Issuu

mØgis

A tartalomból

A béke és közösség Lelke /3/ Krónika /4/ Az egység útján /4/ The Kid (a Kölyök) /5/ Hiteles testamentum /5/ Háztetőkről… vagy éppen a számítógép mellől! /6/ Ég és föld között /7/ Ha pünkösdkor szép az idő, sok bor lesz! /8–9/ Az orosz pravoszláv egyház /10/ A magot a keresztények vére képezi /11/ A pap attól pap, hogy végtelenül jó ember/12-14 Menteni, amit még lehet /15–16/ Erre hív az egyház /16–17/ Gyarapodott a család... /18/ 10. születésnap /18/ Leborulás /19/ A béke apostola – XII. Piusz pápa /20–21/ Kereszttel Európába! /22/ Vigyorgó:) /23/ Keresztrejvény /23/

Øg IS

VII. évfolyam 2. szám Megjelenik évente négyszer. Kiadja a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola

szerkesztők: Stanco Attila, Takó István, Bakos István, Karácson Tibor, László Rezső, Sebestyén Ágoston, Buna János, Vakon Zsolt, Frigy Zoltán, Kicsi István (főszerkesztő), Szőcs Csaba, Veress Lóránd korrektúra: Walter Ilona SSS felelős munkatárs: László Áron nyomda: KABDEBÓ-TIP S.R.L. Főhat. eng. szám: 782/1990 ISSN 1454–2684 szerkesztőségünk címe: Str. Bibliotecii nr. 3 2500 Alba Iulia – RO honlap: www.hhrf.org/gyrke/megis e-mail: megiske@freemail.hu

Az aláírt cikkekért szerzőik vállalnak felelősséget. A szerkesztők véleménye nem feltétlenül azonos a szerzőkével.

nnep marg jÆra

Valahogy az az érzésem, hogy a pünkösd az elfelejtett isteni személy mellőzött ünnepe. Mert ha megfigyeljük, legtöbb imádságunk az Atyához, vagy a Fiúhoz szól, a Szentlelket mintha elfelejtenénk, s pünkösdi ünneplésünk is legtöbbször kimerül abban, hogy árkon-bokron keresztül száguldva valahogy felvergődünk a Nyeregbe, hogy részt vegyünk a csíksomlyói búcsún, utána pedig rohanunk le a hegyről, vissza a sokszor eszeveszett gyorsaságú hétköznapokba. Napok, hetek multán pedig már lassan szavakra sem emlékszünk az ünnepi beszédből, esetleg arra, hogy valami megérintett, valami megmozdult bennünk a hallottak nyomán. De az is lehet, hogy ennyi sem marad. (S az sem biztos, hogy a mi hibánkból…) Tény: mindenki másként éli meg az ünnepet. Hogy csak a búcsúnál maradjunk: egyeseknek lelki feltöltődést jelent, másoknak jó üzletet, ismét mások kiváló szereplési lehetőséget látnak benne. Sőt, még bizonyos, nem éppen egyházias körök is igyekeznek hasznot húzni a sokadalomból. Akad példa túlzott magyarkodásra és hazafiaskodásra, s mindezeket összevetve az ember kezdi észrevenni, hogy a lényeg mellett lassan-lassan, de biztosan elmegyünk. Letagadhatatlan: Csíksomlyó jelkép. A búcsú, amelyre nemritkán a tengeren túlról is is érkeznek zarándokok, valamelyest az összmagyarság összetartozásának szimbóluma – is. Mert elsősorban nem magyarkodni, hanem imádkozni megyünk oda. Nem arról szól a dolog, hogy meglengetjük nemzeti színű lobogóinkat, hanem arról, hogy fohászkodunk a Boldogságos Szűzhöz közbenjárásért, imádkozunk azért, hogy jövőnk legyen, hogy ne kopjunk ki ebből a világból, hogy a nyugat felé sodró huzat hagyjon fiataljainkból legalább annyit, hogy túlélhessük a jelent, s legalább halovány, pislákoló gyertyaláng-szerű jövőnk legyen. (Mert a jelek mostanság arra utalnak, hogy még mindig nem imádkoztunk és dolgoztunk eleget, vagy elég jól.) A Szentlelket várni megyünk azért, hogy kérjük mutassa meg kellő időben mindazt, amit meg kell tennünk, amit meg kell mondanunk s amit meg kell szenvednünk. A Szűzanyával együtt várakozunk, mint hajdan az apostolok tették, az első pünkösdkor, miután fölmentek az emeleti terembe. És jött a Vigasztaló. És akkor kezdett el kifele is nyitni a közösség. Az addigi kisközösségből pünkösd napjától kezdve kihajtott az azóta igencsak nagy fává terebélyesedett egyház. Az, amelyen a pokol kapui sem vesznek erőt. Az, amely keresztény, azaz krisztusi. És az, amelyet a Szentlélek vezet azóta is. Szakadatlanul. Az idők végezetéig. Erről szól az ünnep!

Ø gIS

nnep

A bØke Øs k z ssØg Lelke „Békesség nektek!” (Jn 20,19) Jézus köszöntése kétezer év óta újból és újból bátorít minket a félelmek és szorongás világában. Jézus köszöntése szól mindazoknak, akik elzárkóznak a világtól, akik elzárkóznak önmaguktól, elzárkónak az Istentől. A Teremtés könyvében olvassuk: „A föld puszta és üres volt, és a sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett.” (Ter 1,2) Isten békés nyugalma, a szeretet dinamikus Lelke árad ki: „Legyen világosság!” (Ter 1,3). Ezzel kezdetét vette a szeretet éltető útja: a béke Lelkének áradása. „Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett” (Ter 2,7). Lelke pedig „mint a sas, amelyik a fészkét védi, ott lebeg a fiókája fölött. Kiterjeszti szárnyát, felkapja, tulajdon szárnyán hordozza” (MTörv 32,11) az ember tekintetét az Istenre irányította, mivel az ember az a létező, aki „arcával, egész lényével a fentiekre tekint”. Világosság és élet – a béke: Istennel, társammal, testvéremmel,

Øg IS

önmagammal. „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de sötétség azt föl nem fogta.” (Jn 1,4-5) Az ember elveszítette békéjét, a sasfióka elveszítette egyensúlyát és zuhanni kezdett. Magasabbra tört, de nem a nap fénye érdekelte, hanem saját dicsősége (Jób 5,7): Ikarosz tragédiája? Ikarosz nem engedelmeskedett apja parancsának, hogy ne repüljön túl magasan, és olyan magasra emelkedett, hogy a nap megolvasztotta a tollakat összetartó viaszt, így Ikarosz a tengerbe zuhant… elnyelte a mélység. „S amint meghallották az Úr Isten szavát, aki a kertben járkált az alkony hűvösén, az ember és felesége elrejtőztek a kert fái közé az Úr Isten színe elől.” (Ter 3,8) Elfordult, elrejtette arcát… arctalanná vált, mert nem tükrözte vissza a békét és közösségét Istennel. És Isten Békeszózata testté lett (Ter 3,9; Jn 1,14). Szemét az égre emelte, kezeit az Atya felé tárta és ebben a gesztusban az Atya kezei megfogták az emberiség kezeit: „És fejét lehajtva kilehelte lelkét.” (Jn 19,30b) „Békesség nektek!” – háromszázhatvanötször. Minden nap, minden egyes szentmisében, mindenütt a világon. A jóakarat embereinek (Lk 2,14). Mindenkinek. Jézus küldetése valóban üdvözítő: kinyilatkoztatta az embereknek Isten bocsánatát és kérését: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” (Mt 4,17) Fordulj felém, és Fiam keresztjében meglátod feléd tárt kezeimet. Noha az emberek megölték Fiamat, és szeretetem halálát kívánták, én nem a bosszú lelkét árasztom ki, hanem a békességét, mely örökké élővé tesz az én nyugalmamban. A Fiú sem a bosszút kívánta, hanem a megbocsátást és irgalmat; hűséget, szeretetet (Lk 23,34). „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek…” (Ez 36,26–27) „Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek.” (Jer 31,33c) „Vegyétek a Szentlelket!” (Jn 20,22b) – hirdessétek Isten irgalmát és szeretetét. Tegyetek tanúságot a Lélekről, akiben mind Isten gyermekei vagyunk. Tegyetek tanúságot a bölcsesség szavaival, a tudománnyal; hittel és a szeretet gyógyító figyelmével; prófétálással (1Kor 12,3-13) – mert aki a Szeretet Lelkében szól, azt mindenki megérti (ApCsel 2,4–12). Akiben a béke és Istennel való közösség él, az Istenünk szeretetét tükrözi (vö. Ter 1,27). A Lélek szárnyain nem olvad meg a viasz… Szárnyaljatok! Stanco Attila

esemØny

Az egysØg œtjÆn Valamivel több mint egy esztendővel Nm. és Ft. Reizer Pál szatmári püspök halála után 2003. április 30-án a Szentszék egykori spirituálisunkat, Ft. Schönberger Jenőt nevezte ki az egyházmegye élére. A nehéz és felelősség-teljes munka végzéséhez a Jóisten áldását kérjük, és sok erőt kívánunk neki, hogy minél több ideig vezethesse az egyházmegyét az egyház és a hívek szolgálatában.

K r

n i k

Több támogatónk közreműködésével könyvtárunk pár száz új kötettel gyarapott. Az új könyvek 2003. május 4-én kerültek kiállításra. Különböző CDlemezek is bemutatásra kerültek, amelyek külön részleget alkotnak könyv-tárunkban. Köszönjük támogatóink áldozatát!

Az első kapálás (2003. május 59.) megkövetelte a teljes erőbefektetést, mivel a föld „atom-kemény” volt, és tavaszhoz nem illő hőség perzselte a kispapokat. Mindezek ellenére, mintegy előrevetítve az „Úr szőlősének” megmunkálást, mindenki képességei szerint belevetette magát a munkába.

2003. május 13-án az EMEI (Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskola) elnöke ünnepélyes keretek közt beszámolt az Iskola ez évi tevékenységéről, majd lezárta az évet. A zsűri díjazta a legtartalmasabb, legötletesebb, legjobb előadások szervezőjét, valamint a legtevékenyebb csoportvezetőt. Az idén jutalomban részesültek a végzősök is akik öt éven át voltak az Iskola tagjai.

2003. május 20-án ismét meglátogatta Hittudományi Főiskolánkat Jean-Claude Périsset, Románia apostoli nunciusa. A baráti találkozás örömét emelte az is, hogy a nuncius úr értékes teológiai szakirodalommal ajándékozott meg minket, mely mostanáig hiányozott könyvtárunkból. Isten fizesse!

Május 9-11. között Szebenben ismét sorra került a már hagyománnyal rendelkező Ökumenikus Egyetemistatalálkozó, amelynek főrendezője a Corpus Cristi Ökumenikus Egyetemista Szervezet. A találkozó fő témája "A laikusok szerepe az egyházban" volt. A jelenlevők között evangélikus, görög- és római katolikus, valamint ortodox teológiai hallgatók vetek részt. Sajnálattal vettük észre, hogy a kolozsvári református teológiai hallgatok - objektív okok miatt - nem vettek részt ezen a találkozón. A találkozó programja nagyon gazdag volt. Pénteken egy rövid bemutatkozás után neki is fogtunk a munkának: minden résztvevő elmondta, hogy saját egyházában hogyan veszik ki részüket laikusok. Szombat délelőtt folytattuk a péntek esti megbeszélést. Délután meghívott előadók beszéltek a laikusok aktuális szerepéről. Voltak közöttük: ortodox, görög-katolikus, evangélikus tanárok, valamint egy görög-katolikus orvos. Este "ökumenikus" tábortűzre került sor, ahol az egyetlen láng is az egységet akarta jelképezni. Vasárnapi tevékenységet szentmisével kezdtük. Ebéd után anglikán misszionárius beszélt nekünk a laikusokkal folytatott munkájukról, majd a kíváncsiskodók kérdéseire válaszoltak Mikor jól érzik magukat az emberek, akkor sajnos gyorsan telik az idő. Velünk is ez történt. Alig maradt egy kis idő a végkövetkeztetésekre, amelyeket gyorsan levontunk, és elbúcsúztunk egymástól az újabb találkozás reményében. Reméljük, hogy ez az út, amelyen haladunk, elvezet majd bennünket az egy Atyához, kihez mindannyian imádkozunk.

Szemináriumunk 2002-ben számítógépállományának korszerűsítésére pályázatot nyújtott be az Apáczai Közalapítványhoz. 2003 januárjában értesültünk arról, hogy megnyertünk 1.800.000 forintot. Azóta már a számítástechnikai eszközök beszerzése is megtörtént, a kilenc gép és tartozékai már használatban vannak. Ezúton is hálásan köszönjük a kuratóriumnak a megszavazott támogatást, mert ezzel a tanulmányi szempontok mellett lapunk gördülékenyebb előkészíté-séhez is hozzájárultak. A szerkesztőség

idØn a csit augusztus 29-31. k z tt ker l

ØgIS

ajÆnl Pár évvel ezelőtt, amikor lelkivezetőt választottam magamnak a szemináriumban, az illető atyával megnéztünk egy filmet P. Godóról. Megkérdezte, hogy mi ragadt meg engem ebből a filmből. Mondtam, hogy az, amikor a páter a drasztikus őszinteségről beszélt, amellyel ő a Jóistenhez fordult mindig. Felcsillant az atya szeme és a lelkivezetés alatt ezt a drasztikus őszinteséget szabta ki rám, aminek a gyümölcsét én is megtapasztalhattam. P. Godó ránk hagyott Testamentum-a is ennek a drasztikus őszinteségnek a gyümölcse. Ez az őszinteség és végtelen bizalom irányította egész életén keresztül, és ezzel az őszinteséggel mesélte el élettörténetét, fogalmazta meg önéletrajzát. Nem tagadja egyszerű származását, lelkesen beszél az öntudatra ébredés „tanyasi” éveiről, azokról az évekről, amelyek a későbbiek kihívásaihoz erőt adtak. A fölműves munkához szívesebben vonzódó, bukdácsoló kisiskolásból sikeres gimnazista lesz, aztán a nagy remények elé néző élsportolóból jezsuita novícius. A jezsuitákkal kapcsolatos első nagy felfedezése a fogadalmazáskor történik: „Akkor láttam meg, hogy mennyire emberek, ezért szerettem meg a jezsuitákat.” Erről az emberségről és nagylelkűségről tett tanúságot ő is, mert „egy jezsuita legyen egész életére nagylelkű.” Ez adott erőt neki ahhoz, hogy a háborúban „két front közé menjen fényes nappal”. Mert ez a papi élet. Két front közé menni, ahol probléma van, ahol harcolnak. A tűzvonalban pasztorálni, ez jelentette

számára a papi, szerzetesi életet. „Frontot vágni” egészen az elején a súlyos dolgoknál. A kommunista hatalommal szemben szervezett ellenállásból a következményekkel nem törődő bátorsággal vette ki a részét. Az egyház melletti kiállása miatt letartoztatták és közel két évtizedes börtönbüntetésre ítélték. És P. Godó mindent magára vállalt, nem volt hajlandó kiadni segítőtársai nevét. Bár a börtönben sokat szenvedett, nem csüggedt és nem tört meg. Sikerült megmaradnia Isten közelében, megőriznie lelkesedését, humorát. Minden helyzetben feltalálta magát, a kapott kegyelmeket végtelen alázattal és hálával fogadta Teremtőjétől. A börtönévek után van ereje újat kezdeni, illetve folytatni az apostoli munkát, „szervezni az életet, mert nagyon el volt hanyagolva…”. Nem törődik bele, nyíltan szembe száll az ateista hatalommal, amiért újabb meghurcoltatásban, börtönben lesz része. A legelvetemültebb emberek közé kerül, akik közé szintén Isten irgalmát és végtelen szeretetét viszi el. Kéri, hogy élete végéig a börtönben maradhasson, pasztorálhasson. Természetesen nem teljesítik kérését. Életének utolsó éveit nyugdíjasként a szentannai öregotthonban töltötte házilelkészként. Életének ezen eseményeiről mesélt azzal a drasztikus őszinteséggel, amellyel egész életében Isten, az emberek és önmaga iránt viseltetett. A hangszalagra mondott szöveget változtatások nélkül írták le és szerkesztették nyomda alá. Ettől is élő és egészen képszerű minden mondat. Így sikerült visszaadni P. Godó eredeti stílusát, ragyogó elbeszélőkészségét. A könyv izgalmas olvasmány, nemcsak azért, mert kalandos élettörténetet mutat be, de P. Godó képszerű előadásmódja miatt is. Az Isten Nagyobb Dicsőségére élt életet bemutató Testamentum is a Jóisten dicsőségét szolgálja. Takó István

Képzeljünk el egy arculattervezőt, aki a munkájának él, nem tűr ellentmondást semmilyen tekintetben, és nagyon jól tudja, hogy az idő pénz, ezért szinte minden problémára kész megoldásai vannak. Képzeljük el, hogy ez az ember mások érzéseire nincs tekintettel, s hogy még az édesapjának is képtelen megbocsátani a gyermekkorában ellene elkövetett bűneit. Sőt ha tehetné, még azt is elfelejtené, hogy valaha is gyermek volt .Vajon képes-e egy ilyen ember megváltozni? Russ Duritznak sikerült. Persze semmi sem megy egyik napról a másikra. És a körülmények sem a legszokványosabbak. Hiszen nem minden nap fordul elő az emberrel, hogy találkozik a nyolcéves önmagával. Ennek elfogadása mind Russnak, mind pedig a kis Rustynak komoly erőfeszítésbe kerül. Russnak ismét szembe kell néznie „testközelből” azzal az ön-magával, akit min-dig is el akart fe-lejteni, a kis Russtynak pedig el kell fogadnia, hogy álmaiból – amelyeknek beteljese... és Rusty a Kölyök (Spencer Breslin)

désében remél – az évek során semmi sem fog megvalósulni. De mégis mi az oka annak, hogy ez a nem mindennapi találkozás épp a „közös” szülinap előtt néhány nappal történik? Azt mondják, hogy ahhoz, hogy egy film tuti siker legyen, nem feltétlenül a nagy színészek játékára van szükRuss Duritz (Bruce Willis) ... ség, hanem egy megkapó történetre, melynek lehetőleg egy gyermek vagy egy állat a főszereplője. Nos ebben a filmben minden adva van. A történet nem mindennapi, megkapó, az egyik főhős egy gyermek, s azt hiszem Bruce Willis neve is önmagáért beszél. Ismét bebizonyítja, hogy egy gyermek is lehet olyan jó partnere mint a lőfegyverek. Azoknak akiknek már elegük van az akció- és egyéb értéktelen filmek áradatából, mindenképp kellemes és szórakoztató kikapcsolódást jelent a 2000-ben készült Walt Disney produkció. Frigy Zoltán

ØgI S

vilÆg -

Háztetőkről… vagy éppen a számítógép mellől! Az 1991-es irodalmi Nobel-díjjal kitün- Evolúció... tetett Nadine Gordimer ezt írja: „Nem a két lábon való járás, a földművelő eszközök használata vagy a háborúzás tesz bennünket emberi lénnyé, hanem a beszéd. Az értelmes emberszabásúak és a tengerben csodálatos dolgokról csevegő delfinek képtelenek az élő kommunikációt az írott szóval felváltani és összekapcsolni a térben és időben távoli generációkat és nemzeteket a kommunikáció e végtelen láncolatával.” Egyedül mi vagyunk képesek erre: megörökíteni ki nem mondott gondolatainkat féltve őrzött naplónk sárguló lapjain, kimondhatatlan érzéseinket egy aprócska rajzba sűríteni egy aluljáró szürke falán, maradandóvá tenni eddig elhallgatott szavainkat a helyi újság hasábjain. Ma már ott tartunk, hogy sem aluljáró, sem újság nem kell, elég egy telefonvonal és egy számítógép és máris odavéshetek magamból valamit egy csevegő oldal virtuális csarnokának falára. Olvasom, hogy míg a rádiónak 35, a televíziónak 17, addig az Internetnek mindössze öt évre volt szüksége ahhoz, hogy világszerte ötvenmillió felhasználója legyen. Ma már több száz millióan vagyunk és napról-napra többen. És ahogy a technika fejlődik, fejlődök, teljesedem én is a hazafelé vezető úton, úton a másik felé, úton önmagam felé. Bár sokak szerint a sátánt szolgálja, nekem az Internet a kommunikáció, a közösség (communio) építés;nek eszköze. Kapcsolatot jelent azzal, aki több száz vagy több ezer kilométerre van tőlem, de akivel egy nyelvet beszélünk, kapcsolatot azzal, aki talán épp a szomszédban lakik, de eddig mintha nem is léteztünk volna egymás számára. Virtuális szobák és frappáns témák mutatják, hogy hol is járok éppen: betűk és számok mögé rejtőzött fiatalos nagymamák és huszonéves aggastyánok között, akik az ismeretlenségbe burkolózva mernek és mondanak, keresnek társat és találnak arc és nem nélküli rokonlelket. Talán soha nem találkozunk, mégis arról beszélünk, amiről eddig még soha senkivel nem mertünk, beszélünk arról, ami létünkben érint és meghatároz, ami engem is, Téged is egyre jobban érdekel. Kérdésekről, melyek az emberiség örök kérdései maradnak, kérdésekről, melyekre választ keresünk és fogalmazunk meg a magunk esetlen szavaival nap mint nap. Egyre több kereső emberrel találkozok. Hozzád való vonzódással teremtettél, Istenünk. Keresnek valamit, valakit, egy szót, egy mondatot, ami segít rátalálni a Válaszra. Elég egy megszólítás, egy hétköznapi kérdés és máris beszélgetünk. Quo vadis, Domine? Egy-két szót, egy mondat már egy mag, mely valahol mélyen gyökeret ver… és nem éltem hiába. Hagytam magam után valamit, ami bizonyítja, hogy léteztem, hogy itt voltam, emberként jártam ezen a földön. És ehhez nem kell aluljáró, nem kell újság, még csak számítógép sem kell: két ember kell hozzá. Vakon Zsolt Az Internet magva a hatvanas években alakult ki, amikor is az USA védelmi minisztériuma egy, a katonaság és a kormányzat számára kialakított titkos, az egész országra kiterjedő információs és irányító hálózat kiépítését határozta el, amely még egy esetleges atomcsapás után is működőképes marad. Ma több ezer terabyte információ, több százmillió felhasználó, több millió számítógépes hálózat kapcsolódása jellemzi ezt az információs óceánt. Legfőbb felhasználói először tudományos kutatók és fejlesztő mérnökök, diákok, gazdasági szakemberek, kereskedők voltak, de ma már mindenki elérheti a Hálót. A Világháló gyorsan terjeszkedik, becslések szerint ma a felhasználók száma havonta 20%-kal nő.

(Az Internet története a Templom egere nyomán)

Ajánló:

http://www.hhrf.org/gyrke/megis.html – itt találod a Mégis honlapját www.katolikus.lap.hu – a legteljesebb katolikus linkgyűjtemény bocs.hu/beavatas – Czakó Gábor televíziós esszé-sorozata már itt is olvasható chat.gyaloglo.hu – a Vallás és Az Evangélium szobákat ajánlom

Ø gIS

LmØny

A 35-ös autóbusz végállomásánál járunk. Le kell szállnom. Nincs tovább. Ez már a Hajnal negyed vége. Kolozsváron vagyok. Tömbházak, üzletek, benzinkút, minden, ami kell. Por, füst, zaj. Ahogy egy nagyvárosban dukál. Érdeklődöm a leszállóktól, hogyan juthatnék el a Manrézába. Vállukat vonogatják, fejüket rázzák. Aztán eszembe jut az atya tanácsa, hogy valószínűleg nagyobb sikerrel járok, ha a „mănăstire” után érdeklődöm. Ez bejött. Innen már nincs messze – mondják. Útbaigazítanak. Lassan kijutok a tömbházak közül, a stílusról ítélve újgazdagok házai között vezet az út fölfelé. Aztán egyszer csak, már majdnem az erdő alatt, ott állok a kapu előtt, azaz a kapuban, mert nyitva van. Előttem egy nagy épület. A kertben pár ember a járdát javítgatja. Odaköszönök és elmondom, kit keresek. Mosolyogva intenek, hogy már itt is az atya. Jól esik a régi ismerős arc, a kedves fogadtatás. Mondja, körbevezet… Belépünk. Jobbra kapusszoba, irodák, balra egy tágas kápolna. Aztán előadóterem, magyar népművészeti dolgokkal berendezett Márton Áron szoba, hangulatos társalgó, étkező és a szobák. Az emeleten egy kis szentségi kápolna, de ahogyan ezt már a jezsuitáknál megszoktuk, székek nélkül. Pár sámli és kész… Úgy érzem magam, mint valami ódon épületben, amely nagy emberek szellemét őrzi. Mintha nagy mesterek hagytak volna itt nyomot, mint egy olyan hely, ahol az Ég és a föld egészen közel kerül egymáshoz. Ahol előttem már nagyon sokan megérezték azt a táborhegyi „jó nekünk itt lenni” érzést. Pedig a ház nemrég készült el. Egészen modern stílusban. Azaz keleti és nyugati, mediterrán épületek hangulatát ötvözi. A folyosók, a társalgók nagy üvegfala, előttük a fából készült barna tolószerkezetek, amelyek nyáron a nap melegétől óvnak meg, Japánt idézik. A kert parkosítása még hátra van. Mégis végtelen nyugalomról és békéről árulkodik minden. Igaz, most is néhányan éppen lelkigyakorlatot végeznek két atya személyes irányításával. De a csendre, mondják, itt mindig vigyáznak. Mert tudják, mekkora értéke van. És tulajdonképpen ők ezért vannak, hogy a csendet, a békét, a nyugalmat hirdessék. Lelkigyakorlatokat szerveznek fiataloknak, életdöntés előtt állóknak, papoknak, szociális dolgozóknak, laikusoknak. Reccolectiokat adnak. Családos hétvégéket, együttjáróknak különböző programokat, lelkivezetőkurzusokat tartanak. Az idei programok között különböző előadások is szerepelnek a pszichológia, a világvallások, a logoterápia, a Pax Romana, az önismeret-kommunikáció, a konfliktus-kezelés témájában. Rövid lazítás, felüdülés után elvezetnek a szobámba. Ahogy az a lelkigyakorlatos házakban lenni szokott, egyszerű, mégis hangulatos egyágyas szobákba helyezik el a résztvevőket és az olyan látogatókat, amilyen én is vagyok. Hamar sikerül kipihenni az út fáradalmait. Sétálok egyet a kertben. Alattunk a város fényei próbálnak visszakapcsolni a rohanó világba, de a közeli erdő, a csend, a nyugalom nem engedik. Készen állok egy bensőségesebb beszélgetésre a páterrel.

ØgI S

–Betekintés a Manrézába–

Rég találkoztunk. Az atyák szobái egy másik épületben vannak, amely még alkalmasabb a visszavonulásra. Ez a megosztás, gondolom azért is van, hogy a két épületben szimultán lehessen programokat, lelkigyakorlatokat szervezni, anélkül, hogy azok zavarnák egymást. Ez már egy kisebb épület, könyvtárral, kápolnával és a többi szükséges dologgal. A páter szobája régi emlékeket idéz. A könyvek, a fotel, a nagy hamutartó, a képek. Hamar otthon érzem magam. Beszélgetünk, mint régen tettük. Aztán csak ülünk és hallgatunk. Már nincs mondanivalónk. Nincs szükség a szavakra, csak arra a meghittségre, amit a Jóisten jelenléte hoz el közénk. Másnap megismerkedem még egy fiatal skolasztikussal, aki éppen az udvar kövezetének kijavításán munkálkodik. És ha már ott vagyok, részt veszek az egyik programon. A világ vallásai közül a shintoizmusról tart előadást Dr. Szilágyi Gyöngyi pszichiáter, aki több időt töltött japánban. A délelőtt bejártuk a Házsongárdot. Nagyjaink sírjánál időztünk, az ők emlékének adóztunk. Most egy kicsit elszakadunk Erdélytől, és az előadásban távolkeletre, Japánba utazunk. Olyan világ ez, amit nem lehet egy előadás alatt megismerni, de mégis ízelítőt kapunk belőle. Ízelítőt abból, hogy milyen érzés lehet japánnak lenni, a harmóniára törekedni. Érdeklődés-felkeltésként is jól sikerült. Lassan szedelőzködnöm kell. Vissza kell térni a mindennapi életbe, a rohanó világba, melytől már teljesen képtelenség lenne elszakadni. Mindenesetre jó érzéssel tölt el, hogy van a közelben egy hely, ahová vissza lehet vonulni akár papként, akár szerzetesként, világiként, fiatalon, öregen. A környezet adott, az atyák készségesen segítenek a Jóistenhez, legbensőbb énünkhöz vezető úton. Az a gond, hogy amikor probléma adódik, amikor egy kis magányra, a Jóistennel meghittebb együttlétre vágyunk, általában nem egy lelkigyakorlatos ház ajtaján kopogunk. Pedig sokkal jobban járnánk… Takó István

HA PÜNKÖSDKOR SZÉP

folkl r

Pünkösdkor több régi búcsújáróhelyen búcsújárónapot tartottak, például Csíksomlyón, Máriaradnán, Vodnicán, Andocson, Ferencszálláson stb. Néhány helyen a pünkösdi búcsúnap elvesztette jelentőségét, Csíksomlyóra és Máriaradnára azonban máig több tízezren zarándokolnak el. A középkorban faluhelyen sokfelé a szél zúgását, ami a Szentlélek eljövetelét előzte meg az első pünkösdkor, kürtökkel, harsonákkal utánozták. A „tüzes nyelveket” pedig égő kócok dobálásával. Pünkösd ünnepéhez a következő népszokások fűződnek: pünkösdkirály-választás; pünkösdkirályné-járás; pünkösdölés; hesspávázás; törökbasázás; rabjárás; májusfa bontása; táncmulatság, pásztorok megajándékozása; időjárás- és

Pünkösdi királynéjárás menete (Vitnyéd, Magyarország, 1970)

Az ünnep ugyanis különleges időszak, amikor a közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. Az ünnepeket, különösen a nagy egyházi ünnepeket, munkatilalom, templomlátogatás, meghatározott ételek fogyasztása, megszabott viselet jellemezte és jellemzi általában ma is. Egyes ünnepek általános érvényűek, mások csak kisebb közösségeket érintenek mint pl. a templombúcsúk. Az ünnepeket, ünnepi szokásokat is csoportosíthatjuk, éspedig a következőképpen: naptári ünnepek (karácsony, húsvét, pünkösd); gazdasági élet ünnepei (aratás, szüret); az emberi élet ünnepei (lakodalom, legény- vagy leányavatás)és emlékünnepek (fogadott ünnepek, nemzeti-, politikai ünnepek, stb.).

A naptári ünnepekhez kapcsolódó népszokások többnyire összetettek: szövegből, énekből, táncból, gesztusokból, szokáscselekményekből állnak. Az egyszemélyes, szövegnélküli hiedelemcselekményektől a dramatikus jellegű, többszereplős játékokig számos változatuk alakult ki. Pünkösdöt, vagyis a Szentlélekisten eljövetelének ünnepét a keresztény egyház annak emlékére tartja, hogy Jézus mennybemenetele után a Szentlélek leszállt az apostolokra, beteljesítvén ezzel Jézus szavait: „Én majd elküldöm nektek Atyám ígéretét.” (Lk 24, 49) Pünkösd az egyház születésnapja is. A húsvétot követő ötvenedik napra esik. Mozgó ünnep május 10-e és június 13-a között. Néprajzi szempontból a naptári ünnepek csoportjához tartozik.

termésjóslás; különböző hiedelmek. Földrajzi elterjedtségük a következő: pünkösdkirály-választás: Dunántúlon, Felvidéken és az Alföldön; pünkösdölés: Felvidéken és az Alföldön; pünkösdikirályné-járás: Dunántúlon; hesspávázás: Erdélyben – főleg Udvarhely vidékén és a Sóvidékén. A pásztorok megajándékozása gazdasági jellegű szokás és sokfelé a pünkösdhöz fűződik. Régebben pünkösd reggelén a gazdák fonott kaláccsal és egy liter borral ajándékozták meg a pásztorokat, gulyásokat, csikósokat és kondásokat. Pünkösdi hiedelmek közé tartozott például az, hogy a jó gazdák a házakra, kerítésekre, istállókra zöld ágat, nyírfaágat, gyömölcsfaágat, bodzát tettek, hogy a gonosz, rossz szellemeket távol tartsák a háztól. A pünkösdi időjárással kapcso-

Ø gIS

AZ IDŐ, SOK BOR LESZ!

folkl r

latban, például a Gyimesekben úgy tartották, hogy ha ilyenkor esik az eső, akkor jó termés várható. Más helyeken pedig: „Ha pünkösdkor szép az idő, sok bor lesz.” Vannak helységek, ahol az esőt nemigen kívánják, mert a „pünkösdi eső ritkán hoz jót”. A pünkösdi szokások sorából álljon itt a hesspávázás szokása, amely főleg itt Erdélyben volt elterjedve: 10-12 éves lánykák és különböző korú fiúk választanak maguk közül egy királyt, egy királynét, egy királylányt és nyoszolyólányokat, a többiek pedig a zászlóvivők és a ludak. A hesspávázó csapat a kora reggeli órákban indult – például Alsósófalván vasárnap, Parajdon hétfőn –, és énekelve bejárták az egész falut. A menet élén haladt a király és a királyné. Alsósófalván közöttük ment a királylány is, utánuk pedig két sorban a zászlósok. Énekelve járták végig a falut és a kapott adományokat egymás között elosztották. Az alábbi énekkel járták be az egész falut:

Jó reggel felkelnék, Folyóvízre mennék, Folyóvizet innék, Gyöngyharmatot szednék.

Szárnyam csattogtatnám, Szép tollam hullatnám, Szép leány felszedné, Kalapjába tenné.

Az ő édesének, Bokrétának tenné.

A pünkösdi rózsa, Kihajlott az útra, Gyere be viola, Szakassz egyet róla!

Én már szakasztottam, El is szalasztottam, De még szakasztanék, Ha jóra találnék. Ha jóra, ha szépre, Régi szeretőmre. Hess páva, hess páva, Királyné pávája! Lúdjaim, lúdjaim tizenketten vagytok. Mind a tizenketten hófehérek vagytok.

ØgI S

Elhajtottam ludam Szentgyörgy közepébe, Elküldtem uramat, Ludam elejibe.

Ludam gyere be haza, Uram vesszen oda, Ő se vesszen szegény, Mert jó pipás legény.

Jó lesz komondornak, Kemence búvónak. Hess páva, hess páva, Királyné pávája!

KIRÁLY: Köszönöm alássan, hogy így ellátának, Hogy engem semmivel el nem bocsátának!

Énekelve továbbállnak egy házzal, majd a környező falvakat is bejárják. Sajnos ezen szokások, hagyományok és nemcsak a pünkösdhöz kapcsolódók, hanem sok más értékes népszokás és néphagyomány is megszűnőben van, vagy pedig már teljesen feledésbe is ment. A természetes hagyományozódás – amelyben szerves egységet alkotott a faluközösség tárgyi- és szellemi kultúrája – megszűnőben van, sőt javarészt meg is szűnt. Ezért kellene mindenkinek, aki az oktatás, nevelés területén a nemzeti műveltség terjesztésében részt vesz, haladék nélkül felvállalnia ennek a kihalófélben levő nemzeti kincsnek az ügyét is. A hagyományos paraszti világban nem kellett mindig külön tanítani például a népdalokat, néptáncot, különböző kézművestechnikákat, hiszen mindezeket főként utánzással sajátították el. Észrevétlenül nevelődtek bele a hagyományokba. Persze a belenevelődés is eltérő módon ment végbe, mert eltérőek voltak a táji-, természeti- és életmódbeli feltételek is. Most, a megváltozott körülmények között, amikor a népszokások természetes kerete egyre inkább felszámolódik, fontos, hogy feltárjuk és ápoljuk értékes hagyományainkat, s hogy ezek az iskolai oktatásban is kiemelkedő szerepet kapjanak. Törsök László

keletiek

Az orosz pravoszlÆv egyhÆz Az orosz pravoszláv egyház ma mint moszkvai patriarchátus áll fenn, bár eredete a X. századra vezethető vissza. Miután 988-ban a kijevi Rusz polgárai felvették a keresztséget, megalakult a keresztény egyház szervezete. A XII. században keletkezett egy görög monda, mely szerint a kijevi Oroszországba görög közvetítéssel jutott el a kereszténység. De nem szabad elfelednünk azt, hogy amikor Kijev keresztény lett, még nem történt meg az egyházszakadás, és arra is vannak adatok, hogy a pápa követei többször is jártak Vlagyimir fejedelem udvarában. Utóda, Bölcs Jaroszlav pedig egyenesen felvette a kapcsolatot a katolikus nyugattal. Mivel a kijevi Oroszország lakossága jó viszonyt tartott a bolgárokkal, bolgár hittérítők jöttek a kijevi Rusz területére, és magukkal hozták egyházi könyveiket is. Preselkov egyenesen azt állítja, hogy bolgár szerzetesek közvetítésével jutott a kereszténység a kijevi Rusz területére, sőt az egyháztartomány 1037-ig az ohridi patriarchátus fennhatósága alá tartozott. De nagy volt a cseh befolyás is a kijevi területeken, aminek köszönhetően Szent Vencel tisztelete elterjedt az egész országban. A legnagyobb befolyással azonban kétségkívül a görögök rendelkeztek a kijevi fejedelemségben, akik saját embereiket nevezték ki a kijevi metropolitai székbe. A kijevi egyházban II. János metropolita (1077–1089) előtt még nem találkozunk a latin ellenes gondolatokkal. Barátságosnak mondható a viszony a katolikus egyházzal egészen a mongol uralomig. Sőt még a keleti egyházszakadás után is kiegyensúlyozottnak mondható a két egyház kapcsolata. Rómában például bevezették Szent Miklós ereklyéinek Báriba való átvitelének az ünnepét. A kijevi egyház átvette ezt az ünnepet, ellentétben a bizáncival. 1147-ben a kijevi metropolita pápai jóváhagyás mellett megkapta Szent Kelemen ereklyéit, mégpedig azért, hogy Rómához forduljon joghatóság ügyében. A bizánci egyház célja azonban az volt, hogy a kijevi egyházat teljesen kivegye Róma befolyása alól. Ez a törekvése végül is sikerült. A konstantinápolyi pátriárkák a saját területükként tartották számon a kijevi egyházat. Tehát a konstantinápolyi pátriárka nevezte ki a kijevi metropolitát,

akit rendszeresen a görögök közül választott. Ezen metropoliták számára a szláv nyelv általában teljesen idegen volt. Az 1237-et megelőző időszakban csupán két szláv metropolita ült a kijevi székben, a többi mind görög volt. A konstantinápolyi pátriárkák mindent megtettek annak érdekében, hogy ne kerüljön szláv főpap a kijevi egyház élére. Amikor a XIV. században Bizánc a még élő kijevi metropolitát mellőzve újra saját embert nevezett ki Kijevbe, az oroszokban végleg megérett az elhatározás, hogy függetlenítik magukat a görögöktől. A XIII. században a metropolitai széket átvitték Vlagyimirba, majd Moszkvába. Az orosz pravoszláv egyház végleg 1448-ban nyerte el önállóságát. Borisz Godunov cár idejében pedig, 1589-ben patriarchátusi rangra emelték. Első pátriárkája Jób volt. A korabeli források szerint Jób pátriárka Sztarica városában született. Később szerzetes lett. Egy alkalommal a kolostorukban járt Rettegett Iván cár, akinek megtetszett az ifjú szerzetes. Hamarosan a Novoszpaszkij cári kolostorba került, mint elöljáró. A továbbiakban kolomenszki püspök lett, majd rosztovi érsek és moszkvai metropolita. A pravoszláv egyház élére mint pátriárka 1589-ben került. 1989-ben avatta szentté az orosz pravoszláv egyház. A keleti patriarchátusok között Moszkva rangsorban az ötödik helyre került. A pátriárkát a püspöki szinódus választja. A pravoszláv egyháznak 1721-től nem volt pátriárkája, mivel I. Péter cár megszüntette a patriarchátus intézményét, amit csak 1917-ben állítottak vissza. Ekkor Tyihont (Bjelavint) tették meg pátriárkának. A kommunista rendszer idején nagyon nehéz volt a pravoszláv egyház élete is. A pátriárkáknak szinte minden nap meg kellett küzdeniük azért, hogy egyházuk számára a minimális életteret biztosítsák. A legnehezebb kommunista időben álltak a pravoszláv egyház élén I. Alakszij (Szimanszkij) 1945–1970, és Pimen (Izvjekov) 1971–1990. A változások után, 1990-ben II. Alekszij (Rüdiger) került a moszkvai pátriárkai székbe. II. Alekszij a pravoszláv egyház 15-ik pátriárkája. 1929. február 23-án született Tallinban egy mélyen vallásos családban. A pátriárka édesapja a tallini Szűz Mária templom plébánosa volt. 1950-ben szentelték szerpappá, és ugyanebben az évben pappá is szentelték. A tallini egyházmegyében teljesített szolgálatot. 1953-ban doktorált teológiából. 1961-ben szentelték Tallin és Észtország püspökévé. 1964–1986 között a szent szinódus állandó tagja. 1986-ban lett Szentpétervár és Novgorod metropolitája. 1990. június 7-én választották pátriárkává. A Szovjetunió széthullása után a pravoszláv egyházon belül is jelentkeztek szakadások. Például 1993-ban Kijevben Filaret volt metropolita pátriárkának kiáltotta ki magát és megalapította az autokefál ukrán egyházat. De ugyanígy minden volt szovjet tagállamban igyekeznek függetlenedni Moszkvától. Ma a moszkvai patriarchátus kb. 100 millió hívet tart számon a világon.

Molnár János

II. Alexij pátriárka (középen) püspökökkel

ØgI S

szentek

Semen est sanguis christianorumIbarki Pál, japán vértanú, Ovari japán királyságban született, Carasumo Leó kezéből vette fel a keresztséget. Harmadrendű ferencesként a minorita atyák mellett hitoktatói tevékenységet vállalt. Vértanúsága hosszú és igen fájdalmas volt. Előbb levágták bal fülét, majd kivezették, hogy a Nagaszakiban igyekvők gúnyolódhassanak rajta. Társaival együtt keresztre feszítették Nagaszakiban 1597. február 5-én. Miki Pál, japán vértanú. Kiotoban született egy jómódú

a körülötte állóknak, hogy ő japán és Jézus Társaságának tagja, hogy az evangélium hirdetése miatt hal meg, és hálát ad Istennek e kitüntető ajándékáért. Majd ezeket mondta: Most, hogy elérkezett számomra ez a pillanat, úgy vélem, közületek senki sem hiszi rólam, hogy bármikor is el akartam titkolni előttetek az igazságot. Tehát kijelentem nektek, hogy más út nem vezet az üdvösségre, csak az, amelyen a keresztények járnak. Mivel pedig ez arra tanít engem, hogy

Az 1597-ben keresztre feszített 26 vértanú emlékére állított emlékmű Nagaszakiban

család gyermekeként 1556-ban. Ötévesen részesült a keresztség szentségében és húszéves korában belépett a jezsuiták Anzuciana-i szemináriumába. Két évvel később felvételt nyert Jézus Társasága noviciátusába. Miután a latin nyelvet elsajátította, megismerkedett a katolikus tanítással, így párbeszédképessé vált a buddhizmussal, melynek tanítását és szokásait ismerte, és ennek folytán sokakat a keresztény hitre térített. Hithirdetéséről így tanúskodik Ribedeneira ferences atya egyik írása: „A Japánban hithirdető testvérek között pedig ő volt az, akiről a keresztények úgy vélték, hogy olyan prédikátor, aki kenetteljességgel bírt.” 1596. december 26-án letartóztatták Kisai Jánossal és Soan Jánossal együtt. Meacoba vitték őket, ahol már sok ferences és világi hívőt tartottak fogságban. Kegyetlen kínzások után 1597. február 6-án 25 társával együtt Nagaszakiban keresztre feszítették. Keresztfájához lépve imádkozni kezdett: „Uram, a te kezedbe ajánlom lelkemet”. A papi zsolozsmában olvassuk: „Miki Pál testvérünk észrevette, hogy mindenki, aki valamikor hozzá tartozott, tiszteletteljes várakozással tekint feléje. Ezért először is kijelentette

ØgI S

megbocsássak ellenségeimnek és mindazoknak, akik megbántottak, én szívesen megbocsátok a királynak és mindenkinek, aki halálomat okozza. Arra kérem őket, hogy vegyék fel ők is a keresztséget.” Ő volt az első japán származású keresztény hívő és jezsuita vértanú Japánban. Február 6-án emlékezünk rá és vértanútársaira. Suzuki Pál, japán vértanú. Ovari japán királyságban született. Őt is Carasumo Leó térítette meg a katolikus hitre. Belépett a ferences harmadrendbe, és buzgón kivette a részét az apostoli működésben Meaco környékén, ahol a minorita atyák segítségére volt a kereszténység megerősítésében és a betegek ápolásánál. 1596 decemberében Hideyashi japán kormányzó, a vallási türelmi idő lejárta után letartóztatta a ferences atyákat és munkatársaikat. Pált is megkínozták és kereszthalálra ítélték. A végrehajtásra Nagaszakiban került sor 1597. február 5-én. Mindhármukat VII. Orbán pápa avatta boldoggá (1627), és IX. Piusz avatta szentté (1862) huszonhárom társukkal együtt. Stanco Attila

confes -

a pap att l pap, hogy vØgtelen l j

ember!

–szerkesztőink startvonal előtt–

Szerkesztőségünk három tagja idén befejezi a teológiát. Hat éven keresztül lapunk szerzői illetve szerkesztői voltak. Eddig ők kérdeztek, most mi kérdeztük őket. Eddig ők írtak különböző témákról, most ők maguk a téma. A három interjú az utolsó nagy hajrában, a papszentelés előtt egy hónappal készült.

Takó István

Gyulafehérvári Főegyházmegye

1. Visszatekintve: nehéz volt, de szép is volt. Ami szép volt, az kötődik az újsághoz, kötődik a betegszobához, és kötődik néhány olyan emberhez, akikkel sikerült mélyebb baráti kapcsolatot kialakítani. A tanárok, elöljárók közül is azokhoz, akikkel kapcsolatom jobb, mélyebb volt. A betegszobával kapcsolatosan annyit, hogy ez egy olyan hely, ahol meg lehetett ismerni a társaságot, úgy a kántoriskolásokat, mint a kispapokat. Nagyon sok emberrel sikerült beszélgetni úgy mélyebben, meg egyáltalán. Jöttek, hogy „itt fáj, ott fáj”, aztán nem is az volt a baj, hanem egyszerűen csak beszélgetni akartak, leülni, vagy egyszerűen csak szólni valakihez. Főleg a kántoriskolásokra volt ez jellemző, és főleg az elején. Ez volt tehát szép a betegszobában… Az emberekkel millió-egy olyan jó kapcsolat alakult ki, amire szívesen emlékszem vissza, illetve ami ma is él bennem. Nagyos sok ember jut eszembe ha visszagondolok, akik már nincsenek itt, akik már papi pályán vannak, szerzetesi-, vagy világi életet választottak, de ennek ellenére tartjuk a kapcsolatot és akiket valamilyen szinten mégis ide kötök, s akik erősítenek most is, ma is a hivatásom-

ban. Nehéz volt az egyfajta monotonitás, ami akkor vált még nehezebbé, ha a kapcsolatom Istennel furcsábbá lett, nem volt eléggé mély, vagy felszínes lett – mert ez is előfordult. A keretek – és itt nem a szabályzatra gondolok –, az, hogy nagyon feldarabolt az idő, hogy mindig rohanni kell valahová, hogy nem volt idő igazából nagyon belemélyülni semmibe, szintén nehéz volt, mert ahogy – Isten nyugtassa – Molnár tanár úr mondta: „Itt nektek állandóan csengetnek…” 2. Az újsággal kapcsolatban pedig az marad meg, ahogyan azt akartuk csinálni, hogy legyen valami, hogy meg akarunk szólalni, hogy ott akarunk lenni a világban, és el akarjuk mondani a véleményünket, van véleményünk. S ahogy ez az újság született, ahogy összejöttek az emberek, ahogy pattantak az ötletek, ahogy veszekedtünk, vitatkoztunk, ahogy próbáltuk egymást meggyőzni a magunk igazáról… 3. Számomra a pap egészen életközeli volt, mivel apám sofőr volt a plébánián ás hordozta a papokat és sokszor vitt engem is velük. Nagyon otthon éreztem kiskölyökként magam a plébánián meg a papok között. Szerettek is. De ebből a közvetlenségből ahogy nőttem fel kinőtt aztán egy merev, „mosott kő-arcú”, rideg, fekete reverendát viselő valaki, aki teljesen személytelen, tartja a hittanórát, jegyeket ad, esetleg cukorkát osztogat és fegyelmez. Nagyon utáltam ezt, nagyon kellemetlenek voltak azok a hittanórák. Az elsőáldozási felkészítőt az akkori plébánosom, id. Ferencz István tartotta és ő annyira lelkes volt, közvetlen, és nagyon tudott lelkesíteni – a magvakat azt hiszem ő hintett el. Ő mindenképpen meghatározó volt abban az időben, bár utána beállt ez a törés. Aztán 16-17 éves koromban, Udvarhelyen Botár Gabi atya volt az, aki az alakuló plébániáján dolgozva, akkor még templom nélkül, a közösséggel, a formálódó ifjúsággal foglalkozott, ahogyan a hittanórákat tartotta – nála láttam meg igazán, hogy ezt lehet szépen is csinálni. Itt, Fehérváron P.

Az alábbi kérdésekre válaszoltak:

1. Milyenek voltak a kispapi évek? 2. Mi kötött a MégIS-hez? 3. Kik voltak a meghatározó személyiségek a papságra vezető úton? 4. Mennyire érzed felkészültnek magad? 5. Melyek egy papi egyéniség jellemző vonásai? 6. Mennyire ismered azokat, akik közé küldenek? 7. Milyen pap szeretnél lenni? 8. Mit jelent számodra a papszentelés?

Szőcs volt az, akihez „drasztikus őszinteséggel” tudtam fordulni, akiben megbíztam, aki megértett és elfogadott, aki nagyon sokat segített, bár nagyon szigorú is tudott lenni – amikor kellett. Végtelenül sokat köszönhetek neki. Tanárok közül talán Holló tanár úr volt az, aki mint előadó, mint tanár, mint ember példa volt, tőle is nagyon sokat kaptam. És Molnár tanár úr, akit csodáltam, mert egy igazi tanár volt – és valamikor én is az szerettem volna lenni, tanító –, és az, ahogyan ő interpretálta a könyvekből száraznak tűnő dogmatikát, soha nem felejtem el. A többi tanároktól is lehetett tanulni, de számomra ők hárman voltak meghatározók. 4. Most nem érzem felkészültnek magam, hogy ne legyek olyan, mint aki áll, hogy vigyáznom kelljen, hogy el ne essem. Inkább egy picit félve indulok ennek az útnak, tele kérdésekkel, de végtelenül nagy bizalommal is. Ma beszélgettem éppen az egyik fiatal pappal, aki mondta, hogy „minden megadatik, minden biztosítva van abban az esetben, ha az ember teljesen átadja magát az Istennek, és beleadja magát a munkába.” Ezt így éreztem a szabadéven is, hogy amennyiben tényleg sikerül Isten felé fordulni, ugyanakkor az emberek felé is, és nem foglalkozni egyébbel, akkor megadatnak a dolgok. Nem érzem azért annyira felkészültnek magam… 5. Az idők jeleit s a mai világot azt hiszem eléggé ismerem. A mai világ problémáit, a fiatalok problémáit is igen, de a tájegységi sajátosságokat annyira nem ismerem. Az emberek mai gondjait, azt, amikkel ők naponta küz

Ø gIS

confes denek, ami foglalkoztatja őket, azt egyrészt tőlük ismerem, másrészt itt is érintettük nagyrészt a dolgokat. 6. Ez egy olyan dolog, amit csak érinteni lehet… A pap attól pap, hogy végtelenül jó ember. Nemcsak ember, hanem nagyon jó ember. Ebbe sok minden belefér, elsősorban az, hogy jó kapcsolatban van az Istennel, vagy legalább megpróbálja ezt, mert ma már nem titok, hogy ez nem mindig sikerül, hogy vannak problémák, nehézségek, szárazságok. Nagyon sebezhető. Ez egy nagyon fontos dolog, mert a sebeket jól kiosztják neki, ha tényleg komolyan gondolja azt, amit csinál. A sebek, a fájdalmak Istenhez visznek, ugyanakkor felül kell kerekedni Istennel ezeken a fájdalmakon, mert nem nyalogathatjuk a saját sebeinket, saját problémáinkat akkor, amikor egy csomó embernek a problémáját valamilyen szinten oda kell vinni Isten elé. Emellett az, hogy valaki katolikus pap, nagyon kikezdhető – ki is kezdik –, csak úgy, önmagában, a létében. Egyáltalán nem természetes dolog ma a világban és ezeken a dolgokon felülkerekedni – ma már ez is egy probléma. 7. Én elsősorban önmagam szeretnék lenni. Nem szeretnék színészkedni. Azt szeretném és csak azt továbbadni, amit magam is kaptam. Ha az ember színészkedik, az hamar kiderül, arra nem sok az esély, de az lenne az igazán csodálatos és jó, ha én mint pap meg tudnék maradni önmagamnak és azt tudnám adni, amit megtapasztalok az Istenből. Sokan vagyunk, nem vagyunk egyformák, de az a csodálatos, hogy kiegészítjük egymást. Magamat szeretném adni, azt a magamat, ami isteni ajándék, s ami enélkül a tudat nélkül nem sokat ér. Jó ember szeretnék lenni. 8. Megerősödést jelent valamilyen szinten ennek a tudata annak ellenére, hogy úgy gondolom, ez a szentelés olyan dolog, hogy fel kell nagyon készülni, nem lehet csak úgy odaállni. A szentelés alatt én azt kérem az Istentől, amit diakónusszenteléskor is a Mindenszentek liturgiája alatt: azt, amit vállalok, jól tudjam csinálni. És ha ez a kegyelem megvan, akkor azt hiszem, hogy ez elég.

ØgIS

Molnár János

Munkácsi Egyházmegye

1. Visszatekintve, amikor az ember utólag vizsgálja a dolgokat hajlamos azt

mondani, hogy könnyű volt és különösebb nehézség nem érte, végigvitte nyugodtan a kispapéveket. Természetesen, amikor benne voltunk az egészben, akkor nagyon is nehéznek és távolinak tűnt ez a pillanat és úgy éreztük, hogy talán el sem érjük. Mostanára minden megszépül és szinte emlékké válik. Emlékként a társaság fog megmaradni, az évfolyamtársak, a beszélgetések, az együtt eltöltött órák, kirándulások, együttlétek itt az udvaron, vagy a bár előtt. 2. Azért írtam a MégIS-be és otthon is az újságunkba, az Új Hajtásba, mert arról, amit írtam, és amivel foglalkoztam, – mert enyém volt, idézőjelben, a más vallású egyházakról szóló rovat éveken keresztül –, azt szívvel-lélekkel, meggyőződéssel csináltam éveken keresztül, és egyszerűen ki akartam mondani, illetve meg szerettem volna osztani másokkal is ezeket a fantasztikus tapasztalatokat. Egyszerűen fel akartam hívni az emberek figyelmét arra, hogy vegyük észre más felekezetű testvéreinknél az értékeket, hogy legyünk nyitottabbak az egész ügy iránt, s egyszerűen megosszam az olvasókkal saját gondolataimat és tapasztalataimat az egységtörekvésről, ami megvan most hála Istennek Egyházunkban. 3. Gyermekkoromból egyértelműen első plébánosom volt hatással rám, akit ma is a papi ideálomnak mondhatok. Ugyanakkor az őt követő plébánosoknak is na-

gyon sokat köszönhetek, de elsősorban Majnek Antal püspöknek, aki odafigyelt minden egyes lépésemre, és a hat év alatt mindenben támogatott, akár lelki tanácscsal, akár anyagilag. Rá mindig számíthattam. 4. Megvolt a lehetőségem a felkészülésre, de ugyanúgy, mint más diák, én is mulasztottam lehetőségeket a hat év alatt, amikor jobban felkészülhettem volna dolgokra, de azt hiszem, hogy itt erőmhöz képest mindent megtettem ahhoz, hogy minél eredményesebb legyen a felkészülésem. Sőt, azt is el szeretném mondani, hogy ezzel, hogy most befejezem a teológiát, számomra nincs még vége az előkészületnek és a munkának, hisz kint is állandó jelleggel szükség van az előkészületre és a munkára. Nem is annyira tanulásra, mint állandó ébren tartásra és arra, hogy az ember napirenden legyen a dolgokkal. 5. Szerencsére a kispapévek alatt, az évközi vakációkban, és különösen az elmúlt nyáron, diakónusként tán szinte az egész időmet különböző plébániai szolgálatokon töltöm, úgyhogy elmondhatom, az egyházmegye szinte minden nagyobb plébániáját végigjártam. Megpróbáltam kéthárom hét alatt megismerkedni a helyzettel, úgyhogy azt hiszem, ismerem az embereket, nem érhet nagy meglepetés. 6. Az állandó és élő kapcsolat Krisztussal – ez a legfontosabb, ezt állandóan hangsúlyozom és mondom. Állandó és élő kapcsolat. Ugyanakkor fontos a paptestvérekkel, a lelkivezetővel való szoros együttműködés, és engedni azt, hogyha tapasztaltabb, vagy jobban ért a dolgokhoz, akkor vezethessen és alakíthasson. Elsősorban bensőmben, lelkiismeretemben Krisztussal intézzem el, beszéljem meg a dolgokat. Természetesen a lelkivezetőn és egy paptestvéremen keresztül maga Krisztus az, aki szól. 7. Olyan pap akarok lenni, akiről azt tartják, hogy jó pap. A híveket-, Krisztust-, Egyházát- és az egységet szolgáló ember szeretnék lenni. Plébániai közösségemen belül saját hívemmel és minden jóakaratú kereszténnyel, akikkel találkozom. 8. Amellett, hogy az életemben egy meghatározó esemény, ez egy beoltódás Krisztusba és az Egyházba is. Krisztus titokzatos testének a szolgálatára szentelem magam és ebben lesz megerősítés és megpecsételés.

confessio

Stanco Attila

Munkácsi Egyházmegye

1. Volt benne nagyon sok nehézség, de volt benne nagyon-nagyon sok öröm. Az volt a lényeg, hogy nagyon sok embertől nagyon sok segítséget kaptam – ez vonatkozik elöljárókra és kispapokra egyaránt. Nagyon sok szentéletű kispap van itt, akikről példát lehet venni, s akikre felnézek éppen az életszentségük miatt. 2. Kötelességemnek éreztem, hogy azokkal együtt és azoknak szolgáljak, akik között lakom. A MégIS-ben való munka igehirdetés volt, de egyfajta kibontakozási lehetőség is. 3. Most inkább azokat az atyákat említeném, akik hatással voltak rám, mert a szülők – nagyszülők valahol természetes közeg. Életem első papja Horváth Ágoston atya, tőle a pozitív istenképet kaptam meg, a szerető és irgalmas Istennel ismertetett meg, benne láttam meg a jóságos pap vonásait – mint boldog XXIII. János pápa személyében. Második plébánosom Bohán Béla jezsuita atya volt, akitől a Krisztushoz való ragaszkodást, az alaposságot, a tudomány szeretetét tanultam meg és azt, hogy a legfontosabb az emberek üdvössége. A teológián meghatározó személyiség volt az, akivel a bevonulás utáni első reggelen találkoztam, P. Szőcs E. László SJ, akinek nagyon sokat köszönhetek. Ő volt a lelkivezetőm, gyóntatóm – jó szigorú volt hála Istennek. Voltak példaképeim a tanárok között, akik közül meg szeretném említeni az általam legnagyra-

becsültebbet, a két éve elhunyt Dr. Molnár Lajos atyát. Sokat köszönhetek az egyenesség és gerincesség szempontjából a jelenlegi rektor úrnak, Peter Jäger atyának. Ugyanakkor meghatározó volt saját püspököm, Majnek Antal, egy szentéletű ember, az alázatot tőle tanulom (most is, hiszen ez egy nagyon hosszú út). 4. Úgy gondolom, hogy az adott helyzethez viszonyítva az alapvető felkészültség megvan, de kint mindenképpen legelső a türelem, a szeretet, a tisztelet és a másiknak meghallgatása. A szeretet elég. 5. Kispapéveim alatt, első- és másodéven nem nagyon tetszett a püspököm ötlete, hogy nyáron egy hónapot töltsünk otthon (később két hét lett belőle), a nyár további részében pedig járjuk a kárpátaljai falvakat és egy-két hetet töltsünk minden helyen. Így gyakorlatilag végigjártuk egész Kárpátalját, és ismerkedtünk az adott helyzettel. A plébánosok sok mindent elmondtak abban a reményben, hogy valamikor majd mi fogjuk őket felváltani. Most látom, hogy mennyire jó ötlet volt. 6. A múltkor a várfokon sétálva gondolkodtam azon, hogy mitől jó pap a jó pap, attól-e, hogy reverendát hord reggeltől estig és az aszkézis minden válfaját ismeri és gyakorolja, vagy éppen attól, hogy olyan lezser, hogy majdnem szétesik és éppen ezzel nyeri meg az embereket. Valami azt sugallta, hogy az életszentség az, ami a jó papot jellemzi. Mert azt várják a hívek

általában, hogy életszentséggel rendelkező papjuk legyen, és hogy ők is ebből az életszentségből éljenek. 7. Dávid E. Ágnes írja: „Kicsi székely falvak szent papokra várnak”. Ugyanez van nálunk is: kicsi kárpátaljai falvak szent papokat várnak, és én ilyen szeretnék lenni, mert ez a kötelességem és ezért felelős vagyok – egyfelől. Másrészt pedig azzal, hogy Krisztus papja leszek – bármennyire is elcsépeltnek mondják az „alter Christust” – tényleg azzá kell válnom. 8. Nem tudom leválasztani magát a szentelést az egész papi élettől, mert a szentelés egy olyan dolog, amit meg kell valósítani az egész papi élet folyamán. Azzal kezdődik, hogy leborulunk, kérjük Istent és az Egyházat, majd a püspök kézföltételében személyesen Krisztus az, aki befogad minket az ő papi szolgálatába. Az ő szolgálatába szentelődünk. Két kezünket megkenik krizmával, megkapjuk az átváltoztatás végzésének hatalmát. Ugyanakkor ez a megkenés azt is jelzi, hogy mi egy jó illatú áldozat kell legyünk az Istennek.

A szolgálati papságnak nemcsupán az a feladata, hogy Krisztust – az Egyház Fejét – megelevenítse a hívek gyülekezetével szemben; hanem az egész Egyház nevében is cselekszik, amikor Isten elé terjeszti az Egyház imádságát és különösen, amikor bemutatja az eucharisztikus áldozatot.

„A z egész Egyház nevében” nem azt akarja mondani, hogy a papok a közösség képviselői lennének. Az Egyház imádsága és áldozata elválaszthatatlan Krisztus, a Fő imádságától és áldozatától. Mindig a Krisztus által bemutatott kultusz valósul meg az Egyházban, az Egyház által. Az egész Egyház, Krisztus Teste az, aki imádkozik és áldozatot mutat be „őáltala, ővele és őbenne” a Szentlélekkel egységben Istennek, az Atyának. Az egész Test, caput et membra, imádkozik és áldozatot mutat be, és ezért azokat akik a Testben ennek kifejezetten szolgái, nemcsupán Krisztus szolgáinak, hanem az Egyház szolgáinak is nevezik. Ezért van, hogy a szolgálati papság, mert Krisztust jeleníti meg, az Egyházat is képes megjeleníteni. (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1552-1553)

Ø gIS

interjœ

menteni, amit mØg lehet Mirk László a Segítő Mária Gimnázium magyar irodalom szakos tanára. Egyben elkötelezett néprajzos. A fiatalok oktatása, nevelése mellett minden erejével arra törekszik, hogy mentse, ami még menthető. Május 3-án a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolán előadást tartott a népi vallásosságról. Ebből az alkalomból kérdezte meg őt egy volt tanítványa. Tanár Úr, meséljen magáról, arról, hogy mi vonzotta önt a tanári pálya, különösen az irodalom felé! Nagyon hosszú történet lesz, mert már 59 éves vagyok. Marosvásárhelyről indultam. Sohasem volt gond számomra a pályaválasztás. Ötödik osztályos koromtól tanár akartam lenni. A Bolyaiban végeztem. A Bolyaiak szellemiségét átéltem s átéreztem, annak ellenére, hogy ők matematikusok voltak, én viszont helytörténettel és irodalommal foglalkoztam, mert nagyon kedveltem, szerettem. Sokat szavaltam már ott a kollégiumban. Az iskola tehetségkutatást végzett minden évben, arra ösztökélte a diákokat, hogy valamilyen tárgykörben dolgozatokat írjanak. Én hetedikes koromban Marosvásárhely történetét írtam meg kis füzetben. Neves embereiről szóltam, múltjáról, irodalmi vetületéről. Kapóra jött, hogy akkor volt a Bolyai fennállásának 400. évfordulója, és az a szerencse ért, hogy pályadíjat kaptam. Ettől még jobban felbátrodtam, és minden évben jelentkeztem valamilyen dolgozattal. A történelmet meg az irodalmat nagyon kedveltem, úgy éreztem, hogy ehhez van érzékem, képességem, és művelni is kezdtem. Írogattam verseket, amelyeket ma sem tagadnék meg, ha megtalálnám. A marosvásárhelyi pedagógiai főiskolán folytattam tanulmányaimat magyar-román szakon. Különösen az irodalomtörténet érdekelt, amivel nagyon sokat foglalkoztam: Juhász Gyula, Petőfi és Arany barátsága stb. témákat kutattam tanulmányi éveim során. Amikor végeztem, az irodalomtörténettől egy kicsit eltávolított a tanárság. Szentegyházára kerültem, ahol nagyon belevetettem magamat a tanügyi munkába. Alakítottam diákszakkört, és a diákjaimmal népdalokat, nótákat is gyűjtöttünk. Ön újságíróként is dolgozott. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre? A megyésítéskor elkerültem Csíkszeredába és kultúrvonalon dolgoztam.

Ø gIS

1974-től az újságírásnak adtam a fejemet. Az Ifjúmunkásnak lettem székelyföldi tudósítója. Fiatalos szellemet tudtunk bevezetni. Nem voltunk harsogók és nem voltunk a pártvonal mindenek előtti partizánjai. Értéke ennek az újságnak, hogy volt egy havonta megjelenő irodalmi, művelődési rovata, ahol a mai romániai irodalom legjelentősebb képviselői először jelentkeztek. A 60–70-es évek romániai magyar irodalmának az Ifjúmunkás volt a kovásza. Az erőssége ennek a lapnak – mert minden lapnak ez az erőssége – a riport. Érdekképviseleti riportokat írtunk. A fiatalok által jelzett nehézségeket, problémákat kinyomoztuk, és ezekről beszámoltunk. Az idősebb nemzedék is rengeteg értékes olvasmányt talált benne. A párt által diktált házi feladatot egy kis cikkben letudtuk, és utána az igazságot képviseltük, ennek adtunk hangot. Az írásnak akkor is súlya volt. Érdekesen írtunk, színesen írtunk, minden szónak meg volt a helye. Emellett volt egy külön rendezvényünk az úgynevezett Ifjúmunkás Matiné, amelynek én is voltam vezetője. Egy-egy téma köré csoportosított 4-5 órás színes előadásokat tartottunk. Újságírói évei alatt volt-e valamilyen kapcsolata a tanüggyel? Igaz, hogy az újságíróként eltöltött évek életem egyik legszebb korszakát alkotják, nem adtam fel mégsem a tanári állásomat, tanítottam esti tagozaton, mert nem akartam kilépni ebből a körből, amelyet teljesen magaménak vallottam. Írtam – megjelent 1980-ban Szórakoztató játékok címmel egy szórakozató, nyelvi- és társasjátékkönyvem, riportokkal szerepeltem kiadványokban, kötetekben, mégsem tudott teljesen meghódítani engem a média, az irodalmi publikálás. A lapnál is mindig tanárnak éreztem magam. Az 1990-es évek elejétől ismét teljesen a tanításnak szentelte magát. Milyen

középiskolákban tanított? A változásokat is megértem a lapnál. Új látókör, gondolkodásmód tört felszínre. A fiataloknak akartuk odaadni a lapot, de ők nem csinálták. 1991-ben visszatértem teljesen a tanügybe. Eleinte a Márton Áron Gimnáziumnak voltam címzetes tanára. Három évvel a Segítő Mária Gimnázium indulása után áthívtak oda tanárnak. Azóta is ott tanítok. Volt olyan év, hogy két osztálynak voltam osztályfőnöke. Sajtós pályafutása alatt nem foglalkozott behatóan a néprajzzal? Hogyan vált a néprajz, a néphagyomány ilyen erős elkötelezettjévé? Az újságírás teret adott arra, hogy rengeteget járjak vidéken. Láttam mi az élő hagyomány, mi maradt még fenn, de nem tudtam gyűjteni, mert az időm nem engedte. Tanárként azonban volt időm a néprajzzal is foglalkozni. Kezdetben a Márton Áron Gimnázium

A Segítő Mária Gimnázium

diákjaival gyűjtöttem.

k z ssØg A Segítő Mária Gimnáziumban sikerült – tudomásom szerint – elsőként az országban a választott tantárgyak közé bevenni a néprajzot, és heti egy órában a filológiai osztályokban foglalkozunk vele. Ez azért fontos, mert meg kell tanulnunk összegyűjteni, megbecsülni a még élő népszokásokat, hagyományokat. A néprajzot párosítottam a névtannal, ami egy új tudományág, és ami a ragadványnevekkel, helynevekkel foglalkozik. A diákok is nagyon érdeklődnek ezen dolgok iránt, sokat gyűjtenek. Ezeknek a gyűjtéseknek kifutási területet nyújtok: helyi újságban, folyóiratokban közöljük, tudományos ülésszakokon ismertetjük, pályázatokra elküldjük. A diákok érzik, tudják, hogy munkájuk gyümölcsöző. Több gyűjtés is nemzetközi díjat kapott. 1995–2000 között kb. 38 diákom nyert díjat, elismerést. A gyűjtés, a néprajz szenvedélyemmé vált, és nagy öröm, hogy a fiatalok is érdeklődnek a néprajz iránt. Meg kell menteni ami még menthető, amit az idősebb korosztály még őriz emlékezetében.

Ahhoz, hogy egy tanár nevelni, egy néprajzos gyűjteni tudjon, meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak. Ugyanígy nekünk is, akik a papságra készülünk, rendelkeznünk kell azokkal a tulajdonságokkal, amelyek segítenek Isten és az emberek szolgálatában. Ön hogyan látja milyennek kell lennie, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a ma papságának? Volt gyermekkoromban egy rövid időszak amikor papságra is gondoltam. Ez akkori plébánosaim magatartásának volt köszönhető. Nem lettem pap, de egy igen szigorú erkölcsiséget láttam meg gyermekfejjel az akkori papságnál és azt a mostani papságtól is elvárom. Úgy gondolom, a ma és a jövő papjának erős személyisége kell legyen, hogy vonzóerőt tudjon képviselni mai szétszórt világunkban. Az Isten- és emberszeretet, valamint a buzgó és meggyőződéses hit tudata sugározzon róla. A papságtól kevés köznapiságot várok el, nem kell, hogy beleolvadjanak, azonosuljanak a világgal, inkább szó nélkül tűnjenek ki. Leríjon róluk a hivatásszeretet, legyenek közvetlenek, megértők, jóságosak, határozottak. Képesek legyenek arra, hogy megvédjék a rájuk bízottakat, az egyházat és önmagukat.

Erre h v LÆsd!

Pünkösd. Ötven nappal azelőtt még csak a csalódások okaként emlékeztek rá apostolai… Rá, akiben annyira bíztak, akiért életüket is odaadták volna, akinek szavait naponta hallgatták, akit szerettek, csodáltak. Nemcsak csodái miatt, amelyeket művelt, hanem azért az óriási békéért, amely személye körül, mint fénylő, nyugtató palást ott lebegett. Rá emlékeztek, Izrael dicsőségesen bevonuló Királyára, akit az ujjongó tömeg szinte vállaira emelt. Ő mégis elhagyta őket. Szép volt, amit hirdetett, mégsem következett be.

Nem jött el az Ország, amelyet évszázadok óta vártak, pedig hónapokkal azelőtt szinte megvalósulni látszott. A dicsőségesnek a legmélyebb megaláztatást kellett elviselnie. Elfogyott az ereje, amellyel csodáit végbevitte? Elhagyta őt az Isten? Tulajdonképpen kit követtek? Egy csalót? Olyan valakit, aki csupán utópiákat képzelt el magával kapcsolatban? Szégyellték magukat, hogy elhitték a lehetetlent. Csalódtak abban, amit láttak… És meglátták Őt… Élőként… Negyven olyan nap következett, mint a megáldott édesanya várakozása. Velük volt, de vissza kellett térnie az Atyához, hogy a legszebb ajándékot adja, ami ezen a világon létezik. Az Sebestyén Ágoston életet. Elérkezett az a pillanat, amikor meg kellett születnie annak, ami az ígére-

tek szerint Isten tervében ott volt. Hiszen a Jóisten az idők legelején úgy döntött, hogy összegyűjti szétszóródott juhait, felemeli a megalázottakat, felkarolja a peremreszorulókat. Életet akart adni népének, mégpedig bőséggel telített életet. Ötven nap után megszületett az Ország, fény derült az igazságra, eljött az új közösség, amelyben mindenki otthon érezheti magát. Az Atya elküldte a Szentlelket, akit megígért a Fiú, mielőtt elhagyta volna a világot. Eljött az, aki értelmet adott mindannak, ami üdvösségi zarándokutunkon életünkben történt. Megszületett az Ország, Isten szent népe, az áldott közösség, az Egyház.

Egyek lettek az apostolok egymással és Krisztussal, a Fővel. Érezték azt az összekötő erőt, amely közöttük a Lélek által megszületett. Létrejött az Egyház, ahol otthonra találtak, ahol vigaszt kaptak, ahová mindig vissza lehet térni. Az Egyház azóta, kétezer éve mindig elindít, összeköt, küld és visszavár. Visszavár, mint a legjobb Anya, aki nem hagyja gyermekét soha elveszni. Az Egyház a szeretet lakása és forrása, ahonnan töltekezni lehet, és amely soha el nem apad. Igazi édesanya. Anyaszentegyház. Ország, de Anyaország. Hely, ahol az ember mindig otthon van. Az apostolok végre meglátták azt, amit vártak, és amit szinte elveszettnek hittek. Lásd Te is: hol találod meg igazán azt a helyet, ahol lenned kell?

Ø gIS

lelkisØg

az egyhÆz: ld!

S im o n Andr á s gr afikája

Ez a közösség mindig a legmélyebb szeretetközösségen alapszik. Hasonlít két szerelmes közösségéhez, vagy a jó barátok tekintetéhez. Olyan mély ez a kapcsolat, amely csak Isten által lehetséges. De, mint minden kapcsolatban, nemcsak szép, ragyogó, felhőtlen pillanatok vannak, hanem időnként igen-igen be tud borulni a korábban napfényes ég. De a szerelmesek, a jó barátok ilyenkor sem tagadják meg egymást. Ilyenkor van szükség a legnagyobb szeretetre. Így van ez az Egyházzal is. Isten végtelen kegyelmeivel áldotta meg, ezért szent. Örök életű is, hiszen az Atya isteni hűségének alapjain áll. A szeretet szigete, mert Jézus Krisztus saját vére árán szerezte meg nekünk. Szent az Egyház és ebből adódóan minden olyan forrást és utat megtalálunk benne, amely egyre közelebb visz bennünket Istenhez, ahhoz, aki az Egyházon keresztül akar minket Atyai kebelére hajtott fejünkkel magához ölelni. Az Egyház szentségét az adja, hogy benne a teljes Szentháromság legnyilvánvalóbb szeretetközössége valósul meg. Az Atya terve volt, hogy a világon élő fiait és leányait egy életközösségbe hívja, ahol megtalálják a számukra legmegfelelőbb helyet a szolgálatban, a segítségben, az egységben Krisztussal, a Fővel és egymással. A Szeretet, amely öszszeköt minket, és soha nem szűnik meg, a Szentlélek műve bennünk és a világban. Az Isten emberekként hívott meg, hogy társuljunk szentháromságos szeretetközösségéhez, amelynek legbiztosabb helye az Egyházban van. Mint emberek, szerethetjük egymást ebben a szent közösségben, de néha meg is keseríthetjük egymás életét. Isten részéről a kegyelem mindig adott az Egyházban. Soha ki nem fogy, mégis, mint emberek, kétezer éven keresztül sokszor voltunk hálátlanok ezért a kegyelemért. Az Egyház, mint gyarló emberek társasága sokszor eltért igazi hivatása szeretettel megtűzdelt útjáról, és tévedett. Tévedett, hiszen emberekből áll, akik a szentségre törekednek,

Øg IS

mégis naponta elesnek. De az isteni kegyelem mindig segített felállni, viszszatérni az első szeretethez, úgy ahogy a szerelmesek vagy a jó barátok meg tudnak bocsátani egymásnak, és mindig újra tudnak kezdeni, akárhányszor is szükség van rá. Ahogy nekik szükségük van továbbra is egymásra, hiszen egymásban önmagukat teljesítik ki, úgy mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy megtaláljuk önmagunkat az Egyházban azon a helyen, ahol a

leginkább otthon tudunk benne lenni. Ezért, van, hogy a szolgálatok és a kegyelmek, amelyek egyházi életünkből fakadnak, minden ember esetében más és más formát öltenek. Az Egyház maga is ezt az isteni utat keresi és járja alapításától kezdve. Életet kapunk az Egyház által, Isten életéből részesülünk, olyan módon, ahogy mindannyiunknak külön-külön, személyre szabottan szánta még születésünk előtt. Mielőtt testünket anyánk méhében kiformálta volna, már meghívott mindannyiunkat, hogy ebben a szent közösségben együtt, egymással kiegészülve éljük is azt, amit nekünk szánt. Élned kell tehát azt, amit megsejtettél Isten valóságából. Megosztva egymás-

sal, tanúskodva egymásnak arról az örömről, amely szívedben rejtőzik és folyamatosan formálódik. Éld meg a közösséget, amelyet az Anyaszentegyház Neked ajándékként kétezer éve nyújt! Légy életeddel a kegyelem közvetítője azok számára, akikkel egy házban laksz!

Hirdesd!

Nem vagyunk egyedül. Isten társakat adott ahhoz, hogy életünk szebb és emberségesebb legyen, hogy meg tudjuk osztani örömünket és bánatunkat, hogy vigasztaljunk és bátorítsunk. Amiről meggyőződtünk, amit láttunk és megtapasztaltunk, a szeretet közösségét élethűvé kell tennünk azok számára, akik vágyakoznak egy olyan közösségbe, ahol békéjüket és magát Istent megtalálhatják. Saját életünkkel tehetjük vonzóvá az Egyházat a kívülállók számára. Nem kifejezetten az Egyházat akarjuk hirdetni, hanem rajta keresztül Krisztust, az Ő örömhírét, aki azt parancsolta nekünk, hogy a világ végéig hirdessük az örömöt, amely az Ő Igéjéből származik. Eljön az Ország, amely még a maga teljességében nincs meg köztünk, de már előképe itt van, hiszen közösségében élünk. Hirdesd Isten Országát! Életed tanúskodjon, hiszen nem könyvekből, nem reklámokból, hanem saját életedből fogják meglátni az Országot, ahol Krisztus uralkodik, és amelynek mindannyian társörökösei vagyunk!

Szeresd!

Szeresd az Egyházat, hiszen a tied! Itt találod meg az értelmét mindennapjaidnak. Itt látod meg mások létének értelmét is. Itt találkozol Teremtőddel, azzal, aki olyannak alkotott, amilyen vagy, és úgy szeret, ahogy vagy! Az Egyház éltető Lelke, a szeretet Lelke őrizzen meg Téged és adjon új, valódi életet Neked és közösségednek ott, ahol élsz! Szeretettel átitatott életet és megújulást adó, boldog pünkösdi ünnepeket! Bakos István

Gyarapodott a csalÆd... Mindig is szerettem a természetet, a kalandos kirándulásokat, és mint minden kamasz, kalandregényeket olvasva én is álmodoztam arról, hogy milyen is lehet az erdőben lopakodva becserkészni és kikémlelni az ellenséget. Érdeklődtem az állatnyomok iránt, titkos írásokat kerestem és kódrendszereket próbáltam kidolgozni. Mint minden fiatalban, égett bennem a vágy, hogy megmutassam, mire vagyok képes, felmérjem ügyességemet, erőmet. Lord Baden Powell érdeme, hogy felismerte a kamaszok lelkesedésében és optimizmusában rejlő lehetőségeket és nem letörte ezeket az érzelmeket – mint sokan kora nevelői közül –, hanem céltudatos, fegyelmezett fiatalokat nevelt. Sokan megkérdezhetik hogy mi a közös a cserkészetben és a vallásban. Szerintem éppen ez, hogy mindkettő jellemesebb, testileg és lelkileg egészségesebb embert akar nevelni, arról nem is beszél-

ve, hogy a második cserkésztörvény kifejezetten az Isten, haza és embertársunk iránti kötelesség teljesítésére buzdít. Másodéves kispapként hét társammal együtt én is beálltam a cserkészújoncok sorába. Nem bántam meg. Sok ismerettel és szép emlékekkel gazdagodtam. Az újoncév végén elérkezett a fogadalomtétel pillanata is, amikor a kántoriskola újoncőrseivel együtt a mienk, a Sólyom őrs is letette a fogadalmat. Sokat készültünk erre a napra: az idősebb cserkésztársaink a próbák összeállításával, és a terep kiválasztásával, mi pedig még átismételtük a tudnivalókat és kíváncsian várakoztunk. Vasárnap, mise után felsorakozva kivonultunk a Mamut domb aljába, ahonnan csoportokra osztva indultunk útnak, hogy kiálljuk a próbákat. Figyeltük az útjeleket, feleltünk a cserkésztörvényekből, elsősegélyt nyújtottunk, kötelet másztunk, tűzhelyet raktunk. Kiálltuk a próbát. Végül elérkezett a fogadalomtétel pillanata, és örvendtem, hogy mint cserkésztárs foghatok kezet kispap társaimmal és a kántoriskolás cserkészekkel. Ebéd után cserkészjátékokat játszottunk, majd énekelve, sorban indultunk hazafelé. Itt, Fehérváron, a körülményeink elég szerények ahhoz, hogy egy igazi cserkészportyát megszervezhessünk, de igazi odaadást tapasztaltam társaim részéről. Ezúttal is szeretném megköszönni azok áldozatvállalását, akik lehetővé tették számunkra a cserkészetbe való belépést. Amit még hozzá tudnék csatolni a cserkészfogadalmamhoz: ha majd rám kerül a sor, én is tovább akarom adni a cserkészet szellemét lelkes fiataloknak, hogy ezáltal egy vidámabb, jellemében szilárd ifjúságot neveljünk Isten dicsőségére.

Május harmadikán, szombaton ünnepelte a dévai 55. Kőműves Kelemen cserkészcsapat fennállásának tízéves évfordulóját. Meghívtak a mi csapatunkból is egy őrsnyi embert, hogy együtt ünnepeljünk, hiszen már régóta tartjuk a kapcsolatot egymással. Az elmúlt években több közös programot is szerveztünk. Sajnos az utóbbi időben kicsit meglazult ez a kapcsolat, de talán most sikerült megújítani. Ez azért is fontos, mert Dél-Erdélyben csak ez a két csapat van ilyen közel egymáshoz. A szombati program a telepi plébánia udvarán kezdődött. Ide már kiállítottak pár fotót, melyek a csapat eddigi életének eseményeit mutatták be. Külön örültünk azoknak a képeknek, ahol a mi csapatunkból is láttunk cserkészeket. Miután a fotókat megnéztük, bemutatkoztunk mint Rigó

őrs. Ők is bemutatkoztak egyenként. Ezután László Attila, a dévai csapatparancsnok, felolvasta a csapat tízéves történetét. Nagyon színes volt (találkozók, táborok, fogadalomtételek, stb.). Az ünnepség Déva várán folytatódott. Elfáradtunk, mire kiértünk. Ott aztán volt egy kis pihenő, s azalatt megnéztük a Déva körül elterülő tájat. Ezután a sziklák felé vettük utunkat. Egy erdőbe érve leültünk, s megebédeltünk. Mikor a sziklák lábához értünk, Antal testvér bemutatta nekünk a szentmisét. Ezután megmásztuk a sziklákat, s a tetőn játszottunk és csatakiáltásokat kiabáltunk. Mivel az idő eltelt, az állomás felé vettük az irányt. Jó volt találkozni, látni a dévai gyerekekben és vezetőikben a lelkesedést, a kedvet. Azt hiszem mindannyian sokat tanultunk tőlük.

Csont Ede

ØgI S

lelk-

Az imÆdsÆg gesztusai (I1)

leborulÆs Guardini a következőket írja: „Mit tesz dalomtételkor, apátok beiktatásakor taAz imádság gesztusai között fontos lálkozunk a leborulás gesztusával. az ember, ha elragadja a gőg? Kihúzza megemlítenünk a meghajlást, térdelést Nagypénteken a pap és a segédkezők magát, fölvágja a fejét, kifeszíti mellét és leborulást. teljes csendben vonulnak az oltár elé, s és egész termetét. Minden azt harsogja Bármely imagesztust alkalmazzuk, ott leborulnak, jelképezve a bűnbánó benne: Több vagyok, mint te! De ha mindig fontos tudatosítanunk a hatást Egyházat, mely így esdekel a maga és valaki alázatos lelkű, kicsinynek érzi és tapasztalatot, mellyel szembesülünk az egész világ bűneiért. Teszi ezt azon magát, lehajtja a fejét s összezsugimádságunk közben. Így a a napon, melyen Urunk átadta magát, orodik: megalázza magát.” A meghajlásnál előbb helyezzük hogy Atyja szeretetét megvalósítsa és térdelésben az Isten előtti alázat és magunkat Isten szerető jelenlétébe, beteljesítse (Jn 3,14-21). A leborulás tisztelet érzülete fokozottabban nyer majd lassan - akár állva, ülve vagy egyben ennek a Szeretetnek az imádása kifejezést. Fontos megemlítenünk, térdelve - hajtsuk meg a fejünket, és és vállalása, vagyis a legmélyebb aláhogy a térdelés egy folyamat: először érezzük át az így kifejezett viszonyt és zat és odaadás kifejezése (Ter 3,19; állunk - tudatosítjuk emberi méltósákapcsolatot Mennyei Atyánkkal. Zsolt 22,7). A leborulásban megelegunkat (Ter 1,27) - majd lassan térdre Legyen ez a gesztus valóban a tisztelet venedik az ember vágya arra, hogy a jele. Továbbá hajtsuk meg a fejünket és ereszkedünk, megtapasztaljuk kicsinységünket, és azt, hogy méltóságunk va- Szeretet beteljesedjék az ő életében. A vállainkat, miközben kezeinket melleborulásban nyer kifejezést az egész lójában Isten ajándéka. lünkön keresztezzük. Ezeket a ember alázatos vágyakozása Isten misSzámomra a legmeghatóbb imageszgesztusokat különböző érzelmi állapoztériumába: „Amint a szarvas kívántus a leborulás. A legtöbb vallásban ez tokban próbáljuk ki, hiszen lelkünk kozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik a testtartás nagyon elterjedt. Ismeri a nyitott a testre és annak gesztusaira, és lelkem tehozzád Istenem!” (Zsolt 42,2) ugyanakkor érzéseinket: szeretetet, fáj- Szentírás is (Ter 17,3; Mt 26,39). Az Egyház liturgiájában mostanra csupán dalmat, csalódást és vágyakozást Isten Nagypénteken, diákonus-, pap- és püselé tárhatjuk hódolat formájában. Stanco Attila A görög-keleti ortodox hagyományban pökszenteléskor, illetve szerzetesi fogamindig az Istent megillető tisztelet kifejezője volt a derékszögben való meghajlás, miközben a kéz megérintette a földet. Ez a taglejtés a szív mélyéből jövő szeretet kifejezője a Teremtő és Megváltó Szeretet iránt. A derékszögbe történő meghajlás nem hiányzik a nyugati vallási gyakorlatból sem. Sok szerzetesrendben - ahol még nem hagyták el (sajnos!) - az egyén és a közösség együttes hódolatának és önátadásának kifejezése az Atyánk, Fiúnak és Szentléleknek. Ez a taglejtés segít kialakítani lelkünkben az alázat szellemét. „A szent jelképekről” H ogy áldoz atuk kedves legyen a M inden h ató Atya is ten elő tt című művében Romano

Øg IS

t rtØnelem

A BÉKE

„A béke az igazságosság gyümölcse”. Izajás prófétának e szavai sohasem voltak aktuálisabbak, mint 64 évvel ezelőtt, amikor 1939. március 2-án a Szent Péter bazilika erkélyéről,

az újonnan megválasztott XII. Piusz pápa ajkairól hangoztak el. Akkor mondta a pápa ezeket a szavakat, amikor a világ gyors léptekkel rohant abba a katasztrófába, amelyet II. világháborúként ismerünk, és amely több mint 35 millió ember életébe került. Akkor a pápa süket fülekre talált, de a történelem neki adott igazat. Akkor, ott, a csökönyös érdekek, a köpönyegforgató politika elsőbbséget élvezett Krisztus földi helytartójának békeszózatával szemben. Akkor, ott, Európa és az egész világ túlságosan bízott önmagában, de számításaiból kifelejtette Istent. S az eredmény nem maradt el: több mint 35 millió áldozat! De vajon ki is volt ez az ember, aki fáradságot nem ismerve, szerető szívének melegével a béke hírnöke volt azokban a nehéz években? Eugenio Pacelli a történelemben a háború pápájaként maradt fent és vált ismerté. 63-ik születésnapja alkalmával 1939-ben Szent Péter örökébe lép, az Anyaszentegyház 261-ik pápájaként. A háború évei alatt kifejtett tevékenységét sokan, sokféle módon vitatták, különösen az 1958-ban bekövetkezett halála után. Szenttéavatási ügyét, amely már folyamatban van, éppen ezek a pro és kontra vélemények nehezítik meg. Sokan azt vetik szemére, különösen a zsidók, hogy nem szólalt fel elég erélyesen a tömeges népirtásokkal szemben, hogy szemet hunyt a háborúban elkövetett ször-

XII. Piusz pápa

nyűségek fölött, hogy egyáltalán nem érdekelte az, ami körülötte folyik. Pedig a puszta tények önmaguktól beszélnek: 850.000 zsidó köszönheti életét személyesen XII. Piusznak. Ez Izraelo Zolli, volt római főrabbi véleménye, aki a háború után megkeresztelkedett, belépett a ferences rendbe, s a pápa iránt érzett tisztelet jeléül a keresztségben annak polgári nevét, az Eugeniót, vette fel. Ugyanezen a véleményen van Pinchas Lapide, angol katonatiszt, diplomata, a jeruzsálemi Yad Vashem, vagy ismertebb nevén a Holocaust-múzeum munkatársa, valamint Lévai Jenő, magyar zsidó, aki 1964-ben a pápát védte Frankfurtban az utolsó auschwitzi per alkalmával. Azzal vádolták, hogy Hitler barátja volt, a náci népirtó politika támogatója. Hogyha valójában az lett volna, nem mondta volna róla Hitler: „Egyetlen ember mert nekem valaha is ellentmondani, XII Piusz!” A szentéletű pápa nem tetszelgett a megmentő hős szerepében, hanem csendben, következetesen mentette a menthetőt. Akkor, amikor az olyan „hősök” mint Mussolini és Victor Emmanuel király a bombázások elől elmenekültek Rómából, Piusz ottmaradt övéi között, mint a Jó Pásztor, aki kész volt feláldozni életét szeretett juhaiért. Akkor a világnak nem szavakra, nem mesterien felépített szónoklatokra volt szüksége, hanem tettekre, s ez a nagy pápa a tettek embere volt elsősorban. „Tetteikről ismeritek meg őket”- mondja a Szentírás. És akkor, ott az emberek a pápában, az ő tetteiben felismerték a mindenkiért aggódó, a szenvedőket segítő és oltalmazó Egyházat. Az angyali pásztor a magyarok nagy barátja volt. 1938-ban Budapesten részt vett az Eucharisztikus Kongresszuson, mint XI. Piusz pápa legátusa. Ugyanakkor jelen voltak a kongresszuson Msgr. Roncalli és Msgr. Montini, a későbbi Boldog XXIII. János és VI. Pál pápák. Amikor a kommunisták 1948-ban letartóztatták Mindszenty bíborost, a Szentatya fájdalmának adott hangot, és sokezer emberrel együtt imádkozott a Szent Péter téren az üldözött magyar egyházért. Tizenkilenc évig, míg pápa volt, szüntelenül a békéért imádkozott, azért könyörgött, hogy az emberek ne egymásnak ellenségei, hanem testvérei legyenek. Nem hallgatták meg. A Szent Péter bazilika orgonájának hangját az emberek nem szerették. Inkább a Sztálin orgonák, vagy a német Panzerek gyíkos zúgásában gyönyörködtek. És ma? Változott vajon valami? Sajnos nem, vagy legalábbis nem sok. A fegyverek hangja a sok negatív tapasztalat ellenére, ma sem akar szűnni. Pedig azoknak az embereknek, akik mindenhatónak képzelik magukat, akik sokszor felelőtlenül döntenek élet és halál fölött, mondta annak idején XII. Piusz pápa:„ A békével még nem veszett el semmi, de a háborúval minden elveszhet”. A béke az ember számára olyan, mint a levegő: Csak akkor tudja felmérni azt, hogy mekkora érték, amikor hiányzik. Akkor tudja igazán szeretni a békét, amikor saját szemeivel látja

ØgIS

A P O S TO L A

t rtØnele

összeomlani, eltűnni mindazt, ami addig számára fontos volt: családját, lakását, az ideáljait. A háború az az állapot, amelyben az ember már nem, mint személy fontos, hanem mint eszköz. Amikor már sikerült kiölni belőle a szép, a szent, a jó iránti vágyat, amikor sikerült annyira lealacsonyítani, hogy érzéketlenné válik más szenvedéseivel szemben, akkor a világot tönkretenni akaró Gonosznak a malmára hajtjuk a vizet. Teljesen mindegy, hogy kin keresztül akarja tervét megvalósítani, Washingtonon, Bagdadon vagy Phenjanon keresztül, a lényeg az, hogy a Sátán nem akarja azt, hogy az ember boldog legyen. A boldogság legnagyobb ellensége az önzés, és az ebből eredő erőszak. Mindkettőről alaposan meggyőződhettünk, ha az utóbbi hónapok eseményeit figyelemmel kísértük. Egy istentelen világ, márpedig az erőszak világa az, nem lehet Isten gyermekeinek az ideálja. Ezt a dolgot érezte meg a pápa, akkor, amikor állást foglalt a pusztító háborúval szemben, amikor tetteivel határozottan nemet mondott az erőszaknak, a pusztulásnak, az értelmetlen emberáldozatoknak. De akkor senki sem hallgatott rá, mert mindenkit magával ragadott a sötétség birodalmának sodró ereje. Nem hallgattak rá akkor, amikor a bűn erénynek, az átok, áldásnak számított, de a szomorú következmények nem sokat várattak magukra. Most, az emberiség történetének e nehéz perceiben, azt hiszem, mindenki számára jó lenne megválaszolni a következő kérdést: Fontos-e igazán számomra a béke? Akarom-e a békét, vagy az egész ügyet egy vállvonogatással elintézem? Sokan közülünk azt gondolhatják, hogy a fentiek nem ránk vonatkoznak, hanem a politikusokra, hiszen a világbéke az ő kezükben van. Ez nem egészen így van, mert senki sem mondhatja közülünk, hogy őt ez a probléma nem érdekli, hiszen mindannyiunk kötelessége a béke szeretete, embertársunk tiszteletbentartása. Nem mondhatjuk felelőtlenül együtt a testvérgyilkos Káinnal: „Vajon őrzője vagyok én testvéremnek?” Erre a kérdésre a válasz egyértelmű: Igenis felelősek vagyunk testvéreinkért, hiszen nem mindegy az, hogyan éljük meg a szeretet parancsát, nem mintegy, hogy milyen világ vesz körül minket. A békét nem az elegáns szalonokban döntik el, hanem az emberi szívekben. Ha az emberi szív nem nyitott a felebarátra, akkor csak a magam kicsinyes világában élek, meg vagyok győződve, hogy ez így jó, és ne adj Isten, hogy valaki másképp gondolkodjon, vagy cselekedjen, mint én, mert annak nincs helye a földön. Kedves Olvasó! Feladatunk van. Kérnünk kell a békesség Istenét: adja meg nekünk azt a kegyelmet, hogy a béke emberei, a világosság fiai legyünk, olyan nagykorú keresztények, akik mernek és tudnak áldozatot hozni a béke érdekében, az emberiség javára. Higgyünk abban, hogy a magasra tartott kereszt előtt a fegyverek elnémulnak. A keresztet most, együtt a világegyházzal, nekem is magasra kell tartanom, mint tett egykor XII. Piusz pápa, a XX. század békeapostola. Korom Imre

Ø gIS

fiat -

Kereszttel Eur pÆba! Megtudtuk, hogy Lukács Imre Róbert tanárunk előadást tartott az OKET-en (Országos Katolikus Egyetemista Találkozó), Kolozsváron. Ezzel kapcsolatosan kérdeztük. Most volt először az OKET-en vagy már máskor is vett részt rajta? Ez volt az első alkalom, amikor részt vettem rajta; ez is úgy sikerült, hogy az egyik szervező – aki az idén is szervezte, s ahogy értesültem az előbbi években is – ismert már engem Gyergyóból. Ő kért fel, hogy tartsak egy előadást. Így kerültem kapcsolatba már ott az egyetemistákkal, akik a találkozón részt vettek.

Hogy látta előadóként a résztvevőket? Én szombaton cseppentem bele ebbe az OKET programba, akkor már rég el volt kezdődve. Pontosan az ebédnél tartottak, amikor megérkeztem. Ilyenkor mindenképp egy hangulatos társasággal találkozik az ember. Aztán a későbbiekben is, amikor a programra gyülekeztek, vagy ahogy a folyosón az emberek beszélgettek, és amiről beszélgettek, azok alapján úgy láttam, hogy valóban érdeklődő emberek vesznek részt ezen az OKET-en, akik akarnak valamit, akiknek fontos az, ami az idei találkozó mottója is volt, hogy „Kereszttel Európába”. Ezek a fiatalok értékeket akarnak keresni, ill. megtalálni önmagukban is ezeket az értékeket, és ezekkel az értékekkel megérkezni Európába. Tehát vigyázni akarnak, nehogy ezek feledésbe merüljenek. A végkicsengése a kiscsoportos beszélgetéseknek főleg az volt, hogy rajtuk áll, tehát ők azok, akik ezt a feladatot felvállalják, hogy mindazok az értékek, melyekkel az erdélyi magyarság, erdélyi kereszténység rendelkezik, megmaradjanak, és átkerüljenek a közös Európába is.

Miért tartja fontosnak ezt és az ilyen jellegű találkozókat? Ezeket a találkozókat azért tartom fontosnak, és azért fogadtam el a meghívást is, mert ez most már az egyháznak is a nézőpontja, hogy ezek a kisközösségek tudják igazán elmélyíteni a hitet magukban, de ugyanakkor abból az időből már rég kinőttünk, amikor csak úgy, valahonnan távolról vagy felülről beszélünk az embereknek, és azok elfogadják. A mai ember és a mai fiatal inkább ezt úgy látja, hogy ezeket a kérdéseket vagy ezeket a problémákat, amik vannak, közösségben kell megbeszélni. Igazából így mélyülnek el, így lesz az övéké, így tudnak vállalkozni arra, hogy mindazt, amit jónak láttak, azt meg is valósítsák, s mindent megtesznek ennek érdekében. Mire vágyódnak, mit keresnek a fiatalok? Amire vágyódik a mai fiatal is, az pontosan ez a közösség. Annak ellenére, hogy kihangsúlyozzuk azt, hogy egyének vagyunk, úgymond egyediek vagyunk, és néha védjük ezeket a jogainkat, hogy nehogy valaki megtámadja, elvegye tőlünk az egyéniségünket, ugyanakkor érezzük azt is, hogy ahhoz, hogy igazán emberek legyünk, szükségünk van a másik emberre is. Ahhoz pedig, hogy azok a tulajdonságaink, melyeket egyénenként ajándékba kaptunk az Istentől valóban kiteljesedjenek, szükségünk van a közösségre. A közösségben tapasztalja meg az ember azt is, hogy valóban mekkora ajándék lehet a másik ember számára, ha mindazokat a

kegyelmi ajándékokat, amiket kapott, a mások javára használja. Amikor a közösségben ez a sok-sok ajándék összejön, akkor ezeket nem összeadjuk, hanem ezek megsokszorozódnak, és kiteljesednek bennünk. Úgy látom, hogy amikor a fiatalok ezt megtapasztalják újra és újra, egyre többet hoznak ki magukból, tehát előremenetel van benne, egy hatalmas fejlődési lehetőség.

Volt-e ottléte alatt valami különleges élménye, amit megosztana az olvasókkal? Az egyik nagy élményem, amit rögtön el is mondtam az előadás előtt, hogy ott volt az a többszáz egyetemista, s enynyi fiatalnak én még életemben nem beszéltem. S jólesett az a fajta érdeklődés, nyitottság, ahogy reagáltak egyes kérdésekre. Egy másik élményem a csoportos beszélgetések utáni megosztás volt. Szerintem nagyon jól kitalálták, hogy ami azon a napon történt, ami különösen megragadta az egyes csoportokat, azt egy kis előadásban próbálták bemutatni. Ezeket csoportokban szervezték meg. Fantasztikusan sikerültek. Részben a csoportnak a nevét is próbálták e kis előadásba belevinni, de ugyanakkor azt is, ami őket valamelyik előadásból megragadta. Vagy a mottót próbálták belefoglalni, s így mutatták be, hogy ők milyen értékekkel akarnak Európába menni. Azt hiszem így, mindenki épülésére, nagyon jó, rövid előadások születtek. Ez volt, amin még részt vettem. Utána még nagyon sok program volt, és valószínű nagyon sok élményben lett volna részem, de vissza kellett jönnöm.

Ön szerint ebben az ügyben nekünk kispapoknak, papoknak mi a szerepünk? Elsősorban a fiatalok támogatása, felkarolása a szerepünk. Mindenképpen a kispapnak is a tervei között kell szerepelnie, de ugyanakkor a papnak is. A pap a papszentelésben karizmát és küldetést kap arra, hogy közösségeket hozzon létre. Úgy látom, hogy a papnak kell küzdenie a lustasága, lanyhasága ellen, s ugyanakkor a gátlásai ellen is, amikor esetleg úgy érzi, hogy ő nem képes, nem tud, vagy nem akar kis közösségeket létrehozni. Neki mindenképp meg kell ezt tennie, hiszen ő a főtámogatója, a létrehozója, tehát kell közreműködnie egy közösségnek a születésénél. Ő kíséri továbbra is őket, de ugyanakkor hagyja – tehát életteret biztosít –, hogy ezek a közösségek valóban éljenek, és működjenek. Ő koordinálja az egészet, de vigyáz arra is, ami általában a közösségek kárára szokott menni, ha nem a szeretet, az egymásra való odafigyelés az alapja a közösségnek, hanem ilyen-olyan hatalmi körökre oszlik, vagyis olyan „állam az államban” jelenség jön létre. A papnak kell felügyelnie a közösségen belüli jó, szeretetteljes légkört. Feladata minden egyes papnak, hogy ezt így lássa, így érezze, s mindent megtegyen, hogy ezek így is működjenek.

kicsi istván

ØgIS

g r o

) : ó

sz rakozÆs

˝me a tœlzott kÆvØfogyasztÆs nØhÆny fØlreismerhetetlen jele:- konzult

y g i V

- a mozgásérzékelőkben rövidzárlatot okoz - az idegrángásai látszanak a Richter-skálán - segít a kutyának kergetni a farkát - napi négy szívrohamot simán kibír - mindenkit átenged a gyalogátkelőn, mire rájön, hogy otthonhagyta a kocsiját - parkolásnál megbüntetik gyorshajtásért - saját fogaival őrli meg a kávészemeket - a videofilmeket gyorstekerésben nézi - mások körmét rágja - 50 méterről le tudja fényképezni magát késleltető kioldó nélkül - egy hét alatt három pár teniszzoknit tesz tönkre

- a legutóbbi holdfogyatkozás óta nem pislogott - nyitott szemmel alszik - már a harmadik pulóvert készíti el, pedig nem is tud kötni - csakis földrengéskor áll nyugodtan, egy helyben - az ápolónőnek szuperszámítógépre van szüksége, hogy megmérje a pulzusát - a kokain lelassítja - 20 mérföldet sétál a gyaloglógépen, mikor rájön, hogy nincs is bekapcsolva - az ízlelőbimbói olyan érzéketlenek, hogy akár forró lávát is iszogathatna - távirányító nélkül gyorsabban vált csatornát - a kávésbögréjén egy kávésbögre képe van - lekörözi az Energizer nyuszit

( :ó

val, ha:

V gi

A fősorokban Jeruzsálemi Szent Cirill XVII. katekéziséből idézünk. A rejtvény megfejtésével a következő gondolat folytatását kapjuk: „Bár a Szentlélekről szóló beszéd...” Beküldendő a godolat záró része. Vízszintes: 1. A megfejtés első része (Zárt betűk: M, Z, t, A, A, N) 13. … Eszter (Németh László regénye) 14. Űrmérték (é.h.) 15. Végtelenül vágyom valamire! (fölös ékezet) 16. Lassú járás 17. Hangsúlyoz 19. Szomorú (é. h.) 20. Részben törtet 21. Tűzre teszszük 22. A tárgy ragja 23. Átcsábít 25. ÓDE 27. Tesla 28. Noé angolul 29. Diáktanács (röv.) 30. Néma Mara 32. Földön kívüli utazás 35. Páratlanul leszab! 37. Nagy Károly rezidenciája 39. Egye! 40. Részben kiad! 41. Korlátolt felelősségű társaság 43. GDS 44. Autómárka 47. Teológus (röv.) 48. Maszk 50. Román Autóklub 51. Vörösmarty szereplője. Függőleges: 2. Rágcsáló 3. Zsidónegyed a középkori városokban 4. Időhatározó szó (é.h.) 5. Csővég 6. Vietnam északkeleti hegyvidéki tartományaiban élő etnikai csoport 7. Országos Katolikus Egyetemista Találkozó 8. Angol Tamás (röv.) 9. … Ővele és Őbenne 10. A második evangélista 11. AABO 12. A Pál utcai fiúk csatatere 13. A megfejtés második része (Zárt betűk: N, V, O, M) 17. Kicsinyítő képző 18. Párosan lerázó! (é. h.) 21. … József - osztrák császár 24. VHS 26. Harag 27. Végtelen tél! 28. Indulatszó 31. Szent Adalbert tanítványa (Magdeburgi …) 33. Masnivég! 34. Áruházlánc 36. Kipling farkasa 38. A hamiskártyás teszi 40. -ban, -ben (ném.) 42. ragadd meg! 45. … Marino, európai miniállam 46. Vianney Szent János városa 47. Kopasz 49. -re társa 51. Duplázva: kisded. Szőcs Csaba A megfejtést postán vagy e-mailen várjuk szerkesztőségünkbe, legkésőbb 2003. szeptember 1-ig. A helyes megfejtést beküldő olvasóink közül egy jutalomban részesül. Legutóbbi rejtvényünk helyes megfejtése: „Kacagja víg napsugár, valahányszor földreszáll, feltámadt Krisztus” (Simpf János) Könyvjutalmat és MégIS előfizetést nyert: Lendvai László, Pannonhalma.

ØgI S