Issuu

mØgis

A tartalomból

Otthont teremteni /3/ Krónika /4/ Szeretjük mi Zsolttal a kalandokat /4/ A 8. szentség /4/ Munka és tanulás külhonban /5/ Találkozásaink életünk rugói /5/ Isten országa köztetek van /6/ A megújult családokért /6/ ... /7/ Akik ketten vagy hárman /8/ Szükségünk van egymásra /9/ 125 év egyházi irodalom a 250 éves intézetben /10/ Istenért és hazáért /11/ Egy csodálatos elme /11/ Szeretni tehát, szeretni minden embert /12-13/ ... /14-15/ Valami nagyon szépet Istenért /16-17/ Követni a Szentlélek indításait /18/ ... /19/ Szerelmes a Jóisten /20/ Ha ott vagy vélem /21/ Arról, hogy semmitől sem kell félni /21/ Pilinszky – Interjú Dóczy Péterrel /22/ Szórakozás /23/

Øg IS

VII. évfolyam 2. szám Megjelenik évente négyszer. Kiadja a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola

szerkesztők: Bakos István, Karácson Tibor, László Rezső, Sebestyén Ágoston, András István, Simon Attila, Vakon Zsolt, Frigy Zoltán, Kicsi István (főszerkesztő), Kasza László, Fülöp László korrektúra: Walter Ilona SSS felelős munkatárs: Illyés Zsolt nyomda: KABDEBÓ-TIP S.R.L. Főhat. eng. szám: 782/1990 ISSN 1454–2684 szerkesztőségünk címe: Str. Bibliotecii nr. 3 2500 Alba Iulia – RO honlap: www.hhrf.org/gyrke/megis e-mail: megiske@freemail.hu

Ettől szép

Nemrégiben olyan úton autókáztunk, mely erdőkön keresztül vezetett. Az egyik dombra felérve csodálatos kép tárult elém: láttam az ősz-festette sárga, barna és vörös színek és árnyalatok keveredését a tájon. Nem volt két egyforma fa, s ha közelebbről megnézhettem volna, biztosan két egyforma levelet sem találok. De a természet épp ettől szép… A nyár folyamán sok minden lejátszódott bennem, sokat beszélgettem barátaimmal, sok érdekességet láttam és hallottam. Amit ezek kiváltottak az cseng újra és újra vissza gondolataimban: egyházunk nagyon színes. A különböző lelkiségi mozgalmak, közösségek mind-mind más szempontból közelítik meg a Valóságot, aki az ötletet a más-más és színes levelekre adta. A színesség jellemzi azt a 250 évet is, amelyet szemináriumunk idén ünnepel. Az évforduló emlékeket és élményeket idéz fel bennünk, hálaadásra késztet és erőt ad a továbblépéshez. Ehhez az ünnepi örömhöz csatlakozunk mi is lapunkkal, mely ez alkalomból nagyrészt rólunk szól – különböző nyári beszámolók, bemutatkozások –, a végére pedig régebbi számainkból válogattunk, hogy ezzel is színesebbé tegyük lapunk, s az ünnep tartalmát.

A színesség feltűnő, nem szokványos, eredeti, nehézségekkel is járhat, és sokszor furcsa lehet. De épp ettől szép…

Az aláírt cikkekért szerzőik vállalnak felelősséget. A szerkesztők véleménye nem feltétlenül azonos a szerzőkével.

Ø gIS

hÆzunk

otthont teremteni

A Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola rektora a 2003/2004-es tanévtől Oláh Zoltán lett. Őt kerestük meg kérdéseinkkel. Mikor és hol végezte tanulmányait?

1990-ben kezdtem el teológiai tanulmányaimat az akkori kétéves kisszeminárium és egy rövid katonai szolgálat után a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán. Két évet végeztem el. 1992-ben a tanári kar ajánlására Bálint Lajos érsek úr kiküldött másik két kollégámmal, Tófalvi Gézával és Bruncsák Istvánnal a Római Német Magyar Kollégiumba, a Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricumba. Rómában hét évet töltöttem. Három évig a Pápai Gergely Egyetem hallgatója voltam. Itt befejeztem a teológiai alapkurzusokat. 1995-ben beiratkoztam a Pápai Biblikus Intézetbe. Itt szereztem meg a biblikus licenciátust 1999-ben. Közben egy fél évet Jeruzsálemben is töltöttem, a Biblikus Intézet kollégiumában. Nagyon értékes volt számomra ez a Jeruzsálemben töltött szemeszter. Itt a Héber Egyetemen részt vettem olyan régészeti és történelmi kurzusokon, amelyeket később Rómában elismertek. 1999-ben tértem vissza Erdélybe. Nyomban három szórványplébániát kaptam Gyulafehérvár közelében, és melléje óraadói tanári állást is a Teológián. Leginkább a pasztorációs munka foglalt le a következő három évben. 2002-ben „rendes” tanárrá lettem, és azóta nemcsak a bibliai nyelveket tanítom, hanem az Ószövetséget is. Hogyan fogadta kinevezését?

Először nem hittem a füleimnek, amikor az érsek úr elmondta velem kapcsolatos szándékát. Semmiképp sem gondoltam egy ilyen fordulatra a SIS és saját életemben. Aztán egy kb. öthetes gondolkodási és egyeztetési idő után elfogadtam a megbízatást. Nem mondhatom, hogy ez a pár hét lett volna életem legnyugalmasabb időszaka. Nem

Øg IS

megbirkózzam ezzel a feladattal is.

repdestem egyáltalán a boldogságtól. El-elgondolkodtam rajta, hogy mi is lesz, nemcsak velem, hanem elsősorban a SISszel, ha elfogadom ezt a megbízatást. Most itt vagyok benne, a kellős közepében. Ismét egy új kihívás az életemben. Most arra törekszem, hogy valahogy

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Sok tervem nincsen, hiszen beleszottyantam én is a rektori szolgálatba, mint Pilátus a Credoba. Azt szeretném, hogy minél hamarabb jobban megismerjem a papnövendékeket, és ennek az ismeretnek az alapján segíteni tudjam őket lelki és szellemi formálásukban. Nagy változtatásokat ne várjon senki, hiszen nem egy választó programmal jutottam ide, amelyet most meg kellene valósítanom még csak becsületből is. Arra viszont törekszem, hogy a tanár kollégákkal együtt, minél jobb otthont, alma matert tudjak teremteni a kispapok számára. Mit vár el a kispapoktól?

Szemináriumunkban közel száz papnövendék készül papi hivatásra. Viszonylag nagy területről verődtünk itt össze, Székelyföldről, Bánátból, a Partiumból és más erdélyi vidékekről. Több nemzet fiaiként, akiket a nyelvi különbségeken túl összeköt a katolikus hit és a közös haza, Erdély. Ez a sokszínűség ajándék Isten részéről és lehetőség arra, hogy úgy szellemiekben, mint lelkiekben egymástól tanuljunk. Egyházunk hétévet biztosít számotokra, hogy kellőképpen felkészüljetek a papi életpályára. Arra buzdítalak, hogy használjátok ki ezt a viszonylag hosszú időt lelki és szellemi gyarapodásotok érdekében. Nem a rektornak és az elöljáróknak vannak elsősorban elvárásai a kispapoktól, hanem azoknak a személyeknek, akiket rátok, mint pásztorokra bíz a Gondviselés. Ha átérzitek ezt a nagy felelősséget, akkor már nem kell, nekünk, elöljáróknak unszolnunk benneteket, hogy tanuljatok és éljetek intenzív lelki életet. Szerintem csak így érdemes a szemináriumban élni. Másképp az egész szeminárium csak egy elzárt életet jelent, amitől az, aki így gondolkodik alig várja hogy megszabaduljon.

Karácson Tibor

esemØny -Visszaérkezésünkkor nagy meglepődéssel fogadtuk, hogy épületeink kívülbelül megújultak. A nyár folyamán ugyanis folytatódott a jubileumra való előkészület. -Idéntől dr. Jakubinyi György érsek Oláh Zoltánt nevezte ki szemináriumunk rektorává, a spirituális pedig Illyés Zsolt lett.

K r n i k

-Szeptember 29-én, Szent Mihály ünnepén, volt a Hittudományi Főiskola Veni Sancte szentmiséje a gyulafehérvári székesegyházban, melyet Tamás József segédpüspök mutatott be a fősikola tanáraival. A tanévnyitó ünnepségre délután került sor a szeminárium nagy termében.

-A 2003/2004-es tanévre 97 diák iratkozott be. 13 az első, 17 a második, 15 a harmadik, 10 a negyedik, 15 az ötödik, 18 a hatodik évfolyamra, és 9-en vannak pasztorális gyakorlati éven. Az egyházmegyék szerinti megoszlás a következő: Gyulafehérvári Főegyházmegye: 61, Temesvári Egyházmegye: 13, Szatmári Egyházmegye: 17 és Nagyváradi Egyházmegye: 6 kispap. -Október 7-én kedden az EMEI (Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola) tagjai megtartották az iskola alakulógyűlését. A 2003/2004-es tanévre Tamás Huba lett az elnök, Szőcs Szilárd pedig az alelnök. Idén hat szakosztály indul az iskolában: történelemi, néprajz, művészeti, irodalomi, pszichológiai és gyakorlati szakosztály. -Az őszi lelkigyakorlat október 9-én kezdődött, melyre a pasztorális gyakorlati éven levők is eljöttek. A lelkigyakorlatot Ilyés Zsolt, a szeminárium új spirituálisa vezette. Október 12-én vasárnap, a lelkigyakorlat befejeztével a III. évesek beöltöztek.

Szeretj k mi Zsolttal De hogy pár mondat beszélgetés után már megkérdezzék: nem-e akarunk a nyáron pár hetet Berlinben tölteni?! Belefért a nyári programunkba! Michael Theuerl atya meghívását elfogadva, szinte egy hónapot éltünk nála, a Teltow-i plébánián. Az atya támogatásával megismerhettük Berlint és környékét, a német kultúra és egyház egy részét. Mint hívei élhettünk mi is ez idő alatt együtt a közösség többi tagjával. Szép és hasznos tapasztalatokra

A huszonhetedik Csíksomlyói Ifjúsági Találkozót (CSIT) augusztus 29. és 31. között rendezték meg a csobotfalvi templomban. A téma a diakónia, a karitász, a szeretetszolgálat volt. A szentmise zenei részét a csíkszeredai Psallite kórus és zenekar biztosította. A találkozó ünnepélyes megnyitó szentmiséjét Tamás József segédpüspök koncelebrálta a jelen lévő főegyházmegyei ifjúsági lelkésszel és a kerületi ifjúsági lelkészekkel. Az esti szentségimádást pedig a székelyudvarhelyi Halleluja kórus és zenekar vezette, segítve a résztvevőket a találkozó lelkületére való ráhangolódásban. A szombat reggel dicsérettel kezdődött, amelyet a csíksomlyói ferencesek vezettek. Ezután Böjte Csaba ferences atya számolt be a szeretetszolgálatban átélt élményeiről, s arról, hogy a Gondviselés mindig kisegít, ha jót akarunk tenni. Délután Bányász József gyergyószentmiklósi karitászigazgató ismertette a helyi Karitász tevékenységét. Majd Bakó Béla Pál ferences atya beszélt a roma-, illetve börtönpasztorációról, és Simó Gáspár, a Segítő Mária Liceum spirituálisa tartott beszámolót a betegek és idősek szolgálatáról. A délelőtti és délutáni előadásokat kiscsoportos

tehettem szert, amit remélem, Isten segítségével itthon is kamatoztatok. Hogy mi volt Zsolt véleménye Berlinről?! ... de jó volt vele együtt enni az „idegen, de ízletes kenyeret”.

László Rezső

megbeszélések követték. Az esti szentmisén Nagy-György Attila, a Gyulafehérvári Főegyházmegye ifjúsági lelkésze hirdette az igét, este pedig az Árvácska és Csiszér László együttese tartottak koncertet. Ezután néptáncokat lehetett tanulni, vagy a cserkészek tábortűzi produkcióját élvezhették az érdeklődők. Vasárnap a kerületi ifjúsági referensek és kiscsoportvezetők számoltak be otthoni és CSIT-es tevékenységükről. A záró szentmisén Gergely István csobotfalvi plébános szólt a fiatalokhoz. A találkozó utolsó napján csak a bejelentkezettek száma nyolcszázötven körül mozgott. A kolozsvári Hegedűs Enikő szociális testvér 1988-ban volt először a CSITen. Így emlékezik: „Olyan hatvanan lehettünk, megjártuk a csíksomlyói keresztutat, és a Salvator-kápolnánál voltak a kiscsoportos beszélgetések. Akkor Böjte Csaba atya csoportjában voltam, most jó volt őt újra hallani.” László Szabolcs, a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseki titkára kérdésünkre a CSIT-tel kapcsolatban elmondta: „Tartom valakinek azt a mondását, hogy a találkozás a nyolcadik szentség, mert egymásban is rátalálhatunk Jézusra.” K.I.

a 8. szentsØg

ØgIS

ØlmØn y

munka Øs tanulÆs k lhonban

Már hatodik alkalommal, hogy a gyulafehérvári diakónusok nyaranta Dortmundban (Németország) töltenek egy hónapot. A látogatás célja a német egyház megismerése és a német nyelv tanulása. Ezen kívül egy áramszolgáltató cégnél, az RWE-nél, is dolgoznak. Ebben az évben tizenketten vettünk részt ezen a programon augusztus 10-e és szeptember 7-e között. Csoportunk a dortmundi Kommende szociális intézményben volt elszállásolva, amelynek dr. Peter Schallenberg az igazgatója. Az ő támogatásának és nagylelkűségének köszönhettük ottlétünket. Hétköznap az RWE-nél dolgoztunk és ugyanitt egy hatnapos nyelvkurzuson is részt vettünk. Ugyancsak az RWE szervezésével meglátogattuk a várost és környékét. Délutánonként a Kommendeben szemináriumi előadásokat hallgattunk. Ezen előadások témái a következők voltak: a Német Katolikus Egyház helyzete és viszonya az állammal; a szekularizáció; szociális intézmények működése (pl. Caritas); munkalehetőség és munkanélküliség. A szeminárium keretén belül különböző egyházi

közösségeket látogattunk meg a Paderborn-i egyházmegyében. Látogatásaink során több helyen is gyűjtést rendeztek teológiánk javára. A gyűjtések összege 5110 €, amelyért ezúton is szeretnénk köszönetet mondani. Csibi Sándor

A Háló és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara által szervezett Kárpát-Medencei Újságíró Animátor Képző-Tanfolyam nyári kurzusa másként alakult, mint a két előző alkalommal Salgótarjánban és a délvidéki Tóthfaluban. Július 21-25 között a Pannonhalmi Bencés Főapátság adta az otthont nekünk, ahol előadóink (Mucsányi János – PPKE, Kipke Tamás – Új Ember, Bácskai Mária – MTV Rt., Török Iván – Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet) és barátaink segítségével tovább képezhettük magunkat az újságírás és kisközösség szervezés területén. Az előző két képzés csak hétvégékre szorítkozott, míg a pannonhalmi szinte egy hetes volt. Ez az idő lehetőséget adott arra is, hogy ugyancsak a Háló által 23-án a Pannonhalmán szervezett magyarországi és határon túli kissebségek, vallási közösségek találkozóján is részt vegyünk. A képzés során még sok magyarországi előadóval, kisközösségekkel találkozhattunk és esténként megünnepeltük találkozásainkat, melyek életünk rugói: ösztönöznek, serkentenek vagy esetleg béníthatnak, ijeszthetnek. Mint mindennap, de Pannonhalmán különösen is találkoztunk egymással és az Istennel, amely találkozások nem maradtak nyom nélkül bennünk. Valóban képzés volt! L. R.

ØgI S

ØlmØny Mindannyiunk életében vannak olyan, pillantok, események, érzések, amelyek emléke, oly kellemes, hogy, hetek, hónapok, évek után is képesek ünneppé varázsolni a hétköznapok szomorú perceit. Olyan láthatatlan „kis tündérek” ezek, amelyek letörlik szemünkről a könnyeket, és mosolyt varázsolnak az arcunkra, akkor, ha valami fáj, ha valami elszomorít. Isten végtelen szeretetének a jelei ezek. Olyan kegyelmi ajándékok, amelyek megsejtetik velünk az Ő közelségét. Hisz oly sokszor szeretnénk látni, hallani, érezni annak az Istennek a jelenlétét, aki mindenkinél előbb szeretett minket. Úgy érzem, hogy Isten boldogító jelenlétének, közelségének egyik ilyen megtapasztalási lehetősége, forrása, Taizé, a bizalom és kiengesztelődés zarándokhelye a földön. Évről-évre fiatalok ezrei keresik fel a világ minden részéről, hogy személyes hivatásukban, megerősödjenek és hazatérve a bizalom és a béke követeiként építsék Isten országát ott, azon a helyen, abban a közösségben, abban az országban, ahol élnek. Jelen írásomban, azokból a gondolatokból, élményekből szeretnék néhányat megosztani veletek, amelyek ott, abban a közösségben születtek meg bennem. Gyakran elgondolkodom azon a Jézusi feleleten, amit a farizeusoknak adott, amikor azok Isten országának hollétéről, eljöveteléről kérdezték Őt. „Isten országa köztetek van.” (Lk 17,20-21). Ezt ott értettem és éreztem át igazán. Igen Isten országa valóban ott van egy őszinte tekintetben, egy tiszta mosolyban, egy vidám gyermekarcban, egy igaz baráti szóban. A másik

emberben. Benned. Melletted. Éreztem, hogy Taizé az imádság és a kegyelem forrása. Az önmagunkra való találásnak, a másokra való tevékeny odafigyelésnek, az Istenhez való visszatérésnek, az Istenre való rácsodálkozásnak a helye. Hely, ahol elmosódnak az országhatárok, a kilóméterek, háttérbe szorul a nemzeti hovatartozás kérdése, másodlagossá válik a nyelv, a haj, a bőr színe és nem fontos más semmi, csak az őszinte, Istenre szomjas szív. Hely, ahol átélheted az Egyház egyetemességét, az evangélium mindent átfogó örömhírét. Hely, ahol mindannyian egyek vagyunk és az imádság szárnyain közösen emelkedhetünk fel mennyei Atyánkhoz, ahhoz az Istenhez, Aki öröktől fogva és szünet nélkül vár ránk, és szeret minket.

Ezzel a címmel tartottak konferenciát a családok 2003. szeptember 19-21. között a csíksomlyói Jakab Antal tanulmányi házban. A konferenciát Szénégető István (Marosvásárhely, remeteszegi plébános) és a házaspárokból álló egyházmegyeszintű magcsoport szervezte meg. A találkozó célja az volt, hogy együtt legyenek a különböző lelkiségek házascsoportjainak képviselői, ismerjék meg s ezáltal erősítsék is egymást abban, hogy újabb családokat merjenek megszólítani, és egy tudatosabb keresztény életre meghívni. Így 30 házaspár vett részt a konferencián, de voltak papok, kispapok, szerzetesek és szerzetesnővérek is. A házaspárok az egyházmegye különféle részeiről érkeztek: Déva, Csernakeresztúr, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Brassó, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Málnásfürdő, Csíkszentdomokos. Péntek délután négykor Szentlélek-hívással kezdődött a program, majd Tamás József püspök atya nyitotta meg a konferenciát, s ezt követően Csató Béla, az egyházmegye családreferense, marosvásásrhelyi főesperes köszöntötte az egybegyűlteket. Mindketten kifejezték a családok megújulásának fontosságát egyházmegyénkben. A megnyító után az Olaszországból érkezett tanárok, Renzo Bonetti, Giorgio Mazzanti, Francesco Pilloni beszéltek a párkapcsolat és a család bibliai és teológiai vonatkozásairól. A vacsora után közvetlenebb beszélgetés alakult ki a vendégek és a házaspárok között. Külföldi tanár vendégeink több új pasztorációs módszert és lehetőséget csillantottak fel a résztvevők előtt.

Szombaton délelőtt Nagy József (biblikum tanár, Gyulafehérvár) tartott előadást, Isten apai és anyai vonásai az Ó- és Újszövetségben címmel. Ezután Böjte Mihály testvér (kolozsvári ferences) egy házaspár bevonásával arról beszélt, hogy egyházunk dokumentumai, különösen a gyulafehérvári főegyházmegye családdal foglalkozó dokumentuma milyen tanítást tár elénk a házasságról és a családról. Ezek után kiscsoportos beszélgetés következett, melyben a résztvevők arról tárgyaltak, hogy mit várnának el az egyházmegyétől a családokkal való fogalalkozásban, s ugyanakkor arról is szó esett, hogy ebben ki milyen feladatot vállalna. Délután lehetőség volt, hogy a házaspárok elvonuljanak kettesben egy imádságos, eddigi kapcsolatukra visszatekintő beszélgetésre. Ezt egy munkalap alapján végezték, majd utána a kiscsoportban megosztottak ebből egy-két tapasztalatot. Ezután következett a szentmise. A vacsora végeztével minden kiscsoport beszámolt arról, hogy náluk mi vetődött fel, akár a délelőtti, akár a délutáni beszélgetésen. Vasárnap egy csíkszeredai házaspár, Nagy Tibor és Kolumbán Ildikó tettek tanúságot párkapcsolatuk történetéről a jelenlévőknek, majd ismét volt egy alkalom a párban való beszélgetésre, aztán a kiscsoportban való megosztásra. Ez idő alatt a jelenlévő papok és kispapok is egy külön kiscsoportban beszélgettek. A konferencia zárómomentuma a szentmise volt, melyen Tamás József püspök atya hirdetett Igét. Szentmise után ebéd következett, majd a konferencia résztvevői a Kegytemplomban a Szűzanya közbenjárását kérték a családok megújulásáért. K. I.

Simon Attila

Ø gIS

ØlmØny Az idei nyári szünidőben, augusztus 3-án izgalommal, de ugyanakkor örömteli szívvel álltam Csíkszereda vasútállomásán, várva az Anyaországba tartó vonatra. Eddigi életem leghosszabb gyalogos zarándokútjára indultam, a Lengyelországban levő Czestochowai Szűz Mária kegyhelyre. A csapat, amellyel tartottam nem volt nagy, csupán 15 főből állt, Erdély különböző helységeiből. A csapat vezetői, akiknek irányítása és vezetése alatt tettük meg ezt a zarándokutat, fr. Balla Barnabás pálos újmisés és Kürtösi Krisztián Lehel pálos kispap voltak. (Fr. Balla Barnabás már országunk határától vezetett bennünket.) Ők voltak azok, akik a Magyar Pálos Rendtartomány tagjaiként ezt a lehetőséget felkínálták, hogy mi, erdélyiek eljuthatunk a lengyel nép egyik legnagyobb kegyhelyére (amiről tudni kell, hogy magyar alapítású kegyhely). Augusztus 5-én kora hajnalban érkeztünk meg a lengyel fővárosba, Varsóba, ahol találkoztunk az Anyaországból érkezett zarándokcsoporttal, akikkel együtt tettük meg ezt a zarándokutat. Másnap, augusztus 6-án, Urunk színeváltozásának ünnepén a reggeli hat órás szentmise után, Lengyelország jelenlegi prímásának Msgr. Józef Glemp bíboros áldásával a fővárosba összegyűlt zarándokcsoportokkal elindultunk Czestochowa, vagy ahogyan még nevezik, Jasna Góra felé, a Szent Szűz kegyhelyére. A zarándokoknak több mint a fele fiatalokból tevődött össze, kik a világ különböző pontjairól érkeztek hogy a lengyel néppel együtt zarándokolhassanak. Maga a zarándokút, kilenc napot ölelt fel, és e kilenc nap alatt szűk háromszáz kilométert kellett megtennünk ahhoz, hogy elérjük célunkat. Egy zarándoknap programja a következő: az első napokban reggel négy órakor volt az ébresztő, hogy a „harmaton” már magunk mögött tudjuk a napi kilométerek nagyobb adagját, hisz napközben elég nagy volt a tűző napsütés. Három-négy pihenő volt egy nap. A legelső pihenőnél volt mindig a napi szentmise. Minden egyes zarándoknap lelki programja magában foglalt imákat, énekeket, rózsafüzér-imádkozásokat, elmélkedéseket, este pedig a szálláshelyen közös hálaimákat. Lehetőségünk volt minden nap szentgyónást végezni, mert minden zarándokcsoporttal legalább két szerzetes vagy egyházmegyés pap kísérő volt. Habár néha nehezen is tudtunk értekezni a velünk együtt zarándokló más nemzetek vagy az ottani nemzet zarándokaival, mégis nagyszerű élménnyel töltött el az a tudat, hogy habár másmás nemzet fiai vagyunk és más-más nyelveken is beszélünk, mégis van valami, ami összeköt bennünket és egy közösségé formál. És ez nem volt más, mint az ugyanazon Jézus Krisztusba vetett hitünk, a Szűz Anya iránti tiszteletünk, amelyet közösen fejeztünk ki végigjárva e kilencnapos zarándokutat. Élmény volt hogy olyan, a világ különböző részeiről érkezett fiatalokkal

ØgI S

Zarándoklat Czestochowába

zarándokolhattam, akik meg merik vallani ebben a mai modern világban is a hitüket, kifejezik a Szűz Anya iránti tiszteletüket, és boldogok, hogy tagjai a Jézus Krisztus által alapított egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyháznak. Nem volt könnyű végigjárni ezt a zarándokutat, erőre volt szükség, nemcsak fizikai, hanem lelki erőre is. Az imák, elmélkedések nagyon sokat segítettek abban, hogy ne gondoljak arra, hogy fáradt vagyok, nem bírom már tovább, vagy hogy mennyi kilométert hagytam magam után. Imádkozva, elmélkedve sikerült a néha végtelenek tűnő menetelésben is Istenre figyelnem, Róla elmélkednem, gondolkodnom hívatásomon, életcélomon és imádkoznom másokért. Felejthetetlen élményként maradt meg számomra a zarándoklat utolsó napja, amikor a minden irányból összesereglett zarándokok találkoztunk az úgynevezett „kiengesztelődés mezején”, ahol lehetőség adódott bocsánatkérésre, ha netalán a zarándokút folyamán valakinek kellemetlenséget okoztunk volna, esetleg megbántást, hogy ezáltal megbékélve vonulhassunk be a kegyhelyre. Innen a még hátra levő utolsó kilenc és fél kilométert közösen, egymás után tettük meg az összegyűlt zarándokcsoportokkal. Maga a bevonulás nagyon szép és megható volt, de hosszú folyamat is egyben, hisz ezrek várták sorukat, hogy belépve a kegykápolnába köszönthessék a Szent Szűzet, elébe tárhassák mindazt, amiért e zarándokutat megtették, amiért felajánlották zarándokútjukat és ugyanakkor hálát is adjanak mindazokért a kegyelmekért, amelyekben az Istenanya részesítette őket kilenc napon keresztül. Megpillantva a Szent Szűz képét, már nem gondoltam az út fáradalmaira, nehézségeire, nem éreztem vízhólyagokkal teli lábam sajogását, csak álltam a kegyképre szegzett tekintetemmel és éreztem, hogy eltölti lelkemet egy szavakba nem foglalható boldogság érzet. Másnap augusztus 15-én, Szűz Mária mennybevételének napján, délelőtt 11-órától volt az ünnepi búcsús szentmise. Nekünk, magyar zarándokoknak megadatott az is, hogy e napon, közvetlenül a kegykép előtt, magyar nyelvű szentmisén is részt vegyünk. E szentmisét csoportvezetőnk, Barnabás atya mutatta be ünnepélyesen. Késő délután kegyelmekkel gazdagon eltelve, és a szívünkbe vésett sok-sok szép emlékkel, elindultunk hazafelé, nem feledve, hanem a szívben megőrizve a lengyel nép szívélyes és barátságos vendégszeretetét, amellyel elhalmoztak bennünket zarándokútunk során. Számomra sem volt könnyű búcsút venni azoktól a személyektől, akikkel kilenc napon keresztül zarándokoltam, megismerkedtem. De a remény, hogy még valamikor viszontlátjuk egymást, és a kapcsolattartás lehetősége könnyebbé tette az elválást, úgy a helytől, mint a személyektől. Fáradtan, de ugyanakkor lelkiekben felfrissülve, élményekben gazdagon, hálát adva a Mindenható Istennek és a Boldogságos Szűzanyának hogy lehetőségem adódott, és erőm is hozzá, hogy részt tudtam venni és végig is tudtam járni egy ilyen zarándoklatot, érkeztem haza szülőföldemre.

Törsök László

ØlmØn

akik ketten vagy hÆrman „Keresztény Ifjúság, Keresztény Magyar Társadalom” mottóval rendezték meg 2003. július 15. és 21. között a Kárpátmedencei Katolikus Kispap Tábort. A rendezvénynek otthont adó Pannonhalmi Bencés Apátság évezredes falai közé belépve az érkező akaratlanul is megérez valamit abból az ősöreg bölcsességből, melyet ezek a falak a magyarság ezeréves útján magukba szívtak. A megszülető magyar kereszténység egyik bölcsőhelyeként végigkísérte annak minden sorsdöntő pillanatát, táplálva, erősítve azt. Lakói pedig minden korban Isten embereként hirdették az élő evangéliumot, Jézus Krisztust. Az innen kiinduló missziós munkával hozták emberközelbe az Egyházat, a tanítás, nevelés által pedig olyan alapokra helyezték, mely bátran állta a történelem viharait. Ma is ennek a feladatnak próbál eleget tenni a Szent Márton-hegyi kolostor és annak szerzetesközössége. Ezért, keresve sem lehetett volna jobb helyet találni a Rákóczi Szövetség által, immár ötödik alkalommal megrendezett kispaptalálkozó helyszínéül. Hisz a Szövetség célja, ahogy ők megfogalmazták: „Az Egyház társadalmi szerepvállalásának erősítése, a vallási lelki vezetők számára előadások szervezése, olyan hivatással rendelkező személyek megismertetése, akik egész életük során vállalták hitüket, feladatukat, amelylyel Istennek, a Hazának és Embertársaiknak tartoznak. Szervezett, ám jó hangulatú kirándulásokon megismerni Magyarország egyházi központjait.” A résztvevő kispapok és előadók hovatartozását tekintve az egész Kárpát-medence képviseltette magát. A többségben erdélyi kispapokon kívül még a Felvidékről és az Anyaországból is voltak résztvevők. Beer Miklós váci megyéspüspök, a találkozó fővédnöke megosztotta velünk életútját, tapasztalatát arról, hogy a jelen kihívásai közepette miként

élte meg hivatását. Biztatásul a lelkünkre kötötte, csakis igazi Jézus Krisztusba gyökerező papi életet érdemes élni. Létszámban ugyan kevesen vagyunk, de ne feledjük, az egyház nemcsak papokból áll, ott vannak a világi hivők, őket is bátran be kell vonni a munkába. Biztos, hogy sokkal életbeágyazottabban tudják továbbadni az örömhírt, mint mi, akik csak külső szemlélőként próbálunk választ találni a mindennapi élet problémáira. Oloffson Placid atya, a Gulágon töltött éveiről mesélt. Gábor Bertalan (Felvidék, Szepsi esperes), prof. Dr. Bolbericz Pál teológiai tanár és Illéssy Mátyás solymári plébános az egyházi élet különböző területein végzett munkájukról, tapasztalataikról számoltak be. Az Egyház közéleti szerepvállalásáról annak fontosságát kiemelve tartott előadást: Klaus Weigelt (Konrad Adenauer Alapítvány), Állam és Egyház viszonya Európában címmel, és Balogh Zoltán (a köztársasági elnöki hivatal főosztályvezetője). Az utolsó két napon az ismerkedés és a kirándulás kapta a főszerepet. Az első nap a veszprémi érsekség életébe nyertünk bepillantást, majd a tihanyi kolostorban Korzenszky Richárd apát úr fogadta a kis csapatot egy délutánra. Másnap Budapesttel ismerkedtünk, amelynek kiemelkedő pontjai voltak a Parlament és a Terrorházának megtekintése. Este pedig Szentendrén egy hangulatos vacsorával búcsúztak a szervezők. Elváltak útjaink, de éreztük, feladatunk van: Istent adni ennek a lassan elembertelenedett világnak. Az ő embereként vállalni a kihívásokat. Szavaink, tetteink, egész életünk az Ő képmásaként kell hirdesse: a Megváltó itt él közöttünk. Közöttünk! Akik ketten vagy hárman összejövünk az Ő nevében. Ez a fontos, hisz csak akkor van eredménye munkánknak, ha összefogunk. Hisz együtt könnyebb, talán még szebb

Ø gIS

k z ssØ

sz ksØg nk van egymÆsra A 2003-as pannonhalmi kispaptalálkozót Beer Miklós, váci megyéspüspök nyitotta meg, aki egyben a Magyar Katolikus Püspöki Kar szemináriumokért felelős püspöke. Előadása után kérdeztük.

Püspök atya nagyon sok találkozóra jár. Miért tartja fontosnak ezeket?

A személyes találkozást fontosabbnak tartom mindenféle más kommunikációs lehetőségnél. Jó dolog a televízió, az újság, a rádió, de a személyes találkozás az sokkal maradandóbb élményt jelent. Én ezért megyek szívesen mindig olyan találkozókra, amelyekre meghívnak. És szövődnek a barátságok. Minden találkozó után – egy öreg pap mondta ezt mindig nekem – valamivel gazdagabb lettem. Lehet, hogy csak egy mellékmondat ütötte meg a fülemet, amire eddig nem figyeltem. Tehát szükségünk van egymásra, hogy megerősödjünk a hitünkben és a hivatásunkban.

Az előadásában is beszélt arról, hogy a világi hívőknek is teret kell engednünk a plébániai munkában.

Hiszem azt, hogy az Egyház jövője nagyon sokban ettől függ, hogy a papság és a világi hívek egymásra találnak-e a közös szolgálatban, és a közös missziós küldetésben. A mi jelen körülményeink között annyira megsokasodtak a feladatok, hogy a kisebb létszámú papság nem győzi. És hiszem azt, hogy a jó Isten így ránevel minket arra, hogy bízzunk meg egymásban, osszuk szét a feladatokat. A fiatalok is, egymás között is, pl. a cserkészetre gondolok, sokkal hatékonyabban tudják Jézus üzenetét tolmácsolni, mint mi idősebbek, akik már nem értjük úgy igazán őket. Tehát a fiatalok a fiatalok felé legyenek küldetéstudattal, a családok megint egymás felé. Egy kisgyerekét nevelő családanya sokkal jobban tud szót érteni egy hasonló körülmények között élő asszonnyal, mint mi papok a szószékről. A közösségnek az egybetartása, egybe szeretése, nem csupán a pap feladata. Ezért imádkozom, s imádkozzunk együtt, hogy adjon az Úristen bizalmat a világiaknak is meg papoknak is, hogy merjék megosztani az Egyházban kapott feladataikat. Nagyon fontosnak érzem ezt.

Az előbb említette a cserkészetet. A püspök atya is cserkész. Hogyan látja, miként áll a cserkészet Isten országának szolgálatába?

A cserkészet nagyszerű nevelési program, aminél jobbat még nem találtak ki. A legfontosabbnak azt érzem, megint csak bizalom területén, hogy ne érezzük az egyház testében egy idegen testrésznek. Azzal, hogy mi cserkészek, – mert ezt én továbbra is így vallom, hogy én cserkészként élek püspökként is – felveszünk egy egyenruhát, azzal mi nem elkülönülünk, hanem ezzel kicsit előbbre megyünk, mint egy előretolt őrs, vagy mint egy útkészítő csapat a többiek számára. Éppen azzal, hogy segítjük a gyerekeket felnőtté

ØgI S

válni, de keresztény felnőtté. Tehát a cserkészetet elszakítani az eredeti eszmétől, amit Baden Powel elképzelt, az egy tragédia. Ha elszakítjuk a hitbeli gyökereitől, a vallásos indíttatástól, akkor annak már nem lesz semmi értelme. Tehát a cserkészet a szülőket is, a lelkipásztorokat is segíti, hogy együtt neveljenek talpraesett, ugyanakkor mélyen hívő, imádságos felnőtt embereket, akik felelősen tudják majd átvenni a közösségek szolgálatát, meg hát akár irányítását is. Nagyon fontosnak érzem, hogy legyen a papoknak is bizalmuk a cserkészet felé, de a cserkészvezetőknek is a lelkipásztorok felé. Nem mehetünk el egymás mellett, hiszen a jó Isten szándéka szerint egyet akarunk.

Püspök atya volt plébános, teológiai tanár is, most püspök. Hogy látja, mire kell figyelnie a jelen papságának, és mire kell készülniük a kispapoknak, hogy ezt a munkát jól végezzék?

A kispapoknak szoktam mondani, hogy elsősorban Isten embereinek tartsák magukat, akik Jézus Krisztus személyes bizalmát élvezzük. Az ő helyettesei, képviselői vagyunk. Ezt nem szabad soha szem elől tévesztenünk. A többi, hogy miként tudunk ügyesen programokat szervezni, meg mihez értünk különösebben, ez majd egy másodlagos dolog. De az első az, hogy mi Isten szeretetét közvetítsük, és a mindennapos emberi sorsokat vigyük az Úristen közelébe. Tehát a mindennapi gondokkal küzdő embereket vigyük Jézus közelébe, hogy megtapasztalják az Ő szeretetét meg vigasztalását. Ez mindig a legfontosabb, hogy mi Isten emberei vagyunk, akik itt élünk a világban a hívek között, de értük élünk.

K. I.

Øvfor -

1 2 5 Ø v E G y h Æ z i i r o d a l o m 10

Az nem lehet, hogy értékeinket, amelyeket eleink kiemelkedőknek, jóknak, hasznosaknak és szépnek gondoltak, saját hibáinkból, esetleg az indifferentizmusunkból kifolyólag, egyszerűen mellőzzük, vagy éppen elavultnak, érdemtelennek nyilvánítsuk. Nagy felelősség, ha az ember az új helyzetekben, önmaguk értékéért megmaradni akaró, az emberi értelem ragyogását, a lélek mélységét és az érzelmek nemességét hordozó, elmúlt dolgokat csak úgy tekinti, mint amelyeket már nem érdemes megtartani, vagy ha kell, értük harcolni, hanem a legegyszerűbb továbblépni, mellőzhetőnek nyilvánítani azokat. Ha az elmúlt dolgokra tekintünk, legtöbbször nehezen tudjuk kezelni azokat, különösen akkor, ha az általunk alkotott új világba látszólag nem illenek már bele, vagy talán komolyabb erőkifejtést kíván tőlünk azok megtartása, továbbvitele. Annál inkább érvényes ez irodalmunkra, kultúránkra, identitásunkra vonatkoztatva, minél inkább észrevesszük, hogy konzumtársadalmunkban nincs már hely számukra, amikor a szép, a jó, a szent, az igaz szinte önként átadják magukat a legkülönfélébb piaci értékeknek. Ha ezt az értékváltást szemléltetni akarnánk, képzeletben szétszerelhetnénk elemeire az Eiffel-tornyot, majd tetszés szerint, véletlenszerűen újraépíthetnénk azt. Az eredményt egyesek borzasztónak, az értékek meggyalázásának, mások – éppen ellenkezőleg – futurisztikusnak, modernnek, esetleg korszakalkotónak neveznék. Ugyanezt a hatást érnénk el, ha egy Munkácsy képet színenként szétvágnánk, majd kényünk-kedvünk szerint összeragasztanánk, úgy helyezve el részeit, ahogy éppen akarjuk. Lehet egyeseknek tetszene és szürrealista remekműnek kiáltanák ki. A baj csak akkor kezdődik, amikor az igazi értékeket tetszésünk szerint kezeljük, alakítjuk, vagy félretesszük. Most, amikor Intézetünk kétszázötven éves jubileumát ünnepeljük, nem mehetünk el a kebelén született, nevelkedett, majd érett, felnőtt kort elért Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola értékeket építő valósága mellett csak úgy érzéketlenül, akkor sem, ha igazi kultúráról beszélni ma nem éppen a legszerencsésebb dolog. A születés története százhuszonöt évvel ezelőtt kezdődött. Nem is lett volna szerencsésebb hely az egyházi irodalom intézményes megteremtése számára diákjaink körében, mint az akkor még javában virágzó erdé-

a 2 5 0

Ø v e s

lyi fejedelemség székhelye, Gyulafehérvár, ahol a kor szelleme szintén természetszerűleg hozta létre ezt az Iskolát. Magyar egyházi műveltségünk jó mélyen gyökerező jelleggel határozta meg intézetünk belső életét. Olyan egyházias irodalmi művek születtek itt meg hajdani kispapjaink tollaiból az idő folyamán, amelyekre évszázados távlatban is büszkék lehetünk. Az „Istenért és hazáért” Egyházirodalmi Iskola Szalézi Szent Ferenc pártfogása alatt élt, alkotott, gazdagítva a leendő papok irodalmi műveltségét. Százhuszonöt év elteltével mi, az Irodalmi Iskola tagjai együtt ünnepelünk kétannyi idős intézetünkkel. Az egyházi irodalmat ma művelni nem csupán passzió vagy kellemes viszszatekintés a múltba, hanem megtartó erő. Az egykori fejedelmi város egészen más életet él. A megváltozott körülmények között azonban gyökereket kell találnunk azért, hogy ne válljunk a történelem sodrásának áldozataivá. Az Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola részben ezt a feladatot szeretné jelenében felvállalni. Megtartani, éltetni, ápolni magyar, katolikus érzelmeinket, hogy utódaink értékeket találjanak abban a korban, amikor majd megemlékeznek rólunk.

i n t Ø z e t b e n

Bakos István

ØgI S

Amikor a kispapok körében megfogalmazódott a jubileum kapcsán egy emlékkönyv gondolata, azt szerettük volna elérni, hogy munkánkkal emléket állítsunk elsősorban szeretett intézetünknek, elődeinknek, akik életükkel és tevékenységükkel megteremtették azt a közeget, amelyben mi élni, imádkozni, tanulni és alkotni tudunk. A szemináriumban megtanultuk, hogy a pap az az ember, aki a rábízott közösségért él, imádkozik, azért tanul és alkot. Ez a könyv ezt mutatja be a Kedves Olvasónak. Olyan írásokat gyűjtöttünk egybe, amelyek tükrözik a kispapok szellemi-lelki világát, megteremtve azt az alapot, amelyből majd Isten szolgája táplálkozik, hogy másokat is táplálni tudjon. Istenért és hazáért. Ez volt valamikor a gyulafehérvári szeminaristák belső lapjának, a Haladásnak a mottója. Úgy gondoltuk, hogy ez a mottó nemcsak hajdan, de ma is kifejezi törekvéseinket, hiszen reményünk szerint valamikor mi is, Isten és a haza, a nép szolgálatába fogunk állni. Istent és a hazát szolgálni, a néppel együtt és a népért élni – ez Isten szolgájának elsődleges feladata. Ennek a feladatnak elődeink becsülettel megfeleltek, mert tudták, hogy a legszebb dolog, amit egy pap Istenért és hazájáért tehet – az áldozat. Ez a könyv nem jött volna létre, hogyha nem lettek volna lelkes támogatói úgy az egyházi elöljárók, mint a kispapok körében. A Kedves Olvasó azért tudja kezében tartani emlékkönyvünket, mert voltak olyan emberek, akik hittek abban, amit tesznek. Hittek abban, hogy jó az, hogyha a

ajÆnl

világ megtudja, hogy egy szemináriumban óriási értékek vannak. A szeminárium egy nagy család, ahol egymást ismerik és szeretik az emberek. A szeminárium az a hely, ahol az ember megtanul másokért élni. Ezt fogja észrevenni az olvasó is, hogyha végiglapozza papjaink viszszaemlékezéseit. Megdöbbentő, hogy mekkora elszántság, kitartás volt valamikor a kispapokban és az elöljárókban. A külső nyomás, a zaklatások nem tették tönkre az erdélyi katolicizmust, hanem megedzették, életképessé és gyümölcsözővé tették. Remélem, hogy amikor a Kedves Olvasó kezébe veszi ezt az emlékkönyvet és belelapoz, épülni fog. Épülni, és ezáltal másokat is építeni, hogy általunk szebb legyen a világ. Ez lenne ennek a műnek egyik célja. Az olvasó találni fog ebben a könyvben lelkiséget, irodalmat, történelmet, jegyzőkönyveket, élménybeszámolókat. Mindezeket azért gyűjtöttük össze, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk mi magunk is, és másokat is emlékeztessünk! Emlékezzünk, hogy volt múltunk, van jelenünk, és Isten segítségével lesz jövőnk is, amelyet elődeinktől tanulva úgy szeretnénk alakítani, hogy majdan utódaink is úgy tekintsenek ránk, mint ahogy mi most azokra felnézünk, akik világító fáklyák és hegyre épült város voltak zivataros történelmünk folyamán.

IstenØrt Øs hazÆØrt

Korom Imre – a könyv szerkesztője

Egy csodÆlatos elme (Beautiful mind)

Csillagok tűnnek fel és buknak alá. A történelemben erre számtalan példát találunk. John Nash Nobel-díjas tudós a matematika tudományának egy ilyen csillaga. John Forbes Nash Jr. 1928-ban született. Nem voltak gazdag rokonai, sem családja nem volt tehetős, mégis képességeinek köszönhetően a Princeton Egyetemen kiemelkedett diáktársai közül. Mint mindenkiben, benne is megvolt a vágy, hogy valami eredetit alkosson. Neki sikerült. A versengés matematikáját alapozta meg 1950-ben elgondolásával, mely Adam Smith-nek, a modern közgazdaságtan alapítójának 150 éve fennálló téziseivel forradalmian szegül szembe. Tudását a hidegháborúban az amerikai hírszerzés is igénybe vette: ellenséges – szovjet – kódokat kellet megfejtenie. Nash, az „új matematika” csillaga rövid tündöklés után eltűnt a tudomány égboltjáról. Több mint három évtizedig nem hallatott magáról. Skizofrénia vett erőt rajta, melyből a kilencvenes évek elejére épült fel annyira, hogy tudományos munkásságát folytatni tudta. 1994-ben John C. Harsányival és Richard Seltennel közösen vehette át a közgazdasági Nobeldíjat „a nem kooperatív játékok területén kifejtett úttörő egyensúly-analízis kidolgozásáért”. A film alapjául Sylvia Nasar Nash-életrajza szolgált,

ØgI S

melyben olyan részleteket is megtudhatunk a főhősről, melyek a mozivásznon még érintőlegesen sincsenek ábrázolva. Több nagysikerű film (pl. Lánglovagok (1991), Apolló 13 (1995), A Grincs (2000)) rendezőjének Ron Howardnak ezen 2001-es alkotását is érdemes megnézni. Nem annyira mozgalmas, de lebilincselő és jó szórakozást ígérő produkció.

Frigy Zoltán

John Nash, a csodálatos elme Russel Crowe

lelk -

Szeretni tehÆ imádkoztam értük.” Chiara életében fordulópontot jelentett a lorettói Máriakegyhelyre való zarándoklat. Visszatért Trentóba, ahol a kegyetlen bombázások közepette fiatal társnőivel értelmet próbáltak adni életüknek: „Szertefoszlott minden ideál, amelyre a fiatalok vágytak… A háború pusztításainak hatására mindannyian megtanultuk: ...minden hiábavalóság ..., minden elmúlik. Nem horgonyozhattuk le szívünket olyan dolgokba, melyek annyira átmenetiek. Ekkor feltettük magunknak a kérdést: Vajon van-e olyan ideál, amire érdemes egész életünket feltenni? És megleltük azt az ideált: Isten. Isten a Szeretet.” Ekkor jött létre a Focoláre Mozgalom. 1947-ben a mozgalom megkapja Carlo de Ferarri trentói érsektől a működési engedélyt. Később a Focolár női ága kibővül: 1948-ban megalakul a lelkiség férfi ága is. 1950-59 között kezdenek kibontakozni az első Máriapolik. 1959-ben már több mint 10.000 ember vesz részt ezen a rendezvényen. Az Egyház a Focoláré Mozgalmat hivatalosan 1962-ben ismeri el „Mária Műve” elnevezés alatt. 1966-ban a mozgalommal szimpatizáló fiatalok először találkoznak, létrehozva a Gens-et. A később kialakult rendszeres találkozások legegyszerűbb és legrövidebb formája az egynapos találkozó, az úgynevezett „Giornata”, amelyet egy-egy városban szerveznek meg évente többször is. Egy másik jellegzetes esemény a mozgalom életében a „Máriapoli”, amely zónánként tömöríti a lelkiséghez tartozókat. Ezekben az ideiglenes Mária-városokban a lakosok gyakorolják a kölcsönös szeretetet, az evangélium megélését. A találkozókon különböző életkorú és foglalkozású emberek osztják meg egymással tapasztalataikat, Krisztusról tanúskodnak életükkel. A „Genfest”, a Fiatalok az Egyesült Világért Mozgalom ötévenkénti világtalálkozója. Alkalom ez arra, hogy a fiatalok mérleget vonjanak a munkájukról, s tervet készítsenek arról, hogy mit akarnak tenni az egység megvalósulásának különféle útjain. Ilyenek az egység a generációk, a különböző nemzetiségű, fajú, kultúrájú, származású emberek között. A Focoláre Mozgalom először is önmagában valósítja meg az egységet: a tagok egy népnek tekintik magukat, az Egyház egy darabjának, akik az egységet, a testvériséget, a krisztusi szeretetet a mindennapi életben próbálják megélni. Többen úgynevezett focolárokba, kis közösségekbe tömörülve élik a krisztusi tanítást, az élet igéjét. Evangéliumi életük alapja Krisztusnak a végrendelete, amelyet az utolsó vacsorán fogalmazott meg: „Legyenek mindnyájan egy.”(Jn 17,21) A focolárok az evangéliumi tanácsokkal tarkított lelkiségben az Isten és a felebarát iránti szeretet lángjának őrzői, melynek sohasem szabad kialudnia. Az evangéliumi élet eme új közösségeinek a felépítésében és az életében részt vesznek azok a házasok is, akik úgy érzik, hogy szintén meghívást kaptak arra, hogy teljesen Istennek ajándé-

f o

1998 szilveszterén Olaszországba Castellgrandolfoba, utaztam néhány társammal egy kispaptalálkozóra. A temérdek program közül nem hiányzott a tapasztalatcsere sem. Egy brazil kispap beszámolója megragadott. A zűrzavaros politikai helyzetben valaki megölte a testvérét – mesélte. Teltek múltak az évek és a rend kezdett a saját medrébe kerülni. Kiderült ki volt testvére gyilkosa. Peres eljárás indult. A bíró kérdést tett fel a családnak: „Mennyi fájdalomdíjat kér a család?” Sorra mindenkit megkérdeztek. A kispap válasza így szólt: „Úgy szeresd az embereket, ahogy a testvérem szerette volna őket, ha élne!” Mekkora szeretet, mekkora alázatosság sugárzott ki ebből a kispapból. Miért? Vajon mi volt az alapja tettének? Egy lelkiséghez tartozott: a Focoláre Lelkiségéhez! A focolar szó családi tűzhelyet jelent. A lelkiség alapítója Chiara Lubich 1920. január 22-én született Trentóban. Szülei nyomdászként dolgoztak. A 30-as évek gazdasági válsága idején a Lubich család is megtapasztalta a szegénységet, a nincstelenséget. Egyetemi évei során Chiara a Katolikus Akció csoportjába járt évfolyamtársnőivel együtt hitük és vallásosságuk gyakorlásának elmélyítésére. Majd tanítónőként dolgozott. Szívvel-lélekkel oktatta és imádkozni is tanította a tanítványait: „Féltettem őket a jövőjük miatt és

Ø gIS

lelkisØg

szeretni minden embert kozzák magukat, megtartva minden állapotbeli kötelességüket. A cél: evangéliumi lelkülettel áthatni és megújítani a társadalom szövetét tanúságtételükön keresztül a szakma, a család és a politika világában. 1956-ban a nyári találkozó résztvevői kifejezték óhajukat, hogy hazaérkezésük után szeretnének részt venni a közösség örömeiben és bánataiban. Ennek megvalósításához szükség volt az események rögzítésére, a tapasztalatok és lelki gondolatok megírására. 1978-ban a lelkiség először adott ki egy kis folyóiratot, az Életigét, amely az egész világra elterjedve segít az embereknek abban, hogy tökéletesebb módon éljék meg az evangéliumot. Majd megszületett a Cittá Nuova (Új Város) nevű folyóirat. Nem sokkal ezután nyomdafestéket lát az első könyvecske Meditazioni (Elmélkedések) címmel. Fontos azt is tudni, hogy a Focoláre Mozgalom nem kizárólag európai, így a lelki irodalmat olyan nyelvekre is le kellett fordítani, mint: arab, indiai, kínai, japán, mandarin. A lelkiség mindig azon fáradozott, hogy a keresztények közötti egységet helyreállítsa. Ennek a törekvésnek az eredménye az Ottmaringban (Németország) felállított ökumenikus központ, ahol a másvallásúakkal próbálnak dialogizálni a lelkiség tagjai. 1962-ben Chiara Lubich találkozik Münchenben a Német Evangélikus Egyházi Tanács elnökével, Dr.

Dietzfeldbingerrel, majd 1966-ban Ramsey anglikán prímással. Egy évvel később Athenagorasz konstantinápolyi ortodox ökumenikus pátriárkával. A pátriárkáról így vall Chiara: „Ő volt az, aki felfedte előttünk az Ortodox Egyház szépségét.” A nem keresztényekkel folytatott párbeszéd egyik legjellegzetesebb példája a japán buddhizmussal való élénk kapcsolat. Chiara többször találkozott már a japán buddhizmus egyik legkiemelkedőbb vezetőjével, Nikkyo Niwanoval, aki mély benyomást gyakorolt rá. Ennek a találkozásnak köszönhető az, hogy Chiarának alkalma nyílt arra, hogy a buddhisták egyik legnagyobb szentélyében a tokiói Rissho Kosei Kai Szent Termében beszélhetett lelki tapasztalatairól, a Fokoláre Mozgalomról. Chiara Lubich egyik kijelentésével szeretném zárni soraimat, amely híven kifejezi a Focoláre Mozgalom tulajdonképpeni célját: „Szeretni tehát, szeretni minden embert, hogy mindenki megismerje miben áll a szeretet, és hogy szeressék egymást kölcsönösen, úgy, ahogy ezt Jézus akarja: ez Művünk minden vágya.”

o l Æ r

ØgI S

Kiss Attila

vallomÆ

Gyakorlat teszi a mestert

A gyakorlati évről visszatértek nagyon sok élménnyel, tapasztalattal gazdagodtak a plébániákon vagy szociális munkában. Ezért gondoltuk, hogy megkérdezünk közülük néhányat arról, hogy mik is ezek az élmények, s arról, hogy mit jelentett nekik ez az egyéves gyakorlat. Hol töltötted a pasztorális hivatástisztázó gyakorlati évet, és mi volt a feladatköröd?

Mihály Balázs: Évem első felét a dévai „Szent Ferenc Alapítványnál” töltöttem, a második állomásom Marosvásárhely volt a „Keresztelő Szent János” plébánia. A Déván eltöltött időszak felejthetetlen számomra. Igaz, hogy nem cukros az ottani gyerekek élete (én voltam a „cukorkás Balázs”). A feladatköröm nem volt konkrétan meghatározva, ezért nekem kellet magamat feltalálnom. Göthér Gergely: Pasztorációs évem első állomása a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet ÖregMihály Balázs otthon volt. Szociális munka terén, többnyire az öregotthonban lévő idősökkel foglalkoztam. Az idősek számára lelki programok szerkesztése, felolvasás, megbeszélések, mozgás elősegítő tánc torna vezetése volt a fő feladatköröm. Ugyanakkor a pasztorális tevékenységen belül ápoltam a plébániával való kapcsolatot, felajánlva segítségemet. A pasztorációs évem második állomása a székelykeresztúri Szent Kereszt Plébánia volt. Magam számára mindkettőt fontosnak találom, az itt szerzett tapasztalatok minden bizonnyal meg fogják hozni a kellő gyümölcsöt. Csíki Zoltán: Martin Roos püspök urunk gondolata volt, hogy szabadévre Németországba, pontosabban a FuldaJohannesbergi Keresztelő Szent János plébániára kerüljek. Elsősorban a német nyelv elsajátítása és az ottani életnek az áttekintése, megismerése volt a feladatköröm. Récsei Norbert: Nagybányán töltöttem (Máramaros megye). Feladatomat röviden így tudnám összefoglalni: figyeltem. Milyen tapasztalataid voltak?

Mihály Balázs: Ami számomra nagyon szép volt, de ugyanakkor nagyon kimerítő, az a nevelői munka. A gyerekek nyolc-tízes létszámú családokban vannak. Egypár alkalommal engem is megkértek, hogy pótnevelőként segítsek be. Ilyenkor egy „jó családapaként” kellett viselkednem. Reggel ébresztettem a gyerekeket, majd tisztálkodás után következett a közös reggeli ima. Ima után közös reggeli a nagy étkezdében. Amíg a gyerekek iskolában voltak, addig a mosógép segítségével megmostam a szennyes ruhadarabokat és

tiszta otthonnal vártam haza őket. A közös ebéd után együtt tanultam a gyerekekkel. Átélhetettem, hogy a legnehezebb munka az emberekkel való foglalkozás (minden elismerésem a sok gyereket vállaló szülőknek). Nagy-nagy szeretettel kell a gyerekek felé közeledni, amiből nem hiányozhat a jószándékú szigor. Türelmemet sokszor próbára tették, de ennek ellenére arra törekedtem, hogy elbeszélgessek velük, és segítsek, amennyiben tudok. Nagyon sok a lelkileg sérült gyerek (gondolok itt elsősorban azokra, akik árvák, félárvák.) A szülői szeretetet semmi sem tudja pótolni. Sokszor elgondoltam, mekkora ajándék, hogy szeretetteljes családi légkörben nőhettem fel. Az ottani gyerekek zöme éppen ettől a szeretettől volt megfosztva. Ezért is igénylik olyan nagyon a szeretetet (elég volt rámosolyognom a gyerekekre, máris ott tolongtak körülöttem). Nem beszélhetünk teljes egészében árvaházról. A gyerekek több mint felének élnek a szülei, de nagyon sokan közülük súlyos anyagi vagy szociális gondokkal küzködő családból származnak. Az ilyen gyerekek számára valójában egy meleg fészket biztosító hely. Sok gyerek itt tanul meg tisztálkodni, itt ismerkedik meg az aránylag normálisnak nevezhető élettel (van meleg házuk, mindennapi kenyerük és sorolhatnám tovább). Időmhöz mérten megpróbáltam a könyvtári munkából is kivenni a részem. Azután Csaba atya felkérésére a hetedik és a nyolcadik osztályos diákoknak én tartottam a hittanórákat. Nem könnyű kamasz gyerekekkel együtt dolgozni, de ha sikerül a megfelelő hangnemet megtalálni, akkor megjön az eredmény is. Göthér Gergely: Megtapasztaltam azt, hogy az emberekkel való viszonyban nagyon fontos, hogy barátságos legyek, közvetlen, vidám. Tudjak alkalmazkodni minden helyzethez és mindenféle emberhez, anélkül, hogy saját egyéniségemet feladnám. Törekedtem arra, hogy legyek megértő, segítőkész, aki nem elítéli az embereket, hanem próbálja az ő szemszögükből is nézni gondjaikat, bűneiket, Göthér Gergely problémáikat. Csíki Zoli: Kilenc hónap elteltével mondhatom, hogy sok tapasztalatban volt részem, szépekben és kevésbé szépekben egyaránt. Bővebben: a mindennapi nyelvkurzuson kívül, együtt imádkozás a plébánossal (laudes, vesperas), a szentmiséken való részvétel, az iskolában tartott heti két hittanóra, minden héten öreg és beteglátogatás, ismerkedés a különféle

Ø gIS

vallomÆ egyházi szervezetekkel, a fuldai kispapokkal való együttlét, és nem utolsó sorban a többi temesvári kispap-kollégámmal töltött idő tették ki nagyvonalakban az ottlétemet. Récsei Norbert: Tapasztalataim között szerepel jó és rossz is egyaránt (igaz a jó túlsúlyban van). Természetesen a negatív élmények kellemetlenül érintettek, de végül is így volt jó, mert közelebbi képet kaptam a valóságról.

Meséld el egy kedves élményed!

Mihály Balázs: Nagyon sok jó élményben volt részem. Lelkileg ami erőt adott, az a zsolozsma és a napi szentmise volt. János atyával együtt végeztük a zsolozsmát a hűvös templomban. Élmény volt számomra elbeszélgetni a gyerekekkel és betekinteni azok lelki világába. Akkor voltam nagyon boldog, amikor sikerült valamelyikük arcára örömet, mosolyt varázsolni. Élmény volt velük együtt dolgozni. Sikerült karácsonyi színdarabot betanítani, amely minden résztvevő számára felemelő élmény volt. Az ember örök fiatal a körükben. Volt olyan napom, amikor nagyon lehangolt voltam. Mi volt az, ami felvidított? Nem más, mint egy tiszta gyermekmosoly. Egyforma szeretettel kell feléjük közeledni, vagyis megkülönböztetés nélkül kell őket szeretni. Az is megtörtént velem, hogy az egyik gyerekre jobban odafigyeltem mint a másikra, s a gyerek megkérdezte „Balázs testvér, te jobban szereted Biancát, mint engem?” Ekkor estem gondolkodóba, hogy mindenkire egyformán kell odafigyelni. Göthér Gergely: Egy beszélgetésem folyamán valaki a következőket mondotta nekem: „A fiatalság könnyen azt hiszi, hogy csak neki van joga az élethez és robbantania kell a múlt minden emlékét. De a mi világnézetünk rámutat arra, hogy amint a jelen a múltból virágzott ki, úgy a jövő is csak a múltra épülhet, és csak úgy lehet előre haladni, ha egyik lábunkkal előrelépünk a jövőbe, a másik a földön áll a múltban. Mert aki két lábát emelné egyszerre a jövőbe, az földre esne.” Azért a feladatunk az, hogy Krisztushoz vezessük a mai ember kritizáló, hit tekintetében elhidegült, annyi támadásnak kitett lelkét. Csíki Zoltán: Egyik kedves emlékem az elsőáldozó gyermekekkel tartott utolsó kirándulásom (egynapos), amely tele volt különféle kedves meglepetésekkel és élményekkel. Már reggel, az indulás előtt megsejtettem, hogy rendkívüli nap lesz ez. A gyerekek rajongva vettek körül, s ez Fulda éjszaka kellemes érzéssel töltött el. Öröm és bánat volt a szívemben de ugyan ezt olvastam ki a gyerekek szeméből is. Öröm mert együtt lehetünk és bánat mert nemsokára véget ért a küldetésem és haza kellett

Ø gIS

utaznom Romániába. Este, amikor a kirándulásból visszaérkeztünk, nem akartak elengedni, hogy a plébániára menjek. Még együtt játszottunk és énekeltünk az iskola udvarán. Csak akkor éreztem mennyire összekötött bennünket az egy iskolaévi együttlét a hittanórákon. Récsei Norbert: Hittanosaimért sok mindenre hajlandó voltam. Télen egy alkalommal megegyeztünk, hogy szánkózni megyünk. Megjelentek a következő szombaton, de ha Récsei Norbert volt talán két szánkó náluk, az sok. Mondom: „Így nehezen fog menni.” Erre előkapnak a zsebükből egy-egy nájlonzsákot. Én nem voltam az a nagy szánkós, hiszen sík vidékről származom. Gyerekkoromban is legfeljebb úgy szánkóztam, hogy ha nem volt senki, aki húzza a szánkót, befogtam a farkaskutyát a szánkó elejébe és hajrá. Látni láttam már, hogy nem feltétlenül szükséges a szánkózáshoz szánkó, de soha sem merültem bele túlságosan ebbe a „tantárgyba”. Mivel elég hamar fog a hülyeség, egy kis biztatás után ráültem egy ilyen zsákra. Minden elég simán ment addig, amíg el nem kaptam egy kiálló fagyökeret. Jó formán el sem múlhatott a zsibbadás, mert a gyökér, kizökkentett a menetirányból, és keresztben haladtam tovább, amíg fel nem borultam. Az út további részét bukfencezve, illetve hason csúszva tettem meg, zsák nélkül. Milyen elvárásaid voltak a gyakorlati évet illetően?

Mihály Balázs: Nem voltak különösebb elvárásaim. Én úgy gondolom, hogy bennünket azért helyeznek különböző plébániákra, szociális intézményekbe, hogy olyan emberekkel is megismerkedjünk, akiket kitaszítottak a társadalom peremére. Fontos, hogy a szolgálat szellem erősödjön bennünk. Nagyon sokat gondolkodtam erről a témáról, hogy mi teológiai tanulmányaink után valójában szolgálni megyünk ki az emberek közé. Szolgálni számomra annyi, mint követni Jézus Krisztust. Csak néma és panasz nélküli szolgálatunkkal tudunk tanúságot tenni a világnak Krisztusról. FolytatÆs a 19. oldalon Készítette: András István és Simon Attila

k z ssØg Jézus Krisztus szavai: „Az aratni való sok, de a munkás kevés” ma is időszerűek. Úgy tűnik, hogy évről-évre kevesebb azon fiatalok száma, akik meghallják és követik Isten hívó szavát. Hogy miért van így, nem tudni. Egy azonban biztos: Jézus Krisztus mindig gondoskodik arról, hogy Egyházában az őt szerető és követő embereknek lelkipásztorai legyenek. Az idén 13 elsőéves hallgató kezdte meg tanulmányait a Hittudományi Főiskolán. Ismerkedjünk meg néhánnyal közülük.

valami nagyon szØpet istenØr MégIS: Kérlek, mesélj nekünk röviden magadról, eddigi életedről!

Oláh Zsolt: Szatmárnémetiben születtem 1984-ben. Négytagú családból származom. Szüleimmel, testvéremmel élek. Középiskolámat a Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban végeztem. Bodnár Attila: Nagyváradon születtem 1979-ben. Nyugtalan gyermek voltam. Kiskoromtól vallásos nevelést kaptam, de az élet úgy hozta, hogy vallásosságom elsatnyult. Fokozatosan eltávolodtam a templomtól. Két évet filozófiát tanultam, majd színésznek készültem. Isten azonban mást akart tőlem. Tatár Zoltán: Szatmárnémetiben születtem 1984-ben. Kiskoromtól fogva vallásos nevelést kaptam. Rendszeresen ministráltam. Középiskolámat a Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban végeztem. Baum Péter: Temesváron születtem. Szüleimtől vallásos nevelést kaptam. 20 éves koromban abbahagytam a templomba járást, mert nem láttam értelmét. Egy évvel később azonban fordulat állt be az életemben, minden megváltozott. Éreztem, hogy Isten valami fontosat akar velem. Czumbil Wilhelm: 1982-ben születtem Szatmárnémetiben. Édesapám asztalos, édesanyám gyermeknevelő. Középiskolámat Szatmárnémetiben végeztem a Foipeni Líceumban. Hurgoi Sándor: Zernyesten születtem. Négyen vagyunk

testvérek. Édesapám korán meghalt. Édesanyám és nagyszüleim vallásosan neveltek. Már kiskoromtól ministráltam. Az általános iskolát Zernyesten, a középiskolát Gyulafehérváron végeztem. Itt tanultam meg írni és olvasni magyarul.

MégIS: Mikor fogalmazódott meg benned, hogy pap akarsz lenni, mikor érezted meg Isten hívó szavát először az életedben?

Oláh Zsolt: Már kilencedik osztályos koromban megfogalmazódott bennem, az a vágy hogy pap vagy szerzetes legyek. Azóta készülök rá. Bodnár Attila: A hívást négy évvel ezelőtt éreztem, de akkor még nem vettem komolyan Isten hívását, nem indultam el a hívó szóra. Tatár Zoltán: Isten hívó szavát már régóta érzem, de erőteljesen csak a 11. osztály közepétől. Baum Péter: Néhány évvel ezelőtt kezembe került egy könyv, címe: „Valami nagyon szépet Istenért.” Teréz anyáról szól, aki feladta saját életét, azért, hogy másokat boldogítson. Úgy éreztem, engem is erre hívott Isten: Együtt sírni a sírókkal, együtt örülni az örvendezőkkel. Czumbil Wilhelm: Két évvel ezelőtt, de akkor még nem vettem komolyan. Egy fél évnek kellett eltelnie, hogy ráébredjek arra: Isten szólít engem. Ezután rendszeresen ministráltam, templomba jártam.

Ø gIS

k z ssØg Hurgoi Sándor: Már kiskorom óta mondogattam, hogy pap akarok lenni. Ezért is jelentkeztem a kisszemináriumba nyolcadik osztály után. A középiskolás évek alatt értettem meg igazán azt, hogy pappá kell lennem, Istent kell szolgálnom.

MégIS: Miért indultál el a hívás útján?

Oláh Zsolt: Azért mert úgy érzem, hogy csak így lehetek boldog, ez az én életutam, ezt kell járnom. Bodnár Attila: Úgy gondolom, hogy számomra ez az út jelenti az igazi életformát, ez az, amit Isten akar tőlem. Tatár Zoltán: A hívás útján azért indultam el, mert Isten hívó szava erőteljesen hatott, illetve hat rám. Baum Péter: Nagyon sokáig elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy pap legyek. Féltem elindulni az úton, mert felkészületlennek éreztem magamat. Úgy érzem, az eltelt néhány év alatt megértem valamennyire az elinduláshoz. Sokat segített egy pap barátom, aki mindig bátorított. Czumbil Wilhelm: Bár későre ébredtem rá, hogy valóban Isten szólít engem, de amikor rájöttem, úgy éreztem, engedelmeskednem kell neki, és ezért indultam el ezen a pályán. Hurgoi Sándor: Azért indultam el a hívás útján, hogy tudjam továbbadni másoknak, amit Jézustól kaptam, kapok. Úgy érzem, segítenem kell az embereken. Igaz, más életformában is lehet másokért élni, de én ezt az utat tartom a legalkalmasabbnak.

MégIS: Mi a véleményed milyennek kell lennie egy mai papnak, milyen adottságokkal kell rendelkeznie? Oláh Zsolt: Először is jó kereszténynek kell lennie.

„J jjetek utÆnam!

Øg IS

Ezenkívül még sok olyan dolog van, amivel egy papnak rendelkeznie kell. Felsorolni nem igazán tudom úgy, hogy ne hagyjak ki semmit, de az emberek felé való nyitottságot mindenképpen szeretném kiemelni. Bodnár Attila: Azt, hogy egy papnak általában milyen tulajdonságai kell legyenek azt mindannyian tudjuk. Azt azonban, hogy egy mai papnak milyen karizmákkal kell rendelkeznie nehezebb megfogalmazni. Szerintem fontos a rugalmasság, és az, hogy a mai változó időkben tudja jól felhasználni a kor által nyújtott modern lehetőségeket is a pasztorációban. Tatár Zoltán: Egy mai papnak egyforma megértéssel kell fordulnia minden emberhez. Legyen alkalmazkodó, fejlődőképes. Ami a legfontosabb legyen példakép, éljen helyesen. Baum Péter: A legfontosabb dolog, amit egy paptól mindig elvárnak az, hogy legyen benne szeretet, mindenkit egyformán szeressen, ne nézzen le senkit. Czumbil Wilhelm: A mai papnak jó vezetőnek kell lennie. Legyen példamutató, humoros. Érthetően beszéljen, hogy Jézus tanítását minden embernek közvetíteni tudja. Hurgoi Sándor: A mai pap legfontosabb tulajdonságai a következők kell, hogy legyenek: türelem, kedvesség, együttérzés. Mindenekelőtt szeretnie kell híveit. MégIS: Köszönjük. Isten áldása kísérjen titeket.

Sebestyén Ágoston

n emberekhalÆszokkÆ - Mt 4,19 tes

hÆzunk Az idéntől Illyés Zsolt lett szemináriumunk lelkivezetője és a liturgika tanára. Önmagáról, terveiről, elvárásairól kérdeztük. Meséljen önmagáról, tanulmányairól!

1970-ben születtem Csíkszentsimonon. 1977-ben Székelyudvarhelyre költöztünk és 2. osztályos koromtól érettségiig Udvarhelyen laktam. Érettségi után (1988) rögtön felvételiztem a gyulafehérvári teológiára, és tanulmányaimat 1989-ben kezdtem el, az akkor még kötelező katonai szolgálat után. Egy év múlva a püspök úr kiküldött tanulni Budapestre, a Központi Szemináriumba. 1995-ben jöttem haza, teológiai licenciátussal. Ezután következett öt év a pasztorációban: két év Csíkszeredában, egy év Gyergyószentmiklóson, majd pedig újabb kettő Marosvásárhelyen. Mindenütt segédlelkészként tevékenykedtem. 2000-ben Rómába mentem folytatni tanulmányaimat, a bencések Sant Anselmo egyetemére, a liturgikus intézetben. Három évig ott laktam a bencések között a szerzetesházban. Onnan kerültem éppen most haza, miután szaklicenciátust szereztem liturgikából. Hogyan fogadta kinevezését?

A kinevezés nagyon váratlanul ért. Sok mindenre számítottam, sok mindent elképzeltem, de erre a lehetőségre nem gondoltam. Először nagyon megijesztett a feladat. Felkészületlennek, tapasztalatlannak és méltatlannak éreztem magam erre a felelősségteljes munkára. Felelősség! Ez még mai napig is nagy-nagy súllyal nehezedik a vállamra és a szívemre. Tudom, hogy nem csak rajtam múlik ennek a fajta munkának a „sikere”, de már csak az a rész is, ami ebből a felelősségből rám esik, épp elég súlyos számomra. Azért is esett rosszul az elején ez a kinevezés, mert nagyon vágytam a plébániai, lelkipásztori munkára. Azt reméltem, hogy plébános leszek, amiről mindig is álmodtam. Hetekbe telt míg eljutottam oda, hogy erről tudjak úgy lemondani (remélhetőleg nem egy életre), hogy ne kókadjon le tőle a fejem. Most már kész vagyok arra, hogy Isten akaratát így kövessem, ha Ő ezt most

így kéri.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Nem könnyű erre a kérdésre válaszolni. Egészen világosan csak egy dolgot látok: szeretném mindig a Szentlélek indításait követni. Mikor itteni munkámra gondolok, mindig az az első, hogy azért könyörgök, hogy a Szentlélek világosítson meg, mutassa meg, hogy mi az Ő terve, mi az Atya akarata. Egyelőre szeretném megismerni a kispapokat, életkörülményeinket, a keretek adta lehetőségeket, és hogy menynyire életadóak és növekedést segítőek ezek a keretek. Amit viszont már első perctől szeretnék: egyfajta differenciált foglalkozást, vagyis legalább az elsőévesekkel és a szentelés előtt állókkal egy kicsit külön is foglalkozni. Milyen elvárásai vannak a kispapok felé?

Erre a kérdésre elsősorban spirituálisként szeretnék válaszolni és nem tanárként (mivel ez utóbbinál elég egyértelmű a válasz). Nincsenek, és szeretném, hogy ne is legyenek elvárásaim a kispapokkal szemben. Éspedig azért nem, mert azon a területen, melyen spirituálisként dolgozom, nagyon sok minden kegyelem kérdése is. Én pedig nem akarok sem a bíró, sem az ítélkező szerepébe helyezkedni, hogy megmondjam, hogy kitől mi (lenne) elvárható. Egyszerűen csak szolgálni szeretnék: társul szegődni kihez-kihez (ha megengedi, s azért sem sértődöm meg, ha nem), és segíteni a növekedésben, az útján való előrehaladásban (legyen az önismeret, Isten-kapcsolat, hivatástisztázás vagy

bármi egyéb).

Mit üzen a kispapoknak?

Mit is mondhatnék? Először is szeretnék köszönetet mondani nektek azért a megértésért, jóindulatért és segítőkészségért, amit már első naptól tapasztalok a részetekről. Ez sokat segít nekem a beilleszkedésben, a „belerázódásban”. És azt kívánom mindannyiunknak, hogy sikerüljön valamiképpen olyan közösségi életet kialakítanunk, ahol a sokféleség gazdagít és gyönyörködtet, az egység és a békesség összetart, a szeretet éltet és örömet ad, az élő hit és a remény erőt ad és lelkesít, a szolgálat szelleme támogat és bátorít; és mindezek által közösségünben tapasztalhatóvá váljék a feltámadt Krisztus jelenléte és a Szentlélek hatékony működése. Egy ilyen légkör mindanynyiunk gazdagodását szolgálná, Isten dicsőségét és embertársaink javát. Isten áldása legyen rajtunk, hogy így legyen!

ØgI S

vall o mÆ Göthér Gergely: Belső szabadság és személyesség. E két legfőbb elhatározás és alapelv rajzolja ki előttem az eljövendő papság képét is. A szabadság jelentheti persze adott esetben a régi keretek, korlátok megbocsátását is, de nem ez a lényege. Túlmutat minden törvényen, örömmel tölt el, olyan örömmel, amely képes megvilágítani egész életünket. Az említett személyesség szükségképpeni velejárója lenne, hogy annak mind az Isten felé, mind pedig az emberekhez fűződő viszonyban meg kell mutatkoznia. Csíki Zoltán: Amikor az ember új útra és számára egy ismeretlen helyre indul, az elvárásai eléggé nagyok és ugyanakkor homályosak. Az első benyomásom azonos volt az elhagyatott Krisztuséval. Megkérdeztem magamtól: „Uram hová kerültem?”. Viszont már itthontól egyetlen vágy töltötte be gondolatvilágomat és lelkemet, éspedig: azt akarom mindig tenni amit Krisztus helyettem tenne, vagyis Krisztus legyen az egyetlen vágyam és mércém. Visszatekintve úgy látom, hogy ez a vágyam valóban teljesült nemcsak az örömben, hanem a fájdalomba is sikerült azonosulnom Krisztussal. Boldog tapasztalat volt ez a Mesterrel és a Mester mellett, amely gazdagított engem és az ottlévő híveket is. Récsei Norbert: A plébánossal szemben egyetlenegy elvárásom volt, hogy legalább két-három nappal a „bevetés” előtt szóljon, ha lehetséges, hogy legyen időm felkészülni. Ezen kívül talán volt még egy, ami általános jellegű elvárás nálam, mindenkivel szemben: hogy emberként kezeljenek.

Mennyire sikerült gyakorlatba ültetned a tanulmányaid során elsajátított elméleti tudást?

Mihály Balázs: Teológiai tanulmányaink során megpróbáljuk a lelkipásztorkodáshoz szükséges tudást elsajátítani. Ittlétünk alatt csak elméleti dolgokkal találkozunk. A gyakorlati oldala majd csak szentelés után következik be. Meggyőződésem, hogy minden tantárgy fontos, amivel itt találkozunk. A mai világban sokkal nagyobb a kihívás jó papnak lenni, mint régebb. Elanyagiasodott és reklámokkal teli világunkban nagy a sátán uralma. Leplezett formában próbálja az emberiséget Istentől elszakítani. Nekünk, akik a papságra készülünk mindent meg kell tennünk, hogy ezekkel a kihívásokkal felvegyük a harcot. Törekedjünk – és minden kisebbévesnek is üzenem – a Szentírást megismerni és a mindennapi életre alkalmazni. Kényelmetlen volna, hogy hiányosságaink miatt kellene a világ előtt szégyenkeznünk. Törekedjünk minél többet magunkba szívni a szent tudományokból, hogy Krisztusnak jó papjai lehessünk. Adja Isten, hogy így legyen. Göthér Gergely: Az „elme” hasonlít egy „kerthez”, ahol elveted a magokat, vagyis a gondolatokat, benyomásokat, elképzeléseket. Úgy gondolom, hogy a tanulásnak, a neveltetésnek a jellemet, az erkölcsöt kell fejlesztenie. A tudás fontos, de bölcsen kell bánni vele. A tényező, amely sikerre visz az élet művészetében nem csupán a tudás, hanem az ihletettség, a bölcsesség, a lelkesedés és a jóindulat.

Øg IS

folytatás a 15. oldalról

Csíki Zoltán: Ez egy hasonló kérdés ahhoz a helyzethez, amikor a férj a feleségét megkérdezi, hogy mennyit sikerült a leszedett gyümölcsből a piacon eladni. A teológia négy éve alatt érlelt gyümölcseimet kellett elméleti és gyakorlati síkon átültetni a valóságba. Elég sok helyzetben beláttam, hogy amit nem láttam annyira fontosnak a teológián odakint bizony kellett volna tudnom. Amit e négy év alatt tanultam csak alap, hisz ezeket a tanulmányokat a kispapnak és a papnak mindig tovább kell vinnie és felújítania. Tehát erre az alapra tovább kell építeni. Az is igaz, hogy bizonyos pasztorációs kérdések és gondok esetén valósággal tehetetlenné válik az ember, és be kell látnia, hogy különféle helyzetekben semmiféle teológiai tantárgy nem nyújt segítséget. Most fontosabbnak látom a teológián való szellemi gyümölcsöztetést, hisz ez az idő soha vissza nem tér. Amit itt elmulasztottunk az előbb-utóbb be kell hoznia a papnak, ha valóban Krisztusért és az emberekért akar élni. Récsei Norbert: Hogy gyakorlatba mennyit tudtam átültetni nem tudom. Inkább úgy felelnék erre a kérdésre, hogy amit eddig tanultam, annak sok esetben hasznát vettem (még mindnek nem, de soknak). Arra is rájöttem, hogy még az is nagyon kevés – persze tisztában vagyok vele, hogy mindent amúgy sem tudhat az ember. Hasznosnak találtad-e a gyakorlati évet?

Mihály Balázs: Igen. Szükséges. Egy év áll rendelkezésünkre, hogy döntsünk: Krisztus papjaként vagy családapaként akarunk szolgálni. Azt tapasztaltam, hogy ez a gyakorlati év egy kis csipetnyi ízelítő mindabból, ami ránk vár. A teológia falai közül sok mindent másképpen látunk, ezért jó hogyha egy kis tapasztalatot szerzünk a világ realitásáról. Meggyőződésem, hogyha egy pap szentként él, akkor életével megszenteli a közösséget, és ez meg is látszik a hívő közösség életén. Köszönöm Istennek a gyakorlati évet, a jelenlegi gyakorlatozóknak kívánok sok kegyelmet, erőt munkájukhoz és hivatásukban való megerősödést. Göthér Gergely: Igen. Mondhatom, hogy megérte és nagyon jó volt számomra. Csíki Zoltán: A gyakorlati év nemcsak gazdagít lelki és szellemi szempontból, hanem egy olyan horizontot nyit meg a gyakorlatozó számára, amely motiváltabbá teszi az elkövetkezendőkre. Ezt a dimenziót csak kint lehet megtapasztalni, és jó ha egészséges körülmények között történik meg. Ha én mindent megteszek, ami tőlem telik akkor biztosan jó, hasznos és gazdagító élménnyé lesz. Köszönöm szépen. Récsei Norbert: Eddig nem volt más a gyakorlati év a szememben, mint egy plusz év, ami csak hosszabbá teszi a tanulmányaimat. Viszont most már egyre több jó oldalát látom. Azonban hozzáteszem, ezt csak abban az esetben látom így, ha az akolitus feladatait tág értelemben nézem. Ha szigorúan vennék, úgy látom, hogy nem sok értelme volna.

Készítette: András István és Simon Attila

arch vum

a keze és ama kilincs? Soha meg nem hallott szavak! És amikor tenyerében egy másik tenyér volt? Sejtjeim égve sugározták énem valóját-mélyét ! Tombolt belőlem az önközlés. És hallgattunk. Aztán becsengettek és többé nem figyeltünk az órákra. Aztán eltelt az idő és ma már mást jelent a fiatalság. A Jóisten észre sem vette mire gondol, csak azon kapta magát, hogy arcán melegen olvadt szét az a csodálatos szelíd isteni mosoly. Ha nem tudunk együtt lenni a dolgokkal, hiányérzetünk lesz. Az a valami, ami nem tud lelkünk mélyében helyet

el m

! n e t is

r e z s

e er sz

találni, az szorongást okoz. Kedves Olvasó! Ön most otthon van? Otthonos az a ruhadarab, ami bőréhez ér és Önhöz tartozásával egységre hívja Önt? Mi van most Ön körül? Barátok azok a tárgyak, emberek, akik Ön mellett vannak, vagy nem ismeri őket? Szokott Ön ismerkedni? Léptekkel, folyosókkal, fogkefével, emberekkel... A szavai valóban azt mondják el, ami önmaga? Egyek gondolataival, mélységes valójával? Emlékei helyet kaptak Önben? Egy szenvedélyes sofőr barátom, autóvezetési mániája ellenére néha nagyon feszélyezetten, nyugtalanul ül a vezetőülésben. Idegen tőle a kapcsolókar, a pedálok szinte ellenségei lesznek. De amikor belefárad ezekkel harcolni, magába öleli őt az autóülés, kezébe simul a kormánykerék, egy lesz az autójával és az út, mintha szétnyílna előtte, hogy magába fogadja őt. Ilyenkor megértem

n te is

milyen jó autót vezetni. És a Jóisten szelíden mosolyog. Ezekre nagyon keveset figyelünk. Pedig ez a boldogság íze. A Jóisten menynyországra teremtett mindnyájunkat. Azokat is, akik alig tudnak egy pár imát, a Jóistenről halottak ugyan, de nem tudják, hogyan cseng a hangja, nem ismerik lágyan figyelő tekintetét. És a Jóisten becsöppenti lelkükbe egy óvatlan pillanatban az egység örömét. Talán hirtelen szerelmesek lesznek. És a Jóisten szelíden mosolyog. Amikor egy szerelmes nagyon figyeli szeretőjét, megfeledkezik magáról. Kedvese szemében ugyan felfedezheti önmagát is, de ebben is csak az Ő fénye a fontos. Minden energiája egy fénnyé lesz, ami elszalad magától és elébe fut kedvesének. És „valahol félúton” e két fény összeölelkezik. És már nem tudom ki vagyok én, nem is érdekel, de te sem tudsz magadról; itt, fényeink fókuszában csak mi vagyunk. A temegén. A harmadik, aki fontosabb kettőnknél, akiért ha kell meghalunk, akiért leáll a pillanat, a Nap az égen felejti magát, a mennyország megcsókolja a Földet. És a Jóisten mosolyogmosolyog szelíden. Néztem a szerelmeseket elüldögélni egymással. Semmit nem tettek. És tették ezt a nagyon komoly „semmit” órákig, napokig és szomjúhoztak, hogy mindig újrakezdhessék. A testiség mindennek csak ruhája. Ezen öröm egyik megnyilvánulása, színe. Egy lepkeszárnyat csodáltam egyszer. Bársonyos selymes könnyedsége táncolt a légben. És csiklandozta a bőrömet. Megfogtam és igen bután arcomhoz súroltam. E szétporladt dicsőség még ma is égő heg az arcomon. Nagyon csúnya a leporladt lepkepikkely. Láttam embereket – nagyon fájt – akik csak a pillangót akarták, röptét már nem. És leporladt szárnyhártyával a kezükben mellkasukra telepedő fájdalommal mondták: „Csak ideál! Kamasz voltam és naiv. Fiatal és bolond. Nem, nem létezik!” És a Jóisten könynyekkel szemében, szelíden mosolyog! Kedves Olvasó! Ön hogyan érinti az Ő kezét? Ön hogyan lesz egy a hangjával? Ön akar repülni? Úgy-e, nem tűzdel pillangószárnyakat önzésének durva deszkájára?Jóisten, mosolyogsz most?

Nagyon bátortalanul jött oda a padomhoz. Mintha önmagát tuszkolta volna. Az az önmaga, aki annyira vágyott, olyan hosszú ideje „arra a csodára”, tuszkolta azt az önmagát, aki olyan bátortalan volt, olyan törékeny a nagy varázslat előtt. A Jóisten szelíden mosolygott. Szóval, odajött a padomhoz. Emlékszem minden foltjára annak az osztályteremnek. A függöny sóhajára, az ablakon átsimuló, krétaporba merülő napfényre, a motorinaszagtól párolgó padlóra... Ott állt előttem és egyszer csak több lett a minden és nagyon kevés: „Barnabás... én... szeretlek téged!” A Jóisten szelíden mosolygott. Előttem, bennem egy kislány arca – bennem feszül minden szó és kiáltás. És álltam. Az idő furcsán-megadhatatlan válaszomra telepedett és ilyenkor nem történik semmi rendesen, mert olyan bután lesz „rendessé” minden. Nem tudom utána mi történt. Talán átbillentettem magam egyik lábamról a másikra, talán felemelni akartam kezem, de elhazudva mozdulatom csak arcomhoz kaptam. A Jóisten szelíden mosolyodott el. Ő volt az! Jézus mélyen megrendülve készül valahová. Messzire. Egyedül kell mennie. Barátait mind itt kell hagynia. A tanítványok értetlen és megszeppent kisfiúszemeikkel követték Jézus minden pillantásnyi tekintetét, mit érint szeme sugarával, gondolataival. Mert mindaz, ami Jézus láthatatlan jeleit viseli magán, majd ereklyévé válik, kabalává, szeretett-fájdalmas közös emlékké. Jézus elmegy. Ez az utolsó vacsora. És amit még hátra akar hagyni olyan sok, olyan nagy és olyan szent, hogy a szavak nem is jelenthetnek már semmit. A világ, a teremtés, a megváltás, a barátság, szeretet egyetlen kulcsszavai: Legyetek egyek. Amint én és az Atya egyek vagyunk (vö. a Szentháromság teljes teológiája – és még ez is kevés e lényeg egységének nagy titkához) úgy legyetek ti is egyek. A Jóisten szelíden mosolygott a meghatottságtól. Minden az egyre törekszik. Amikor a tenyér rátalál egy kilincsre, hozzáér, körülöleli, egy lesz vele. Szinte méltatlan e mozdulathoz, hogy eredménye csupán egy ajtó kinyílása. Kedves Olvasó! Ön mikor érintett utoljára kilincset? Emlékszik arra a kilincsre? Miről beszélgetett vajon abban a pillanatban

ØgIS

Ha ott vagy vélem...

arch vum

G ond olato k a f élelemr ől

Gyér eső után az erdőt járom, miközben gomba és eper után nézelődöm. Valami megmozdult egy bokor tövén, s hogy kíváncsiságomat kielégítsem, közelebb lépek. Egy sündisznómama hat gyönyörű fiókával. Mint a mama szoknyája mögül a kisgyermek, úgy leskelődnek rám kíváncsian a fiókák. Arra gondolhatnak, hogy ilyen erdei „kétlábút” még sohasem láttak. Félnek is, nem is, de azért megtartják a tisztes távolságot. A sünmama határozottan felém tart, s mire észbekapok, a fiókák és közém ékeli magát. Sípolva fújtat, és mereven néz, s amit a szemében látok az valahogy ismerős. Álmából felvert őzike szemében láttam hasonlót, s már tisztában vagyok vele: ez a félelem. Ha egyedül lenne, a fiókák nélkül, akkor is félne, de ez valahogy más. Ebben bátorság van és harcrakészség, hogy kicsinyeit bántódás ne érje. Milyen érdekes! A legtöbb ember, mint rosszat tartja számon a félelmet. Valóban lehet rossz, ha több a kelleténél, de lehet jó is, megfelelő mértékben az élet védelmére. Betegségben, nyomorban, háborúban, létbizonytalanságban „sarokba szorító” ereje van. A „jobb félni, mint megijedni!” közmondásban is a kisebbik rosszat ismerjük fel a félelemben. Kintről-bentről törhet ránk, és eredhet Isten tudja hány forrásból. A Biblia jól ismeri a félelem jelenségét. A választott nép annyi vándorlásban, létbizonytalanságban bőven megtapasztalhatta. De felismeri pozitív oldalát is. Mint belső erő, alapja lehet a tekintélytiszteletnek, a tapintatnak, az érték-féltésnek, az istenszeretetnek. Röviden: minden esetben át- vagy kidolgozást igényel. Jézus is félt. „Halálosan szomorú” volt a lelke az Olajfák hegyén, de ezzel a félelemmel „ékelte” be magát a szent és a rossz közé, még ha vért kellett is izzadnia. Így lett félelemből féltés a szeretet műhelyében. A feltámadásban félelme elmúlt, de féltése megmaradt. Védi, szereti övéit, s mi

bízva mondhatjuk: Ha ott vagy vélem, nem félek semmi bajtól! Még egy ideig farkasszemet néztünk, de nem mozdult a sünmama. Ahogy visszaléptem, és szűnni látta a veszélyt, békésen, maga előtt terelve fiókáit, eltűnt a bokrok között.

Arról, hogy semmitől nem kell félni

Ha jó ügyet védsz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, s ezért jó volt az is, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védsz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz. (Részlet Márai Sándor Füveskönyv c. művéből)

Ø gIS

archivum -

Intézetünkben 2000. márciusában Dóczy Péter színművész tolmácsolta Pilinszkyt, tulajdonképpen egy közös meditáció volt a költészet, a zene és a képek segítségével. Az előadás után készült vele az itt következő interjú.

MégIS: Mesélj az otthonodról, életed alakulásáról... Dóczy Péter: Egy római katolikus családba születtem bele hatodik gyermekként, negyedik fiúként. Édesapám komoly vallásos hitéletet élt, hála Istennek volt honnan tudomást szereznem Jézus valóságáról. Szépek a gyermekkori emlékeim közül a hajnali rorate szentmisék, ahogyan a nagy hóban megyünk a Jézus Szíve templomba a Mária utcán. Valaha bennem is volt egy szándék, hogy pap legyek, elég korán elkezdtem ministrálni, már otthon úgy hat éves koromban a nagynéném apáca volt, csak aztán megszüntették a rendet, és nálunk vasalt meg főzött hétköznapokon – és neki voltak ilyen ampolnái, s bizony nem egyszer játszottam, hogy én vagyok a pap bácsi és szentmisét mondok. Ennek folytatásaként piarista gimnáziumban jártam, azután pedig civil pályára adtam a fejem. Gyakorlom a vallásomat. Ami nagyon erősen dominál bennem, az édesapámtól kapott szellemi ajándék, a másik pedig Jelenits István volt magyar és hittan-tanárom, akitől úgy érzem, nagyon sokat kaptam.

MégIS: Hogyan épül össze benned a vallás és művészet? Dóczy Péter: Szerintem pont azért adta Isten nekünk a művészet lehetőségét, hogy megismerjük a vallást is, hogy felhívjuk a figyelmet olyan emberek számára, akik el vannak foglalva a mindennapok gondjaival, hogy azokon a katartikus élményeken keresztül egy valóságos életvállalást, az öröm és a szenvedés keresztjét meg tudjuk mutatni számukra. Ezt hangsúlyozom: egy valóságos élet vállalását. Mert talán a művészetnek ez a legnagyobb feladata, hogy megmutassa az embereknek azt, amit nem mernek felfedezni, ami mellett sokszor minden nap elmegyünk, és csak az veszi észre, aki más szemmel jár a világban.

MégIS: Tehát a valóság túlmutat önmagán, egy szellemi valóságot céloz meg... Dóczy Péter: Igen, igen. A görögök nem véletlenül törekedtek a katartikus élményekre, és nyilván Pilinszkynél is egyébként nagyon fontosak a katarzisélmények, amely „quasi” egy ütés is lehet sokszor, amitől az ember feleszmél, s valóban az ember megtalál valamit, akár lehet egy ököl, de lehet egy áramütés, de lehet a szeretetnek egy olyanfajta koncentrált megnyilvánulása, ami rádöbbenti az embert arra, hogy merre kell mennie.

MégIS: Mi ragadott meg Pilinszkyben, és ez milyen Új szempontokat adott további életedhez? Dóczy Péter: 1975-ben egy ilyen irodalmi szakkör alkalmából eljött hozzánk Pilinszky, amolyan költő-diák találkozóra. A hangja ragadott meg először. Fantasztikusan vékony, nagyonnagyon magas, szinte nem is a földön járó hangja volt De egyébként nagyon is a földön járt, mert egyik cigiről a másikra gyújtott. Szóval naplóját olvasva nagyon érdekes felfedezést tettem. Hányszor próbált lemondani erről a szenvedélyéről, és mégis mindig megmaradt ez neki. Ugyanakkor mennyi mindenre tanította őt szerintem saját szenvedélye, hogy milyen mélységekbe és magasságokba tárja fel magát. Hogy

mi ragadott meg benne? Az egyszerűsége, a hajlíthatatlansága, hogyha megérezte azt a pontot, ahová el kellett jutni, oda eljutott. Megérezte azt, hogy a bűn maga is arra szolgál, hogy képe-

sek legyünk megváltozni, Ha már felfedeztük, és látjuk bűneinket, és megpróbálunk ellene tenni, akkor a mi bűnünk lehet egy olyan kereszt, amivel későbben, ha átjutunk, és túl tudunk lépni rajta, akkor reális érzékünk lesz ahhoz, hogy az egész világot úgy lássuk, ahogy valóságosan van. Hogy ne kritizáljunk, ne ítéljünk, hanem fogadjuk el az emberi valóságot, és próbáljunk meg mindent, hogy az embereket közelebb vezethessük Jézushoz és egyben önmagukhoz is. MégIS: Menyire határozta meg ez életedet, és hogyan próbálod megvalósítani? Dóczy Péter: Hát igyekszem, igyekszem, de ez egy nagyon komoly dolog. Talán Őt idézném: „Hogy csak vakon tapogatózva haladhatunk előre, és ezt a tapogatózást nem pótolhatja semmi divat, a legharsányabb kiáltás sem.” Próbálok én is napról-napra botorkálni a világban, és megpróbálom kitapogatni, mi az az út, amely minden emberhez is elvezet, meg önmagamhoz is, és természetesen Jézushoz is. Egyik nagyon mély élményem volt, amikor naplójában olvastam, hogy „Isten engem nemhogy megért, de szüntelenül teremt. Nem olyanná kell lennem amilyen vagyok, hanem ami vagyok.” Hát erre készülök.

MégIS: Általában minden ember megfogalmaz magának, vagy átvesz egy olyan gondolatot, amelyben úgy érzi, egész valója kifejeződésre jut. Van-e neked ilyen jelmondatod? Dóczy Péter: Hát több ilyen dolog van, én nem tudom egyre korlátozni, de van egy-két dolog, amely közel áll hozzám. Egyik a Merénylet című versből: „Megtörtént holott nem követtem el, és nem történt meg holott elkövettem.” vagy a Pascaltól amely így hangzik: „Két fehér súly figyeli egymást két hófehér és vaksötét súly, vagyok, mert nem vagyok.”

Márton József (2000/1)

ØgIS

y g i V

V gi

A rejtvényben: C. H. Spurgeon angol hitszónok egyik gondolata van elrejtve

g r o

* - Mondd, miért égett le a férjed mindkét füle ? - Részegen telefonálni akart és a vasalót vette fel. - Na de miért mind a két füle ? - Ja,mert öt perc múlva visszahívták. * - Drágám, szeretnél egyszer egy hatalmas, sárga, sok-sok lóerős autóban utazni, amelyet nem kell vezetni, mert sofőr ül a volánnál? - Igen, ez nagyszerű lenne! - Akkor gyere, szálljunk fel a buszra!

* Az apacs törzsfőnök cserkészni indul a fiával. Halkan osonnak az avaron a folyóparti rekettyésben, amikor az öreg hirtelen felegyenesedik és felkiált: - Uff ! A fiú a vízbe veti magát, átúszik a másik partra majd vissza, és lihegve követi tovább a törzsfőnököt. Egy óra múlva

) : ó

az öreg ismét felkiált, a fiú ismét átúszsza a fólyót, s folytatják a cserkészést. Amikor a főnök harmadszor is „uff”-ot kiált, a fiú mérgesen kifakad: - Én már uftam eleget, moft már uffál te !

* - Az orvos megtiltotta, hogy bort igyak. - És most nem iszol? - Nem: kenyérrel mártogatom.

( :ó

Egy fiatal ejtőernyős az első próbaugrásnál kétségbeesetten rángatja a különböző madzagokat. Hiába, az ejtőernyő nem nyílik ki. Zuhan, zuhan, egyszer csak – úgy 3000 méteres magasságban – szembetalálkozik egy emberrel: - Uram nem ért véletlenül ehhez a vacakhoz ? - Sajnos nem - feleli a másik - Én csak a gáztűzhelyet akartam begyújtani..

sz rakozÆs

* A kishivatalnok beront a főnökéhez. Kinyújtja a nyelvét, az arcába önti a kávéját, és a fejére húzza a papírkosarat. Ekkor benyit egy kollegája: - Csak vicceltem, Józsi. Nincs is ötösünk a lottón...

* A favágó világbajnokság győztesét interjuvolják az újságírók: - Mondja, hol tartotta az edzéseit ? - A Szaharában. - Miért, ott vannak fák ? - Mostmár nincsenek.

Vízszintes 1. A gondolat első része (zárt betűk: A, S, G, S, Y) 13. „ …találmánya” (Dumas) 14. Világos angol sör 15. Germán nép 16. Jogosan kijáró 18. Lóvá … (becsap) 20. Érzés része! 21. Holland és spanyol autójel 22. Középen szenved! 24. A szót a személyre irányítja 26. Hideg évszakban lévő 28. Erik … (német kerékpárversenyző) 30. Román autójel 31. Ezüst vegyjele 32. Bor „szülőhazája” 34. London folyója 36. Vágószerszám 38. Az egyik művelet 40. Kiejtett betű 41. Középen lead 42. Becézett női név 43. Német zóna 45. Atléta gyakorlata 48. Fejetlenül zöng! 50. Részben fellebbez! 51. Lapos 52. Air. … 54. Lehajít 56. „Énekek …” 58. Előtagként új 60. Olasz szerelem.

Függőleges: 2. Szaktárs 3. Ügyet fejleszt 4. Német tea 5. Eötvös Lóránt Tudományegyetem 6. Orosz igen 7. Hazai folyó 8. Kötelet aláengedő 9. Számtani műveletet végez 10. Üres kéz! 11. Erődítménymaradvány 12. „… Tamás talpasai” (regény) 13. A gondolat második része (zárt betűk: É, G, V, O) 17. Magánakvaló 19. Ruhadarab 23. Lehetséges, várható 25. Ház része 27. Folyó üledéke 29. Haragos 33. Zavarni kezd! 34. Morze-hang 35. Iskolai tevékenység 37. Ébred (régiesen) 39. Női magazin 42. Spanyol, svéd, osztrák autójel 44. Köteléktől szabadít 46. Német határozatlan névelő 47. Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola 49. Német pohár 53. Talál 55. Páratlanul álmos! 57. Azonos betűk 59. Francia Arany

Készítette: Fodor László

A megfejtést postán vagy e-mailen várjuk szerkesztőségünkbe, legkésőbb 2003. december 10-ig. A helyes megfejtést beküldő olvasóink közül egy jutalomban részesül. Legutóbbi rejtvényünk helyes megfejtése: „MEGOSZTOTT, Ő MAGA OSZTATLAN ÉS ÖNMAGÁVAL AZONOS MARAD” Könyvjutalmat és MégIS előfizetést nyert: Kiss Király Tünde.

ØgI S