Mégis 7 4

mØgis

A tartalomból

„Mert gyermek születik nekünk” /3/ Krónika /4/ Találkoztunk a falucskában /4/ Teológiai Napok – Kolozsvár /4/ Erdélyi Szibéria /5/ Nevem Sam /5/ Kis karácsony, nagy karácsony /6–7/ Pannónia négy megkoszorúzott szentje /8/ Utóhang /9/ Légy az, akin átragyog az Isten /10–11/ A koldus karácsonya /11/ Időt kell szentelnünk az emberekre /12–13/ Nulláról kezdtem, de nagyon jókedvvel /14/ A székely apostol /15/ Gyakorlat teszi a mestert /16–17/ Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan /17/ Induljunk a + kilók ellen! /18/ Vigyorgó /19/ Keresztrejtvény /19

m

Øg IS

VII. évfolyam 4. szám Megjelenik évente négyszer.

Kiadja a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola

szerkesztők: Bakos István, Karácson Tibor, László Rezső, Sebestyén Ágoston, András István, Simon Attila, Frigy Zoltán, Kicsi István (főszerkesztő), Kasza László, Fülöp László, Kiss Endre korrektúra: Walter Ilona SSS felelős munkatárs: Illyés Zsolt nyomda: STÁTUS NYOMDA Főhat. eng. szám: 782/1990 ISSN 1454–2684 szerkesztőségünk címe: Str. Bethlen Gábor nr. 3 510009 Alba Iulia – RO honlap: www.hhrf.org/gyrke/megis e-mail: megiske@freemail.hu

2

MerØnylet Mára vége. Este van, nem dolgozunk, a munka is pihenjen.

Sietünk haza, vár az otthon, vár a család. Megvacsorázunk, s ha még erőnk engedi a gyerekekkel is játszunk. Aztán elérkezik az esti híradó ideje. Leülünk a TV elé, és a kedvenc kereskedelmi adónkat nézzük. Beszámolókat látunk földrengésekről, árvizekről, háborúkról. Micsoda felvételek. Ezért szeretjük ezt az adót.

Már a robbantásos merényletek sem jelentenek nagyobb lelki megrázkódtatást, egyszerűen tudomásul vesszük őket, és egy „jaj, szegény emberek”-kel már túl is léptünk rajtuk.

Aztán esetleg feltesszük magunkban a költői kérdést, hogy „ember hogyan is képes ilyesmire”, és ezzel az ügyet végleg lezártnak tekintjük. A híradó után a reklámokban felnyitják a szemünket, hogy egész eddigi életünkben tévedésben éltünk, mert rossz fogkrémet használtunk, rossz mosószerekkel tisztítottuk a ruhánkat. De ennek mostantól vége.

Ezeket kell használni, ezek a legjobbak, s mi mindeddig ezekről semmit nem tudtunk.

Aztán kezdődik a várva várt esti showműsor. Ez igen.

Azok ott a képernyőn tudnak valamit, nem hiába kerültek oda. Hogy tudnak játszani a szavakkal? Jaj de viccesek.

Olyan jópofák: „töröljük el a karácsonyt, József mindent bevallott”.

Ez is merénylet. Merénylet a javából. Igaz, nem olyan látványos a pusztítása, de az sem marad el. Ha igaz amit magukról állítanak, hogy műsorukat több millióan nézik, akkor ennél pusztítóbb robbantás már nem is kell.

A keresztény ember számára talán a karácsony a legmeghittebb ünnep. Más mint a többi. Valamiféle melegség, a szeretet melege fűti a szíveket. Erre a melegre áhítozunk nyáron és télen egyaránt. Ez a tűz csak pár napig melegít, aztán sajnos kialszik, s ha nem őrzünk meg belőle semmit, akkor egész évben didergünk, és dideregtetünk másokat is. És mi az, ha nem merénylet, hogy valaki csak azért, hogy ő legyen a „vicces fiú” ezzel a felelőtlen kijelentésével az amúgy is gyengén égő, de égő tűzre vizes ruhát dob? Miért gondolja bárki is, hogy más, keresztény ember számára fontos dologgal felelőtlenül viccelődhet? Ettől lenne valaki nagy és híres?

Nem vagyok sem híres, sem fontos ember. Egy dolgot azonban tudok. Számomra is sokat jelent a karácsony.

Nekem is, mint keresztény testvéreimnek fontos az a tűz, amelyet gyújt. És nem hagyom, nem hagyhatjuk, hogy ezt a kis tüzet bárki is kioltsa.

Az aláírt cikkekért szerzőik vállalnak felelősséget.

A szerkesztők véleménye nem feltétlenül azonos a szerzőkével.

m

Ø gIS

„Mert gyermek sz letik nek ” (Iz nk9,5) Minden korra érvényes megállapítás, hogy a világ, amelyben élünk, megváltásra szorul. Bő kétezer évvel ezelőtt született a választott nép körében az a nagyon mély háladal, mely úgy értelmezhető, hogy ez a várakozás nem véletlen, nem hiábavaló: Isten a végső időben küldöttje által beavatkozik az emberi történelembe. És milyen módon? Úgy hogy „gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom. Így hívják: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örökkévalóság Atyja, Béke Fejedelme”. (Iz 9, 5).

A Megváltó feszült várásában élt a nép, amikor is elérkezett a pillanat, amelyben Isten beváltotta ígéretét. Elkövetkezett az idők teljessége. Ezt Prohászka Ottokár olyan kifejezően mutatta: „…az örök bölcsesség megállapította az Üdvözítőnek bevonulását és fogadtatását. Elrendezte a térben a nemzeteket s az időben az eseményeket. Kijelölte a történelmi fejlődésnek azt az örökké emlékezetes pontját; alkalmas geográfiába foglalta a népeket s az államokat, hogy e földből a Fölségesnek zsámolya váljék, melyre a magas égből lelép… Fürkésző tekintete várak, házak, paloták közül kiválasztotta a legalkalmasabbat; a lakást berendezte úgy, hogy minden stílszerű legyen benne; s midőn elkészült vele, szétlebbentette az éjnek sötét, nehéz függönyét, s mennyei fényben, angyalszárnyak keretében bemutatta Betlehemet az áruló világnak, bemutatta a gyermeket s anyját a barlangban, jászolban, éjben!”

Azóta minden évben, adventben titokzatos, feszült várakozás vibrál a levegőben. Hívő emberek visszafojtott lélegzettel várják a csodát, amely minden kor emberének titkos vágya volt, hogy eljön a Legnagyobb és osztozik emberi életünkben. Várjuk, hogy eljöjjön az Úr, hogy tanítványai lehessünk és megváltson minket, s bár Ő már eljött kétezer éve, minden évben várjuk az Isten és az ember újbóli szabadító találkozását.

Korunkban talán még sürgetőbb ez a várakozás. Sokszor úgy érezhetjük, hogy valamiképp elromlott az ember a bűn által megfertőzött világban: terjedő agresszivitás és erőszak; ideológiák nevében kioltott milliók élete; pusztuló nemzetek, áldemokráciák; agymosott és jövő nélküli fiatalok milliói és még hosszan lehetne sorolni... Elnyomás és terror azon a helyen, Betlehemben, ahol a Gyermek született. Pedig Ő azért született, hogy véglegesen elhárítsa az elnyomást az emberiség életéből, hogy összetörje a „terhes igát” a „hátat verő botot”, a „sanyargató botját” (Iz 9, 3). És hogy véglegesen megszűnjön a háború, minden „zajban menetelő katonacsizma” és „vérben forgatott köpönyeg” elégetésével (Iz 9,4), hogy megkezdődjön egy békés, teljes, új élet.

Sokunkban felmerül a kérdés: talán hiába született meg 2000 évvel ezelőtt a Gyermek, hogy elhozza a békét? Egy keresztény ember nyilván nemmel válaszol. A hiba nem a Gyermekben, hanem bennünk van. Tanulnunk kellene abból a 2000 éves leckéből amelyet Ő a Gyermek tanított nekünk: az igazán lényeges történések csendben zajlanak, hangtalanul, az emberi lélekben. A béke is ezen a helyen születik. Az

m

Øg IS

nnep

emberi lélek áll minden sorsdöntő emberi döntés és esemény mögött. Óriási tévedés elhitetni, hogy Isten nem létezik, vagy nem számít. Ez a kísértés ma erősebb, mint valaha. Viszont az ember lélek nélkül nem ember. Az embert nem lehet maradéktalanul boldoggá tenni ilyen vagy olyan anyagi javakkal. Az ember ennél többre van hívatva: az örök életre, „lelki életre”. Csak az Isten és követése tud igazi békét, nyugalmat teremteni az ember lelkében. Az emberi lélek békéjén alapszik egy társadalom, világ békéje. Jézus, a Gyermek sem azért jött elsősorban, hogy politikai értelemben vett békét hozzon; Ő azért jött, hogy Isten és az ember között békét teremtsen. Békét csak akkor várhatunk a világban, ha Isten és az ember közötti béke helyreáll.

Minden advent egy új várakozás, új remény kezdete. Újból várjuk a már egyszer megszületett Gyermeket, hogy megszülessen itt a mai emberek szívében is.

Ha jól várakozunk, és nyitott, készséges szívvel figyelünk rá, megszületik, és Vele együtt megszületik a Béke, akár világszinten is.

Karácson Tibor

3

események November 22-én, szombaton, Sebestyén Péter erdőszentgyörgyi plébános tartott rekollekciót intézetünkben. Kiemelte, hogy a szeretetre éhes lélek csakis az isteni szeretet elfogadásával tud kiteljesedni, válik azzá, amit az Isten már kezdetben elgondolt róla.

December 1-én Intézetünk nagytermében tartott előadást Zöldy Pál a Duna TV munkatársa az érdeklődők számára. Előadását, melyben olyan kérdésekre kerestük a választ, mint pl. ki a férfi, mitől férfi a férfi, a jelenlevők érdeklődéssel hallgatták. Ugyanakkor bemutatkozott a szatmárnémeti Szent József – a munkás, Katolikus Férfiak Szövetsége is. A háromtagú küldöttség Koczinger Tibor vezetésével beszámolt a szövetség eddigi munkájáról, és arról, hogy miért is tartják fontosnak, hogy a katolikus férfiak szövetségbe tömörüljenek. Egyöntetűen azt tapasztalják, hogy a közösség segíti őket abban, hogy jó férjek, jó családapák lehessenek.

K r

n i k

December 4-én este szemináriumunkba is ellátogatott a Mikulás. Egy fergeteges vidám estét töltöttünk együtt az intézet nagytermében.

Vidám jelenetekkel, énekekkel, versekkel emlékezve az elmult év eseményeire, kiparodizálva egymást, nem kimélve tanárainkat sem.

Fél évszázad után, Szent Miklós napján, ideiglenes helyéről hazakerült a gyergyószentmiklósi míves munkájú templomharang. Ebből az alkalomból diakónusaink részt vettek az ünnepségsorozaton, a búcsús szentmisén, a harangot fogadó körmeneten és az esperesi kerület más plébániáinak vendégfogadását is élvezték.

A székelyudvarhelyi Szent Miklós templom búcsúján az első évesek vettek részt. Az osztálykirándulással egybekötött búcsújárás szombaton reggel kezdődött és vasárnap estig tartott. A kirándulás csúcspontját a vasárnap esti

4

November 21. és 23. között most már negyedik alkalommal került sor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a HÁLÓ által szervezett Újságíró és Közösségi Animátor képzőre ezúttal Piliscsabán, a PPKE ottani épületeiben. Nagyon érdekes nyomot hagyott bennem ez az egyetemi „falucska”. Azért nevezem falunak, mert akkora területen helyezkedik el, s hétközben annyi lakója van több házban, hogy külön vonat- illetve buszállomással is rendelkezik. Amikor bemutatták az egyetem területét és épületeit, akkor tudtuk meg, hogy egy orosz laktanya volt ott azelőtt, melynek emlékét még őrzi egy-két épület, de hamarosan ezeket is átépítik, vagy lebontják. A központi épületet Makovecz Imre tervei alapján építették. Amikor a portán érdeklődtünk, azt mondták, hogy egy olyan épületet keressünk, amely úgy néz ki, mintha kapott volna egy pofont. Meglepődve hallottuk ezt, de miután a Stephaneum nevű épületet megláttuk, azonnal megértettük a portás szavait. Direkt úgy van tervezve az épület, mintha a kupolája és falai befele dőlnének. Fantasztikus látvány!

Jó volt újra találkozni a társakkal a Kárpátmedence több részéről, akiket nyáron láttunk utoljára, jó volt velük elbeszélgetni. Ugyanakkor színvonalasak voltak az előadások is. Első délután Bácskai Máriával a pszihológia vizeire eveztünk, s a csoportról, mint olyanról beszélgettünk. Másnap délelőtt Nyíri János tartott remek előadást a helyesírásról, gyakorlatokat oldottunk meg, s ezeket azután megbeszéltük. Nagyon tartalmas volt, sok mindent megtanulhattunk. Délután és vasárnap délelőtt Mucsányi Jánossal és Osztovits Ágnessel tanultunk retorikát ill. újságírást.

Ebéd előtt Puchard Zoltán, a HÁLÓ elnöke mondta el, hogy miért tartja fontosnak ezt a képzést. Ebéd után búcsút vettünk egymástól, s élményekben gazdagon tértünk haza.

Kicsi István

Az idén november 21-22-én kerültek megrendezésre a Babeş-Bolyai tudományegyetem teológia karán az immár hagyományossá vált teológiai napok.

A kétnapos rendezvény első napján részt vehettünk mi kispapok is. Három színvonalas és érdekfeszítő előadásnak lehettünk szem és fültanúi, melyeket két vendégelőadó: Dr. Gánoczi Sándor és Dr. Kránicz Mihály, valamint Dr. Holló László a helyi egyetem erkölcsteológia tanára tartottak.

Dr. Gánoczi Sándor Európa szintű katolikus dogmatikus, Kálvin szakértő előadásában a nagy reformátor teológiáját boncolgatta, különösen a papi szolgálat szempontjából. Az előadást követő fórumon is számos olyan kérdés és válasz hangzott el, amelyek napjainkban is nagyon aktuálisak. Az ökumenizmus mélyebb megértésében sokat segített ez a beszélgetés, mert úgy érzem, hogy az egységre való törekvésben fontos, hogy más egyházak tanítását is minél jobban megismerjük.

A második előadást Dr. Kránicz Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Tudományegyetem rektorhelyettese tartotta. Órigenész tanítását elemezte az angyalokról, a szellemvilágról, kitért a mai ember életfelfogására is ezzel a témával kapcsolatban.

A nap utolsó előadását Dr. Holló László tartotta „Gyónjunk-e a XXI. században?” címmel. Foglakozott a bűnbánat szentségének kiszolgáltatási formáival a különböző korokban. Részletesen bemutatta XXI. század eleji nyugati társadalmat, amely egyre ritkában veszi igénybe a gyónást. Pasztorációs tapasztalatából bemutatott olyan helyeket is, ahol a közös bűnbánat után már általános feloldozás következik. Az előadás végső mondanivalója az volt, hogy nem biztos, hogy a gyónás, amely az évszázadok folyamán annyi változáson ment keresztül, a ma meglévő formája mellett marad. Ahogyan az előadás címe, ez is csak egy kérdés, amelynek megválaszolása, még sok vita tárgya lesz a XXI. században.

A rendezvény második napján a kolozsvári teológia tanárai tartottak előadásokat, azokon sajnos nem vehetünk részt. Én, személy szerint úgy érzem nagyon gyümölcsöző volt ez a nap, olyan kérdésekre kaphattam választ, amelyek még nagyon sokszor felvetődnek egy papi pálya folyamán.

m

ØgIS

ajÆnl A napokban kezembe került egy könyv. Erdélyi Szibéria. A cím is felkeltette az érdeklődésemet és belelapoztam. Erről szeretnék írni egypár gondolatot.

A szerkesztő Léstyán Ferenc vikárius maga is átélte a meghurcoltatás időszakát. Magát az igazságot tárja fel az olvasó előtt.

Az 1948-49-es évek diktatórikus államintézkedései Romániában a katolikus egyházat alapjaiban rázták meg. A II. világháború után beköszöntő kommunista rendszer mindent megpróbált, hogy a katolikus egyházat felszámolja: az egyház működési szabályzatát nem fogadta el, „békemozgalmat” indítottak, letartoztatták Márton Áron püspököt, papokat és szerzeteseket hurcoltak meg.

Mikor a könyvet olvasni kezdtem, a harmadik századi keresztényüldözések jutottak eszembe. Akkor is az Egyház szervezetét akarták tönkretenni. Csak annyi a különbség, hogy akkor tömegesen gyilkoltak meg keresztényeket és egyházi elöljárókat, most pedig aljas cselekkel próbálkoztak. Habár ekkor sem riadtak vissza attól, hogy embereket halálba küldjenek. A 27 pap közül, akik részt vettek a marosvásárhelyi értekezleten, többet kényszer hatása alatt vittek oda. Márton Áron püspök nem szűnt meg harcolni az igazságért. Hithűségre buzdította úgy papjait, mint híveit. Igazi főpásztor volt, aki a börtönt is vállalta, mintsem behódoljon. Azt mondta: „…szent hivatalunkkal járó kötelességek teljesítésétől nem riaszthat vissza sem börtön, sem emberi tekintetek”.

Igazából e könyv tárta fel előttem azt, hogy tulajdonképpen ki is volt Márton Áron.

Azok az egyházi elöljárók, papok és hívek, akik mindvégig hűségesen kitartottak, komolyan vették Krisztus szavait: „Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé… Mert átadnak benneteket a törvényszékeknek, és zsinagógáikban megkorbácsolnak majd titeket. Helytartókhoz és királyokhoz hurcolnak benneteket miattam, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt”(Mt 10,16-18) Feltettem a kérdést magamban, hogy mi, a XXI. század kispapjai és papjai hűségesek maradnánk-e mindvégig Krisztushoz, vagy Júdás módjára mi is elárulnánk a Mestert?

Kiss Endre

A gyermek őszinte és lényegretapintó kérdései gyakran zavarba hozzák a felnőttet, legyen az bármennyire is felkészült.

Sam Dowsonnak is szembesülnie kell ezzel a problémával. Ám az ő helyzete igen sajátságos, hiszen értelmi képességei nem haladják meg egy hétéves gyermekéét. Bár szellemileg visszamaradott, gyermekének, a hétéves Lucynak szeretne minden tőle telhetőt megadni. Ébben barátai is segítségére vannak. De az állambácsi úgy ítéli meg, hogy a gyermek számára sokkal előnyösebb, ha nevelőszülők gondoskodnak róla. Sam azonban nem hagyja hogy elvegyék tőle azt a kis gyémántot, amelyre ő olyan féltő szeretettel vigyázott. A perben ügyvédje Rita próbál érvényt szerezni Sam igazának – bár kezdetben csak kényszerből vállalja el az ingyen munkát, mert ezzel is csak barátai előtt akar tetszelegni.

Nincs tökéletes ember. A maga módján mindenki fogyatékos. A pszihológus, aki Sam szellemi képességeit és nevelési alkalmasságát hivatott megállapítani, képtelen volt saját fiát megvédeni attól, hogy a kábítószer rabja legyen. Ritának is, aki eddig soha nem veszített semmit, családi prloblémái vannak. Sam pedig a maga ügyefogyottságával olyasmit képes adni Lucynak, amit sem nevelőszülők, sem senki más nem tud megadni neki olyan mértékben, mint ő. Ez pedig a szeretet. Ezt a gyermek is érzi, ezért szökik meg a nevelőotthonból és a nevelőszülőktől is több alkalommal.

Sam nagyon jól tudja, hogy a nevelés messze meghaladja az ő képességeit, de bízik barátaiban, hogy a segítségükkel sikerülni fog.

A történet csendes folyása jó kikapcsolódást ígér, ugyanakkor néhány dologra fel is hívja a figyelmet. Olyan dolgokra, melyekkel eddig talán nem találkoztunk, melyek azonban valós, létező problémák, s melyek megoldásra várnak. A fogyatékosok, főleg a szellemi fogyatékosok helyzete nem könnyű. De ha velük kapcsolatba kerülünk egy olyan világ tárul elénk, melyben a szeretet és az egymással való törődés sokkal jellemzőbb, mint a „tökéletes”, az egészséges emberek társadalmában. Ez egészséges?

Frigy Zoli

m

ØgI S

Boldog percek a játszótéren – Lucy és Sam

5

folk -

Kis KarÆcsony, Nagy karÆcsony

A karácsony szláv eredetű szó, legősibb alakjában „lépő”, „átlépő”, „fordulónap”, „napfordulat” lehetett a jelentése. A karácsonyt mint ünnepet valószínűleg Rómában, a IV. században ülték meg először a keresztények. Bár Jézus születését több naphoz, dátumhoz is kötötték, mégis december 25-e lett az ünnep időpontja. Ezen a napon ülték ugyanis Mithrasz napisten emlékére a Legyőzhetelen Nap Születése (Natalis Solis Invicti), népszerű pogány ünnep. Ez pedig a téli napforduló környékére esett.

A pogány ünnep ellensúlyozása, kiszorítása érdekében tette az Egyház erre a napra Krisztus Urunk születésének ünnepét, a Karácsonyt. Az V. századtól kialakult az előkészületi idő (advent) és a karácsony vigíliája (szenteste).

A karácsony – mint minden ünnep –, különleges időszak a keresztény közösségek életében. Krisztus Urunk születését minden keresztény közösség megünnepli a családban is, a templomban is. Karácsony a legszebb egyházi ünnepünk. Így érthető, miért alakult ki a karácsonyhoz és a karácsonyi ünnepkörhöz kötődő annyi sok szokás, hagyomány, hiedelem a nép életében.

Természetesen ezekben a népszokásokban honfoglalás előtti, keresztény és antik hagyományokra visszavezethető történeti rétegek, elemek egyaránt megtalálhatók. Ugyanakkor belső és külső hatások is alakították hagyományainkat a századok során.

Most pedig vegyük sorra néhány mondat erejéig legismertebb népszokásainkat, néphagyományainkat.

A szálláskeresés, mint a paraszti ájtatosság egyik megnyilvánulási formája szentcsalád-járás néven ismert a magyar nyelvterületen.

Karácsony előtt kilenc napon át, általában kilenc egymáshoz közel lakó család tartotta együtt ezt az ájtatosságot. Minden nap más-más családnál helyezték el a Szent Család képét és együtt énekeltek, imádkoztak. Mindig azon ház asszonya, amelyiknél aznap imádkoztak vitte a következő családhoz a képet. Ő ment elől az utcán, utána a többiek, és a Szállást keres a Szent Család kezdetű éneket énekelték. A kijelölt házhoz érve, ahová le kellett tenni a képet, a Ne sírj tovább Mária kezdetű versszakot kezdték énekelni.

A Székelyföldön is igen ismert, karácsonyi ünnepkörhöz kötődő szokás a betlehemezés. Ez egy többszereplős dramatikus játék, amelyet házról-házra járva adtak elő. Egyes jelenetei: a szálláskeresés, a három-király jelenet, a Heródesjáték (gyermek gyilkosság), gyakran külön, önállósulva kerültek előadásra. Az elmúlt években a betlehemezés hát-

6

térbe szorult, helyét a pásztorjáték kezdte átvenni (lásd később).

Ostyahordás. Karácsony böjtjén (dec. 24-én), vagy néhány nappal előtte, a kántortanító az iskolás gyerekektől minden családnak megfelelő számú ostyát küldött. Az ostya a karácsonyi vacsora fontos része volt, amelyet több helyen mézzel, fokhagymával együtt ettek.

A karácsonyi énekes, verses köszöntőt általában kántálásnak hívjuk. Még ma is elég sok helyen szokásban van. Némely vidéken kornyikálás, angyali vigasság, mondikálás néven ismert.

A kántálás elsősorban a legényeket illeti meg, de eljárnak kántálni gyermekek és házasemberek egyaránt. A gyermekek 24-én délelőtt, a házasemberek délután, a legények meg az éjféli mise előtt kántálnak. Az ablakok alatt karácsonyi énekeket énekelnek és köszöntik a családot. A gazda általában behívja a kántálókat.

Ilyenkor bent a házban adják elő repertoárjukat.

A pásztorjáték nem tekinthető a szó szoros értelmében vett régi hagyománynak. Csupán pár évtizedes múltra tekint vissza. Ez is egy többszereplős, dramatikus játék, akár csak a betlehemezés. A pásztorjáték abban különbözik a betlehemezéstől, hogy helyhez kötött. Általában gyermekek, fiatalok adják elő a karácsonyi éjféli szentmise előtt a templomban. Központi témája Krisztus születésének bemutatása, de a Szálláskeresés, a Háromkirályok-jelenet, a Heródesjáték témái is megtalálhatóak benne.

Egyes falvakban ismert a pásztorjárás szokása is. A pásztorjárás szereplői karácsony este éjfélig járták a házakat.

Kifordított bundát viseltek, tarisznyát tettek a vállukra, kezükben pásztorbotot tartottak. A kispásztor vitte a betlehemi jászolt. Énekeket adtak elő, majd a végén adományokat vártak a ház urától.

Karácsony estére minden családban feldíszítik a karácsonyfát. A karácsonyfa-állítással kapcsolatban az első, történelmileg is megalapozott adat 1605-ből származik. Egy strasbourgi polgár jegyzetei arról árulkodnak, hogy városában szokásba jött, hogy fenyőfákat állítanak. A fákat gyümölcsökkel, papírkivágásokkal, aranyláncokkal és édességekkel díszítették. Magyarországon csak a XIX. század második felében kezdett elterjedni ez a szokás a bécsi udvar ösztönzésére. Kezdetben csak a nemesi családoknál – először Brunswick Teréz, martonvásári grófnő állított karácsonyfát 1824-ben –, később a módosabb polgároknál is teret hódított.

A parasztok körében csak a XX. században, sokaknál csak

m

Ø gIS

folkl r 1945 után honosodott meg a fenyőfa-állítás. Az éjféli szentmiséhez számos hiedelem fűződik. Szokatlan időpontja, csodálatos varázsa, egyszerisége hevíti a népnek amúgy is élénk képzeletvilágát.

Többfelé ismeretes az a hiedelem, hogy az éjféli misére hívogató harangszó idején kútba néző lány meglátja jövendőbelije arcképét a víz tükrében. Vannak olyan népi hiedelmek is, melyek azt tartják, hogy az Úrfelmutatás idején az állatok emberi hangon kezdenek beszélni. Ilyenkor mindegyik elmondja a másiknak, milyen esztendő elé néz. Az állatok beszélgetését – mondják az emberek –, a szénahányó lyukon keresztül meg lehet hallgatni. Ha valaki az istállóban hallgatná, meghalna.

Nagyon szép az az elképzelés, mely szerint éjfélkor Isten áldását adja az emberekre. Az áldás nem más, mint az Ő egyszülött Fia, aki értünk, emberekért eljött közénk. Emberré lett azért, hogy minket megváltson és üdvözítsen.

Karácsony napja a hagyományos magyar paraszti életben a család ünnepe volt. Ilyenkor nem illett a szomszédba menni, mást zavarni. Még az is meg volt határozva egyes közösségekben, hogy melyek azok a tevékenységek, melyeket végezni lehet karácsony napján. Ilyen megengedett tevékenység volt például az állatok ellátása. A szigorúan vett ünneplés a naplementéig tartott. Ezen meggyőződés még ma is megtalálható a falusi emberek, családok életében.

Karácsony első napján este megindult az élet a közösségekben. A fiatalok szórakozni mehettek, a felnőttek szomszédokat, rokonokat látogathattak meg. Különösen nagy múltra tekint vissza az Istvánozás szokása. Szent István első vértanú tisztelete igen elterjedt a magyar nyelvterületen. Az István név a nagyon kedvelt, gyakori nevek közé tartozik. Azok, akiknek a családjában, rokonságában, szomszédságában István nevezetű személy volt, elindultak, hogy felköszöntsék. Énekekkel és versekkel köszöntötték az Istvánokat, utána kezdődött a szórakozás, a közös vacsora.

Egyes helyeken ismeretes a mendikálás. Az elnevezés (mendicare = koldulni) a szokás adománygyűjtő jellegére utal.

Elsősorban a gyerekek jártak adományt kérni ez idő tájt.

Kisebb-nagyobb csoportokba verődve bekérezkedtek a házakhoz, és némi ajándék fejében karácsonyi énekeket énekeltek.

December 27-én, Szent János napján szokás volt a bor megáldása. Ezen a napon minden család bort vitt a templomba, amelyet a pap megáldott. A szentelt bornak mágikus erőt tulajdonítottak. Beteg embert, állatot gyógyítottak vele, öntöttek belőle a boroshordókba, hogy ne romoljon el a bor Egyik legarchaikusabb magyar népszokás a regölés. Fő idő-

m

ØgI S

pontja karácsony másodnapján van. De István napjától, december 26-tól újévig jártak a regösök.

A történészek és nyelvészek nagyon sokat foglalkoztak a regölés kérdésével. Archaikus rítuséneknek tarják, amely a sámánénekekkel is összefüggésbe hozható. A regös (énekmondó) a nyelvészek és történészek szerint a régi magyarok sámánjainak, varázslóinak egyik elnevezése lehetett.

A legények, házasemberek házról-házra járva termékenység-, bőségvarázsló, valamint a fiatal párokat házasságra ösztönző verseket mondtak, énekeltek. A legények csengővel, síppal, furulyával zenéltek, és úgy keresték fel elsősorban a leányos házakat. A regölés hagyománya ma már feledésbe kezdett merülni.

Igen szép hagyomány és sokfelé ismert az aprószentekelés.

Aprószentek ünnepe a Krisztusért mártírhalált halt betlehemi kisdedek emléknapja. Az aprószentekeléskor azon kisdedekre emlékezünk, akiket Heródes Krisztus keresésekor brutálisan legyilkoltatott.

Fiúgyermekek, legények, felnőttek egyaránt járnak aprószentekelni. A gyermekek és felnőttek a rokonokhoz, szomszédokhoz, ismerősökhöz mennek kántálni, a legények elsősorban a leányos házakat keresik fel. Kis faragott pálcával, vesszővel mennek be a házhoz, és a gazdát, meg a háznépét. A gyermekek ezt a verset mondják: ,,Aprószentek, szent Dávid, Isten éltesse sokáig, Pénzben járjon bokáig, Száz esztendős koráig.”

Ezután megkérdezik: ,,Egy kis mustármagot hoztam, el szabad-e hinteni, azaz szabad-e aprószentekelni?” A felelet a gazda részéről: ,,Igen.” A legények más verset, jókívánságot mondanak a gazdának és házanépének.

A vesszővel való megveregetés az aprószentek szenvedésére utal, arra, hogy a gyermekgyilkosság úgy a felnőttek, mint a legények és lányok számára szomorúság.

A moldvai csángóknál ismeretes még a hejgetés, melynek célja az új esztendőben a gabona, a kenyér mágikus úton való biztosítása. Résztvevői legények, akik elsősorban a lányos házakat keresik fel. A mondókát ostorok csattogása, harangszó, furulya, dob és a köcsögdudához hasonló „bika” hangja kísérte. A hejgetés a búza élettörténetét mondja el a mag elvetésétől a kenyér elkészültéig.

Népszokásaink, hagyományaink szerves részét képezik népünk kulturális kincseinek. Sajnos, kezdenek feledésbe merülni, az idő homályában eltűnni. Nagyon fontos volna megmenteni mindazt ami menthető. Hagyományaink, népszokásaink megszűnése szegényebbé teszi népünket, minket.

7

szen -

A honfoglalást megelőző korban Pannónia már szentek földjének számított. Ez ösztönzött arra, hogy az Árpádház szentjeit megelőző kor vértanúiról, szentjeiről keresgéljünk. Mindenekelőtt kezdjük a legelsőkkel. A négy „megkoszorúzott” szent élete volt a krisztuskövetés első tanúsága ezen a vidéken.

Szenvedéstörténetük (Passio SS. Quattuor Coronatorum) a hagiográfiai irodalom egyik rejtélyes alkotása, mivel a pannóniai kőfaragók Róma városában elterjedt legendái és a szenvedéstörténet között nem egy ellentétet fedezhetünk fel. A kutatók jelentős része mégis ezt a passiót, amely alapján terjedt el tiszteletük, hitelesnek fogadta el.

Az őskeresztények hite szerint minden vértanú Krisztussal szenved. Az Ő nyomában jár a szenvedés különböző állomásain. Ezért egyes szerzők az evangéliumok szenvedéstörténete mintájára megszerkesztették szentjeik passióját. A pannóniai vértanúakták közül ez az egyetlen, amely ebbe a típusú passiócsoportba tartozik. Szerzője Porphyrius. A szenvedéstörténet a IV., legkésőbb az V. században íródott. A szerző Sirmiumot és környékét jól ismerte. Innen gondoljuk, hogy pannóniai lehetett, aki élete derekán szülőföldjéről Rómába került. Kivonatosan ez a fennmaradt írás a következőképpen mutatja be a négy szent életét: Abban az időben – 293-ban, vértanúságuk évében –, amikor Diocletianus császár Pannóniába jött, hogy a hegyekből követ szerezzen, minden kőfaragót egybegyűjtött. A munkások között mesterségükben kiváló ügyességű férfiakat talált.

Nevük: Claudius, Castorius, Symphorianus, Nicostratus.

Titokban keresztények voltak, aki megtartoták Isten parancsait. Bármilyen kőfaragó munkába kezdtek, azt mindig Krisztus nevében végezték.

Amikor a keresztényüldöző Diocletianus császár rendelkezett, hogy készítsék el a napisten szobrát annak négyes fogatával thasosi kőből, ez nagy gondot okozott a négy kőfaragónak. Felkutatták, kifejtették a kőzetet, majd a munka megindult és a határidőre el is készült. Később a császár megparancsolta, hogy Pannónia „kövér hegyén” építsenek templomot. A négy kőfaragó ekkorra már annyira megnyerte a császár bizalmát, hogy az egyre több munkát

8

bízott rájuk. Ők faragták a szobrokat, oszlopokat, de Asclepius szobrát nem készítették el. A féltékeny munkavezető felhívta a császár figyelmét arra, hogy a négy kőfaragó nem akarja Asclepius szobrát kifaragni. A császár kérdőre vonta őket, Claudius pedig így felelt: Mindig engedelmeskedtünk, de a legnyomorultabb szobrát nem készítjük el. Nem káromoljuk a Teremtőt, bálványt nem faragunk.

A császár, miután másokkal elkészíttette Asclepius szobrát, a négy „szentségtörőt” átadta Lampadius bírónak, aki rájukparancsolt: – Imádjátok a császár istenét, a napistent!

– Sohasem fogjuk kezeink alkotását imádni, – felelték – hanem az ég és a föld Istenét imádjuk, aki mindörökké parancsol, és örök Isten, az Úr Jézus Krisztus… Mi tiszteletet adunk a mindenható Istennek és Fiának, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, akinek nevében mindig reménykedtünk, s bizalommal hisszük, hogy a sötétségből a világosságra jutottunk.

Lampadius a császár elé vitte az ügyet, aki megkorbácsoltatta őket. Csak ennyit mondtak: – Nem félünk a kínzásoktól, inkább félünk az örök kínoktól.

Tudja meg Diocletianus, hogy igaz keresztények vagyunk.

Sohasem térünk el az igaz Istentől.

Lampadius még ugyanazon órában meghalt bírói székében.

Amikor ezt Diocletianus meghallotta, haragjában elrendelte, hogy elevenen ólomkoporsóba zárják őket, így dobják a folyóba. A parancsot végrehajtották; a szent vértanúk pedig az Úr nevéért november 8-án haltak meg.

Az V. század derekán, amikor Sirmium és vele együtt Pannonia Secunda a hunok birtokába került, megindult Itália felé a menekülő népesség. A keresztények ekkor vitték magukkal a kőfaragók tetemeit. Rómában a Monte Coelión építettek tiszteletükre bazilikát. A VII. században a liturgikus, istentiszteleteken használt könyvek mind a négy kőfaragót külön-külön említik. A későbbi liturgikus reformok hatására egyszerűen Sancti Quattuor Coronati (négy megkoronázott szent) névvel illetik őket.. Ahogyan Róma város liturgiája kezdett elterjedni az egész latin egyházban, ez a név terjedt el és tette őket ismertté a nyugati egyházban.

Bakos István

m

Ø gIS

egymÆsØ

ut hang

A 2003–2004-es tanév elején, októberben a Megtestesült Bölcsességről elnevezett gyulafehérvári Papnevelő Szeminárium megünnepelte fennállásának a 250. jubileumát.

Felemelő érzés volt a három napos ünnepségen részt venni.

Mély nyomot hagyott mindazokban, akik a papság ügyét a szívükön viselik. Az első két napon jobbnál jobb előadások hangzottak el az intézet történetéről, a papi életről és más aktuális témákról. Engem leginkább a Tempfli Imre előadása kapcsán elhangzottak találtak szíven. Ő Intézetünk egykori növendéke, majd egy ideig tanára a papképzés jövőjéről beszélt. A téma nagy érdeklődést váltott ki a jelenlevő papságból és kispapságból. A Nyugati Egyház tapasztalatainak segítségével rávilágított a „papkrízis” gyökereire, alapvető tényezőire. Az előadás végén lehetőség volt arra, hogy bárki megossza véleményét, gondolatát. Jakab Gábor hozzászólásában hangoztatta: „a kispapok nem tudják hova jönnek be, és nem tudják hová mennek ki.” Ez a téma gyakran foglalkoztat engem, s most még inkább elgondolkoztatott.

Többen vagyunk akik anyagi gondokkal küszködő családból jöttünk ide be. Itt bent jobbak a körülmények, kedvező feltételek között tanulhatunk, készülhetünk a papságra. Az itt eltöltött hat év alatt megváltoznak az igényeink, s könnyen megfeledkezünk a múltról, a nélkülözésről. Végül, ha papként kikerülünk egy olyan plébániára ahol újra szembe kell néznünk a nehézségekkel azt panaszoljuk, hogy büntetésből helyeztek oda. Méltatlankodunk, kétségbeesünk, erőnket emészti a szomorúság, kényszeredetten dolgozunk. Márpedig ha a pap nem érzi jól magát egy plébánián, vajon a hívek felismerik-e benne azt a Jézust aki kiüresítve magát, hajléktalanul, mindenkinek az örömhírt hirdette?

A „papkrízis” elkerülhető lenne ha Pál apostollal minden kispap és pap elmondhatná: „Tudok szűkölködni és tudok

m

ØgI S

bővelkedni is: mindenütt mindent megszoktam: tudok jóllakni is, éhezni is, bővelkedni és nélkülözni is. Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.” (Fil 4,12-13) Igen. Akit Jézus meghívott annak annyi kegyelmet, erőt ad, hogy hivatásához híven tudjon szolgálni bármilyen mostoha körülmények között. S ha a pap kiegyensúlyozott életű, sugárzik és hivatást tud ébreszteni környezetében.

A jubileumi ünnepségnek nem csak a megemlékezés volt a célja. Üzenete is van a jövő papság számára: Érezzük felelősnek magunkat a hivatások csökkenő számáért. „Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel.” (Ef 4,1-2) Vegyük magunkra a keresztet. Hozzunk több áldozatot, hogy építeni tudjuk Krisztus országát. Rajtunk múlik, hogy újabb 250 év múlva kik és hogyan jubilálnak itt, a Megtestesült Bölcsesség Szemináriumában.

Fülöp László

9

egymÆsØrt

LØgy az , akin Ætragyog az isten!

Jubileumi ünnepségünket megtisztelte jelenlétével Bíró László püspök atya is, aki a budapesti Központi Szeminárium rektora. Ő prédikált a nyitó szentmisén, és az előadások alatt is felszólalt. Élményeiről, valamint a papnevelésről alkotott képéről kérdeztük Mózes és Jézus Krisztus szobra. Igen, de Jézus számunkra nem egy vallásalapító, nem egy erkölcsi prédikátor, nem egy szociális érzékenységű apostol csupán, hanem Jézus a Megtestesült Ige, a Megtestesült Bölcsesség. A Szentatya így mondja ő az Örök Bölcsesség, aki magára vette a bölcsesség sátorát, ő az Örök Ige, aki magára vette az emberi testet. Örülök, hogy Erdély ősi szemináriuma ezt a nevet, ezt a titulust hordozza. Az intézet a Megtestesült Bölcsesség oltalma alatt áll, és nagyon bízom abban, hogy ez a név megjellegzi az itt tanuló kispapokat, és papként valóban a Megtestesült Bölcsességnek a hirdetői lesznek, és Jézust annak hirdetik, aki, az Örök Igének, az Örök Bölcsességnek, az Útnak, az Igazságnak és Életnek, aki számukra az Úr.

Milyen érzés volt a történelmi székesegyházban szentmisét bemutatni?

A püspök úr ünnepi felszólalása közben n Milyen gondolatokkal jött Püspök Atya erre a jubileumi ünnepségre?

Az első ami engem meglepett, hogy a Megtestesült Bölcsesség Szemináriuma nevet kapta ez a szeminárium kétszázötven évvel ezelőtt. És igazából, ha hosszan beszélhettem volna legszívesebben csak erről a névről elmélkedtem volna, hogy ez a jó erdélyi egyházmegye az Istennek a legmélyebb titkát ragadja meg, és innen adja a nevet a papnevelő intézetének. II. János Pál pápa, amikor meghirdeti a nagy jubileumi évet kétezerben, akkor az Incarnationis Misterium kezdetű levelével teszi ezt, mondva: „a megtestesülés titkára emelve tekintetünket lépjük át az új évezred küszöbét”. Az, hogy egy egyházmegye szemináriuma a Megtestesült Igének nevét hordozza, nagy üzenet. Én azt látom, hogy korunkban elveszítjük a Jézus istenségébe vetett hitet. A nagy társadalom Jézust besorolja a vallásalapítók sorába. Valaki olyan lelkesen mondta egyszer – idézve egy népszerű közéleti embert: milyen szépen megfér egy kórház éjjeliszekrényén együtt Buddha, Mohamed,

10

Nem az első alkalom, hogy tehetem ezt, és szólhatok is itt a székesegyházban. Hadd áruljak el először valami személyeset: pici gyerekkorom óta minden vasárnap, sőt hétköznap is láthattam a Gyulafehérvári székesegyházat. Tudniillik szekszárdi gyerek vagyok, és a szekszárd-belvárosi templom kupolájában ott áll egy oltalmazó angyal, szárnyai alatt a gyulafehérvári székesegyház a kassai székesegyházzal és a nyitrai székesegyházzal együtt. Ministráns koromban mindig láthattam a gyulafehérvári székesegyházat. Amióta pedig járhatok ide, sok esztendő óta mindig meghatódottan ereszkedem le a lépcsőkön, lépek be a portálén, mert számomra nemzetünknek a legépebben megmaradt ősi székesegyháza ez. Az, hogy megmaradt a stílus egységében, megmaradt ősiségében, valahol bennem a szilárdságot, az állandóságot jelenti, és egy picikét ez a székesegyház az, amin keresztül én az európai székesegyházak sorába sorolom. Az otthoni székesegyházakat a török feldúlta, barokkizálták, és barokk székesegyházakként Mária Teréziá-s stílusban állnak. Itt pedig megmaradt a maga ősiségében, eredetiségében, tisztaságában, mint ahogy talán a nyelvet is jobban őrzi a székelység, mint az otthoni népünk. Amennyivel ízesebb, zamatosabb a nyelv, úgy maradt meg a székesegyház is a maga szépségében, egyszerűségében, átláthatóságában.

Most más vizekre eveznénk, vissza ide a szemináriumba. A Püspök Atya, a Központi Szeminárium rektora, hogy látja, mi a legfontosabb a mai kispapok nevelésében?

Az alapmondatom, amire a prédikációban is utaltam: „Valamiért nem lehet élni csak valakiért”, tehát mi nem csupán

m

Ø gIS

o

ld

u

k

a

rÆ

c

so

n

y

a

s

Øg IS

k

m

Kedves olvasó! Gondolkodjunk el együtt azon, hogy mi is a karácsony lényege. Talán számodra is a legszebb ünnep, mert én valahogy úgy érzem, hogy valami nagy dolog történik ezen a szent estén. Valami lélegzetelállító eseménynek lehetünk a tanúi. Tanúi? Gondolkodhatsz úgy is, hogy tanúi voltak a pásztorok, a bölcsek, az állatok, akik körülállták Jézus jászlát. Föl sem tudjuk fogni ennek a misztériumnak a titkát: az Isten, a világ Teremtője jön közénk gyermekként. Megalázkodik, mert annyira szeret engem, téged, őt, a gazdagot, a szegényt, a jót, a rosszat, és lehetne folytatni. Szeret, mert képére és hasonlatosságára teremtett minket, és nem akarja, hogy egy is elvesszen közülünk. És ez a karácsony lényege: a kimondhatatlan szeretet. Mi nagyon sokat beszélünk erről, teológiai fejtegetéseket tartunk róla, de kezdjük el már élni, akarjunk szeretetben, szeretve élni. Karácsony az odafigyelés ünnepe. Ahogy Isten odafigyelt a bűnös világ embereire, nekem is pont úgy kell odafigyelnem minden egyes emberre. Nekem sem mindegy, hogy hogyan él a mellettem lévő testvérem, nem lehet közömbös számomra az élete. Fontos-e számunkra, hogy mások is emberi módon élhessenek?

Testvérem, minden ünnep egy állomás! Rohanásunkat abba kell hagynunk! Karácsonyod ne legyen csupán üzlet és eszem-iszom! Önmagunkból ajándékozzunk valamit az embereknek!

Hidd el, csak úgy lehet boldog karácsonyod, ha mások boldogulását szolgálod! Erre figyelmeztet mindannyiunkat ez az ünnep. Ezért örülünk annyira ezen a szent estén, boldogok vagyunk, mert tudjuk, hogy meg vagyunk váltva. Fény jelenik meg a sötét éjszakában! Karácsonyt úgy ünnepeljük meg igazán, ha a mi életünk is hozzájárul ahhoz, hogy körülöttünk kisebb legyen az emberi sötétség, és nagyobb legyen az igazi fényesség. Bár minden ember megbékélne ezen a szent napon!

Miért ne tudnánk egymást elfogadni és szeretni? Ha igazi Krisztus-követők vagyunk, akkor akarjuk, és menni fog!A következő kis történet talán megsejtet valamit a karácsony lényegéből: A fehér hótakaró szőnyegként borítja be a várost. A házak kéményéből füstoszlopok emelkednek a csillagos ég felé. A meleg szobából csilingelő gyermekhangok hallatszanak ki az utcára. Karácsony estéje van. A kopott ruhás koldus szájából, aki a már napok óta bezárt nagy En Gros előtt ül, félig elégett cigaretta lóg! A templom harangja megkondul! Fejét közben beleveri a vakolatlan üzlet kőfalába. Nemsokára éjfél. A falu népe ragyogó arccal siet a templom felé. Ismerősök, rokonok, jó barátok, családosok, özvegyek, árvák ma együtt ünnepelnek. Egy édesanya kézen fogva vezeti négyéves kislányát a templom felé, ki belebotlik a koldusba. „Anyu! Miért nem jön velünk ez a bácsi, hisz azt mondtad, mindenki ott lesz, ő pedig itt ül a hideg hóban!” Az anya elgondolkodik. (Egy éve történt, hogy elváltam férjemtől. Egy kis apróság volt, nem engedtünk egymásnak, de hát komolyan át sem lehetett beszélni a dolgot... Vagy mégis?) „Tudod kislányom, ő egy nagyon szegény ember.” „Szegény? Mi az, hogy szegény?!” „Szegény az, aki nem tud ünnepelni, mert nincs senkije. Tudod kislányom, egyedül nem lehet ünnepelni, csak közösen.” „Anyu! Ma a szeretet ünnepe van. Ma mindenkinek át kell éreznie, hogy van aki szereti.” Az anya szeme könnybe lábad. Néma csend, a koldus felemelkedik, és együtt mennek a templomba. A templom már tele a sok emberrel. Meleg van! Felcsendül az orgona hangja, és a kórus énekli a Csendes éjt! Lélekemelő a szentmise!

Puer natus est nobis in Betlehem! Krisztus megszületett! Az anya érzi, hogy a gyermek lelkében valóban megszületett Krisztus. Az egész szentmisét végigsírja. Szentmise után együtt mennek haza a koldussal.

Otthon a megterített asztalnál, közösen fogyasztják el a finom ünnepi vacsorát. A vacsora ideje alatt a koldus és az anya könnyes tekintettel fürkészik egymást. A kislány mosolyog! Gondolkodik. „Milyen szép, amikor nagyon szeretik az emberek egymást!” A koldus magához öleli a kislányt, és megszólal: „Kislányom, Krisztus a mi családunkban is megszületet Könny, öröm... Ez a karácsony?

Mihály Balázs

A

egy intézménynek vagyunk az emberei, hanem mi Jézus Krisztusnak vagyunk az elkötelezettjei, őt szeretjük az ő egyházában, őt szeretnénk szeretni azokban az emberekben, akik ránk lesznek bízva, akikhez küldve leszünk. Legalapvetőbb feladatunk az, hogy személyes ráirányultságban éljünk Jézus Krisztussal.

Ha nem érte leszünk papok, akkor az egész egy üres favágás. A világ sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megjelenését. Szükség van ma is hiteles papokra, akiken átragyog Krisztus. Szent papokra. Márton Áron tiszteletet vált ki mindenkiből, nemzetiség és felekezetre való tekintet nélkül.

A hiteles pap, a szent pap, az mindig olyan ember lesz, akire felfigyelnek az emberek. Valaki így fogalmaz: „szent az, akivel ha találkozol, semmi kételyed, hogy van Isten”. Ilyen szent papokra van szükségünk. Egyszer Rómában a Papi Kongregáció bíboros prefektusa arról beszélt, hogy egy olyan korban élünk, amely elveszítette az isteni, a szent iránti érzékét, és egy ilyen korban, ahol már nincs helye szentnek és az isteninek, nincs szükség a papra sem. Ezért keresnünk kell azt a nyelvet, amelyet a mai kortárs ember megért, ez a nyelv pedig az életszentség nyelve. A szentatya is ezt mondja: elő kell vennünk egy beporosodott szót: életszentség. Német László, a jeles magyar író mondja az egyik helyen: „Korunkban kiveszett az aszkézis, de ez a szó – aszkéta – még mindig tiszteletet vált ki”. Ugyanígy vagyunk a szenttel is. Nagyon kevés ember ma az, aki törekszik az életszentségre, de erre a szóra, hogy szent, még ma is felkapja a fejét a kortárs ember. Ha szenttel találkozik, akkor valamit megsejt egy más világból, ha szenttel találkozik, egyszer csak elkezd számára létezni Isten. Sokat idézzük II. János Pál pápától azt a gondolatot: „Ha a mai ember meghallgatja a tanítókat, az csak azért van, mert tanukat lát benne. Ezt látom elsődleges feladatának a kispapnak, a papnevelésnek, olyan embereket neveljen, akik Istenre irányultak, akiken átragyog az Isten, akikkel ha találkozunk, semmi kételyünk, hogy van Isten. Hozzá kell tenni a műveltséget is.

Ha nincs műveltségünk, ha nem tudjuk a mai ember gondolkodásának megfelelően hirdetni Isten örök evangéliumát, akkor mi vagyunk a hibásak abban, hogy az emberek nem jutnak el Istenhez. A műveltség a hitet közölhetővé teszi a különböző szinten művelt emberek felé. Differenciáltan, az adott közösséghez szólóan akkor tudunk tanúságot tenni hitünkről bátorsággal, ha jól felkészült emberek vagyunk. Nyilván a szentség szóban is benne van már, szükséges egy alapvető fegyelem az élethez. Egy valamikori rektor így búcsúztatta a végzős növendékeket: „Tisztelendő urak, én csak egyet kérek önöktől, maradjanak normális emberek, mert abból van a legkevesebb.” A természetesre épül a természetfölötti, testben, lélekben, szellemben egészséges, ép emberek tudnak csak hiteles tanúi lenni Jézus Krisztusnak.

Kasza László és Kicsi István

egymÆsØ

11

egymÆsØr Szemináriumunk 250. évfordulójának megünneplésekor előadást tartott Dr. Vencser László is, szemináriumunk egykori vicerektora és tanára. Őt kérdeztük.

12

Idıt kell szenteln nk Legyen szíves, meséljen kispapi éveiről, élményeiről!

A kispapi évek a maguk egyszerűségében gazdagok voltak. Nem ilyen körülmények között éltük és töltöttük, de úgy hiszem, nem ez volt a lényeges. Otthonról is egyszerű körülmények közül érkeztünk ide, és számunkra természetes volt az, hogy nincs vezetékes víz, nincsenek matracok, hanem jövünk, és akkor a szalmazsákot kint az Újvilágban megtömjük, hogy az legalább egy-két évig elég legyen. Akkor jött Jäger tanár úr. Ő májusban érkezett, én akkor érettségiztem. Az is érdekes volt, hogy rohantunk az akkori kántoriskola igazgatójához, hogy Gál Alajos érettségiztessen minket, mert féltünk Jäger Pétertől, hallottuk, hogy milyen szigorú. Mostanában mindig emlegeti, hogy emlékszel, akkor megakadályoztátok, hogy én vizsgáztassalak titeket. Azután vizsgáztunk bőven nála két éven keresztül. Nem volt egyszerű a kezdet, mert új volt. A harmadév volt a legkönnyebb, ez volt a legegyszerűbb mert már ismertük a tanárokat, könnyebbek is voltak a tárgyak. Még az elején volt számomra egy hivatástisztázó kihívás, megpróbáltatás. Akkoriban a rendőrség részéről az volt az eljárás, hogy nem adtak letelepedést annak, akit el akartak innen távolítani. Egy hónapig én is vártam erre az engedélyre, végül megérkezett. Ellenben egy hónap alatt a fejemben minden megfordult. Érettségi nélkül tulajdonképpen, mert ugye akkor nem volt elismerve az érettségink, hogyan is folytassam, még egyszer végigjárni egy gimnáziumot, egy más pályát választani, amelyre érettségi nélkül lehet menni... Szóval akkor az az egy hónap számomra mindent felvetett, hogy mit tehet az ember, beleértve természetesen, hogy maradok, és hogy nem lesz erre módom. Isteni gondviselés.

A mindennapjaim aztán kellemesen teltek. A mai előadásokban említették, hogy több szabadidő

kellene sportra. Abban az időben sem volt ez úgy külön kiemelve a programban, de hetente kétszer mentünk az Újvilágba focizni, szerda és vasárnap délután. Gyakorlatilag három óra szabadidőnk volt. Természetesen nem volt ennyi lehetőség, ennyi kínálat, nem volt könyvtár. Kaptunk néhány folyóiratot, feketén jöttek be, pl. egy Magyar papi egység, egy Mérleg, egy Teológia; ezeket faltuk.

Néha faltuk aztán a tiltott könyveket is. Egyikmásik könyvtáros néha kihozta éjszakára és azt olvasgattuk, az index alatt, állami index alatt lévő könyveket. Jó évfolyamba kerültem. Pontosabban nem kerültem, mert már a kántoriskolában összeforrtunk, és kintről közénk ketten-hárman jöttek. Egy összeforrt évfolyam voltunk. Nagyon támogattuk egymást. Nem mondom, hogy a hitványságban fogtuk egymás pártját. Arra gondolok, hogy abban az időben, amikor nem volt megengedve, hogy szabadidőben leüljünk a városban egy sört meginni, pl. júniusban vizsgaszesszió idején elmentünk, és testületileg fogyasztottuk el azt a sört. Számunkra ez volt az egyetlen lehetőség, hogy együtt maradjunk, és nehogy véletlenül valamelyikünket közülünk eltávolítsák. Nem éreztük azt, hogy most rosszat teszünk, de volt egy ilyen összefogás, szolidaritás, és ez végigkísérte az életünket a teológián.

A karácsony élmény volt. Itt töltöttük a karácsonyt. Szép volt. Nem is jutott eszünkbe, hogy haza kéne menni, mert úgy jöttünk be szeptember végén, hogy maradunk, és majd június végén aztán hazamegyünk. Első éven a karácsony azért volt élményszerű, mert a hatodévesek akkor az ebédnél felkínálták, hogy tegezzük őket. Ez akkor még így működött.

Ezek a kispapi évek, mennyire voltak meghatározóak vicerektorsága idején, amikor széleskörű átalakításokba kezdett?

Hát ezek is hozzájárultak talán, de úgy gondolom, hogy sokkal inkább a római éveimnek köszönhetem ezt a hozzáállást. Rómában természetesen más volt a helyzet, a Germanicum et Hungaricumban nagyon jó volt az ellátás. Akkor mondogatta Jakubinyi György, a jelenlegi érsek, hogy te mindenben a Germanicumot másolod le mint vicerektor. Nem próbáltam egészen lemásolni, ellenben az volt a vágyam, hogy valamilyen formában emberibb körülményeket teremtsek, tehát hogy mindenki érezze magát otthon, legalább ott, ahol a napjait tölti, ahol alszik. Amikor kineveztek vicerektornak, akkor összeállítottam magamnak egy programot, melynek talán hatvanöt pontja volt, és a hatvanöt pont megvalósult a tizenegy év alatt. Egy maradt el, de az később került hozzá.

m

ØgI S

egymÆsØr

az emberekre Volt egy elvem, luxus nélkül, de emberi körülményeket teremteni. Ezért nem kerültek nálunk perzsaszőnyegek a katedrákra, termekbe, de úgy hiszem ezt nem igényelte senki. Ezt egyedül nem tudtam volna megvalósítani. Óriási volt itt a szolidaritás, támogattak a kollégák, a személyzet, de a kispapok részéről is ugyanezt tapasztaltam. Az akkori nemzedék nagyban hozzájárult, hogy jelenleg ilyen körülmények vannak. A kispapok érezték, hogy mindent gyakorlatilag önmagukért, és az őutánuk következő generációkért csinálnak.

Mindig, amikor valamit megcsináltunk, ünnep volt a számunkra. Nagyon sokan voltak akkor is a papok között, akik azt mondták, hogy luxust teremtünk a kispapoknak, s amikor kikerülnek káplánnak, elégedetlenek lesznek. Azt mondtam, hogy hát ezt könnyen meg lehet oldani, építsenek ők is egy fürdőszobát a káplánnak.

A kispapi évek is hozzájárultak, mert az emberben benne van, hogy szebbet, jobbat, kellemesebbet csinálni azokért, akikért ezt elvállalta. Nekem mindig az volt az elvem, és most is az, hogy akit valahova helyeztek, elvállalta, amíg ott van azt tegye teljes mellbedobással, legnagyobb erővel legyen jelen azokért, akiket rábíztak.

Jelenleg Ausztriában dolgozik, két helyen is.

Milyen munkakörben?

Gyakorlatilag mind a két helyen, Linzben és Bécsben is azonos a munkaköröm, csak két különböző irodáról van szó. Az egyik egyházmegyei, a másik pedig országos. A Vatikánnak már az '50-es évektől előírásai vannak, hogy minden püspök köteles a bevándorlókat lelkipásztori szempontból ellátni. Tehát anyanyelvükön biztosítania kell számukra szentmisét, lelkészeket. Ennek következtében 1972-től, az elmúlt 30 évben Ausztria is kiépítette ezt az úgynevezett nem német anyanyelvű pasztorációt, és ennek vagyok az osztrák püspöki kar megbízásából a vezetője.

29 nyelvcsoport van Ausztriában, tehát 29 nyelven van katolikus mise, katolikus pasztoráció. Ha hozzávesszük a protestánsokat, ortodoxokat, a más világvallásokat, akkor úgy az 50-t meghaladjuk.

Ez egy érdekes munkaterület. Azt szoktam mindenkinek mondani, hogy amikor ezekkel a csoportokkal, lelkészeikkel vagyok együtt, akkor értem a saját nyelvüket. Nem az anyanyelvüket, hanem a gondolkodásukat, a problémáikat, és hát itt szintén az emberért próbálok valamit tenni. Ha egy csoportnak szüksége van egy misére, keresni kell nekik egy miséző helyet, keresni kell egy termet hogy össze tudjanak jönni a mise után is, hogy együtt lehessenek, és ápolhassák a saját nyelvüket kultúrájukat. Nem egyszerű, nem könnyű, de akik

m

ØgI S

ezt igénylik, azoknak ezt felkínáljuk. Vannak nagy csoportok, mint pl. a horvátok. Egészen nagy, virágzó plébániájuk van, mert a boszniai háború után több mint 60 ezren menekültek Ausztriába. Évente több mint 1000 keresztelőjük van. Ez egy virágzó jövőt ígérő közösség. Vannak aztán kisebbek. A magyar csoportok megoszlanak. Jelenleg 40 ezer magyar van Ausztriában a legutóbbi népszámlálás adatai szerint, ennek 2/3-a katolikus, 1/3-a protestáns. A nagyobb városokban: Bécs, Linz, Grác, Salzburg, Klagenfuhrt, Insbruck, magyar misék minden vasárnap, vagy havonta kétszer vannak. Főállásban van két magyar lelkész, egy Magyarországról járogat át, a többi helyre valaki elmegy egyszer-kétszer misézni. Ezek a lelkészek vagy főállásban végzik a munkájukat, vagy mellékállásban. Gyakorlatilag nem vagyok idegen nyelvű lelkész. Egy linzi belvárosi plébánián, amelyet már nyolc éve egy laikus vezet, vagyok „pap-moderátor”, azokat a lelkipásztori teendőket végzem, melyeket laikus nem végezhet.

Ezúton is köszönjük, hogy velünk ünnepelt, s ugyanakkor köszönet mindenért, amit szemináriumunkért tett, és tesz napjainkban is.

Hogyan látja a jövő szemináriumát?

Amikor elmentem innen ezelőtt tizenhárom évvel, akkor azt mondtam, hogy egyet jegyezzetek meg: tíz év alatt felére csökken a szeminaristák száma. Nem csökkent egészen a felére, de úgy érzem 40%-kal kevesebben vannak jelen. A következő tíz évben erre kell tulajdonképpen figyelni, hogy egyre kevesebben fognak jönni a szemináriumba, s nem azért, mert nem lenne hivatás, hanem mert olyan az egész társadalmi élet, egyszerűen megszűnnek a gyermekben gazdag családok. Most más az érdeklődési kör, tehát úgy érzem, hogy papi hivatások szempontjából az egyénekre kell összpontosítani. Ez többször elhangzott az előadások kapcsán is, ez a tömeges papnevelés nem fog már menni.

A nyugati fiatalságnak amikor feltették a közelmúltban a kérdést, hogy milyen papokat szeretnének, akkor az volt a válasz, olyanokat, akik időt szentelnek számukra, akikkel hitbeli, Istennel kapcsolatos kérdéseikről elbeszélgethetnek. Én a jövő papját így képzelem el itt is. Úgy készüljön fel, hogy nem csak építkezni kell – de ezt valahogy másokra kellene hagyni –, hogy legyen a lelkipásztori feladatok teljesítésére bőven ideje, szenteljen időt az embereknek. Ezt én itthon is tapasztalom, mondják sokan, hogy a papunknak mindenre van ideje, csak ránk nincs. És ha a jövő papsága nem ezt fogja tenni akkor valami félre fog sikerülni.

Bakos István és Frigy Zoltán

13

vall -

nullÆr l kezdtem, de nagyon j Ünnepségünkön részt vett Kovács Gergely is, aki a Kultúra Pápai Tanácsának munkatársa a Vatikánban, de egyébként gyulafehérvári főegyházmegyés pap.

Hosszasan elbeszélgettünk vele életéről és munkájáról. Most életéről mesél, munkájáról pedig következő számunkban olvashatnak.

Nálam az érdekes az, hogy vegyes családban születtem, édesapám református volt, tehát egyértelmű volt, hogy reformátusnak kereszteltek. Ettől én még nem voltam nagyon vallásos. Tizenhét éves voltam, amikor megtértem. Hogy hogyan, azt nem tudom megmagyarázni, nehéz is lenne.

Sokat segítettek a személyes találkozások, nagyon fontos volt Harai Pálnak a szerepe, aki szóba állt velem. 1985-ben éreztem, hogy valami nincs rendben az életemben, valami hiányzik. Meg voltam arról győződve, hogy Isten nincs. Ha most valaki azt mondja, hogy nem hisz, meg tudom érteni, mert én is így voltam. Ez év nyarán merült fel bennem, hogy szeretnék megtérni. Nem az volt ebben, hogy én feltétlenül katolikus akarok lenni. Ha a református lelkipásztor olyan lett volna, amikor konfirmáltam, lehet, hogy meg tudott volna fogni.

Nehéz volt a megtérésem, mert sok mindenben nem hittem: Oltáriszentség, csodák stb. A hitnek a csírái megvoltak; hittem Istenben, de egyebek valahogy nem mentek. Így fogtam neki. Nagy Imre, az akkori kézdivásárhelyi főesperes mondta, hogy semmi gond, neki kell fogni, ha komoly a szándékom. Felkészültem, megvolt a komoly elhatározás, hogy szeretnék megtérni. Akkor két káplán volt nálunk, Tóth Jóska és Papp Laci. Papp Laci vett inkább kezelésbe. Ő volt az, aki felkészített és mellém állt elejétől fogva. Tehát 1985. szeptember 8-án voltam elsőáldozó. Nagyon jó közösségbe kerültem bele, értve alatta a hittanos társakat. Olyan jó közösség volt, hogy egyszerűen vitt magával. Eltelt egy kis idő, s egyszer úgy éreztem, hogy engem az Úr hív. Na ettől én nagyon megijedtem, hogy hova gondolok én arra, hogy most lettem katolikus, s már ilyet kér tőlem az Úr. De nem volt mit csinálni, összeszedtem a bátorságomat, s elmentem a főesperes úrhoz, hogy én szégyenlem mondani, de tényleg úgy érzem, hogy papi hivatásom van. Azt mondta nekem: Gerike semmi baj, egy hónapig nem beszélünk róla, imádkozzál, fontold meg, s semmi mással ne foglalkozzál. Utána mondtam, hogy hát én csak úgy érzem. Azt mondta, semmi gond, felkészülünk, ő úgy látja, hogy alkalmas vagyok, amiben tud, támogat. Így indultam el. Én mindig fizikatanárnak készültem, matek-fizikát jártam, tizenkettedikes voltam, s egész komolyan készültem. Ez ‘86-ban volt, s akkor biza’ az ember jobban tartott az államtól is, de mondtam, hogy én így érzek, ez ellen nem tehetek.

A főesperes úr mellém állt, kezdtünk tanulni, akkor vettem a kezembe először Szentírást, minden új volt. Gyakorlatilag nekem semmi vallásos hátterem nem volt, ami egy ministránsnak magától értetődött az nekem mind új volt: a szentmise, az énekek. Nulláról kezdtem, de nagyon jó kedvvel. Öröm volt bennem, mert úgy éreztem, megtaláltam valamit az életemben, hogy ez az igazi, ennek van értelme.

14

Jelentkeztem a felvételire titokban, senki nem tudott semmit, még otthon sem mondtam meg, csak édesanyám tudta és a plébános. Amikor indultam Gyulafehérvárra, akkor este mondtam meg édesapámnak is, hogy én bizony nem Kolozsvárra megyek fizikatanárnak, hanem Gyulafehérvárra. Na ebből lett aztán bonyodalom, nem volt egyszerű. Eljöttem ‘86-ban, megvolt a felvételi. 28-an jelentkeztünk, a numerus clausus miatt mondták, hogy négy hely van, s csak négyet tudnak felvenni. Akkor mondtam, hogy ha nem vesznek fel, jó, talán még próbálkozom. De fölvettek. Kilenc hónap katonaság következett, s ‘87-ben kezdtem a teológiát.

Rengeteget kellett tanulnom, minden új volt nekem. De nem volt gond hál’ Istennek, a tanulás, az ment. Ugyanakkor az évfolyamtársaim között is volt olyan, aki sokat segített a lelki életben is a közös imákkal. Amikor az első évet elvégeztem, akkor mondták, hogy ugrás a harmadik évre. Úgy oldották meg, hogy első évre többet tudjanak fölvenni, akkor mindig voltak a kántoriskolások közül, akik kiválóak voltak, akik mindjárt a másodévet kezdték. S akkor így az első éven egypár hellyel több maradt meg. A másodév anyagát közben jegyzetből megtanultuk, felkészültünk, félévenként vizsgára egy-két kérést írtunk, s akkor mentünk a tanárokhoz, s levizsgáztunk. Én ‘87-től ‘90-ig voltam itt, s a három év alatt négyet végeztem el. Amikor negyedéves voltam, a kántoriskolában voltam magiszter, s akkor ‘89-ben jött a változás.

‘90-ben Vencser tanár úr gyorsan kiment nyugatra, eljárta, hogy hány kispapot lehetne kiküldeni továbbtanulni. Elég sok helyet szereztek. A tanári kar mondta, hogy engem is kiküld, így kerültem ‘90-ben Rómába. Egyházjogra küldtek.

Akkor megmondták, hogy lehetőleg ki mit tanuljon, hogy minden szak legyen lefödve. Én az egyházjogot szerettem, tehát mondtam, hogy ezt szeretném tanulni. Egyszerre négyen mentünk ki: két gyulafehérvári, egy temesvári és egy szatmári. ‘90-től ‘96-ig voltam a Germanicumban, azalatt két év alapteológia, két év licenciátus, két év doktorátus. A Gregorianan végeztem az alapteológiát. Akkor jött létre az affiliáció a Lateránnal, s ezért kérték, hogy menjek át oda.

Igaz nem a teológiai, hanem a jogi fakultásra. Ott doktoráltam ‘96 áprilisában, s utána jöttem haza. Közben volt papszentelés, ‘93-ban szenteltek pappá, otthon, Kézdivásárhelyen, a plébániatemplomban Dávid Györggyel együtt (ő Szegeden tanult). ‘96-ban Marosvásárhelyre kaptam kápláni kinevezést a belvárosi plébániára. Nagyon jól éreztem magam, a káplántársam Opra István volt. Akkor kezdtem belekóstolni a pasztorációba, mert addig csak a padban ültem. Ezt megkezdtem szeptemberben, s talán valamikor húsvét körül ‘97-ben az érsek úr telefonált, hogy beszélni szeretne velem.

Közölte, hogy a Vatikánból megkérdezték, beleegyezne-e abba, hogy kimenjek a Szentszékhez dolgozni. Az érsek úr meg arra kért, hogy ezt vállaljam el, mert szeretné, ha kimennék. Mondtam neki, hogy visszamegyek minden további nélkül. Úgyhogy alig jöttem haza, mehettem is vissza. 1997 júniusában befejeztem a káplánságot, s augusztus 21-én kezdtem a Szentszéknél a munkát. A Kultúra Pápai Tanácsa a munkahelyem, gyakorlatilag ez a Vatikán kultúrminisztériuma.

Frigy Zoltán és Kicsi István

m

Ø gIS

k

liter -

a szØkely apostol Nyírő József halálának ötvenedik évfordulója van. Kit tisztelünk benne, és mit tudunk róla?

A Székelyföld szívében – az Udvarhely vármegyei – Székelyzsomboron született 1889. július 18-án. A Székely anyavárosban végzett gimnáziumi évek után – bár papi hivatást nem érzett – édesanyja kívánságára a Gyulafehérvári Szemináriumba felvételizett. Aktív tagja lett az Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskolának, melynek Haladás című újsága néhány eddig ismeretlen írását is megőrizte.

Tanulmányait a Pázmáneumban folytatta, Bécsben. 1910ben pappá szentelték. Első szentmiséjét Csíkmenaságon mutatta be. Első állomáshelye a Nagyszebeni Állami Gimnázium volt. Hittanár lett. 1914-től Besztercén volt káplán. 1915-től a Kolozs vármegyei Kidén lett plébános, ahol – hitében és hivatásában meghasonulva – 1919ben kilépett a papságból. Feleségül vette a bádoki tanítónőt. Házasságukból három gyermek született. Élete nagy fordulója után egy évig molnárként kereste kenyerét. Aztán újságíró, gazdálkodó és a Keleti Újság főszerkesztője volt. Ez időben írta az Úz Bence, Júlia szép leány, Jézusfaragó ember stb. csodálatos műveit.

Politikai tevékenysége is ismert. Erdélyi képviselőként Budapestre költözött. Itt sajnos a II. világháború utolsó fázisában rossz oldalra állt.

Részt vett a soproni nyilas országgyűlés tevékenységében, és szerepet vállal a Magyar Erő című, náci eszméket hirdető lap szerkesztésében. Ezért 1945-ben családjával menekülni kényszerül az orosz csapatok elől. Németországban, majd Svájcban, végül Spanyolországban találtak menedéket. Itt megbetegedett és 50 évvel ezelőtt, 1953. október 16-án, tüdőrákban, a madridi korházban halt meg. XII. Pius pápa felmentést adott neki, így szentségekkel megerősítve távozott az élők sorából.

Utolsó napjaiban a madridi korházban magyar orvossal jegyeztette le „A Túlvilág küszöbén” címmel szerzett sorait, melynek befejezése egy meghitt ima: „… nem, nem, itt nem tudok meghalni! Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem. Minden föld idegen. Ha már azon-

m

Ø gIS

Nyírő Józsefre emlékezve (1889–1953)

ban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni. Határtalanul megkényszerített képzelettel idehozom magamnak a szülőföldemet, a Hargitát, a Rika rengetegét, a Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrangos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, a fehéren villámló nyíreseket, az elvesztett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el a szemem előtt. Így talán könnyebb lesz.

Ezt azonban addig nem tehetem meg, amíg az idegenbe szakadt magyar véreimnek meg nem köszönöm, amit értem cselekedtek, amit önmagukból nyújtottak. Szótétlen nem lehet azt hagyni. Azért ide figyelmezz, Uram, Jóisten!

Tégy velem, amit jónak látsz, de áld meg ezeket a magyarokat, és minden magyart. Fizess meg nekik bőségesen.

Mindig rajtuk és sorsukon legyen a szemed. Vezesd vissza szép Magyarországba, az örömnek és békességnek elvesztett világába, és mond meg a búzának, hogy kétszeresre nőjön a számukra. Tanítsd meg a madarakat, nekik dalolni. Töröld el a pusztulás, szenvedés és halál ítéletét a homlokukról. Ne engedj egyet is elveszni közülük. Aranyként csengjen a drága anyanyelv ajkukon. Virágozzanak ki a nagy magyar erények és erők fái. Szűnjön meg minden igaztalanság, és áldás fakadjon számukra minden elejtett vércseppből és verejtékből. Értük legyen minden gyötrődésem, és elviselni négy embernek is sok szenvedésem – amint a doktor mondta.

Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd el az áldott földön, hogy attól is nőjön a füvük, szebbüljön a világ. … Én azt sem tudom jóformán, Uram, hogy mit kérjek, hogyan köszönjem meg mindazt, amiben részeltettek, de a sok jóságnak és szépségnek édes terhétől alázatosan meggörnyedt, félig megfojtott, rozoga, szerencsétlen testem és arra kérlek, hogy csináld azt, és úgy, ahogy Te jónak látod, Uram, ki ennek a világnak minden tájáról elindult magyar körmenetnek az élén állasz. …

Ha azonban mégis úgy fordulna, hogy elesem a harcban, kérlek téged népem, … utánam is küldjetek egy kurta, futó Miatyánkot! …”

Sírján a következő felírat áll: „Nyírő József székely apostol.” Fedezzük fel újból Nyírő Józsefet, és mi leszünk gazdagabbak.

Tamás Barna

15

vallomÆs -

Gyakorlat teszi a mestert Hol töltötted a gyakorlati szabad évet, és mi volt a feladatköröd?

Táncos Levente: A gyakorlati pasztorális évem első felét a kézdiszentléleki Szent Klára Öregotthonban töltöttem, a második félévet pedig a gyergyószentmiklósi plébánián.

Utólag visszagondolva, mindkettőt a Gondviselés művének látom. Feladatköreim merőben különböztek a két helyen. A legelső kinevezést, őszintén mondva, nem fogadtam nagy örömujjongással és egy kicsit félve, fenntartásokkal kezdtem neki. Félelmem alapja az volt, hogy még életemben nem foglalkoztam idősekkel és fogalmam sem volt, hogy mit kezdhetnék velük, hogyan tudok majd megfelelni. Az igazat megvallva, nem volt könnyű, úgy éreztem, hogy teljesen mást kell tennem, mint amire készültem. De amikor megértettem, hogy azokban az idős emberekben is Istent szolgálom, és hogy minden kis szolgálatomért ők mennyire hálásak tudnak lenni, akkor szívesen próbáltam értük lenni.

Beszélgetéseink, felolvasásom vagy játszásaink közben nem akartam mást, mint hogy érezzék, hogy ők még fontosak, és hogy megöregedett és sokszor megkeseredett életükbe egy kis boldogságot vigyek. Nagyon sokra megtanítottak azok az öregecskék. Először is, hogy jobban értékeljem az életet, amely itt a földön egyszeri és megismételhetetlen, ugyanakkor egyedi és külön „történelemmel” bíró. Megtanítottak arra is, hogy tudjak hálásabb lenni és a kis dolgokat értékelni. Mindezt köszönöm nekik és a Gondviselésnek.

Gyergyóban, ahogy mi mondjuk, Szentmiklós helyett teljesen otthon éreztem magam. Elsősorban azért is, mert már mindenkit ismertem a „munkatársaim” közül, másodszor pedig, mert szülővárosom is e kerületi esperességhez tartozik. Itt már jóval mozgalmasabb és élménytelibb volt az életem. Temetésektől hittanórákig, jegyesoktatásoktól bérmálásifelkészítőig, és ami még e kettő között van, szinte minden feladatkörömhöz tartozott. Mindez keményen megdolgoztatott, de szívesen és örömmel végeztem Ottani életprogramom az volt, hogy nem akartam nagy dolgokat véghezvinni, csak kis dolgokat nagy szeretettel.

Tamás Huba: A pasztorális-hivatástisztázó évet Csíkszeredában a Segédpüspöki Hivatalban töltöttem. Elsődleges feladatköröm a titkári és sofőri teendők elvégzésére terjedt ki. Hogy a pasztoráció területén is némi tapasztalatot nyerjek, kerestem az ilyen lehetőségeket is; így besegítettem a környező plébániákon, főként a Szent Ágoston plébánián igyekeztem helytállni.

Hogyan élted meg a Karácsonyt az adott közösségben?

T. L.: Jézus „születésnapja” Kézdiszentléleken ért engem.

Az öregecskékkel tartottunk egy kis „misztériumestet”, énekelve és imádkozva, aztán meghozta nekik az „angyal” a csomagot.

16

Én a születés ünnepét csak közvetve ünnepelhettem, de ez újdonság és élmény volt számomra. A Kézdivásárhelyi Polyp Tv munkatársai ugyanis felkértek, hogy vállalnám el az éjszakai szentmise magyarázó szerepét. Izgalmasnak ígérkezett és valóban az is volt, s a siker öröme minket is betöltött a karácsony békéjével és boldogságával.

T. H.: A karácsonyi ünnepeket otthon, a családi környezet meghitt hangulatában töltöttem, és ez segített jobban átélni az ünnepet.

Mennyire sikerült gyakorlatba ültetni a négy év alatt elsajátított anyagot?

T. L.: A teológián megtanult elmélet gyakorlatba ültetése nálam minimális volt. Nem leértékelni akarom az itteni Tamás Huba tanrendet és anyagot, sőt mindezeket jó tudni, csak azt tapasztaltam, hogy az embereket épp ez nem érdekli. Esetleg kíváncsiságból megkérdezik, hogy hát: Ti mit is tanultok ott annyit?! Őket az élet érdekli. Az az élet, amely valahol mélyen bennük él, csak épp nem tudják megfogalmazni. Az az élet amelyeket az Evangélium sugall, az az élet érdekli, mely a felszínen működik és melyben keresik Istent és saját helyüket. Ilyenkor én mindig úgy éreztem, hogy a konkrét helyzetek előtt a tudomány eltörpül, a helyét át kell vegye a lélek, melyet az imádság táplál és az élő hit. Ennek a léleknek kell előkotornia valami olyat, amely lépésre készteti őket, önmaguk, a társ és Isten felé.

Ami a tudományt és annak racionalizálását illeti, azt legtöbbször hittanórákon használtam fel vagy egy-egy kíváncsian „kötekedő” társaságában.

T. H.: Elég sok alkalmat tartogatott ez az év arra, hogy a kihívások sokszínűségével próbára tegyen. Azt hiszem sikerült mindazt, amivel Fehérváron feltarisznyáltak gyakorlatba ültetnem.

Miben látod a gyakorlati év értelmét?

T. L.: Nagyon sokat tudnék erről beszélni, de dióhélyban csak annyit, hogy én megtanultam egy év alatt az életet komolyan venni, felelősségteljesebben élni, a nehézséget feldolgozni és továbblépni rajtuk, az örömöket befogadni, értékelni és hálásnak lenni.

Megtanultam, hogy ha érzelgősködünk, akkor hamar eleshetünk, de ha a szeretetet cselekedjük akkor gazdagodunk.

Megtanultam, hogy az élet egy állandó harc önmagunkért és

m

Ø gIS

vallomÆs És megtanultam, hogy a harcot komolyan kell venni és soha nem szabad abbahagyni, ha Krisztus mellett ki akarok tartani...

T. H.: Számomra sok új tapasztalatot tartogatott ez az év, mondhatom rendkívüli időszaka volt életemnek. Egy igazi életpélda állt mindennap mellettem Tamás József püspök atya személyében. Tőle nagyon sokat tanulhattam úgy a lelki élet terén, mint a pasztoráció síkján.

Belátást nyerhettem az egyházmegye életébe, végigjárhattam annak régióit. Számomra teljesen ismeretlen volt például a szórvány, de az aranyos-tordai kerületben tett bérmaút során belekóstolhattam annak szépségeibe és nehézségeibe

-

egyaránt. Háromszéken egy erős, össztartó papi közösséget ismerhettem meg. Az irodai munka is nagyban gazdagította ilyen jellegű tapasztalataimat.

Megismerkedhettem továbbá nagyon sok jó emberrel, hiteles életű, Krisztus örömhíréért fáradozó pappal, akik példaképként állnak előttem.

A gyakorlati év megerősíttette hivatásomat, és mondhatom, hogy ha a Gondviselő is úgy akarja, örömmel vállalom ezt a szép hivatást – egy életre Krisztust szolgálni és igéjét hirdetni.

Készítette: András István és Simon Attila

Ami igazÆn lØnyeges, az a szemnek lÆthatatla Az ima Isten ajándéka. Azt, hogy mi fog történni abban az időben, amit rászánunk, sohasem befolyásolhatjuk közvetlen módon. Tőlünk csak az első lépés megtétele függ: vajon áldozunk-e rá tudatosan időt, adunk-e esélyt Istennek, hogy szólhasson? Önmagában már az igény is, hogy vágyódunk a mélyebb, személyesebb kapcsolatra Istennel, végső soron Tőle származik. Szent Ágoston így fogalmaz: „Az Istent megszólító vágyakozás már egyfajta ima. Ha szüntelen akarsz imádkozni, ne szűnj meg vágyakozni…”

Olyan sokan vágyunk Jézussal szoros személyes kapcsolatban élni. Miért van mégis, hogy a legtöbben elégedetlenek vagyunk az imaéletünkkel? Imádkozni sokan szoktak, de a gyermekkorban betanult kötött szövegek lefekvés előtti elhadarásán nem mindenki jut túl. Ennek egyik oka valószínűleg, az hogy kevesek életében teljesülnek az elmélyültebb ima feltételei.

Hiszen oly módon, hogy nem kiegyensúlyozott, egészséges életritmus szerint élünk, nem fordítunk figyelmet a táplálkozás, a mozgás és az alvás alapvető biológiai követelményeire, nem tartunk fönn figyelmes, türelmes, harmonikus kapcsolatot, a környezetünkben élő emberekkel, nem mértékkel dolgozunk, aligha lehet elmélyült imaéletet élni. Akiknek életéből mindez hiányzik, ott Istennek erősebb hangra, nyomatékosabb kifejezésekre van szüksége. Előfordul, hogy már csak egy-egy közeli családi tragédia, egy ismerős öngyilkossága, elkeserítő élethelyzet, személyes megoldhatatlan nehézségek, valamely váratlan vallási

m

Øg IS

tapasztalat, találkozás, vagy éppen gyerek születése fölötti öröm lehet olyan esemény, amely kizökkent a megszokott magabiztos életértelmezésből, és az Istennel való kapcsolat újrafelvételére sarkall. Ilyenkor végre átéljük, hogy nem minden áll a mi hatalmunkban, s talán azt is, hogy életünk legfontosabb eseményei fölött nem rendelkezünk. „Ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan”.

Az ajtó kulcsa, amelyen beléphetünk az imába, mindig a mi zsebünkben van. Jézus személyesen vágyódik belépni, egységben élni velünk. „Nézd az ajtóban állok, és kopogok. Aki meghallja szavamat, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3, 20).

17

sz rakozÆs HÉTFŐ: Reggeli: Alma.

Ebéd: Tejfölös paprikáscsirke illatának mély beszippantása, az asztalon hagyott morzsák savanyúsággal.

Vacsora: 2 dl aludttej savója, néhány cukrászsütemény receptjének lemásolása.

KEDD: Re C : ás A j lai gge SÜT Reggeli: o ér.

D t l Ö ER őtt lef ó Sárgarépa saját gye kolb i: 1 RT SZ ott f i be zód ál Eb re ás db Ö zsírjában, a éd kek z é fü K: g y ts t : vá enn lejá agy se. e rágó- Vá köze Hú nek s va rjto élb l am kor l. N pezé jtó. j s jás s . l g f , a gumi. V ott i A leve eg bó és bbó ítése láva yké ash B íts l k a z v s C n c a g e k h z é Ebéd: ég és s o gy - b s lé de kés cé lefé a, a év zü r r ő e k a e g a , l r s i s k Hatalmas tál . e el lt :E s jó fel pl zé ény bo ot M a s tíz rán t c u v a e m k p m j e a a töltöttkáposzta és d ór to tes ny ár rum el ak kru ele ósle nyú t ai tta t ha úsá ej pl a hozzávaló friss -6 ján sült tok túr ava ké , u 5 i e g g á a sz tá s l : a y he lk , li árg t és am m . kenyér megtekiníté na a e l a s ac s le ly y g t á se k e g r v é o z e e í tése, az edények i tro és sze a ifli h R sz iai f ő e ,g l i m i s e n elmosogatása. a c ém m yu ek k é h e a ű k l. tő be Vacsora: A szabad : B és ép d s k ze sze é ai b A szemmel is jól k : E zik rén rzé ra fi yb s e látható darabka so c en Va sovány sajt reszelt . káposztatorzsával megszórva.

PÉNTEK: T: BA urtba k, Reggeli: Főtt kolbász, M O ete gh mustár, tea, citrom, SZ i: Jo aszel nnal, el lm hari zsemle izléses, márgg a Re rtott é sza el k már esztétikai élményt á m onád mek e nyújtó elhelyezése az l m , li me zlé o asztalon, mire a töbny sítve. alás üte- páns H biek felébrednek, frisíze éd: „ sza, s l frap ob E óscsu mme egalk kasen mosott í túr ny”c ma m s koc . káposztalével, é m gram telje ízzel kekszreszelék. epi a, egy nyi v g, Ebéd: Gőzölgő ősé jes tás t pará : s l e bableves, csülöksaj sora omb y tel c pörkölt, uborkasaláta Va adics ea, eg r Pa illat . lerajzolása, kiszínekam ropi zése. Egy szelet kétszrúd ersült harmadszor is átsütve.

Vacsora: Hasított karalábé, dúsan díszített sárgarépaszeletekkel.

Lefekvés előtt füldugó a korgó gyomor neszeinek kiküszöbölésére.

Induljunk+akil k ellen

18

VASÁRNAP: Reggeli: Fagylalttölcsér, nagy adag friss levegő, sűrű szitán áttört kefír.

Ebéd: Ricinusleves, csontlében abált torma citromhéjszeletekkel, süteménymaradványok levakarása a tepsiről.

Vacsora: Amit a kanári meghagyott.

m

ØgI S

Egy kölyök sétáltatja pitbullját. Arra jár a székely bácsi. Egy darabig tanácstalanul nézi, majd megkérdezi: -Te gyermek, e miféle ez?

-Pitbull, bácsi -Gondoltam es, hogy nem kutya. * Pszichiátriai előadás az egyetemen, a prof felteszi a kérdést: -Minek diagnosztizálnák a következő szimptómákat: az illető fel-le járkál, mindenféle durvaságokat kiabál, aztán leül, magába roskadva?

-Futball edzőnek. * Pszichológusnál: -Csak úgy tudok segíteni, ha szépen elmond mindent a legelejétől kezdve.

-Jó. Tehát, kezdetben teremtettem az eget és a földet. * -Doktor úr, az a problémám, hogy rettenetesen feledékeny vagyok, képtelen vagyok bármire is visszaemlékezni.

i V

y g

g r o

) : ó

Mit javasol, mit tegyek?

-Először is fizessen előre. * -Doktor Úr! A bátyám csirkének képzeli magát!

-Nahát! És mióta?

-Három éve. Jöhettünk volna előbb is, de szükségünk volt a tojásokra... * 1

sz rakozÆs

Pityu a mamájával sétál az utcán.

Kopasz férfi megy el mellettük. A kisfiú kíváncsian fordul az anyjához: -Anyu, ennek a bácsinak miért van mezítláb a feje? * -Mi az abszolút osztályharc?

-Amikor a pártház macskája kergeti a templom egerét.

Vízszintes: 1. C. H. Spurgeon, angol hitszónok egyik gondolatának első része (zárt betűk: T, Z, S, Á, N) 13. Személyének távolléte 14. Csatorna 15. Női név 16. Dunántúli Középhegység 18. Karak társa 19. Lakás – héberül 20. Falat mázol 21. …András (magyar festőművész) 22. Nemes nedü 24. Becézett női név 25 Néma néma! 27. Erre a helyre terel 30. Latin elöljárószó 31.Vastag posztószerű anyag 33. Buta alak 35. Magyar város 36. Észak-afrikai főváros 38. Azonos betűk 40. DHL 41. … Delon (francia filmszínész) 42. Ukrajna fővárosa 43. Valószínűség, eshetőség 45. Beszterce-Naszód megyei helység

Függőleges: 2. Német határozatlan névelő 3. Hirtelen meghúzó 4. Páratlan minta! 5. Páros fény! 6. Tudni – olaszul 7. Ártalmára 8. A tea alkaloidja 9. Spanyol, francia és svéd autójelzés 10. Ásvány 11. Hibázik 12. Összeg átvételét elismerő irat 13. A gondolat második része (Zárt betűk: E, E, E) 17. Igevégződés 20. Lengyel város 21. Vásárolt (dolog) 23. Sör – németül 24. Sör – angolul 26. Invitál 28. Felelet 29. Vékony fonal 32. Egyik oldalához 34. Amoda „társa” 36. Alázatos – népiesen 37. Részben megír! 39. Szabadít 41. Alma … 42. Katolikus röv. 44. Lapát „igéje” 46. Szolmizációs hang.

Készítette: Fodor László

A megfejtést postán vagy e-mailen várjuk szerkesztőségünkbe, legkésőbb 2004. március 1-ig. A helyes megfejtést beküldő olvasóink közül egy jutalomban részesül. Legutóbbi rejtvényünk helyes megfejtése: „A kétes dolgok veszélyesebbek mint a kétségen kívül rosszak.”

Könyvjutalmat és MégIS előfizetést nyert: Hajdú Laura (Sepsiszentgyörgy).

m

ØgI S

19