A MégIS mint missziós eszköz Minden bizonnyal a Tisztelt Olvasó is valamilyen mértékben alárendeltje korunk menynyiségileg rohamosan növekvő tendenciájú, a továbbítás időtartamát minél inkább lecsökkenteni akaró és a személyesen fogalmazott, papírra írt, nyomott szöveget leépítő adattömegnek, melynek tengerében a puszta szó is jelentésében csorbul, vagy a figyelmet átsiklatja mondanivalóján. Ennek a művilágnak ellensúlyozásaként álljon előttünk lapunk címe. 1997-től viseli a kispapok lapja a jelenlegi címet. Lapelődünk címe magát az intézet nevét viselte, ugyanis SIS név alatt jelent meg, mely rövidítés betűi a Seminarium Incarnatae Sapientiae, azaz a Megtestesült Bölcsességről Nevezett Szeminárium jelentését hordozzák. Tehát a MégIS szóban olvasható "IS" kapcsolatos kötőszót azért írjuk nagybetűvel, hogy mintegy jelezzük, igyekszünk megőrizni, bölcsességgel továbbadni iskolánk nevét, hordozni annak szellemiségét. Egy felmérés kapcsán a "mégis" szó jelentésére különböző válaszok érkeztek. Egyeseknek remény, nekifutás, másoknak egy újabb lehetőség, esély jutott eszükbe a szavat olvasva. A közvéleményhez hasonlóan ez a folyóirat is egy jelzést hivatott átadni, reménysugarat, miszerint bár mi, kispapok egyre kevesebben vagyunk, ennek ellenére nem lankad, mert nem lankadhat a törekvésünk, igyekezetünk. Jövőbeni törekvéseink arra kell irányuljanak, hogy a papírra vetett szónak értéke ne csorbuljon, fénye ne halványuljon el. Másolatok tömkelegében szorul háttérbe az írott szó, ahogyan mesterséges kapcsolatbázisok építik le a személyes és a szó legszorosabb értelmében emberinek, természetesnek mondható kapcsolatokat. E métely több, mint kétezer éves hagyományunkra is igyekszik kivetni hálóját, nem ismerve lehetetlent. Ennek ellenére állapotbeli kötelességeink minél odaadóbb végzésére sarkall a krisztusi értékrend. A hit megvallása, az imádságos lelkülettel való egységre törekvés mind-mind a válaszok, a megoldások kincsesbányái. A MégIS legyen tehát egy továbbítója értékrendünknek, eszköze a gyarapodásnak. Fórika Sebestyén, fõszerkesztõ
Barangolás a missziók történetében Hogy tanúságot tegyetek rólam... egészen a föld határáig Mindig nagy kérdés volt számomra, hogyan származhat „egy embertől” egy olyan nagy Egyház, amely ma a világon több százmillió embert foglal magába. A bölcs gondolkodók, vallásalapítók általában írásban jegyezték le tanaikat, így örökségük könnyebben fenn tudott maradni és el tudott jutni a világ távolabbi részeire is. Jézus Krisztus viszont földi életében írott formában még egy levelet sem hagyott hátra számunkra, mégis ebből a magból egy csodálatos, óriási fa bontakozott ki: az Egyház. Jelenlegi írásomban arra hívom meg a Kedves Olvasót, hogy fürkésszük együtt a csodát: hogyan vált a történelem folyamán Jézus Krisztus annyi ember hitének a forrásává? A Szentírásban olvashatunk arról, hogy Jézus feltámadása után küldetést adott apostolainak, hogy hirdessék az evangéliumot minden népnek (ApCsel 1,4-8). A kezdeti időszakban tanítványok szóródtak szét, hogy továbbadják azt a hitet, amelyet ők is az Úrtól kaptak ajándékba. A Földközitenger térségében nagy álmok váltak valósággá: tömegek lettek kereszténnyé. A keresztényüldözések igyekeztek a hittérítőket megállítani, de miután 313-ban Nagy Konstantin római császár engedélyezte a keresztények vallásgyakorlatát, szabaddá vált az út a misszionáriusok számára. Ekkor kezdődött a miszsziók korszaka, amely azóta is gyümölcsözően fejti ki hatását az Egyházban. A középkor hittérítő tevékenysége kinövesztette Európa keresztény gyökereit. A barbár népek szívébe lassan becsempészték a Krisztusba vetett hitet. Kimagasló személyeket tisztelhetünk a különböző népek misszionálásában: Szent Patrik Írország, Canterbury Szent Anzelm Anglia, Szent Bonifác Németország, Szent István pedig Magyarország területén munkálkodott Isten országáért. Így a 12. századra megteremtődött az az egység, amely egybefogta egész Európát: a kereszténység. Néhány évszázadot átugrok és elkalauzolom Önt a nagy földrajzi felfedezések korába, amivel egyidejűleg a katolikus misszió világméretűvé nőtte ki magát. 1492-ben Kolumbusz Kristóf csapata elérte az amerikai kontinens partjait, az „Újvilágot”, aminek hallatára felcsillant a nagyhatalmak szeme és érdeklődése. Gazdag zsákmánynak számítottak mindegyikük számára a meghódítandó földek. A versengésben élen járt Spanyolország, Anglia, Franciaország és Portugália.
Miért bírnak jelentőséggel ezek az információk a missziók szempontjából? Ezek a birodalmak keresztények voltak, és a Pápai Állam, illetve saját buzgóságuk indíttatására fontosnak tartották, hogy az evangélium üzenetét elvigyék az azt nem ismerők számára. Egy jó példa erre V. Károly német-római császár, aki elrendelte, hogy minden hódító hajón szerzetest vigyenek a hit hirdetésére. A cikk terjedelmének korlátai miatt nem ecsetelem a világmisszió részleteit; inkább kiragadok néhány darabot a nagy mozaikból, hogy szemléltessem elődeink evangélium iránti elköteleződését. A jezsuita misszió A szerzetesrendek mindig is nagy energiát fektettek a hitterjesztésre. Ezen a téren főleg a ferenceseket, domonkosokat, vincéseket és a jezsuitákat kell megemlíteni. Élen jár a Szent Ignác alapította szerzetesi közösség, amely friss, művelt és lelkes munkájával sokat lendített a missziók ügyén. Az 1540. év – a jezsuita rend megalapítása – után már kilenc évvel Xavéri Szent Ferenc, a misszió egyik védőszentje, Japánba érkezett, és elkezdte a hitterjesztés művét. Fő módszere – éppúgy, mint társainak – az alkalmazkodás és a lassú haladás elve volt. Ez abban állt, hogy a misszionáriusok először igyekeztek megérteni az idegen nép kultúráját. Hiába léptek volna fel ugyanis európai gondolkodásmódjukkal, mert az teljesen idegen lett volna az ottani szemléletmód számára. A hitterjesztő munka megkezdése előtt a misszionáriusnak teljesen bele kellett élnie magát a megtérítendő nép nyelvébe, különleges szokásaiba, és alkalmazkodnia kellett életmódjához. Emellett kutatták, hogy milyen fogalmuk lehet az embereknek a jó Istenről, és azon keresztül vezették el, az ő szemszögükből magyarázták nekik Jézus Krisztus valóságát. A jezsuiták előnye az volt, hogy jártasak voltak a természettudományokban is (pl. a csillagászatban, a matematikában), és így még nagyobb tekintélyt szereztek maguknak az emberek szemében. A japán és a kínai nép ugyanis nyitott volt ezen tudás irányába, ezért a misszionáriusok hittérítő munkája még nagyobb sikereket ért el.
Xavéri Szent Ferenc élete elbűvölt engem. Csak néhány évet töltött Japánban, mégis alapot öntött a keresztény hit terjedésének. 1549. augusztus 15-én Japánba érkezett portugál hajósok társaságában. Egy japán férfi segített neki a nyelvtanulásban és a beilleszkedésben. Ferenc rájött arra, hogy egyszer a nép vezetőit kell magának megnyernie, hogy később szabad legyen az út a misszió előtt. A nép is érdeklődéssel figyelte tevékenységét, és egyre többen hallgatták prédikációit. Főurakat és előkelő embereket nyert meg, akik egész házukkal megkeresztelkedtek. Ferenc a párizsi egyetemen tanult, jártas volt a természetfilozófiában is, így tudományos előadásaival még több embert vonzott és vezetett el Jézus Krisztushoz. Megragadónak és tanulságosnak vélem e jezsuita szent életét. Ugyanis ő megtanulta, hogy egyszer az emberek lelkéhez kell közel kerülni, a szemléletüket meg kell érteni, és csak ezután lehet őket az evangélium ösvényeire irányítani.
munkáját. De mindez nem gátolta meg őket abban, hogy harcoljanak azért, hogy értékek, megtérések bontakozzanak ki az emberek lelkében. Nemcsak az újkorban, hanem a jelenkorban is alakultak és létesülnek még ma is missziós rendek, hiszen napjainkban hasonlóképpen nagy szükség van áldozatkész emberekre. Például: ilyen szerzetesi közösség az Isteni Ige Társasága (közismert nevükön: verbiták), amelyet egy német pap alapított 1875-ben. Elsődleges céljuk a külföldi misszió, ezért tanulmányaik során is olyan tudományokat ápolnak, amelyek a missziós munkához szükségesek. Afrika misszionálásában főként két rend munkálkodik: a Szentlélek Misszionáriusai és a Fehér Atyák, akik esküvel kötelezik magukat a halálig tartó missziós munkára, és nagyban segítik a bennszülött papság nevelését. II. János Pál buzdítása
A jezsuita missziók életében egy másik rendkívüli mozaikdarab az indiánok misszionálása volt. A hódítók előretörését az erőszakosság jellemezte. Így pl. Kuba szigetén a katonák kegyetlenkedése révén a három millió bennszülöttből csak tizennégyezren maradtak meg, a többit kiirtották. Főképpen a hódítókkal együtt érkező szerzetesek, hittérítők keltek az ott lakó törzsi lakosság védelmére. A jezsuiták módszere az indiánok körében úgy alakult, hogy redukciókba, telepekbe gyűjtötték őket össze. Sokaknak talán ez azt jelentheti, hogy elszakították őket otthonuktól, és így teljesen felborították életrendjüket. Abban a helyzetben ez viszont létszükséglet volt, másként a hódítók kegyetlenül eltiporták volna őket. A telepeken az indiánok szervezetten folytathatták életüket: reggel szentmisére, napközben munkába, iskolába, szabad idejükben pedig keresztény tanításra jártak. Művelték a népet, és megtanították mindarra, amit az európai ember évezredek alatt elsajátított. Az indiánok védelmének ügyében kimagaslik Las Casas, aki a társadalmi helyzetük javításáért, később a rabszolgaságtól való teljes mentességükért harcolt a spanyol királyi udvarban. A missziókért áldozni az életet A misszionárius élet nem csak kalanddal és sikerekkel társult. Többen vértanúhalált szenvedtek hitükért: pl. Brébeuf Szent János és Jogues Szent Izsák atyák, akik a huronok megtérítésében jeleskedtek. Gyakran kellett szembekerülniük az aktuális hatalmak visszaéléseivel, a nyomorral, a bennszülöttek ellenkezésével, néhány esetben még a papok is akadályozták a hittérítők
II. János Pál „Redemptoris Missio” kezdetű enciklikájában ír a missziók fontosságáról. Levelében felhívja a keresztények figyelmét arra, hogy a „missziós munka valóban megújítja az Egyházat, a hit és a keresztény identitás megerősödik, új lendületet és indítékot kap. A hit a továbbadás révén erősödik!” Emellett mindenkit arra buzdít, hogy adja tovább másoknak az új életet, hiszen azt nem rejtegethetjük és nem tarthatjuk meg önző módon magunknak, hanem keresztény kötelességünk azt embertársainkkal is megismertetni. Ennek a továbbadásnak legmegfelelőbb módja – ahogy azt a boldog emlékű Szentatya is írja – a tanúságtétel: a hiteles keresztény élet. Ezzel válhatunk igazán a jó Isten jeleivé és eszközeivé, hogy a szeretet egyre inkább növekedjék világunkban. Mit mondanak számomra a leírtak? Miért is tartom még ma is fontosnak a missziónálást? Egyszerűen csak körbenézek és szemlélem az embereket. Ők mind hallottak Krisztusról, de némelyek mégis visszautasítják őt. Pedig látom, hogy szomjaznak, és vágynak a jó Isten után, csak több dolog elnyomja, eldeformálja ezt a vágyat bennük. Mi ekkor az én feladatom? Hitelesen élni és kifelé sugározni. Lehet, hogy ez csak egy naív ábránd, de én hiszek benne. Egy fecske nem csinál tavaszt. Ezért csipogó madártársakra várok... András Csaba, IV. éves
Fáradhatatlan szenvedők... ...akik igazán átélték a közénk szállott gyermekarcú Isten szenvedő szeretetét Karácsony az az ünnep kell, hogy legyen számunkra, amely tudja, hogyan kell boldogan szeretni, tettetés és álmosoly nélkül; erre igazán csak az advent, a várakozás tud felkészíteni.
Egyszer volt, hol nem volt, a mennyországon innen, a nagyvilágban, a harmadik évezred küszöbén élt egy ceruza és egy zarándok. Mindketten misszionáriusok szerettek volna lenni, Krisztus szeretetéről szerettek volna tanúságot tenni az emberek előtt. Tudták, hogy nagy feladat vár rájuk, ezért egész életüket Isten kezébe helyezték. Isten pedig úgy döntött, hogy elküldi őket a világba. A ceruzát Albániából indította útnak, míg a zarándokot Lengyelországból. A misszionáriusok útja sokszor szenvedésekkel van kikövezve, de ők személyesen szembesülhettek is mindezzel. A ceruza azt a feladatot kapta Istentől, hogy Indiába utazzon, és Kalkutta nyomornegyedében szolgálja mindazokat, akik rászorulnak arra a gondoskodásra és szeretetre, amelyet e törékeny írószer a szívükbe tud írni, enyhítve minden fájdalmukat és szenvedésüket. A zarándok (miután Rómába költözött), azt a feladatot kapta a Mennyei Atyától, hogy egy sziklára épült házban ő legyen a házfelelős, de úgy, hogy közben ebben a házban élők szolgájává is váljon és fáradságot nem ismerve, magát nem kímélve, zarándokolva a nagyvilágban minden ember szívébe szeretetet és megbékélést vigyen. Karácsonykor hajlamosak vagyunk úgy elképzelni a Szeretet ünnepét, hogy mindenki mosolygós, vidám, mindenkiből árad ilyenkor a jókedv, a szeretet. Az üzletek, bevásárló központok, plázák már november közepétől megtelnek karácsonyi árucikkekkel, a televíziók képernyőin gyakran már az agyonpakolt fenyőfa virít, na meg csöpög a „sáros hólé”, és Szenteste előtt már több, mint egy hónappal megkezdődik a karácsony. Advent nélkül, várakozás nélkül berontunk a Karácsony szentélyébe, és amikor elérkezik az igazi Karácsony akkor már unjuk az egészet, tele van a hócipőnk minden „szeretettel”. Karácsony másnapján már megkezdődnek az árleszállítások, és már jöhet is a Húsvét, hisz a piros tojás, a csokoládé nyuszi már a futószalagon halad egyenesen a sarki üzlet polca felé.
A kereskedelmi egységek polcaira a mosolygós csokoládémikulások, a bájos angyalfigurák mellé érdekes lenne egy pár kitaszított hajléktalanról, leukémiás kisgyermekről alkotott csokifigurát kihelyezni. Vajon milyen benyomást keltene a vásárlók körében? Bizonyára közfelháborodást. „ Nem szégyellik magukat! Szedjék le!” – mondanák hangosan, vagy csak suttognák egymás közt, ha lenne bátorságuk, de valami nem engedi. El tudnám-e képzelni a betlehemi Szent Családot, amint az istálló csendjében a Szűzanya és Szent József gondoskodó, aggódó tekintete arra a kis Jézusra irányul, akinek testét egy inkubátor rejti magában. A szalmától borított földön pedig infúziós csövek nyúlnak hosszan, és ott állnak a pásztorok, de csak állnak, hisz annyira gyengék, hogy rá sem mernek nézni a kisgyermekre, mert érzik, amint szenved. Pontosan ebbe a morbidnak mondható képbe van elrejtve a szeretet ünnepének lényege: megszületni, emberré lenni, és magad az emberekért feláldozni - csak Istennek van ekkora szeretete. Világra jött, hogy meghalhasson, de MégIs annyira szeret, hogy nem csak azért jön el pusztán, hogy szenvedjen és feláldozza magát értünk, hanem hogy megmutassa – mint ember az embernek –, hogyan kell tiszta szívből szeretni.
Ezek után megkérdezhetjük: a Karácsony lehet-e a boldog szeretet és szenvedő boldogság ünnepe? Kérdésünkre a választ olyan misszionáriusok adják meg, akik nap mint nap, vagy elég gyakran találkoztak a szenvedés egyáltalán nem vidám, de boldog, szerető arcával. A ceruza és a zarándok visszatértek az Atyához, de miszszionáriusi útjuk, munkájuk igazán csak most kezdődik el. Most derül ki, mennyire voltak hathatós misszionáriusai a szeretetnek, mennyire váltak követhető példaképeivé az embereknek. Példaképek mindannyiunk számára, hisz utat mutattak Krisztus felé, járható utat. Csak rá kell lépnünk arra az útra, amely sokszor szenvedésekkel van kikövezve, és úgy kell rátekintenünk a kitaszítottakra, a szenvedőkre, ahogyan ők tették. Minden kitaszítottban, szenvedőben felismerték Krisztust, mert látták őt éhezni és szomjazni, ruhátlanul és betegen, de nem mentek el mellette, hanem szemébe nézve ők maguk is átélték és vállalták a szeretetből fakadó szenvedést. Tudták, hogy minden szenvedőhöz úgy kell lehajolniuk, mint egy kisgyermekhez és ezt tudatosítva szeretetből vállalták. Most már ideje, hogy a misszionáriusok ne mese alakként éljenek bennünk, hanem személyüket megismerve, példaképekké váljanak számunkra. Így ezzel a meggyőződéssel szívünkben, ne úgy álljunk azon szenvedők, betegek, kitaszítottak elé (akikben felfedeztük a betlehemi jászol gyermekarcú Istenét), mint azon pásztorok, akik a szenvedést látván és érezvén, ezen embertársainkra sem merünk nézni. Kalkuttai Boldog Teréz anya a harmadik évezred küszöbének nagy misszionáriusa, aki megalapította a Szeretet misszionáriusai szerzetesrendet, számos szenvedő, beteg emberen segített és szenvedet velük együtt, így vall magáról: „Isten kezében én csak egy ceruza vagyok.” Úgy érzem ez a törékeny írószer hathatós eszköze volt és marad a Mindenható Istennek.
Boldog II. János Pál pápa az Egyház nagy zarándokaként írta be nevét a történelemkönyvek hasábjaira és az emberszívek millióiba. Az örömhírt nem csak, mint kiváló misszionárius hirdette, hanem megélte, bátor tanúságot tett Krisztus szeretetéről, fáradságot nem kímélve zarándokolt, erős fájdalmak között szenvedett, mindvégig kitartóan imádkozott, hiszen a nap munkása volt. Fontos tudatosítanunk, hogy szeretett szentatyánk most a lelkünkbe kíván zarándokolni, a szívünkbe költözni, és életszentségének morzsáit szétszórni a világban, hogy egyre több ember az ő életpéldája által közel kerülhessen az Istenhez.
Szívem lelkesedésével és szeretetével, kívánom, hogy e két „misszionárius” szent, életszentségén felbátorodva, megéljük és átéljük a szenvedő boldogság ünnepét és így Krisztus békéje töltse be szívünket. Ilyés Lehel, III. éves
Verjetek benne gyökeret! A természet csodálatos szimbolikája Isten csodálatosan alkotta meg a természetet. Minden egyes darabja tökéletesen illeszkedik bele, és megvan a maga feladata. Sokszor szeretünk példázódni a természet csodáival, hiszen olyan szimbólumokat találunk bennük, amelyekkel nagyon mély gondolatokat lehet kifejezni, megvilágítani. Nagyon szeretem a fákat, az erdőt. A fa nem tud beszélni, mégis sokatmondó szimbolikával láttuk el mi, emberek, annál is inkább, mert közel áll hozzánk, hozzátartozik az életünkhöz – még ha ki is szeretnénk szorítani életterünkből. A fák adják számunkra az éltető oxigént, télen a meleget, fából ezernyi dolgot készíthetünk: kezdve a faháztól, a papíron át a fogpiszkálóig. Annyira természetessé vált a fával való kapcsolatunk, hogy szinte észre sem vesszük jelenlétüket. Pedig csendes életükkel üzennek nekünk és tanítanak. Figyeljük meg, mit tanulhatunk tőlük. A fák kis magból fejlődnek szép lassan, éveken keresztül, és egyre nagyobbak lesznek, némelyikük egészen hatalmas, hogy az ember eltörpül mellettük. Mégis megállnak, mert gyökerüket mélyen a földbe eresztették, abba kapaszkodnak, és belőle veszik föl a tápanyagokat. Azt nem is láthatjuk mi, hogy mennyire mélyen gyökereznek, csupán a gyönyörű lombkoronát látjuk, amely zöldell, és leveleivel a nap felé fordul. Általában így képzeljük el a fákat, és valóban ez jellemző szinte minden fára. Ez a kép belénk ívódik, és ha nyitottak vagyunk a természet csodáiból kiolvasni Isten üzenetét, akkor sokatmondó szimbólummá válik számunkra, amely mint egy jel, állandóan figyelmeztet egy fontos igazságra. Isten azért alkotta a természetet ilyen csodálatosnak, hogy ezáltal az embert a legmélyebb valóságában szólítsa meg, vagyis, hogy ő is Isten teremtménye, az ő szeretett alkotása, akire Istennek mindig gondja van. A Szentírásban is találunk természeti képekre alapozott szimbolikus beszédet: „Verjetek benne gyökeret, épüljetek rá és erősödjetek meg a hitben” (Kol 2,7). Nem véletlenül választottam ezt az idézetet – noha nagyon sok hasonló képet találunk a Szentírás lapjain–, hanem azért ragadtam ki ezt, mert ez a felhívás volt a jelmondata az idei madridi Ifjúsági Világtalálkozónak, és ugyanakkor az Erdélyi Madrid ifjúsági találkozónak is. A Szentatya, Benedek pápa ezzel a felszólítással akart üzenni a világ keresztény
ifjúságának, hogy rámutasson a legfontosabbra: Jézusra. A találkozókon főleg ennek kapcsán hangzottak el tanítások, igehirdetések. Az Erdélyi Madridra Erdély fiataljai gyűltek össze, hogy ennek a mottónak fényében együtt legyenek. A találkozóra készült egy nagyon szemléletes rajz, amely a tábor logója volt. Nagyon megfogott engem ez a kis ábra, hiszen mindazt jelképezi, amit a jelmondat kifejez. Egy emberalak hatalmas lábakkal, melyek a földbe gyökereznek, karjai fölfele állnak, és mintha a fa lombkoronáját tartanák. Ez az ember-fa első látásra kissé meghökkentő, furcsa alkotás, nehéz kitalálni, hogy mit is akar jelenteni. Ám ha ismerjük a fönt idézett szentírási részt, már világossá válik előttünk az ábra jelentése. Gyökeret verni egy fának a létszükségletet jelenti; enélkül kiszárad, kidönti a szél, elpusztul. Ugyanígy a keresztény ember is gyökeret kell verjen Krisztusban, belőle kell táplálkoznia, máskülönben kiszárad, száraz lesz az élete, és minden kis nehézség kibillenti egyensúlyából. Ezért annyira szemléletes ez a kép. Ahogyan a fának a földbe kell kapaszkodnia, úgy a kereszténynek is Krisztusba, hogy éljen és gyümölcsöző élete legyen. Ha pedig a fának mélyre lenyúlnak a gyökerei, akkor nehéz a földből kiszakítani, biztonságban él és pompázik. A mélyre hatoló gyökerek mindig éltetik, és száraz időben is zöldell és sok gyümölcsöt érlel. A Krisztusban élő ember élete eredményes és boldog, a szenvedések idején is tud szeretetet és békét sugározni, mert a szeretet örök Forrásából táplálkozik. A Krisztusba való gyökerezés által megerősödünk, megszilárdul a hitünk. Ezt jelképezi talán a kis emberfa logó felső része, amely nagyon hasonlít egy lángocskára is. A hit fénye erősen világít abban, aki Krisztusra bízza életét. Ez a fény másoknak világít, hogy utat mutasson. Ez minden keresztény ember missziós feladata: úgy megélni a Krisztussal való kapcsolatot, hogy élete példamutató és mások számára serkentő legyen a hitre. Mert egy kis lángról sok gyertyát lehet meggyújtani, hogy így egyre nagyobb legyen a fényesség a világban. Mihály András, III. éves
„...erősödjetek meg a hitben” A Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó A Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó a Római Katolikus Egyház rendezvénye, amely a Föld minden térségéből érkező fiataloknak és fiatal felnőtteknek szól. A világtalálkozót Boldog II. János Pál pápa hozta létre 1984-ben. A virágvasárnapi eseményre a Szentatya Rómába hívta a fiatalokat, hogy egy egyszerinek tervezett esemény keretében közösen ünnepeljék a Megváltás Évének lezárását. Köszönhetően a fiatalok lelkesedésének és a résztvevők nagy számának, 1985-ben a pápa meghívta a világ minden fiatalját egy újabb összejövetelre, majd hivatalos úton is kezdeményezte a Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó megünneplését. Azóta egyházmegyei szinten minden évben, nemzetközi szinten pedig két-háromévente rendezik meg. A Szentatya minden világtalálkozó előtt üzenetet tesz közzé, amelyben többek között meghatározza a következő összejövetel mottóját. Az esemény középpontjában a Szentatyával való találkozás áll, aki maga mutatja be a záró szentmisét. Ennek keretében jelenti be a következő találkozó helyszínét. Az idei találkozó mottója: Verjetek benne gyökeret, épüljetek rá és erősödjetek meg a hitben. (Kol 2,7). Három hónap után is visszatekintve a találkozóra még nagyon élénken bennem vannak az élmények, tapasztalatok. A Gyulafehérvári Egyházmegyei Ifjúsági lelkésze szervezte csoporttal utaztam és vettem részt a találkozón. Nagyon színes csoport voltunk, mert az egyházmegye minden csücskéből részt vettünk . Ennek ellenére nagyon összetartóak, nyitottak voltunk. Mivel busszal utaztunk és a sofőröknek a kötelező szabályokat betartva, 20 óra vezetés után 9 óra pihenést kellet tartaniuk, így volt időnk meglátogatni Salzburgot, ahol a nagy fáradtság után nagy örömmel tekinthettem meg sok látványosságot. A 9 óra letelte után indultunk az előtalálkozó színhelyére, amely a Franciaországban levő Taize helység volt. Taizében van egy Roger testvér által alapított közösség, ahol személy szerint 3 nap helyett egy hetet is eltöltöttem volna. Taizében egy gondolat nagyon megérintett, amely a következő: Istennel munkálkodni mindig, és akkor valami új és jó születik. Taizé után következett Madrid. Madridban egy hetet töltöttünk. Tudnunk kell azt, hogy két millió fiatal vett részt a találkozón a világ minden részéről. A mi csoportunk Alcala de Henares nevezetű külvárosban volt elszállásolva egy tornateremben, ahol első nap csak mi voltunk, majd másnap jött még egy nagy csoport Franciaországból, akik 350-en voltak. Tehát 400an voltunk elszállásolva a tornateremben. Az Ifjúsági Világtalálkozón nagyon jól megszervezett programok voltak, és bő volt a választék úgy lelki, mint kulturális programok színterén. Számomra nagy élmény volt a csoportunkkal szelni az utcákat és Istent dicsőítő énekeket énekelni, imádkozni és Jézussal „bulizni”. Az utcákon haladva éltettük a Szentatyát (Viva el Papa), vagy spanyolul ismételgettük azt a mondatot. „Esta es la juventud del Papa”, amelynek a jelentése: „Íme, a te fiataljaid Szentatya”; vagy a Benedetto ismételgettük. Ezen mondatok, szavak éneklése, kiáltása két millió fiatal szájából kiemelte azt, hogy igen, mi vagyunk és fogunk is lenni az Egyházban. Három délelőtt meg voltak
szervezve a Katekézisek, amelyet mindenki a saját nyelvén hallgathatott más-más előadóktól. A Katekéziseken a találkozó mottójáról tartottak elmélkedéseket és a végén mi is tanúságot tehettünk a Jézus Krisztusba vetett hitünkről a résztvevők előtt. Élmény volt számomra a Szentatyával való virrasztás, amely szombat estétől vasárnap reggelig tartott, és ezt követően ünnepeltük a záró szentmisét. Nagyon sok olvasónak a hírekből hallott információk után lehet, hogy a vihar jut eszébe a „virrasztás” szó után. Pedig annyira jó volt megtapasztalni, hogy két millió fiatal ott van egy repülőtéren, közeleg egy nagy vihar, és senki nem pánikol, nem ordít, nem visít, hanem egyszerűen mindenki elcsendesedik és az Oltáriszentség elé letérdelve imádkozik. A Szentatyát megkérdezték, hogy visszavo-nul-e egy biztonságosabb helyre, vagy ott marad? De a Szentatya azt mondta: Itt maradok a fiataljaimmal. Amikor mi láttuk, hogy a Szentatya a vihar ellenére is ott marad, mi még inkább kitartottunk és imádkoztunk tovább. Nemsokára a vihar is elmúlt, és minden folytatódott „vihar nélkül” tovább. Itt láttam azt, hogy a két millió fiatal képes elcsendesedni és imádkozni. Ezek után másnap következett az Ifjúsági Világtalálkozó záró szentmiséje. A Szentatya volt a főcelebráns, és az egyik gondolatára szeretnék rávilágítani, amely engem nagyon megérintett: „Büszke vagyok rátok, hogy a vihar ellenére is itt maradtatok. Az éjszaka sokat gondoltam rátok a szálláshelyemről.” Az élményeimhez még hozzátenném azt is, hogy részt vehettem a sok utánajárás után a Szentatyával való szentmisén, amelyet csak nekünk kispapoknak tartott. Annyira felemelő érzés volt négyezer kispappal és a Szentatyával együtt ünnepelni a Legszentebb Áldozatot. Mi kispapok, a Szentatyát várva énekeltük a Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat című himnuszunkat. Végül pedig annyit, hogy nagyon örültem, hogy részt vehettem a találkozón, hála a Jóistennek és azoknak, akik segítettek úgy az imáikkal, mint anyagilag. Ez a találkozó nagyon meghatározó fontosságú esemény volt az életemben.
„Verjetek benne gyökeret, épüljetek rá és erősödjetek meg a hitben.” (Kol 2,7). Farkas Zsombor, III. éves
Új evangelizáció Új Pápai Tanács A II. Vatikáni Zsinat számos dokumentuma említést tesz az új evangelizációról és ezt, a lelkipásztorkodásra való utalással használja (Gaudium et Spes, Ad Gentes). VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi apostoli buzdítása (1974.) óta vált egyre tudatosabbá, hogy az Egyház küldetésének nem csak a pogányok misszionálása a része, hanem azon kisebb-nagyobb közösségek újra evangelizálása is, melyek akár ellenséges ideológiák, akár a fogyasztói szemlélet hatására megfeledkeztek keresztény voltukról. A gyors és mély társadalmi viszonyok változása magával hordozza az evangélium hirdetésének hatékonyabb és intenzívebb szükségességét. Az új evangelizáció fogalmát Boldog II. János Pál pápa is használta, megállapítva, hogy a harmadik évezred egyházának alapvető feladata és szívügye. Egyik beszédében így nyilatkozik a boldog: az Egyház még távol áll a misszió munkájának befejezésétől. Még mindig vannak olyan területek a Földön, ahol nem járt keresztény misszionárius, máshol pedig, ahol talán megtörtént az első evangelizáció, további munkára van szükség. Ahol pedig a kereszténység mély gyökereket eresztett az elmúlt évszázadokban, a szekularizáció folyamata idézte elő a hit válságát, és erodálta az egyházhoz való tartozás érzését. XVI. Benedek pápa, 2010. június 28-án jelentette be, hogy új pápai tanácsot kíván létrehozni azoknak az országoknak az új evangelizációjára, amelyekben már felhangzott az üdvösség jó híre és jelen vannak az ősi alapítású egyházak, de amelyekben fokozatos elvilágiasodás, az Isten iránti érzék megfogyatkozása tapasztalható, amelyekben ismét szükséges lenne rámutatni Krisztus evangéliumának örök igazságára. A bejelentésre a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában került sor, Szent Péter és Pál apostolok ünnepének vigíliáján. Június 30-án pedig Salvatore Fisichella érsek személyében kinevezte az új dikasztérium elnökét. 2010. szeptember 21-én „Ubicumque et semper” apostoli levelében, Motu proprio formában hozta nyilvánosságra a tanács megalapítását. Az emberiség történelmének olyan pillanatát éljük, amikor lezárult egy korszak és átlépünk egy újabb fázisba. Napjainkban egyre jellemzőbb a hittől való elszakadás jelensége, és az ateizmus. Gyakran a hitélet alapvető ismereteinek hiánya az, amely az erkölcsi ítéletekben és a viselkedésben megnyilvánul figyelmen kívül hagyva a hit lényegét. A szekularizáció, amely az utóbbi évtizedeket egyre inkább meghatározza, eltávolítja világunkat az Istennel kialakított alapvető kapcsolattól. A szekularizáció hatása egyfajta belső sivatagot képez az emberekben és eltávolítja őket önmaguktól. XVI. Benedek pápa nyomán felvetődik a kérdés: Hogyan lehetséges a mai nyugati kultúrában hihető módon hirdetni Jézus tanítását? Az új evangelizáció elnevezés már magában foglalja a hithirdetéshez szükséges megújult formát: meg kell nyílni az új kihívásokra, használni kell az új nyelvezetet, s új lehetőségeket kell keresni. Mindehhez azonban a hívő emberek Krisztussal való
találkozására van szükség; azzal a Személlyel, aki új horizontot ad az életnek, határozott irányt jelölve. A megújult forma egyáltalán nem új tanítást, új hitet jelent. A múlt számos csodálatos példája segít bennünket, mint például a modern kor missziós művei, amellyel más-más néphez és kultúrához jut el az evangélium. Az evangelizálást ma elsősorban minőségi téren kell megújítani. Nem véletlen, hogy Jézus is azt mondta: csakis a Fiú által megújult emberek tudják megélni az isteni szeretetet, és valódi, hihető tanúságot is csak ők tudnak tenni róla. Az evangelizáció úgy lesz új evangelizáció, ha mély átalakuláson megy át, megújítja az egyházat és a híveket. A Szentatya is megerősített bennünket abban, hogy az evangelizáció kegyelme nem csak az apostoloknak adatott meg, nem merült ki velük ez a forrás. A kegyelem az apostolok által mindazokhoz eljutott, akiket az evangélium hirdetésére hívtak meg. A legnagyobb kihívást ma az jelenti, hogy meg tudjuk találni a megfelelő módot célunk és mondanivalónk hirdetéséhez a megkereszteltek körében, akik gyakran nem értik, hogy miért is jó a keresztény közösséghez tartozni. A feladat az, hogy megismertessük Jézust, az egyetlen Megváltót, az Atya irgalmas szeretetének megtestesítőjét. Ez a szeretet mindenkinek jár kivétel nélkül. Az Egyház feladata, hogy nemzedékről nemzedékre hirdesse Isten Szavát, megadva ezzel mindenkinek a lehetőséget egy igaz egyházi életre. Az új evangelizálásra való meghívás is jól tükrözi a pápaság egyik alapvető jellegzetességét, vagyis az egyház megújítását szolgáló elkötelezettséget a szívek megtérésén át. A Szentatya egyes beszédeiben határozottan szól az egyházi közösség megtisztulásáról: XVI. Benedek számára az igazság az egyik legfontosabb dolog, ezért határozottan kimondja azt. A valódi megújulás a szereteten keresztül valósulhat meg, ami azt jelenti: bűnbánatot kell tartanunk, a megtérés útján kell járnunk, akarnunk kell az igazságot és az igazságosságot. Ez az az út, ahová XVI. Benedek pápa az egész Egyházat hívja.
Toman Zoltán, V. éves
Eukarisztia, mint Jézus hagyatéka A szentáldozásra való közvetlen előkészület Hogyan készülünk a szentáldozásra? Mit is jelent a közvetlen felkészülés? Igazából az egész szentmise egy készület az áldozásra, az Úrral való találkozásra. Kezdődik a bűnbánat aktussal, majd Isten igéjét hallgatva újból felelevenednek bennünk Isten csodálatos tettei, kezdve mindennel, amit a történelem folyamán tett népével, egészen Jézus küldetéséig. A III. Eucharisztikus imában azt kérjük, hogy a Szentlélek segítsen abban, hogy a szentséget helyesen fogadjuk, úgy fogadjuk, hogy bő gyümölcsöt hozzon: add, hogy mi, akik az ő testét és vérét magunkhoz vesszük, Szentlelkével eltelve egy test és egy lélek legyünk Krisztusban. Ugyanezt a kérést megtaláljuk a II. Eucharisztikus imában is: Kérve kérünk, gyűjtsön egybe a Szentlélek mindnyájunkat, akik Krisztus testében és vérében részesülünk. Az I. kánonban pedig egy kissé őskori nyelvezettel, de annál eredetibben fogalmaz: Mély alázattal kérünk, mindenható Istenünk, szent angyaloddal vitesd áldozatunkat mennyei oltárodra isteni Fölséged színe elé, hogy mindnyájunkat, akik ennek az oltárnak áldozatából részesülve Fiadnak szentséges testét és vérét magunkhoz vesszük, a mennyei áldás és kegyelem teljessége töltsön el. A szentáldozásra való közvetlen felkészülés a Miatyánkkal kezdődik. A hagyomány szerint a kenyér kérése a Miatyánkban. Nem más, mint az eucharisztiának, a kérése, az Úr teste iránti vágy kifejezése. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma". Az áldozásra való felkészülésünkhöz, a bűneink bocsánata is kérdésbe jön: „Bocsásd meg vétkeinket miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek.” Egy jó áldozás feltétele a testvér megbocsátására való készenlét. Ha nem tudom elfogadni, vagy legalább elfogadni próbálni testvéremet, megbocsátani vagy igyekezni megbocsátani testvéremnek, milyen lelkülettel áldozok? Az előkészülethez hozzátartoznak a pap által elimádkozott, számunkra ismer?s imák is: Szabadíts meg, kérünk, Urunk minden gonosztól; adj kegyesen békét napjainkban, hogy irgalmadból mindenkor bűn és baj nélkül éljünk, míg reménykedve várjuk az örök boldogságot és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét. Ezen ima az Úr dicsőséges eljöttére, halálunk utolsó órájában való érkezésére vonatkozik, de az áldozásban való eljövetelét is jelenti. A béke gesztusa előtt mondott imádság „Ne vétkeinket nézzed, hanem Egyházad hitét”, ismét a
felkészüléshez tartozik. A megtört kenyér egy részét a borral vegyítik, Krisztus testének és vérének a vegyítése közben következik az Isten Báránya majd Krisztus testének a felmutatása a szavakkal: Íme, az Isten báránya. A nép a római ezredes szavaival válaszol: Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Csak egy szóval mond és meggyógyul az én lelkem. Aranyszájú Szent János liturgiájában a hívők ugyanazon lelkülettel imádkozzák: „A te titkos vacsorádnak részesévé fogadj ma engem, Isten Fia, mert nem mondom ki ellenségeidnek a titkot, sem csókot nem adok neked, mint Júdás, hanem mint ama gonosztevő, kiáltom feléd: Emlékezzél meg rólam, Uram, a te országodban!” Egy kis történettel folytatnám Szienai szent Katalin életéből. Gyóntatója, a későbbi domonkos generális Kápuai Boldog Raimund nagyon jól ismerte őt. Későbben mesélte róla, hogy egy alkalommal –, amikor Katalin áldozni készült és a pap szavaira,(íme az Isten báránya), válaszolt: Uram nem vagyok méltó…, – egyszerre egy belső hangot hall amint Jézus mondja neki: Te talán nem vagy méltó, de én méltó vagyok, hogy befogadjalak. Kápuai Raimund hozzáfűzi: pillanatok alatt miután megáldozott úgy tűnt mintha belelépett volna az Úrba és az Úr pedig beléje, mint a hal ami bemerül a vízbe, a víz pedig körülvette. Mintha Isten teljesen elnyelte volna (Legenda Maior, II. kötet). Minden évszázadban nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az ember mennyire kész az Urat befogadni. Fontos megfontolni, kit is fogadunk be. Már Szent Pál figyelmeztette a frissen megtért, nehézkés korintusi közösségét, hogy ne tévesszék össze a közönséges étkezést az Úr testével és vérével. Nagy komolysággal szól lelkiismeretükhöz: „Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza (1Kor 11, 26) A szentáldozás mély egyesülés Krisztussal. Értelmünkkel nem fogjuk soha megérteni, hogy mi történik a szentáldozásba, csak a hit segítségével értjük meg igazából, szívünkkel pedig egyetértértésünket fejezhetjük ki. Toman Zoltán, V. éves
Hivatásban lenni Önmagukról vallanak elsőéveseink A hagyományokhoz híven az idén is bemutatjuk az elsőéveseinket. Röviden megpróbálnak két kérdésre is válaszolni: Ki számodra a pap? Hogyan szeretnéd megélni a hivatásod? ANTAL ZOLTÁNnak hívnak. Szépvízről jöttem. 1992. június 12-én születtem Csíkszeredában. A középiskolai tanulmányaimat a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Teológiai Liceumban végeztem. Miután sikeresen érettségiztem jelentkeztem a Hittudományi Főiskolára. Számomra a pap az a személy, aki szavaival és tetteivel segíti az embereket az Isten felé vezető úton, és lelkitéren vezeti őket. A hivatás pedig, egy önkéntes elköteleződés Isten mellett. Remélem, hogy a szemináriumi évek alatt szellemi és lelki téren is sokat fogok fejlődni. A nevem FÜLÖP ZSOMBOR . Galócáson születtem 1992. június 20án. Az elemi iskolát szülőfalumban vegeztem. Középiskolát pedig a csíkszeredai Segitő Mária Római Katolikus Gimnáziumban. Már gyermekkoromban szívesen és örömmel jártam ministrálni. Az évek folyamán úgy éreztem, hogy Isten hívott és ennek a hívásnak engedelmeskedve jelentkeztem a Hittudományi Főiskolára. Számomra a pap az az ember, aki törekszik arra hogy krisztusi életet éljen és Istennel mindig élő és személyes kapcsolatban legyen. Ebben kérem Isten segítségét, hogy életem elkövetkezendő szakaszában ilyen módon tudjak élni. TARSOLY MÁTYÁSnak hívnak. Egy hétgyermekes család negyedik gyermekeként születtem Nagyváradon 1984. szeptember 9-én. Szüleim Tarsoly Gyula és Tarsoly Piroska. Általános és középiskolai tanulmányaimat szülővárosomban, Nagyváradon, illetve Déván végeztem. 2009-ben felvételemet kértem a Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartományba. 2009. szeptember 1-től 2010. augusztus 31-ig jelölt voltam Csíksomlyón. 2010. augusztus 27-től 2011. szeptember 4-ig a novícius évet végeztem el Szécsényben (Magyarország). Számomra az a pap, aki Isten kegyelmét közvetíti az emberek számára. Ennek a kegyelemközvetítésnek szeretnék az eszköze lenni! Tudatában vagyok annak, hogy minden hivatásnak van szép, ugyanakkor nehéz oldala is, de vállalom, mert úgy érzem, gondolom, hogy Isten hívott meg erre az útra, és én erre a meghívásra igent mondtam. Hivatásom által Istent és az embereket akarom szolgálni! PASCA SZILÁRD vagyok. 1992. április 13-án születtem Kézdivásárhelyen és a szülővárosombeli Szentháromság plébániához tartozom. Ugyancsak itt végeztem az általános és középiskolai tanulmányaimat. Az érettségi után jelentkeztem a gyulafehérvári Nagyszemináriumba, ahová a hitbeli meggyőződésem vezérelt, illetve az a tudat, hogy a papi hivatás vállalásával megtalálom a
helyem a világban Isten és embertársaim szolgálása által. Továbbá eleget tennék Istennek a bennem megfogalmazódott hívó szavának. Számomra a pap egy olyan ember, akit szerető Istenünk már fogantatása előtt kiválasztott és meghívott egy különleges, de ugyanakkor nagy áldozatvállalással járó feladat teljesítésére, aminek a mibenléte az Isten és embertársainak szeretetben való szolgálatában áll. Úgy gondolom, hogy a lelkipásztor az őt körülvevő közösségnek az erkölcsi példaképe kell legyen, és mivel egy gondoskodó Istenünk van, ezért számos olyan tulajdonsággal halmozza el kiválasztottját, amelyek elősegítik a jóra való törekvésben, a szeretet mindennapi gyakorlásában. Itt jutnak eszembe Bosco Szent János szavai: Lásd csak, oly rövid az életünk, hogy nagyon kevés időnk van jót tenni. Minden óra, amit feleslegesen töltünk el, elveszett idő a mennyország számára. Tehát egy pap életének a fő célja kell legyen a másokkal szembeni szeretetből fakadó jócselekedetek minél intenzívebb gyakorlása. Ezáltal nyitott szemmel tud járni a világban, fel tudja ismerni embertársai problémáit. Mindezek mellett a legfontosabb tennivalója a Krisztus által kinyilatkoztatott igazságok lelkiismeretes hirdetése, és ezeknek fényében az embereknek az üdvösség útjára való terelése. A hivatás annyit jelent, mint kialakítani egy olyan életformát, válaszolni egy hívásra, amelyet Isten megkíván tőlünk. Hogy mire hív meg Isten, az mindenkinél változó, de keresve az ő közélségét megkaphatjuk a nagy kérdésünkre a választ. Velem is így történt, ugyanis már kicsi koromban megismerhettem őt a környezetemben élők által, megtapasztalhattam szeretetét és az ebből fakadó jóságát és meghallhattam mire is hív meg igazából. Kérem az elkövetkezőkben is Istent, hogy kézenfogva vezessen tovább életem útján, hogy minél több emberrel megismertethessem az ő szeretetét és igazságosságát. TURTUREANU RÓBERT a nevem és 1991. december 25-én születtem Nagybányán, Máramaros megyében, egy négygyermekes család első gyermekeként. Vallásos katolikus családban nevelkedtem, ezért sokat köszönhetek sváb származású dédnagyszüleimnek. Általános és középiskolai tanulmányaimat szülővárosomban, Nagybányán végeztem a Németh László Gimnáziumban. A hívás, mely a gyulafehérvári szemináriumba hozott 6-7 éves kisministránsként ott motoszkált lelkemben, mely az évek során egyre jobban tisztázódott és Jeremiás próféta szavaival élve mondhatom: Rászedtél Uram! S én hagytam, hogy rászedj! Sokan közreműködtek és segítettek abban, hogy tisztán lássak és ezt a hivatást válasszam. Köszönettel tartozom ezért: Ft. Lieb József plébános-esperes úrnak, Ft. Anderco Ottó plébános úrnak, akik mellettem állnak és jótanácsaikkal látnak el, valamint családomnak, barátaimnak és a nagybányai Szentháromság plébánia közösségének, akik kiimádkozták hivatásomat és imáikkal tovább kísérnek. Istennek hálát adva, 2011. szeptemberétől a szatmári egyházmegye I. éves kispapja vagyok. Papnak lenni annyit jelent, mint az életet Istennek áldozni másokért. Krisztus szeretete sürget minket. (2Kor 5,14). És ugyanebben a levélben szól az apostoli áldozatra való teljes készségről Pál:
„Én pedig szívesen áldozok fel mindent, sőt magam is áldozattá leszek a ti lelketekért.” (Boldog Scheffler János A pap c. könyve) Mint I. éves teológus, úgy érzem hivatásom megélése abban áll, hogy a teológiai éveket szellemi és lelki téren kamatoztassam, mert „akinek sokat adnak, attól sokat is várnak el.” Kispapként igyekszem elvégezni a mindennapi feladatot, hűségesen kitartani és szolgálni. A mai ember hiteles példát vár a kispapoktól és papjaitól. Törekszem és imádkozom azért, hogy az evangélium hiteles tanúja legyek életem minden napján. URSACHE ANDREI M-am născut in 29. septembrie 1990, sunt din Reşiţa, am 21 de ani, şi sunt în anul I. Din punctul meu de vedere un preot este acel om care se lasă condus de voinţa lui Dumnezeu în ciuda voinţei sale, de aceea este reprezentantul lui Cristos pe acest pământ. Cu ajutorul bunului Dumnezeu când voi deveni preot aş dori să mă pot ocupa cât mai mult posibil cu grupurile de tineret. Este foarte important ca tinerii să se apropie cât mai mult de Dumnezeu şi de Biserica. Să fiu tot timpul disponibil atunci când este necesară Sf. Spovadă şi conversaţia cu bătrînii singuri. KOVÁCS JÓZSEF a nevem, Borzontról érkeztem. 1992. május 21-én születtem, mint a család első gyermeke. Szüleim vallásosan neveltek. Elemi iskolámat a szülőfalumban, a borzonti „Gaál Tamás” Általános Iskolába jártam. Középiskolai tanulmányaimat Gyergyószentmiklóson végeztem, római katolikus teológia szakon. Gyermekorrom óta rendszeresen ministráltam. VII. osztályos korom óta éreztem a jó Isten hívó szavát, a papi hivatást, mely egyre erősödött bennem, hogy a Jóistent és az embereket szolgáljam. Erre a hívó szóra „igent” mondva a sikeres érettségi után felvételemet kértem a Gyulafehérvári Papnevelő Intézetbe. Köszönetemet szeretném kifejezni azoknak, akik segítettek abban, hogy a hivatást felismerjem, elsősorban szüleimnek, nagyszüleimnek és György Mihály-Levente tisztelendő úrnak, akik mellettem álltak, imáikkal kísértek, jó tanácsaikkal elláttak és tanítottak. A papi élet forrása az Isten szeretete. Számomra a pap, közvetítő Isten és az emberek között a földön. A pap az, akit a jó Isten meghívott az Ő szolgálatára. Mindenkinek mindene. Mint ahogy Jézus is az volt. Nem tehet mást, mint amit Krisztus tett: mindenkinek mindene legyen, társ azoknak, akik az üdvösség útján járnak. Lássa az igazságot: Krisztust ebben a világban, ahol él azokban, akikkel él. Amit megtapasztalt, azt élje! Hivatásomat elsősorban a mindennapokban szeretném megélni, a rendszeres imádság által, Isten és az emberek szolgálatában. Jézus Krisztus hűséges szolgája szeretnék lenni, aki az embereknek Isten üzenetét, örömhírét tolmácsolja, és elvezetni mindenkit az üdvösségre. Törekszem és imádkozom azért, hogy e hivatást méltón megéljem, ha Isten is így akarja, kitartó és áldozatkész pap lehessek! JUON ISTVÁN-CSABA a nevem, Székelyudvarhelyen születtem 1989. december 15-én. Általánost a Móra Ferenc iskolában végeztem, középiskolát az Eötvös József Szakközépiskolában, autoszerelő szakon. Ezután dolgoztam e szakmában három évig. Ezzel párhuzamosan beiratkoztam a Kós Károly Líceum esti tagozatába. 2010-ben érettsegiztem. Ezután még egy évig dolgoztam, majd 2011-ben kértem felvételemet a Gyulafehérvári
Szemináriumba. Valahogy lelki rokonságot éreztem a papsággal, öröm volt a plébánossal az utcán összeszaladni, hittanórára járni, mert szemléletessé és érdekfeszítővé tette azt, ami lelkemhez szólt. Jézus a Jópásztor minden pap lelkében helyet kell kapjon. Ezért fontos az önmagunkról való lemondás és ezáltal tett tanúságtétel, amely a cölibátusban nyilvánul meg. A hivatásom megéléséhez újra és újra felül kell vizsgálni saját identitásomat, felfedezni magamban a szolgálatban rejlő értékeket és ezek tudtában kell képviselni Istent. Istennel kell megéljem a hivatásomat, hogy példakép lehessek mások számára is, amit építek az sziklára legyen építve. FÜLÖP SÁNDOR-SZABOLCS vagyok. 1992. március 10-én születtem a Hargita megyei Gyergyóditróban. Elemi iskoláimat szülőfalumban, középiskolai tanulmányaimat a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumban (Kisszeminárium) végeztem 2007-2011 között. A „hívó szót” hatodikos koromban éreztem legelőször, amely igazán a Kisszemináriumban kristályosodott ki. Ennek tudatában kértem felvételemet idén a Hittudományi Főiskolára. Továbbra is kérem Krisztust, az Örök Főpapot, hogyha méltónak tart választottai közé adjon erőt e hivatás megéléséhez is. Sokan úgy tartják, hogy a pap szent és sérthetetlen. Ez a kijelentés azonban nem lehet csupán önmagában igaz. A pap a hívek közösségéből meghívott személy, aki egységben a közösséggel halad a Mennyei Haza felé. Közösségi ember, akinek szent feladata a bennünk szunnyadó jó érzések megmozdítása, s ha néha elbotlunk az Isten felé vezető úton, akkor segítsen újra kezdeni. Továbbá az emberek üdvösségének és az Egyháznak a szolgája, aki kész minden alkalmas/alkalmatlan helyzetben tanúságot tenni Krisztusról, ugyanakkor népe körében a Krisztusban való egység képviselője. Isten hívó szava, mely arra késztet, hogy minél inkább azonosuljak vele és másokat is elvezessek Isten Országába. A hivatást nem lehet csupán szavakban megélni, a hivatástudat igazán a tettekben, az emberekkel való kapcsolatban látszik meg. Ha hivatásomat igazán megakarom élni Isten örök szeretetét saját életemben is fel kell ragyogtatnom. Akkor tudok valamiről igazán hitelesen beszélni, ha azt a hétköznapi életemben én magam is megélem. Soha nem szabad elfelejtenem, hogy Krisztust követem, aki teljesen feláldozta magát értünk. Soraimat Vianney Szent János gondolatával szeretném zárni: „A papság szentsége Jézus Szívének minket átölelő szeretete!” KOVÁCS SZABOLCS vagyok Gyergyóditróból. 1992. július 30-án születtem Maroshévizen. Az I-VIII. osztályt szülőfalumban végeztem, ezek után sikeresen felvételiztem a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumba, mert már akkor éreztem valamilyen szinten a Mester hívó szavát, habár azt még akkor nem tudtam teljesen felismerni és azonosítani, ezért iratkoztam a Kisszemináriumba, hogy itt letisztázhassam viszonyomat a Jóistennel. Ez hála Neki sikerült is, és 2011-ben elnyertem felvételemet a Nagyszemináriumba. Életcélom, hogy hitem fényében szolgáljam Istent és közösségemet úgy papként, mint kispapként. Véleményem szerint a pap egy igazi közösségi ember kell legyen, aki az emberek között képviseli és hirdeti a keresztény erkölcsöket minden helyzetben. A Reményik Sándor által említett Istenarc megtestesítője a hívek számára, akikkel együtt halad az Istenhez vezető úton, ha itt valaki megbotlik és elesik tudjon segíteni neki felállni és tovább haladni. Mindenek előtt követni szeretném Isten hívó szavát bárhová is vezet engem, mert bízok Benne és tudatosítja számomra. Ennek fényében alázattal és engedelmességgel szeretném járni utamat és segíteni a rám bízott lelkeket.
Szent Ferenc és a misszió a rend egyik legfontosabb karizmájáról
Megkértek nemrég, hogy írjak egy cikket a Mégisbe erről a témáról, amit nagyon szívesen teszek, mivel-mint a múltban, mint a jelenben rendünknek egyik legfontosabb karizmáihoz tartozott/ tartozik a misszió. Felhasználom e célra a Noviciátusban, Kapisztrán atya által szerkesztett anyagot, mivel nagyon sok fontos tényeket és adatotokat tartalmaz a fe- rences misszióról amivel, máshol még nem találkoztam. A REND MISSZIÓS SZEREPE Krisztus Urunk egyházának örök missziós szerepet szánt. Az Egyházban mindig is megvolt a missziós hivatás tudata, de időnként ellanyhult annak buzgalma. A középkor elején már kb. be volt fejezve az európai barbár népek megtérítése, s az Egyház mintegy bezárkózott Európába. Mintha a kereszténység európai ügy lett volna! Szent Ferenc volt az, aki újralobbantotta a missziós lelkesedés tüzét. Személyesen ment két világrész határára, hogy megtérítse a pogányokat, és mohamedánokat, vagy hogy vértanúságot szenvedjen. Nyomában a ferencesek a világ minden táján missziós hivatással eltelve, töretlenül működtek a térítés nagy munkájában mind a mai napig. Mivel a missziós működés integráns ferences feladat, legalább röviden fel kell sorolnunk a ferences missziók eredményeit. 1. AZ EURÓPAI MISSZIÓK A rend bizonyos missziós munkát már befejezett (Litvánia, kunok megtérítése). De vannak területek, melyek ma is misszióra várnak. A legfőbb missziós tér ma is a Balkán. Bulgáriában elég hamar megjelentek a ferencesek, és munkájuk eredménye még ma is tapasztalható. De nagy sikerek sohasem koronázták fáradozásukat Maradandóbb siker kísérte munkájukat Boszniában. A skizmatikusok, őseretnekségek (manicheusok, pauliciánusok, stb.) megtérítése Magyarországról indult ki. Károly Róbert idejében (1388-1342) kezdődik, s a Bulgáriából elűzött misszionáriusokkal felerősödik. Nagy misszionáriusok működtek az eretnekségekkel mindig fertőzött tájakon. Alvernai Bertalan (1367-től) és Marchiai Szent Jakab (+ 1476) évekig dolgoztak ezen a letörhetetlennek látszó ugaron. Híveik szívósan kitartanak ferences papjaik mellett. Isten a tudója, hogy évszázadok alatt a ferencesek mennyit szenvedtek és mennyi vértanút adtak az égnek. A csapások után mindig újrakezdenek mindent. (Jelenleg a boszniai tartománynak 100 teológusa és évenként 40 novíciusa van). 2. MISSZIÓK ÁZSIÁBAN Szentföld: Amióta Szent Ferenc atyánk megfordult a Szentföldön, azóta mindig voltak ferencesek, akik Szent Atyánknak ezt a szívügyét magukévá tették. Pedig a Szentföldön missziós hivatást teljesíteni mindig egyet jelentett a vértanúsággal. Az egyéni vállalkozáson túl megszervezett alapításra is szükség volt. Róbert nápolyi király (1309-43) és neje, Sancia voltak azok, akik óriási áldozatokkal nemcsak kieszközölték egy néhány szenthely birtoklását, hanem kolostort is építettek számukra. Bár így megvetették lábukat és szívósan kitartottak őrhelyeiken, a mohamedán uralom minden fázisa állandó vértanúságot jelentett számukra. Legújabban az angol uralom alatt (1917-48) nagyarányú
építkezésekkel, archeo1ógiai sikerekkel a Jeruzsálemi Biblikus Főiskola kiváló eredményeivel a ferencesek élvonalban maradtak, bár több más szerzetesrend is telepedett meg a Szentföldön. Mivel a muzulmánokat fanatizmusuk miatt megtéríteni lehetetlen, a szakadárok között apostolkodnak. A zarándokok fogadására kényelmes hospiciumokat (casa nuova-k) építettek, (melyekről a zarándokok csak elismeréssel nyilatkoznak). A Szentföld mai helyzetéről még semmit sem mondhatunk. Kína: A Nagy birodalom mind nagyobb hányadát teszi ki az emberiségnek. Kína krisztianizálása mindig szívügye volt az Egyháznak. A középkori első behatolások arra az időre esnek, amikor a mongolok (középkori nyelven: tatárok) meghódítják egész Keletet és így Kínát is (XIII. század). A tatár misszión keresztül érintkeznek először Kínával Kelet élvonalbeli misszionáriusai a ferencesek. A tatár misszió teljesen eredménytelen maradt, s mégis dicső fejezetei közé tartozik a ferences misszió1ógia könyvének. Bátorság és vakmerőség volt egy kegyetlen hírű nép zord világába behatolni, s utazni ezer kilométereket az akkori primitív utazási eszközökkel. Az utazók nagy része diplomáciai követségben járt, úgy azonban, hogy az apostolkodás alkalmait is keresték. Az újabb kori nyugodt missziós munkát a század eleji boxer üldözések zavarták meg. Kína óriási számú lakosságához képest a keresztények igen kis százalékot tettek ki, de ősegyházi buzgóságuk azt mutatta, hogy a nép alkalmas az evangélium befogadására és a keresztény életre. Japánban a kereszténység Xavéri Szent Ferenccel (+ 1552) és a nyomában járó jezsuitákkal kezdődik. Az első ferences misszionárius, Pobre János testvér 1584-ben. Olyan nagy hatással volt a népre, hogy a jezsuiták maguk kérték a Fülöp-szigetekről ferenceseket. Közben a pápa rendeletet adott ki, hogy csak a jezsuiták lehetnek Japánban misszionáriusok. Igaz, hogy V. Sixtus (1585-90) érvénytelenítette elődje, XIII. Gergely rendeletét (1572-85), de a széthúzás megindult. A japán kormányzat egyre kevésbé jó szemmel nézi a jezsuiták munkáját, akik a főúri társadalomban térítenek, s eltűri a ferencesek működését, aki a szegény népnél kezdik a térítés művét. Ez mindent betetőz. A Fülöp-szigetek missziós munkájáról csak röviden annyit jegyezzünk meg, hogy bár nem a ferencesek voltak az első Misszionáriusok, de megjelenésük után hamarosan élre törtek, s a sziget lakói mindent nekik köszönhetnek: vallási, kulturális téren és szociális vonatkozásban egyaránt. Legkiválóbb hittérítőjük Plasenciai János ferences, a redukciók és iskolák atyja (+ 1590). Az ipar, a nagyobb hozamú földművelés, az emelkedettebb kulturális élet mind a ferencesek munkájának eredménye. Bár nagyon sok missziós telepet átadtak más rendeknek, ma is hatalmas területen végzik áldásos munkájukat.
3. MISSZIÓK AMERIKÁBAN Az újvilági missziók nagyszerű működése és kiváló teljesítményei azt mutatják, hogy a ferences rend szellemében az apostoli tűz kiapadhatatlan. Fel nem mérhető az a hatás, amit az újvilág népeire gyakorolt. Éppen olyan csodálatos, hogy a pár spanyol tartomány miképpen győzte ellátni misszionáriusokkal az újabb és újabb területeket. Ez a spanyol ferences provinciák örök dicsősége. Nincs Amerikának olyan állama, ahol ne tevékenykedtek volna. DélAmerikának olyan óriási területén működik Bolanos Lajos (+ l629), a redukciók feltalálója, mint Argentína, Paraguay (akkor Tukumán). Szolánói Szent Ferenc is ott kezdi működését, majd Peru apostola lesz (+1610). S így folytathatnánk Amerika minden tartományán, Brazílián kezdve, melynek első papjai a felfedező Cabral (+1526) hajóján érkeztek Brazíliába. Mexikó: spanyol ferencesek már a conquistadorral, Cortezzel érkeztek (Cortez mexikói hadjárata 1519-22, + 1547). A ferenceseket külön missziós Megbízással maga V. Károly császár küldte. Majd amikor Quinones generális /1523-27/ 12 misszionáriust küldött rendjéből, instrukciókat is adott nekik, melyek a mexikói művelődés magna chartáját képezik, mexikói történészek szerint. Ezen a missziós munkán két kiváló misszionárius hagyta gazdag egyéniségének pecsétjét. Az egyik Genti Péter testvér, (a császár rokona). Péter testvér kiváló szervező volt, iskolákat, templomokat épített, éneket tanított hittanra oktatott, s ha pap nem volt jelen, prédikált - a nép nagy örömére. A mexikói érsek szokta mondani: Nem én vagyok a mexikói érsek, hanem Péter testvér. Sem a pápa, sem a császár kérésére nem volt hajlandó magát pappá szenteltetni alázatosságból. Több mint 300.000 pogányt keresztelt meg, s halálakor (1572) a nép úgy elsiratta, mint valami népszerű fejedelmet. Mexikó másik apostola Zumarraga János ferences érsek (+1548), aki az indiánok védője. Térítője, apostola, s a legnagyobb kultúrtényezője volt. Hogy megtanulja a mexikói sziszegő nyelvet, kivereti fogait, s így tökéletesen tud beszélni az indiánok nyelvén. Nyomdát állít, megelőzve ezzel sok európai országot és Észak Amerikát. Főiskolát alapított az indiánok részére, amit Amerika még ma sem tett meg. Leányok részére is épített iskolákat, holott az Egyesült Államok csak a múlt század közepétől engedi meg a nők iskoláztatását. Hogy a bálvány templomokat romboltatta, az fájhat a mai néprajzkutatóknak, de a mexikói nép örömmel segített ebben, mert szívesen szabadult vérszomjas isteneitől. A bálványok tiszteletére emberek ezreit áldozták, évenként 10-12 ezret, melyhez hasonló kegyetlensége-t nem ismer a vallástörténet. Észak-Amerika nyugati részének evangelizálása Mexikóból indult ki, míg a francia részen a rekollektusok működtek, s ontották vérüket Krisztusért. Kalifornia: Alsó-Kalifornia a jezsuita missziókhoz tartozott. Csak amikor a Jézus Társaságot megszüntették (1773), akkor kapták meg a ferencesek. Akkor
lepett a halhatatlanság útjára egyik legnagyobb missziós apostolunk Serra Juniper (+ 1784). Előbb Mexikó távoli területein végzett módszeres munkát annyira, hogy amikor távozott, jöhetett a hierarchia, a térítés be volt fejezve. Kaliforniában először is fölfedező útra indult: fölfedezte és „megalapította” a fölfedezett résszel együtt egész Kalifornia államot, s Kalifornia felső határait egészen Alaszkáig kiterjesztette. Azután az indiánokat redukciókba tömörítette. (Tudnivaló a redukcióról, hogy az olyan missziós módszer, mely az indiánokat külön kis államokba tömöríti, melyekben a bennszülöttek a missziós atyák vezetésével külön önálló állami életet élnek, az uralkodó uralma alatt.) Ennek a módszernek feltalálója Bolanos, Lajos ferences, aki Argentína területén tevékenykedett. De redukcióinak nagy részét átadta a jezsuitáknak, akik azokat világhírűvé tették. De Serra Juniper redukciója mégis tökéletesebb volt, s a következőkben különbözött a jezsuita módszertől: Nem használhattak az indiánok fegyvert (hadsereg nélküli állam). Pénzt nem használtak, tökéletes kommunista terménygazdálkodás folyt. Nem folytattak külkereskedelmet, tehát mindent maguk állítottak elő, viszont annyi terményfeleslegük volt, hogy mindenkinek csak heti 1-2 napot kellett dolgoznia. Kapitalista gazdálkodás mellett ez elképzelhetetlen. E majdnem száz évig fennálló állam a történelem véres eseményei között egyedülálló lett. Látogatták protestánsok, oroszok, fölfedezők állapították meg, hogy ezen a kis területen visszatért az aranykor. Természetesen az ilyen utópia csak primitív népeknél megvalósítható, s a külső hódítás ellen védhetetlenek. A mexikói független kormány feloszlatta (1830), anélkül, hogy valaha látta volna ezt az utópisztikus csodát. El is herdálta nemsokára, mert négyzetkilométerenként 7 dollárért eladta az USA-nak ezt a földi paradicsomot (1848). Amerika azonban megbecsülte Juniper érdemeit, s a washingtoni Capitoliumban az állama1apítók szobrai közé állította az ó ércszobrát is ezzel az aláírással: California. Irodalmi téren Omer Engleber: „Ledernier Conquistador” címen állított neki emléket. A ferences missziók sok sikerét, nagyszerű tetteit lehetne még felsorolni. Olyan hősi vállalkozásokról nem lehet hallgatni, mint pl. hogy az Amazonas folyón először ferencesek hajóztak végig az óceánig anélkül, hogy tudták volna, hol fognak kikötni, vagy hogyan kerülhetik ki az ezer veszedelmet, ami útjukban kísérte őket. Fölfedezték az Orinoco folyását, részt vetek a Mississipi deltájának felderítésében, s egy ferences (Hennepin Lajos) volt az első európai ember, aki a Niagarát először megpillantotta 1680-ban. Ugyancsak megfordultak Szent Ferenc fiai a többi földrészen is, s mindenütt derék munkát végeztek. Hisszük ezúton is hogy, nagy feladatokkal bízza meg az Egyház rendünket. Összeállította: fr. Marián, V. éves
„Legyenek mindnyájan egyek” (Jn 17,21) Egy év Loppianóban segítettük. De ugyanúgy a házi teendőket is mi végeztük, mint főzés, mosás, takarítás, vasalás és kertészkedés. Összességében egy nagyon szép és hasznos év volt, de nem mindig könnyű. Sőt olykor nagyon is nehéz volt. Csomó új tapasztalatot szereztem, amit hasznosnak érzek mind személyiségem fejlődésében, mind az elkövetkező kispapi és majd papi életemben is. Mélyre menő kapcsolatok, barátságok alakultak ki. Ez az év segített elszakadnom sok dologtól, amihez addig ragaszkodtam. Újraértékelődött előttem nagyon sok érték. A városkában jelenvaló multikulturalitásnak köszönhetően hatalmasat tágult az eddig sem szűk látóköröm szokások, kultúrák, nyelvek, egymás megértése, illetve egymás értékeinek felismerése és elfogadása terén is.
Jézus főpapi imájának eme része a Fokoláré Lelkiségi Mozgalom jelmondata. Az egység és közösségi élet lelkisége. Alapítója Chiara Lubich. Ezzel a lelkiségi mozgalommal szemináriumi életem első éveiben találkoztam. Valójában viszont a 2009-es kispapok castelgandolfói világtalálkozóján érintett meg igazán, ekkor kezdtem megismerni ezt a lelkiséget. Gyakorlati évem gyergyói felében Ft. Portik Hegyi Kelemen főesperes példaadása, aki tagja ennek a lelkiségnek, ragadott magával annyira, hogy felelőseimmel együtt, az érsek atya beleegyezésével, döntöttem el, hogy egy évre elmegyek Loppianóba (Firenzétől kb. 30 km-re található Incisa Valdarno egy része), hogy mélyre menően megismerjem ezt a lelkiséget. Loppiano a Fokoláré Lelkiségi Mozgalom modell városa. Szeptember 4-én érkeztem Loppiano papi iskolájába. Mint ahogy az egész városkára is jellemző a multikulturalitás, úgy a mi házunkra is igaz. Elég csak azt elmondanom, hogy egy szobában voltam egy brazil és osztrák kispappal. Képzésünk szerves részét képezte a napi fizikai munka, a közös elmélkedések és a Lelkiséggel való ismerkedés, annak történetével, teológiai pontjaival. Életmódunkat a szerzetesi közösségekhez hasonló teljes vagyonközösség, önmagunk fizikai munka által való fenntartása, az evangélium hiteles megélése jellemezte. Fizikai munkaként napi 4 órát dolgoztunk a Lelkiség tulajdonát képző, Olaszország legnagyobb gyermekbútorgyárában. Papokkak és kispapokkal tevékenykedtünk együtt, ami nagy élmény volt számomra. Az itt keresett pénz képezte fenntartásunk felét. Mindenünk ami volt, közösbe rakva megosztottuk egymással. Nem volt többé enyém, tiéd, csak miénk. De nem csak az anyagi dolgokkal, értékekkel gazdagítottuk egymást, hanem a nap folyamán megélt tapasztalatokkal is, amikkel egymást
Számomra ez az év felejthetetlen kaland volt. Nagyon örvendek, hogy volt lehetőségem ehhez. Hálás vagyok mindenkinek, aki lehetővé tette, hogy elmehessek, aki segített ottlétemben és mindenekelőtt Istennek, aki folyamatosan velem volt és segített az év folyamán, hogy végig tudjam csinálni. Elekes Szabolcs, V. éves
Igaz-e, hogy a keresztények egysége vágyálom? Kétéves kihagyás után újra itt a már rendhagyó hitvédelmi rovat. Jelenlegi cikkemben erre az égető kérdésre szeretnék választ adni, avagy hagyni a kedves olvasót, hogy cikkem végén rájöjjön magától: Igaz-e, hogy a keresztények egysége vágyálom? Mint az már megszokott, most is az Agapé könyvkiadó által megjelentetett hitvédelmi füzet sorozatát használom fel. Jean Guitton francia katolikus gondolkodó szerint korunkat két szóval jellemezhetnénk: az ateizmus és az ökumenizmus kora. Az egyre terjedő vallási közömbösség, a szekularizálódás és az ateizmus döntő választás elé állítja a keresztényeket: Krisztus melletti tanúságtételük csak úgy lesz hitelre méltó, ha egyek lesznek, az Úr búcsúimája szellemében: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint Te, Atyám, bennem vagy és én Tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk…” (Jn 17,21). Századunkban örvendetes módon kibontakozott az ökumenizmus. A II. vatikáni zsinat óta a katolikus egyház is félreérthetetlenül elkötelezte magát az egységre törekvésben. A keresztények egységtörekvése, amelyet ökumenikus mozgalomnak szoktak nevezni, igen összetett jelenség: a keresztények gondolkodásmódját, egymással szembeni magatartását lényegesen átalakítja, és a keresztény világon kívül is érezteti hatását: a különböző viszályoktól szaggatott, de mégis az egységesülés felé tartó modern világban a keresztények az egység fő munkálói. Az ökumenikus törekvések alapja az a meggyőződés, hogy az Egyház misszióját nagyban akadályozza a szakadás. A világ evangelizációjának kulcsproblémája ez. Az ökumenikus mozgalom egyik alapvető feladata az, hogy tudatosítsa: mi kapcsolja össze a keresztényeket, mi a közös a hitben, és milyen közös elkötelezettségre serkenti a hívőket az evangéliumhoz való hűség. A keresztények közötti testvériség a hiten alapszik: Isten Fiában arra hív bennünket, hogy fogadott gyermekei legyünk. Ennek a hivatásnak a jele a keresztség. Ezért mi, katolikusok XXIII. Boldog János pápa szellemében szeretettel fordulunk elszakadt testvéreink felé. Valóban testvéreinknek hívjuk őket, hiszen Ágoston szavaival csak akkor szűnnek meg testvéreink lenni Krisztusban, ha már nem imádkozzák a Miatyánkot. A keresztények közötti legfőbb kötelék tehát a hit és a keresztség. A keresztség révén lesznek a Krisztus-hívők egy testté, a hit által alkotják Krisztus titokzatos testét, az Egyházat. Az ökumenizmusról szóló zsinati dekrétum így ír: „Akik manapság születnek bele az ilyen (a katolikus egyháztól elszakadt) közösségekbe, és általuk részesülnek Krisztus hitében, már nem okolhatók az elkülönülés bűne miatt. Testvéri tisztelettel és szeretettel zárja szívébe a katolikus egyház. Azok ugyanis, akik hisznek Krisztusban és szabályszerűen részesültek a keresztség szentségében, már bizonyos közösségi
kapcsolatban vannak a katolikus egyházzal.” „Ut unum sint – Hogy egyek legyenek” II. Boldog János Pál pápa 1996-os körlevele, amelyben minden Krisztus-hívőt az egység keresésére buzdít, és felvázolja a katolikus Egyház ökumenikus elköte lezettségének főbb szempontjait. A Tertio millenio adveniente kezdetű körlevelében ezt olvashatjuk: „A nagyobb bűnbánatot és megtérést követelő bűnök közé kell sorulnunk azokat, melyeket Isten népe egysége ellen követtünk el.” Az Egyháznak a Szentlélekhez kell fordulnia, hogy kérje tőle a keresztények egységének ajándékát. A II. vatikáni zsinat után a helyi egyházak és a Szentszék teljes tevékenysége ökumenikus szellemű lett. A Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács az egység felé vezető út egyik fő kezdeményező központja lett. A katolikus egyház nem tagja még a Genfben székelő Egyházak Világtanácsának, de párbeszédet folytat annak tanbeli részlegével. Továbbá VI. Pál pápa találkozásai Athenagorasz pátriárkával és más nem katolikus vezetőkkel, szentföldi, törökországi és genfi útja, valamint az Uniós Titkárság és a nem katolikus szervezetekkel való kapcsolat is mind-mind az egységre való törekvésről adnak tanúbizonyságot. Az eddigi munkák eredményeire a legjobb kifejezés a konvergencia: az egymás felé, Krisztus felé való közeledés, összpontosulás, a különbségeket megőrző egyetértésben. Az igazi egység ugyanis nem jelent uniformitást, egyöntetűséget hanem közösséget, kommuniót a változatosságban. II. János Pál pápa már említett „Ut unum sint” kezdetű enciklikájában így fogalmaz: „Az alapvető, de részleges egységből most tovább kell lépnünk a szükséges és elégséges látható egység felé, melynek konkrétumokban kell megmutatkoznia, hogy az egyházak valóban megvalósítsák az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházban való teljes egység jelét, mely majd az Eucharisztia koncelebrációjában fog kifejeződni.” Viszont az egység felé való bátor haladásban a hit világossága és okossága arra kötelez, hogy kerüljük a hamis békülékenységet és az egyházi törvények mellőzését. A végén meg a kedves olvasó bátorítása végett ebben a szent feladatban VI. Pál pápa Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdításából idézek: „Ha igaz, hogy az Egyház a Szentlélek ösztönzésére és a tévedhetetlenség ígéretével hirdette és hirdeti az evangéliumot az összes nemzetnek, az is igaz, hogy szembe kell nézni a megoszlásból eredő nehézségekkel.” Elekes Szabolcs, V. éves
Szívből lelkesedni ifjainkért Beszélgetés az ifjúsági lelkészekkel Barna: Tulajdonképpen 14 éves korunk óta ismerjük egymást. Gyulafehérvár, a diákévek, a kispapi évek és a barátság köt össze. 2004-ben szenteltek pappá. Már első szolgálati helyünkön (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós) belevetettük magunkat az ifjúsági munkába. 2009-ben az érsek úr kinevezett engem fogarasi plébánosnak, és egyben megbízott az egyházmegye ifjúsági pasztorációjának irányításával. Ebben a munkában munkatársra volt szükségem, ezért kértem a főpásztort, nevezzen ki egy másik fiatal papot, aki a segítségemre lehet. Így, Istennek hála, a tavaly óta már ketten állunk mint ifjúsági lelkészek az ifjúság szolgálatában.
Mostanság gyakran előtérbe kerülnek otthonainkban a kamaszokkal kapcsolatos kérdések. Sokan meglepődnek, hogy a gyermekük egyszerre miért fordult ellenük, miért keveredett rossz társaságba. A szülő egyszerre csak úgy érzi, hogy a fia vagy lánya már nem szereti, és azt tapasztalja, hogy egyre inkább elhidegülnek egymástól. A másik oldalon is adódnak problémák. A fiatalok úgy látják, hogy a környezetük hazugságokkal van tele; lázadnak a hamis rendszerek, nézetek, szabályok ellen. Ők is ki akarják próbálni már egyszer, hogy milyen a saját szárnyaikkal történő fennmaradás, elválva a szülői fészektől. Érthető mindkét félnek a fájdalma és elkeseredése. A szülő segítséget keres, mert úgy érzi, hogy már minden eszköz kihullott a kezéből, és keservesen felkiált: Mit tegyek?! A fiatal kamasz pedig az édesanyja siránkozása és a barátok, az önállósulás között kapirgál az egyensúly, a béke után. Mindegyikük megoldást keres. A válasz egy lehetséges útját vélem felfedezni az egyház által felkínált ifjúsági pasztorációban. A plebániai ifjúsági csoport az a hely, ahol a kereső ifjú egy megtartó közösséget találhat magának, egyidős emberekkel találkozhat, akik hasonló élményeket élnek meg és hasonló gondokkal küzdenek, mint ő. Emellett lényeges az, hogy megadódik a lehetőség arra, hogy a fiatalok személyes kapcsolatot alakítsanak ki Jézus Krisztussal. Hiszem, hogy együtt, közösségben, egyszerűbben tudnak, tudunk haladni a Mester felé vezető úton, aki szeretettel hív magához mindenkit. Jelenleg a Gyulafehérvári Főegyházmegye ifjúsági pasztorációjáért felelős papok: T. Tamás Barna ifjúsági főlelkész és T. László Rezső ifjúsági lelkész. Az interjúban arról érdeklődöm, hogy ők személyesen hogyan látják a mai helyzetet és feladatukat. MégIS: Jelenlegi állomáshelyetek az ifjúsági lelkészség. Hogyan jutottatok el idáig, mi jellemzi eddigi utatokat? Kérlek, mutatkozzatok be röviden!
MégIS: Milyen programokat szerveztetek az idén, és mivel készültök a közeljövőben? Miért ajánlanátok azokat az ifjúságnak? Barna: Tavaly egy egyházmegyei szintű csoportvezetőképzőt indítottunk el, és számos helyi illetve kerületi szintű programot szerveztünk, vagy mint meghívottak belekapcsolódtunk azokba. Az ifjúsági pasztoráció mellett a ministránsok és a hivatásébresztés is olyan terület, aminek időt kell szentelnünk. Az idén külön tábort szerveztünk ministráns fiúknak. Ennek nagy sikere volt. Öröm volt számunkra, hogy néhány kispap aktívan belekapcsolódott ebbe. Azért az Erdélyi Madrid Ifjúsági Találkozó volt a csúcs. Három katolikus ifjúsági szervezet és sok-sok fiatal együttműködésének köszönhető, hogy több száz fiatalhoz eljutott a Szentatya üzenete. Ideális volt a helyszín, nagyszerű és színes a program. Ha egy szóban kellene összefoglalnom a tábor lényegét, azt hiszem, az az igényesség lenne. Jövőben is hasonló programokban gondolkodunk, és lesznek újdonságok: pl. ifjúsági zarándoklatok, ifi zenekarok találkozója és hasonlók. Minderről hírt adunk a honlapunkon: www.ekip.ro. MégIS: Milyen eszközökkel éltek ti, ifjúsági lelkészek, hogy megszólítsátok az embereket? Mi kelti fel manapság az érdeklődésüket? Rezső: A fiatalok eléréséről valljuk, hogy ott kell találkozni velük, ahol vannak: a saját kultúrájukban, egy olyan környezetet teremtve, melyben önmaguk maradhatnak, míg mi Krisztust hirdetjük nekik. A módszereink, amelyekkel elérjük a távolmaradókat, a kultúrával együtt kell változzanak. Ez volt a lényege a korai egyháznak és szent Pál tanításának. Pál erről ír az 1Kor 9,19-23-ban. Öt nagyon egyszerű alapelvet tanultunk meg, amik alkalmazhatóak más szolgálatban is: Megpróbálunk valóságosak és átláthatóak lenni a fiatalok felé. Ez a nemzedék gyűlöli a képmutatást. Nem szeretik a társadalmat, mely megmondja nekik, hogyan viselkedjenek és mit tegyenek, hogy beleilleszkedjenek. Nem nyomjuk le a torkukon a nézeteinket és a hitünket, ellenkezőleg megéljük Jézus szeretetét.
Kapcsolatra van szükségünk velük. Az egyik dolog, amit szeretek Jézus Krisztusban, az a kapcsolat-központúsága. Mi az, ami érdekli ezt a generációt? Milyen zenét szeretnek? Milyenek ők valójában? Olyan környezetet szeretnénk teremteni, amely elősegíti a kapcsolatok kialakulását és mélyülését, és amelyben meg tudjuk osztani Krisztust. Nagyon fontos, hogy megmaradjunk Isten-központúnak. Mindegy, mit teszünk a szolgálatban, a fókusz és a célkitűzés mindig az maradjon, hogy megosszuk Isten igazságát. Jézus Krisztusnak nyilvánvalóvá kell válnia minden módszerben és alkalomban, mellyel elérjük a fiatalokat. Céltudatosnak lenni abban, hogy elérjük ezt az extrém kultúrát. Mindannak, amit teszünk, megvan a sajátos célja, amelyet arra használunk, hogy megszervezzük a szolgálatot, átadjuk az evangéliumot és tanítványokat neveljünk. Pál apostolhoz hasonlóan minden fiatal számára mindenné kell lennünk. Senkit sem engedhetünk elmenni mellettünk, akivel találkozunk anélkül, hogy megosztanánk velük Istenünk szeretetét. Mindezekben nagy segítség a közös baráti társaságok, a honlapunk, a facebook, levelező listák. A leghatékonyabbnak viszont a személyes megszólítást látjuk: akár mi, akár a barátaikon keresztül. MégIS: Az elszigetelődés egyre inkább jellemzi társadalmunkat. Milyen mértékben találkoztok azzal az akadállyal, hogy nehéz a fiatalokat a számítógép, a Facebook elől felállítani és őket közösségbe hívni? Barna: Azt hiszem, ezt minden lelkipásztor tapasztalja, aki hitoktatással foglalkozik, vagy ifjúsági programokat szervez. Számos és színes a világ kínálata a fiatalok számára és az egyház kínálata is csak egy a sok közül, de ez, ha nem lesz színes és szívet-lelket megmozgató, a fiatalok nem fognak ráharapni. A személyes megszólítás, a hitelesség és igényesség kell a jelszavunk legyen. Mi erre törekszünk.
MégIS: Mik az örömeitek, mi lelkesít, miből forrásoztok? Barna: A fiatalokkal lenni mindig öröm. Azt mondják:a fiatalság az élet tavasza, akkor mi a tavasz munkásai vagyunk. Öröm számomra az is, hogy jó munkatársaim vannak: Rezső atya és Zsolt, a referensünk, lelkesen dolgoznak. A kezdet kezdetén az volt a gondom, hogy ezzel a nehéz feladattal egyedül vagyok, de Rezső kezdettől mellettem állt és lelkesített. 2010. húsvét nyolcadában egy csapat fiatallal Medugorjéba zarándokoltunk, a Szűzanya elé vittük egyházmegyénk fiataljait és szolgálatunkat. Kértük, legyen segítségünkre ebben a munkában. Azóta sok csodának voltunk tanúi, amelyek szolgálatunk által történtek. MégIS: Mint ifjúsági lelkészek, mit üzennétek a jövő papjai számára? Hogyan készüljünk erre a feladatra? Rezső: A közmondás azt tartja, hogy a jó pap holtig tanul. Ebben a gyorsan változó világban a jó papnak mindig képeznie kell magát. Lelkileg erős, jellemes és hitvalló ember kell, hogy legyen a jövő papja. Az evangéliumi örömhír átadásának első feltétele a csúcstechnika korában sem egyéb, mint a hiteles élet. Ezért meg vagyunk győződve, hogy a sikeres ifjúsági szolgálat ismertetőjelei az ApCsel 20,17-38 alapján a következők, amelyben nekünk ki kell tartanunk, a kispapoknak meg bele kell nőni: következetesség, alázatosság, állhatatosság, bátorság, józanság és céltudatosság, hűség, készítsd fel a fiatalokat, kitartás, elégedettség, kemény munka, eredmények. Tudatosítsd magadban: a cél, hogy eredményeket érj el! De tudd azt is, hogy ezek általában nem rögtön jönnek. Pál apostol tanúja volt életek megváltozásának és emberek megerősödésének. Az emberek, akiktől elbúcsúzott, szomorúak voltak és sírtak, amiért elmegy tőlük. Azért kellene dolgoznunk, hogy életeket változtassunk meg, hogy emberek életének részévé váljunk. Ilyen eredményekre törekszünk. Ez a siker, amiért e szolgálatban vágyunk!
MégIS: Hogyan látjátok: mi annak az oka, hogy egyre több fiatal bezárkózik és nem nyit kifelé? Rezső: A fiatalokat csak a fiatalok tudják hitelesen megszólítani. A misszió évében vagyunk. Arra kell törekednünk, hogy egyre többen belássák: küldetésünk közös, egymásért felelősek vagyunk, és ennek alapján egységben tegyünk is. MégIS: Miben segíthet a szülő gyermekének ebben a helyzetben, szemben úszva az árral? Rezső: A szülők sokszor tanácstalanok, nem tudnak lépést tartani gyermekeik gyorsan változó igényeivel. Sok szülő elfoglalt, nem jut ideje meghallgatni, megérteni gyermekét, s így a fiatal magára marad az őt meghaladó problémáival. A nevelés a szeretet gyakorlásának egyik formája.
Kérdezett: András Csaba, IV. éves
Új alkímia? A kispapok visszatekintése a nyári kurzusokra Az alkímia kifejezés gyökere a középkorra vezethető vissza. Legáltalánosabban azt a törekvést jelentette, amely által titkos körök bizonyos vallásos ismeretekre alapozva különböző anyagi összetevőkből igyekeztek nemesfémeket, illetve kifejezetten aranyat előállítani. Az egyház ezt tévútnak nevezte, és óvta a híveit, hogy ilyenfajta elképzelésekkel igyekezzenek a földi mennyországot megvalósítani. Manapság is vannak vallásos körökben olyan félelmek a pszichológiával szemben, amelyek egy újfajta alkímiaként kezelik a lélektani felismeréseket. Nem is lehet minden további nélkül az egyes pszichológiai ágazatokban megfogalmazott igazságokat kész működő tényként kezelni, de az elzárkózás magatartása sem segítheti az önmagát szüntelenül megismerni vágyó ember előrehaladását. A lélektan bizonyos felismeréseinek a figyelmen kívül hagyása a vallásos előrehaladás megrekedését okozhatja. Az evangelizációnak élnie kell az új ismeretek adta evangéliumi eszközökkel. A hosszú bevezetőt követően továbbra is fennállhat a kérdés: segíthet-e bennünket a papi munkában a pszichológia? Egész biztosan már komoly megfontolások és doktori munkák is születtek, hogy e tényt alaposan alátámasztják, de ezek ismertetése nélkül is kiviláglott számunkra, kispapok számára, hogy ez a terület csak többletet jelenthet az emberekért végzet munkánkban. Ezt a kitörölhetetlen meggyőződést a Szeminárium által felajánlott, nyári pszichológiai tanfolyamok mély tapasztalata adja. A gyakorlat, a tapasztalat sokkal mélyebben írja be az ember információs rendszerébe a maga igazságait, mint a tiszta elméleti megközelítés. Röviden: a kispapok 90 %-a azzal a felismeréssel lett gazdagabb, hogy nem kell félni a pszichológiától. Ellenkezőleg: az egész hasznosan beépíthető a papi munkába. Sok területen lehetne elmélyülni, mondhatnánk. De számunkra az elmúlt nyáron három témát ajánlottak fel: a segítőbeszélgetés, a függőségek, valamint a gyökereink és az azokban való sebzettségek gyógyítása. Az első témának otthont adó város Temesvár volt. A program vezetője dr. Varró Éva pszichológusnő volt, aki hosszú szakmai tapasztalattal és nagyfokú gyakorlati érzékkel vezetett be a segítőbeszélgetés nemcsak technikai, hanem lelkiségi oldalába is. A programon kívül pedig nagyon jól éreztük magunkat a temesvári kispapok és a helybeli papok szíves vendéglátásának köszönhetően. Fontos tanulságként maradt meg bennünk az a tény, hogy a papnak nem kell feltétlenül tanácsot adnia. A legalapvetőbb tényező az empatikus, odaforduló meghallgatás. És most lássunk egy pár benyomást a részvevők személyes vallomásaiból: A pszichológiai kurzuson keresztül világossá lett számomra, hogy nem kell 100 %-ot beleadni a segítőbeszélgetésbe a pap részéről, mert igazából a kliensen múlik a gyógyulás sikere. Ugyanakkor, mint jövendőbeli papok el kell felednünk, azt a mentalitást, hogy a pap mindentudó, neki mindenre megvan a válasza.
A pszichológus nem kell elvegye a pap kenyerét vagy fordítva, inkább a kettő közötti együttműködés szolgálná az emberek javát. A pszichológiai tanfolyam számomra nagy segítség volt abból a szempontból, hogy megértette velem, hogy a lelkivezetőnek nem szükséges mindig választ adni a gondok megoldására. Fontosabb, hogy inkább rávezesse az illetőt arra, hogyan tudná a problémát önállóan a saját élethelyzetében megoldani. Segítő-, lelkibeszélgetést csak annak tudatában lehet folytatni, ha empatikus érzülettel ugyan, de mindig annak tudatában teszem, hogy az én részem az egészből csak 50 %. A többi a segítségre szorult alany gyógyulni, szabadulni akarásában kell gyökerezzék. A második megszervezett programnak, a szombatfalvi plébánia Szent Pió Lelkigyakorlatos Háza adott otthont. Összesen harminc kispap vett részt ezen az intenzív elméleti és gyakorlati ismeretelmélyítésen. A ház gazdái kiemelt szeretettel és gondoskodással vettek körül bennünket, hiszen mi lehettünk az első lakói az újonnan üzembe helyezett háznak. Az előadó, dr. Magyar Balázs pszichológus és pszichiáter, aki a magyarországi Hivatásőrző Ház vezetője. A függőségek téma sok esetben érintett bennünket, akár személyes felismerések által, akár a közvetlen környezetünkben található függőségek, nevezetesen az alkoholizmus és nikotinizmus, esetleg a fiatalok körében elterjedt drogok által. A napi program elméleti és gyakorlati megalapozásra épült. A délelőttöket a függőség és szenvedély kérdésének a kifejtése tette ki, a délutánok pedig az önismereti kérdések elmélyítésének a jegyében zajlottak. Nekem a nyári kurzus nagyon jót tett. Sok mindent elindított bennem. Úgy érzem, hogy egészében megváltoztatta a szemléletmódomat a témával kapcsolatban. A lehető legjobb hely a találkozásra, egymás megismerésére, tanulmányaink bővítésére, eszméletlen jó volt. A hasznossági rátán 5 csillag. Örültem, hogy egymást másképpen is megismertük. Sokkal nyitottabb volt a légkör és jó volt mindenki hozzáállása. Számomra a legjelentősebb esemény a nyári vakációban az udvarhelyi kurzus volt. Érdekesebb volt, mint amire számítottam. Nem emlékszem, hogy unatkoztam volna. Sok minden új volt számomra, amit a kurzuson hallottam. Kíváncsian várom a következő kurzusokat.
A nyár folyamán én is részt vettem kispaptársaimmal együtt az udvarhelyen megrendezett pszichológiai kurzuson. A témánk a függőség és ezek megelőzése volt. A program két részből állt; az első részben elméleti, a másodikban gyakorlati foglalkoztatás volt. Sok új tapasztalattal és ismerettel gazdagodtam, mint például, hogy az alkoholizmus egy betegség, amiből nem lehet kigyógyulni. Nagy élmény volt az is, amikor az alkoholizmus rabságába eset papok számoltak be saját tapasztalataikból. Dr. Magyar Balázs által tartott előadásokból az fogott meg, hogy az egyes hobbykat, szabadidős tevékenységeket hogyan lehet pozitív szenvedélyként felhasználni.
érzéseinket, indulatainkat. Fontos az életünk során, különböző életszakaszokban kapott sebeket megvizsgálni és azokat integrálni. A nyári műhelyek mélyen érintettek engem. Akár az udvarhelyin, akár a somlyóin érintve éreztem magam. Ezért nyitott füllel és szívvel hallgattam és mélyítettem el mindazokat, amiket az előadóink mondtak. Rájöttem arra, hogy ha az ember a másikat vagy önmagát meg akarja érteni ahhoz nélkülözhetetlenül szükséges az élet művészete. Hajrá, munkára fel!
Megtanulok úszni! - ez volt az első reakcióm, és mondhatni a jelenlegi is ez. A célkitőzésem megmaradt a kurzus óta. Emellett még sok mindenre ráébredtem. Jó volt, szép volt, értékes volt. Én nem értek az érzésekhez. Ha vannak hát vannak, mit lehet csinálni, úgysem az a lényeg, hogy mit érez az ember, hanem hogy mit cselekszik. Én így építettem be a nyári továbbképzőt az életembe. Hasznos volt számomra, hogy a kurzuson a függőségekről mélyrehatóbban hallottam, mert így odafigyeléssel védettebb lehetek az alkoholizmus illetve más függőségekkel szemben. Ezenkívül megértőbbé váltam a szenvedélybetegekkel szemben, mert feltárultak a betegségük okai és forrásai. Embernek lenni akkor is, amikor minden ellenem szól és nem rohanni valamilyen pótcselekvésbe. Embernek lenni: tudatosan ismerni önmagam, emberi mivoltom, minden gyenge bütykömmel együtt. Bizonyos értelemben tükör volt számomra, mivel szembesültem néhány nehézségemmel. Ez a háromnapos előadás rávilágított arra, hogy milyen fontos megismerni a sebeinket, és ezen ismeret fényében kezdődhet csak el a gyógyulás. A harmadik képzést dr. Pál-Jakab Imola pszichológusnő vezette, amely által a saját élettörténeteink során szerzet sebzettségeinket tudatosíthattuk, sőt a gyógyulás lehetőségei feltárulkoztak. Mindenki sebződik és sebez állapította meg valamelyikünk, de nem törvényszerű, hogy ezért besavanyodott és keserű életet éljünk. Szembe kell nézni a kérdéssel és tudatosítani. Jézus sebei a legmegfelelőbb példa arra nézve, hogyan kell a sebzettségeinket kezelni. Jézus feltámadása után nem rejti el sebeit, mert élet származik belőlük: a feltámadás. Így szemlélni a sebeinket annyi, mint a gyógyulás folyamatának az útjára lépni. Jelentős élmény volt számomra a kurzuson részt venni, úgy gondolom, hogy olyan tapasztalatokra és ismeretekre tettem szert, amelyek alapjaiban érintik azt, hogyan viszonyulok embertársaimhoz most és a jövőben. Azokat a tapasztalataimat, amelyeket Csíksomlyón szereztem, egész biztos, hogy tudom az életemben alkalmazni. Napjainkban nagyon sok hatás ér bennünket, melyek különféle érzéseket váltanak ki belőlünk. Időzíteni kell az
Hosszú idők várakozása teljesedet be számomra az idén nyáron megszervezésre került pszichológiai kurzusokban. Lehetőségemhez mérten két képzésre is elmentem, ahol sokat gazdagodtam. Csodálatos érzéssel tölt el, hogy nem száraz tudományként kellett magamba szívnom az elhangzottakat, hanem teljes énemet, teljes valómat megmozgató, lelkemet átjáró gondolatokat találtam. A két kurzus között nem tudok különbséget tenni, sőt inkább azt mondanám, hogy az egyik a másikat kiegészíti és megerősíti. Végkövetkeztetésként tömören annyit mondanék, hogy mind lelkileg, mind erkölcsileg megerősödve kezdhettem egy újabb szemináriumi évet. És természetesen szeretném, ha még ilyen lehetőségeket adna a Szeminárium. Hálásan köszönöm! Számunkra most már nem kérdés, hogy a lélektan alkímia-e avagy sem. A kérdés inkább úgy tevődik fel, hogy ez mennyire szolgálhatja az evangélium terjedését, magát a missziót.
Összeállította: Balla Imre, VI. éves diakónus
Kultúrmisszió A transzilván gondolat fényében Erdély sajátos helyszíne a különböző nyelvű és kultúrájú emberek együttélésének. Ennek a különbözőségnek kifejező eleme az alkotások, ismeretek összessége, melyet gyüjtőnéven kultúrának nevezünk. Kulturális téren az Egyház számára fordulópontot jelentett a II. Vatikáni Zsinat. Történetében új korszak vette kezdetét. VI. Pál pápa elkötelezetten karolta fel a missziók sorsát, melynek bizonyítéka úgy apostoli útjai (Indiába, Közép-Afrikába és a Távol-Keletre), mint az evangelizációt kifejtő irata, az Evangelii nutiandi (1975) apostoli felhívása is. Az evangélium abszolút elsőbbségére hívja fel a figyelmet és a kultúra, valamint az emberi fejlődés közötti kapcsolatra. A hittérítők az evangelizációt az emberi előmeneteltől függetlenül kell végezzék, az anyagi haladást és a társadalmi-politikai felszabadulást nem elsődleges célokként szem előtt tartva. VI. Pál pápa ugyanakkor a kultúra „misszionáriusa” is volt. Apostoli buzdításában irányvonalat ad meg a miszszionáriusoknak, a missziós tevékenységet szorosan kapcsolja a kultúrához: „minden erőfeszítést megtenni a kultúra, pontosabban a kultúrák boséges evangelizációja érdekében. Újjá kell teremteni oket a Jó Hírrel való találkozás révén”. A misszió az ingyenes, viszonzást nem váró szeretet cselekvo megnyilvánulása. Önzetlenség kell tehát jellemezze. Ebben a felvezetésben a kultúrmisszió annyiban más, hogy a hithirdetés mellett kultúraápoló, kultúrahordozó szerepet tölt be. A missziót nem tekinthetjük az Egyház felségterülete kiterjesztésének, hanem az életre és az üdvösségre irányuló szolgálatnak kell lennie. A misszió célja az Isten Országának megvalósítása. Ezért a szegények, a jogfosztottak és a kiközösítettek oldalán állást, az emberi méltóság és az eszerinti élet iránti elkötelezettséget jelenti. A kultúra missziókban való terjesztése annak egy karaktert ad. E karakter sokszínu, amilyen sokszínuek a különféle kultúrák. A teremtés egyik csodájára figyelhetünk fel, ha megvizsgáljuk, mennyire összetett, változatos, s mindemellett összefüggő a különbözo nemzetek, népcsoportok műveltsége, melyet évszázadokon, vagy akár évezredeken keresztül áthagyományoztak utódaiknak. Egyetemesen mondható ki, hogy mindenkinek kötelessége ápolni, művelni, fejleszteni s továbbadni a kultúrát, melybe beleszületett. Értékeket lehet ugyanis ezekbol meríteni, sőt, megismerve másokét is, érthetővé válhatnak egyes, addig ismeretlen vagy érthetetlennek tűnő szokások,
viselkedésformák, vagy bármilyen más, sajátosan nemzeti jellegű megnyilvánulások. A Kárpátok övezte nagy térség, ezen belül is az Erdélyimedence csomópontot jelent a Balkán-félsziget történelmi-kulturális fogalma és a nyugat-európai műveltség találkozásánál. Eddigiek értelmében és „a kultúrák bőséges evangelizációja érdekében” előkelő szerepet kell kapjon a transzilván gondolat, avagy transzilvanizmus. A transzilvanizmus, mint a belső megújulás lehetősége, egy eszmerendszer, amely egy egyértelműen körülhatárolt közösségi-közéleti célt, megközelítésmódot jelentett. Itt szerepet kap a szülőfölddel való azonosulás, a hitelesen feltárt múlt közösségi tudattá való formálása, a közös cselekvés keresésének keresése. Ez az életérzés a sorsközösségre építi mondanivalóját. Célja az európai erdélyiség, az eltérő hagyományokat és identitásokat modern, az egységesülő Európa szellemiségéhez közelítő rendszerbe tudja foglalni. Ez az álláspont felfogható egyfajta cselekvésmodellként és a közösség előtt normát jelentő viszonyulási módként. Ezért valósulhatott meg Erdélyben a termékeny kulturális kölcsönhatások együttese. Olyan értéktöbblet, egyedi és sajátságos gondolatkör, amely a nemzetek fölé emelkedő regionális tudatnak része. A katolikus vallás nemzetek feletti. Ebből kifolyólag lehetővé teszi az egységes kapcsolatot különféle kultúrájú emberek között. A különféle kultúrájú emberek közötti közös nevezőt is jelenti, azt az elemet, mely megérteti egymás másságát, s elfogadva, érdeklődve értékeli. Érdeklődésében rejlik a belső megújulás lehetősége, hiszen felkínálja, megadja azt a többletet, ami eloszlatja a különbségek okozta esetleges akadályokat, határokat. A transzilván gondolat fényében meg lehet találni az egymás fele nyitás kulcsát úgy Erdélyben, mint a világ bármely más, hasonló helyzetben lévő területén. VI. Pál pápa buzdításai ma különösen érvényben vannak, mindnyájunknak szívügye kell legyen tehát ismételten minden erőfeszítést megtenni.
Fórika Sebestyén, főszerkesztő