés, a béke, és a család mélységes ápolásának a sáfárja.

Sok esetben lehet, hogy még csak köszönni sem áll meg a két egyén. Ilyenkor persze mindig az idő a hibás, a kimagyarázások együttese, a sok probléma, melyet csak gondolunk, hogy nem tudunk megoldani és a sokak által istenített alkohol. Miből is lát példaképet az éppen felnőni szándékozó fiú, ha nem ebből. A példaképek minősége alig, vagy olykor egyáltalán nem üti meg a mércét. És ez van. Mert a rosszabbik esetben minek is változtatna az életén, ha azt mondja: „minek, apám is ezt csinálja…” Sajnos, hogy van ebből is példa, elég bőven. Az elítéltek nagy százaléka valamilyen módon összefügg ezzel a párhuzammal. A bűnözések, rég visszamaradott, elfojtott fájdalmak, lelki sebek drasztikus következményei, melyek sokévnyi hordozás után kitörnek. Fontos az apával való kapcsolat egy fiú életében, amikor annyi káros hatásnak van kitéve, amikor annyi támadás éri – mind fizikai, mind pszichikai szinten – és amelyből önmagát kell kiszednie. De ha nem ismeri az egészséges értékeket, honnan is tudna dönteni a jó mellett és hogyan is állna ellen a rossznak.

Attól, hogy egy közegben vagyunk, dolgozunk, nem jelenti azt, hogy minden OK körülöttem, meg hogy minden olyan simán megy, és közben az esetleges belső harcokat elnyomja a gép felbőgő zaja. Talán elnyomja, de kikapcsolni úgysem tudja. Ezért fontos, hogy a fiú az apában ne a robotot, a pénzkeresőt, az igazságszolgáltatót lássa, hanem a törekvő és példaadó felnőttet, aki tudja mit csinál. A fogantatással nem ér véget az apa szerepe, akkor kezdődik el csak igazán.

Leendő apaként, sok szép dolgot élhet át az ember, melyek ott maradnak az ő – sokszor annyi negatív jelzővel ellátott, s mégis szerető – apai szívében. Hiszen az apáknak is van szívük. Az apák is tudnak megértők lenni, és ezt is tapasztalatból mondom. Mitől lesznek igazán férfiak, ha nem attól, hogy felvállalják a tetteket, jókat, rosszakat egyaránt? És harcolnak azért ami az övék, vagy ami mellett elszánták magukat. Mitől lesznek igazán jó, szerető, gondoskodó, megértő apák, ha nem attól, hogy biztos kezet és határozottságot nyújtanak családjaik felé. A jó apa, azonkívül, hogy a család feje, mégIS 38

Szomorú példák millióit lehet hallani a médiában. És miért? Mert valaki elfelejtett férfi lenni. Valaki elfelejtette az apa feladatát. Férfinak megmaradni, a családban, és azt szabadon, önként gyakorolni, ez nagyon fontos feladat. A hiba azért kezdődik el, mert elfeledtünk szeretni, elfelejtettünk megbocsátani, megszűntünk kommunikálni információközlő világunkban. Milyen szokatlan, hogy az egykori családi kerekasztal beszélgetéseket felváltotta a néma kommunikáció, és itt sem a családdal ápoljuk a kapcsolatot, hanem a világgal. Ez könnyebb, divatosabb és nincsenek szóviták, kisebb veszekedések, csak halk koppanások egyvelege a széles és csábító kijelzőn.

Ezek után nem kell majd csodálkoznunk, ha egy szép nap, az apa-fiú kapcsolat egyszerre csak megszakad, akár egy webes beszélgetés. Miért is tartana, ha az nem volt megfelelően ápolva és fenntartva. S talán ez még fájóbb, mint egyéb más az életben. Mert a fiút ki értené meg a legjobban, ha nem az apja. Az a személy, aki megértéssel, szeretettel, támogatással tartozik neki.

Mert a fiú csak azt tudja visszaadni később másoknak, amit ő maga is kapott, megtapasztalt. Először az apának a felelőssége, hogy az apa-fia kapcsolatot beindítsa. Mert az a férfi, az az ő FIA! Mindezek érvényesek a fordított esetben is. Ahogy a Szentírásban is olvassuk: „Fiam, legyen gondod apádra öregségében” (Sir 3, ), de nemcsak akkor, hanem mindig, mindenhol keresni kellene a legtöbb percet arra, amit vele tölthetsz el, hiszen ő az AP D. Ne feledjük azt sem, hogy az apai szeretet nem egyenlő az anyai szeretettel. Úgy gondolom egy apa bánásmódja, amolyan nyers érzetet keltő kell legyen. Mert az apa nem a jót dicséri fiában, hanem a rosszat, a tévedést javítja ki benne. Néha talán meg kell hagyni a tévedés lehetőségét is. Az apa nem óvja meg gyermekeit az élettől, hanem állandóan a „tapasztalás körülményeit” építgeti, csiszolja. ól teszi, ha az „élet iskoláját” biztosítja, a dolgok elsajátításának „teréről” gondoskodik. ó ha „csak” lehetőséget ad csemetéinek! Iskolát, teret hoz létre, amiben utódai önállóan tanulnak. ukótérrel rendelkező versenypályát épít... És szívdobogva, de némán engedi, hogy magukra hagyva induljanak.… Legyőzve saját félelmeit bízik bennük, a kispadról! Az apa nem a bukástól, hanem a végzetes hibától óvja meg csemetéjét. Nem a gyermeke kezét fogja, hanem mindig két lépéssel előrébb lát és egy lépéssel mögötte van. És mindig OTT van. Ő az alap, amire engedi, hogy a gyermeke ráépíthesse saját magát! gy lesz gyermeke több, mint Ő! Apának lenni nem könnyű. Apának lenni művészet. Apának lenni jó! Apának lenni FÉ FI!

mégIS 3

Richard Rohr

A férfi útja Simon Imre ajánlásában Földre szállt egy angyal. Képzeljük el. Megvan már, hogy néz ki? iztosan egy szép, szelíd, mosolygós tünemény. Angyali. Természetesen úgy néz ki, mint egy kislány, mert hát ilyenek az angyalok. Nem? De hogyan találkozunk az angyalokkal első ízben? Isten, ábriel nevezetű angyalát küldi Máriához, hogy elmondja neki gyermeke fog születni ( ábri-Él – „Isten embere”). Aztán ott van Mihály, aki harcba száll Isten dicsősége mellett. „Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt” ( el ,7).

Nevének jelentése: Michael („mi ká él” ) „ki olyan, mint az Isten?”

A történelem folyamán az angyalok ezen szerepei – főként az utóbbi – feledésbe merültek, és fantáziánk már nem képes elviselni egy erős férfit, – ki képes harcba szállni – mint angyali teremtményt. Ma már a filmekben is egyre kevesebb a férfi hős. Nem ritka esetben egy szál csinos, ötven kilógrammnyi testsúllyal rendelkező modell képes kiütni akár háromszor megtermettebb férfit. Korunk gyerekei ha hősöket keresnek, akkor azt vajon felfedezni vélik-e egy édesanyában, vagy egy édesapában, akik nem rendelkeznek azokkal a szupranaturális képességekkel, amelyek már a kificamlott rajzfilmekben megjelennek? És amikor észrevesszük, hogy sosem fogunk repülni, varázsolni, égő szemmel javítani, eltűnik a „superman” (szuper ember), és embernek lenni már nem is tűnik kalandnak. Úgy a nőnek, mint a férfinak szüksége van arra, hogy reális hőssé, válhasson. E könyvajánló ebben akar egy kis segítség lenni a férfi olvasóknak. Úgy gondolom fontos tudatosan megélnünk férfiasságunkat, és tudjuk azt, hogy kit is tartunk igazi férfinak.

A férfi útja c. könyv ichard ohr tollából, olyan ajtókat nyitogat ki előttünk – férfiasságunkra re ektálva –, amire eddig talán még sosem gondoltunk volna. A kétkötetes könyv első részében két útról olvashatunk, mely az átlagos férfiképből elindulva Szent ános apostolhoz (az „érzéki”), majd pedig vissza Keresztelő Szent ánoshoz (a „vad férfihez”) vezet. Stílusa olvasmányos, könnyen érthető, nagyon mély gondolatokkal és extravagáns egyházkritikával van teletűzdelve. Arra ösztönöz bennünket, hogy férfiasságunkat ismerjük meg. Sokan azt gondolják, hogy semmi gond nincs, hisz boldog életük van. m ha saját erényeit, jó vagy rossz tulajdonságait kérdeznénk, nemcsak feszült csendre, de felháborodott mihasznaságot sejtető ellenreplikára is bukkannánk.

Sok férfi úgy gondolja, hogy nincs szüksége elindulni ezen az úton. Ők megmaradnak a társadalom ingyenes, ám hasztalan férfi ideáljának betöltésénél. Azon személyek, akik már a gondolat hallatán ellenkeznek, akik ezt már nagy valószínűséggel nem is olvassák, ők a szerző által nevezett „átlagos férfi ” kategóriát súrolják (ld. a mellékelt ábra bal felső sarka, . pont). mégIS

Akik megteszik az első lépést, eljutnak Szent János apostol útjához és merik vállalni saját érzelemvilágukat. A szerző szerint minden férfinak szembe kell néznie gyengédségével, gyengéd oldalával, hogy tudja mi az a pont, ahol már a bicepsz oly kevésnek bizonyul és a lelki erősség szükségeltetik. Jól szemlélteti a két apostol példája. A már említett Szent János (a szeretet tanítvány, aki befogadta a szeretetet), megengedi magának, hogy kimutassa érzéseit, s így mindvégig kitartson Jézus mellett a kereszt alatt is. Míg a felháborodott hős, Szent Péter apostol, aki kardot ránt, aki megannyiszor hősködik, erejét fitogtatja megannyi férfi ismerősünkhöz hasonlóan, sehol sincs, amikor igazi szenvedésről van szó. Erről szól az első utazás. A nem szerencsétlen, hanem igazán erős férfi, akinek akár sírnia is szabad (ábra 2. pont). De ne follyunk azért mégsem el. Itt a csavar. Itt nem szabad legyökerezni, most lép érvénybe az általános szabály: a férfi erős. Valóban. Vissza kell indulni, és megismerkedni Keresztelő Szent János kemény, zord karakterével, aki képes egyedül lenni a pusztában, és egyedül olyan harcot vívni Heródessel, amibe feje kerül. Avagy elég, ha Jézus alakjára tekintünk, mint igazi férfira, aki sírni sem szégyellt, de alkalomadtán egy kis erőszaktól sem rettent meg és ostorral tisztította meg a templomot a kereskedőktől.

Ha nem térünk vissza és nem érünk el a „vad férfi”-hez – mondja Richard Rorhr, – akkor nem teljesedik ki életünk, ha leragadunk az első út végénél, akkor két anyukás családokká válhatunk.

Viszont e nélkül az első út nélkül, nem válhatunk igazi vad férfiakká, pusztán erős barbárságunk kelepcéjében maradnánk.

Maszkok, hegek, archetípusok. (II. kötet) A könyv második kötetében négyféle archetípust mutat be, melyek a férfienergiát szemléltetik számunkra. Mindenki egy archetípussal indul, és az út bejárása folyamán beépíthet személyiségébe még egyet. Az archetípusok ismertetésénél, szó szerint emelek ki néhány mondatot a király, harcos, mágus és szerelmes típusaiból, hiszen ennél frappánsabb megfogalmazást nem lehet költeni. Élvezetes, hiszen ezeket olvasva egyet bizonyára mindenki magáénak fog érezni. Aztán munkálkodhatunk, hogy a többit is kialakítsuk magunkban. Jó szórakozást kívánok hozzá.

A király: A király az a részünk, aki az alap, a talaj után vágyakozik. A király ad rendet és békét annak a területnek, amelyiken uralkodik. Az emberek már a puszta jelenlététől biztonságban érzik magukat. Ha valaki bemegy valahová, és az ott lévő csoportnak meg tudja adni a biztonság érzését, akkor ez az ember király. Sohasem önkényes és kiszámíthatatlan. Nem kell sokat beszélnie, csak ott lennie. A családban valószínűleg elsősorban ez az apának a szerepe: nem sokat beszélni, hanem egyszerűen egészségesnek lenni testben és lélekben. Ha a király beteg, akkor mindenki betegnek érzi magát. A király másik változata a mentor. Mentór volt az a férfi, akire Odüsszeusz rábízta a fiait, mikor a trójai útra indult. Mentór az, aki tükröt tud tartani egy fiatal férfi elé.

A jó király áld, a rossz király átkoz. Ha nem tudunk távozni abból a térből, ahol imádnak bennünket, akkor fogva tart bennünket az álkirály archetípusa. éppen emiatt nem védekeznie kell, hanem oda tudja magát adni.

A harcos. Harcos én részünk nélkül nem tudunk megkülönböztetni és szétválasztani. yakran karddal ábrázolják a harcost, melynek elsősorban nem az a funkciója, hogy öljön, hanem hogy elválasszon: dologi témákat és érzelmeket. Harcos nélkül reménytelen zűrzavarban süllyed el az ember. Első vonása, hogy nála van a megkülönböztetés kardja. Az önfegyelem típusa. Európában a szellemi harcos utolsó formája a középkori lovag volt. A lovag esküje azt tartalmazta, hogy védi a szegényeket, óvja az árvákat, özvegyeket, és fellép Istenért és az Egyházért. Mindig a többiekért harcol, nem önmagáért. Jézus nem azt tanította, hogy öljünk, hanem hogy hogyan halhatunk meg. De mi nem értjük ezt az erőszakmentes tanítását.

A harcos nem kér bocsánatot azért, mert van hatalma. De van elég fegyelme, hogy megtanulja: hogyan lehet a hatalmat megfelelően és morálisan gyakorolni.

A sötét harcos vagy nem alattvalója egyetlen királynak sem, vagy egy rossz királynak szolgál. yengeségnek tekinti az emberi érzéseket és mindazt, ami nőies.

A mágus: A mágus a belső változás, a transzformáció ősképe, aki megérti a lelket: ő a bölcsesség és tudat archetípusa. Ha egy történetben felbukkan a mágus, akkor baj van, mert szembesíti a hőst sötét oldalával. A mágusnak több alakja van. egalacsonyabb rendű formája a bohóc vagy mutatványos. egmagasabb rendű formájában a mágus a próféta. A mágusnak szabad kimondania, hogy a király meztelen. Oly lényegesnek tekintették ezt, hogy a középkorban intézményesített figuraként ott volt a király mellett az udvari bolond. Akinek nincs érzéke a parado onokhoz, az nem lehet mágus. A mágus sohasem mondja: „vagyvagy”, hanem mindig azt mondja: „is-is”. A mágus az, aki találkozott saját árnyoldalával, mint Jézus a pusztában.

A sötét mágus az eszméibe szerelmes nem az emberekbe. Arra használ eszméket, hogy gondolatilag, vagy spirituálisan fölényben érezhesse magát.

A szerelmes: A szerelmes az, aki az egésznek ízt és szépséget ad, és így tartja össze. Nélküle minden unalmas lenne. az, aki elkerülhetetlenül átlép határokat, és megszeg szabályokat. A bennünk lévő szerelmes vétkezik, mégpedig bátran – és később megfizeti ennek az árát. A szerelmes szimbóluma a csók és a kert. A iblia a gyönyörök kertjével kezdődik, ahol meztelenek vagyunk, és nem szégyelljük magunkat. A bennünk lévő szerelmes szemérmetlen. A szerelmes az a részünk, amely élvezni tud. egmagasabb rendű formája a szemlélődő, amely minden külső inger nélkül tud élvezni. Minden szép számára, még egy falevél is elég arra, hogy boldoggá tegye. A szerelmes a jelen élvezője. képes megtanulni a szeretet művészetét és a másikat odaadóan szeretni.

A hamis szerelmes mit sem akar tudni erről. csak instant jó érzést akar anélkül, hogy odaadná magát, és megfizetné az árat az egyesülésért. Ez mindig csak álegyesülés. Ez által nem növekszik az ember.

A könyvet megvásárolhatják, vagy megrendelhetik bármelyik erdélyi egyházi könyvesboltban. mégIS 2

Férfibecsület

A bemutatásra kerülő film, – amint címe is sugallja – egy olyan férfi ideált tükröz, amely harcias energiáit képes egy eszme elérésének megvalósításáért bevetni, mégpedig becsületesen a gyűlölet világában. A főszereplő ugyanis példát ad kitartásával, akaratosságával és bátorságával. Amikor pedig mindenki ellene volt, ő akkor sem adta fel és teljesítette feladatát. Mert nem az számít, hogy a férfi kicsi vagy nagy, ügyes vagy ügyetlen, fekete vagy fehér, hanem az hogy igazi férfi legyen.

A film főszereplője Carl Brashear néger fiú, akit besoroznak az Amerikai Egyesült Államok katonaságába, bőre miatt természetesen „inasnak”, pontosabban szakács lesz. Az édesapja útravalóul adott tanácsa elgondolkodtató: „Harcold ki a helyedet ott Carl és ne higgy az ígéreteknek, szegd meg a szabályokat ha kell, ha nehézségeid lesznek, – már pedig lesznek –, ne hozz rám szégyent. Soha. Ne gyere visza ide, legalább is egy jó ideig ne.” És valóban, első adódó alkalommal megszegi a szabályt, hisz akkor ugrik a vízbe úszni, amikor az nem megengedett a feketék számára. Így kerül a figyelem középpontjába, kiderül róla, hogy nagyon jól tud úszni, ő lett a leggyorsabb úszó, ezért a kapitány átvezényeli a „kutató mentő úszok” századába. Egy alkalommal meglátja Billy Sunday katonai búvárparancsnokot merülés közben és elhatározza, hogy ő is katonai búvárparancsnok akar lenni. Nagyon sok próbálkozás után felveszik a búvár kiképző iskolába, itt sok megalázást kell elviselnie a színes bőre miatt.

Főszereplőnk nagy örömére, vagy bánatára Billy Sunday lesz a kiképzőtisztje. Gyakorlatban ügyes, de sajnos nincsenek meg a középiskolai tanulmányai, ezért nagy áldozatok árán és egy kedves fiatal lány segítségével a könyvtárban elsajátítja azt a tudást, amely hiányzott. Első találkozásuk alkalmával azt mondta Jo (a könyvtárosnő): „Hát nem érti? Mindegy hogy segítek-e, vagy nem, maga úgyis megbukik.” Erre Carl azt feleli kissé indulatosan: „Az kizárt! Nem lehet.” Mindig be tudja bizonyítani, hogy alkalmas a búvárkodásra különböző gyakorlatok végrehajtásával. Nagyon sokszor rivalizálásba kerül kiképző parancsnokával, aki gyűlölte a négereket. A fővizsga előtt Billy Sunday közli vele a szomorú tényt, miszerint, egy „szakács” nem lehet búvár, felső erő nyomására. E felső nyomás ellenére sikerül teljesítenie a feladatot, hiszen mindent megtettek azért, hogy lehetetlen legyen neki a feladat megoldása.

Munkát kapott egy hajón, ahol aktív búvárként működött. Érvényesült annak ellenére, hogy színes bőrű volt.

De boldogsága nem volt hosszas, életében fordulópont következett… Évek után, amikor találkozik egykori ellenséges kiképzőtisztjével, segítőtársra talál személyében.

Carl: „Búvárparancsnok akartam lenni.”

Billy Sunday: „Én pedig az akartam maradni.”

Hogyan alakul tovább életük? Választ találnak a filmben.

mégIS 43

Tiszta élet az amerikai profi kosárlabda ligában Az -as években járunk, Amerikában, az angyalok városában, Los Angelesben. Az NBA, az Egyesült Államok Profi Kosárlabda Ligája, mely már több évtizede létezik, ennek egyik leghíresebb és legtöbb eredményt elérő csapata a Los Angeles Lakers. Amikor a LA Lakers-ről beszélünk, akkor azzal is számolnunk kell, hogy sztárok csapata volt mindig. Itt játszottak a világ legjobb kosárlabdázói. Michael Jordan volt az egyedüli olyan világhírű játékos, aki nem játszott a Lakers mezében.

Az akkori bejutási törvények a profi ligába sokkal szigorúbbak voltak, mint manapság, mert akkor csak azt vették fel, aki már egy egyetemen jó tanulmányi eredményeket és az egyetemi bajnokságon sikereket ért el. udnunk kell, hogy a 2 . századi Amerikában a lakosság 3 -a tartotta a házasság előtti nemi kapcsolatot bűnnek, rossznak. Nyilván, hogy profi kosárlabdázóként a siker, a pénz sok olyan alkalmat ad, hogy tested nem tisztelve, odaadd magad az élvezeteknek. Az említett csapat híres A.C. Green, játékosa ezt a tényt meghazuttolja, és példát ad az akkori és mindenkori sportolóknak, hogy lehet másképp is élni. Az 3-ban született Green, már középiskolás korában kitűnt tehetségével, már akkor az Államok legjobbjai közé tartozott. Nyitott út állt előtte az akkori legjobb egyetemi csapatba, Oregon State niversity-re, ahonnan -ben szerződtették az NBA-be, és nem is akárhova, a Los Angeles Lakers-hez, ahol már az első szezonban parádésan mutatkozott. Nyilvánosság előtt kijelentette, hogy ő szüzességben szeretne élni mindaddig, amíg meg nem találja az igazit, a nagy őt, akivel majd házasság után, az eggyéválás és a szeretet jelében családot alapítanak. Egy riporternő az egyik mérkőzés végén megkérdezte tőle, hogy miért szűz 34 évesen, hisz sikeres, jóképű, körülrajongják a nők, bármikor megkaphatná őket. Válasza ledöbbentette a riporternőt, amikor nagyon mosolyogva, alázatosságot és szeretetet sugározva csak annyit mondott: „Azért tartom meg a tisztaságom, mert tudom, hogy Isten mit jelölt ki számomra, amíg nincs családom. Ő döntéseket hoz, én pedig követem az útmutatásait.” Otthagyta nyomait a legendák listáján, tisztaságával, a csapattársai tiszteletével, és azzal amit elért: 4 bajnoki gyűrű, 2 meccs, 233 pont, 2 találkozón zsinórban lépett pályára (a világon egyedüli teljesítmény).

2 2-ben megházasodott Veroni ue-val. A Green nevét viselő alapítványt együtt hozták létre, amely a csapatmunkára, az önbecsülésre, a hitre és a névadó példáját követve a házasságkötésig tartó önmegtartóztatásra ösztönzi a fiatalokat. mégIS 44

Miért csak fér?

Márton Arnold Vilmos

„ e Péter vagy és én erre a sziklára építem egyházamat” (Mt

, – ).

A papság az egyik legérdekesebb hivatás. De mielőtt belemerülnénk a témába, elemezzük mi is a papság. A papság, vagy más néven az egyházi rend a hét szentség egyike. A hét szentség közül az egyházi rend az a szentség, amely által Krisztus felhatalmaz egy férfit, hogy az Ő nevében szolgálja Isten népét azáltal, hogy szentel, tanít és vezet.

Ahhoz, hogy valakiből pap legyen, vannak bizonyos feltételek, amelyeknek meg kell felelnie. A legelső feltétel, hogy legyen férfi, aki meg van keresztelve, bérmálva, és már volt elsőáldozó. Szereti Istent, rendszeresen részt vesz a szentmiséken, gyakorolja a hitét, szereti az Egyházat, az embereket, és szolgálni szeretne az Egyházban.

Felvetődik sokakban a kérdés, miért csak férfiak lehetnek papok a Római Katolikus Egyházban? A válasz egyszerű. Jézus csak férfiakat választott apostolai közé (Péter, András, Máté…), és ugyanezt tették az apostolok is, amikor utódokat választottak, ezért a Katolikus Egyház csak férfiakat szentelhet fel. Ezt többen diszkriminatív hozzáállásnak tekintik a nők iránt, de az Egyház véleménye más. Mégpedig az, hogy Jézus a nőknek más, de ugyanilyen fontos hivatásokat adott az Egyház szolgálatára. Szent II. János Pál pápa 4-es apostoli levelében (Christifideles Laici) szögezte le, hogy az Egyháznak nincs felhatalmazása nők pappá szentelésére, amit azzal magyaráznak, hogy Jézus valamennyi apostola férfi volt. Barsi Balázs atya ebben a témában úgy fogalmaz, hogy a nő hivatása, a testi-lelki anyaság egyenrangú a papi hivatással, ez azonban a férfiak osztályrésze. A papság szentségét, amint tudjuk, Jézus az utolsó vacsorán alapította meg : „Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal… Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22, ). Ekkor nem volt jelen sem Szűz Mária, sem Mária Magdolna, csak a tizenkét apostol.

Ha visszatekintünk az ószövetségi zsidó nép papjaira, azok is mind férfiak voltak, például Mózes és Áron mindketten a leviták törzséhez tartoztak. Jézus nem a levita törzsből származott, hanem a Szentlélek által fölkent pap. A kereszten mutatta be Istennek tetsző legtisztább áldozatát: saját életét. Jézus volt az oltár, amelyen bemutatta szeretetének áldozatát, Ő az áldozat, és Ő a főpap. A pap Krisztus személyének megjelenítője, ezért is kell férfinak lennie.

A pap nem lehet nő egyházunk tanítása szerint, viszont a legnagyobb pap Jézus Krisztus, az Ő édesanyja a Boldogságos Szűzanya mindannyiunk pártfogója, aki arra ösztönöz bennünket, hogy szolgáljuk Isten Szentegyházát akár férfiként akár nőként. Misem bizonyítja jobban a nők fontosságát az Egyházban, mint ahogy Chiara Lubich fogalmazott: „Mária a legbiztosabb segítség, akit Jézus a papoknak adott, hogy betölthessék szolgálatukat az Egyházban.”

mégIS 4

B. E. Murillo: Pásztorok imádata (1660 k.)

Juhász Gyula: A várta Fölégettem az összes hidakat, Egyedül állok örök ég alatt.

Meghaltam sokszor és nem élek én.

De mindeneknek bánata enyém.

Nem kell a kincs és nincs már szerelem, Csak a magány és szegénység van velem.

Jövő minden reményét ringatom, Mint a vihart és fészket a falomb.

Nem lázadok már és nem álmodom És nem sírok a földi romokon.

Így állok örök békességbe már S az Istent várom, aki földre száll.

Minden Kedves Olvasónknak Istentől megáldott, békés Karácsonyt és kegyelmekben gazdag, boldog Újévet kívánunk! mégIS 46

K sz nj k minden támogatónk nagylelk adományát, k l n sen a O AP I nyomdának a kedvezményes nyomtatást!

Szerkesztők

l Szabolcs Mike Ervin Obermájer Ervin István Pasca Szilárd Simon Imre ódor Attila

Elérhetőségeink

t. Koncsag ászló imén Erika

Olvasószerkesztő

ickr Illusztrációk

O 1000 Alba Iulia, str. Bibliotecii nr. . sismedia ub outlook.com .seminarium.ro acebook.com SeminariumIncarnataeSa ientiae

A cikkekért szerzőik vállalják a elelősséget.

A szerkesztők állás ontja nem eltétlen l azonos a szerzők véleményével.

mégIS 18 /2 a gyulafehérvári kispapok lapja

„...ez jó mulatság, férfi munka volt!”

(Vörösmarty)

Főhat. eng. szám: 782/1990, ISSN 1454–2684