mégIS 17/1

Leszállás Landoló repülőket szemléltem kétszer eddig életemben, de nem bárhogyan, mert alattuk átgondoltam minden tettem.

Tilosban állva bámultam párhuzammal a leszállópályával, sötét éjszakában, amikor a fények özöne végtelenül szétszárnyal. És szállt a gép, egyre lennebb, egyre szúróbb reflektorokkal, s földbe gyökerezett lábakkal, néztem én elszorult torokkal.

Olyan volt, mintha támadna, csalóka ez a láttatás, azt hinné a szemlélő, hogy most azonnal vermet ás amint hirtelen földet ér, miután rémisztő süvítéssel, egyre gyorsuló, szinte időt felülmúló lendüléssel fejem fölött átsuhant s pár másodperc után fuvallatát küldte, mely szinte mellbevágva, de mégIS simogatóan zúg a fülbe. Élmény, amit élted élén kelt meglepő, komor sötétjén át az éjnek, mint megtörő, uralkodó erő végérvényén felülkerekedő, hatalmas, de uralmától sosem ittas Úr, ki mindezzel megmutatja, hogy járhatja alantas és ugyanakkor igaz, vigassszal teljes útját az ember, ki tudja, hogy jussa vész, ha nem lát át, amikor felkel.

Dobogó szívvel fordulsz hátra, hogy láthasd egészen a nagy pillanatot, ami visszaadja a pályának merészen biztonságot adó mivoltát, mellyel ápolja, befogadja és tudatja a küldöttel, hogy ez is egy beteljesült küldetés.

A fények megremegnek: mélysárga, zöld és piros színeik vegyülnek, s az éj sötétje tudja, hogy jelenség születik.

Csikorognak a lendület erejét kordában tartani igyekvő fékek, olykor beremeg az egész géptest, s külön is az alkatrészek, mert egytől egyig mindnek megvan a maga szerepe, öntudatán kívül játszik közre valamennyi a sikerre rendelt út végéhez érkezés kétkedéssel teljes pillanatához, mely meggyőződést, szilárd biztonságot a megállással hoz.

Az elsőnél bizonytalan vagy, de ez szinte természetes.

Míg teljesen leáll az ingerek sora, melyek olyan terhes szorongásba sodorhatnak, hogy bizalmad meginoghat, a végén akkor is azt kell mondanod, hogy „ez rám is hat” és megerősít eddig is vallott hitedben, mit meg nem hazudtolhat semmilyen csalóka látomás, képzet sem.

A gép bevégzi pályáját, elvonul. Ő igen, utasai nem érték el végcéljukat. Valami mégIS akarva-kelletlen, beteljesületlen érzetet hagy abban a lélekben, amely célját fel nem ismerve robog a végtelenbe s tér, hely úrrá nem lehet felette, mert jóval többre rendeltetett, és mire nem gondolt sosem más, ő éppen azzá lett.

Egyre többen fedezik fel e nem mindennapi jelenlétet, ki is mennek megcsodálni, sokan át is érzik az ihletet, de vannak, akik különösképpen fel is használják jótett hatását a szellemre, hisz ez a szél kellemre, alkotásra késztette mindazon egyéneket, kik nem csak látványt, hanem új szemléletet találnak, elfeledve minden magányt.

Fórika Sebestyén, főszerkesztő

In memoriam...

Mons. Peter Jäger nézett –, és keresztet vetett, összeszedetten, lassan, latiul, majd összetette a kezét. Mi feleltük: Amen. Elkezdte az Ave Mariát, lassan, tagoltan, az egyes gondolatok között szünetekkel, és mi is így folytattuk, mind egyszerre, sietség nélkül, ebben az áthagyományozott ritmusban, ami egyszerre volt katonás és lelki. A szövegnek még a dallama is valahogy mindig ugyanaz volt. Az imádság után felment a katedrához, leült, kitöltötte a diariumot, szájához igazította a mikrofont és beszélni kezdett. Olyan kőkemény szigor áradt belőle, olyan tekintélyt parancsolt, olyan tisztelet vette körül, s mindez olyan korokat idézett, amit addig nem ismertem.

Jäger atya egy olyan személyiség, aki bizonyára élénken él mindazoknak az emlékezetében, akik az elmúlt negyven évben a gyulafehérvári szemináriumban tanultak. Volt szubrégens, tanulmányi igazgató és rektor különböző időszakokban, de majdnem negyvenöt évig, 1965-től 2010-ig, ő volt a filozófiatanár. A szemináriumi képzés első két évében, a philosophicumban, meghatározó személy volt mindezen évek itt tanult papi generációi, azaz, a szatmári, a nagyváradi, a temesvári és a gyulafehérvári egyházmegyék jelenlegi papságának nagyrésze számára.

Bánáti sváb volt, német anyanyelvű, de annyira megtanult magyarul, hogy ki tudta javítani a magyarok helyesírási hibáit is. Összeszedett volt, nagyon precíz, nagyon rendszerezett és nagyon pontos, és erre tanított másokat is. Nem kapott különleges külföldi képzést, de amije volt, azt törekedett átadni a rábízottaknak, határozottsággal, magabiztossággal és fegyelemmel; sőt, erre tette életét: Ad aedificationem volt a mottója, és a kezdeti másfél év plébániai szolgálat után valóban életének utolsó éveiig a papnövendékek épüléséért munkálkodott – és mindezt jórészt a kommunista diktatúra idejében, amikor gyakorló laikusnak lenni is veszélyes volt, bizonyára annál inkább katolikus filozófiát oktató főiskolai paptanárnak. Jäger atya életének gyülölcsei annak a rengeteg papnak az életében bontakoztak ki, akiket nevelt.

Egy hónap után kezdtek elmaradni az órái. Súlyosbodott a betegsége. Később megtudtuk, hogy hamarosan más filozófiatanárunk lesz. Vizsgát már nem tettünk nála, csupán egy írásos felmérőnket javította ki. Tudtuk és éreztük, hogy a gyulafehérvári teológia egy meghatározó korszakának végét éltük át.

Adjon neki az Úr örök nyugodalmat!

Bojtor Attila György, III. éves

Én az utolsó olyan évfolyamhoz tartozom, amelyet még (nagyjából csak egy hónapig) tanított. Ő volt az a tanár a teológián, akit még Márton Áron nevezett ki oda.

Valószínűleg sosem fogom elfelejteni azt a légkört, ami az első filozófiaórán körbevett. Jäger atyát egy szolgálatos a folyosón kellett várja; amikor a folyosó végén elindult a tanáriból, a szolgálatos kinyitotta az aula ajtaját – ekkor a bentlévők felálltak és elhallgattak. Amikor Jäger atya a folyosón odáig ért, ahol a két szőnyeg találkozik egymással, az ajtó előtt álló szolgálatos latinul köszönt neki – ő fogadta. Lassan járt. Belépett a terembe, és amikor a katedra felé haladva elhagyta az első padokat, a hallgatók mind egyszerre hangosan megszólaltak: Laudetur Iesus Christus! – ő nem túl hangosan válaszolt: In aeternum. Míg a katedrához ért, a szolgálatos becsukta az ajtót és a maga helyére sietett. A katedra előtt Jäger atya – öltönyt, német papi civilt viselt – a hallgatók felé fordult, de nem egészen velük szembe – mindenikünket látta, de nem egyszerűen csak minket

Köszönjük Szentatya!

XVI. Benedek pápasága XVI. Benedek pápa péteri szolgálatát röviden lehetetlenség összefoglalni, ugyanis az még korántsem lezárt folyamat. Noha a tényleges potifikátus véget ért, hatása mind a mai napig s még évtizedek múlva is érezhető lesz.

Aki arra számít, hogy a fent említett nyolc év történetét fogja itt megtalálni, csalódást kell okoznom. Nem állt szándékomban történelmet írni, különösem nem a teljesség igényével; így ragaszkodás nélkül az adott kronológiához, mellőzve a nagyvilág eseményeit összefüggésben látni akaró nézőpontot, úgy ragadtam ki eseményeket és történéseket, amelyek alapján – noha mindannyian hallottunk már róluk, ismerősek számunkra – XVI. Benedek pápa személyisége talán új körvonalakkal rajzolódik ki.

Nem áll szándékomban állást foglalni a lemondását, állítólagosan előmozdító, háttérben működő „sötét és gonosz erők” létével és mibenlétével kapcsolatban. Ezzel eleget foglalkozott a média mendennemü válfaja, igaz a kérdésekben ők sem különösképpen illetékesek.

A célom, hogy jobban tudatosítsuk: XVI Benedek pápaságáért, csakis és kizárólag hálával tartozunk a Jó Istennek.

XVI. Benedek pápaságának megértéséhez, először is szükséges egy alapvető igazság elfogadása: elődje negyed évszázados pápasága alatt, a pápaság intézménye, mint olyan jelentősen megváltozott. Boldog II. János Pál pápa nagy nyilvánosság előtt folyó tevékenysége, hatalmas népszerűségnek örvendett.

Katolikusok, keresztények, de még nem hívők is a magukénak érezhették az egyházfőt, megtapasztalhatták már-már emberfölötti emberségét. Noha ezzel a pápaság intézményének tekintélye egyáltalán nem csökkent, sőt vele Európa utolsó teljhatalmú ura is megérkezett a XXI. századba (ahogy a NGC egyik tudósítója fogalmazott), elvárások ébredtek.

II. János Pál folyamatosan romló egészségi állapotát figyelve, egyre többeket foglalkoztatott a kérdés: ki lehet az az utód, aki elég erős ahhoz, hogy el tudja viselni, az elődjével való folytonos összehasonlítgatást? Amint már tudjuk, a 2005-ös konklávé Joseph Ratzinger bíborost, a Hittani Kongregáció akkori prefektusát, a bíborosi testület dékánját, az elismert teológust választotta meg pápának, aki a XVI. Benedek nevet vette fel. Az eseményt a média, a maga törvényszerűségeinek megfelelően, a jól bevált, a média mindent tudásának érzését erősítő szlogenekkel vezette fel, mint például: „amint azt előre sejteni lehetett” vagy „amint az várható volt” vagy „a várakozásoknak megfelelően”. Hogy így volt, vagy nem, mindenki mérlegelje maga. Azonban a hangzatos szólamok mögött ott volt a feszült várakozás: meg tudja-e, és főleg hogyan válaszolja meg az új pápa azokat a kérdéseket, amelyekkel az egyház korunkban szembe néz. Ennek megfelelően a média majdnem két teljes hétig figyelte árgus szemekkel a Vatikánt. Azonban hamar csalódnia kellett. A várt döccenő, amely az „átállást” lett volna hivatott jelezni, nem hogy kisebb lett a vártnál, de gya-korlatilag elmaradt.

Az Egyházon belül is volt mindenféle vélemény. Az általános közfelfogás szerint Benedek pápa a „konzervatív szárny” képviselője, ami egy bizonyos értelemben

nyugodtabb, visszahúzódóbb, csendesebb pápaság képét vetítette előre. Voltak azonban, akik ennél is tovább mentek. A haladást képviselők szerint, aggodalomra adhat okot XVI. Benedek pápasága, ugyanis, egy ilyen „szélsőségesen tradicionalista” egyházfő regnálása az Egyház bezárkózását és a fundamentalizmus súlya alatt való végső összeroppanását jelentené. – Hogy ilyen veszély nem állt fenn, azt az elmúlt nyolc esztendő bizonyítja a leginkább. Lassan ébredtünk rá a tényre: az egyház a lehető legjobb kezekben van.

Ha röviden meg akarjuk ragadni XVI. Benedek pápaságának súlypontjait, akkor először is liturgikus magatartására kell kitérnünk. Ebből a szempontból az elmúlt nyolc év az egyház belső kiengesztelődésének időszaka volt. A régi, ún. tridenti-rítus újra életbe helyezése, illetve széles körben való elérhetővé tételével a Szentatya megmutatta, hogy milyen gazdag a Katolikus Egyház. Az örökség, amely megőrzésének és továbbadásának felelősségét XVI. Benedek pápa 2005-ben magára vette, olyan mélyen gyökerezik az egyház hitében, hogy arra bátran fenntartás nélkül alapozhatunk.

Ebben a tekintetben a Szentatya ahhoz a bibliai emberhez hasonlít, aki kincseiből régit és újat vesz elő. Egy másik nagyobb mozzanat XVI. Benedek pápaságából, amire kitérnék, és ami számomra egy bizakodó jövőképet vetít előre, az egyház egységével kapcsolatos. Konkrétan az anglikánok egy csoportjának a Katolikus Egyházba való áttérésére gondolok. Ennek a kérdésnek a történelmi súlypontja a Személyi Ordinariatus megszervezése (2011. január 15). A Személyi Ordinariatus egy olyan kánonjogi struktúra, ami lehetővé teszi a katolikus egyházba áttérni kívánó anglikánok számára, hogy teljes közösségben legyenek a katolikus egyházzal, Szent Péter utódjával, a mindenkori római pápával, miközben megőrizhetik anglikán örökségük sajátos elemeit. A Szentatya lépése igencsak po-zitív visszhangra talált a nagyvilágban. Több ezren lettek ismét tényleges közösségben Péter kősziklájával.Sok más dologra is érdemes lenne kitérni. Az idő és hely szűke miatt azonban csak megemlítjük, mi mindenért lehetünk hálásak a leköszönt Szentatyának. XVI. Benedek pápasága alatt három enciklikát adott ki (Deus Caritas est, Spe Salvi, Caritas in Veritate). Három kötetben jelent meg A názáreti Jézus c. műve, amely sokak szerint a Szentatya mély hitének, hatalmas teológiai tudásának és alázatos szeretetének legszebb szintézise. A nyolc év alatt harminc hivatalos látogatást tett Olaszországban, valamint huszonötöt a világ különböző pontjain. Részt vett a pontifikátusa alatt megrendezett mindhárom Ifjúsági Világtalálkozón (Köln, Sydney, Madrid), nyolcvannégy bíborost kreált, köztük a Balázsfalvi nagyérseket, őeminenciáját Lucian Mure ant is. Amiért külön hálásak lehetünk neki: jóváhagyásával avatták boldoggá Scheffler János, Bogdánffy Szilárd és Meszlényi Zoltán vértanú püspököket is. Lezárásként nem mondhatunk mást, minthogy: Köszönjük Szentatya!

Máté Szilveszter, III. éves

Új korszak az egyházban!

I. Ferenc pápa Életútja a kezdetektől a pápaságig Ferenc pápa, aki az első latin-amerikai és az első jezsuita pápa, 1936. december 17-én született Buenos Airesben, olasz bevándorló munkáscsaládban. Édesapja Mario José Bergoglio vasúti munkás, édesanyja Regina María Sívori pedig háztartásbeli volt.

A szentatya megnyitó beszéde is jelzi közvetlenségét és emberszeretetét: Tudjátok, hogy a konklávé kötelessége, hogy püspököt adjon Rómának. Úgy tűnik, a bíboros testvéreim a világ másik végére mentek el érte, de itt vagyunk. Köszönöm a fogadtatást. A római egyházmegyei közösségnek megvan a püspöke: köszönöm!

Jorge Mario Bergoglio a Buenos Airesi Egyetemen végzett, ahol vegyészmérnöki diplomát szerzett. Az egyetem befejezése után a Jóisten hívó szavát meghallva a papi szolgálatot választotta. Így belépett a villa devotói szemináriumba. 1958-ban megkezdte a jezsuita rend által előírt noviciátust. Tanulmányait folytatta Chilében. 1963ban szentelték pappá. Ugyancsak ebben az évben a San Miguel-i Colegio Maximo San Joséban szerzett filozófiai licenciátust. 1964-től 1965-ig Santa Fében, majd 1966ban Buenos Airesben tanított irodalmat és pszichológiát.

1973-ban a jezsuita renden belül letette az örökfogadalmat. 1972-1973 között novíciusmester, majd 1973-1979 a argentini jezsuita rend tartományfőnöke volt. 1980-tól 1986-ig a San Miguel-i szemináriumnak lett a rektora, ahol ő is tanult. A doktori disszertációját Németországban fejezte be 1986 márciusában.

Először is imádkozni szeretnék emeritus püspökünkért, XVI. Benedekért. Imádkozzunk érte együtt, hogy az Úr megáldja és a Szűzanya oltalmazza. (...) Imádkozzunk mindig egymásért, kölcsönösen. Imádkozzunk az egész világért, azért, hogy széles körű testvériség valósuljon meg.

A pápai szolgálat ünnepélyes megkezdésére március 19én került sor.

A szertartáson az 1054-es nagy egyházszakadás óta először vett részt a konstantinápolyi pátriárka, I. Bartolomeosz is.

A szentatya címere hasonló maradt a korábbi bíborosi címeréhez: kék alapon felül a jezsuita rend szimbóluma látható, a pajzs aljnt baloldalon Szűz Máriát, az Egyház anyját jelképező sárga (arany) nyolcágú csillag, jobboldalon pedig Szent Józsefet, az Egyház patrónusát szimbolizáló nárdusvirág díszíti. A pajzs hátterében Szent Péter kulcsai keresztezik egymást, fölötte egy püspöki süveg látható három vízszintes és egy függőleges arany csíkkal, melyek az egyházfő hatalmára utalnak. A püspöki süveg XVI. Benedek pápa címeréből származik, míg a kulcsok II. János Pál pápáéval egyeznek meg.

II. János Pál pápa 1992. május 20-án kinevezte Buenos Aires segédpüspökének és Auca címzetes püspökének.

1997. június 3-án koadjutor érsek, majd 2008-ban érsek lett ugyancsak Buenos Airesben. Bíborossá 2001-ben kreálták. Bíborosként több feladatott is betöltött a Szentszéken: tagja volt a Papi Kongregációnak, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregációnak, a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai Kongregációjának, a Pápai Latin-Amerika Bizottságnak és a Család Pápai Tanácsának.

A hírek szerint Jorge Bergoglio teológiai gondolkodásában mértékletes, kész a párbeszédre, küzd a társadalmi igazságtalanságok ellen, határozottan kiáll a szegények mellett. Aszketikus hozzáállással viszonyul a világhoz: a tömegközlekedési eszközöket használja, Buenos Airesben nem költözött be a főpapi rezidenciába, állítólag ételeit is maga készíti. Sokoldalú: jó szakács, szereti az operát, a görög műveltség barátja, Shakespeare és Dosztojevszkij a kedvenc írója, jól úszik, erős, holott gyerekkora óta tüdőproblémái vannak. A kevés szavú ember megszólalásainak súlya van a 40 milliós Argentínában, ahol a lakosság 90 százaléka katolikus.

Karácsony és húsvét idején Bergoglio mindig beteg gyerekeket ápoló kórházakat, fogházakat keresett fel, megmosta a betegek, a foglyok lábát.

A jelmondata is ugyanaz, amit használt bíboros korában: Miserando atque eligendo-Meglátta őt Jézus, megkönyörült rajta, és kiválasztotta. Az idézet Szent Béda bencés szerzetes egyik szentbeszédéből származik, melyben Máté apostol meghívását magyarázza. Ez a homília a pápa életére nagy hatással volt: 1953-ban szent Máté ünnepén tizenhét éves korában érintette meg Isten kegyelme, amely meghívta a vallásos életre és elindította Loyolai Szent Ignác nyomában.

Ferenc pápa erkölcsi kérdésekben konzervatív álláspontot képvisel, vagyis az egyház hivatalos tanítását.

Elutasítja az abortuszt, a fogamzásgátlást, az egyneműek házasságát, a halálbüntetést és az eutanáziát. Amint már nyilatkozta, támogatni kell a szegényeket, felkel lépni a társadalmi igazságtalanságok ellen, és ki kell állni és támogatni kell az elesetteket.

Bíborosként gyakran hangsúlyozta a társadalmi befogadás fontosságát, fellépet Argentínában a kormány ellen is, hogy nem támogatja, és nem figyel oda a társadalom peremén élőkre.

Pápasága Jorge Mario Bergogliot a konklávé második napján 2013.március 13-án az ötödik választási fordulón választották meg. Az új pápa megválasztott neve mindenkit ledöbbentett, mert eddig a 265. pápa közül nem vette fel senki a Ferenc nevet. A szentatya nyilatkozata szerint Assisi Szent Ferenc tiszteletére vette fel a Ferenc nevet és hozzátette továbbá, hogy olyan egyházat szeretne, amely kiáll a szegények, a béke és a teremtett világ védelmében.

Szerénységét, intelligenciáját és lelkipásztori munkáját mindenki nagy figyelemmel kíséri, nagy szeretettel fogadta mindenki. A római egyházmegye azt nyilatkozta, hogy Ferenc pápa hatására megnőtt a templomba járok száma és a gyónók száma is.

A Jóisten kísérje áldásával minden tettét, hogy az emberek az ő hatására megerősödjenek a hitben, és a hatására megszűnjenek a viszályok. Isten éltesse a pápát!!!

Tavaszi lelkigyakorlat Kérdések Asztrik páterhez Az idei egyhetes lelkigyakorlatot P. Timár Sándor, fr.

Asztrik OFM, csíkszentmiklósi születésű és jelenleg Kaplonyban szolgáló atya moderálta. Ezalatt az idő alatt gazdagodhattunk lelkileg-szellemileg, készülve a tanév második félévében is a papságra. Asztrik atyát néhány aktuális kérdéssel interjúvoltuk meg, véleményét tudakolva papságról, hivatásról.

4. MégIS: Milyen maradandó élmény született az atyában a nekünk tartott lelkigyakorlat során, a velünk eltöltött egy hét alatt?

1. MégIS: Kedves Asztrik atya, milyen érzésekkel jött Gyulafehérvárra, milyen visszatérni ide, konkrétabban, milyen személyes, illetve maradandó élmény köti az atyát Gyulafehérvárhoz tanulmányi éveiből?

5. MégIS: Asztrik atya pasztorációban dolgozva látja a mai világ, az egyház nehézségeit, gondjait, elvárásait.

Milyen papokra van szüksége a mai egyháznak, a jelen társadalomnak?

Asztrik atya: Nagy örömmel jöttem Gyulafehérvárra.

Ahogy beléptem, minden ismerősként köszönt felém, habár nagyon sok külső változás van. Nagyon sok élmény köt Gyulafehérvárhoz, magához az intézethez, de ami mégIS maradandó: a lelkigyakorlatok, az ünnepek.

Akkor a karácsonyt és a húsvéti ünnepeket is itt töltöttük és nem éreztük magunkat lehangolva, hanem öröm volt itt lenni.

Asztrik atya: Erre a kérdésre a válaszom a lelkigyakorlat első napjának, első elmélkedése végén elmondott ima: „Uram Jézus add, hogy megismerjem és átéljem isteni mivoltodat. Ne legyek vádlója senkinek. Legyen erőm az igazságtalanságok elviselésére, fogadjam el mások jó tanácsát és magam is tudjak mindenkinek jó tanácsadója, védője és oltalma lenni.”

2. MégIS: Milyen érzésekkel jött Asztrik atya a kispapok közé, milyen lelkülettel tartott lelkigyakorlatot nekünk?

Asztrik atya: Nem tanítóként jöttem, hanem tanúskodni, tanúságot tenni Istenről, Jézus Krisztusról és remélem, hogy sikerült ilyen lelkülettel tartani a lelkigyakorlatot és átadni az üzenetet, ami a Szentlélek segítségével megfogalmazódott bennem. Ahogy a lelkigyakorlat bevezető elmélkedésében is mondottam: „hogy lelkünk, mint valami kimerült akkumulátor feltöltődjék, s így felfrissülve és megerősödve tudjunk továbbra is eleget tenni hivatásunknak”.

3. MégIS: Asztrik atya valamikor az 1980-as években végezte tanulmányait itt Gyulafehérváron. Azóta több, mint két évtized eltelt. Most egy hetet itt töltött velünk, mi a véleménye a mai kispapokról, egyáltalán a gyulafehérvári kispapi közösségről?

Asztrik atya: Egyik kispapnak elmondottam, hogy nekünk bizonyos szempontból könnyebb volt, mint a mai kispapoknak. Valahogy a közösségi jelleg jobban jelen volt az intézetben. Mi még az osztálytermekben együtt tanultunk, reggeltől estig együtt voltunk. Hátránya is volt, de nagyon sok előnye. Ugyanakkor nem volt annyi minden, ami elvonta volna a figyelmünket a lényegről, Istenről. Szerettünk itt lenni, ha elmentünk, ide visszatérni.

Nehéz egy hét alatt belelátni az itteni kispapi közösségbe, nehéz véleményt alkotni róla. Azt láttam, hogy törekvő közösség. Törekszik arra, hogy Istennek tetsző életet éljen, hogy felkészüljön lelkileg-szellemileg arra a hivatásra, küldetésre, amelyre meghívást kapott Istentől.

Asztrik atya: Élmény volt az együtt imádkozás, a szentmisék, a zsolozsma, a lelki beszélgetések, egyáltalán az egész ittlétem egy nagy lelki élmény volt, amelyből sokáig fogok táplálkozni.

6. MégIS: Végezetül mit üzen a kispapoknak és a híveknek?

Asztrik atya: Reményik Sándor mondja egyik versében: „Egy lángot adok, ápold, add tovább,/És gondozd híven…!” Isten mindnyájunknak egy lángot adott.

Kicsike a láng és nagy az éjszaka. Nagy sokszor a vihar.

De ápold, add tovább. És gondozd híven! Életed fénye, boldogságod, örök életed fordul ezen!

A szerzetesi élet ...az Egyház mai felfogásában A Nobel-békedíj Harmincnégy évvel ezelőtt, 1979 októberében egy kicsiny, hajlott hátú, fakó kék szárit és kopottas sarut viselő törékeny nő lépett a svéd király elé, hogy átvegye a Nobel-békedíjat. A bársonyban pompázó, ragyogó teremben körös-körül előkelőségek és hírességek foglaltak helyet frakkban és szmokingban, elegáns estélyiben. A világ befolyásos emberei mind odagyűltek. A kör közepén pedig a pici asszony száriban és saruban állt. Ő, Teréz anya Indiából, a betegek és haldoklók szolgálólánya. Amikor a mikrofonhoz lépett, egyszerű szavakkal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, imádságra hívta a jelenlevőket. A hírességekkel együtt Assisi Szent Ferenc szavaival mondott hálaimát Istennek a Nobelbékedíjért: Uram, tégy engem a te békéd eszközévé …

Mire tanít bennünket Boldog Teréz anya életpéldája?

Egyszerűen és világosan arra, hogy aki az életét Istennek szenteli, képes úgy tanúságot tenni az Ő emberszeretetéről, hogy a világ felfigyel rá, megérti tanúságtételét, és vele együtt ad hálát a fölséges és dicsőséges Istennek.1 A Zsinat változtatása A II. Vatikáni Zsinatnak az Egyházról szóló konstitúciója azt tanítja, hogy: Az Úr Jézus, minden tökéletesség isteni mestere és példája, az életszentséget, melynek Ő maga a szerzője és beteljesítője, válogatás nélkül minden tanítványának meghirdette: Legyetek tökéletesek, miként a ti meny-nyei Atyátok tökéletes (Mt 5,48)! Mindegyikükre elküldte a Szentlelket, aki belülről készteti őket, hogy szeressék Istent teljes szívükből, teljes lelkükből, teljes elméjükből és minden erejükből (Mk 12,30), s hogy egymást úgy szeressék, ahogyan Krisztus szerette őket (Jn 13,34; 15,12).

Az Egyházról szóló dogmatikus konstitúció megfogalmazásakor már világossá vált, hogy az Egyházban mindenki hivatott az életszentségre (LG 5). Tehát a szerzetesség nem olyasfajta elit, amely egyes társadalmak kasztrendszerének előjogokat élvező osztályaihoz hasonlít.2 Eszerint az a szeretet, amely az életszentség és tökéletesség egyetlen abszolút mértéke, minden életállapotban megvalósítható.

Ezzel a kijelentésével tehát, a II. Vatikáni zsinat mélyreható változást hozott a szerzetesélet teológiájában. Így a szerzetesség hagyományos meghatározása, miszerint ez a tökéletesség megszerzésére törekvő állapot, nem felel meg az Egyház mai felfogásának. Ez igen nagy változás. Hiszen a középkortól kezdve általános vélemény volt, hogy a keresztényeknek két fajtája létezik: azok, akik Isten ügyeivel foglalkoznak, és azok akik a világ ügyeivel foglalkoznak. Az előbbieket magyarul még most is egyháziaknak, az utóbbiakat pedig világiaknak szokták mondani. Az egyháziak közül pedig a mindent elhagyó szerzeteseket tekintették a tökéletességre hathatósan törekvőknek, hiszen ők

követik Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett szavát: Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat (...) és kövess engem (Mt 19,21). A teológusok ebből arra következtettek, hogy a nem-szerzetesek legfeljebb kezdő, vagy haladó istenszeretetre tehetnek szert. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy ezt az egész felfogást másította meg a II. Vatikáni Zsinat, amikor kijelentette, hogy a keresztség által megszentelt minden hívő hivatott a tökéletes szeretet-re, és azt a Szentlélek segítségével el is érheti, legyen akár szüzességben élő, akár házas ember, akár szerzetes, akár nem.3 De akkor hogyan tovább?

Kicsoda a szerzetes? Mit tanít az ő személyéről a II. Vatikáni Zsinat? Az ezt követő dokumentumok, megnyilatkozások és a mindennapi élet? Miért hív meg a fölséges és dicsőséges Isten férfiakat és nőket az Ő szorosabb követésére? Annyira érdekes, hogy ennek ellenére az Istennek szentelt élet nem is csak a katolikus Egyházban virágzik; különösen eleven az ortodox egyházakban, s ezek megjelenésének egyik lényeges mozzanata; még a reformációból eredő egyházakban és egyházi közösségekben is születnek vagy újjászületnek bizonyos formái annak jeléül, hogy Krisztus tanítványainak közös kegyelmi ajándékáról van szó. Ennek fölismeréséből ösztönzést nyer az ökumené, mely táplálja a keresztények közötti egyre tökéletesebb közösség utáni vágyat, hogy higgyen a világ (VC 2). Tehát Isten számára nincsenek határok még akkor sem, amikor egyeseket meghív az Ő szorosabb követésére!

De mindezt miért?

Visszatérnék Boldog Teréz anya életpéldájára, aki a világ hatalmasságai előtt tanúságot tett Isten emberszeretetéről, ami arra késztet, hogy az ember viszontszeresse az Istent, szeresse saját magát és felebarátját. Teréz anya Istennek szentelt élete és minden szerzetes élete élő emlékezés Jézus élet- és cselekvésmódjára, arra, ahogyan a megtestesült Ige az Atya és a testvérek színe előtt viselkedett. Az Istennek szentelt élet ugyanis az Üdvözítő életének és tanításának eleven hagyománya.

A szerzetesi élet az Egyház szívében helyezkedik el, és az Egyház küldetését tekintve döntő jelentőségű, mert a keresztény hivatás benső természetét jeleníti meg, és a jegyes-egyháznak az egyetlen Jegyessel való egyesülésére irányuló törekvését fejezi ki (VC 3). Az Istennek szentelt élet ajándék, melyet Isten azért ad, hogy mindenki szeme elé állítsa az egyetlen szükségeset (Lk 10,42). Éppen ezért, a szerzetesek élete nemcsak a múltban jelentett segítséget és támogatást az Egyháznak, hanem ma is és a jövőben is drága és nélkülözhetetlen ajándék Isten népe számára, mert rendkívüli módon mutatja be, hogy Isten Országa minden földi dolog fölött áll, és föltárja legfőbb követelményeit (LG 44).

Cél az emberiség megszentelése Ami az Egyház szentségének megnyilvánulását illeti, el kell ismernünk az Istennek szentelt élet objektív elsőbbségét, mert az Krisztus életmódját tükrözi. Épp emiatt hordoz nagyon sok evangéliumi értéket és tökéletesen megvalósítja az Egyház célját, ami nem más, mint az emberiség megszentelése. A szerzetes Isten közelségében él ebben a világában. Nincs elzárva attól, hogy megtapasztalja a saját valóságát: sebeit, kudarcait, botlásait, és mégis így keresi az Istent.4 Úgy él Isten jelenlétében, hogy mások számára is világossá válik: Isten közel van, engem is meg szeret és meg akar szentelni. Nem távoli, titkos, csak a kiválasztott keveseknek szóló életszentség ez, hanem mindenki számára elérhető. Az Istennek szentelt élet tehát hirdeti és bizonyos értelemben elővételezi a jövendőt, melyben a csíraszerűen és misztériumként már most jelenlévő mennyország egészen be fog teljesedni (LG5). Ez az életforma ugyanis számtalan karizmával és az Isten országa ügyének teljesen átadott életek gyümölcseivel gazdagítja és táplálja a keresztény közösséget. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a megszentelt élet, mielőtt az ember elköteleződése lenne, felülről származó, az Atya kezdeményezéséből jövő ajándék, az Atyától, aki különleges szeretettel és egy sajátos küldetésre való tekintettel vonzza magához teremtményét (VC 17). A mai szerzetesi élet egyik legnagyobb problémája éppen az lehet, hogy hiányzik belőle az életszentségre irányuló lelki dinamizmus és lendület. Pedig az evangéliumi tanácsok karizmája éppen arra irányul, hogy hatékonyabban megvalósítsuk és nyilvánosan bemutassuk az Egyház életét, szentségét. A szerzetes, aki mint foglalkozást karolta át az evangéliumi tanácsokat, új és sajátos címen kötelezett arra, hogy szent legyen, így szentelve meg testvéreit (LG 44a).

Megtestesíteni saját karizmájukat A Zsinat kívánsága szerint az szerzeteseknek meg kell ismerniük saját történetüket, a jelenlegi pillanatban meg kell testesíteniük sajátos karizmájukat, ezt a karizmát alapítóik szellemében és a hit fényénél újra fel kell fedezniük és értelmezniük.5 Ebből következik, hogy a megszentelt élet általános sajátosságain belül egymástól különböző, de egymást kiegészítő utak vannak. Az egész Egyház érdeke, hogy minden intézménynek meglegyen a maga saját jellege és működési köre. Ezért a Zsinat feljogosít és buzdít az alapítók szellemének és sajátos célkitűzéseinek mint a szerzetes intézmények szent örökségének megőrzésere (PC 2). A szemlélődő szerzetesek egész különlegesen a hegyen imádkozó Krisztus képmásai (LG 46). Az aktív életet élők megjelenítik Őt, aki Isten országát hirdeti a sokaságnak, aki betegeket és megtört szívűeket gyógyít, vagy jó útra téríti a bűnösöket, gyermekeket áld meg, és jót tesz mindenkivel (LG46).

Egészen különös szolgálatot tesznek Isten országa eljövetele szempontjából a világi intézmények tagjai, ők ugyanis sajátos szintézisben egyesítik a megszenteltség értékét a világi jelleggel. Megszenteltségüket a világban és a világból kiindulva élvén6 kovász módjára törekszenek átitatni mindent az evangélium szellemével Krisztus testének erősödésére és növekedésére (CIC 713,1.§.). Részt vesznek az Egyház evangelizáló munkájában mind a keresztény

élet személyes tanúságtételével, mind törekvésükkel, hogy a mulandó dolgokat Isten akarata szerint rendezzék, mind az egyházi közösségnek tett, világi jellegükből fakadó szolgálataikkal (CIC 713, 2.§.) A szerzetesek tehát nem pusztán hasznos munkát akarnak végezni olyan területeken, amelyekre az elkényelmesedett vagy megcsömörlött társadalomnak nem jut ereje és figyelme. Jelek és küldöttek, mint Jézus. Nem birtokolják Istent, hanem keresik, és szomjukkal másokat is felszabadítanak az Isten után vágyakozó ember méltóságára (VC 32). Örömtelinek lenni Amiként a zsinat hangsúlyozta (LG 44), az Istennek szentelt élet hűségesebben követi és az egyházban mindig láthatóvá teszi azt az életformát, amelyet Jézus- az Atya legtökéletesebb megszenteltje és misszionáriusa az ő országáért - magára vállalt, és az őt követő tanítványoknak javasolt. A szerzetesi élet tehát Jézus Fiú-létének különleges és élő emlékezete, amely az Atyát választja egyetlen Szerelmének - íme a szüzessége; benne találja meg kizárólagos gazdagságát - íme a szegénysége; és az Atya akarata a tápláló eledele (Jn 4,34) - íme az engedelmessége.7 Éppen ezért a megszentelt élet egyre jobban örömtelinek és Szentlélekkel elteltnek mutatkozzon, hogy küldetésének útjain új erőt merítve lendületesen járjon, és a megélt tanúságtétel révén hitelesnek bizonyuljon, mert a mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is (EN 41).

A szerzetesség mint jel A szerzetesi élet, éppen mivel közvetlenül és látványosabban tör magának az Egyháznak célja felé, ami az élet megszentelése, valódi figyelmeztető jel.

Az új egyházi törvénykönyv szerint a szerzetesélet a jövendő életnek a jele (CIC 607,1.§.); a szerzetesek feladata pedig az, hogy az egyházban fényes jellé válva az égi dicsőséget előrejelezzék (CIC 573,1.§.).

Boldog II. János Pál pápa idézetével szeretném megvilágítani ezt a pontot és egyben a cikket zárni: adjátok oda magatokat Istennek, hogy ebből a világból ne hiányozzék az emberi élet útját megvilágosító isteni szépség egyetlen sugara sem. Az e világ gondjaiban és tevékenységeiben elmerült, de életszentségre hivatott keresztényeknek bennetek kell megtalálniuk a megtisztult szívet, mely a hitben látja Istent (VC 109).

Fr. Hugo OFM, IV. éves Hivatkozások 1;4 A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a Megszentelt Élet napjára, 2008. január 21.

2Orosz Athanáz, Perfectae Caritatis – Határozat a szerzetesi élet korszerű megújításáról, in: A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából 1962 – 2002, Szerk. Kránitz Mihály, Budapest, 2002, 202.

3Nemeshegyi Péter, A szerzetesélet teológiája, in: Vigilia, 1997/9.

5Arnaldo Pigna O.C.D., Megszentelt élet, ford. Puskely Mária Kordia S.S.N.D., Szeged, 1990, 6.

6AAS 40:285. (XII. Pius: Primo feliciter motu proprio, 6. 1948. március 12.)

7II. János Pál pápa üzenete a megszentelt élet napjára, 3, 1997. január 6.

Gyakorlati éves élmények Kispapság élesben Néhányan idén is színt vallottak, milyen belekóstolni abba, amire bent hat éven át készülünk, mit jelent szolgálatot tenni, vagy egyáltalán kipróbálni magunkat plébániai hétköznapokban, amikor az ünnepek közötti csöndesebb, de éppoly fontos és meghatározó időszakokat egy új, eleinte szokatlan helyen kell eltölteni. Lássuk, mit mondanak az „illetékesek”, miben áll ez a fajta tevékenység, miről is szól az idei évük, mindennapjaik, amikor már például a katedra másik oldalán kell helytállni, s nemcsak jegyet kapni kell, hanem adni is.

András Csaba vagyok, gyakorlati éves kispap, jelenleg Sepsiszentgyörgyön szolgálok. A gyakorlati év konkrét megtestesülése mindannak, amit a Teológián igyekszik elsajátítani az ember. Kiderül számára, hogy mennyire működik – keretek nélkül – az imaélete, és hogy mennyire tudja feltalálni magát bizonyos helyzetekben, a plébániai teendőkben.

Számomra is ez az év egy nagy ajándék a Jóistentől.

Első félévben Szászrégenben az általános iskolában tanítottam, ami egy teljesen új tapasztalat volt számomra. Második félévben pedig a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király Plébánián szolgálok.

Amit magammal viszek a gyakorlati évből, egy mély tapasztalat, amiről azelőtt csak elméleti szinten gondolkodtam: Isten nélkül minden hiábavalóság, Vele együtt azonban még az élet megpróbáltatásaihoz, szenvedéseihez is béke, öröm társul. A gyakorlati év elején talán túlságosan az volt bennem, hogy nekem kell valamit produkálnom, bizonyítani, teljesíteni kell, hogy mindenkinek megfeleljek. Ebben pedig gyakran csak az én nagyságom és hiúságom lebegett a szemem előtt. Az, hogy mindezt Isten nagyobb dicsőségére teszem, nem volt fontos. A lényeg én voltam, hogy mi szépet és lenyűgözőt mondok.

Hála Istennek mindez mostanra átalakult bennem.

Rájöttem, hogy az Úr Jézussal való bensőséges kapcsolat nélkül minden munka ízét veszti. Egyre inkább kezdtem vágyni arra, hogy én a háttérbe szoruljak, Ő pedig az előtérbe. Igyekszem munkámat úgy végezni, hogy minden feladat egy jó alkalom arra, hogy az Urat és az embereket szolgáljam. Lassan kezdem ízlelgetni, hogy milyen nagy öröm a munkában is felfedezni Jézust. Most már igyekszem nem gépiesen és robotszerűen dolgozni, hanem próbálok tudatosan, Krisztussal együtt élni és tevékenykedni.

Nagy öröm számomra megtapasztalni azt is, hogy az Egyház él. Jó látni olyan embereket, akik a plébániát második otthonuknak tekintik, ahol közösségre találhatnak. Főleg Sepsiszentgyörgyön tölt el lelkesedéssel az, hogy látom, ahogy a papok és a világiak együtt dolgoznak. Az egységnek egy szép tanúságtétele mindez. Hála és öröm van a szívemben mindazok iránt, akikkel találkozhattam e néhány hónap alatt, és akik nyitottságukkal, szeretetükkel megajándékoztak engem.

Lőrincz Barnabás a nevem, szülőfalum Búzásbesenyő, amely Maros megyében található. A MégIS szerkesztők megkértek, hogy számoljak be röviden a gyakorlati éven megélt tapasztalataimról.

Első félévben Gyergyószentmiklóson voltam a Szent Miklós plébánián. Hálás vagyok az ott megélt tapasztalatokért, pillanatokért. Sok jószívű és barátságos emberrel találkoztam Gyergyószentmiklóson.

Fő feladataim közé tartozott az iskolai hitoktatás.

Betegekkel találkoztunk a kórházban és Jézust vittük számukra az Oltáriszentségben.

Jó kapcsolatot ápoltam az ifi-csoporttal, minden péntek este találkoztunk a plébánián és egy adott témáról beszélgettünk. Sokat tanultam tőlük, köszönöm, hogy befogadtak és elfogadtak. A megélt tapasztalatok közül a házszentelés él még bennem nagyon aktívan.

Sok emberrel találkozhattam és beszélgethettem, itt ismertem meg igazán jobban az emberek helyzetét, életét. Elmondhatom, hogy sokkal többet kaptam tőlük, mint amit én adtam. Gyergyószentmiklós filiájában is házat szenteltünk Háromkúton, ahol megtapasztaltam az emberek jóságát és vendégszeretetét.

Portik-Hegyi Kelemen főesperesnek, és Boldizsár Ferenc tisztinek hálás vagyok minden tanácsukért és biztatásukért, amelyet felém tettek, annak érdekében, hogy jó pap lehessek népünk számára.

Második állomáshelyem Székelyudvarhely Szombatfalva, Szent György plébánia. Itt is nagy szeretettel fogadtak a hívek és a plébános atya, László Attila. Betekintést nyertem a Mária Rádió világába, minden hétfő reggel a Mária Rádió munkatársaival élő műsort vezetünk. Minden kedden hittanórát tartok az iskolában, majd pedig délután plébániai hitoktatás van. Nagyon sok új dolgot tanultam a papbácsitól és a munkatársaitól. Minden második vasárnap tanúságot teszek az evangéliumról.

Hálás vagyok ezért a gyakorlati évért, hogy kipróbálhattam magam a pasztorációs életben. Sokat erősödtem hivatásomban és hálát adok a jó Istennek, hogy ezzel a szép és nemes hivatással ajándékozott meg engem. Minden MégIS olvasónak Isten áldását kívánom élete minden napjára.

Ha valami elmúlik, vagy múlóban van, akkor az ember önkéntelenül is számot vet az idővel és az eltelt eseményekkel. Az eltelt hónapok ebben a tekintetben számomra nagyon sokszor valóban a magammal való szembenézést hozták. Azt, hogy tudatosítsam magamban, elrepült nyolc hónap a pasztorális, gyakorlati évből. Az első félévet a gyimesbükki plébánián töltöttem, a második félévet pedig a gyergyószentmiklósi Szent Miklós plébánián töltöm.

A kezdet szépsége a tenni akarásban, a kihívásban, a motivációban, az ismeretlen kalandban rejlett számomra. Most a pasztorális, gyakorlati év végéhez közeledvén, a megismert és megszeretett értékekben, személyekben, az alkotás és a magamból való ajándékozás felismerésében, tudatos megélésében rejlik. Minden amit átélünk, amit tudatosan megélünk, vagy ami csak tettünk után lesz tudatos, formál, alakít, nevel minket. A kapcsolatok, barátságok, találkozások, gondolatok megosztása, kicserélése, a plébániákon való közös munka sok szépséggel és értékkel ajándékozott és ajándékoz meg engem.

A gyakorlati évnek a célja, hogy a kispap igazi bevezetést kapjon a lelkipásztori életbe. Tudatosan és éretten vállalni tudja majd a lelkipásztori élettel járó felelősséget, megszerezze a szükséges adottságokat a felmerülő problémák és nehézségek kiértékeléséhez és megtalálja a szükséges utakat azok megoldásához valamint megtanulja, hogy mi az, aminek fontosságot kell tulajdonítani. Én az eddig eltöltött időszak után bátran merem állítani, hogy sikerült töltekeznem. Ezt a töltekezést jelentették és jelentik számomra a szentmisék, a hittanórák, az ifjúsági és ministráns foglalkozások, a családlátogatások, a kórházi és elsőpéntekes betegek látogatása, a különböző ünnepek megszervezésében való részvétel és annak átélése, a plébánián meglévő családias hangulat, a hívek közvetlensége és szeretete és minden egyes személyes találkozás. Mindezeken keresztül úgy érzem, hogy Istenhez közelebb kerülhettem és kerülhetek, erősödtem hivatásomban. Sokat jelentettek és jelentenek ezek az események és cselekedetek számomra, ezeken keresztül épülhettem és épülhetek.

Utolsó gondolatként, de nem utolsó sorban köszönetet mondok Istennek, hogy a gyimesbükki és a gyergyószentmiklósi egyházközségekbe vezérelt gyakorlati évre, ahol családias körülmények között otthon érezhettem és érezhetem magamat és befogadottként élhettem és élhetek.

Gyergyószentmiklós, 2013. április 5.

Tódor Attila, gyakorlati éves kispap

Dsida Jenő: Élt valaha régen...

Egyszer majd mester lesz a te harcos, szegény inasbarátod s gesztenyefás kertjében olykor párnák közt hátradőlve látod.

Előkelő lesz és szelíd, - bágyadt kövek csillognak ujján s a szél ezüstös fürtöket rezget halántékára fujván.

Elysiumban él: Fölötte fény, néhány könnyű kis galambtoll, hulló szirom, lilás pillangó csacsin, játékosan barangol.

Fehér, okos nagy homlokát márványfenségű domborúság íveli széppé s körbecsüngi pár lankadtlombú, lomha dús ág.

Ez már a révek réve, melybe nem tolakszik semmi nyers, új viharmoraj: kibékülés ez itt és vágytalan egyensúly, egyenletes mosoly, melyet alig borzol fel percnyi, léha lehelletével némi emlék, ily délutánon, néha-néha.

A parkban csend. Egy messzi harkály csak félve és ritkán kopogtat, az elkígyózó sárga út egy kavicsot sem csikorogtat, ha lábujjhegyen közeledsz, mint fű közt borzongó piciny nesz s az ágról tovahussanó madár szárnyának csöndet intesz: pihen a Mester! Karja lágy ívben lelóg a nádkarosszék két oldalán, hogy hanyagul a semmibe nyúlva oszladozzék. Ám szeme nyitva s nézi a komorzöld lombsátor nyilását, mely utat enged, hogy a sűrűn a fénylő, tiszta égre láss át, mint templomablakon csak néz s egyszerre te is odanézel s orgonát hallasz búgni messze s szívedre nyúlsz tétova kézzel...

- Egy kósza kis művészinas jelenik meg a darab égen, aki kalandos volt, édes nagyon és élt valaha régen s oly félszegen, oly meghatón tűnik elébed és elébe, mint festett üvegablakon az ifjan meghalt szentek képe.

A szerelem hormonális háttere Avagy Isten átveszi érzelmeinkkel a hatalmat Aki megtapasztalta a szerelmet, Isten ajándékát kapta meg. Azért hogy megértsük, néhány dolgot leírtam róla.

Isten dicsőségét szolgálja két ember kapcsolata is, de még a biológia is. Lássuk hogyan.

Az endokrin rendszer olyan szervek összessége, amelyek hormonokat termelnek. A hormonok hírvivő anyagok, a szervezet különböző részeit hangolják össze. A legfontosabb a hipotalamusz (az agy része), ami irányítja az agyalapi mirigyet, ami összehangolja az összes többi mirigyet. A legelső hormon, amiről beszélni kell, az a dopamin. Ez a hormon akkor termelődik, amikor valami újat ismerünk meg. A hormon az úgynevezett jutalmazási központban hat. Ez arra késztet minket majd, hogy újra megtegyük a tevékenységünket. A dopamin akkor termelődik, amikor valami fontosat, ösztönzőt, izgalmasat, vagy jutalmazni valót csinálunk („boldoggá tesz”). Ez segít minket a tanulásban, megismerésben. A megismerésben azonban nincsen értékskálája, nem érzékeli a fenyegetést, az életveszélyt (a drogfüggőség a kipróbálásból indul). A dopamin tehát a megismerésben van segítségünkre. A legfontosabb a szerelem hormonjai közt a phenil-etil-amin (PEA) - az első látásra való beleszeretés hormonja. Ez a hormon is a jutalmazási központban hat, ahol megemeli a dopamin szintet. Ennek hatására kezdenek a testi tünetek megindulni – ver a szív, állandó készenlét, álmatlanság, gombóc a torokban és a hasban – ha meglátja az illető a szeretett személyt. A PEA úgy viselkedik, mint a drogok. Ugyanott hat az agyban ahol a drogok, ugyanazokat a pályákat járja be az idegrendszer hatásában. Ezért érezzük magunkat olyan remekül, kipattanóan, és viselkedünk úgy, ahogy nem szoktunk. Kedvesség, simogatás, teljes figyelem, stb. lesz jellemző az egyénben a párjával szemben. PEA biztosítja a „rózsaszínfelhős” állapotot. Ez természetes és normális reakció. A szeretett személy hiánya elvonási tüneteket idéz elő: türelmetlenség, idegesség, kapkodás, üresnek érzett idő stb. A PEA 2-2,5 év után leáll termelődni, mert úgy viselkedik, mint drog, ezért rossz hatással van a szervezetre. Ezáltal befejezi a dopaminra való hatást is. Ekkor kezdődik egy lappangási idő, a fájdalom ideje.A normális létünk rendes, ütemes mozgásáért a szerotonin hormon felelős. Ez segít elviselni a mindennapi tevékenységinket. Ez segít a kiegyensúlyozott életünkhöz. Gondtalannak érezzük magunkat tőle. A szerotonin, ha alacsony, hajlamosak vagyunk az önpusztításra. Amikor megindul a PEA termelődése, a szerotonin szintünk lecsökken, hogy helyet adjon a szeretett sze-mély teljes, vele való foglalkozásának. A PEA termelődése, ha leáll – mert le kell, álljon-, nem fog azonnal a szerotonin helyébe lépni, mert azt lecsökkentette. Emiatt érezzük magunkat levertnek, lehetetlennek, fájdalmakkal telítettnek stb. Ilyenkor igyekezni kell, hogy visszaszokjunk életünk rendes kerékvágásába. Ezt lehet segíteni sporttal, vagy más figyelemelterelő tevékenységgel, ami leköti a figyelmet, így más dopaminforrást kapunk. A következő kérdés számunkra, akkor mégis miért marad meg annyira a személy az elmémben, a szívemben? Ezt a következő hormon segíti, az oxitocin, kötődési hormonnak is nevezzük. A szerepe, hogy minden pillanat, minden kis cselekvés a szeretettre

emlékeztessen. Így összekapcsolja a két személyt.

Legfőképpen szexuális kapcsolatban termelődik, de minden fontos pillanat, ami a párunkkal egybekapcsolhat: pl. egy szál virág, egy séta, egy szó, egy apró cselekedet, amire csak a szerelmes emlékszik stb. Így adódik össze a PEA és oxitocin hatása egy párkapcsolatban. Ennek hatása és célja, hogy a pár együtt maradhasson, mert a szervezet erre készteti, mégpedig a következő hormon segítségével, amit endorfinnak (boldogság hormon) nevezünk. Ez a hormon is a jutalmazási központban hat.

Az endorfin, szeretkezés közben termelődik. Ez okozza az orgazmus kábulatig emelkedő gyönyörűség érzetét.

Az endorfin tehát, mint valami „drog”, kívánatossá teszi a szeretett személyt, az oxitocin minden egyes egyesüléskor összeköti a párt, a PEA pedig arra késztet, hogy állandóan a személyre figyeljünk és a kör folytatódik egy életen át. Amikor a pár többé nem folytatja együtt az útját, akkor az oxitocin termelődés sérül, legközelebb kevesebb fog termelődni. Ez azt jelenti, hogy a következő személyhez nem fog úgy ragaszkodni, mint az előbbihez, és minden esetben csökken az oxitocin termelődése. Láthatjuk, hogy a test hormonrendszere úgy van beállítva, hogy igyekszik minél hamarabb megmaradni és ragaszkodni egy személyhez. Ez azért fontos, mert csak ezáltal tud felnőni az ember, felnőtté válni. Egyrészt mert az újdonság erejével sohasem fog újra találkozni az új kapcsolatában, másrészt nem fejlődik sohasem, hanem valahol leragadva, állandóan stagnál érzelmileg és csak a kívánság szintjén marad meg, harmadrészt a rózsaszín felhő egészségileg sem jó a szervezetnek, ha valaki ezt akarja elérni. Kell és szükséges a döntéshez. És itt hadd mondjam el, hogy a PEAt nem tudjuk irányítani. Nincs válasz arra, miért kezd termelődni. Isten talán segíteni akar minket a döntésben?

Talán komplex agyi működés? Nem lehet tudni. Így azt mondom, hogy nem a PEA-ra van szükségünk, hanem inkább arra, hogy tudatosan összekapcsoljuk az életünket. Az ember normális, mindennapi tevékenységei közt legyen hely, idő, tér, ami csak a szeretett személynek szól, és nem kell éppen PEA-val telített szerelemről szó legyen. Úgyis előbb-utóbb az ember ragaszkodni fog, mert azt a hormon is biztosítja. Az emberi szervezet úgy van beállítva, hogy hamar hozzászokjon és ragaszkodjon bármihez, ami nekünk kis dopamint is adott. Abból még kérni fogunk. Így fog Istenhez is minél inkább ragaszkodni, ha tudatosan magát ráneveli az ember.

Tudjuk Jézus mit mondott a házasságról. Szerintem éppen ezektől a sérülésektől akar megóvni minket, amiket egymásnak okozhatunk a szakításokkal és válásokkal. A szeretet pedig az összekapcsolt életekben is meg kell, hogy mutatkozzon. Az, aki nőtlenséget vállal, épp azt vallja meg, hogy Istent teszi meg szilárd kapcsolatának tárgyává. Ez természetesen csak akkor tudja szorossá tenni, ha idő, hely és mód van a vele való találkozásra. A szeretetet pedig a biológia sem tudja megcáfolni, csak méginkább megerősíteni, mert Jézus Krisztus a kezdet és a vég és az élet.

Biró Károly, IV. éves Ellenőrizte: Bálint Beáta II. éves, Bálint Zsombor, Baróti Barna, Mátyás Levente IV.éves orvostanhallgatók

Igaz-e, hogy... a betegség Isten büntetése?

Az Agapé kiadó által megjelentetett Hitvédelmi füzetek 1994/11-es száma a fenti kérdésre próbál fényt deríteni és talán amiatt is tartottam fontosnak erről referálni, mert manapság aktuális és sokak számára megkérdőjelezett problémáról van szó benne.

Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy a Szentlélek rendkívüli adományai között jelentős helyet foglal el a gyógyítás adománya, ugyanakkor az orvostudomány és a lélektan között nincs ellentét, hanem ezek kiegészítik egymást.

Jézus nyilvános életében a betegségek gyógyítása messiási küldetésének szerves része, nem csupán mellékjelenség. E gyógyítások alkalmával a hangsúly nem az embernek csak a testén, vagy csak a lelkén van, hanem a teljes emberen! Jézus az egész embert tartja szem előtt. Jézus emberképe a kor felfogásával ellentétben sokkal szabadabb. Az ember szabadságára hivatkozott, gyakori kifejezése volt a „ha akarsz.”

Persze hitt abban is, hogy az embert befolyásolhatják nem fizikai valóságok, ő maga is a „Lélek ösztönzésére” ment ki a pusztába.

A modern embert rengeteget foglalkotatja önmaga egészsége, a társadalmi költségvetésnek is jelentős része az egészségügybe fektetődik. Mintegy rögeszme az ittmaradás, azaz a földi életben való minél hoszszabb ideig tartó lét, a magas életkor elérése. Közben eszünkbe sem jut, hogy mindehhez a vallásnak is mennyire köze van, holott évezredeken át ez magától értetődő volt. Az igazán vallásos ember hitének egyik alapja a feltétlen bizalom Isten tevékeny jelenlétében, mely közvetett, vagy közvetlen módon nyilvánul meg.

Nem szabad megfeledkeznünk a sok kegyhelyről, ahová az emberek megszakítás nélkül zarándokolnak, hogy egyéb kegyelmek mellett gyógyulást esdjenek ki. A múlt században már szinte kirobbant a pszichikai gyógyítás gyakorlata, a lélekbúvárok felfedezték, hogy sok idegalapi megbetegedést pusztán beszélgetéssel is meg lehet gyógyítani. Az orvostudomány is rájött arra, hogy az embert nem lehet „darabokban” gyógyítani, hanem egységes egészként kell kezelni.

Sok testi betegségnek pszichikai kiváltó oka is lehet, ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni.

Jézus világosan tanúsította, hogy a betegség micsoda romboló hatással van az emberi lélekre. Nehéz határvonalat húzni, hogy mikor szűnik meg romboló hatása és mikor váli áldások forrásává. Ha nem lenne a betegség negatív jelenség, Jézus nem gyógyított volna. Magatartásából arra lehet következtetni, hogy az emberek gyógyítása jó és nemes dolog, aminek semmiféle rituális szabály nem lehet akadálya.

Határozottan visszautasítja, hogy minden betegség okozója a bűn lenne. Mintha mindig, a betegség első, alapvető okozójára gondolt volna, a gonoszság szellemére, Isten ellenségére. Gyógyító szolgálata végérvényesen megcáfolta a nézetet, hogy Isten büntetésként bocsátja ránk a betegségeket. Nem kérdezte meg betegjeitől, hogy jók voltak-e, vagy sem, megérdemlik-e a gyógyukást, vagy sem. Ha a betegséget a bűn okozta, Jézus logikája az volt, hogy gyógyulása után az ember képes lesz felismeni állapotát és megtér. Tehát bizalomhitet követelt.

Egyidőben gyógyított bűnt és betegséget, mert tudta hogy ez hatásos Isten akaratának befogadására.

A hívők nagyrésze azt gondolja, hogy a vallásnak nincs köze a testi betegséghez, valamint az egészséghez. Ennek okait többek között abban kereshetjük, hogy a matreialista orvostudomány szerint a testet csakis orvosi, fizikai módszerekkel lehet meggyógyítani, sokak szerint a betegség az ősbűn elkerülhetetlen következménye, amit türelmesen el kell fogadni Isten kezéből és az evangéliumi gyógyulásokat Jézus messiási tekintélyének jeleiként értelmezik, és végül a racionalista szentírásmagyarázati irányzat, mely szerint csoda tulajdonképpen nem is létezik, mert ez azt jelentené, hogy Isten beleavatkozik teremtő művébe.

Visszatérve magához a betegséghez, el lehet képzelni, hogy a beteg ember többet foglalkozik a lelkével és így alkalmat kap a megtérésre, új értékek felkutatására. Jézus hagyta az embereket, hogy ők maguk csodálkozzanak rá Isten gazdagságára, bőkezűségére a teremtett világban. A keresztény állásfoglalás a betegséggel kapcsolatban megegyezik a jó orvoséval: mindenkinek joga van az egészségre. Jézus erélyes is tudott lenni ellenségeivel szemben, a képmutatókkal, a farizeusokkal, de rendszerint idegen volt tőle az elutasítás, rendreutasítás. Sosem mutatta jelét a kioktatásnak, együttérzett a betegekkel, együtt szenvedett velük és meggyógyította őket.

Mindezek következménye, hogy a vallás elveszítette közvetlen emberformáló erejét, csakhogy ebbe a hívő ember ösztöne sohasem tudott belenyudgodni: erre példa ma egészen új formában és váratlan lendülettel a karizmatikus mozgalom. A II. vatikáni zsinat megfogalmazza az érem két oldalát, hogy a „kinyilatkoztatás eseményekben és hozzájuk bensőleg kapcsolódó szavakban bontakozik ki: Istennek az üdvösség történetében művelt cselekedetei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a szavakkal kifejezett valóságokat.” (Dei Verbum, 2.)

Végeredményben elmondhatjuk, hogy az evangéliumok paradox dolgot tanítanak. Jézus buzdította követőit, hogy hordozzák keresztjüket, ugyanakkor minden eszközzel küzdött a betegség ellen. Csodái jelek voltak, azért sem gyógyíthatott meg mindenkit, akivel csak találkozott. A gyógyulás forrását másokért való felelősségvállalásban kell keressük, beengedve a szeretetet életünkbe, hogy érzelmi sebeinkből kigyógyuljunk, megtalálva az Istenhez vezető visszautat.

Fórika Sebestyén, főszerkesztő

MégIS-hátratekintés a 15 éves lapra Milyen volt főszerkesztőnek lenni?

Kispapéveimet szinte a legelejétől végigkísérte a MégIS, s mindaz, amit a lap és a körülötte alakuló, folyton változó, de folyamatosan újjászülető élet jelentett.

Elsőévesen írtam először a karácsonyi számba.

Másodévtől, Kicsi István új főszerkesztő és barátom felkérésére előbb pénzügyi felelősként, majd mindenesként bábáskodtam az újabb lapszámok születésénél, majd negyed- és ötödévesen főszerkesztő voltam.

Természetesen mindig fontos volt, hogy ki(k)nek, miről, s főleg hogyan írjunk, próbáltunk kialakítani egy sajátos arculatot, hangvételt. Tudtuk, hogy alapvetően egy diáklapot szerkesztünk, de mivel Erdély-szerte olvastak bennünket, ezért igyekeztünk nemcsak azt megmutatni, ami „a falakon belül” történik, hanem arról is akartunk írni, ahogyan a „kinti” életet láttuk. Sokat dolgoztunk egy-egy lapszám születésén. Lelkesedtünk, vitáztunk, írtunk, kihúztunk, átírtunk, javítottunk, aztán örültünk, bosszankodtunk, amikor mégis megmaradtak a hibák, levontuk a következtetéseket, szerveztük a terjesztést és vártuk a visszajelzéseket. Pályázatokat írtunk – olykor összejött, máskor nem –, kifestettük a szerkesztőséget, berendeztük és átrendeztük, ott éltük életünk egy részét, ott született a szeminárium első honlapja, ott készültünk különböző rendezvényekre, előadásokra, közösségépítő megmozdulásokra. Aztán lett internet, s már nem kellett internet-kávézókba rohanni a Floppy-lemezekkel egyegy képért, e-mailért, nyitottabb lett a világ s mi próbáltuk tartani vele több-kevesebb sikerrel a lépést… De a legfontosabb – s ezt akkor is így láttam – ez a „mi” volt, az a baráti társaság, akikkel együtt gondolkodtunk, aggódtunk, imádkoztunk, készültünk a papságra, s akiknek remek lehetőséget jelentett a fejlődésben a szerkesztőségi munka.

Azóta alig pár év telt el, mégis akkorát változott és gyorsult a világ, hogy egyebek mellett alapjaiban rengette meg a nyomtatott sajtó létjogosultságába vetett hitet, emiatt, s persze, pénzügyi okokból is, nagy lapok zárnak be világszerte vagy váltanak csak internetes felületre.

Tarol a Facebook-használat – ebben nagy örömömre a szeminárium is jeleskedik, naprakész, ízléses anyagokkal –, mégis, azt hiszem, a klasszikusnak számító MégISszerkesztést is folytatni kell az új média világában is.

Nemcsak azért, mert tájainkon, habár egyre többen interneteznek, még korántsem teljes a lefedettség, hanem azért is, mert a papírra írt-nyomtatott betűnek más a súlya, illata, s a körültekintéssel és szeretettel végzett szerkesztői-szervezői munkának közösségformáló hatásai is vannak, ami kiemelkedően fontos ebben az individualista világban.

A jelenlegi szerkesztőknek, s a „mindig újaknak” az alkotó közösségben megtapasztalt, kiizzadt öröm éltető erejének megtapasztalását kívánom, a sok és sokféle akadály és nehézség ellenére is, a szebb és a nehezebb napokban is, MégIS! Szőcs Csaba, kolozsi plébános

Lukács László vagyok, 2005 őszén kerültem be a MégIS szerkesztőségébe, majd félév után főszerkesztőnek választott a csapat, amely választást Szőcs Csaba leköszönő főszerkesztő szervezett és nagyon bölcsen kivitelezett. Örültem is a végeredménynek és egyben meglepett is voltam, mert az az érzés tükröződött bennem, hogy társaim megbíznak bennem és úgy látják, hogy képes leszek egy ilyen komoly és felelősségteljes feladatot ellátni.

Azonban az idő teltével kiderült, hogy ez nem egészen így van, mert gyenge vagyok és nagy szükségem volt társaimra, akik segítettek és így váltunk egy csapattá.

Az egy csapattá formálódás érdekében fontosnak láttam, hogy töltsünk együtt időt, ne csak a szerkesztés idején, hanem más programok által is, és ilyen volt a kirándulás is.

Emlékeim szerint háromszor voltunk kirándulni; először Báznára egy hétvégét, fürödtünk és kikapcsolódtunk, aztán Petrozsénybe, ahol a Kis Paringre mentünk fel és végül Kolozsvárra, ahol már nemcsak kikapcsolódtunk, hanem a TVR magyar adásának vezetője, Márkus Etelka interjúvolt meg minket a botanikus kertben és a Vasárnap katolikus hetilap Verbum nyomdájába is elmentünk, ahol beláthattunk egy nyomda életébe. Úgy érzem nem volt mindez hiába, mert jobban összeforrtunk és eredményesebben tudtunk dolgozni.

A MégIS-nek volt egy anyagi háttere is, hiszen abból a pénzből fedeztük a nyomtatást és más kiadásokat, ami bejött az eladások során. Fontosnak tartottam minden kimenő és bejövő pénzösszeg lejegyzését, így nemcsak én, de társaim is tisztában voltak, hol használtuk fel pénzünket. Azért is volt ez jó, mert így tudtuk megengedni magunknak, hogy kiránduljunk együtt és kikapcsolódjunk.

Volt azonban ennek a csoportosulásnak egy izzasztó része is, hiszen minden félév első gyűlésén kitűztük a lap következő megjelenési dátumát, és innen döntöttük el a cikkek beérkezésének határidejét, majd jöhetett a szerkesztés és nyomtatás. Ahogy egyre telt az idő, szorított a dátum, egyre több volt az éjszakába menő szerkesztés, már szikrázott a levegő is, vagy a szemünk káprázott a fáradtságtól?... de jó érzés volt dolgozni és izzadni valamiért, hirdetni az Úr igéjét, mert magunkénak éreztük és akartuk, hogy MégIS legyen! És ha kis időcsúszással is, de mégis meglett, MégIS lett. Örömmel és elégedetten fogtuk a kezünkben az új nyomdaszagú kispapok lapját és büszkén vittük ki a hívek közé, hiszen az Úr küldetésében voltunk. Hiszem, hogy ma is ezt a lelkületet hordozzák magukban a kispapok. (folytatás a 17. oldalon)

Búcsúzó szerkesztők A célvonalnál...

Tanév végéhez közeledve a szerkesztőség két diakónustagot búcsúztat körünkből, név szerint Elekes Szabolcs Gyulafehérvári- és Toman Zoltán Temesvári egyházmegyés szerpapokat. A ballagás előtt állva és nem utolsósorban a papszentelés előtt állva néhány kérdéssel faggattuk őket, megtudakolva, hogyan, milyen gondolatokkal távoznak az intézetből, s különösen a MégIS háza tájékáról.

MégIS: Végzősként hogyan gondolsz vissza a teológiai évekre, milyen érzés alig másfél hónappal a papszentelés előtt állni?

Elekes Szabolcs: Számomra ez egy nagy öröm, hogy Isten kegyelméből idáig el tudtam jutni, hálás vagyok mindazok számára, akik mind anyagilag, mind imával, vagy bármilyen jótanáccsal hozzájárultak, hogy idáig eljuthattam. Visszatekintve egy elég hosszú utat látok magam mögött, ami kezdetben azt hittem, hogy fölösleges, a legelején, mikor feljöttem Fehérvárra, tehát ez a hét év, illetve nekem nyolc év, ami kijött, az túl hosszú lesz, viszont most így másfél hónappal a papszentelés előtt állva belátom s elismerem, hogy ennyi idő minimálisan szükséges ahhoz, hogy egy papi identitás kialakulhasson az emberben, illetve bennem. Tehát ezt mindenképp fontosnak tartom.

MégIS: Hányadéves voltál, amikor megválasztottak szerkesztőnek, volt-e olyan konkrét személy, aki erre biztatott, motivált?

Elekes Szabolcs: Első éves voltam amikor bekerültem a MégIS szerkesztőségébe, Szőcs Csaba volt akkor a főszerkesztő. Aki engem leginkább motivált, most is legjobb barátom, Magyari Vass István, aki akkor már másodéves volt és mivel egy plébániáról jöttünk, jó barátságot ápoltunk már akkor is, és ő motivált, hogy kerüljek be a szerkesztőségbe, akkor rendszergazdaként, de ez nem jelenti azt, hogy akkor már nem írtam volna cikkeket.

MégIS: Milyen élményekkel gazdagodtál ezalatt az idő alatt, milyen plusszot adott az, hogy a csapat tagja lehettél?

Elekes Szabolcs: Mindenképp egy felelősség volt ez számomra, hogy kispapként megynyilatkozva, a hívek számára valami plusszot adjak. Számomra a legfontosabb a közösségi érzés volt, hogy tartozok valahová, ami valami többet akart adni a teológiának és a teológiáról.

MégIS: Milyen irányvonalat képviseltél az írásban, egyáltalán milyen témájú cikkeket publikáltál?

Elekes Szabolcs: A fő cikkjeim a saját rovatomban, a Hivédelmiben voltak, minden lapszámban megjelent egy-egy cikk, amit az Agapé könyvkiadó által kiadott Hitvédelmi füzetek alapján szerkeszettem meg és ezáltal is fontosnak éreztem, hogy az álatalános kérdésekre próbáljak egy olyan választ adni a hívek számára, ami eligazíthatja őket a hétköznapokban, illetve ezáltal is számomra a hit védelme (ahogyan benne van a cikk címében is) volt a szándékom.

MégIS: Hozzásegített-e az írás ahhoz, hogy könnyebben

tudjál beszédeket, prédikációkat megfogalmazni, miben tartod előnyösnek az efféle tevékenységet?

Elekes Szabolcs: Mindenképp előnynek érzem ezeknek a cikkeknek a megírását, hiszen mint minden beszéd, minden cikk megírása is az embert továbbfejleszti, bővíti, mindent a gyakorlás által ér el az ember, a gyakorlás tökéletesíthet.

MégIS: Szerinted hanyatlóban van az írott/nyomtatott média iránti érdeklődés?

Elekes Szabolcs: Szerintem igen is, meg nem is, tehát itt a teológiánkon úgy veszem észre, hogy sajnos hanyatlóban van az igény rá, viszont ha megfigyelem, a világban ha nem is éppen a nyomtatott, de az írott média még mindig egy fontos orgánumot jelent.

MégIS: Milyen jövőt látsz pasztorációs szempontból az efféle médiaorgánumokban, segítik ezek a hithirdetést?

Elekes Szabolcs: Segítik, minden olyan nyomtatvány, amit kiadunk a kezünkből, amit a hit védelméért teszünk, az hozzájárul ennek segítéséhez.

MégIS: Szerinted mire kellene különösen figyelniük a jövőbeni publikálóknak és szerkesztőknek?

Elekes Szabolcs: Mint eddig is, figyeljünk oda, hogy egyensúlyban legyen minden kiadott újságunkban a teológiai alap is, illetve a mi életünkről szóló írások is, egyik se menjen a másik kárára.

MégIS: Mit üzensz a lap olvasóinak?

Elekes Szabolcs: Imádkozzanak értem, hogy lehessek jó pap és minden kispaptársamért, minden többi szerkesztőért is, hogy munkájuk legyen sikeres, Isten előtt és a hívek számára gyümölcsöző .

Búcsúzó szerkesztők A célvonalnál...(folytatás) MégIS: Végzősként hogyan gondolsz vissza a teológiai évekre, milyen érzés alig másfél hónappal a papszentelés előtt állni?

Toman Zoltán: Elsősorban hálával gondolok vissza mindazokra az emberekre, akikkel itt találkoztam, akikkel nagyon szép barátságokat kötöttem, akik segítettek sok mindenben, főleg a nehéz pillanatokban, akikhez nyugodtan mehettem és elmondhattam problémáimat, bajaimat, gondolok Ilyés Zsolt spirituálisra elsősorban, aki végig lelkivezetőm volt. Gondolok a barátaimra, a tanáraimra és ugyanakkor az alkalmazottakra is, akiknek a munkáját mindig is értékeltem és tiszteltem.

Papszentelés előtt állva az ember felteszi magának a kérdést, hogy kész-e erre a lépésre? És mondhatjuk azt, hogy kész kéne legyen, hisz erre készült hét éven keresztül, amire szíve mélyén vágyódott, de talán az ember sosem kész, hogy felemelkedjen arra a magaslatra, amelyet az Úr megkövetel tőlünk. Mi csak próbáljuk és a Szentlélek erejével és kegyelmével felelünk meg ennek a követelménynek. Ugyanakkor az ember szabad kell legyen, hogy ezt a döntést meghozza, mert gyakorlatilag senki sem kötelezett minket arra, hogy így kövessük és ezt a szabadságot valóban érzem, ami biztosan csakis az Ő műve. Mindig, minden nap örömmel és nagy szeretettel ki tudom mondani azt az igent az Úrra, az Ő követésére.

MégIS: Hányadéves voltál, amikor megválasztottak szerkesztőnek, volt-e olyan konkrét személy, aki erre biztatott, motivált?

Toman Zoltán: Igen, emlékszem, még Magyari-Vass István akkoriban harmadéves volt, én elsőéves voltam, amikor a várfokra meghívott egy sétára. Persze nem tudtam, hogy milyen céllal, mit szeretne mondani nekem és emlékszem, hogy leültünk a várfokon a fűbe és azt mondta, hogy „nézd, mi meg szeretnénk hívni téged a MégISbe, szerkesztőnek.” És attól a pillanattól kezdve végig, a gyakorlati évet leszámítva, publikáltam cikkeket a lapba.

MégIS: Milyen élményekkel gazdagodtál ezalatt az idő alatt, milyen plusszot adott az, hogy a csapat tagja lehettél?

Toman Zoltán: Mindig is világos volt számomra az, hogy valamilyen szinten a talentumaimat kamatoztatnom kell és a MégISben egy lehetőséget láttam erre. Jó volt mindig a csapattal összedolgozni. Az elején sokan voltunk, az évek folyamán csökkentünk, mindig megtaláltuk a hangulatot és a középutat mindenre.

MégIS: Milyen irányvonalat képviseltél az írásban, egyáltalán milyen témájú cikkeket publikáltál?

Toman Zoltán: Általában liturgikus cikkeket, vagy pedig a Szentatyáról, XVI. Benedek pápáról szóló, az ő tanítását elemezgető cikkeket. Az első cikkem azonban kicsit más volt, az egy könyvbemutató volt, Romano Guardini, Az Úr Krisztus című könyvének a recenzálása.

Utána következtek a liturgikus cikkek, próbáltam általában arra figyelni, hogy valamit nyújtsak az embereknek, valamit, amiből tanulhatnak.

MégIS: Hozzásegített-e az írás ahhoz, hogy könnyebben tudjál beszédeket, prédikációkat megfogalmazni, miben tartod előnyösnek az efféle tevékenységet?

Toman Zoltán: Igen, mindenképpen hozzásegített, hisz akármilyenek legyenek ezek a szövegek, amiket írunk, az ember mégIS le kell üljön, meg kell szerkessze, gondolkodnia kell, mit mondjon és hogyan mondja azt el, hogy azt a lehető legjobban megértsék. Előnyös a magyar nyelv művelésében, valamint a fogalmazás szintjén.

MégIS: Szerinted hanyatlóban van az írott/nyomtatott média iránti érdeklődés?

Toman Zoltán: Sokszor úgy tűnik, vagy vannak konkrét jelek, amelyek arra mutatnak, hogy igen. Azonban nem szabad elfelejtenünk azt, az írás mindig megmarad és hogyha az ember évek múltán is előveszi ezeket, akkor is olvashatja. Egy hanganyagot valószínű, hogy egyszer hall a rádióban és aztán soha nem keresi elő, az írás ilyen szempontból biztosan maradandó és ebben látom az értékét. Még azért nem temetném el az ilyenfajta médiaformát.

MégIS: Milyen jövőt látsz pasztorációs szempontból az efféle médiaorgánumokban, segítik ezek a hithirdetést?

Toman Zoltán: Mindenképpen igen. Ismerek több papot is, aki a plébániáján helyi lapot ad ki, amellyel információkat közölnek az emberekkel a plébánia életéből, a pasztoráció különböző tevékenységeiből. Ebben is látnám a jövőjét, el tudnék képzelni egy hetilapot, tehát mindenáron van értelme.

MégIS: Milyen visszajelzéseket kaptál otthonról, az olvasóktól írásaidról?

Toman Zoltán: Legtöbbször a plébániáról kaptam viszszajelzéseket a híveinktől, akik vasárnapról-vasárnapra odajárnak. Voltak pozitív visszajelzések többfelől és ez arra bátorított, hogy folytassam és tovább csináljam.

MégIS: Szerinted mire kellene különösen figyelniük a jövőbeni publikálóknak és szerkesztőknek?

Toman Zoltán: Mindenáron arra kellene figyelniük, hogy a csapatot valahogy egységben tartsák. Arra kéne figyelniük, hogy ez többrétegű legyen, mert itt bent az intézetben többen tanulunk, akik különböző értékekkel érkezünk, akikben rengeteg kincs van és talán a főszerkesztőnek egyrészt az lenne a feladata, hogy ezeket az értékeket kibontakoztassa azokban, akikben ezek rejlenek. Megfogyatkoztunk a házban is, nem vagyunk már annyian mint régen és ezért a szerkesztőség is emberek hiányában szenved, ami tény, hogy megnehezíti a munkát, de akik vannak, azokkal dolgozni kell és még ha csak két-három ember is száll be, annak is van értelme. A munka valóban több és nehezebb, de akkor is folytatni kell.

MégIS: Mit üzensz a lap olvasóinak?

Toman Zoltán: Megköszönöm nekik, hogy a lapunkat olvassák, szívesen hazaviszik és üzenem azt is, hogy foglaljanak minket imáikba, a kispapokat, hiszen nagyon rászorulunk erre a papságunkra való készülésben.

Temesvári kirándulás Amikor a szeminárium útra kel (folytatás a 14. oldalról) Az írott média válságáról beszélnek. És a kérdés az, hogy érdemes-e még a ma emberének kezébe papíron szöveget adni, avagy nem? A MégIS háza táján akkor kezdtek ezek az új áramlatok söpörni, amikor rövid időre a szerkesztők élére álltam. Nem túlzással írom, szinte nem volt választásom. Nem emberi becsvágy vezetett e szerep felvállalásában, hanem a lap megmentése. Bennem határozottan megfogalmazódott: ha nem csinálom, akkor csendben elvérzik a MégIS és elvész a haszonelvűség rostájában. Hiszen erre az időszakra tehető a szeminárium életében a rádiós tömegkommunikáció robbanása. Természetesen az újdonság erejével ható rádiós munka a kispapok figyelmét is szinte teljesen magára vonta. Így a hagyományosnak nevezhető MégIS lassan kiszorult eredeti otthonából, helyet adva a kistestvérnek, aki felfokozott tempóban növekedett. Más műfaj és meg kellett találni a helyét a kispapok életében. Visszatekintve, megkapta a kistestvér is a maga ruháját, és így áldásos tevékenységet tud kifejteni.

Igen, megmentettük a MégIS-t. Noha ez a harc még nem zárult le. De az alapelv, hogy a szó elszáll, az írás megmarad – erőt adott. És ennek az elvnek a jegyében kezdtük meg mindannyiszor a szerkesztői munkát.

Szent Pál figyelmeztetése állt a szemünk előtt: Hirdesd az igét! Állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! (2Tim 4,2) És nem látszott alkalmasnak sok szempontból. De az emberek visszajeleztek. Kell nekik a megfogható tanúságtétel. És ez akart lenni a MégIS. Tanúságtétel a szemináriumi élet keretei közül. Szó, amely látható, fogható, és megragadhatóság erejével ható. Szó, melynek a gyökere az evangéliumba kapaszkodik. Új evangelizáció, de nem új evangélium! – hirdette meg XVI. Benedek pápa. És a világegyházzal egységben a MégIS is formai megújuláson ment át. Mert a hitéből élő stáb dolgozott rajta. Én megtapasztaltam, hogy a MégIS szellemisége jó példa az összefogásra.

Ha csak egy színnel próbálunk festeni, akkor a gyönyörködés lehetőségétől fosztjuk meg a csodálkozni vágyó embert. A világ csodákra vár, csodálkozni akar! És csak mi keresztények mutathatjuk fel számára a Csodát. A sokszínűség csodáját. Ebből a csodából egy szelet volt számomra a MégIS. Kulcsszavakban: együtt, mi, miénk, tőlünk, belőlünk és nekik. Örömmel és hálával gondolok vissza a közös munkára, és büszke vagyok azokra az emberekre, akikkel együttgondolkodva szültük meg az egyes lapszámokat. Azt gondolom, hogy a jövőre vonatkozóan olyan alapot találtunk, amelyen állva a MégIS mindig betöltheti kívánt szerepét: Krisztust felmutatni a világnak, a megélt evangélium közös tapasztalatából.

A munkára pedig Isten adja a bőséges áldást.

Balla Imre, gyimesbükki segédlelkész

Április hónap utolsó hétvégéjén elöljáróink és a szervezők jóvoltából, szemináriumunk ellátogathatott a temesvári egyházmegyébe.

A kirándulás első mozzanataként lehetőségünk volt megtekinteni a máriaradnai kisbazilikát, ahol láthattuk a Szűzanya kegyképét, és alkalmunk nyílt megtekinteni Rudnay bíboros bazilikában őrzött szívét.

Péntek délután megismerkedtünk Arad történetével, amelyet az alpolgármeseter a város dísztermében mondott el. Szombat reggel a Kis Szent Teréz templomban bemutatott szentmise után útnak indultunk és meglátogattuk a minorita templomot valamint a vesztőhelyet, ahol 1849. október 6-án tizenhárom honvédtisztet végeztek ki. Innen folytattuk utunkat Temesvárra. Itt Szekernyés János történész mutatta be a város tőrténetét, illetve nevezetes épületeit. A délutáni órákban meglátogattuk a temesvári székesegyházat és kriptát, amelyet Excellenciás Roos Márton püspökúr mutatott be. Ezt követően ünnepi vesperáson vettünk részt.

Vasárnap délélőtt különböző templomokban vettünk részt szentmisén. Délután ellátogattunk Vingára. A bolgár templomban részt vehettünk egy ünnepélyes vesperáson. Kirándulásuk utolsó napján, hétfőn találkoztunk a lugosi görögkatolikus püspök úrral, majd megtekintettük a római katolikus templomot. A szemináriumba való visszatérésünk előtt ellátogattunk Karánsebesi ferences nővérekhez, ahol szentmisén vettünk részt.

Mindezért hálával tartozunk elsősorban a Jóistennek, minden jóakaratú embernek, akik vendégszeretetükkel megajándékoztak bennünket, és lehetővé tették kirándulásunkat.

Antal Zoltán, II. éves

Mert minden út Rómába vezet…

Zarándoklat az „örök városba” Santo Stephano Rotondo templomban, mely szentmise Mindszenty József bíboros halála évfordulójának emlékére lett bemutatva. Különleges élmény volt még számunkra, hogy meglátogathattunk különböző kongregációkat a római kúriában, illetve ellátogathattunk a Szent Péter bazilika legalsó szintjén található ókori temetőbe, ahova mellesleg nagyon nehéz lejutni, ugyanakkor egy szinttel feljebb imádkozhattunk a szenatyák sírjainál. Zarándoklatunk templomlátogatás, illetve Róma nevezetességeinek megtekintése terén nagyon gazdag volt, rengeteget lehetne írni arról, amenyi szép dolgot láttunk. Római utunk során talán mindannyiunk számára a legnagyobb, illetve legfelemelőbb érzés, illetve élmény a Ferenc pápa által bemutatott vasárnapi szentmisén való részvétel volt. Május ötödikén délelőtt 10 órakor a Szentatya szentmisét mutatott be a Szent Péter téren, mely után a „pápamobillal” tett körútja során, sokan kb. egy méter közelségből üdvözölhettük Szent Péter utódját, Ferenc pápát. Meg vagyok győződve arról, hogy ez a szentmise és a találkozás sok kegyelmet közvetített mindannyiunk számára. Utolsó napunk délutánján ellátogattunk, egy Rómától nem messze fekvő településre Grottaferata-ra, ahol fokolár lelkiségű papokkal, kispapokkal ismerkedhettünk meg. Május hatodikán, hétfőn reggel visszarepültünk Rómániába és Isten kegyelméből sikeresen, testileg fáradtan, de lelkileg feltöltődve befejeződött a „hét dombra épült városban” tett látogatásunk.

Isten kegyelméből 2013. május 1-e és 6-a között egy római zarándoklaton vehettek részt a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet V. és VI. éves kispapjai, Csont Ede filozófia tanár úr kíséretében. Összesen tizenkilencen mentünk: tizenegy diakónus, hat V. éves kispap, a kísérő tanár, valamint Máté Szilveszter III. éves gyergyóalfalvi kispap, aki ismerkedni jött Rómával, ugyanis jövőtől a római „Collegium Germanicum et Hungaricum” növendéke lesz.

Számomra nagy öröm volt, hogy elmehettem Rómába, habár nem első alkalommal tettem ezt, mégis hálás voltam és vagyok a Jóistennek, hogy újra elmehettem oda, ahol az „egyház szíve dobog”. Mindannyian tudjuk, hogy Róma városa nagyon gazdag vallási, történelmi, kulturális múlttal és jelennel rendelkezik, így program és városnézés lehetősége terén nem szenvedtünk hiányt.

Május 1-én, délután indultunk a temesvári reptérről és közel kétórás repülés után megérkezhettünk az „örök városba” és elfoglaltuk a szállásunkat a római Szent István házban, ahol nagyon kedvesen fogadtak minket.

Római tartózkodásunk tulajdonképpen négy teljes napot tett ki, mely napok nagyon élménydúsak és kegyelmekben is gazdagok voltak. Ottlétünk folyamán meglátogattuk a főbb bazilikákat: a falakon kívüli Szent Pál bazilikát, a Santa Maria Maggiore (Nagyboldogasszony) bazilikát, a Szent Péter bazilikát, a Lateráni bazilikát, a Szent Kelemen bazilikát. Több templomot is meglátogattunk, ezekből csak egyet említek, melyhez egy igazán kellemes élmény fűződik. Szombaton este részt vehettük egy bíborosi szentmisén a

Biztos vagyok benne, hogy ez a fáradalmas, de annál nagyobb élményeket és kegyelmeket rejtő római zarándoklat kis közösségünknek emlékezetes marad.

Köszönetet szeretnék mondani azoknak, akik lehetővé tették, hogy ez a zarándoklat létrejöhessen. Elsősorban a Jóistennek, akinek köszönhetjük életünk minden percét és kegyelmét. Köszönet és hála mindazoknak, akik akár anyagilag, akár lelkileg segítségünkre voltak, imáikkal végigkísértek minket ezen a csodálatos úton. Hálásak vagyunk.

O.A.M.D.G. Barta Barnabás, V. éves