Mégis 15 1

MégIS

Tallózó

65 éves az Érsek atya Kápolnánk búcsúünnepe

Könyvtárosok vetélkedője Előadások: sok értéket felmutatva

Szemináriumunkban 2011. március 25-26. között megrendezésre került immáron harmadik alkalommal a Nemzetközi Tudományos Teológiai Konferencia, „Quo vadis e vita, mortalis? Az elmúlás és a halál kultúrája” címmel.

2

MégIS

2011/1

MégIS

Familia

Tartalom

A II. vatikáni zsinat tanítása alapján maga az Egyház egy nagy család. Ennek a nagy közösségnek magán kell viselnie minden olyan jellemzőt, amely megtalálható egy kis család életében. Nagy kihívás. Éppen ezért az Egyház mintának tekinti a család életét – család egyháznak nevezve azt.

Képes krónika

A MégIs is belevágott ennek az útnak a tanulmányozásába. Messze nem törekedtünk a témát kimeríteni. Minden kispap egy-egy családi tapasztalattal érkezik a szemináriumba. Ebből a színes képből kiindulva próbáltunk a magunk szintjén belenézni a kútba. Megfogalmazódott: hitelesen beszélhet erről egy kispap, hogyha az elköteleződésben nincs benne a családi lét választása?

Baráti emlékezés Simpf Jánosra

A család, mint érték, útjelzőül szolgálhat a papi hivatást kereső és választó papnövendéknek. Közösségeink, amelyekből jövünk és amelyekbe megyünk családokká kell váljanak. Szeretnénk ezeknek a családoknak jó atyái (anyái) lenni. Azért leszünk papok, hogy Isten szeretetének feltételnélküliségét minden nap megmutassuk és megéljük. Isten Szentháromság, vagyis tökéletes kölcsönösség. A házasság (család) természetében az alapoknál a teljes kölcsönösségre, adásra és elfogadásra épül. A család akkor lesz egyházzá, ha elviszi a világba Istent, aki Szentháromság, úgy, hogy a kölcsönös szeretetet éli.

2. és 23. oldal

Kispap és a család 4. oldal

Beszélgetés Jelenits Istvánnal Bemutatkozik a Prefi atya

5. oldal

6. és 7.oldal 8-10. oldal

Vértanúság diadala (Scheffler János)

11. oldal

Minden áron aranykarika? 12. oldal

Pornográfia? 13. oldal

Család a Szentírásban

14. és 15. oldal

Az egység megélése a kezdetekben 16. oldal

A mai irgalmas szamaritánusok...

17. oldal

Az egyház és a digitalizált világ 18. és 19. oldal

A Szent Család lelkületében

20. és 21. oldal

Visszatekintés

22. oldal

Isten sokféle közeledésének megfogható két útja: a házasság és a papság; a kölcsönös önátadás és feltételnélküli odaadás... Legyünk egy családdá! A MégIs ezen lépése enyhe kísérlet a kommuniónk kialakításában. Imáinkban már gyakran tapasztaljuk, hogy Krisztus testében egyek vagyunk... egy család.

M é g I S – A gyulafehérvári kispapok lapja XV. évfolyam 1. szám. Megjelenik évente kétszer.

Szabadon Örömmel Szeretettel

Kiadja a

Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola.

...

Felelős kiadó: Ilyés Zsolt Szerkesztik: Balla Imre (főszerkesztő), András Csaba, Fábián Zsolt, Forika Sebestyén, Mihály András, Tóth Attila-Levente, Török Levente.

Balla Imre, főszerkesztő

Isten áldása kísérje minden útjukat!!!

Elérhetőségeink: Postacím: RO–510009 Alba Iulia, str. Bethlen Gábor nr. 3 E-mail: megislap@yahoo.com Főhat. eng. szám: 782/1990, ISSN 1454–2684 Nyomta a GLORIA NYOMDA Kolozsváron. Az aláírt cikkekért szerzőik vállalják a felelősséget. A szerkesztők álláspontja nem feltétlenül azonos a szerzők véleményével.

MégIS

2011/1

3

élménybeszámoló

Kispap és a család „Hazajöttem, itthon vagyok!” A cikk címe egy olyan helyzetet takar, amely körülbelül a naptári év egyharmadát fedi le, abban az esetben, ha az illető minden idejét otthon tölti a vakációkban. Ez azonban igencsak ritka, mert nyáron is utazunk, elhagyjuk otthonunkat, táborokba, búcsúkra megyünk tapasztalatokat szerezni a körülöttünk élőkről. A „házban” töltött idő tehát újfent csorbul. Az alcím mondatát pedig, hogyha statisztikai adatot szeretnénk meghatározni, nagyjából hét alkalommal kell elhangoztatni a betoppanónak. Kispapként tehát már csak ezeket az egyszerű dolgokat nézve is átminősül az otthonlét. Biztosan sokaknak eszébe jut Arany János költőnk egyik leghíresebb verse, a Családi kör, melynek sorai idézik a reménykedő, büszke édesapa szavait: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” S bár a költemény további sorai szerint a fiú nem papnak készül, mégis kiérezhetjük a szülő dicsérő hangneméből a vágyakozást arra, hogy gyermeke Istennek, az egyháznak szentelje életét. A régi családok, a népes családok, fiúgyermekeik közül legalább egyet papi pályára szántak. Mára azonban ez megváltozott. Nem mintha ma nem lennének sokgyermekes családok (bár kevesebb van mint akkoriban), csak a nagy „szabadságban” a pályaválasztás igen a maga útját járja. A hazatérő kispap tehát más fogadtatásban részesül, mint az addig otthonában élő tanuló. Ezt talán csak így érzi az illető, mert elszokott az otthoni évek hosszú során át begyakorolt mozdulatoktól, mindennapos rutinoktól, de a különös gyöngédséget, vagy odafigyelést az is kiválthatja, hogy az illető személy HIÁNYZIK az otthonmaradottaknak. Mondhatni könnyebb dolga van annak, aki már középiskolás éveit otthonától távol tölti, neki nem tűnik fel a változás, de lehet olyan érzete alakul ki, hogy vendégként kezelik otthon. Érdekes jelenség ez. Ha valaki otthon van, hogyan lehet vendég? Talán mert a vagyonát elprédált fiúnak is hízott borjút vágatott az apja. Ünnepként ülik meg az akár egy napig, vagy néhány óráig tartó otthonlétet is. És ebben a környezetben jól érzi magát a kispap, hacsak egy kósza pillanatban fel nem figyel valamilyen mesterkélt meghatódottságra, amit a pillanat meghittsége vált ki az őt körülölelő rokonságból, s talán a rég nem látott szeretett gyermek, unoka, unokaöccs, unokatestvér iránti szeretet. Számomra a legjobb érzés az első napok elragadtatása után maga a visszazökkenés az otthoni, rég megszokott mindennapokba. Akkor minden régi otthoni emlék felelevenítődik, mintegy visszatérek a tettek színhelyére. Előjönnek az édesanyám gondoskodó kérdései, melyek a tanulmányi eredményektől a napi étrendig mindenre kiterjednek. S rajta kívül is mindenki érdeklődik: „jól telik-e?”, „szereted-e?”, „megszoktad-e?”. Ezekre a kérdésekre egy idő után már sablonválaszok következnek. És hogyan néznek rám a többiek? A rokonság mindenre kitérő faggatózásai sokszor elgondolkoztatóak. Ha a döntés, ami megelőzte a teológiára való felvételizést, váratlanul, hirtelen lepte meg a felnőtteket, még bizalmatlanságot is szülhet bennük, hogy a gyermek valóban a jó döntést választotta-e, eléggé meggondolta-e,

4

hová is készül. A bizalom azonban nem lankadhat el, mert ők ennek ellenére is mellettünk állnak, csak kicsit tartózkodóan nyilvánulnak meg, nem is csoda, a papság nem egyszerűen szakma, amire rövid tanfolyammal készülnek, szüntelen képzést igényel. S biztos féltenek, vagy félnek a „rossz nyelvektől”, nehogy valaki azt mondja, hogy „nézd, a másik ilyen meg olyan, pedig papfia van”. Vigyáznunk kell arra, nehogy a kérdések tengerében elbizonytalanodjunk, mert bizony ez is megtörténhet. Annak ellenére, hogy erős érzelmi hatás alatt nem szabad döntéseket hozni, mert azok tévútra vezethetnek, megesik, hogy tekintély, tisztelet alapján hajlunk az esetleges jó (vagy rossz?) tanácsokra. Mindenesetre a tanácsokat meg kell hallgatni. A nagyobbakat jó szándék vezérli, ők nem akarnak rosszat. Visszatérve az otthoni „vendégeskedésre”, nem szabad elfelejteni, hogy azért mégsem pusztán üdülésből, vagy pihenésből kell álljon az a bármilyen rövid otthonlét. Akármilyen rég nem látott vendégnek érzi magát (már aki így érzi) az illető, nehogy abba a tévedésbe essen, hogy kis időt felölelő tartózkodása felmentést jelent a házi teendők, háztáji munka és minden efféle tevékenység alól. Sőt, ennek az ellenkezője az igazi, a családnak ebben is kell látnia, éreznie a jelenlétet, őket kell felmenteni egy-egy kisebb, vagy nagyobb teher alól. Nincs annál szebb, amikor a szülő látja gyermeke hálájának ezt a fajta megnyilvánulását is. Ugyanakkor készülést is jelent, nem elfelejtve, hogy a vakációban sem lehet levetkőzni igazi mivoltunk munkaruháját. A kötelékekben való el nem távolodásnak is eszköze az otthoni aktív pihenés. Képzeljük el, ha egy csomó időt alvással töltenénk még napközben is, annál kevesebbet lennénk együtt szeretteinkkel. A nehezebb pillanatokat is közösen kell megélni, velük kell lenni. Az nekik is erőt ad, s minket szintén ösztönöz a további jócselekvésre. Ilyen módon lehet egy hosszú sor láncszemévé válni, a láncot is a kötelék tartja össze. A család tesz érte, hogy a kirepült madárfiókája ne távolodjon el fészkétől, hanem oda mindíg visszataláljon. Ezért külön kell tisztelni őket, s az otthont féltő tisztelettel emlegetni. Csak egy van belőle mindenkinek, márpedig amiből csak egy van, arra vigyázni szokás. Hoszszabb idő után már annyira nem hiányoznak, jó ott lenni, ahol épp vagyunk. Fontos is a függetlenedés a felnőtté váláshoz. A függetlenedés, ami nem jelent elszigetelődést. A mai kor fejlettsége lehetővé teszi, hogy a postafordultát még aznap megérjük. Ki lehet, ki kell használni. „Itthon sokkal jobb izü énnekem/ A fekete, mint máshol a fehér”-írja Petőfi Sándor a Fekete kenyér című költeményében. Bárhol, bármilyen jó legyen sorunk, hát még ha otthon is fehér az a kenyér, mennyire vonzhat magához a régi hajlék. A valamikori hazatérés reménye erőt ad, erőt a helytálláshoz. Fórika Sebestyén, II. éves

MégIS

2011/1

interjú

Merev ragaszkodás vagy újragondolás? Beszélgetés Jelenits István piarista atyával Jelenits István, Magyarországon élő piarista atya, 2011. április 3-9. között elmélkedéseivel kísérte a lelkigyakorlatot intézetünkben. Jelen interjúban az Egyház mai helyzetéről kérdeztük. Hogyan is látja egy 78 éves, rengeteg tapasztalattal rendelkező pap a hit, a keresztény élet helyzetét a mai világban? Mit gondol, hogy az Egyház napjainkban valóban krízishelyzeten megy keresztül? Mi lehet ennek az oka? Én azt gondolom, hogy valóban krízisek vesznek körül bennünket, de tulajdonképpen nem csak az Egyház van krízisben, hanem maga az emberiség. Az Egyház azért, mert az emberiségnek a része. Ennek a krízisnek nem a kereszténységben van a fészke, de ő is áldozata ennek, mert ő is részese az emberiségnek. Egyébként lehet, hogy a krízis nem jelent rosszat, hanem hozzátartozik az életünkhöz. Lehet, hogy az az oka, hogy rossz irányba haladunk. Ebben az esetben meg kell állni, és más felé kell menni. De lehet, hogy jó irányba haladunk, csak az életritmus felgyorsult; ehhez pedig hozzá kell szokni. Ebben a gyors ütemben pedig fontos, hogy elővigyázatosak legyünk, és olyan értékeket ne dobjunk ki, amire szükségünk van. Meg kell tanulnunk ebben a helyzetben okosan viselkedni, nem kapkodni, hanem ésszel lenni. Átalakítsuk, amit át kell alakítani, és megőrizzük, amit meg kell őrizni. A II. Vatikáni Zsinat ebben a helyzetben hogyan szolgálhat útmutatóul, hogyan segít minket az evangélium hirdetésében? Abban segít, hogy tudjuk megvizsgálni, hogy a mi korábbról örökölt szemléletünkben mi az, ami tényleg elavult. Mi is rájövünk közben – a haladás következtében – hogy bizonyos dolgok nem tartoznak a hit valódi tartalmához. Ha ezektől megválunk, akkor nem a hitet áruljuk el, hanem csak azt a csomagolást adjuk fel, amiben eddig a hitünket tartottuk. A csomagolás elavult, de maga a hitnek a magva az becsomagolható a modern világképbe is, amit viszont elfogadunk. Ha nem tévesszük össze az elavultat azzal, ami tényleg elavulhatatlan, akkor modernül is tudunk evangelizálni. Az Egyháznak, a kereszténységnek nem kell körömszakadtáig ragaszkodnia ahhoz a meglevő formához, ami tegnap még jó volt, de holnap lehet, hogy nem lesz megfelelő. Ugyanazt a dolgot, amit feladatunknak érzünk, hogy Krisztus hitében közösséget alkossunk, azt egy másfajta koordináta rendszerben újra meg kell tudnunk fogalmazni. Tekinthető-e az egyház maradinak? Fenyegeti az egyházat, hogy megriad, és félti azokat a nagyon szent kincseket, amelyek örökre szólóak. Hiszen felelősnek érzi magát ezek megőrzéséért. Több oka van, hogy a változásokkal szemben óvatos legyen, ez pedig késztetheti arra, hogy azt kiáltsa, hogy itt most vége van, hogy itt most krízis és katasztrófa van. Ez a lépés hiba

MégIS

2011/1

lenne. De ugyanolyan nagy hiba volna az is, ha azt hinnénk, hogy mindent el kell felejteni, ami eddig volt, és nekivágnánk mindannak, ami az újdonság ingerével hat. Mert nem biztos, hogy ami új, az örök. Ami új, az könynyebben elavulhat, mint ami régi, mert az már kiállta az idő próbáját. Az egyháznak tényleg több féltenivalója van, és olyan lényeges dolgokhoz áll közel, amelyek képesek az újjászületésre. Ezért szükséges a kellő óvatosság az újjal szemben. Sok mindenből az emberiség kiábrándult. Nagy új játék volt, hogy legyünk kommunisták, nemzeti szocialisták, öljük meg a zsidókat, és akkor boldogabb lesz a világ. Kiderült, hogy hiba volt ez a gondolat, amihez nagy reményeket fűztek. Aki az újra esküszik felelőtlenül, az sokat veszthet. Aki pedig az újjal szemben bizalmatlan, de nem teljesen utasítja el, hanem elismeri, hogy ennek az újnak el kell jönnie, mert tényleg szükség van megújulásra, de a régit is őrizni kell ebben; az képes arra, hogy a világban újszerűen jelenjen meg. Mik a remények, a mai helyzetből mit tanulhatunk? Azt tanulhatjuk, hogy amit változhatatlannak gondoltunk, annak valamilyen mértékben változnia kell, ha ugyanaz akar maradni. Gyermekkoromban változhatatlannak gondoltuk azt, hogy nagyböjtben nem eszünk húst. Az egyház viszont változatott ezen, mert ha egy egész társadalom nem tartja meg a böjtöt, akkor nagyon nehéz lenne böjtöt tartani. Ezeket az új körülményeket az egyház figyelembe vette, és mert változtatni. A vasárnapi istentisztelethez viszont ragaszkodik, mert az örök értéket rejt magában. Elvégre az, hogy rendszeresen legyen az egyház életében egy olyan nap, amikor az Istenre gondolunk és munkaszüneti napot tartunk, az éppen a szombati parancsból, az Isten és az ember viszonyából következik. Ebből pedig nem engedhetünk. Azt tanulhatjuk meg a mai helyzetből, hogy ugyanaz a dolog nem ugyanazt jelenti, ha a környezete megváltozik. A hűség nem egy konok mozdulatlanságot jelöl, hanem egy viszonynak a fenntartását, dinamikus újragondolását. Meg kell tanulnunk ezután felkészülni a hirtelenszerű változásokra. A mozdulatlanságból kilépni, és tudatos mozgásra szánni el magunkat, mert észrevesszük, hogy a föld mozog a talpunk alatt, és akkor nekünk is ehhez igazodva kell élnünk. Reményünk az is, hogy az egész világot Isten tartja kezében, és nemcsak a saját okosságunkra vagyunk bízva, hanem Ő is segít. Nem maradunk csak magunkra és egymásra utalva, hanem Ő előttünk áll és vezet bennünket. Kérdezett: András Csaba, III. éves

5

új tanár és elöljáró

Bemutatkozik a Prefi atya Beszélgetés Csont Ede prefektussal Megkérjük, pár szóban mutatkozzon be kedves olvasóinknak. Mi az, amiket megtudhatunk magáról? Csíkszeredában születtem 1981. február 4-én. Életem első öt évét ott is töltöttem, utána szüleimmel átköltöztünk Brassóba. A legtöbb ember nem szokott visszaemlékezni első életéveire, nekem viszont nagyon sok emlékem maradt a Csíkszeredában töltött időről. Nem laktunk messze a templomtól és édesanyám rendszeresen elvitt a szentmisére. Nagyon jól visszaemlékszem a „deszkatemplomra”, valamint Borbély Gábor főesperes úrra. Akkoriban nem igazán voltam biztos, hogy keresztet vetni jobbról balra vagy balról jobbra kell, és bizony egy kicsit féltem, hogy meg talál szidni, ha meglátja, hogy nem jól vetem a keresztet. Csíkszereda után nagyon nehéz volt megszokni Brassót. Nagyváros, ahol az emberek sietnek és románul beszélnek. Zsúfolt trolival, busszal kellett a napközibe utazni, és én a sok idegen ember között elveszve éreztem magam. Alig hogy a napköziben megtanultam valamelyest románul, az iskolában egy újabb idegen nyelvvel találkoztam, a némettel. Évekkel később aztán megértettem. Római katolikusként és magyarként ortodox román osztálytársakkal közösen egy szász evangélikus iskolában németül tanulni: ez szórvány. Anyanyel vemen mindössze két évet tanulhattam (a két év csíkszeredai napközit leszámítva): a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán. A kihívások viszont arra jók, hogy megerősítsenek. Hálás vagyok, hogy mindezek által gyermekkorom óta egyszerre három kultúrában otthonosan mozogtam és megtanultam a saját előítéleteimet más kultúrákkal szemben félretenni. Ha megtapasztalod, milyen, amikor nem figyelnek rád, nem értenek meg és kirekesztenek (ezt jelenti ugyanis valójában a kisebbségi sors), akkor rájössz, hogy mennyire fontos másokat meghallgatni, elfogadni és megérteni. Később ezeknek a tapasztalatoknak sok hasznát vettem. A líceum után Kolozsvárra felvételiztem állatorvosira. Az itteni egy év alatt érlelődött meg bennem a döntés, hogy jelentkezzek a papneveldébe. 2001-től

6

2003-ig a gyulafehérvári szemináriumban tanultam, ekkor azonban a tanári kar úgy döntött, hogy Rómában folytassam a teológiai tanulmányaimat. Hat éven keresztül tehát a Collegium Germanicum et Hungaricum növendéke voltam. A külföldön töltött évek nagy előnye az volt, hogy kissé belekerültem a világ „vérkeringésébe”. Sok embert megismertem, sokat utaztam, és az aktuális teológiai kérdésekkel is megismerkedtem. 2008. július 12-én az Érsek atya Brassóban pappá szentelt, majd 2009 nyarán, miután dogmatikából megszereztem a licenciátust, hazaköltöztem Rómá-ból. 2009. augusztus 1-jétől az Érsek atya Petrozsénybe helyezett káplánnak. Örvendtem a kihelyezésnek, de azt is láttam, hogy nem könnyű a feladat, amivel megbíztak. Petrozsény nagyon félreesik az egyházmegye központjától, szórványvidéknek számít, és mint bányavidék, nem örvend túlzott megbecsülésnek. Amikor a paptestvéreknek el mond tam, hogy Petrozsénybe he lyeztek káplánnak, rendszerint két válasz érkezett: „hát az jó messze van” és „ott kell tudni románul, de ugye az neked megy?” Mindezek ellenére sok lelkes, jó embert ismertem meg új helyemen és különösen is hálás vagyok Varga Rezső főesperes atyának, aki petrozsényi plébánosként elöl járóm volt. Sok megértést, segítő készséget és emberséget tapasztaltam részéről, így öröm volt vele együtt dolgozni. A 2011-es esztendő viszont újabb változást tartogatott számomra, ami rövid káplánságomnak a végét is jelentette. Milyen érzések voltak önben, amikor prefektusnak, illetve filozófiatanárnak nevezték ki a Gyulafehérvári Szemináriumba? Mint derült égből a villámcsapás, úgy ért az értesítés, hogy filozófiát kell tanítanom. Először is én nem filozófiára szakosodtam, hanem dogmatikára. Másodszor, tanárnak általában több tapasztalattal rendelkező papokat szoktak kinevezni. Harmadszor pedig a helyezések általában nyáron történnek, nem tél idején. Érthető tehát, hogy meglepődve hallgattam az Érsek atya felkérését. Ugyanakkor a csodával határos módon viszonylag nyugodtan fogadtam az új helyzetet és sikerült könnyen kimondanom: „legyen meg a te akaratod”.

MégIS

2011/1

új tanár és elöljáró Hogyan fogadta az Érsek atya döntését? Mivel súlyos ellenvetésem az Érsek atya javaslatával szemben nem volt, elfogadtam óhaját, de ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy ez a megoldás igazából csak egy kényszermegoldás. Félbe kellet hagynom egy megkezdett munkát, hiszen Petrozsényben a bérmálkozási felkészítő felénél tartottam és ugyanakkor egy félbehagyott feladatot kellett felvállaljak. Mindez pedig a minőségi munka rovására megy. Eszembe jutott, milyen nagy gonddal történt a római kollégiumban egy munkakörnek az átadása, éppen annak az érdekében, hogy a feladat végzése továbbra is harmonikusan, törés nélkül folytatódjon. Most a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire fontos helyezéskor nem csak egyszerűen továbbállni, hanem a helyet a szó szoros értelmében átadni és átvenni. Mit jelent számára prefektus- és tanárként részt vállalni a papnevelésben? Először is egy nagy felelősség. Papnak lenni amúgy is nagy felelősség, hiszen hihetetlenül sok jót lehet tenni és hihetetlenül sokat lehet mulasztani. Prefektusként és tanárként igazából két ember feladatát látom el, és így nyakig benne vagyok a következő papi nemzedékek formálásában. Egyértelmű, hogy a felelősség is sokkal nagyobb. Ugyanakkor viszont az Úrral együtt dolgozni nagy öröm. Adja az Isten, hogy hűséges lehessek, mint az Úr munkatársa. Miben látja a különbséget a papi szolgálat és a prefektusi, tanári hivatal között? Én úgy érzem, hogy hivatásom elsősorban papi hivatás. Hiszen a prefektusság és a tanárság csakis a papi hivatásból fakadóan nyer értelmet. Attól, hogy valaki jó pap, nem biztos, hogy jó prefektusnak vagy tanárnak, viszont ha valaki nem jó pap, egészen biztos, hogy nem jó szemináriumi elöljárónak sem. Ez a megfontolás bizony elég kemény kihívás elé állít. Ami a napi teendőket illeti, nyilvánvaló más plébánosként vagy káplánként szolgálatot teljesíteni, mint Gyulafehérvárt a teológián „paposkodni”. Eddig viszont Fehérvárt is elég gyakran volt részem „pasztorációs élményekben”.

Mit üzen a kedves olvasóknak és nekünk, kispapoknak? A hívekre és a kispapokra egyaránt érvényes: ne feledkezzetek meg egymásról. Fontos, hogy egymás életét megismerjük, egymástól ne szigetelődjünk el. Erre azért is kell tudatosan törekedni, mert a papnevelde objektív okokból nehezen tudja közvetlené tenni a hívekkel való kapcsolatot. A MégIs-nek is ez lenne a szerepe: hogy hidat alkosson a szeminárium élete és a nagyvilág között.

Kérdezett: Fábián Zsolt, II. éves

Milyen célkitűzésekkel indult el ezen kihívás útján? Milyen tervei vannak a közeljövőt illetően? A fő célkitűzés: a kispapok lelki és szellemi fejlődése. Hogy ezt konkrét esetben mi segíti elő, arra a konkrét helyzet ad választ. Óvatos vagyok a tervekkel, hiszen három hónap elteltével nem igazán mondhatom, hogy rálátásom van a papnevelés bonyolult kérdéskörére.

MégIS

2011/1

7

in memoriam

Csobogja a kis patak... Baráti emlékezés Simpf Jánosra Simpf János (1951–1989) ebben az évben töltötte volna 60. életévét. 1976-ban szentelte pappá Márton Áron püspök a szatmári egyházmegye részére. Öt évig lelkipásztori szolgálatot teljesített egyházmegyéjében. 1981-től haláláig magyar nyelv és irodalom tanára volt a gyulafehérvári kisszemináriumnak, az ún. Kántoriskolának. A szakértelemmel végzett munkája mellett irodalmi műveket írt. Verseit akkor nem közölhette, de gépi sokszorosításban közkézen forogtak. A Szekuritáté zaklatásait sem kerülte el.

Ha Simpf János (1951–1989) élne, folyó év február 26án töltötte volna be 60. életévét. Igazi irodalmár, papköltő volt egy olyan korszakban, amikor a katolikus papok írásai nyomtatásban nem jelenhettek meg napilapokban, irodalmi és egyéb folyóiratokban. Ez neki különös fájdalmat okozott, úgyis fogalmazhatnék, hogy benne néha-néha letörtséget, letargikus állapotot idézett elő. Többször tette fel a gyötrő kérdést: kiknek írjak, és miért? Költői vénáját édesapjától örökölte. A nagybányai líceum akkori (vallásos) magyar tanárnője, akit sétáinkon hálás visszagondolással nagyon sokat emlegetett, Janival nemcsak megkedveltette a magyar és a világirodalmat, hanem magas szinten műveltette. Kispapként is igyekezett a papi hivatását összeegyeztetni az irodalomszeretettel. Mert ő mindenben a szépet, a jót, az igazat és a szentet kereste. 1970 őszén, amikor belépett a Gyulafehérvári Papneveldébe, kiforrott irodalmárnak, művelt főnek ismertem meg. A papnövendékek szellemi és lelkiéletének kiművelését szolgáló önképzőkör, „A Szalézi Szent Ferencről elnevezett Erdélyi Magyar Egyházi Irodalmi Iskola” jó lehetőséget nyújtott neki, hogy tehetségét kibontakoztassa. Ezeken tartott élvezetes előadásai, szakszerű hozzászólásai, felolvasásai és szavalásai által hamar kivívta a kispapok elismerését. Mindenki tudomásul vette, hogy Simpf János nagy irodalmár, tehetséges költő. Hat éven keresztül (míg teológus volt, mert magyar tanárként is folytatta a Kántoriskolában) nem létezett Mikulás-krónika, Karácsonyest, szilveszteri és egyéb műsor, amelybe bele ne dolgozott volna. De a legtöbb műsornak forgatókönyvét ő maga írta meg. Mint érzékeny költői lélek elég sokat vívódott. Kispapkorában őszinte szándékkal és lelkiismeretesen készült a papságra. Az egyhetes tavaszi lelkigyakorlatok szent csendjében versekbe öntötte lelki élményeit, belső vívódásait. Az „újszüleményt” rendszerint titokban el is szavalta és átszellemülve értelmezte. Harmadéves volt, amikor Szilveszter Sándor sepsiszentgyörgyi plébános, pápai prelátus az Egyházirodalmi Iskola keretén belül pályázatot hirdetett meg „Magyar költők hite műveik alapján” címmel (I. díj: 1000 lej, II. díj: 300 lej, III. díj: 200 lej -, s ha csak egy pályamunka lesz, akkor a teljes összeg). Párosával is lehetett pályázni. Nagy kihívásnak tűnt ez a tetszetős pályázat. A kispapok körében nem volt nagy az érdeklődés.

8

Noszogatásomra Simpf János barátom végül is belement, hogy elkészítsük a pályamunkát. Én a gyűjtőmunkába segítettem bele, ő pedig az oroszlánrészt vállalta, a szövegszerkesztést. Végül is a meghatározott időre a pályamunka elkészült, s megnyertük a pályázatot a tekintélyes pénzösszeggel. De nem ezen volt a hangsúly, hanem a szellemi és lelki élményen. Jani annyira belelkesedett, hogy nem állt meg csak a magyar költőknél: elkészítette „Isten a világirodalomban” címmel a másik tekintélyes munkát, valamint összegyűjtötte a nagy költők Mária-verseit is. Az így összeállt művei abban az időben a lehetőségeknek megfelelően szerényebb sokszorosítással ugyan, de sok paptestvérnek és irodalmárnak hasznos segédanyagként szolgáltak. Simpf János barátságos ember volt. Különösen a költők, irodalmárok társaságát kedvelte. Már kispapkorában kapcsolatot tartott fenn Markó Béla fiatal költővel. Paptanárként baráti viszonyban volt Bajor Andorral és Beke Györggyel. Jól emlékszem, amikor a 80-as évek elején elvitt a Napsugár szerkesztőségébe, hogy találkozzunk a két Sándorral (Fodor, Kányádi). Ekkor Kányádi Sándor úgy üdvözölt bennünket, mint „Márton Áron katonáit.” Simpf János ötéves lelkipásztori szolgálat után tért viszsza Gyulafehérvárra. Simon István piarista magyar tanár 1981. júniusában nyugdíjba vonult, s helyébe dr. Jakab Antal püspök Jánosra bízta a Kántoriskolában a magyar nyelv és irodalom, valamint a Teológián a magyar nyelv tanítását. Ez őt nagyon feldobta, mert nagyon szeretett tanítani. Többször emlegette, ha lehetséges lett volna Romániában hivatalosan a szerzetesi élet, akkor ő piarista szerzetbe lépett volna. Ténylegesen megvolt benne a piaristák karizmája. Szakmáját nemcsak tudta, hanem szerette is, szenvedélyesen. Erre ráéreztek a diákjai is. Sokakkal megszerettette az irodalmat, a szép beszédet, még a nem magyar anyanyelvűek is hatása alá kerültek. Prédikációi, rögtönzött beszédei a szónoklás mesterművei voltak. (Kár, hogy beszédeinek nagyobb részét nem írta le!). Érdekességként szeretnék megjegyezni, hogy ő, a papköltő beszédeiben saját költeményeit, de úgy általában a verseket nem idézte. A prédikációk bevezetőjében viszont gyakran élt egyéb irodalmi alkotás felhasználásával, azokból egy-egy gondolatot kiragadott és alkalmazta az ünnepi alkalomra. 1982–1989 között a végzős kántoriskolások által rendezett farsangi ünnepségek magas színvonalúak voltak, bármelyik városi színpadon nem vallottak volna szégyent. A farsangvégi szombaton és vasárnapon a rögtönzött előadóteremben háromszor kellett megismételni a műsort. Nemcsak a végzősök szülei jöttek, hanem a szépet és a nemest hallani kívánó emberek Gyímestől Szatmárig a különféle helységekből. A gyulafehérvári magyar emberek számára is legfőbb kulturális eseménynek számított a kántoriskolások farsangi ünnepsége. Nem mindenki tudta, hogy a kiváló műsor mögött Simpf tanár állt.

MégIS

2011/1

in memoriam Jani különösen örvendett, ha költeményeit olvasták és idézték. Költői büszkeséggel emlegette a „Zengje föld és zengje ég” című versét, melyet Boros István, Valér ferences egyházzenész testvér megzenésített. Természetesen, nem liturgikus énekről van szó, de olyan vallásos énekről, amelyet kirándulásokkor, paraliturgikus szertartásokon nyugodtan énekelhetünk, mert azt kereszténységünk húsvéti hite és öröme lengi át. Zengje föld és zengje ég, / útra hívó messzeség, / feltámadt Krisztus! Hirdesse kürt s harsona, / meleg hangú fuvola, / feltámadt Krisztus! Csobogja a kis patak, / míg a völgybe leszalad, / feltámadt Krisztus! Zúgják zordon fenyvesek, / visszhangozzák vén hegyek, / feltámadt Krisztus! Kacagja víg napsugár / valahányszor földre száll, / feltámadt Krisztus! Illatozza száz virág, / vízre hajló barka ág, / feltámadt Krisztus! Lengje szellők bársonya / új tavaszok mámora, / feltámadt Krisztus! Zengje öreg s fiatal / ez a legszebb diadal, / feltámadt Krisztus!

Simpf János elkötelezettségéről, népe iránti szeretetéről, műveltségéről hamar tudomást szereztek az egyházi személyekre állított megfigyelők és szekusok. Simpf Jánosnak velük is szembesülnie kellett. Alig jött vissza Gyulafehérvárra tanárnak, egy évre rá a Szekuritáté emberei számunkra egy veszélyes kelepcét agyaltak ki. Az eset lefolyásából és végkimeneteléből – utólag – állíthatom, hogy előre átgondolt csapdáról volt szó. 1982 őszén a XII. osztályba jelentkezett egy „fiú” (nevét elhallgatom, pedig a mai napig nem felejtettem el), hogy a Kántoriskolában érettségizzen, és nem ott, ahol elkezdte a XI. osztályt. (Megjegyzem, hogy 1980-1990 között ez volt az egyetlen ilyen eset, mert az iskola nem adhatott

MégIS

2011/1

államilag érvényes érettségi diplomát, csak a Teológia fogadhatta el). Szegény fiút valamivel megfogták és beszervezték, úgy kellett tennie, ahogyan parancsolták. Már az első hetekben nagy érdeklődést tanúsított az irodalom iránt, mindkettőnkhöz rendszeresen jött verseskönyveket kölcsönözni. Ennek akkor örvendtünk is. Közben „verseket” írt, melyeket megmutott a magyar tanárának. Simpf tanár úr megpróbálta lebeszélni a versírásról, mert ahhoz ő egyáltalán nem értett, inkább komoly versek és regények olvasására bíztatta. A „fiú” nem hallgatott tanárának tanácsára, mert neki azt kellett tennie, amit sugalltak. Kifejezetten soviniszta verseit postán küldözgette másoknak, többek között a katona cimboráinak. S egy tavaszi napon arra ébredtünk, hogy az állami ügyészség iskolánkban házkutatást rendez. A következő napon nem az iskola igazgatóját, hanem Simpf tanár urat s jómagamat kihallgatásra invitáltak a rendőrség épületébe. Ekkor jelentkeztünk a megyéspüspöknél, jeleztük neki a fejleményeket, de különösebb eligazítást nem kaptunk. A kihallgatáson a szekustiszt azt szerette volna bebizonyítani, hogy a Kántoriskolában mi ketten magyar nacionalizmust űzünk. Minden keresztkérdése erre hegyeződött ki. Megmutatta a „fiú” leveleit a soviniszta versekkel, s az általunk kölcsönzött könyvekből összemásolt verses gyűjteményét (érdekes: könyveinkből a hazafias verseket írta ki), a székely-nadrágos fényképét, ahogyan a „magyar” nótákat énekelte a farsangi ünnepségen stb. Életemben ekkor vált valóra az Úr Jézusnak azon szava, hogy a bíróságon megadatik nekünk, hogy mit kell mondani (vö. Mk 13, 11). Hirtelenjében azzal érveltem, hogy mi ezt a „fiút” öt hónapja neveljük, 11 esztendőn keresztül állami iskolában tanult. Ha ilyen rövid időszak alatt ennyire át tudtuk formálni, akkor pedagógiai kitüntetést érdemlünk. Ezzel a kihallgatást lezárták, és nyilatkozatot írattak. Ekkor írtam először és utoljára a Szekuritáté emberei előtt nyilatkozatot, magyar nyelven, a „fiúval” való kapcsolatomról. Hasonlóan jártak el Janival is. És mivel nem sikerült célt érniük (megfélemlíteniük), az ügy viszonylag hamar elcsendesedett. A fiút kizártuk az iskolából, aki ellen úgymond „bírósági” eljárást indítottak. Gyulafehérváron, a nyár folyamán megtörtént az elítélése és egyben a felmentése, mert egy pszichológus „betegségéről” bizonyítványt állított ki. Utólag is állítom: a fiú egészséges, normális volt, elég képzett és életrevaló, csak valamiért „zsarolható.” Mindent elemezve, nyilvánvaló, hogy Simpf tanárral öntudatlanul is izgattuk a Szekuritáté embereit. Kispapként öt évig a szabadidőben együtt sétáltunk, mindketten állami iskolából kerültünk a Teológiára, fő témánk az irodalom volt, sokat olvastunk, együtt jártunk – szinte minden héten – könyvkölcsönzésre az 1971-ben Gyulafehérvárra került fiatal tanárunkhoz, Pálfi Gézához (aki nagyon a Szekuritáté megbélyegzett embere volt). Már akkor a beszervezett ügynökök jelentették rólunk a Szekuritáténak, hogy mikor voltunk Pálfi Gézánál, milyen irodalmi műveket olvasunk. S amikor 1981-ben ismét együtt lehettünk, mint paptanárok, fokozottabban figyeltek minket. Pedig csak a feladatunkat végeztük, tehetségünk szerint. folytatás a 10. oldalon

9

in memoriam / ajánló

folytatás (Simpf János) Szinte kifelejtettem annak közlését, hogy mindkettőnket különösen érdekelt a sport, a magyar sportolók sikere. Általában egy húron pendültünk, egyet kivéve: Jani Dózsa-drukker volt, én meg Fradis. De ha a dózsás Bene és a fradis Albert a válogatottban együtt játszottak, a sikereknek együtt örvendtünk és a kudarcokon együtt keseregtünk. Simpf János meleg lelkű ember volt, magán viselve a költői lélek érzékenységét. Sohasem durváskodott, fájdalmát magába fojtotta, vagy pedig versbe öntötte. Temetésekor Bálint Lajos segédpüspök úgy fogalmazott, hogy „János olyan volt, mint egy nagy gyermek.” Könnyen letört, rászorult a biztatásra, a bátorításra. A Teológián nagyobb éves korunkban tervezgettük a primiciánkat. Őt bosszantotta, sőt dühítette a sok érzelgős, diadalittas és üzenet nélküli primiciás vers (pl. Engem az Úr ragadott el…), melyeket az elsőmisés ünnepségeken szavaltak vagy énekeltek. Arra kértem, hogy írjon másokat, amelyekben a szolgálat szelleme dominál. Biztatásomnak lett foganatja. Akkor az ötéves barátságunk emlékére megajándékozott „Az oltár Táborhegyén” című verssel. A „bátyám” megszólítás azért szerepel az eredeti variációban, mert azt unokatestvérem szavalta a szülőfalumban bemutatott első ünnepélyes szentmisém végén.

Jani iránti tiszteletből és emlékére ezüstmisémen újra elszavaltattam. Azóta sokan és sok újmisén szavalják. Primiciás jelmondatomat is közösen tárgyaltuk meg. Nem ajánlotta a szokványos idézeteket, valami mást, újszerűt vagy egészen régit javasolt. Olyat, amely életcélt és üzenetet hordoz. Ösztönzésére végül is Szent Pál apostol Galatáknak írt levél 5,13 versét választottam mottóul: „Szeretetben szolgáljuk egymást.” A következő évben primiciás mottóul Jani is ezt választotta: Szeretetben szolgáljuk egymást! Simpf János is elérte az oltár táborhegyét. Tizenhárom éven keresztül szolgálta az Urat. Hirtelen, nagyon hamar eltávozott 1989-ben, a kántoriskolás végzősök ballagása után, május 29-én. A feltámadás hitében, amelyet olyan szépen megénekelt, kerestük akkor is a megnyugvásunkat, és imádkozunk most is érte.

Dr. Marton József, professzor

Imádkozzunk a családunkért! A Családok imakönyve A Magyar K a t o l i k u s P ü s p ö k i Konferencia a 2011-es esztendőt a családoknak szenteli. A Család Éve 2010. december 26-án kezdődött, és egészen 2011. december 30-ig tart. Ez idő alatt az Egyház kiemelkedő figyelmet szentel a keresztény családoknak.

A kiadvány fő célja, hogy benne minden korosztály (nagyszülők, szülők, fiatalok, gyermekek) megtalálja a neki leginkább megfelelő imádságot adott élethelyzetétől függően (házasság és gyermekvállalás előtt állók, ifjú házasok, egyedülállók, özvegyek). Az imádságok széles skálája jelenik meg a kiadvány lapjain: litániák, felajánlások, keresztutak, de verseket és egyéb prózai szövegeket is tartalmaz.

A Család Éve alkalmából dr. Veres András megyéspüspök úr egy imádságos könyv kiadását kezdeményezte. Támogatásának köszönhetően a Martinus Könyv- és Folyóirat Kiadó gondozásában megjelent a Szombathelyi Egyházmegye Család Éve alkalmából összeállított imakönyve Imádkozzunk a családunkért! címmel.

Jó szívvel ajánljuk a Családok imakönyvét minden hívő – legfőképpen pedig a hitben elmélyülni, megerősödni vágyó családok – figyelmébe, különböző alkalmakra, együtt és külön imádkozáshoz, lelki elmélyüléshez, útkereséshez, megerősítéshez.

10

„Az imádságra való nevelés elsődleges és szükségszerű összetevője a szülők konkrét példája és életük tanúságtétele” – ezért ebben az esztendőben imádkozzon mindenki még buzgóbban, hogy erősödjön hitben és lélekben, s ezáltal táplálja gyermekeinek, családjának hitét is! Hiszen „az olyan édesapa és édesanya, aki együtt imádkozik gyermekeivel, gyermekei szívének mélyén olyan mély nyomot hagy, amelyeket az élet későbbi eseményei nem tudnak kitörölni.”

MégIS

2011/1

múlt a jelenben

Vértanúság diadala Scheffler János boldoggá avatásáról 2011. július 3. emlékezetes nap az erdélyi katolikus egyház számára: ettől a naptól fogva Scheffler János, Szatmár vértanú püspökének személyében újabb boldogot tisztelhetünk. Bogdánffy Szilárd után ő a romániai kommunista rendszer második áldozata, akit Egyházunk a boldogok sorában tisztel. Mindamellett, hogy személyisége eléggé ismert az erdélyi katolikus köztudatban, úgy gondolom, ezen jeles esemény küszöbén érdemes néhány szóban feleleveníteni a vértanú püspök életútját.

Az új püspök első gondjai a szegénységtől és a háború veszteségeitől sújtott híveinek megerősítése és a pap nélküli plébániák betöltése volt. Márton Áronnal és a magyar püspöki kar tagjaival karöltve elítélte a zsidók elhurcolását. Siettette a zsidók megkeresztelkedési folyamatát, ezek megmentése érdekében. 1944-ben bombatalálat érte a püspöki palotát, a központi papság egy része meghalt. Ekkor került be a szatmári püspöki aulába Bogdánffy Szilárd, későbbi titkos püspök és vértanú.

Scheffler János 1887. október 29-én született Kálmándon, tízgyermekes családja második gyermekeként. Nagy hatással voltak rá ifjúkori éveiben szülőfalujának plébánosa, Soltész Imre, és gimnáziumi osztályfőnöke, Fásztusz Elek. Miután szülőfalujában és Szatmárnémetiben sikeresen végezte elemi és gimnáziumi tanulmányait, püspökétől kérte felvételét a Szatmári Egyházmegye kispapjainak sorába. Nyolcadikos gimnazistaként a szatmári szeminárium lakója, 1906-ban püspöke Budapestre küldi, hogy ott folytassa tanulmányait. 1910. július 6-án Boromissza Tibor püspök pappászenteli.

A háború befejeztével szétosztott egyházmegyéje híveit újabb csapás sújtotta: a szovjet hatalom több mint 5000 németajkú katolikust deportált a távoli Szibériába. Ezek közül ezren soha sem tértek vissza. Időközben a szovjetbarát és keresztényellenes kommunista hatalom került Románia élére. 1945-ben a Szentszék beleegyezett a kormány számára nem túl szimpatikus Scheffler Jánosnak győri püspöki kineve-zésébe, ő azonban nem volt hajlandó elmenni. Úgy döntött, hogy szeretett papjai és hívei mellett újjáépíti az egyházmegyét, vagy helyesebben szólva, menti a menthetőt. Közben a kormány sorra hozta az egyházellenes intézkedéseket, amelyeket a romániai katolicizmus lefejezésével, az államegyház létrehozásával akarta megkoronázni. Úgy látszik, az államegyházban Scheffler Jánosnak vezető szerepet kellett volna vállalnia, ő azonban nem volt erre hajlandó. „Megpuhítására” 1950-ben a kőrösbányai ferences kolostorba internálták. Scheffler János itt sem tört meg: derűsen folytatta munkáját: lelkigyakorlatos könyvet írt, a ferencesek deportálása után pedig a helyi híveket pasztorálta. Látva, hogy semmire sem mennek vele, a kommunista hatóságok 1952. szeptemberében előbb Bukarestbe, néhány nap elteltével pedig a Jilavai börtönbe szállították. Az embertelen bánásmód miatt ugyanezen év december 6-án János püspök visszaadta nemes lelkét Teremtőjének.

Rövid segédlelkészi szolgálat után az ifjú Scheffler János Rómába kerül, ahol két év alatt megszerzi az egyházjogi doktorástust a Pápai Gergely Egyetemen. Hazatérése után a tehetséges levita püspöke megbízásából Ungváron segédlelkész, Szatmáron gimnáziumi tanár, majd 1920-tól az újjászervezett szatmári katolikus főgimnázium igazgatója. Közben, 1915-ben megszerezte a teológiai doktori címet is a budapesti Pázmány Péter Egyetemen. 1923. és 1926. között Nagymajtény plébánosa, 1925-től teológiai tanár és tanulmányi felügyelő, majd spirituális (1939-től) előbb Szatmáron, 1931-től pedig Nagyváradon. A szerteágazó műveltségű fiatal tanár a kánonjog és egyháztörténelem tanítása mellett legfőbb gondjának tartotta egy férfias és egyházias gondolkodású, Istent szerető és egyházához hű papság nevelését. 1940. őszétől a kolozsvári egyetemen az egyházjog tanára. 1942-ben, az új szatmári püspök kinevezésekor a Szentszék választása Scheffler Jánosra esett, annak ellenére, hogy az ő neve nem szerepelt a kormány jelöltjeinek listáján. Scheffler neve vatikáni körökben is ismert volt, idehaza pedig nem csak a Szatmári Egyházmegyében figyeltek fel rá, hanem Erdélyben is, ahol Mailáth Gusztáv Károly püspök saját utódját látta benne.

MégIS

2011/1

Úgy gondolom, Scheffler János példaadó szorgalmával, párját ritkító tudásával, Isten- és emberszeretetével, önfeláldozó kitartásával, fél évszázad távlatából is példát mutat mindannyiunknak. Boldog Scheffler János püspök: könyörögj érettünk! Kovács Mihai, II. éves

11

szexualítás

Minden áron aranykarika? avagy nemi élet házasság előtt Don Quijote-szerű szélmalomharcomat vívom, amikor e sorok megírására vállalkozom. Elöljáróban szeretnék szólni arról, hogy cikkem megírásánál az Egyház társadalmi tanítását veszem alapul – a házasság előtti nemi életre vonatkozóan –, nem hagyva figyelmen kívül, hogy az utóbbi időben átrendeződtek a társadalmi viszonyok, mely alól természetesen a szexualitás sem kivétel, sőt talán a leginkább érintett közege a mindennapoknak. Korunk paradoxonjai közé tartozik, hogy minél inkább magánügyként hangoztatják, annál nagyobb teret biztosítanak a mindennapi életben e jelenségnek. Elmúlt már a beteges kor, amikor a nemiség valami teljesen szégyenletes dolognak volt beállítva, melyet titkolni kell és nem szabad róla beszélni. Ennek szétszaggatott darabkái heverésznek még néhol körülöttünk, és közben már megjelentek a nemiséget oly annyira hangoztatni törekvő nézetek, publikációk, melyek propagandaszerűleg igyekszenek minden nemességtől és emberi méltóságtól kiüresíteni az Istentől ajándékba kapott nemiséget. Hiszen a teremtés kezdetén már így szólt Isten az első emberpárhoz, és mint egy áldást ajándékozta nekik a nemiséget, mondván: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet!” (Ter 1, 28). Felmérések alapján tehát az utóbbi 20 évben az első szexuális tapasztalat az átlagos 19 (nőknél) és 20 (férfiaknál) éves korról 15, ill. 16. életkorra esett vissza. Ennek okai több dologban is kereshetőek, melyek közül kiemelném mindenekelőtt, hogy korunk emberét vágyainak mielőbbi kielégítésére való törekvés jellemez, és a másik talán a média túlzott szabadságában lelhető fel. Ugyanakkor, amíg a fent említett csökkenés észlelhető életkorban az első szexuális tapasztalatok szerzésére vonatkozóan, ezzel párhuzamosan, de ellenkező irányban növekszik a házasságkötés idejének alsó korhatára. Így, ha komolyan vesszük a házasság előtti nemi életre vonatkozó szabályokat, azzal a megdöbbentő statisztikával találkozunk, hogy egy fiatal az első tapasztalat-szerzési korától számítva, a házassági érettségig 10–15 évet kell önmegtartóztatásban éljen, mely nagyon hosszú időnek tűnik. Hogy a házasságkötés és az első tapasztalatszerzés közt lévő idő ily hosszúra nyúlt, a következő okokat állapíthatjuk meg.

3. A mai társadalom erotikától átfűtött légköre, ugyanis amivel naponta szembesülünk, majdnem mindenben benne van a nemiség. 4.) A nevelés hiányosságai, hogy a szülők nem beszélnek a nemiségről, így a fiatalok minden információjukat az utcáról és a médiából szerzik. 5.) Nem utolsó sorban kevés az olyan plébániai közösség is, ahol e témában a fiatalokkal párbeszédet folytatnának. Mindezekkel függ össze, hogy az Egyháznak erre az időre előírt tanítása, sajnos megvalósíthatatlannak tűnik, vagyis nagy szakadás tátong a között, amiről az Egyház beszél, és ami a realitás talaján mozog. Távol van az Egyház szexuáletikai tanítása mindattól, ami sok fiatal számára meghatározó mérceként van jelen. Kevés olyan ember van, aki valamit is ad azoknak a dokumentumoknak a szavára, melyek erről szólnak, ha netán el is jut ezek ismeretére. Nagyon sokan ugyanis a szexualitás megélésében látják szerelmük kifejeződését. A mai világ homályosított értékekkel dolgozik, mint báránybőrbe bújt farkas és olyan eszméket hangoztat, melyekre látszólag az emberi méltóság megadásának a tisztelete vonatkozik. A valóság azonban ettől nagyon messze rugaszkodik. Ha elfogadnánk a szabadság álarca mögé bújtatott szabadosságot, akkor könnyen belátnánk, hogy a szüzesség eszménye, melyet mint értékként ajándékozhatnak házastársaiknak az emberek egy elcsépelt szófoszlánnyá válik. Így nem lesz semmi többlet a házasságban, ami újat nyújthatna, sőt maga a szerelem magasztos érzése is egy kereső, sőt szelektáló tevékenységben merülne ki, amelynek minden érdeme, hogy a tapasztalatok alapján a legjobb partner mellett elköteleződjön a fiatal. Érvényes ide a „ki mint veti ágyát úgy alussza álmát” közmondás is, ki hogyan készül házasságára, aképpen fogja azt megélni. Nem beszélve arról, hogy egy kapcsolat nem a házasságban teljesedik be, hanem a megismerkedéstől egészen a halálig fejlődik, nem pedig a fehérruhás igenig. A házasság előtti nemi élet magával vonja a házasság nélküli nemi életet – hoszszabb távon – ami pedig a társadalmi rend felbomlásához vezetne, amennyiben értelmetlenné, vagy fölöslegessé válna a házasság intézménye.

1. A korábbi biológiai érés, melyet a házasságra történő érés késleltetése kísér.

Érveink sorakoztatásában nem megyünk tovább, annak bizonyítására, hogy a nemi életnek megvan a maga közege, melyben értelmét és a maga méltóságát megtarthatja. Az Egyház által előírt általános norma, hogy a házasság előtt nem fogadható el a nemi élet. A szerelem megélésének más útját és módját ajánlja, mely a tiszta érzések szintjén maradva védi az egyént teljes méltóságában. Hogy ez mennyire és hogyan valósítható meg, arra nem egyszerű választ adni. A válasz a párbeszédben van. Párbeszéd a plébániák és a házasságra készülő fiatalok között.

2. A fiatalok számára túl hamar elkezdődő éjszakába nyúló kimaradások.

Simon Imre, III. éves

12

MégIS

2011/1

erkölcstani kérdés

Pornográfia? Családi-, társadalmi méreg A pornográfiát korunk egyik rákfenéjének tekintjük. Sajnos ez már nem csak a fiatalabb korosztályt érinti, hanem nagyon sok család konfliktusának oka is lett. Egyházunk is nyilatkozott a pornográfia által okozott veszélyekről, mely megbomlasztja a családi és társadalmi közösségeket. E megnyilatkozások és munkák által vált lehetségessé, hogy egy diplomadolgozat témájává váljék.

2007-ben a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola affiliálódott a Babeş-Bólyai Tudományegyetemhez. Negyed év végére a kispapoknak egy általuk választott témából licensz dolgozatot kell készíteniük. Ennek rövid ismertetésére kértük egyik társunkat. Az általam választott téma sokakat megmosolyogtatott, mindazonáltal a probléma aktualitása, veszélyeinek komolysága nem kerülheti el sem a lelkipásztorok, sem a hívek fi-gyelmét. Kutatásaimból szeretnék megosztani egy-két gondolatot ezzel a témával kapcsolatban. Először is nagyon nehéz a pornográfia fogalmát definiálni, mivel megítélése koronként, társadalmanként változó. Én II. János Pál „A test teológiájában” kifejtett meghatározását tartottam szem előtt, miszerint akkor beszélhetünk pornográfiáról, amikor a művészi alkotásokban és az audiovizuális eszközökben túllépik a szégyenkezés határát és megsértik a test elrejtésének jogát. Végső elemzésben akkor, amikor az ajándékozásnak és a kölcsönös önátadásnak ezeket a fontos irányító törvényeit (amik bele vannak írva a női és férfi mivoltba az emberi lény egész struktúrája által) megsértik. Okai különfélék lehetnek, megítélése nagyon függ attól, hogy hogyan gondolkodnak az emberről, az emberi méltóságról, attól, hogy Isten képmásának tekintik-e vagy sem. Közrejátszik ebben a liberális gondolkodás, amely a pornográfia tiltását a véleményszabadság korlátozásának

MégIS

2011/1

tekinti, a gazdasági haszonlesés, nem utolsó sorban az elszigetelődés, a szív magánya, amely jelen korunkra annyira jellemző. Negatív hatásai közül a családra gyakorolt romboló hatását említeném meg. Dr. Dolf Zillman tanulmányai alapján bebizonyította, hogy a pornográfia nézésének egyértelmű következményeképpen az egyén azt hiszi, saját életére vonatkoztatva, hogy: 1. a legnagyobb szexuális gyönyör tartós elkötelezettség nélkül elérhető 2. a partnerek számítanak egymás hűtlenségére 3. az egészségre káros a szexuális késztetések elfojtása 4. a promiszkuitás, azaz a szexuális partnerek gyakori váltogatása, természetes dolog 5. a gyerek csak nyűg és hátrány Ez alapján látható, hogy mennyire romboló a pornográfia a családra nézve és ezáltal a társadalmat is veszélyezteti, hiszen a társadalom alapsejtje a család. Ezért mondja XII. Pius, hogy az a nép, melyben a házasság és a család felbomlik, hanyatlásra van ítélve. Nagy szükség van az összefogásra, hogy megtudjunk teremteni egy tisztaságnak megfelelő környezetet. De ehhez elsősorban magunkkal kell kezdenünk és megvizsgálnunk szívünkben, hogyan is állunk ezzel a problémával. Ajánlom elolvasásra a Szentszék által és az interneten is megtalálható „Pornográfia és erőszak a tömegkommunikációs eszközökben” című dokumentumot annak, aki tüzetesebben szeretne foglalkozni ezzel a témával.

Bilibok György, IV. éves

13

Biblia

Család a Szentírásban A családi közösség értékei biblikus szempontból Érdekes, hogy sem az Ó-, sem az Újszövetség nem ismeri a „család” kifejezést, de annál inkább a család fogalmát, amelynek gondolata és intézménye a teljes Szentírásban megtalálható. Bár sokféle családi formát, és időben fejlődő családi képet figyelhetünk meg, a bibliai család-modell nagy általánosságban a hagyományos társadalmak családjának felel meg. Család az Ószövetségben Az Ószövetség a család megnevezésére a ház, háznép kifejezést használja, amely nagyon jól tükrözi az akkori kitejedt nagycsalád képét. Abban az időben sokkal több tag alkotta a családot, mint napjainkban. Az élen állt a családfő, vagyis az apa, akit az elsőszülött fiú követett a rangsorban. A hierarchikus rendben a következő szinten álltak a többi fiúgyermekek és unokák, majd a apa fő- és mellékfeleségei, a felnőtt fiúk feleségei, őket a leánygyermekek, a szolgák és az állatok követték. Az ószövetségi házasság formája a környező népekéhez hasonlóan poligám volt, vagyis a férjnek több törvényes felesége lehetett. Ha valaki több feleséget vett magának, köteles volt mindegyiket egyformán ellátni, és gyermekeiket egyformán kezelni, még akkor is, ha az egyik feleségét jobban szerette, mint a másikat. Többre becsülték a fiú utódokat, mivel munkaerejük értékesebbnek számított. Az ellenséges csoportok támadásai miatt az együttmaradás alapvető fontossággal bírt. Így a felnőtt fiúk, ha megházasodtak is, nem hagyták el a családot, mivel az ők elsődleges dolguk volt megvédeni a többi családtagot és a nyájat, amely a megélhetésük fő forrásának számított. A családon belüli jogi helyzet egyenlőtlen volt. A családfőt teljhatalom illette. Az elsőszülött fiú, a családfői hatalom örököse előjogokat élvezett testvéreivel szemben. A nők a férfiaknak teljesen alárendelten és kiszolgáltatottan éltek. Sokféle feladataikért szinte semmilyen jog nem illette meg őket. A nyáj gondozásától a gyermeknevelésen át az ételkészítésig minden az ő feladatuk volt. Amint azt Ábrahám és Lót példája mutatja (Ter 13, 7), volt eset, amikor a soktagú nagycsaládnak több részre kellett oszlania. Ez főképpen a legelők miatt volt szükségszerű, mivel a kopár vidékeken olykor komoly gondot jelentett a sok állat etetése. De azt is láthatjuk Ábrahám és Lót történetében, hogy különválásuk ellenére is egymás segítségére siettek. A pátriárkák idejében a nagycsalád vallási életében is a családfőnek volt meghatározó szerepe. Az ő istene az

14

egész család istene volt, és ő végzett minden kultikus szertartást. Ábrahám már a Jáhvéval való szövetségkötés napján körülmetélte az összes férfit. A nők itt sem bírtak semmiféle joggal, mert ők a szövetség jelét sem kapták meg. Jogilag a férfi „birtokolta” az asszonyt, az asszony pedig a férfi „tulajdona” volt. A férfi, aki feleséget szerzett magának, „jegyajándékot” adott leendő felesége apjának, ami meghatározott összegű kellett, hogy legyen. Az eljegyzéstől azonban világosan elkülönült a „házasság”. Az ószövetségi törvény megengedte a válást, azzal a feltétellel, hogy a férjnek válólevelet kellett adnia. Az elbocsátott asszonyt azonban, ha az máshoz ment, és újra szabaddá vált, első férje nem vehette el újra. A feleség semmilyen okból nem kezdeményezhetett válást. Mindezen vonásokon túlmenően, melyekben az ószövetségi család többé-kevésbé hasonlít a korabeli hagyományos társadalmak családjaihoz, ki kell emelni az izraelita család három jellegzetességét. Az Ószövetség a házastársi kapcsolatban fontos szerepet tulajdonít a szerelemnek. Ezt számos történet tanúsítja, melyek a hűség és kitartás szép példái. Itt azonban nem csak erről van szó. Istennek népe iránti szeretetét, hűségét vagy a nép hűtlenségét a próféták a házas-társi kapcsolathoz hasonlítják. Ezek a hasonlatok nem érthetők másképpen, csak a férfi és nő közötti kizárólagos és személyes kapcsolat alapján. A házasság Isten előtt kötött szövetség, ez adja meg értékét és méltóságát, egyben a lehetőséget arra, hogy rendeltetését betöltse. A házasság a nemi életnek és az utódok felnevelésének a helye. Ezért nemcsak az Énekek Éneke mutatja be a két fiatal közötti erős érzelmi kötődést, hanem a Példabeszédek könyve is szép képekben beszél a házasságon belüli erotikáról. A család érzelmi közösség is, ezért elképzelhetetlen, hogy az anya vagy az apa elhagyja gyermekét. Az ószövetségi család másik jellegzetessége a nemzedékek közötti szolidaritás volt. Az utódok részesültek az atyák áldásaiban, de bűneik bűntetésében is. Ez a legbensőbb testi, lelki, erkölcsi közösségre utalt. És végül: az ószövetségi család istentiszteleti közösség volt. Ez leginkább a pászka ünnepében nyilvánult meg, mely egy bensőséges családi ünnepnek számított. A legszorosabb családi köteléknél is szentebb volt az Isten iránti hűség, ezért jelentett olyan nagy veszélyt a vegyes házasság, amelyet egyben tiltottak is.

MégIS

2011/1

Biblia A család Jézus korában Jézus korában a nagycsalád már-már a mai formát hordozta, amely csak a nomád életmód megszűnésével kezdett kialakulni. Mindenekelőtt megszűnt a poligámia (többnejűség), a letelepült életmód és a városi kultúra pedig új formákat hozott. A lakások immár kőházak voltak, vagy földbe vájt kunyhók, csak a királynak volt olyan lakóháza, amelyben 20–50–100 tagú nagycsalád is helyet kapott. A házasulási szabályok is érvényben maradtak. A férfi pénzzel vagy egyébbel „váltotta ki” leendő feleségét annak apjától. A házastársi hűséget csak az asszonytól követelték meg, aki továbbra is a férj „tulajdonát” képezte. Az asszony nem lehetett tanú, nem vehetett részt nyilvános ügyek intézésében. Az ő dolga a házi munka és a gyermeknevelés volt. A nők a templomban és a zsinagógákban elkülönítve ültek, nem szólhattak és nem tehettek semmit a szertartások idején. Még a törvény sem úgy kötelezte őket, mint a férfiakat. A törvényt be kellett tartaniuk, de az előírásokat nem: így nem kellett zarándoklatra menniük, asztali és más imáik érvénytelenek voltak, azokat csak férfi mondhatta. Családi származás és törzsi hovatartozás terén a férfi származása volt a döntő. Aztán ennek jelentősége megszűnt. Mégis szigorúan számon tartották, és például a népszámláláson figyelembe is vették az apa gyökereit. Nagyrészt a törzsi tagozódás is megszűnt, a családok ott települtek meg, ahol az apa foglalkozása vagy vagyoni helyzete megengedte. Az apa minősítette a család minden tagját, ezért emlegették Jézust is „az ács fiaként”. A család vallási életének tekintetében az apa szerepe volt a döntő, az ő vallási döntései a család minden tagját kötelezték, az asszony vagy a gyermekek véleményét nem vették figyelembe. Az apa mondta az asztali áldást, ő imádkoztatott, ő zarándokolt Jeruzsálembe, ő mutatta be a húsvéti áldozatot, ő tanulmányozta a törvényt, részt vett a zsinagógai istentiszteleten, ő olvasott fel és ő magyarázta az Írásokat. Az apát illette a fiúgyermek körülmetélése, amellyel bevezette fiát a Szövetségbe. Jézus tanítása a családról Jézus, miközben Isten országának örömhírét hirdette, nem adott rendszeres tanítást a családról. De élete során többször is bírálta a korabeli zsidóság családról alkotott felfogását. Értelmezése szerint a család egy új és független közösség alapítását jelentette, amelyben a hangsúly az „árucseréről” a feleség biztonságára tevődött át. Jézus a házasság felbonthatatlanságát is tanította: a férj „soha nem bocsájthatja el feleségét”, emellett még megemlíthető a sokat idézett mondása: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza.” Jézus részletesebben nem tanított a házastársak egymás közti viszonyáról, mégis

MégIS

2011/1

gyakran átértékelte a kor – nőkkel és gyermekekkel kapcsolatos – szokásait. Néhány példa erre az Ő életéből: nyilvános helyen szamaritánus asszonnyal beszélget; Mária és Márta kedves személyek voltak számára, akiket meglátogatott; a nős Péter apostol anyósa felszolgált neki; Mária megkente olajjal lábát. Számára nemcsak a férfiak, de a nők hétköznapjai is fontosak voltak. Jézus észrevette a szegény asszony adakozását, nőket is meggyógyított, nem tett kivételt férfiak és nők között. Nem ismerte el azt az erkölcsi felfogást, mely szerint az asszonynak hűségesnek kell lennie, és a férfitől ezt senki sem követelheti meg. A gyermekekről szóló tanításának különös nyomatékot adott. Számára ők éppoly fontosak voltak, mint a felnőttek, sőt, ha lehet mondani, még fontosabbak. Jézus többször hangoztatta, hogy azért jött, hogy megmentse a kicsinyeket, a társadalom szélére került gyermekeket. Meggyógyította a beteg gyermeket, feltámasztotta az ifjú halottat, az egészségeseket pedig magához hívta, és megáldotta őket. Felismerte a gyermekek értékeit, és példaképként állította őket tanítványai elé – „ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be Isten országába.” Jézus a gyerekek nagyrabecsülését a következő mondatával fejezte ki leginkább: „Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be.” Jézus szavai és tettei igazolták, hogy a férfi és nő, a felnőtt és a gyermek egyenértékű, nincs helye semmilyen hátrányos megkülönböztetésnek a keresztény családban. Jézus a nagyobb szeretet igényével lépett fel: „aki apját, vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.” Ő a legmélyebb emberi köteléknél is erősebb ragaszkodást, a legnagyobb emberi szeretetnél is nagyobb szeretetet várt tanítványaitól. Amikor Isten országának örömhírét hirdette, és látta, hogy a családi kötődések gátolják tanítványait abban, hogy kövessék őt, nyíltan szembefordult a családi kötelékkel, és az egyénnek szabadságot tulajdonított a családdal szemben. Esetenként a tanítványnak el kellett hagynia családját, hogy Jézust követhesse, de ez nem feltétlenül fizikai elszakadást jelentett, és nem is cserbenhagyást, hiszen Jézus sem hagyta el anyját. Inkább afelé mutatott, hogy Istent jobban kell szeretni. Találkozunk azonban az evangéliumokban olyan esetekkel is, ahol családi kapcsolat (egy hozzátartozó) által jut el valaki Jézushoz: András hívja Pétert, Fülöp pedig Nátánáelt; Lázár pedig Mária kérésére gyógyul meg. Bár a Jézussal való találkozás, a benne való hit egyéni döntés eredménye, de szerencsés esetben a rokonok és családtagok közvetítők lehetnek. Így a családi kapcsolat szerepe pozitív, Isten országának épülését szolgálja.

Török Levente, III. éves

15

szeretetközösség

Az egység megélése a kezdetekben A kommunió eszméje az ősegyház gyakorlatában Ha a Szentírást rendszeresen olvassuk, akkor biztosan találkoztunk már a fiatal keresztény közösség fogalmával. Az Apostolok Cselekedetei első fejezeteiben Lukács evangélista lebilincselő, megragadó stílusban meséli el, ahogyan az Egyház megalakul. Az apostolok ugyanis a húsvéti események után rájöttek, hogy Jézus feltámadásával nem egy korszak zárult le, hanem egy bimbóiban kihajtó új élet, folyamat kezdődött el. Péter apostol és társai megértették, hogy ezt az örömhírt, ezt az új szemléletet másokhoz is el kell vinniük, mert erre a Szentlélektől kapott meghívásuk van. Így került sor az első Pünkösdre, amikor az apostolok különböző nyelvű zsidókat tudtak megszólítani, mert „mindnyájan elteltek Szentlélekkel” (ApCsel 2, 4). Péter elhangzott beszéde után többen megrendültek szívükben, és körülbelül háromezren megkeresztelkedtek. Ebből a csodából, a jó Isten gondviseléséből virágzott ki a ma több mint egy milliárd embert magába foglaló keresztény világközösség. Felcsillanhat az olvasó tekintete, rácsodálkozhat erre a kezdetre, ugyanakkor felteheti a kérdést, hogy hogyan is éltek ezek az őskeresztények. Már a Szentírás választ ad a kérdéseire, és röviden bemutatja a fiatal Egyház fél évszázados történetét. Ezen kívül egyházi írók (Római Szent Kelemen, Antióchiai Szent Ignác stb.) is beszámolnak az apostoli idők végét élő gyülekezetek helyzetéről. Ezek a források arról tudósítanak, hogy a kezdeti időkben, főleg zsidó származásúak alkották a keresztény közösségeket, hiszen Palesztina népességének többségét ők tették ki. Az újonnan megkeresztelt emberek még részt vettek a zsidó szertartásokon, de emellett párhuzamosan kialakult saját keresztény hitük és életük. Így kezdetben már léteztek kis közösségek, amelyek a hét első napján összegyűltek és együtt imádkoztak. A Szentírás így ír erről: „A hívek mind összetartottak és mindenük közös volt… Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt” (ApCsel 2, 44-46). A keresztények testvérnek szólították egymást. Bármilyen különbségek is voltak közöttük, összetartozónak érezték magukat, mivel mind Jézus személyéhez és tanításához voltak hűek. Az apostolok, amikor látták, hogy megnövekedett a közösség, és hogy segítségre van szükségük, rendeltek hét diakónust, akik a közösségi élettel foglalkoztak és a betegeket látogatták. Így kialakult a diakónia szolgálata, vagyis a szeretetszolgálat. A tanítványok rájöttek arra, hogy egyedül nem megy: ahhoz hogy munkájuk gyümölcsöző legyen, másokat is be kell vonni, egységben kell működni és élni.

16

Az ősegyház életéből csak néhány dolgot ragadtam ki. Elgondolkodtató számomra életvitelük, összetartozásuk, és felmerül bennem a kérdés, hogy hogyan lehetne az értékeiket átmenteni ebbe a korba, kultúrába. Vajon nekünk is vagyonközösségben kellene élnünk, és teljességgel utánoznunk kellene életmódjukat? Nem hiszem. Mégis a konkrét, látható dolgok mögött meghúzódnak olyan kincsek, amelyek örökérvényűek, amelyeket mi is valamilyen módon beépíthetünk életünkbe. Így is fogalmazhatnék: az ősegyház gyakorlata ma egy elavult csomagolásnak számít, a benne levő értékkavalkád viszont elavulhatatlan. Ennek kell a mai korból származó csomagolást szereznünk. Mi rejlik pl. a vagyonközösségben? Én ebből az értékből azt szűrném le, hogy az embert érdekli a felebarátjának a sorsa, nyitott feléje, ha az szükséget szenved. Ez az odaadó szeretet jelzőtábla lehet számunkra is, hiszen manapság egyre inkább bezárkózunk, és elszigetelődünk környezetünktől. Sokszor magunk akarjuk megoldani problémáinkat, és azt hisszük, hogy egyedül meg tudunk birkózni a felmerülő akadályokkal. Ám legtöbbször kudarcot vallunk. Ekkor villoghat az őskeresztény szemléletmód: egyedül nem megy, nyitnom kell mások felé. Az őskeresztények megtapasztalták a közösség megtartó erejét. Ezért tudtak kitartani az üldözések idején, ezért tudtak könnyebben haladni, mert egymást segítették a Jézus felé vezető úton. Ha valaki vértanúságot szenvedett hitéért, akkor gyermekeit a keresztény testvérek vették magukhoz, és úgy nevelték, mint sajátjukat. Ha egyikük súlyos bűnt követett el (pl. házasságtörés, gyilkosság, bálványimádás), akkor egy időre kiközösítették, de vezeklésében, bűnbánatában mellette álltak, és imádkoztak érte. Ezen kívül a betegeket látoga ták, mellettük álltak a szenvedésben, és az Oltáriszentséget elvitték házaikhoz, mert tudatában voltak annak, hogy milyen nagy kincs van jelen a szentségben. Hála Istennek ma is vannak jó iránymutatók, akik ezt az egységet, ezt az igazi kereszténységet próbálják élni, és erre hívják meg embertársaikat is. Elég, ha megemlítem Csaba testvér és a Caritas munkáját. Mindegyikünk ezen példákon felbuzdulva megkérdezheti magától, hogy ő hogyan tudná konkrétan megélni az egységet, az odaadást, és kik azok, akikkel ezt gyakorolni is tudná? Igaz a mondás: egy fecske nem csinál tavaszt, egy csapat viszont már elhozhatja a meleget és a tápláló esőt…

András Csaba, III. éves

MégIS

2011/1

beszámoló

A mai irgalmas szamaritánusok... Gyakorlati éves élmények Mennyire könnyű, egyszerű írni olyankor, amikor csupán felemelő, szép, nemes dolgokról kell valamit papírra vetnie az embernek. De bizony nem olyan egyszerű a dolog, amikor üröm is kerül az örömbe. Nem egy egyszerű feladat visszatekintenem egy olyan évre, melyben mind a kettő megvolt, melynek lassan a vége felé tartva le kell szűrni: mi az, amit sziklára építettem, s mi az, ami nem gazdagít. A kezdet az mindig a nagy, szép, de talán túl felhőtlen elhatározások ideje. Pedig a felhők is kellenek, mert ha nem, a nap mennyire égetne… Ilyen nagy elhatározásokkal indultam neki a gyakorlati évnek. Amit viszont sikerült meg is valósítani, véghez is vinni, megtapasztalni, az a jövő sziklájának az alapja. Gyakorlati évem első félévét Gyergyószentmiklóson töltöttem, a Szent Miklós plébánián. Isteni gondviselésként élem meg ma is, hogy oda kerültem. Jó volt látni, melyek azok a lehetőségek, melyek adottak egy olyan helységben, ahol egy nagy katolikus tömb él, s ugyanakkor melyek azok a lehetőségek, melyek még arra várnak, hogy megvalósuljanak. Messze nem mennyiségi, hanem minőségi munkára van hivatása a ma papjának. Arra, hogy a hívőkben nem csupán egy nagy embersereget lásson, mely csak az Úr asztala körül tud egy lenni, hanem a mindennapi életben is. Fától-fáig kell menni, embertől emberig, lélektől lélekig, s az egyént kell látni és meglátni a maga egzisztenciájában, s azt kell észrevenni benne, ami krisztusi, mert ez a közös „szikláraépítés” feltétele. A sok-sok közös élmény az, mely embereket összekovácsol, Istenhez közelebb vezet, megteremti a kommunió alapfeltételeit. Második gyakorlati félévként az elöljárók Székelyudvarhely-Szombatfalvát, a Szent György plébániát jelőlték meg számomra. Mintegy kiteljesedését láttam meg itt a tapasztalatoknak: Egyházunknak egy másik arcát is megtapasztalhattam: s kisközösségek életének lüktetését, a média kulcsszerepét, s folytathatnám… Csupán három értékes tapasztalatra szeretnék kitérni, melyek – úgy érzem – különös jelentőséggel bírnak. Az egyik a gyerekek és fiatalok világa: az az egyeneslelkűség, szókimondás, tenni akarás mely belőlük sugárzik az szinte hihetetlen erővel bír. Le kell hajolni hozzájuk, az ő világukba, s elfogadva magatartásukat – a szeretet jegyében – lehet velük együtt munkálkodni. Egyenlő partnernek tekintve őket együtt lehet építkezni, lehet szépet tenni Jézusért, megmutatni a világnak, hogy van egy út mely teljesebb, Istenben kiteljesedő életet kínál. Olyan életet melyet ma is meg lehet élni: az evangélium örökérvényű örömhírét!

Másodszor – tapasztaltam mennyire fontos (fontos lenne), ha már mi papságra készülők megértenénk, hogy a kereszténység nem a kis szigetek vallása, hanem a kommuniót elsősorban Istennel, s egymással – lelkipásztorokkal, papságra készülőkkel kell/kellene megélnünk. Nem magunkat hirdetni, hanem Jézust! S ezt tudatosan, egységben. Mert csak így tudunk haladni szembe az árral. Végre meg kellene értetnünk, s élnünk azt, hogy mi mindannyian egy pályán játszunk, de (szerencsére) nem mi vagyunk a kapitányok. A harmadik nagy élményem második állomáshelyemen fogalmazódott meg bennem. Különös év az idei, hisz főegyházmegyénkben a kommunió éve van, Magyarországon (és nem csak) pedig a család áll a figyelem fókuszában. Ezzel kapcsolatosan nagy élmény volt számomra tapasztalni, hogy mennyire fontos jól felkészülni a házasság szentségére. Jópár alkalommal vehettem részt itt a Szent György plébánián megszervezett jegyeskurzusokon, ahova igen szép számban jöttek el a fiatal jegyesek. Tapasztaltam, mennyire fontos, hogy olyan dolgokról értesüljenek a fiatalok, melyek igaziból segítenek elmélyülni, felismerni hogy igenis csak egyszerre dobogó szívvel lehet egy szép életet leélni. S ezt csak így igazán érdemes. Meg kell tapasztaltatni az éltető és életadó Isten szándékát a fiatalokkal, mert ők keresik, vágynak rá. Viszont rajtunk áll vagy bukik az egész, hogy mint jövendőbeli lelkipásztorok akarunk-e jól felkészülni a krisztusi igehirdetésre! Mindenek felett nem elméleti, hanem cselekvő irgalmas szamaritánusokká kell válnunk az emberek számára. Újra és újra fel kell fedezni a szolgálat krisztusi értelmezését, mert erre vagyunk hivatva! Valahogy úgy kell lennünk, mint ahogyan Jézus példabeszédében az irgalmas szamaritánus. Egy veszélyes úton indulunk! Nemcsak sziklák, göröngyök vannak utunkban, hanem ott van csomagunkban a sok szép bentről kapott érték, s az életünk! Reménnyel telve kezdjük el ezt az utat. Gyönyörködünk az út szépségeiben, s olykor-olykor el is felejtjük, hogy mi van a csomagunkban, mit cipelünk magunkkal: szabadnak és üresnek érezzük magunkat! De jön a fosztogató a mi életünkben, azok életében, akiket szolgálnunk kell, s mindig más-más álarcot öltve megfoszt a kis batyutól! Lever, ott hagy! S ilyenkor várjuk a segítséget, ahogyan a hívek is! És látszólag nincs aki a tépett szívet bekötözné… Mert a segítség nem a „paptól” vagy a „levitától” jön, akár a jézusi példabeszédben. Hanem onnan, ahonnan nem is számítod: az irgalmas szamaritánusoktól! Csakis így érdemes lenni és tenni: felismerve, hogy azok számára, akik ránk vannak bízva, irgalmas szamaritánusokká kell válnunk, de ugyanakkor azok lehetnek ők is számunkra. Fábián Róbert –Dónát, gyakorlati éves

MégIS

2011/1

17

kitekintő

Egyház és a digitalizált világ Reflexiók az Egyház és a média kapcsolatáról A Kultúra Pápai Tanácsának fontos célkitűzése, hogy megismerje, majd tájékoztassa a híveket a média, a digitális világ jó és rossz oldalairól, hogy így átláthatóbb képet nyújtson a „használati utasítással” kapcsolatban. Szentatyánk, XVI. Benedek pápa így ír a helyes keresztény magatartásról: „A digitális világban is meg kell mutatkoznia annak, hogy Isten irántunk való szeretetteljes figyelme, mely Krisztusban nyilvánul meg, nem egy múltbeli dolog és nem is tudományos elmélet, hanem egészen konkrét és aktuális valóság. A digitális világban végzett pasztorációnak ugyanis meg kell tudni mutatnia korunk emberének és az eltévedt emberiségnek, hogy Isten közel van; hogy Krisztusban mindannyian egymáshoz tartozunk.”

A guttembergi felfedezés óta nagyot ugrott a fejlődés, és ma már nem csupán nyomtatott médiáról beszélhetünk, hanem ennek mindenfajta digitális változatáról, ami csak belefér ebbe a fogalomba: „médiatechnológia”. A sokat hangoztatott média mára már arról a legismertebb, hogy befolyásolni tudja, sőt már befolyásolja a társadalom jelentős rétegét. Ezen többpólusú világjelenség szoros kapcsolatot tart fenn az Egyházzal, mind a hívők ezreivel-millióival, mind Krisztus titokzatos testének intézményesült formájával. Ha a keresztény vagy kereszténnyé váló médiajelenséget hasonlítjuk össze a profán médiával, szembetűnően kiviláglik, hogy Egyházunk nagymértékben próbál lépést tartani, haladni korunk médiavívmányaival. A profán média rádiós hullámhosszain tucatszámra megjelenő és elérhető széleskörű választék mellett feltűnik az éterben a sokszor misztikusnak ható, mély spiritualitással megáldott „műsortömb” – „lelki táplálék”, amelyre éhes a világ.

Digitalizált világunk kommunikációs eszközeire nem mondhatjuk azt, hogy rosszak vagy jók, mert önmagukban a technika vívmányai csodálatos fizikai valóságok, amelyeket az ember – a teremtés koronája – hozott létre, alkotott meg. A kommunikációs eszközökön keresztül áramló információ, „tápanyag” az, amelyre ráfoghatnánk a pozitív vagy negatív jelzőt, de ez is attól függ, hogy az előbb említett teremtés koronája, az ember milyen jellegű információt továbbít ezen a kommunikációs csatornán. A technika világának háttérmozgatója az ember, aki nem föltétlenül lát minden embertársában felebarátot, ezért fontos a média manipuláló, befolyásoló tevékenységére figyelmet fektetni, és amennyiben lehetséges mindezeknek negatív hatásait kivédeni. Boldog II. János Pál pápa pontifikátusának idején így írt a kommunikációs eszközök veszélyeiről: „A modern technológiák előzmények nélküli lehetőségekkel rendelkeznek a jó munkálásában, terjeszthetik a mi Jézus Krisztusban való megváltásunk igazságát, előmozdíthatják a harmóniát és a kiengesztelődést. Mégis gonosz használatuk kiszámíthatatlan rosszat tud tenni, alapot adva a meg nem értésnek, az előítéleteknek és kifejezetten a konfliktusoknak. Megtanítják az

A kereskedelmi televíziók – és nem csak – közegéből kiviláglik az érték és értéktelenség, amelyből a sokszor már belefáradt emberiség alig képes válogatni. A fejlődő világgal lépést tartó ember az internet örvénylő tengerében már végképp elveszettnek érezheti magát, de még jó, hogy van választék, és jó, hogy van szabad akarat!? Itt már egészen rám van bízva, hogy mit hallgatok, mit nézek, s mivel ez nem minden, mit teszek. Mivel az Egyház tudja, hogy „a világnak Krisztus kell”, fontosnak tartja, hogy a digitalizálódó világ kommunikációs eszközén keresztül is egyre inkább hirdesse az örömhírt. A Szentszék különös hangsúlyt fektet arra, hogy a tömegtájékoztató médiaeszközök csatornái mellett az internet bizonyos közösségi oldalain is kapcsolatot teremthessen a digitalizált és digitalizálódó kereszténységgel.

18

MégIS

2011/1

kitekintő embereknek, miként viszonyuljanak más csoportok és népek tagjaihoz, finom módszerekkel befolyásolva, hogy barátnak vagy ellenségnek, szövetségesnek vagy lehetséges ellenfélnek tekintsék őket. Amikor másokat ellenséges módon mutatnak be, a konfliktus magvait hintik el, amely könnyen elvezethet az erőszakhoz, a háborúhoz vagy egyenesen a népirtáshoz.” Fontos feltennünk a kérdést: Szükséges-e, hogy a lelkipásztorok tisztában legyenek azzal, hogy híveikre milyen formában hat a média? Szükséges-e, hogy a pap figyelemmel kísérjen bizonyos műsorokat, hogy kellő időben fel tudja hívni hívei figyelmét az értékre, viszont az értéktelenséget is tudja elrettentő példaként használni? A kérdés nyitott, és nyitott is marad, hiszen a válaszok eléggé megoszlanak. Minden pap lelkiismereti ügyének tekintheti a média által befolyásolt híveinek lelki-morális életében kialakult kérdések megválaszolását. Filmes a világ… A Szentszék bizonyos filmek kérdésében állást szokott foglalni, és magyarázni is szokta ezekhez fűződő döntéseinek okát. A katolikus filmkritika két módszert használ általában; az első: a tiltások, kifogások, fenntartások hangsúlyozása. Ezeknél általában az erkölcsi szempont a döntő. A második az ajánlások, dicséretek, a film példaértékűnek való feltüntetése; ezekben az esetekben ajánlja ezeket a Szentszék, mert keresztény értékekre nevelnek. A filmkritikus Egyház az, akinek hivatalból minden filmet meg kell néznie!?

A digitális világ technikai vívmányain keresztül sok keresztény érték is eljuthat hívek ezreihez, millióhoz. Ilyen téren figyelemreméltó az amerikai XFaktor tehetségkutató műsor tízéves győztese, aki egy katolikus család lánya, és a Pie Jesu című énekkel diadalmaskodott a tengeren túli nagyon népszerű televíziós tehetségkutató verseny színpadán. Mindemellett nem szabad elhallgatnunk a három ír nemzetiségű tenorénekes pap, a The Priests sikerét sem, vagy az osztrák ciszterci kolostor szerzeteseinek sikerét, akik napokig a nézettségi listák élén álltak. Számos szentmise, vallásos rendezvény, lelkiségi műsor sugárzásával a média közvetíti az örömhírt azok számára, akik valamilyen oknál fogva nem vehetnek részt térségük, közösségük ilyen fajta rendezvényein, és így együtt imádkozhatnak az élő egyházzal. Néha azonban vaklármák okozója is lehet a média, amely sokszor megtéveszti a tájékozatlan híveket; ilyen eset volt a nemrég kirobbant i-phone-on való gyónási lehetőség, amelynek hírét természetesen megcáfolta a Szentszék. A Szentszék médiával való komoly kapcsolata egészen a kommunikációs eszközök megjelenéséig megy vissza, hiszen a Vatikáni Rádió, Vatikán Televízió, a Szentszék hivatalos honlapja mind-mind válasz arra, hogy a digitalizálódó világ a keresztény értékek és az örömhír terjesztésére, hirdetésére is nagyon alkalmas. A Vatikán – hogy szorosabban is tartsa a profán médiával a kapcsolatot – külön sajtószóvivőt bíz meg az Egyházzal kapcsolatos hírek hiteles közlésére, aki különböző pápai kongregációk, tanácsok, hivatalok vezetőit is meghívja nyilatkozni bizonyos őket érintő ügyekben.

A katolikus filmkritika munkája fontos lehet a hívek számára; ez már abból is kiviláglik, hogy a sajtó foglalkozni szokott a Szentszék ilyen irányú közleményeivel. A sajtó hasábjain megjelenő cikkek vezérgondolatai sokszor az érdeklődés központjában állnak, hiszen elmarasztaló vagy dicsérő hangjaik még napokig is visszhangoznak a nemzetközi „éterben”. A kommunikációs eszközök felhasználásának terén hála Istennek szép számban van pozitív példa is. A keresztény sajtó, egyházi rádiók, televíziós műsorok, internetes közösségi oldalak szerkesztése, üzemeltetése, fenntartása mellett példaértékűnek számít az újnál újabb lehetőségek „kihasználása”, felhasználása is.

MégIS

2011/1

Nagyon fontos azoknak a személyeknek a szerepe, munkája, akik Istennek szenteltként dolgoznak bizonyos médiaterületeken; róluk így ír Szentatyánk, XVI. Benedek pápa: „Aki Istennek szenteltként a média területén dolgozik, annak az a feladata, hogy egyengesse az utat új találkozásokhoz úgy, hogy mindig biztosítja az emberi kapcsolat minőségét, a személy és valódi szükségletei iránti figyelmet, megmutatva korunk digitális világában élő embereknek azokat a jeleket, melyek szükségesek az Úr felismeréséhez.” Ilyés Lehel, II. éves

19

lelkiség

A Szent Család lelkületében Lelki életünk aspektusai Az aspektusok - élethelyzetek, életkörülmények. Milyen újat hozhat életaspektusainkba a Szent Család? Erre a kérdésre keresem a választ… A szeretet közösség. A Szent Család, mint az igazi közösségi élet, családi élet tükre. Isten nem azért teremtett minket, hogy sokat hozzon ki belőlünk, hanem azért, hogy mi alakítsuk Hozzá életünket. A Szent Család titka, hogy ők egészen Istenhez alakultak, ezáltal a kegyelmi élet forrásával ajándékoztak meg minket: Jézus Krisztussal. A szeretet: közösség. Gondoljunk a Szentháromságra, a végtelen szeretetre. Az Atya nem olyan, mint a Fiú, a Fiú teljesen más, mint a Szentlélek, a Szentlélek nem olyan, mint az Atya, és mégis egyek, egy végtelen Szeretetről beszélünk. Isten szeretet, mert közösség, teljesen átjárják egymást a személyek. Isten a szeretet közössége. És ez a végtelen szeretet, amely szeretetből megalkotott mindent: a világot, az embereket, engem személyesen; ez a Szeretet testesült meg a Boldogságos Szűzanya méhében. Istennek ez a szeretetközössége, Istennek ez a személyes szeretete Jézus Krisztusban, bennem is meg akar testesülni, életté akar válni.

vében. A legfontosabb, hogy Isten akaratát teljesítsük a jelen pillanatban. Legyen Jézus számunkra a minden ezekben a napokban. Azért találkozzunk, hogy Jézus legyen életünknek a középpontja, akárcsak a Szent Családé volt. Az Úr angyala a feje tetejére állította Mária és József életét. Sok nehézség és gürcölés várt kettőjükre, de tudták, hogy minden nehézség, üldöztetés, megpróbáltatás Istenhez alakítja életünket. Megtapasztalhatják, hogy szeretet az Isten. Életem minden helyzete szentté válásom nyersanyaga. Hogy ezt felismerjem nagyon fontos, hogy helyes legyen az istenképem, mert ez az alapja mindennek. Minél többet megértünk a Szent Család életéből, annál inkább válik pozitívvá az istenképünk, döbbenünk rá igazi értékeinkre, a hozzánk közel levő Istennek hűségére és szeretetére. Vegyük komolyan a munkánkat és állapotbeli kötelességeinket, az anyagi oldalát az életünknek… stb. Ez is nagyon komolyan hozzátartozik a keresztény életünkhöz. A Szent Család minden élethelyzetben komolyan vette feladatát, küldetését. A szeretet kisugárzik. A Szent Család, mint az apostoli élet példája.

Mária és József elfogadták ezt a szeretetet. Igaz, ez a szeretet a feje tetejére állította életüket, de elfogadták Isten szeretetének bizalmát és hűségét. Ez nem kis áldozatot követelt. A Szűzanya kimondta személyes igenjét, de jegyes volt még csupán, és megkövezték a törvény szerint azokat, akik házasság előtt áldott állapotba kerültek. József ezért titokban akarja elbocsátani Máriát, mivel nagyon szerette, egészen addig, míg álmában neki is meg nem jelent az Úr angyala. Mária és József kapcsolata egy igazi szeretetközösség volt, mert ők életet adtak Jézusnak maguk között. Nekünk is életet kellene adnunk Jézusnak magunk között. Hogyan lehetséges ez? Jézus ezt mondja: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben (az én szeretetemben), én ott vagyok közöttük.” Jézus közöttünk lehet ma is, csak akarnunk kell ezt a kegyelmet. Jézus nem azt mondja, hogy ahol egy vagy két szent összegyűl, Ő ott van. Nem! Hanem ahol ketten vagy hárman – akárkik. Jó volna, ha igazi közösség tudnánk lenni, főleg most ezekben a napokban. Isten nem akar belőlünk nagy dolgokat kihozni, nekünk kell Istenhez hasonlítanunk. A mindennapi munkánk, feladataink akkor igazán értékesek, ha Jézus a minden számunkra, ha egészen Jézusra irányul figyelmünk, akárcsak Máriának és Józsefnek. Az anyagi dolgaink miatt sem szabad aggódnunk, mindent meg kell tennünk, és bíznunk kell Isten gondviselő ter-

20

Amikor a szeretet kisugárzásáról beszélek, akkor az apostolkodást értem ez alatt. Azt, amikor valakinek a szívét, lelkét lángra lobbantja az isteni szikra, maga az Isten jelenléte és szeretete. Akinek az életét átjárja Isten, annak az élete kisugárzik. Istent szeretni nem azt jelenti, hogy vallásos körökben járok, ahol hosszasan imádkozom. Szeretni Istent annyit jelent, mint odaadottá válni az ő számára. Kimondani a személyes igent akaratára. A Szent Család szeretete kisugárzik, mert Jézus volt életük központja. A Szűzanya méhébe fogadta a Kisdedet, és életet adott az Élet forrásának. A Szűzanya szeretetének kisugárzása abban nyilvánult és nyilvánul meg napjainkig, hogy Jézust adja nekünk. Jézust adhatjuk mi is az embereknek szeretetünk, cselekedeteink által… Az apostolkodás azt jelenti: többet beszélni Istennel a ránk bízottakról, mint a ránk bízottaknak Istenről. Az apostolkodás szeretet és nem térítés. A Szűzanya és Szent József is beszélnek rólunk Istennek, Jézusnak. Meg kell kérdeznünk, hogy mi a csendes életük titka? Mária és József életének a titka a fájdalomból fakadó szeretet. Nagyon sok nehézség és fájdalom volt az életükben, de tudták, hogy kiért szenvednek: minden nehézségük Jézusra irányult és Jézusért volt. Ezért példaképek számunkra.

MégIS

2011/1

lelkiség Ahhoz, hogy Jézust tudjuk adni másoknak, ahhoz, hogy Jézusra irányuljon az életünk, szenvednünk is kell. A szenvedések, a nehézségek Jézusra irányítják az életünket, ha igazán a Szent Család lelkületében élünk. Az a szeretet, amely nem hódít, kialszik! Liseux-i Kis Szent Teréz életprogramját így fogalmazza meg: Szeretni Jézust és megszerettetni. Ez a Szent Családnak is a küldetése, ebben tud mindannyiunkat segíteni. A szeretet felemel. A Szent Család, mint az imádságos élet tükre, az imaélet mintája. Az imádság nem betanult szöveg, nem is gyermekkorban megtanult imáknak az elmondása. Az imádság életforma. Nem imádkoznunk kell, hanem imádsággá növekednünk. Imádsággá növekedni azt jelenti, hogy Isten jelenlétében élni, életem minden helyzetében bejelentkezni a jó Istennél. Imádsággá növekedni azt jelenti, hogy egyre inkább Jézusra irányulva élni, azt jelenti, hogy életem minden helyzetében felismerni Jézus valóságos és személyes jelenlétét. Imádsággá növekedni azt jelenti, hogy Isten és felebarátaim iránti szeretetben élni. A Szent Család, Mária és József teljesen Isten jelenlétében éltek, életük minden helyzetében kitartottak Isten mellett, mert Isten számukra egy személyes valóság, egy végtelen szeretet volt, aki emberré lett Jézusban. A Szent Család élete teljesen Jézusra irányult. Minden nehézségükben, üldöztetésükben, munkájukban, örömeikben, mindenben Jézussal voltak. Mondhatjuk, Jézus volt az egyetlen kincsük. Bárcsak mi is életünk minden helyzetében így tudnánk imádkozni: Jézusom, te vagy az én egyetlen kincsem, köszönöm, hogy személyesen jelen vagy életem mostani helyzetében.

A szeretet meggyógyít. A Szent Család élő jele annak, hogy az emberi életet Isten elképzelése járja át. Az eddigiekben a lelki életünkre irányítottuk figyelmünket. Most ezután inkább a fizikai életünkre vonatkozó valóságokra figyelnénk. Milyen jelentőséget tulajdonítunk általában mi keresztények a testünknek? Nagyon fontos a testi-lelki egészség. Nagyon fontos, hogy odafigyeljünk az egészséges életre. Az aktivizmus általában egy jellemző hiba korunk társadalmában. Nem fordítunk elég időt a pihenésre, csak futunk, nincs időnk önmagunkra, nincs időnk Istenre. Ennek pedig egészségünk látja kárát. Testünk és lelkünk harmóniában van. Ha lelkileg betegek vagyunk – sebeket hordozunk vagy bűnöket – akkor ezek hatnak fizikai egészségünkre is. Figyeljünk egészségünkre: helyes étkezésre, pihenésre, kikapcsolódásra… A betegség, nem Isten büntetése, nem szabadna negatívan megélnünk. Jézusnak a jelenlétét kellene benne felfedezzük. A legfontosabb, hogy legyünk család. Vagyis figyeljünk önmagunkra és másokra egyaránt. Ha sokat jelent nekünk valaki, akkor érte mindent megteszünk. Mária és József jóban-rosszban kitartottak egymás mellett, segítették egymást. Fontosak voltak egymás számára, de önmaguk számára is. Nemcsak Jézusra figyeltek, hanem egymásra és önmagukra is Jézusért. Vegyem komolyan az egészségemet, vegyem komolyan az életemet, hogy Jézusra tudjon irányulni. És fogadjak el mindent Isten kezéből. A Szűzanya és Szent József a betegek védelmezői, az egészséges életmódnak a tükrei, és annak a valóságnak, hogy az emberi életet Isten elképzelése járja át. A szeretet otthont teremt.

A Szent Család Isten iránti szeretetének jele a nyitottsága. Ők teljesen nyitottak Isten felé. Ők mindig befogadják Isten üzenetét: akár az angyaltól, akár a pásztoroktól, az agg Simeontól… Számukra Isten volt a minden mindenben. A Szűzanya a felebaráti szeretet példaképévé is vált abban a momentumban, amikor az angyal üzenete után Erzsébethez sietett, idős rokonához, hogy segítsen neki. És mindez Isten sugallatára történt: Nővéred, Erzsébet is gyermeket vár… Meghallani Isten üzenetét… Isten mindig megmutatja és megadja a jelen pillanat életleckéjét. Mária és József imádsággá növekedő emberek voltak; a legtökéletesebb formában, a szó szoros értelemben Jézusra irányulva, Istennek szentelt életet éltek. Ők megélték, hogy az imádság találkozás Istennel; még ennél is több, mert Isten az, aki vár bennünket az imában, Ő az aki mindig várja, hogy ráhangolódjunk, hogy megszólítsuk, hogy kifejezzük vágyainkat. Isten mindig vár bennünket az imában, Ő az aki kezdeményez. Isten egy egészen közeli Isten, aki közelebb van hozzánk, mint mi saját magunkhoz. A Szent Család legyen példa számunkra az imádsággá növekedésben, hogy ezáltal az Isten iránti szeretetünk felemelhessen a profán életből a természetfeletti valóságba.

MégIS

2011/1

Hogy néz ki az a hely, amelyben Krisztus lakik; milyen a lakásom, otthonom, amelyben Jézussal kellene, kell lakjak, és milyen ruházatban vagyok, mert a testem a Szentlélek temploma, amelyben Jézust hordozom. Mária szépsége, egyszerűsége, tisztasága és Szent József gondoskodó szeretete ma is példa számunkra. Mindketten arra törekedtek, hogy otthont adjanak maguk között Jézusnak. Tiszta, rendezett, biztonságos, meghitt otthont. Gondoskodó szeretetük arra irányult, hogy Jézus jól érezze magát és fejlődjön. Mondhatjuk, mindent megadtak Jézusnak, mert a legtöbbet adtak tiszta szeretetükkel. Milyen az én otthonom, mennyire tudok rendet tartani magam körül? A Szent Család élete, lelkülete példa számunkra, hogy életünk olyan legyen, mint a názáreti ház. Fontos, hogy semmi se emlékeztessen lakásodban irodára, vagy szállodára. Sugározzon melegséget, legyen világos és rendezett, hisz mindaz, ami Isten kezéből származik, rendezett.

Hajlák Attila-István, VI. éves

21

visszatekintés

Az újságírás tapasztalatairól Élményeikről írnak a MégIs búcsúzó szerkesztői... Elsőévesként cseppentem be a MégIs-szerkesztők közé. Úgy is hívtak, hogy „kerékkötő”. Mindig ott voltam, ahol nem kellett volna. Nagyon jól éreztem magam abban a társaságban. Mondhatom, hogy egy családias légkör volt közöttünk. Nagyon sokat voltunk együtt. A nap találkozási helyének állandó pontja a Szerkesztőség volt. Sok komoly beszélgetés, de sok tréfa és jókedv is jellemezte az akkori együttléteket. Ha valamelyikünk meg akart szusszanni, akart egyet pihenni, a Szerkesztőségben volt. Sokat gazdagodtam. Sokszor éjszakákba nyúlt a Lap megszerkesztése, megálmodása. Mindig nagy kíváncsisággal vártuk a nyomdából való elhozatalt, és nagyon nagy örömmel forgattuk munkánk gyümölcsét. Sokat kirándultunk a szerkesztőkkel, családias kalandként éltük meg mindennapjainkat. Nagyon sajnálom, hogy ez csak néhány évig tartott. Napjainkban más arculata lett a Szerkesztők társaságának. Az is igaz, hogy a kispapok száma is lecsökkent, nagyon sok feladat hárul egy kispapra, de már nem lehet tapasztalni azt a légkört, amely a kezdetekben volt.

Már elsőéves koromban felkértek, hogy írjak egy cikket a MégIsbe. Azóta majdnem minden számba írtam és mindig nagyon szívesen tettem. Az írás nem könnyű feladat. Valami van bennem, egy gondolat, egy kép, és azt úgy kell megfogalmaznom, hogy az olvasó azt értse, amit mondani akarok. Ez azért izgalmas, mert én egy lelkiállapotban írom, ő meg nem tudom milyenben olvassa. Az is fontos, hogy az írásom valamire sarkallja az olvasót, valamit elindítson benne, lehetőleg valamilyen pozitív irányba vigye; másként mondva, amit írok, egy értéket képviseljen. Ez nagy kihívás nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki írásra adja a fejét. A kispapok újsága minden időben, mint most is napjainkban, egy lelkületet áraszt, ami az írásokban van elrejtve, és a sorok közt lehet felfedezni. Mi itt egy családot képezünk, és ez a családi légkör meg kell mutatkozzék az életünkben, mint e lapban közölt írásokban is. Nagyon sokfélék vagyunk, de ez így van a szűkebb családokban is, valami hasonlóság van a szülők és gyermekek közt, mégis nagyon sok a különbözőség is. Mi is probálunk hasonlítani Alkotónkra, de ugyanakkor nagyon sok különbözőség is felbukkan mindig.

Élmény volt számomra a sok visszajelzés, amit megosztottak az olvasók az elolvasottakból és az életükből. Én hat éven keresztül a Lelkiség oldalt szerkesztettem. Számomra sokat jelentett, és sokak számára is segítségül szolgált. Szolgálatként, szívügyemként éltem meg ezen oldalak megszülését.

Mégis fel lehet fedezni olykor-olykor ezt a fajta törekvésünket, amely egy nagy család megvalósítása és bemutatása felé halad. Mint sok száz vagy ezer puzzle darab, úgy vagyunk mi is, különböző színűek, de összeállva, mindegyik megtalálva a helyét, egy szép képet alkotunk.

Nagyon sokat adott számomra a MégIs-lelkület, illetve az együttdolgozásnak, megálmodásnak hangulata, harmóniája. A MégIs-lelkület számomra mindig egy megmutatkozás volt az olvasók, a külvilág felé. Megmutattuk, hogy akármilyen bonyolult is az élet, „mégis” érdemes Krisztust követni: vannak, vagyunk olyan fiatalok itt a Szemináriumban, akik Jézust akarjuk követni, szolgálni az emberekben, adni Őt az emberek számára. A „MégIs” kispapok lapja betekintést enged életünkbe, a kispapok világába, illetve lelki táplálék is szeretne lenni minden olvasó számára. A „MégIslelkület” az életbátorság és lendület lelkülete, a Jézusra irányult élet lelkülete számomra. Vannak kilátástalan, lehetetlennek látszó dolgok, de „mégis” meg kell tennünk mindent, ami tőlünk telhető.

Azt kívánom minden kispaptársamnak, hogy mindig vállalja fel értékeit. Ne csak tömegemberek legyetek, akikből 12 darab egy tucat, hanem arra törekedjetek, hogy igazi egyéniségekké váljatok.

A kispapoknak pedig azt üzenem, hogy a „Mégislelkületet” vegyék komolyan, és tekintsék szívügyüknek a Lap megjelenését, megálmodását, támogatását, terjesztését. Sokak számára táplálék a „MégIs”, nagyon sokan olvassák a kispapok lapját, vegyük komolyan ezt az evangelizációs lehetőséget.

Mindegyiketek találja meg helyét, úgy itt az intézetben, mint még inkább kinn az életben. Ez pedig úgy lehetséges, ha arra figyeltek, hogy mi az Isten akarata életetekben a jelen pillanatban. Mindig a jelent kell élni, mert abból tevődik össze az élet. A kedves olvasók pedig így fogadjanak minket, leendő papokat, hogy egy családot alkotunk, Isten gyermekeinek nagy családját. Egy családban pedig a legfontosabb, a kölcsönös elfogadás és segítségnyújtás. Lukács János

Hajlák Attila-István

22

MégIS

2011/1

életünk

Ismét egy lépcső a papság fele... Képes krónika

Az újonnan felavatott akolitusok

A 2010/2011-es tanév tanárai és növendékei

A III. éves lektorok

MégIS

2011/1

23