Mégis 2002 1

VilÆ

EgyhÆz

Teol gi

A tartalomból

Föltámadt Krisztus halottaiból... /3/ Hírek /4/ Felvételi tájékoztató /4/ A legnagyobb ünnep /5/ „Minden fontos” /6-7/ Tantárgyaink: Egyházjog /7-8/ Az erdélyi római katolikus teológia helyzete 1990 után /9-10/ Ha ott vagy vélem... /11/ Arról, hogy semmitől nem kell félni /11/ Volt egyszer egy egyházmegyei zsinat... /12-13/ Magnificat! /14-15/ Pap a börtönben /16-17/ Zene - de milyen? (II) /18-19/ „Szívem szerinti pásztorokat adok nektek!” /19/ Keleti rítusok és a Grúz Ortodox Egyház /20-21/ Úton... /21-22/ Dsida Jenő „aranyhídján” /22/ Humor /23/ Keresztrejtvény /23/

m

Próbálj elképzelni egy gyors folyású hegyi patakot, s hallgasd, hogy csobog a kövek között.

Ha ráfigyelsz olyan, mintha zenét hallgatnál: ritmusa és dallama van. Ez a csobogás zajnak tűnik, de ha tovább hallgatod megnyugtató erőt ad. Életünk is sokszor gyors folyású patak, s csodálkozol, ha nem hallod nyugtató csobogását. Álltál már meg egy pillanatra, hogy meghallgasd?

Ha alkalmad lenne, akkor is valami elfoglaltságot keresel, mert félsz meghallani. Azt gondolod, hogy magával ragad, és soha nem lehetsz önmagad. Pedig igazán csak így lehetsz önmagad: hallgasd leülve a csobogást!

Hamis, önmagunkat ámító és lelkiismeretünket elhallgattató értékeket állítunk fel úgy, hogy közben az igazi és örök értékeket magunk mögött hagyjuk. Ezért van annyi magába forduló ember, ettől vannak megfertőződve családjaink. A bennünk levő igaz értékeket ajándékba kaptuk, és nem önmagunkért. Így felelősek vagyunk azért a közösségért, amelyben élünk.

Mindez pedig az által nyer értelmet, hogy Krisztus feltámadt! kicsi istván

Ø gI S

Kiadja a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola Főszerkesztő: Kicsi István Szerkesztők: Csorba Mihály, Stanco Attila, Takó István, Szőcs Csaba Korrektúra: Stanco Attila, Szőcs Csaba Tördelők: Gödri István, Buna János, Frigy Zoltán Technikai segítők: Anderco Ottó, Buna János, Kicsi István Pénzügyi felelős: Szőcs Csaba Felelős munkatárs: László Áron Nyomda: KABDEBÓ-TIP S.R.L. Főhat. eng. szám: 282/1990 ISSN 1454–2684 Szerk. címe: Str. Bibliotecii nr. 3 2500 Alba Iulia – RO Internet cím: www.hhrf.org/gyrke E-mail: megiske@freemail.hu Pénzbeli adományaikat a szerkesztőség címére küldjék, a pénzügyi felelős nevére.

2

Kedves Olvasó!

Az aláírt cikkekért felelősséget szerzőik vállalnak. A szerkesztők véleménye nem feltétlenül azonos a szerzőkével.

Felh vjuk kedves olvas ink figyelmØt, hogy foly iratunk teljes anyagÆt mÆs informÆci kkal egy tt, valamint rØgebbi szÆmainkat is megtalÆljÆk az interneten a GyulafehØrvÆri R mai Katolikus rsek sØg honlapjÆn.

A c m:www.hhrf.org/gyrke

m

ØgIS

Teológia

Jézus Krisztus feltámadásának nagy jelentősége van számunkra, ugyanis emberi természetének feltámadásával legyőzte a halál uralmát, és új életet a-jándékozott nekünk. Tanításának, sürgető üzenetének befogadása által, Krisztusban váltunk új teremtményekké, akik már nem önmagunknak, hanem másoknak, másokért élünk (vö. 2Kor 5,14-17; Gal 6,15). A Szeretet Lelkének sóhajtozásaiban pedig mindannyian Szent Testének és a feltámadásnak részeseivé váltunk. A haláltól való megszabadítással, Urunk emberi méltóságunkat újból felelősséggel, és feladattal ruházta fel: hogy evangéliumát, a meghirdetett üdvösséget megvalósítsuk, mikor Istent Atyánknak szólítjuk (vö. Róm 5,18), és felebarátunkat szeretett testvérnek. Krisztus Titokzatos Testének tagjaiként a feladatunk őrizni Urunk szeretetének jelenlétét, az Eucharisztiát, melyben mind erősebben összeforrunk a Fővel, aki a szeretet titokzatos dinamikájában (vö. Gal 2,20) közölte az emberrel, magát az embert és hivatását: „feltámadni a szeretetben”!

A feltámadás misztériuma az örökkévalóságba nyúlik a szeretet öröme által (vö. Jn 1,16), örömhírével pedig a halandót, a halál félelmével vívódó teremtést megmenti a semmibe hullástól. A feltámadásban nem szoros értelemben vett fizikaibiológiai maradandóságot kapunk, hiszen ezt a fizika bármely törvénye azonnal ésszerűtlen balgaságnak mondaná, és hitünk már ennél a ténynél fogva is elveszítené érvényét. Mert aki abban bízik, hogy mindazt, amit megszerzett élete során, maradandóan vele marad, az saját önzésének csapdájába került, és nem veszi észre ragaszkodását földi javaihoz, ez pedig a szeretetlenség körforgásához vezetne. Márpedig Jézus kereszthalála épp a szeretetlenség terjedését állítja meg. A kereszten halált vállaló Urunk Jézus, a végsőkig megmaradt Atyjának szeretetében, még akkor is, ha mint ember elhagyatottnak érezte magát a teremtett világban. A feltámadásban pedig épp az Atyánál maradása a világ életéért, vagyis az addigi világot szerető személye támadt fel, Istenemberi természetében, mint Teremtő és a teremtés része, megnyitva az örökkévalóság végtelen horizontját az emberi nemnek. Az Atya és Fiú szeretete mutatkozott meg élőnek Jézus Krisztus feltámadásban. Az a szeretet mely nekünk az életet kívánja, mégpedig az

Atyával való együttlét örömét, melyben az Isten beleönti szeretetét az emberbe, az ember pedig átadja magát a szeretetnek.

A feltámadás egyetlen mondanivalója: „Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne” (1Jn 4,16b). Isten szeretete a mi feltámadásunk, a mi maradandó új életünk a Szeretetben.

„Ma a pokol sajnálkozva kiáltja: jobb lett volna nekem, ha Mária szülöttjét be nem fogadtam volna; ki rám jött, és hatalmamat megrontotta.

Az érckapukat széttörte, s a lelkeket kik letartva voltak, Isten lévén, felszabadítá.

Dicsőség a te keresztednek és feltámadásodnak Uram…

Ma a pokol sóhajtva kiáltja: megsemmisült minden erőm: a pásztort keresztre feszítették, ő pedig feltámasztotta Ádámot… a megfeszített kiürítette a sírokat, a halál hatalmának nincs többé ereje…”

(Nagyszombati Alkonyati Nagy Zsolozsma Nagy Szent Vazul liturgiájában).

- Február 10-én nagysikerű Farsang-búcsúztató előadást tartott s Maros Néptáncegyüttes a gyulafehérvári Szakszervezetek Művelődési Házában, amelyen a kispapok nagy része is részt vett.

- Február végén a rektor atya egy vadonatúj televízióval ajándékozta meg a szeminárium kispapságát. Ezúton is köszönjük neki.

- Március elején a sportfelelős, Göthér Gergely asztalitenisz bajnokságot szervezett, amelyen ösz-szemérhették techniká-jukat és gyorsaságukat a sportkedvelő kispapok.

A nyertes Pálfi Szilárd diákonus lett.

- Idén március 10-e és 16-a között végeztük ta-vaszi lelkigyakorlatunkat. A moderátor atya Ft. Sándor Jó-zsef, jobbágytelki plébános volt.

- A lelkigyakorlat után, március 17-én, a III. éves kispapokat Jakubinyi György érsek lektorrá, a IV. éveseket pedig akolitussá avatta. A lektor feladata az egyházban a szentírási szövegek felolvasása, az akolitusé pedig az oltár körüli szolgálat.

- Jelenleg a szemináriumban tanuló kispapok összlétszáma 110 fő. Ebből elsőéven 23, másodéven 20, harmadéven 10, negyedéven 17, ötödéven 8, hatodéven 13 és gyakorlati éven 18 növendék van. Az egyházmegyék szerinti elosz-lás a következő: Gyulafe-hérvári Főegyházmegye: 64; Temesvári Egyházmegye: 18; Szatmári Egyházmegye: 18; Nagyváradi Egyházmegye: 7; Kárpátaljai Apostoli Kormányzóság: 2.

Krisztus ma is, mint kétezer évvel ezelőtt, kiválaszt embereket, hogy az Ő nyomában járjanak és evangéliumát hirdessék a világnak. Kétezer éve Ő maga készítette fel apostolait az evangélium hiteles megélésére és hirdetésére. Napjainkban a világ különböző részein szemináriumokban készülnek az ifjak erre a különleges szolgálatra, életformára. Szemináriumunkban is ugyanez történik.

Ha úgy érzed, hogy Jézus Téged is hív, s Te eleget akarsz tenni ennek a hívásnak, akkor jelentkezz minél hamarabb plébánosodnál.

Miután ő felterjesztett, részt kell venned a hagyományos felkészítőn, amely az idén július 15. és 20. között lesz. Ezután lesz a beiratkozás a felvételire, amely szeptember 5-6 között zajlik.

A beiratkozáshoz szükséges okmányok: -

Felkészülnöd a középiskolában használt négy tankönyv alapján kell.

Részletes tájékoztatót a www.hhrf.org/gyrke internetes honlapon találsz, a szemináriumunkról szóló részben.

Eredményhirdetés a vizsga után néhány nappal történik. Erről a plébánosodnál érdeklődj!

Tel: 058-811688; Fax: 058-816192 E-mail: sis@apulum.ro Rektori Hivatal, Ft. Peter Jäger rektor úr Tel: 058-813908 Tófalvi Géza tanulmányi prefektus Tel: 058-815880; Mobil: 092-973745, E-mail: tofigeza@apulum.ro Emlékezetes nap volt február 17. cserkészcsapatunk számára, ugyanis ezen a napon ejtettük meg idei első portyánkat. Úticélunk a Mamut volt. Fárasztó gyaloglás után, (rég nem voltunk ilyen túrán ezért nehezebben ment a hegymászás), amelyből két tanárunk, Lukács Róbert és László Áron is kivette a részét, végre kiérkeztünk a tetőre. A programot játék, szórakozás töltötte ki, de nem felejtettük el megkóstolni a nyárson sütött szalonnát sem. Fáradtan értünk haza, de nagyon megérte elmenni.

A Sas örs

Teológia J

A

N

S A

Húsvéti határkerülés

A

Szerencsés jó reggelt adjon az Úristen, Régi szokás szerint versmondani jöttem. Örömünk csillaga éppen ma feltetszett, Lelki ellenségünk szarva letöretett, Halálnak ereje semmibe sem véthetett, Gy zelem zászlaja életbe léphetett; Örüljön, vigadjon ezen kereszténység, S táplálja lélekben és szívben reménység.

Szívb l és lélekb l b áldást vegyenek, S kezembe pár piros tojáskát tegyenek.

Bemutatkozik Lukács Imre Róbert egyházjogtanár 1971. augusztus 13-án születtem a háromszéki Gelencén. Szüleim egyszerű munkásemberek, van egy húgom, aki hat évvel kisebb mint én, de az évek

folyamán nagyon jól megértettük egymást; ő az egyik támaszom, akire mindig számíthatok, nagyon sok dolgot meg tudok vele beszélni.

Az iskoláimat Gelencén kezdtem, és a nyolcadik osztály végéig ott is végeztem. Utána Kézdivásárhelyre kerültem, ott két évet tanultam, amikor, az elődök bíztatására és vonzására, úgy éreztem, hogy nekem Gyulafehérvárra kell jönnöm az akkori kántoriskolába. Így kerültem ide 1987-ben. Itt végeztem két évet, és utána jöttem át a teológiára. Már a kántoriskolában való ottlétem tulajdonképpen a hivatásnak a kezdetét is jelentette. Úgy érzem, a többi gelenceivel, hogy hivatásunk elindításában nagy szerepet játszott akkori plébánosunk, Gergely Géza. Az, ahogyan foglalkozott a hívekkel, és ahogyan próbálta megvalósítani a II. Vatikáni Zsinat szelle-mét (akkor még ezt nem tudtuk) a plébániai életben.

Különösen az ragadott meg minket, ahogyan a fiatalokkal foglalkozott, és köztük velünk is. Szinte a második otthonunk volt a plébánia, szinte ott keltünk és feküdtünk, főleg a nyári időszakban. Édesanyám sokszor azt mondta, hogy jó lenne, ha odaköltöznénk... A plébánosunk hozott el és íratott be a kántoriskolába. (Azért beszélek többes számban, mert ketten indultunk Oláh Zoltánnal, és ketten is érkeztünk meg, csak más-más utakon jártuk végig a képzés folyamatát.)

A teológiát rövid katonaság után kezdtem el. A teológiai évek meghatározóak voltak a papságra való felkészülésemben. Csodálatos évfolyamunk volt.

Eléggé sokan kezdtünk, hatvanegyen, és ebben az első időszakban szinte az osztálytársakat sem is-

egymást, csodálatos barátságok alakultak ki. Különösen a másodévre emlékszem vissza, ami egy feledhetetlen év volt az én számomra és mindazok számára, akik a 214-es szobában laktak.

1996-ban szentelt pappá Jakubinyi György érsek úr. Az első kihelyezésem Gyimesközéplokra szólt.

Itteni pasztorációs tevékenységem nem tartott sokáig, mert 1997. június 24-én elutaztam Kanadába egy tanulmányi útra. Az a két év, amit Kanadában töltöttem el, csupán a jog tanulmányozására volt szentelve, és e két év eltelte után licenciátussal tértem haza.

Hazatérésem után két évig Gyergyószentmiklóson voltam káplán. Miután Kerekes László tanár úr viszszament Kanadába, hogy tanulmányait folytassa, az érsek úr felkért arra, hogy jöjjek be a teológiára, és tanítsam a kánonjogot.

Minden pap a teológiai évek alatt arra készül, hogy neki is lesz egy plébániai közössége, egy nyája, akiknek Isten igéjét hirdeti. Hát ez történt az alatt a hét hónap alatt, amíg Gyimesközéplokon voltam. Az volt a kezdeti időszak, amikor mindenki nagy lelkesedéssel fog hozzá a munkához, és kipróbálja mindazt, amit itt tanult. Felejthetetlen élményeim voltak, főleg akkor, amikor láttam, hogy az evangéliumra éhes emberek válaszolnak, illetve befogadják az evangéliumot, sőt ez a nyitottságuk oda vezeti őket, hogy állandóan visszatérnek és ezt az éhségüket, úgymond nehéz kielégíteni, mert mind több és több kell. A két év alatt, amíg Kanadában voltam a lelkipásztori tevékenységem a minimálisra szűkült.

Szombati napokon a cserkészekkel foglalkoztam és a vasárnap egyetlen eseménye az volt, hogy a magyaroknak egy szentmisét végeztem. Visszatérve, Gyergyószentmiklóson újra pasztorációban voltam, amely két évig tartott. Ez idő alatt sokmindent sikerült kipróbálni, sok jó és kevésbé jó tapasztalatban volt részem. Maradandó volt a házasokkal illetve a házasságra készülőkkel való foglalkozás adventben és nagyböjtben. Azokat a kérdéseket próbáltuk megbeszélni kis csoportokban, amelyek az elkövetkező időszakban, és főleg a házasság ideje alatt fogják érinteni őket. E tapasztalat nyomán fogalmazódott meg bennem az, hogy mind papnak, mind a papságra készülőknek nyitottnak kell lenniük az emberek irányába, meg kell hallgatniuk őket, és meg kell érezniük, hogy mire van lelki igényük. Tudatosítaniuk kell, hogy most kell nyújtaniuk az embereknek azt, amit ők kérnek. Ezt tanácsolja a II. Vatikáni Zsinat is. Tehát nem valami mást, amit esetleg később tudnának befogadni, csak pontosan az alapszint fog hiányozni, tehát ha

nehéz a továbblépés, vagy pedig az következik, hogy „nekem erre nincs igényem”, esetleg „kösz, ebből nem kérek.” A mostani pasztorációs tevékenységem itt Gyulafehérváron az, hogy kijárok Verespatakra és Abrudbányára, valamint van még két filia: Topánfalva és Aranyosbánya. Ez egy ici-pici közösség összehasonlítva például azzal, ami Gyergyószentmiklóson volt. Most román nyelven is kell pasztorálni a híveket, ez egy új kihívás volt számomra, amellyel most találkoztam. Megdöbbenésem inkább karácsonykor következett be, amikor Gyergyószentmiklós emléke után, ott voltam ezekben a jéghideg templomokban hat vagy tíz emberrel, és próbáltuk megünnepelni a karácsonyt. Ez egy kissé lehangoló, hisz a papnak sem egy szívmelengető látvány ennyi embernek misézni. De egy jó lehetőség arra, hogy hétvégén innen kimenjek, és ezeknek az embereknek hirdessem az evangéliumot, és velük együtt végezzem a szentmisét.

Eddigi papi életemet figyelve nehéz megfogalmazni, hogy most mi lenne a legfontosabb, mert egyszerűen csak azt tudnám válaszolni, hogy mindenre szükség van, és minden nagyon fontos, hisz senki nem tudja, hogy az elkövetkező évben hol lesz, és mit kell, hogy tegyen. Amikor a teológiát végeztem, akkor soha nem gondoltam, hogy nekem meg kellene tanulnom angolul, vagy jó lenne már itt komolyan venni a kánonjogot, mert ezt fogom tanulni két éven keresztül Kanadában. Tehát egyszerűen minden fontos, persze akkor ezt a tanárainktól nem tudtuk elfogadni, illetve személyesen én sem. Bármennyire is mondták, hogy nyelveket kell tanulni, s hogy az milyen fontos, és mennyire jó... Ezt általában az ember akkor tapasztalja meg, és akkor érzi át ennek a szükségességét, amikor valóban szüksége van rá. Azt hiszem, hogy a mai világban mindenütt kihívásokkal találkozik a pap úgy tudományos szinten, mint a mindennapi életben. Tehát minden téren felkészültnek kell lenni, a legfelkészültebb embernek, de leginkább a teológiában, az ő szakterületén kell, hogy felkészült legyen a pap, hogy mindazoknak, akik valamilyen kérdéssel mennek hozzá, azoknak valamilyen formában választ tudjon adni. Most nemcsak a plébánián él az ember, hanem sokszor a tv-be is meghívják, és a rádióban is előadásokat kell tartania, ezekre pedig mind-mind fel kell készülni. A hívek is elvárják, hogy az ő papjuk úgy álljon előttük, és úgy beszéljen, hogy valóban érezzék, hogy otthon van abban a témában, amikor történetesen előad valamit. A jövendőbeli papságnak egy erőssé-ge kell legyen még mindezek mellett: a lelkipaszto-ráció. Ezen belül pedig a lelkivezetés, mert a pasztorális években tapasztaltam meg, hogy egyre több embernek nagy igénye van a lelkibeszélgetésre és lelkivezetésre.

Tantárgyaink: Egyházjog

Törvény az Egyház életében Az egyházi Törvénykönyv minden embernek más és más dolgot jelent. Mit jelent nekünk ma? Amikor valaki kezébe veszi a Codexet, és elkezdi olvasni, egy pár kérdés megfogalmazódik benne: mi ez a könyv, amit olvasok? Hol és hogyan kapcsolódik bele az én életembe? Hogyan kapcsolódik bele az Egyház életébe?

Az 1917-es Törvénykönyvről elmondható, hogy az a könyv volt, melyet csak a szakértők és hozzáértő emberek használhattak. Latinról nem fordították le a modern nyelvekre, hogy a krisztushívők közkincsévé váljon, így a szakértők és a latin nyelvet ismerők kiváltsága volt ennek értelmezése és magyarázása.

A törvény olyan kell legyen, amilyet az ember megért, elfogad és alkalmaz. Így már nem egy gyűjteményben heverő előírás, hanem a közösségi élet irányítója.

Ezt fogalmazta meg II. János Pál pápa is a Törvénykönyv kihirdetésekor, a „Sacrae disciplinae leges” apostoli rendelkezésben: „A szent fegyelem törvényeit a katolikus egyház az idők során meg szokta reformálni, és meg szokta újítani, hogy – mindig hűen az isteni alapítóhoz – kellően megfeleljenek a rábízott, üdvösségre vezérlő küldetésnek.”

A következőkben egy pár olyan pontot fogunk röviden megvizsgálni, amely segít az új Codex jobb megértésében és használatában.

Törvény és Szabadság A törvény nem veszi el az ember szabadságát, hanem segíti annak megvalósulását. Ha ez ellentmondásnak hangzik, könnyen tudjuk bizonyítani, hogy ez valóban így van. A nagy városokban néha egy órába kerül, hogy valaki a nagy forgalomban a lakásától kijusson a repülőtérre. A közlekedést irányító táblák eltávolítása ezt az időt lényegesen meghosszabbítaná, ha egyáltalán ezen táblák segítsége nélkül még ki lehetne oda jutni. A rossz törvények természetesen korlátozzák a szabadságot, de a jók mintegy megteremtik azt. Nem a törvény az, amely korlátozza a szabadságomat, hanem a többi ember, akik ugyanazon jogokkal és hasonló szabadsággal rendelkeznek mint én. A jó törvény megadja nekem a legmagasabb fokú szabadságot, amely lehetséges az emberi közösségben. A törvény ellentéte nem a szabadság, hanem a káosz, az önkényesség.

Arra is mindig megvan a lehetőségem, hogy egyedül éljek egy elhagyatott szigeten, ahol nincs senki, és nincs aki korlátozza a szabadságomat. Az igazi Csorba Mihály szabadság azonban nem a szabadság valamitől,

hanem a szabadság valamire.

Az elhagyatott szigeten élve, korlátoznám szabadságomat, hogy emberi kiteljesedésemet és célomat elérjem. A törvény szerepe, hogy megteremtse a körülményeket, amely legjobban megfelel az emberi célok elérésre mindenkinek a közösségen belül. A törvény egyedül ezt a feladatot nem tudja betölteni, csak biztosítja a körülményeket, amelyekben ez lehetséges. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, egy működő, cselekvő rendre van szükség.

Cselekv rend Ez a rend inkább egy állandó cselekvés, mintsem egy állapot. Arra hivatott, hogy egy aktív harmóniát hozzon az egyház életébe. Ez valami, amiért állandóan kell tevékenykedni, amit soha nem szabad beteljesedettnek vagy teljesnek tekinteni. A cselekvő rend, egy belső dinamizmust ad az egyháznak, amely az isteni működés által cselekvő.

Elmondhatjuk, hogy a törvény egyedül nem tudja létrehozni ezt a tevékeny rendet. Csak a bátorság, az odaadás és a kemény munka tud tenni ilyet. Az, hogy az egyházon belül törvények vannak, csak egy szempontból való szemlélése ennek az összetett valóságnak. Sok más forrás van ebben a koordinált működésben: a Szentlélek, Isten igéje, a szentségek, a liturgia, imádság, Isten és az embertárs szeretete, csak hogy egy pár példát említsünk. Ha bármelyiket kivesszük vagy leértékeljük, akkor az egyház, amelyet bemutatunk vagy hirdetünk, nem lesz a teljes egyház. A törvény feladata az, hogy irányítsa, és a külső elemeket szabályozza, a működő, rendet képező forrásoknál. Nem következik ebből, hogy a törvény felsőbbrendű lenne, ellenkezőleg, a törvény szerepe a diakonia, az egyháznak a szolgálata.

A törvény határai Nagyon sokszor tanúi lehetünk, hogy amikor valaki a törvény tekintélyével akar megteremteni egy közösséget, még akkor is arra hivatkozik, mikor már abban a közösségben megtalálhatók az együttélés és a barátság összekötő szálai. A közösség vezetője azonban ezt nem veszi figyelembe, és nem a már létező közösségi szellemből indul ki, nem azt ápolja, hanem elrendeli a közösséggé válást. Olvassa a törvényt, és meg is valósítja. Az ilyen közösségápolás és törvényalkalmazás káros következményekkel jár.

Ahhoz, hogy a törvény hatékony legyen a közösségnek el kell azt fogadni. A törvényhozó szándéka és az abban rejlő értékek lassan a törvény alanyainak szándékává és értékévé kell válnia, amely döntést eredményez, és cselekedetekben valósul meg. Ezen irányelv megtartása nagyon fontos mind a törvényhozóknál, mind pedig a törvény magyarázóinál.

Feltárni azt a hátteret és forrásokat, amelyből, és amiért ez a törvény létezik. Az értelemnek való feltárás után megszületik az akarati hozzáállás, amely a holt betűt élő cselekedetté teszi.

Az egyén és a közösség Az alapvető feszültség egy élő közösségben az egyén és a közösség között van, az egyéni javak és a közösségi javak között. Ez jellemző a család közösségére, a nemzetre és az egyetemes egyházra is. A közjó nem olyan valami, ami az egyént akadályozná. Nem más mint egy egyéni jó, amelyet másokkal való együttműködésben kap meg. Az egyéni jó és a közjó nincsenek kibékíthetetlen konfliktusban egymással, csak egy állandó és szükséges feszültség van közöttük.

A megoldás a kettő között feltételez egy bölcs rendezettséget a közösségben, és megértést a tagok részéről a közjó és az egyéni javakkal kapcsolatban.

Az ember és az Isten Az egyháztörténelem folyamán voltak idők, amikor Krisztus istenségét hangsúlyozták ki, máskor pedig az emberségét. Napjainkban egyformán állítjuk Jézusról, hogy egyben Isten is és ember is. Hasonlóképpen az egyház is isteni és emberi. Ha bármelyik feledésbe merül, vagy az egyik kihangsúlyozódik jobban a másik rovására, akkor nem értettük meg az egyház igazi természetét. Egy állandó és szükséges feszültség van a kettő között. Ha az egyén és a közösség között levő feszültség az alapja a feszültségnek az emberi csoportokban, akkor a feszültség az emberiség és az istenség között az alapja a vallásos csoportokban levő feszültségnek. Az egyéneknek közösségekben kell élniük, de ez egy transzcendens közösség és közvetlen kapcsolatban van Istennel.

Az egyház nemcsak egy társaság, hanem . Egyfajta részesedés a Szentháromság életében, egy közös egyesülés az egyház minden tagjának, úgy, mint az Atya gyermekei; az egyesülése az egyháznak a jelen pillanatban Krisztussal, és egyesülése az egyháznak a Szentlélek munkájával.

Alapvetően tehát a keresztények -ja egy belső és ugyanakkor lelki valóság. Ezt a belső, lelki valóságot akarja az egyházban a törvény szolgálni.

Törvény és az egyházjogász Az egyházjogász, és ide sorolható minden közösség élén álló lelkipásztor, akinek a törvényeket adott esetben alkalmazni kell, ugyanolyan fontos, mint a törvény, mert az ő feladata az, hogy a törvény betűjének emberi arcot adjon. A Törvénykönyvünk általánosságban egy „latin” Codex, és nagyon sok esetben egy latin gondolkodásmódot követel, hogy valaki megfelelőképpen értelmezze és alkalmazza azt.

Mindezek után a végső ajánlatom ez: bármikor nehézség vagy kérdés merül fel a Törvénykönyv értelmezése közben, akkor mély tiszteletnek kell lennie a fejedben és a szívedben a törvény iránt, de figyelj arra is, hogy melletted legyen egy pohár finom bor.

Lukács Imre Róbert

Teológia

Az erdélyi római katolikus teológia helyzete 1990 után

z 1989 után végbement politikai és társadalmi változá- lás-szabadság nevében” akartak tönkretenni. sok éreztették hatásukat az erdélyi papképzésben és a z elzártság időszakában komoly gondot jelentett a tahittudományok művelésében is. A mindennapi szeminári- nári utánpótlás. Felkészült és szaktekintélynek örvendő umi életben látszólag minden ugyanúgy folytatódott teológiai tanárok börtönben fejezték be életüket az 50-es tovább, mint azelőtt, mégis beszélhetünk változásokról. években. Papok és kispapok külföldi egyetemekre nem Az érzékelhető átalakulások azonban magukon hordják a mehettek. Márton Áron püspöknek csak 1970-ben sikekommunista idők bezártságának következményeit. Nem rült elérnie, hogy Jakubinyi György szatmári, Szabó Árárt, ha a múltbeli előzményeket röviden felelevenítjük. pád és Vencser László gyulafehérvári, Tamáskó Péter teÍgy történelmi szemléletünk sokkal világosabb és valósá- mesvári egyházmegyés hallgatók hivatalosan Rómában gosabb lesz; összefüggéseiben láthatjuk a mai erdélyi ma- folytathatták tanulmányukat. Hazajövetelükig, de azután gyar nyelvű katolikus teológiai kutatás helyzetének is, gyakorlat lett, hogy az intézményért felelős püspökök a lelkipásztori munkában kipróbált papokból neveztek ki alakulását. omániában 1948-tól kezdve 1990-ig a katolikus egyház új tanárokat. teológiai képzést és a tudományos munkát nem tartozott az államilag elismert vallásfelekezetek hátráltatta a szakkönyvek hiánya. Köztudott, hogy a közé. Habár a hívek létszámát tekintve, az ortodox egy- szemináriummal egybeépült értékes püspöki könyvtárat, ház mögött a másodiknak számított, államjogi a Batthyaneumot 1949-ben államosították s nagyon szeszempontból csak „megtűrt” minőségben kezelték az álla- rény intézeti könyvtárral maradt a papnevelde. 990-ig a mi szervek. A kommunista hatalom megerősödésével a Papnevelde volt az egyetlen intéz-mény, ahol az katolikus püspökök, s egyházme-gyei szintű renmajd az egyházmegyék dezvénye-ket, lelki és kormány-zóinak nagyobb szellemi to-vábbképzést része a-zért került szabadott szervezni. A börtönbe, mert nem voltak szatmári, a nagyváradi és hajlandók el-fogadni az a temesvári papok is állami hatóságok által Gyulafehérvárra kényszdiktált működési szabáerültek. Mind a négy egylyzatot, az ún. Sta-tútuházmegye papsá-gának mot.

Márton Áron évente kétszer tartottak püspököt is azzal a csellel három napos lelkigyakorrendelték Bukarestbe, latot, a teológiai ta-nárok hogy a Statútum-tervezetkétszer szerveztek öt ről fognak tárgyalni, s az napos teológiai odautazásakor, 1949. jú- A szeminárium egy része és a Batthyaneum továbbképzőt, rendeztek nius 21-én a tövisi úton ti-tokban letartóztatták. A zsinati vizsgákat. Tehát nemcsak a papképzésnek, hanem katolikus egyháznak „megtűrt” mivolta erősen kihatott a a papi to-vábbképzésnek, a katolikus hittudomány gyulafehérvári teológia léthely-zetére és tevékenységére művelésének fellegvárává is vált a gyulafehérvári teolóis. Az Intézet állandó veszélyez-tetettségben volt. Ebből giai központ. érthető a konokságig menő vé-dekezése és zártsága. ényszerszülte körülmény hozta össze a négy egyházmNyugodtan minősíthetjük a gyulafehérvári teológiát a egye szeminaristáit és papjait. Ebből a helyzetből viszont, püspök intézetének. Különösen Márton Áron börtönből az állami szervek részéről nem várt, és a szemináriumok való szabadulása után a szeminárium belső életét és a felszámolásakor az egyházi vezetők részéről nem remélt hittudomány művelését az egyházias érzület hatotta át. sok jó származott: Erdély papsága megismerte egymást, Évtizedeken keresztül szerény és szegényes körülmények közelebb került egymáshoz, összetartóbb lett. Adott köközött, de annál nagyobb lelke-sedéssel és rülmények között következményeiben annyira pozitívnak elkötelezettséggel készültek fel itt a papnö-vendékek a minősült Erdélyben az egyetlen magyar nyelvű gyulafepapi életre. hérvári papnevelde, hogy amikor 1990-ben az állami hahivatalos állami hatóságok a hat éves Gyulafehérvári tóságok püspök kormányzásával mind a négy egyházmeRómai Katolikus Teológiát egyetemi rangú főiskolának gyét elismerték, azok püspökei úgy ítélték meg, hogy minősítették. Tanárait a gyulafehérvári püspök nevezte ki, nem ajánlatos visszaállítani régi egyházmegyés teológiáamihez a bukaresti kultuszügyosztály vezetőjének a hoz- kat. Az idegeket próbáló szorítások és nyomások között zájárulása is szükséges volt. Az is megtörtént, hogy a kikristályosodott gyulafehérvári papnevelde maradt mind hivatalos szervek gáncsoskodása ellenére, Márton Áron a négy erdélyi püspökség részére. z 1990-es fordulatkor tanárjelöltjét saját felelősségére nevezte ki, így tette meg az egyházkormányzatban bekövetkezett változás elindíGurzó Anaklét ferencés atyát lelkiigazgatónak. Ilyenfor- totta a tanári kar alakulását. Msgr. Bálint Lajos szemémán próbálta biztosítani a lyében új püspöke, majd érseke lett a gyulafehérvári egynagy püspök azt az egyházias házmegyének. Ugyanakkor a

Teol gia

Szentatya dr. Jakubinyi György szentírástudományok tanárát segédpüspöknek nevezte ki, aki a püspöki szolgálata mellett már nem tudta vállalni a biblikus tantárgyak oktatását, csak a hébert és görögöt tanította tovább 1995ig. A tanári karból többen külföldi egyetemeken folytatták tanulmányaikat a doktori fokozat elnyerése céljából. A tehetségesebb fiatal teológushallgatók előtt is megnyílt a nagy lehetőség. Olaszországi, németországi, ausztriai, magyarországi egyetemeken tanulhattak. Közben a külföldről hazatért papok közül néhányan tanári beosztást kaptak a Hittudományi Főiskolán. Ezek a lehetőségek lelki és szellemi átalakulást idéztek elő a gyulafehérvári teológia életében. Ha az egyházmegyei névtárakba beletekintünk, a tanári karban gyors a váltás: régi nevek eltűnése és új nevek feltűnése fedezhető fel. Szinte minden évben volt tanárcsere, amelynek hol frissítő, hol visszaesést hozó hatása volt.

A teológiai tudományok művelésében és a papnövendékek érdeklődésének tágításában jó lehetőség nyílt a könyvtár bővítésével. 1990-től magyar, német és olasz nyelvű szakkönyvekkel, szakfolyóiratokkal kb. 65.000-re egészült ki az intézeti könyvtár.

1990 után a hittudomány oktatása már nem szorítkozott csak a papképzésre. Megnyílt a lehetőség a világi hallgatók teológiai képzésére, amely a főiskola tanárait kemény megterhelésnek vetette alá. Rájuk hárult az a feladat, hogy a hittudomány után érdeklődő civil hallgatók részére az erdélyi régió nagyobb katolikus városaiban teológiai kurzusokat szervezzenek. Az 1990/91. tanévben beindult a Levelező Tagozat: Szatmáron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Déván, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron; 1991-től: Temesváron és Gyergyószentmiklóson. Lelkes papok és civil tanárok közreműködésével, a gyulafehérvári teológiai tanárok konzultálásával, kinyomtatott jegyzetek segítségével kilenc éven keresztül folyt a teológiai képzés a fennt megjelölt központokban. Összesen a 1450 beiratkozott hallgatóból 1300-an végezték el mind a tíz szemesztert, tandíjmentesen, kevés költséggel. Nagy szükség volt erre az Intézményre a fordulatkor. Jelenleg is az iskolai és plébániai hitoktatás 60 %-át a Levelező Tagozatot végzett katekéták végzik.

A Levelező Tagozat működését a Vallásügyi Minisztérium Államtitkársága 1991-ben tudomásul vette. A romániai tanügyi törvény megjelenése után, 1995 tavaszán a Teológia Rektorátusa a Levelező Tagozat részére a Tanügyminisztériumban letette az akkreditálási kérést, amelyet 1995. június 14-én keltezett dátummal (tehát az akkreditáló bizottság helyszíni ellenőrzése előtt!) visszautasítottak. Azonban a Levelező Tagozatot mint – 1990 után létesített – magánegyetemet kezelték, s ezáltal törvényileg biztosították a végzős hallgatóknak, hogy egy állami egyetem keretén belül, szűrővizsga után megszerezhessék a licenciátusi diplomát. Patt helyzet alakult ki a magyar nyelven tanuló levelezős hallgatóknak, mivel a különbö-zeti vizsgákat nem volt hol letegyék.

Ugyanekkor a ko-lozsvári Tudományegyetem keretén belül már három (or-todox, görög katolikus, református)

10

teológiai kar műkö-dött. Mindezek a tények hozzájárultak, hogy 1996-ban hittanárképzés céljából a Babeş Bolyai egyetemen létrejött az önálló Római Katolikus Teológia Kar. Itt lehetőség adódott, hogy 1997-től a Levelező Tagozat végzősök az előírt vizsgák letétele után államilag elismert hittanári diplomát szerezhessenek. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a legtöbb civil hallgató nem a diploma érde-kében, hanem önképzés céljából iratkozott be és végezte el az egyes Központokban megszervezett kurzusokat. En-nek legszebb bizonyítéka, hogy 1999-ben a világi hívek részére csak önképzés céljából újjászervezett „Márton Áron Teológiai Képző” iránt is van érdeklődés.

1996-ban jelentős fordulat következett be a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola életében. Régi kívánalom valósult meg. Az állami hatóságok gáncsoskodása miatt Intézményünknek már 1965-ben a Római Lateráni Egyetem Teológiai Karához való affiliálása papíron maradt. A 90-es fordulat után hosszas procedurával dr. Jakubinyi György érsek úr elérte, hogy a Gyulafehérvári Főiskola utolsó nyolc szemeszterét (az ún. négy teológiai évet) ismét affiliálja a Lateráni Egyetem. Az egyetemi elvárások ösztönzőleg hatnak a teológiai tanárokra és hallgatókra.

Teológiai kutatómunka szempontjából mindenképpen előrelépést hozott. Az olasz nyelv bevezetése mellett létrejött a teológiai tanárok tudományos tevékenységét öszszegző évente megjelenő Studia Theologica Transsylvaniensia szakfolyóirat. A teológushallgatók MégIS című folyóirata is tudományosabb, színvonalasabb lett.

A római katolikus teológiai oktatás szempontjából az 1996. esztendőt más vonatkozásban is jelentősnek tekinthetjük. Ebben az évben hittanárképzés céljából megalakult a Kolozsvári Babeş Bolyai Tudományegyetem Ka-tolikus Teológiai Kara, az Egyetem és a Gyulafehérvári Érsekség között létrejött megállapodás keretében. A Teo-lógiai Kar célja olyan teológiailag képzett világiak felké-szítése, akik hitoktatóként, történelem vagy nyelvtanár-ként, illetve különböző más egyházi és civil intézményekben szolgálatot teljesítő értelmiségiként választ tudnak adni a mai ember egzisztenciális kérdéseire, a keresztény értékeket képviselik a társadalomban, és hozzájárulnak azok megvalósításához. A kar hallgatói teológiai tanulmányaik mellett egy második szakot is végeznek: történelmet, illetve magyar- vagy valamelyik világnyelvet és irodalmat (angol, német, francia). A végzettek hitoktatói, illetve a választott szaktanári képesítést nyernek, az egyetem előtti oktatás minden szintjére. Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy az erdélyi római katolikus teológia művelése az elmúlt tíz évben sokat változott. Az állóvizek megmozdultak. A teológiai kutatás a holtpontról átbillent. Ma a papképzésre szorítkozott hittudomány oktatásában a világi hívek is részesülhetnek.

De még mindig csak az út kezdetén vagyunk. Sokat kell tennünk, hogy az elméleti tudomány a keresztény embereknek életévé váljék.

Dr. Marton József

m

Øg IS 20 02/1

Teológia G o n d o l a t o k a f é l e l e m r ől yér eső után az erdőt járom, miközben gomba és eper után nézelődöm. Valami megmozdult egy bokor tövén, s hogy kíváncsiságomat kielégítsem, közelebb lépek. Egy sündisznómama hat gyönyörű fiókával. Mint a mama szoknyája mögül a kisgyermek, úgy leskelődnek rám kíváncsian a fiókák. Arra gondolhatnak, hogy ilyen erdei „kétlábút” még sohasem láttak. Félnek is, nem is, de azért megtartják a tisztes távolságot. A sünmama határozottan felém tart, s mire észbekapok, a fiókák és közém ékeli magát. Sípolva fújtat, és mereven néz, s amit a szemében látok az valahogy ismerős. Álmából felvert őzike szemében láttam hasonlót, s már tisztában vagyok vele: ez a félelem. Ha egyedül lenne, a fiókák nélkül, akkor is félne, de ez valahogy más. Ebben bátorság van és harcrakészség, hogy kicsinyeit bántódás ne érje.

Milyen érdekes! A legtöbb ember, mint rosszat tartja számon a félelmet. Valóban lehet rossz, ha több a kelleténél, de lehet jó is, megfelelő mértékben az élet védelmére. Betegségben, nyomorban, háborúban, létbizonytalanságban „sarokba szorító” ereje van. A „jobb félni, mint megijedni!” közmondásban is a kisebbik rosszat ismerjük fel a félelemben.

Kintről-bentről törhet ránk, és eredhet Isten tudja hány forrásból. A Biblia jól ismeri a félelem jelenségét. A választott nép annyi vándorlásban, létbizonytalanságban bőven megtapasztalhatta. De felismeri pozitív oldalát is. Mint belső erő, alapja lehet a tekintélytiszteletnek, a tapintatnak, az értékféltésnek, az istenszeretetnek. Röviden: minden esetben át- vagy kidolgozást igényel. ézus is félt. „Halálosan szomorú” volt a lelke az Olajfák hegyén, de ezzel a félelemmel „ékelte” be

magát a szent és a rossz közé, még ha vért kellett is izzadnia. Így lett félelemből féltés a szeretet műhelyében. A feltámadásban félelme elmúlt, de féltése megmaradt. Védi, szereti övéit, s mi bízva mondhatjuk: Ha ott vagy vélem, nem félek semmi bajtól! ég egy ideig farkasszemet néztünk, de nem mozdult a sünmama. Ahogy visszaléptem, és szűnni látta a veszélyt, békésen, maga előtt terelve fiókáit, eltűnt a bokrok között.

a jó ügyet védsz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled?

Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak?

Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, s ezért jó volt az is, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegödtél.

Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védsz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz. ű

EgyhÆz

V o l t

e g y s z e r

e g y

Mindenkinek szüksége van arra, hogy néha megálljon egy kis időre, hogy számot vessen önmagával, számot vessen a környezetével, számot vessen mindenekelőtt az Istennel. Ilyenkor az ember részletes lelkiismeretvizsgálatot tart és megpróbál újabb megoldásokat találni hibái kiküszöbölésére, erőt gyűjteni az élet akadályainak könnyebb vételéhez. Teszi mindezt azért, hogy utána gyakorlatba ültesse meglátásait, hogy jól tudja folytatni elkezdett munkáját. Lelkigyakorlatok záró elmélkedésének végső mondataként szokott elhangzani a megállapítás: az igazi lelkigyakorlat most kezdődik. Fölösleges és elvesztegetett az a számvetés és az a lelkigyakorlat, amelynek lelki felüdülés mellett nincsenek a gyakorlatban, a tettekben megnyilvánuló gyümölcsei, amely nem jár a saját és környezetünk életében pozitív következményekkel. Márai írja naplójában, hogy az igazán nagy dolgok a világ zajától távoli csöndes visszavonultságban születnek, de csak akkor van valami értelmük, hogyha a visszavonultságban élők egy bizonyos szinten kapcsolatban állnak azzal világgal, amelyből kiszakadtak. Másfél éve, hogy véget ért főegyházmegyénkben a zsinat. Több mint fél éve a javaslatokat, rendelkezéseket összefoglaló zsinati könyv is megjelent. Vajon valóban mi is csak le akartuk tudni a zsinatban a megújulás lehetőségét, ahogyan egyesek állítják? Számunkra is csak egy könyvel többet jelent a polcunkon a zsinati könyv? Amikor valakinek elmondtam, hogy a zsinati könyvről szeretnék ismertetőt írni, az illető kinevetett, hogy én még mindig a már rég elfeledett zsinatnál vagyok leragadva. Nézőpont kérdése… Minden esetre végiglapozva a könyvet nagyon érdekes és értékes javaslatokra, rendelkezésekre akadtam. Lehet, hogy az egyik-másik éppen a te fejedből pattant ki, kedves olvasó és már csak arra vár, hogy gyakorlatba ültesd. Az is lehet, hogy nem vagy az ötletek embere. Szívesebben valósítod meg azt, amit mások „kiokoskodtak” előzőleg. Tökéletesen mindegy. Én csak arra szeretném felhívni a figyelmedet, hogy ha netalán szíveden viseled Krisztus ügyét egyházmegyénkben, segíteni szeretnél az egyre inkább szükséges új evangelizációban, akkor ne halogasd átolvasni a könyvet.

„Vízből már újjászülettünk a keresztségben, de a szentlélek kegyelméből ismételten újjá kell születnünk, ha meg akarjuk újítani főegyházmegyénket. (…) A főegyházmegyei zsinat a kegyelem műve, de egyben emberi munka gyümölcse is. Papok, szerzetesek, szerzetesnők és világi krisztushívők megvizsgálták a részegyházat, az erdélyi valóságot a II. vatikáni zsinat tanításának tükrében.” - írja Dr. Czirják Árpád érseki helynök úr a könyv elején ajánlásában. „Ami kezdetben homályosnak tűnt, az később kellő megvilágosításba került. A zsinat felmérte a főegyházmegye helyzetét, küldetését, súlyát a társadalomban, az átalakuló világban. Számot vetett az adottságokkal, hiányossággal, lehetőségekkel, kihívásokkal és megfogalmazta a konkrét tennivalókat.”- hangsúlyozza a helynök úr, aki mint zsinati megbízott a munkát koordinálta. Tudom, hogy a munkálatoknak nagyon sok élményszerű, könyvekbe nem zárható gyümölcse van, de meggyőződésem a könyvel kapcsolatban, hogy nem egy „hibákkal teli ötletturmixról” van szó, ahogyan egyesek állítják.

Minden közömbösség ellenére, társulva azokhoz, akik a zsinat rendelkezéseit komolyan szeretnék átgondolni, valóra váltani, csupán pár általam fontosnak, sürgetőnek tartott témát szeretnék kiemelni.

Evangelizáció Az egyház elsődleges feladata az evangélium hirdetése úgy, hogy annak erejével az emberek újjászülessenek és bekapcsolódhassanak a szentháromságos isteni életbe. A nem hívőknek, az igazságot keresőknek meg kell ismerniük hitünk tanítását, de azoknak is, akik nem jó úton keresik az igazságot, mert mindenkinek el kell jutnia a kinyilatkoztatás ismeretére. Erre a legjobb és legbiztosabb út, ha a hívők életét áthatja az örömhír, ha a keresztények va12 lóban hiteles életet élnek. „Mert élet csak életből

születhet.” Az evangélizációnak személyre szabottnak kellene lennie. Képes legyen egyénileg megszólítani az embereket. A népegyházban, a tömegekben való gondolkodás ideje lejárt. „Nem szavakra van szükség, hanem elkötelezett papságra és hívekre, akikben él az embereket személyesen megszólító evangélium.” A lelkipásztoroknak adminisztratív jellegű lelkipásztorkodásuk közepette ki kell alakítaniuk a közösségformáló lelkipásztorkodás iránti érzéket. A gyakorló híveket már puszta jelenlétükkel is vonzó szeretetközösséggé kellene alakítaniuk. Szolgáló egyházzá kellene válni.

A rendelkezések között ott találjuk a valóban örömhírt közvetítő igehirdetések fontosságát, a biblikus megújulásnak, a közösségek létrehozásának szükségességét.

Krisztusi közösség a plébánián A keresztény közösség természetfölötti valóság és éltetője a benne megjelenő Krisztus. „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok én is” (Mt 18,20). A közösség lényege, hogy tagjai elfogadják Krisztus hívó szavát, tudatában legyenek jelenlétének. Isten szolgája Márton Áron is így végrendelkezett utolsó körlevelében „…a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.” A lényeg az hogy törekedjünk élni az evangéliumot. A javaslatok között elsőként szerepel a papság körében szükséges szemléletváltás. Az apostoli lelkület legyen hivatásuk lényege.

A papi közösségeknek kezdeményezését, ami a tapasztalat szerint amolyan „élet-iskolát” jelent számukra, támogatni kellene. Az egyház-községekben a lelkipásztori munkatársak közösségének kialakítása és ápolása az első szempont. „Legyen minden plébánián olyan kisközösség, amelyek vállalják a zsinati dokumentumok életté váltásának feladatát”(!!!) Óriási előnyük van azoknak a plébániáknak, ahol már az előkészítő

m

Øg IS 20 02/1

e g y h á z m e g y e i

munkálatok alatt kialakultak kis csoportok, közösségek, akik javaslataikkal képviselték egyházközségüket. Ezek a csoportok most saját javaslataikkal találják szembe magukat a könyvben, így nagy a valószínűsége annak, hogy a kivitelezésben is oroszlánrészt vállalnának.

Keresztény család „Az ifjúsági katekézisben kapjanak hangsúlyos szerepet a családi életre nevelés gyakorlati kérdései” (36.) Meg kell szervezni a jegyeskurzusokat, amely biológiai, teológiai, gyermeknevelési, családjogi ismereteket és módszereket ad elő. Éppen ezért a jegyesoktatásban nagyon fontos a keresztény meggyőződésű orvosok, pszichológusok és más világiak hiteles segítségnyújtása. „A házasság termékenysége és a családterve-zés kérdéskörében minden plébánia szer-vezzen legalább egyszer olyan fórumot, ahol elkötelezett szakértők fejtsék ki az egyház tanítását, és válaszoljanak a szó-ban feltett vagy előzőleg írásban beadott kérdésekre.” (44.) A lelkipásztorok is-mertessék a házasság egyházi jogorvos-lásának módjait. Ne maradjanak a szent-ségek kegyelmének lehetősége nélkül azok a hívek, akiknek házasságát még rendezni lehet. (vö. 47.)

Ifjúság Azt hiszem, hogy jelenleg az ifjúsági pasztoráció a legeredményesebb az egyházmegyében. Egyrészt mert a papok ezzel a réteggel foglalkoznak a legszívesebben, másrészt mert ebben a korban vetődnek fel olyan problémák, amelyekre a keresztény erkölcs-, eszme-, és normarendszerben a fiatalok kielégítő válaszokat, megoldásokat kaphatnak. Persze a dolog korántsem ilyen egyszerű. „Kihívást jelent az egyházat visszautasító vagy idegennek érző fiatalok nagy száma, akik sokszor nem Istent és a vallást, hanem a látható struktúrákat és a nem hitelesen megélt egyháziasságot utasítják el. Meg kell találni a ve-lük való találkozás és párbeszéd lehetőségeit és a közös pontokból kiindulva, az általános emberi értékek tudato-sításán át elkísérni őket az örömhírrel való találkozás felé vezető úton.” A legfontosabb, hogy tanúsítsuk előttük, hogy „a kereszténység az élet és öröm vallása”.

Lelkiségi mozgalmak A II. vatikáni zsinat tapasztalatában a Lélek irányításának tudható be, hogy az egyház lényegi alkotórészeként fedezte fel karizmatikus dimenzióját. „Az egyházban nem lehet sem ellentét, sem ellentmondás az intézményes és karizmatikus arculat között.” A karizmák elősegítik az „emberek közötti lelki rokonságnak” és a Krisztussal való barátságnak a megszületését, mely útjára indítja a mozgalmakat. Korunk lelkiségi mozgalmai új radikalitással veszik komolyan a Szentírást, az evangéliumot, új hittel hiszik és élik annak igazságát, Ø g I S 2 0 0 2 / 1 új vággyal adják át ma-gukat a Szentléleknek, új szere-tettel

m

z s i n a t . . .

EgyhÆz

fordulnak embertársaik, főként a társadalom peremére szorulók felé. Ebből fakad rendkívüli hatékonyságuk. „Minden egyházközségnek fe-ladata legyen a II. vatikáni zsinat szerinti új egyházkép ki-alakítása, amelyben megtalálható mind a hierarchikus. mind a karizmatikus elem.”

(71.)

Hivatásgondozás és papképzés A hivatásgondozás során abban kell segíteni a fiatalokat, hogy meghallják és kövessék a Szent-lélek ösztönzéseit a szívükben. „A hi-vatásokkal való törődés az egyház lel-kipásztori tevékenységének lényeges része.” A könyv a papnevelésről főleg a Pastores dabo vobis apostoli buzdí-tás szellemében szól. A hivatásgondozással kapcsolatban szól az állandó diakonátus bevezetéséről, amellyel kapcsolatban már konkrét lépések történtek az egyházmegyében. Ökumenizmus Egy nagyon fontos kérdés egyházmegyénkben. „Keresztényként szembesülünk Jézus Krisztus azon vágyával, hogy övéi egy legyenek (Jn 17, 2023). Krisztus olyan egységről beszél, amelynek mintaképe a Szentháromság belső életközössége.” Amennyiben te-hát krisztusiak akarunk lenni, annyiban keresnünk kell az utat a krisztus által akart egység felé. „Az egység feltétele az egyház folyamatos megújulása, valamint a széthúzás okozta botrányok beismerése, és a visszatérés, a megtérés Krisztushoz.”

Törekednünk kell megismerni egymást, felismerni egymás sajátos értékeit. „A keresztény egység Jézus igazságának és az egymás iránti szeretetnek a megvalósulása, gazdagodás egymás adományainak befoga-dása által”. Az egység megvalósulása Isten műve a keresztények közreműködésével. Alapja a lelki ökumenizmus, amelyre kölcsönös megismerésnek és kapcsolatteremtésnek kell épülni. „A Szentírás a keresztény egyházak közös kincse, a Krisztus-hit és a keresztség mellett az egység egyik legfontosabb jele.” A párbeszéd szellemében kellene kezelni az együttműködés és együttélés problémás kérdéseit. „Nemes hagyományaink örökségét mentsük át az új evangelizáció érdekében és szellemében hasznosítsuk mindazt, ami segíti népünk keresztényként való megmaradását.” (125.)A zsinat többé-kevésbé fergeteges vihara régen elült már, de a vihar után nem árt, ha a zsinati szelek tovább fújnak. Jakubinyi György érsek atya a Zsinati könyv rendelkezéseit főegyházmegyei törvény erőre emelte és 2001 Advent első vasárnapi hatállyal elrendelte érvényességét, hogy „váltsa életre nálunk is a II. vatikáni zsinat szel-lemét.” Ez azonban csak akkor lehetséges, ha minél töb-ben szívügyünknek tekintjük azt, hogy élő egyházzá ala-kuljunk. Ebben nyújtana segítséget a Zsinati könyv is.

Takó István

13

EgyhÆz

M a g n i f i c a t !

Interjœ Dr. Jakubinyi Gy rgy

Ørsekkel

Amint azt már előbbi lapszámunkban hírül adtuk, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem díszdoktorrá avatott két püspököt: Dr. Erdő Péter székesfehérvári segédpüspököt, a PPKE rektorát, valamint Dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érseket. Mindkettőjüket életükről, tapasztalataikról kérdeztük. Az Erdő Péter püspök atyával készült interjút előző lapszámunkban olvashatták, az alábbiakban az érsek atyával készült beszélgetést közöljük.

MégIS: Érsek atya, meséljen gyermekkoráról!

J. Gy.: Tulajdonképpen az ember életét három szakaszra szokták osztani: gyermekkorra, felnőttkorra és az aggkorra. A zsoltáros is azt mondja, hogy hetven év az ember élete a földön, s ha életerős, akkor nyolcvan. Visszagondolni a gyermekkorra mindenkinek nagyon kedves, függetlenül attól, hogy milyen volt. Az enyém, azt mondhatom, a Jóistennek legyen hála, nagyon szép és jó volt; buzgó, templomba járó katolikus szülőket adott nekem a Jóisten. Harmadik gyermek voltam, az első sajnos fiatalon, három hónaposan meghalt, úgyhogy ketten maradtunk a bátyámmal, ő Magyarországon született, én Romániában, de ugyanabban a városban, Máramarosszigeten, ő '43-as volt, én '46-os. Az iskolát 1952-ben kezdtem, de addig is három évet jártam óvodába, mert a bátyám magával cipelt, és mai napig is büszke vagyok arra, hogy iskoláztatásomhoz és általános műveltségemhez három év óvoda is hozzátartozik. Óvodás lehettem, mintegy öt és fél évesen, amikor először évzárón felléptem, s ezen szereplésem nagyon megfelelt a kommunista időknek, mert piros papírzászlót tartottam a kezemben, s ezt a kétsoros verset mondtam: „Kicsi az én karom, de van erő benne, hogy a vörös zászlót magasra emelje.” Mindezt a kortörténettel nagyon jól lehet magyarázni…

Amikor Nyugaton kérdezgették, hogy a kommunista Romániában miféle iskolába jártam, én örökké mondtam, hogy mindvégig, érettségiig magyar iskolába jártam: nyolc évet a szatmári irgalmas nővérek leánygimnáziumába, s három évet a piarista fiúgimnáziumba. Csodálkoztak, hogy a kommunista Romániában vannak még egyházi iskolák. Ekkor pontosítottam, hogy ezeknek az épületében jártam…

MégIS: Volt-e hivatását meghatározó élménye ebben az időszakban?

J. 14 Gy.: Mivel a bátyám három évvel idősebb volt, nemcsak az óvodába vitt magával, hanem

már ötéves koromtól ministrálni is, és mint minden mi-nistráns, kezdetben én is pap akartam lenni.

Azután jöttek a gimnáziumi évek. Az nagyon szép dolog volt, Istennek legyen hála, hogy mind vonzó papi életpéldákat láttam, a plébánosom 1951. novemberétől 1988-as nyugdíjazásáig Dobos János erdélyi származású pap volt. Tőle csak szépet, jót láthattam. Ő a hittanosokat mindig vitte kirándulni, később ezt letiltották, de azért a ministránsokat azután is vitte 20-30 fiút -, ezek szép emlékek.

Sok mindenre megtanított ezen alkal-makkor. Akkor, amikor ritka dolog volt, még cukorkát vagy csokoládét is osztott, ha Buda-pesten élő két testvérétől ka-pott… Tehát elmondhatom azt, hogy az egyházzal és a papsággal kapcsolatom volt, érettségiig jártam hittanra is. Érettségi előtt másfél évvel eljárást indítottak a templomba járók ellen, és akkor majdnem ki akartak csapni az iskolából.

Ebből az következett, hogy fél évig a fi-liába jártam szentmisére a szovjet határra, a Nepo-muki Szent János kápolnába, mivel otthon nem me-hettem, mert fennállt a veszély, hogy nem tudok le-érettségizni. Ez az az időszak, amikor végleg a papság mellett döntöttem. De a szándékomat az érettségi lejártáig titokban kellett tartanom, mert a rendőr-ség megakadályozhatta volna, hogy vizsgázzam. Végül 1963 őszén megkezdhettem a teológiát.

MégIS: Hogyan teltek a kispapévek?

J. Gy.: Első éven rettentő boldog voltam, hogy végre bekerültem, minden szép és gyönyörű volt. Akkori szokás szerint csak nyáron mentünk haza három hónapra, mind a hat, egyenként kilenc hónapos tanévet itt töltöttük, hogy szokjuk meg azt, hogy családunk az egyház, hogy összetartozunk; a közös karácsonyok, húsvétok, a közös ünnepségek, a lelki program segítettek ebben.

Nagyon szép volt minden! Ø gIS 2 002/1 A

m

kispapi élet kezdetét, különösen az első két évet, egyfajta noviciátusnak is lehet tekinteni. Aztán következik az ún. „kamaszkor”, amin mindenki átmegy; ekkor vetődik fel az ifjúban a kérdés, hogy „miért is jött, itt-e a helye”. Amikor azzal a valósággal találkozik a kispap, hogy a szemináriumban is emberek vannak; hogy lehet valaki ún. „jó kispap” úgy is, hogy nem tesz semmi olyat, amiért kicsapnák, de „hideglakatos”, nincs benne semmi lelkesedés vagy vonzódás a papi munka, a szeminárium iránt, akkor megkérdőjelezi magát is, látván az ilyen példát, hogy „ha ez is lehetséges, akkor én inkább elmegyek, de ilyen pap belőlem ne legyen”. Ilyenkor nagyon fontos, hogy az ember bizalommal legyen a lelki atyja iránt; lelkivezető nélkül nem is lehet megállni a helyünket. A kispapi éveknek ezen krízise után jön a boldog végső döntés: a két szolgálat (lektorátus és akolitátus) felvétele után a diakonátus és a papság, amelyek az egyházi rend első és második fokozatai. Számomra a diakonátus és a papság mindig azt jelentette, hogy a kezdeti szándék, amivel az ember belépett a szemináriumba, most hivatalossá válik, szentségivé alakul, de az a tapasztalatom, hogyha valaki úgy lép be a szemináriumba, hogy „majd a hét év alatt eldöntöm, hogy a papságot vállalom-e vagy nem”, az nem fogja vállalni, és idővel kikopik a szemináriumból.

MégIS: Mi volt az érsek atya papi jelmondata?

J. Gy.: Nagy kegy volt, hogy a Kultusz Ügyosztály engedélyével a Tito Jugoszláviájában élő egyik prelátus által kinyomtatott egyszerű típusú képet ajándékba átküldhette a szemináriumba a hatodéveseknek. Ennek a hátára nyomtathattuk rá a jelmondatot, ugyancsak a Departamentul Cultelor jóváhagyásával. Megbeszéltük, hogy mindenki más-más jelmondatot válasszon. Én mindenképpen egy, a Szűzanyával kapcsolatos jelmondatot akartam választani, lehetőleg a Szentírásból, s akkor a Szűzanya hálaénekének kezdőszavát választottam: „Magnificat Magasztalja lelkem az Urat!” Ezt a jelmondatot püspökként is, mai napig megtartottam, hogy bizonyos folytonosság legyen abban, hogy papi életemmel, szolgálatommal szeretném a Jóistent magasztalni a Szűzanya nyomában, az ő szavaival.

MégIS: Hogyan jellemezné a szemináriumban tanárként eltöltött időt?

J. Gy.: Nagyon szerettem a tanárságot, tizennyolc év tellett ki belőle 1974-től 1992-ig, de eszem ágában sem volt az, hogy tanár leszek. Amikor teológiára jöttem 1963-ban, egyetlen államilag elismert püspök volt az egész országban, s az is kényszerlakhelyen: Márton Áron, Isten Szolgája. Nem lehetett tudni, hogy mire a teológiát elvégzem lesz-e püspök, aki felszenteljen. A plébánosomat megkérdeztem, s ő azt mondta, „hogyha a Jóistenre bíztad magad, és hivaØ gIS 2 002/1 tásod van, Isten majd gon-

m

EgyhÆz

doskodik arról, hogy le-gyen szentelő püspök.” Hál' Istennek Márton püs-pök úr maradt meg, és még tizenhét évet élt 1963. után, így ő szentelt minket.

Nagy gondja volt neki az, hogy a teológiai tanári kar kezdett kiöregedni, ugyanakkor egyházjogilag is szükséges volt a tanári kar felfrissítése. Amikor az enyhülés beállott, és Ceauşescu 1968-71 között három évig dacolt Brezs-nyev elvtárssal a húszéves hadisarcfizetés lejárta után, nyitott Nyugat felé.

Ekkor sikerült a püspök úrnak Rómában négy helyet intéznie: kettőt a gyula-fehérvári, egyet a temesvári, egyet pedig a szatmár-váradi egyházmegyék részére, mivel akkoriban ilyen volt az egyházmegyék felosztása. Szatmár-Vá-rad részéről engem küldtek, mint egy éves papot és titkárt. Így négy évig tanultam Rómában, első két évben teológiát, a második két évben pedig a Bibli-kus Intézet hallgatója voltam. 1974-ben jöttem haza, és elkezdtem tanítani a biblikus tárgyakat. Három évig dogmatikát is tanítottam, amíg a dogmatikata-nár is megszerezte doktorátusát Rómában. 1990-től még két évig tanítottam segédpüspökként, de problémás volt, mert főleg a bérmautak alkalmával tologatni kellett az óráimat, így aztán le kellett monda-nom a tanításról.

Többször is kérdezték a kollégák, hogy miért nem buktatok. Erre mindig azt mondtam: nálam ne félelemből, hanem szégyenből tanuljanak.

MégIS: Püspökként volt-e valamilyen élménye?

J. Gy.: Nem bírom a politikát és a tisztán polgári dolgokat. Akkor érzem jól magam, ha a papságomat gyakorolhatom, misézhetek, prédikálhatok, bérmálhatok, stb. Megérint, hogy mennyire tiszteli hívő népünk a püspököt, de erről Keresztelő János jut eszembe: nekem kisebbednem kell, neki pedig növekednie. Ez is ösztönöz arra, hogy soha ne elégedjek meg, és hogy törekedjem mindennap előre.

MégIS: Az érsek atya szerint mi a legfontosabb teendő egyházmegyénk jövőjének építésében?

J. Gy.: „Fejétől büdösödik a hal” - szól a nem túl szép, de igaz mondás. Híveink jövője attól függ, hogy milyen papokat kapnak. Ezért nagyon fontos a papképzés, a lelkiség. Ezért fontos, hogy a zsinati megújulás ne csak papíron legyen, hanem minden pap újuljon meg. A pap igazán csak akkor pap, ha a munkáját lelkiismeretesen végzi. Ha ezt feladja, megbomlik a lelki egyensúlya, és ezt a hívek is érzik. Demográfiailag katasztrofális a helyzet, pesszimistának lenni mégsem szabad. Nagy az elvándorlás, főleg a gyergyói székely falvakban. A jövő az, hogy remélem az egyházmegye székely tömbje megmarad (ez három vármegyét jelent); a hat másik vármegyét – sajnos – lassan az „elnémult harangok” jelzővel illethetjük. Fel vagyok készülve, hogy a számok változnak, de akármennyien vagyunk, akárhogy vagyunk a maradéknak maradnia kell.

15 szőcs csaba

EgyhÆz

Pap a börtönben

Koncsag László 1965-ben született Csíkszentmártonban. 1991-ben szentelte pappá Bálint Lajos érsek. Papi szolgálatának első öt évében Gyergyóremetén volt segédlelkész, 1996-ban Csíkszeredába kapott áthelyezést, ahol négy évig működött. Másfél éve ő a csíkszeredai börtönlelkész, de besegít a plébánián is. Interjúnk a helyszínen, a csíkszeredai börtönben készült.

MégIS: Hogyan kezdte szolgálatát a börtönben?

K. L.: Csíkszeredai káplánként a heti tevékenységem részét képezte a szombat délelőtti börtönlátogatás. Amikor először szóltak, hogy a börtönbe kell mennem, a gondolat egy kicsit borzalommal töltött el: Istenem, mi lesz ott?

Reggel izgalomban voltam, de ez addig tartott, míg meg nem nyomtam a börtön bejáratának a csengőjét. Akkor gondoltam meg: hát mi lenne velem, hisz az Úristen segítségével jövök az Ő ügyéért, ez pedig olyan dolog, amelyért bátran kell idejönnöm.

Biztosan meglepő a sok rács, az ajtók állandó zárása, az ezekkel járó zaj. Viszont a Szentlélek - már ebből is megtapasztaltam a működését - kezdet óta segített ennek a ne-hézségnek az elviselésében, s abban is, hogy a rabokban ne az elítélt, megvetett, leírt embert lássam, akit elfelej-tettek.

MégIS: Milyen jó élményei, illetve nehézségei voltak?

K. L.: Az egyik élményem egy székelyszentkirályi cigányhoz kötődik, aki meglepően pontosan ismerte az egyházi énekeket, s nem volt követelőző típus. Mert általában a rabok jó része olyan ember, aki a paptól csak azt várja, hogy az valamiképpen a főnöknél járja ki, hogy asztali beszélgetőt fogadhasson, vagy pedig vegye ki a kápolnába, mert ott tisztább a levegő, ablakai is vannak, amelyeken ki lehet tekinteni a világra, s a szomszédos drótkertnél ücsörgő családtagjaival kapcsolatot tud teremteni.

Van egy másik érdekes eset, amely szintén cigány emberrel történt. Ő nem nagyon ismerte a szentmise részeit, és amikor a pap a szent vért magához vette, csalódottan mondta: „Ne, issza meg a bort, s nekünk nem ad!”

Aztán a mise végén megmagyaráztam neki, hogy mi is történik a misében a borral, s mit is vesz magához a pap.

Egyéb-ként már két szín alatt áldoznak, mert az ortodox pap is így áldoztat, s nem lehet különbség.

Nagyon érdekes az, hogy a cigányokban él egy nagy vágy az áldozás után. Biztosan, hogy mint lélektani nehézség, a bűn sarkallja őket is, mint minden embert, s lélekben zavarja. Érdekes az is, hogy milyen őszintén akarnak gyónni, függetlenül attól, hogy katolikusok-e vagy nem. Van olyan, aki csak odaállít, hogy gyónni akar, de azt sem tudja milyen vallású. Ilyenkor szoktam ajánlani, hogy egy kicsit beszélgessünk a szentségekről, a tíz parancsról, de nekik csak a gyónás számít, hogy így megkönnyebbüljenek.

Negatív élmény az, ha nem sikerül valakinek bizonyítani, hogy a pap jövetele egy nemes célért történik. Példá-

16

ul, jött az egyik rab, hogy szeretne gyónni, igaz, hogy ortodox. Mondtam neki, hogy megteheti, nincs semmi akadálya. Aztán kiderült, hogy nem is annyira gyónás, hanem inkább kérés. Most született a kisfia, az első gyermek, s szeretné látni. Na most a pap ki tudja-e harcolni, hogy a feleség elhozhassa a gyereket, vagy, hogy őt hazaengedjék megfelelő kíséret mellett. Akkor ezt nem sikerült kiharcolni, bár törekedtem rá. Később megtudtam, hogy a gyermek beteg volt, nem lehetett hordozni, őt meg nem akarták a kórházba vinni.

MégIS: Hogyan látja el lelkipásztori feladatát a börtönben?

K. L.: Az előírás szerint a hét öt napján kell bejönnöm, ami hétfő, kedd és csütörtökön napi nyolc óra munkaidőt jelent. Ennek szervezési nehézségei vannak, mert van a háznak sajátságos programja, például az étkeztetés, ilyenkor nem lehet a rabokkal találkozni -, aztán reggel is csak kilenc után lehet szóba állni velük, s délután három után, ahogy a tisztek elmennek, megint problémás a találkozás, mert a pap személyi garanciájára hivatkozva, nem szívesen vesznek ki rabot, nehogy valamilyen bűntény történjen. Különben a vezetőség minden hétfőn meg-tárgyalja, hogy mik történtek az ország börtöneiben, hogy hogyan próbál a rab túljárni a felügyelő eszén.

Szombaton és vasárnap fél program van 4 órával, ilyenkor többnyire szentmisét vagy rózsafűzért imádkozunk, vagy pedig gyóntatok, s ehhez átismételjük a lelki tükröt.

Hétfőn, kedden és csütörtökön többnyire kápolnai tevékenység van. Egy jó élményem is volt ezzel kapcsolatban. Egy ilyen jól megtermett, kissé marcona alak, mikor mondtam, hogy a rózsafüzérből elimádkozunk egy tizedet az elején, s egyet a végén, azt mondta: „Papbácsi, hát miért nem mondjuk el az egészet?” Azóta elmondjuk az egészet, persze nem egyszerre, mert hosszú lenne. Sokuknál, a legelemibb dolgoknál kell kezdeni, mert nem vettek részt iskolai oktatáson. Hittanóra. Ortodox minta szerint csak valamilyen kápolnai tevékenységet lehet szervezni: szentmise, vecsernye, áhítat gyakorlatok. Az ortodox börtönlelkész azt mondja, hogy az erkölcsi nevelés a fontos, s ő ezt a prédikációban teszi meg. Beszéltünk nagyon sokat a Szűzanyáról május és október folyamán. Nekik különösen tetszett novemberben a halál témája, mert az valami misztikus dolog: mi történik az emberrel a halál után? Verses estet rendeztünk, sok-sok gyertyát gyújtva, hogy ez emlékeztesse őket elhunyt hozzátartozóikra. Aztán karácsonykor a megtestesülés titkáról beszélget-

m

Øg IS 20 02/1

tünk, hogy miért is lett az Isten emberré. Hogy mi az értelme az életnek ebben a felállításban, hogy lehet itt Istennek tetsző módon eltölteni a napot, ez volt a hittansorozat lényeges témája. Nemcsak hittanóra van, hanem irodalmi témákat is szoktunk tárgyalni. A rabok foglalkoztatására állandó rádióműsor van. Ebben nekem is felajánlottak heti félórát. Mondtam, hogy elfogadom, de mind a három hétköznap kérem, amikor ott vagyok, mert a 70/80%-os katolikus közösségnek nem érem el minden tagját, bár előírás az, hogy a rabnak hetente egyszer alkalmat kell biztosítani a pappal való találkozásra, legyen az lelkibeszélgetés, kápolnai tevékenység, vagy a mi katolikusaink esetében hittanóra. Nos ezekkel a rádióműsorokkal sokkal színesebb lett a program. Naponta szoktunk olvasni egy-egy fejezetet a Szentírásból is. Ezeken kívül pedig irodalmat is. Természetesen zenét is hallgatunk. A karizmatikusoknak van sok szép, szívet melengető énekük, de könnyű- és klasszikus zenét is hallgatunk. Szintén jó dolog a börtön-újság, amit a rabok állítanak össze a tisztek vezetésével. Itt van cenzúra is, de a rádiónál nincs.

Szerveznek bizonyos iskolai tevékenységeket, pl. francia nyelvet tanít az egyik tiszt. Aztán érdekes példa volt, hogy az egyik rab tudott angolul, s az ő vezetésével tanítottak angolt. Ez nem volt hosszú életű, mert az illető nyolc hónapot kapott.

Karácsonykor csomagot is szoktunk osztani nekik. A 2000-es év karácsonyán ezt az őrökkel osztattam ki, de a tavaly úgy döntöttem, hogy azt a csomagot személyesen kell odaadnom, hogy az a rab érezze magát valóban megajándékozva. A tapasztalatom az volt, hogy nagyon sok kiégett arcra mosoly ült, vagy sok üres tekintetben fény gyúlt, ami hát annak a jele, hogy a jónak ereje van.

MégIS: Hogy oszlanak meg a rabok vallások szerint?

Mennyire használják ki a pap jelenlétét, és Ön mit tesz azért, hogy többen igényeljék segítségét?

K. L.: A fogvatartottak 15% ortodox, 70/80% római katolikus, a fennmaradó 5% magyar, de más vallású: református, evangélikus, sőt még szektások is vannak. A körülbe-lüli felmérés szerint 35/40% veszi igénybe a szolgálatot, de nem lehet ezt pontosan meghatározni, mert pl. egy-szerre csak húsz rabot engednek ki, s azokat is csak két órára, ennyit tarthat a tevékenység.

A múlt évben 126 szentáldozás volt, ebből kb. 110 gyónásra lehet következtetni. Ha azt veszem, hogy 605 rabból meggyónt 110, akkor ez reménykeltő dolog, mert gyónni csak ahhoz megyünk, akiben megbízunk. Nem elég viszont az, hogy csak a bűn ellen harcoljunk, hanem ennek párhuzamaként rá kell mutatnunk az erényekre is, mi az az érték, amire törekednünk kell, ki az ideál, akit meg akarunk mintázni. Új módszerként egy személyre szóló levelet írtam nekik: Koncsag László börtönlelkész vagyok. Ahhoz, hogy segíteni tudjak a problémáján, tisztelettel kérem, válaszoljon az alábbi 11 kérdésre. Ebben a 11 kérdésben érdeklődtem állapotukról, és utolsó kérdésem az volt, hogy mit vár a börtönlelkésztől. Érdekes világ a börtön. Van újságíró, aki azt mondja, hogy a börtön az a hely, ahol megáll az idő. A szentatya a jubileum kapcsán a híres római börtönt felkeresve azt mondja, hogy a börtön az a

m

Ø gIS 2 002/1

EgyhÆz

hely, ahol a rab azzal a ténnyel szembesül, hogy az elkövetett bűnténynek következményei vannak. De nemcsak a büntetést tölti le, hanem jó alkalom arra, hogy rájöjjön, a jót kell tenni, mert ez értékesebb, mint a rossz.

S éppen ezért 2000. július 9-én, a börtönök jubileumi világnapján mondotta, hogy azt várja el a világ börtönlelkészeitől, hogy emberséget vigyenek a börtönbe, megértést, bizalmat, hogy a rabok is embernek érezzék magukat, hogy újra megtalálják önmagukhoz az utat, s ez jelentsen segítséget, amivel a rossz fölé tud emelkedni.

MégIS: Mennyire látja eredményesnek ezt a munkát?

K. L.: Másfél év távlatában komoly véleményt mondani nehéz. Mindenképp jó az, hogy a rossztól mindig szabadulni akar az ember. Már azt is nagy eredménynek tartom, ha sikerült egy kis ízelítőt adnom Isten szeretetéből, vagy együtt tudtam velük imádkozni. Most például szeretnék egy olyat, hogy a ferencesek által kiadott kis zsolozsmából végezzük az egyháziaknak előírt imákat, zsoltárokat, hogy a református testvér is, ha jön, s mondja a rózsafűzért, ne érezze magát annyira háttérben, mert a zsoltár az közös teret jelent. Mindenképp pozitív visszajelzés volt.

Például: Magyarországon történt, hogy egy ismerős papot látogattam meg, a búcsús nap estéjén sétáltunk a közepes nagyságú város utcáján, Pilisvörösváron. Valaki ránk köszönt: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Meglepődve álltunk meg, mivel náluk ez nem szokás. „Mindörökké. Ámen.”- álltunk meg mind a ketten. Jött is a kérdés: „Az atya nem Erdélyből való?” Mondom: „Az egyik igen, mégpedig Csíkból.” „Találkoztunk a Zöld Péter utca 2ben”- mondta. „S megszabadult?”- kérdeztem. „Igen”felelte. „S megtalálta a helyét?” „Meg.” „S van munkahelye is?” „Van, dolgozom.” Megkérdeztem, hogy miről emlékezett rám. Azt mondta, hogy nagyon kritikus helyzetben volt, már úgy határozott, hogy felvágja az ereit (sajnos erre is van példa), s éppen akkor találkozásunk témája az élet értelméről szólt, s ő innen úgy ment vissza a szobájába, hogy nem teheti meg.

David Humenak a gondolata, hogy „ha sikerül egy iskolát építenünk, akkor bezárhatunk egy börtönt”. Nos nem elég jó a nevelés? Mert vannak iskolák, de vannak börtönök is.

Az is igaz viszont, hogy nem mindig a bűnöst büntetik, de legtöbbször igen. S ahogy a zsoltáros is mondja, az emberi szív olyan, hogy hajlik a rosszra. Vagy ha egy fiatalabb zeneműből akarunk idézni, az István a király egyik gondolata, hogy gyarló az ember, azt lesi, hogy hol adhatja el magát. Nos ha valaki az ördögnek eladta magát, itt lehetőség van arra rájönni, hogy rossz vásárt csinált, s ebből szabadulni kell. Az Úristen soha nem tesz rabbá, mert ő szabad akaratot adott nekünk. S ez olyan érték, aminek fejében érdemes jónak, és jobbnak lenni.

Vidékünkön új dolog a börtönlelkészi feladat, de elmondhatom, hogy eddig ittlétem alatt nagyon sok pozitív eredményt látok, s ezért úgy érzem, hogy ezt folytatni kell. kicsi istván

A b rt n az a hely, ahol ő. megÆll az id

17

EgyhÆz

Zene - de milyen?

Az előző részben tisztáztuk, hogy a művészi, egyetemes és szent zene igényt tarthat arra, hogy megszólaljon a liturgia keretein belül. Ahhoz pedig, hogy valaki kimondhassa, hogy ez, vagy az a zene alkalmas Isten dicséretére, az eucharisztia vagy más misztérium ünnepléséhez kifinomult érzékre, alapos zenei ismeretekre, nyitottságra van szüksége. Viszont el kell kerülni a dilettantizmust és túlzott egyoldalúságot (aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul).

Európa keleti részén élünk, ezért a történelem eseményei kissé eltávolítottak minket a nyugati zenei kultúrától (noha Erdély a reneszánsz korban semmivel sem nem maradt le Nyugattól ebben a tekintetben, gondoljunk csak a lantos Tinódi Sebestyénre, Bakfark Bálintra, Girolamo Dirutara, Antonio Romaninira).

Ezért valamiképpen lemaradtunk, sokaknak még ma is idegen Kodály Zoltán vagy Bartók Béla zenéje is.

De nehogy azt gondoljuk, hogy csak a modern zene ismeretével van baj. Gondok vannak a gregorián zene elfogadtatásával is. Sok helyen épp a lelkipásztor és a kántor barbársága képezi okát annak, hogy az emberek hallgatnak a templomban. Noha Erdély területén is található hasonló eset, mégis lássunk egy külföldi példát. A szerzetes-plébános hívei körében bevezette a Magyarországon közkedvelt „Éneklő egyház” című énekeskönyvet, és eddig ez egy csodálatos dolog. Szervezett egy scholát is, mely vezeti az éneket (introitus, responsorium, communio stb.), bevezette az énekes zsolozsmát is, de egy valamiről megfeledkezett: a hívek közösségéről, mégpedig kettős szempontból: a régi, talán helyi énekeket radikálisan megtiltotta énekelni, hozta az ősi, de a hívő közösségnek mégis új énekeket (melyek minden szempontból értékesek), és épp a barbár megközelítés – nyugodtan nevezhetjük pedagógiai és lelkipásztori nonszensznek – által a gregorián zenében rejlő misztikum elől elzárta hívei szívét.

Nem adott alkalmat híveinek arra, hogy a gregoriánt megszeressék. Hogy ne húzzam a szót: azóta a pap misézik, a schola énekel, a hívek tevékenyen hallgatnak a misén (az idősek szépen visszatérnek a régi zsinat előtti szokáshoz: mormolják a rózsafűzért; a fiatalok bambán ülnek, majd elmaradoznak…)

Az embereknek lelki igényük énekben dicsérni az 18 Istent, és ha a pap és a kántor szeretettel, tapintattal, türelemmel, ismerettel nem segítenek a

(II)

hívőnek, akkor az megtalálja a módját annak, hogyan segítsen magán. Belső szakadás következik be, ami épp a li-turgiát sérti, ugyanis a megváltás lakomájának ün-neplésében a násznép nem vesz tevékenyen részt (nem iszik-eszik, nem táncol stb.). Így keletkeznek a kocsmadalok zenei mintáját követő énekeink, így felejtjük el a régi értékes zenei anyagot.

Ebben a környezetben keletkeznek a fiatalság zenei igényének megfelelő olyan énekek is, melyek sem nem művésziek, sem szentek (szentté talán csak a szöveg teszi), az egyetemességről ne is beszéljünk. És ez által kárt vallanak a művészi és ténylegesen szent zenei tételek, melyeket adott esetben gitár, dob, hegedű és zongorakísérettel szólaltnak meg. Még a gitáros ifjúsági énekekhez is szükséges az igényesség; a zene, még ha modern és ifjúsági is, nem ok a „félkarú mi-sék” előadására.

Számomra nagy élményt jelentett, mikor a Váci Egyházmegye területén lévő kis faluban hallottam felcsendülni Kodály Zoltán „Magyar-miséjét”. Az egész templom énekelte, de ehhez türelemre, szeretetre és kitartásra volt szükség. Nincs az a zenei tétel, akár gregorián, népének, vegyes kari, akár gitáros ének, melyet felületesen adhatunk elő. Ez bűn a zeneszerzővel, magunkkal, és végső soron Istennel szemben. Márpedig, ha teszünk valamit, azt tegyük Istennek minél nagyobb dicséretére!

Még egy kérdés tisztázásával adós maradtam: mikor, és mit énekeljünk. Volt plébánosom, aki egy bölcs és megfontolt jezsuita atya, mélyen belém véste az egyházban való gondolkodást, amiben benne van az is, hogy tekintettel vagyok az engem körülvevő közösségre, és a közösség történelmi értékeire.

Fiatal kamasz koromban nem értettem intézkedéseit, a plébánia zenei életét illetően, de lassan ráébredtem, hogy az önzéstől és egyoldalúságtól akarta megóvni az ifjúságot, és attól, hogy eltékozoljuk őseink örökségét (vö. Lk 15,12-14). Manapság nagyobb egyházközségekben vasárnap több mise van: az egyiken többségében óvodások és kisiskolások, a másikon serdülők, a harmadikon (nagymise) a közösség felnőtt tagjai vesznek részt. Ez a három közösség saját zenei anyagát énekli (vannak gyermekek számára írt, könnyebb zenei darabok; a serdülők ifjúsági énekeket énekelnek, az idősek népéneket, gregoriánt). Viszont nem is o-lyan egyszerű az élet. Ne ØgIS 2002/ 1 gon-

m

gondoljuk azt, hogy az ifjú, majd ha kissé megöregszik, akkor számára magától értetődő lesz, hogy „idősebb lettem, és ezért most már itt az ideje, hogy népéneket énekeljek.” A mostani társadalmi összetétel, az elidegenedő, pragmatista gondolkodásmódban élő emberek, ha valamiben nem találnak értéket, akkor egyszerűen eltávolodnak attól a közösségtől és kultúrától mely számukra érthetetlen: mert nem ismerik, és nem a-karják megismerni. Zenei szempontból ezért nem biztos az, hogy a mai huszonéves fiatal, aki kor-osztályával együtt jár az ifjúsági misére, és ifjúsági énekeket énekel, mikor idősebb lesz, ugyan-olyan lelkesedéssel fogja énekelni az „öregek énekeit” (sok esetben nem is érdekli őket). Vagy ők fognak kiesni a közösségből, vagy elvész az örökség. Az ifjúsági mise nem attól az ami, hogy ifjúsági énekeket énekelünk (ismerek olyan helyet, ahol hatvan-hetven éves nénik előszeretettel énekelnek egy-egy ifjúsági éneket), hanem mert fiatalok alkotják, akik adott esetben énekelhetnek népéneket is, és ettől még ők ifjúság ma-radnak. Amennyiben havonta van négy ifjúsági mise, ahol gitáros énekeket énekelnek, miért ne lehetne legalább egy a négyből népénekes, vagy gregorián.

Előszeretettel kacsingatunk nyugatra, viszont épp a nyugati kereszténység mutatja, hogy lehetséges a fiataloknak gregoriánt is énekelni, csakhogy ehhez le kell mondani az egyoldalúságról, és kissé nyitottnak lenni az egész közösség és a jövő felé. Mindennek megvan a maga ideje és alkalma, és amennyiben ez érvényes az egész életre, akkor a zenére is. Énekeljünk nyugodtan ifjúsági éneket, de ne ez legyen számunkra az egyedüli, énekeljünk gregoriánt, de ez ne legyen számunkra a mindent kizáró, egyedüli zene.

A gregorián nem azért a legértékesebb, mert valaki a hasára ütött és ezt mondta, hanem mert a teremtés és az egyetemes egyház imáját, és Istenhez fűzött örök szeretet-háláját fejezi ki a zene misztériumán keresztül (vö. Zsolt 146,1-10; Dán 3,5290). A népének értéke abban áll, hogy a nemzet sóhaja jut szóhoz szívének és ajkának dallamaiban (vö. Zsolt 66,1-2). Az ifjúsági zene pedig a fiatalság lendületét, és az egyház mindenkori megfiatalodását szolgálja (vö. Zsolt 98,1; 149,1-9).

Ahhoz pedig, hogy a szent zene értékét felfedezze a mai kor embere, mind a lelkipásztornak, mind a zenei szolgálattevőnek alázattal, szeretettel, türelemmel kell bevezetnie Krisztus Testének tagjait az Isten-dicséret megéneklésének misztériumába.

Stanco Attila

m

ØgIS 2002 /1

„Szívem szerinti pásztorokat adok nektek!”

EgyhÆz

„A pap - identitás és misszió a mai társadalomban” címmel szervezett teológiai ismeretközlő találkozót március elsején és másodikán a balázsfalvi görög katolikus teológia, amelyre több egyetemről hívtak meg diákelőadókat. Képviseltették magukat a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudomány-Egyetemhez affiliált nagyváradi, nagybányai, kolozsvári, balázsfalvi görög katolikus szemináriumok, valamint részt vettek a gyulafehérvári 1918. December 1. Egyetem történelmi fakultásának képviselői is. Főiskolánkat Csíki Zoltán, Fodor László és jómagam képviseltük.

Szívélyes fogadtatásban volt részünk, a tanárok és diákok azon igyekeztek, hogy mindenki gazdagodjon az előadások, beszélgetések és egyéb programok által.

A találkozó célja a harmadik évezred papképének közös megrajzolása volt. A találkozót Andrei Mureşan, görög katolikus érsek nyitotta meg. Nyitóbeszédében, arra buzdította a nagyrészt teológushallgatókat, hogy igyekezzenek Krisztushoz, a Főpaphoz hasonlítani.

Az előadások során mindenki saját szempontjából emelte ki azt, amit fontosnak tart a pap életében, amit elvár, és amire ő maga törekszik. Volt, aki azt hangsúlyozta, hogy a pap legyen apostol, egy másik vélemény szerint pásztor legyen a pap, aki a mai bizonytalansággal, félelemmel, rettegéssel teli világban, az evangéliumi élet boldogságára és békéjére vezeti híveit. Ismét mások szerint a pap legyen: pszichológus, lelkivezető, az Ige misszionáriusa. Szó volt az újraevangelizácioról, ökumenéről és a fiatalok pasztorációjáról is. Voltak, akik példaértékű papok életén keresztül igyekeztek igazi papi ideált megrajzolni. Csíki Zoltán egy jeremiási idézetből indult ki, ez volt előadásának is címe: „Szívem szerinti pásztorokat adok nektek!” (Jer 3, 15) Fodor László a papot, mint Krisztus barátját közelítette meg; jómagam pedig arról beszéltem, amire készülök, kiemelve pár szempontot: legyen a pap a bensőséges ima embere, a szentségekből merített erő példaképe, az egyház védnöke, igazi barát, gyóntató pszichológus, a tiszta élet mintája, az ökumené embere, a Szűzanyát különösen tisztelő ember.

A szervezők igyekeztek városnézéssel, beszélgetésekkel, ismerkedéssel fűszerezni, és élmény-szerűvé tenni az együttlétet. Új kapcsolatokkal, szép emlékekkel, tapasztalatokkal és hivatásunkban megerősödve tértünk haza.

Tamás Huba

19

Keleti rítusok és a Grúz Ortodox Egyház

EgyhÆz

Sokak számára ismerős VI. Pál pápa csodálatos gondolata, mely szerint az Egyház teste két tüdővel lélegzik. Ez a két tüdő nem más, mint a nyugati és keleti egyház. Ugyanúgy, mint az ember teste is, csak akkor mondható egészségesnek, ha mind a két tüdeje zavartalanul s rendesen működik, az egyház is mint Krisztus teste csak akkor mondható egészségesnek, ha mindkét egyház egészséges, élő valóság. És ahogyan nem mondjuk azt, hogy az emberi testben az egyik tüdő fontosabb, vagy előbbre való mint a másik, úgy azt sem mondhatjuk, hogy az egyik részegyház fontosabb a másiknál. Ez a gondolat tükröződik vissza a II. vatikáni zsinat tanításából is, mely külön határozatot szentel a keleti egyházaknak, ennek harmadik pontjában jelentik ki a zsinati atyák, hogy ezek a részegyházak egyenrangúak és még szertartás címén sem előzi meg egyik a másikat. Amikor keleti egyházról beszélünk, tudnunk kell azt, hogy ez a fogalom több rítust foglal magában. Minden rítusban vannak csoportok, melyek közös-ségben vannak a Római Szentszékkel. Azok akik közösségben vannak velünk, azok vallják mindazt, amit a Római Egyház vall, hirdet és őriz, de saját rí-tusuk szerint végzik istentiszteleteiket. A rítus tulajdonképpen gyűjtőfogalom, jelenti egy meghatározott közösségben használt imák és szertartások sza-bályosan előírt rendjét.

Számunkra a bizánci rítus ismert, hiszen itt élnek közöttünk, de a Gyulafehérvári Főegyházmegye területén jelen vannak az örmény rítust követő hívek is. Amennyiben az istentiszteleti rendeket nézzük, megkülönböztetjük a nyugati és keleti rítusokat. A legfontosabb keleti rítusok a következők: a. Szent Jakab liturgiája, melyet a hagyomány szerint a mi Urunk rokona alapított, és a keresztény misszió vitt el Antióchiába. Innen terjedt tovább Szíriába és Mezopotámiába. Ebből a liturgikus hagyományból alakult ki a Szír-chald, Jakobita és a Malabár rítus. b. Az egyiptomi liturgikus hagyomány Szent Márk apostolt nevezi alapítójának. Ezt a liturgikus rendet használják az Abesszin keresztények is. c. Bizánci (Görög) rítus, melynek őse a Jeruzsálemvárosi liturgia. Ebben a rítusban legismertebb Nagy Szent Vazul és Aranyszájú Szent János liturgiája.

20 Ezt a rítust követi többek között a Grúz Ortodox Egyház is.

d. A kappadókiai szertartás gyökere az örménynek, melyet ők nemzeti sajátosságok hozzáadásával alakítottak át sajátos rítussá. *** A Grúz Ortodox Egyház, Ázsia bizánci szertartású, nemzeti egyházai közé tartozik. A grúzok máig hűségesek ma-radtak liturgikus hagyományaik-hoz, és az első hét egyetemes zsinat tanításához.

A Grúz Ortodox Egyház autokefál, vagyis saját hierarchiával rendelkezik, élén a katholikosz pátriárkával.

Grúzia Kaukázus déli részén fekszik, és történelmi neve Georgia, de Ibériának is nevezték.

Kereszténnyé válásukat egy csodálatos legenda meséli el, amit azóta is mélyen a szívükben őriznek. Kereszténységüket az Istenszülő Szűz missziós örökségének vallják. Az apostolok Urunk Jézus mennybemenetele után ösz-szegyűltek az utolsó vacsora termében, hogy el-döntsék azt, ki hová, milyen tájra megy hirdetni az evangéliumot. Isten Országának hirdetésében Szűz-anyánk is részt akart venni, és a sorshúzás által neki jutott az a feladat, hogy az ősi Ibériában hirdesse Krisztus Urunk üzenetét. A Szent Szűz el is készült a nagy útra, de mielőtt elindult volna, megjelent neki Szent Fia, és azt az utasítást adta édesanyjának, hogy ne menjen a távoli vidékre, hanem maradjon Jeruzsálemben. Viszont ígéretet tett, hogy Ibéria földje hamarosan megismeri a keresztény tanítást. Ekkor a Szűzanya magához hívta András és ifj. Si-mon apostolokat és rájuk bízta Grúzia megtérítését.

Ez a legősibb hagyomány, de ennek ellenére a grúzok mindmáig a Szűzanyát tartják égi pártfogójuknak. Országukat a Szent Szűz országának nevezik. A jámbor legendán túl történelmi tény, hogy a grúz nép már a IV. században keresztény. Az egyik ha-gyomány szerint egy rabszolga, Nina nevéhez fű-ződik a keresztény hit terjesztése. Ez a törékeny le-ány Jeruzsálemből indult el, és útközben megjelent neki az Úr Jézus, és személyes megbízást adott a grúz nép megkeresztelésére. Mária pedig, mint a grúz nép pártfogója átadott Ninanak egy szőlővesz-szőből font keresztet, melytől Nina sohasem vált meg élete folyamán. 319-ben érkezett meg, az akkor még pogány Grúziába. Itt bölcs beszédeivel, erköl-csös életpéldájával, imájának ØgI S 200 2/1 gyógyító erejével sokakat a

m

keresztség felvételére indított, többek között Mirián királyt is. Az egyik hagyomány szerint maga Nina volt az, aki megkeresztelte az első grúzokat. Más hagyomány szerint Konstantinápolyból jöttek hittérítők, hogy tanítsanak és kereszteljenek, de valószínűbb, hogy az Antiochiai pátriárkátus folytatott itt hittérítő munkát.

Ezt igazolja az a történelmi tény is, hogy a VIII. században volt egy ellenállási mozgalom a grúzok körében az Antióchiai melkita pátriárkával szemben.

Viszont Georgia megtérítésében az örmények is kivették részüket, noha nem Világosító Szt. Gergely személyesen, de Gergely nevű rokona volt az, aki áldásosan terjesztette Krisztus országának örömhírét. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a grúz papok írása Meszroptól származik, aki az örmény írás megalkotója, és a grúzok nemzeti szentnek tisztelik. A bizánci és antióchiai hatások a későbbiekben is érezhetők Grúziában, de az örmé-nyekkel teljesen megszakították a kapcsolatot, mivel azok monofiziták lettek. A grúzoknak 634-ben sikerült kivívni a teljes önállóságot és saját katholikosz pátriár-kát választaniuk. A továbbiakban nehéz feladat várt a grúz egyházra, mivel meg kellett őrizniük autokefalitásukat nemzeti és egyházi szinten.

A középkorban ugyanis idegen uralom alatt élt az ország (mongolok, törö-kök, perzsák), veszélybe került a grúz nép keresztény-sége is. A Grúz nemzeti ellenállást végig az egyház ve-zette és őrködött a páratlan kultúrális örökség fölött.

Nem könnyű válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor is szakadt el a grúz egyház Rómától. Tulajdonképpen formálisan soha, mivel nem is volt élő kapcsolata a Római Székkel. Sok évszázadon keresztül teljesen elszigetelten éltek, és nem ismerték, csak a környező népek egyházszervezetét. 1801-ben következett be egy nagy változás a grúz egyház életében, ugyanis a Moszkvai pátriárka kiterjesztette joghatóságát a Grúz földre is, és az ősi pátriárkai székhely Tbiliszi exarchátusi székhellyé vált. 1917-ben sikerült visszaállítani a grúz nemzeti egyházat, amit újra saját pátriárka vezetett. Grúzia 1925-ben csatlakozott Szovjetunióhoz, ami újabb konfliktusokhoz vezetett a moszkvai ortodox vezetéssel, amely élni kívánt a területi joghatósággal. Hosszú tárgyalások után a moszkvai pátriárka 1944-ben elismerte a grúz egyház autokefalitását. Ettől kezdve napjainkig, önálló pátriárka vezeti a grúz egyházat, aki 1977 óta II. Illés Grúzia katholikosz-pátriárkája és Tbiliszi metropolitája. A kommunizmus évei alatt a grúz egyház is sokat szenvedett, hiszen a moszkvai kommunista vezetés azon igyekezett, hogy teljesen megsemmisítse.

Papjaikat bebörtönözték, iskoláikat, templomaikat elkobozták. De a grúz népből nem tudták kiirtani a több mint másfél évezredre visszatekintő keresztény tudatot.

A rendszerváltás után Grúziában szabad működési teret kapott az egyház, jelenleg kb.

3.000.000 híve van. Øg IS 20 02/1

m

Molnár János

Úton…

VilÆg

Stopposok sora áll hosszan az út szélén. Elsétálok mellettük, hogy a sor végére érjek, s közben végignézem őket. Az első egy farmernadrágos, bőrdzsekis, hosszú hajú, húsz év körüli lezüllött fiú, aki már alig áll a lábán, pedig még nyolc óra sincs… Utána egy csoportban három-négy aszszony beszélget. Beszédükből és ruházatukból látszik, hogy munkatársak és rég ismerhetik egymást. Mögöttük négy-öt diák áll. A mai matekóráról beszélnek, és örülnek, hogy „véletlenül” elaludtak. Némán feléjük nézek, majd továbbmegyek, ők vihogni kezdenek, és rólam beszélnek.

Végül két idősebb férfi áll, az egyik cigarettázik, a másik szidja a rendszert. Köszönök. Egykedvűen válaszolnak, majd tovább beszélnek a bikaborjúról, amelyet a cigarettázó a múlt héten adott le, kollégája szerint áron alul.

Már eltelt egy óra és még mindig itt vagyok.

Időközben az emberek kicserélődtek mellőlem.

Most egy cigányasszony jön és érdeklődik: rég álldogálok-e már itt. Nem akarom elszomorítani, ezért azt felelem, hogy „éppen most jöttem.”

Furcsán megnéz, majd egy érkező autó felé fordul és hevesen integetni kezd. Semmi eredmény. Újabb félóra… Végre megáll egy autó. Felvesz.

Már néhány perce utazunk, de néma, kínos csend; jó lenne valamit mondani. Lehet, hogy ő is ezen morfondírozott, mert nemsokára megtöri a csendet. Az itteni időjárásról érdeklődik. Válaszolok. A politikára tér. Nem értek hozzá, de meghallgatom. Később megkérdezte, mivel foglalkozom. Beszéltem neki mindenről: Istenről, emberről, Egyházról. Néhány perc csend után ismét ő vette át a szót: „Hallottam egy Jézus

21

VilÆg

nevű emberről, aki mindenkiért mindent megtett, és mégis kinyírták. Hallottam sok követőjéről, akiket hasonlóképpen kinyírtak. Hallottam a papot a szószékről prédikálni, hogy adjunk mindent ennek a Jézusnak, és könnyű lesz életünk.

Megpróbáltam, de nem ment.

Hogy is mehetett volna hiszen a maga dolgait sem tudta elintézni, mit kezdhetne a világéval… Éltem tovább, inkább lebegtem az élet és az eszmélet között.

Gondjaim a földhöz kötöttek, de belsőm, az a valami, ami bennem van, fel akart törni. Küzdöttem minden erőmmel. Bejött, de mégis üres voltam. Valamit elhibáztam, de még megpróbálom, még egyszer sikerülhet. Mégegyszer sikerült, több pénzem is lett, sőt sokkal több, sokkal-sokkal több, de még inkább üres lettem. Anyámért volt mise, elmentem, mit mondanak a rokonok, ha nem megyek el… Ott voltam.

Emlékszem, ma is magam előtt látom az egészet, hallom, ahogy a pap olvassa: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok, és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket.”… Hirtelen gyermekkorom jut eszembe, amikor oly boldog voltam. Szeretnék újra gyermek lenni – üvölti az agyam, szívem, lelkem. Nem lehet – válaszolja az eszem. Hirtelen felvillan az elsőáldozásom. Előtte kellett gyónni, mert az így szokás. Akkor mondta a pap, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk – örültem neki, mert éreztem, hogy igaz.

Ma visszajártam a templomba, és megtudtam, hogy újra lehetek ilyen gyermek, mert Isten a tévelygőt nagy örömmel várja, és ha kérik, az elveszett emberhez siet, felemeli, bekötözi sebeit, ellátja és jobbjára állítja. Gyóntam! Jézusom, milyen jó újra Isten gyermekének lenni!”

22

András István

Dsida Jenő „aranyhídján”

Amint a cím is sugallja a következő néhány sorban szeretnék egy kicsit rávilágítani Dsida Jenőnek az Abszolútummal, a Titkok titkával való kapcsolatára.

Egész életén, költészetén átsugárzik személyiségének lényegét meghatározó mélységes Istenhite. Páratlan egyéniség volt ő, aki a reális, profán világ minden egyes rezdülését az ismeretlen transzcendens horizontján szemlélt. Az ő láthatatlan aranyhídján át meg át-járt, ebből a véges idő korlátai kö-zé szorított, paraméterekkel mér-hető világból a mérhetetlen örök-kévalóság csodálatos dimenzióiba. „Rálépsz az íves aranyhídra: szédítő szakadék fölött merészen indulsz a nagy fekete torony felé,

ahonnan kristályzengéssel hívogat egy piros harang.”

(Aranyhídon) Erre a csodálatos utazásra hívta meg minden idők transzcendensre nyitott emberét. A „XX. század Mózeseként” újra megfogalmazta és meghirdette Isten csodálatos törvényeit a Tízparancsolat című versében. Ő is, mint egy titkos próféta vállalta a kiválasztott, az Isten lelkével felruházott „közvetítő” szerepét. Titokzatos prófétaként felcsillantotta a remény parányi szikráját a „fogságban” szenvedő embertársainak.

Prófétai küldetésének teljes tudatában, megalkuvást nem ismerve próbált azonosulni magasztos hivatásával.

Ezt a Krisztussal, az emberiség Megváltójával való azonosulást, illetve azonosulási vágyát fejezi ki Az utcaseprő című versében: „…Őt látom most, a mennyeit benned, ó rongyos utcaseprő, ki sepred a föld szennyeit, ki a világ bűnét elveszed és jó vagy minden emberekhez…

Testvér, ha üdvösségre jutsz, rólam el ne feledkezz!”

Szent és profán csodálatos keverékének játéka ez a vers.

Küldetése, Istenbe vetett bizalma credojának nevezhető a Nagycsütörtök című verse. Egy egyszerű élethelyzetből indul ki, tér-, idő- és ténymegállapításból: „Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.”

Ebből a hétköznapi, profán világból jut el a szakrális világba, azonosulva a meg nem értett Megváltó szerepével, aki azért jött, hogy megmutassa nekünk, halandó embereknek az örökkévalóságba vezető utat.

Ezt az utat ő megtalálta. Megtalálta az „aranyhidat”. Nekünk miért ne sikerülhetne?

Simon Attila

m

ØgIS 2002 /1