Mégis 14 1

g életünk

(Képes) krónika Dr. Prof. Marton József a búcsús szentmise előtt Dr. Jakab Antal születésének 100. évfordulója alkalmából írt Istenem és mindenem című könyvet mutatta be.

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén tartottuk kápolnánk búcsúünnepét. A szentmise főcelebránsa Dr. Prof. Marton József volt.

Akolitus avatás: Bajkó Norbert, Csíki Szabolcs, Fábián Róbert, Giurgiu Daniel, Ilyés Imre, Kovács István, Lukács János, Pozsonyi Daniel, Sima M. Milan, Sima N. Milan, Toman Zoltán Április 15.-én ünnepeltük Dr. Prof. Marton József 60. születésnapját. Hálaadó szentmisén vehettünk részt a székesegyházban.

Mons. Kovács Gergely, jelenleg a Vatikánban müködő gyulafehérvári egyházmegyés pap, opcionális kurzust tartott A Római Kúria címmel.

2

MégIS

2010/1

MégIS g Ima a papokért (Erdő Péter bíboros imája)

Tartalom g Képes krónika 2. és 23. oldal u

g Ballagó diakónusok 4 – 5. oldal u

Mindenható Isten! Te elküldted Fiadat a világba, hogy Megváltónk és örök főpapunk legyen, és kiárasztottad a Szentlelket, hogy működjön Egyházadban.

Kérünk, erősítsd és vezesd az életszentség útján püspökeinket és papjainkat, akikkel megajándékoztad Egyházadat! Ébressz papi hivatásokat!

Adj bátorságot fiataljainknak, hogy igent mondjanak hívásodra, és állhatatosak maradjanak küldetésükben!

Adj lendületet, energiát és áldozatkészséget papjaidnak!

Add, hogy a világi hívők imával és tettekkel segítsék lelkipásztoraikat és egymást a Hozzád vezető úton!

Vezesd családjainkat és közösségeinket a hit, a remény, a szeretet és az egység hiteles megélésének útján, hogy életük példájával sokakat Hozzád vonzzanak!

g Érvénytelenítő házassági akadályok

6. oldal u

g Nőtlenség a mai világban?

7. oldal u

g A pap mint...

8 – 9. oldal u

g Krisztust öltjük magunkra 10. oldal u

g „Kézen fogva vezet a Mester”

11. oldal u

g A Jézusra irányult élet egyik útja 12 – 13. oldal u

g „Hivatástok öröme...” g Érvek a papságért

14 – 15. oldal u 16 – 17. oldal u

g Jeremiás a példaképem...

18. oldal u

g Úttalan utakon g A gyakorlat fényében...?

19. oldal u 20 – 21. oldal u

g Hogyan mutatják be az Egyházat?

22. oldal u

Szentséges Szűz Mária, Egyházunk Anyja, Vianney Szent János, a papok védőszentje és Istennek minden szentjei!

Támogassátok imáinkat hathatós közbenjárásotokkal, hogy az Egyház a Szentlélek segítségével, a papok és a hívek életszentsége által megújuljon, s így egyre tökéletesebben tölthesse be hivatását a lelkek üdvösségének munkálásában!

Ámen.

M é g I S – A gyulafehérvári kispapok lapja XIV. évfolyam 1. szám. Megjelenik évente kétszer.

Kiadja a

Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola.

Felelős kiadó: Ilyés Zsolt

Kedves Fiúk!

A felvételivel kapcsolatos tudnivalókat a szeminárium honlapján találhatjátok meg. Ősszel találkozunk! Íme a webcím: www.sis.uab.ro MégIS

2010/1

Szerkesztik: Both László (főszerkesztő), Fábián Róbert Dónát, Fábián Zsolt, Fórika Sebestyén, Hajlák Attila, Ilyés Imre (rendszergazda), Link Norbert, Lukács János, Mihály András, Toman Zoltán, Török Levente, Váncsa Csaba.

Elérhetőségeink: Postacím: RO–510009 Alba Iulia, str. Bethlen Gábor nr. 3 E-mail: megislap@yahoo.com, Főhat. eng. szám: 782/1990, ISSN 1454–2684 Nyomta a GLORIA NYOMDA Kolozsváron Az aláírt cikkekért szerzőik vállalják a felelősséget. A szerkesztők álláspontja nem feltétlenül azonos a szerzők véleményével.

3

g búcsú

Ballagó diakónusok u„Most már készen állsz a küldetésre, melyre fel akartalak készíteni.”

Mint minden évben az idén is eljött az az idő mikor a diakónusaink ballagnak, mely egy korszak lezárását jelenti és közben egy új korszak kezdetét amely a papság felé vezet. Nekik megadatott az, hogy a Papság évében lehetnek papok és kérjük Isten áldását rájuk, hogy jó papok legyenek és a jövőben Istent és az embereket tudják majd szolgálni.

Ezekkel a godolatokal búcsúznak: ANTKU ISTVÁN: 2001-ben felvételiztem a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára. A gyakorlati év első felét nevelőként a diákok között töltöttem, a második félévben Nagybányan a plébánián voltam, ahol nagyobb betekintést nyerhettem a papi életbe. A gyakorlati év után nem mentem rögtön vissza folytatni a tanulmányaimat, mert úgy éreztem, hogy szükségem van gondolkodási időre, hogy eldöntsem, hogy mégis milyen hivatást érzek, mi az Isten igazi szándéka velem. Az eltelt két év alatt taxisofőrként és gépkocsivezető oktatóként dolgoztam. A két év alatt megfogalmazódott bennem az, ami hatéves koromtól mindig is bennem volt, hogy szeretek a templomban lenni, szeretem mindazt tenni, amit a pap tesz az oltárnál. Éreztem az isteni hívást, amely egy olyan érzés, egy olyan jelenség bennem, amit nem tudok fizikailag megmagyarázni. Érzem az Isten utáni vágyat, hogy őt és az embereket szolgáljam. Egy híd szeretnék lenni az emberek számára, amelyen keresztül eljuthatnak Istenhez.

Papi jelmondatom „Mindenben hasonlóvá lett hozzánk.”– a IV. Eukarisztikus Imából való. Én is hasonlóvá szeretnék válni hozzá, a világban az ő példája szerint élni és cselekedni. Úgy jelen lenni az emberek között, az életükben, mint ahogy azt Krisztus is tette. Életemben Őt szeretném követni. Másokkal együtt megélni a szeretetet, a jóságot, az örömet, a bánatot. Mindezt szelíden és békével. Jézushoz hasonlítani mindenben, amiben csak lehet.

Istent és az evangéliumot hirdetni az embereknek. Nem felülről és lenézően, hanem egészen az emberekhez hasonlóan, egyszerűen köztük és értük.

Hálát adok Istennek ezért a szép és magasztos hivatásért, hogy elvezetett eddig, s formálta az életem minden apró kicsi mozdulattal és tettel, hogy mostanra megérjen bennem és felismerjem az Ő igazi akaratát.

BOLDIZSÁR FERENC: Őrzöm szívemben az itteni jó légkört, mély barátságokat. A közösen szervezett eseményeket, azokat a pillanatokat, amelyben együtt valósítottunk meg valamit. Sokat jelentett a közös ima számomra: volt egy varázsa, mélysége, hangulata, szépsége. Úgy éreztem, Isten ott még inkább jelen van. Jézus maga mondja: „Ahol ketten vagy hárman együtt vannak nevemben, ott vagyok köztük.”

A vidám percek mellett voltak nehézségek és megpróbáltatások is, de hálás vagyok értük: megedzettek, éretté tettek. Sokszor voltam úgy, mint a szegény ember, aki egy félév után fellázadt az Úr ellen, aki odaállította őt egy sziklához, hogy mozdítsa el azt. Az Úr jóságosan szólt hozzá: „A hetek alatt, amíg nekem engedelmeskedtél, nem mozdítottad el a sziklát. De nézz magadra! Vállad,

4

karjaid, tested edzett lett. Most már készen állsz a küldetésre, melyre fel akartalak készíteni.”

Sajnos évről évre kevesebb ember érez hivatást, illetve tart ki a hivatása mellett. Szükségét érzem, hogy világi hívekként, de főképp papokként hivatást ébresszünk az emberekben. Ezt főképp életünkkel, életpéldánkkal tehetjük meg. Egy papbácsi mondta, hogy az ő módszere, hogy minden fiatalnak felteszi a kérdést: „Gondoltál már arra, hogy pap legyél?” És a lányoktól: „Szeretnél apáca lenni?” Elég ez neki, hogy elgondolkodjon rajta, s ha hivatást érez, rátegye az életét. Ezt mindannyian megtehetnénk környezetünkben! Váljunk apostolokká! A mai világnak, talán jobban, mint bármikor, szüksége van hivatásokra! A mai embernek pedig papra!

CZUMBIL WILHELM: Hét év telt el, ami hosszú időnek számít, de még most is úgy érzem végzősként, mintha a tegnap léptem volna át a papnevelő intézet kapuit.

Kispapi éveim első fele elég nehezen indult, hiszen meg kellet szokni az új otthont, a közösséget, a sok tanulást, és nem utolsó sorban legyőzni a honvágyat, hiszen ez volt az első alkalom, mikor ilyen hosszú ideig voltam távol otthonomtól. Lassan-lassan aztán belejöttem az itteni életbe, és azon vettem észre magam, hogy az idő csak úgy repül, és évről évre közeledek a kitűzött cél felé: a diakónus- és papszenteléshez.

Minden alkalommal egyre jobban éreztem azt, hogy az emberek, akikkel találkoztam, vagy beszéltem, egy mélyebb kapcsolatba szeretnének kerülni a Mennyei Atyával. A kapcsolatot legjobban az imában lehet elérni, hiszen nem véletlenül mondta Jézus, hogy„szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1).

Mai világunk emberéről elmondhatjuk azt, hogy küzdelem és harc az élete. A munka, a stressz, szenvedések és csalódások befolyásolják az életét, és emiatt úgy érzi, hogy nincs kiút a sötét alagútból.

Világossá vált számomra, hogy nekem papként mi lesz a feladatom: az, hogy a mai kor emberének elvigyem a hitet és a Mennyei Atya üzenetét, és szétoszlassam a sötétséget, világosságot és örömet vigyek az emberek életébe. Hét év elteltével elmondhatom azt, hogy nem volt hiábavaló. Volt benne öröm és szomorúság, sok újat láttam, tanulhattam, amit tanáraimnak köszönhetek, új barátokat ismerhettem még, és megtanultam azt, hogy a közösségnek milyen fontos szerepe van az életben.

Nekünk, keresztényeknek, azért is fontos a közösség, mert így jobban fejlődik vallásos életünk, egy közös hitet vallunk, és közösen léphetünk a Jézus által felkínált útra, az üdvösség útjára, hiszem Ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) CSOMÓS LÁSZLÓ: Az ittlétem olyan volt, mint egy utazás, amely egymás utáni lépésekből állt. Most végzősként úgy látom, hogy ezen kis lépések megtétele nélkül nem jutottam volna el idáig. Sokszor töviseken, máskor rózsaszirmokon, ismét máskor Isten tenyerén lépdeltem. Jó visszatekinteni és megelégedetten kimondani: érdemes volt életemet Isten tenyerébe helyezni. Az idő múlása mindig változást hoz.

MégIS

2010/1

búcsú g

ufolytatás Az első évre visszatekintve sok minden változott elsősorban az életemben, másodsorban a közösségben.

Számomra nagyon nehezek voltak az első évek, tele aggodalmakkal, békétlenséggel és lázadássalönmagam és közösségemmel szemben. Nehéz volt az elején felfogni, hogy mindannyian egy cél érdekében vagyunk itt. Nehéz volt sebeimet észrevenni és mások építő kritikáját meghallgatni és azokat életbe is ültetni.

Kedves kispapi közösség, buzdítalak benneteket szeretettel, hogy a szürke hétköznapokon fonjátok közösen az örökkévalóság hálóját. Minden nap egy csomót kössetek, de azt közösen tegyétek. Hogy ha majd te is és társaid is eljuttok az élet tengeréhez és a halászat napja is elérkezik számotokra, tudjátok meg, hogy sok függ attól, hogy milyen hálót kötöttetek. Ha nem szeretettel kötöttétek, a háló el fog szakadni és emiatt sok ártatlan lélek el fog veszni. Ez a háló a Krisztus szeretetének a hálója kell, hogy legyen, amely szakadatlan a barátságban és összetartó a szeretetben. Az igazságot keresni, a szépséget szeretni, a jót akarni és a legjobbat tenni – ez az, amire hivatott az ember.

Mindazok számára, akik papi hivatást éreznek, jelzem, hogy az Isten szeretetének a hálója ki van vetve a csodálatos halfogásra, de sajnos nincs aki kihúzza a hálót. Egy nagyobb háló kézzel való elkészítése ugyanis hónapok, évek alatt készül el. Mi is hat éven keresztül szőttük a szeretet hálóját, amely az emberek közösséggé formálásának a segédeszköze.

OZSVÁTH JÓZSEF: Mikor a teológiára jöttem, akkor kezdtem el igazán élni. Azelőtt keresgéltem, ide-oda sodort az élet, de nem éreztem a helyemen magam. Itt rátaláltam az én utamra, megtaláltam a helyem. Ebben segített az ima, az Istennel való személyes szeretetkapcsolat és az itt köttetett igazi, mély barátságok.

Szellemiekben, tudásban is gazdagodtam itt, ezért hálás vagyok tanáraimnak, elöljáróimnak. Hat év nem rövid idő. De mégsem tűnt hosszúnak, talán azért mert mindig volt mit tennem. És ha igazán jelen tudtam lenni annak a dolognak, amivel épp foglalkoztam, akkor az idő múlását nem érzékeltem.

Változott a teológia a hat év alatt és vele együtt én is változtam. Ez viszont azt jelenti, hogy él, egy élő valóság.

Hisz emberekből áll. Egyszer jó, máskor rossz irányba változott. De többnyire jó irányba. S ez a jó irány azért van, mert Isten a cél.

Az itt maradóknak azt javaslom, hogy az itt eltöltött időt használják ki minél jobban. Mert amit itt magatokba szívtok akár szellemiekben vagy lelkiekben, abból fogtok élni odakinn. Amit itt, ez idő alatt megtehettek, azt csak itt tehetitek meg. Ami fontos, hogy rendszeresen és tudatosan tegyétek azt, amit egyszer elhatároztatok, legyen az ima vagy tanulás, mert csak így lesz eredménye munkátoknak, így lesz maradandó, hosszú távon is gyümölcsöző. És ami még ennél is fontosabb, hogy tegyetek mindent szeretetből. Biztosan adódik olyan dolog, amit meg kell, hogy tegyetek s nincs nagy kedvetek hozzá. Viszont akkor is próbáljátok meg szeretetből tenni, mert tetteink fokmérője a szeretet. Csak az marad meg, amit szeretet-

MégIS

2010/1

ből tesztek, legyen az a legjelentéktelenebb dolog. Nem az a fontos, hogy mit tesztek, hanem az, hogy szeretetből tegyétek. Hiszen „a szeretet soha meg nem szűnik”.

TATÁR ZOLTÁN JÁNOS: A várva várt hatodév vége elérkezett, ez egyben egy befejezés, de egyben egy új kezdet. Az elmúlt években elég sok mindenben gazdagodtam, tanulás által ismereteimet bővítettem, a lelki programoknak köszönhetően pedig közelebb kerülhettem Istenhez, és így a hitem megerősödött. Magamat is jobban megismertem, amit szintén a teológián eltöltött éveknek köszönhetem. És nem utolsó sorban, gazdagodtam a barátságokban, amit az elmúlt években itt kötöttem.

Most hatodév végén nem sokkal látom másképp a teológiát, mint első éven. Persze voltak olyan dolgok, amik nem tetszettek; eleinte ezt lázadozva fogadtam, most pedig már akármilyen idegesítő dolgot vagy személyt nyugodtan el tudok fogadni. Amit megtanultam az elmúlt években az, hogy a rosszból is lehet tanulni, éspedig azt, hogy azokat a dolgokat, amik nekem rosszulestek, azokat ne kövessem el én is másokkal szemben. Megtanultam, hogy milyen legyek illetve milyen ne. Nem csak olyan példakép kell akihez hasonlóvá szeretnék válni, néha kell olyan „példakép” is, akire úgy nézünk fel, hogy azokat a hibákat, amit a negatív példakép „elkövetett, én ne kövessem el”.

Hogy milyen gondolatokkal megyek el? Nem hazudok ha azt mondom, hogy örömteli gondolatokkal megyek el.

Egy példával szemléltetve: minden nagy foci csapatnak van egy kisebb csapatja ahol a játékosait felneveli. Mikor a nagy csapat edzője úgy dönt, hogy az ifi csapatból egy játékos felmehet a profi csapatba játszani, akkor a kiválasztott játékos el kell hagyja az ifi csapatot, és ezzel együtt csapat társait is, de örül annak, hogy a nagy csapatban játszhat komoly célokért. Ez hasonló a papneveléshez abból a szempontból, hogy nekem is el kell hagynom a nevelő csapatot, és mehetek egy szinttel feljebb a „való világba”. Én is egynéhány csapattárstól búcsúzom, mert egyesek még maradnak a nevelő csapatban, de azzal a tudattal, hogy még találkozni fogunk majd „az élet nagy csapatában”. És hogy mit üzenek? Azt üzenem, hogy kitartás, ne adjátok fel amit akartok. És ehhez nem nagy dolgokat javaslok, hanem „csak” az imát, ami által nagy dolgok születhetnek és ami segít azon is, hogy a kritikus időket átvészeljük. Számomra nagy segítség volt és most is az a Szentségimádás.

Azoknak, akik a teológiára szeretnének jönni, azt üzenem, hogy merjék vállalni a hivatásukat, szükség van rájuk, és ne féljenek semmitől, mert ha Isten velünk, ki ellenünk.

Összeállította: Váncsa Csaba, I. éves

5

g teológia

Érvénytelenítő házassági akadályok u kánonjogi betekintő...

Sokszor a templomban, amikor a plébános házasságkötéseket hirdet, a végén mindig elmondja azt, hogy ha valaki valamilyen akadályt tud a jegyesek között, szíveskedjék jelenteni. Szeretnék bemutatni néhány ilyen érvénytelenítő akadályt. Az Egyházi Törvénykönyvből – hogyha újra ilyet hallunk a templomban – legyen egy kis fogalmunk arról, hogy a plébános, az Egyház milyen akadályokra is gondol. Akadály általában mindaz, ami szemben áll a házasságkötéssel, vagyis ami bármi okból akadályát képezi az érvényes és megengedett házasságkötésnek. Ilyen akadály a kánoni forma, a beleegyezés hiányossága, vagy a kegyelmi állapot hiánya, a házassági, esketési tilalom megléte.

A házassági akadály olyan egyházi törvény, mely a személyt valamilyen tulajdonsága vagy valamilyen körülmény alapján képtelenné teszi az érvényes házasság megkötésére. Az akadályok lehetnek isteni vagy egyházi jogi eredetűek. Isteni jogúak azok az akadályok, melyeknek az alapja vagy a természetjog, vagy a tételes isteni jog. Az isteni jogú akadályok alól felmentés nem lehetséges, mivel ki vannak vonva az emberi hatalom alól, csak megszűnhetnek, pl. impotencia, kötelék vagy vérrokonság, a rokon halálával; az egyházi jogú akadályok ellenben elvileg felmenthetőek, de vagy szokás, vagy nem szokás, vagy adnak, vagy nem adnak alóluk felmentést. Az isteni jogú akadályok egy további jellemvonása, hogy minden embert köteleznek. Az egyházi jogúak csak a katolikusokat kötelezik.

A korhiány akadálya: az akadály célja, védeni a házasság méltóságát. Az emberi személynek ugyanis rendelkeznie kell bizonyos ítélőképességgel, valamint megfelelő testi-lelki érettséggel ahhoz, hogy valóban gyakorolni is tudja ezen alapvető jogát. A férfi betöltött tizenhatodik, a nő betöltött tizennegyedik életéve előtt nem köthet érvényes házasságot. A korhiány akadálya tisztán egyházjogi akadály, mely nincs fenntartva az Apostoli Szentszéknek, így felmentést adhat alóla a helyi ordinárius.

Közösülési képtelenség akadálya (impotencia): az egyházjog a közösülési képtelenséget érti. Ha valaki különböző okokból ugyan, de képtelen a szexuális cselekedetre, a dolog természetéből következően érvénytelen a házassága, mivel teljességgel képtelen a házassággal együtt járó kölcsönösen átadandó és elfogadandó lényegi jog és kötelesség vállalására. Ha a másik fél tud róla, jogában áll visszalépni a házasság megkötésétől, pl. felbontva az eljegyzést. De ha ezt elfogadja, és ennek ellenére házasságot akar kötni, akkor érvényes házasságot köt. Mivel nem pusztán egyházjogi akadály, ezért nem csupán csak a katolikusokat kötelezi, hanem bárkit képtelenné tesz az érvényes házasság megkötésére. Alóla felmentés nem lehetséges.

A valláskülönbség akadálya: egy olyan szakkifejezés, mely azt a házasságot jelenti, melyet egy katolikus és egy meg nem keresztelt köt. Az akadály tisztán egyházjogi, tehát közvetlenül a katolikus felet érinti. Közvetve

6

azonban köti a megkereszteletlen felet, mivel ez a katolikus fél számára kötelező. Az akadály bevezetésének motívuma: 1. védeni a katolikus fél hitét és hitének gyakorlásának háborítatlanságát; 2. biztosítani a gyermekek katolikus nevelését; 3. biztosítani a felek és a család számára a teljes életközösséget, melyet megnehezít a felek más valláshoz tartozása. Mivel tisztán egyházjogi akadály, a felmentést a helyi ordinárius adja meg.

A szent rend: az egyházi rend házassági akadálya egyházjogi eredetű. Érvénytelenül kísérlik meg a házasságot mindazok, akik szent rendben vannak. A szent rendekbe tartozik a diakónus, áldozópap és püspök. A nős diakonátus számára a szent rend nem minősül akadálynak. A szent rend tisztán egyházjogi akadály, alóla felmentés lehetséges, és a felmentés megadása fenn van tartva az Apostoli Szentszéknek. Csakis a római pápa adhatja meg a nőtlenség kötelezettsége alól a felmentést.

A bűntett akadálya: ha a felek egyike a maga vagy a másik fél korábbi házastársának halálát okozza egy másik személlyel való házasságkötés szándékával. Ez az egyházjogi akadály abból a célból került bevezetésre, hogy védje a házasság szent jellegét, a házastársak hűségét, az életüket, továbbá azért, hogy kiemelje a hitvesgyilkosság bűncselekményének súlyosságát. A felmentés az apostoli Szentszéknek van fenntartva.Sürgető halálveszély esetén a helyi ordinárius, vagy ha ő elérhetetlen a plébános vagy a szent cselekményt végző pap vagy diakónus.Sürgető halálveszély esetén a helyi ordinárius, vagy ha ő elérhetetlen a plébános vagy a szent cselekményt végző pap vagy diakónus.

A vérrokonság akadálya: A vérrokonság akadálya nemcsak a kánonjogban létezik, hanem a világi jogrendben is, etikai, társadalmi és genetikai okok miatt.

Egyenes ági vérrokonság olyan személyek között áll fenn, akik közül az egyik a másiknak leszármazottja pl. apa, fia. Oldal ág, ha van közös ős, de nem egymás leszármazottjai pl. nagybácsi, unokaöcs, unokatestvérek, stb.. A vérrokonság egyenes ág minden fokán és oldalág második fokán istenjogi akadály, felmentés alóla nem lehetséges. A harmad- és negyedfokú oldalági rokonság akadálya, egyházjogi akadály, alóla felmentés adható.

A törvényes rokonság: az örökbefogadásból származó törvényes rokonság tisztán egyházjogi akadály, tehát csak katolikusok között áll fenn. Nem köthetnek egymással érvényes házasságot azok, akik között örökbefogadásból származó törvényes rokonság áll fenn egyenes ágon vagy az oldalág második fokán. Például fogadószülő gyermeke és a fogadott gyermek között. Tisztán egyházjogi akadály, alóla a helyi ordinárius ad felmentést. Halálveszély illetve rendkívüli esetben a plébános vagy a szent cselekményt végző pap vagy diakónus is adhat felmentést.

Antku István, diakónus

MégIS

2010/1

teológia g

Nőtlenség a mai világban? u Istennel való legszemélyesebb kapcsolat...

Sokan felteszik napjainkban is a kérdést, miért kell a papoknak nőtlenül, cölibátusban élniük? Sok lelki író és sok neves egyházatya, egyházdoktor, egyházi képviselő válaszolta meg az idők folyamán a kérdést. Jelen összefoglalónk csak ízelítő akar lenni eme gazdag téma gyümölcseiből. A cölibátus mint életforma a történelemben, az egyházban, a nagy vallásokban egyaránt követendő erény volt, főképp azon személyek életében, akik Istent képviselték adott közösségben. A Jézus utáni korokban, de már jóval előtte is előszeretettel választották papok, szerzetesek és világiak Isten iránti szeretetből. Mint létük belső személyes dimenzióját élték meg, mely által tökéletesebben eltemetkezhetnek Isten szeretetében, ugyanakkor a főparancshoz hűen a felebaráti szeretet gyakorlásában is nagyot alkottak.

A cölibátus kérdésére a választ az egyházi hagyományban kell keresnünk, és mint minden vallásos témát, a Szentírás fényében kell szemügyre vennünk. Egész évben a papságról szóltak egyházi tudósítások, folyóiratok, cikkek, tanulmányok. Örülök ennek, hiszen most a papság előtt állva, papságra készülve jó érzés látni hivatásunk erős oldalait, a megtartó erőket, és hogy nem hiábavaló a mi fáradozásunk: Isten áldása kíséri munkásságunkat.

Istenért tevékenykedni a legfelemelőbb és legmagasztosabb dolog. Embert úgy senki meg nem ismerhet, mint ahogy mi papok megismerjük őket. Az emberi örömök és fájdalmak legnagyobb mélységeit láthatjuk nap mint nap, osztozunk benne, ugyanakkor Istent viszszük életükbe, mindennapjaik dimenzióit emeljük magasabb síkra. Istent vinni az emberek életébe.

Magasztos, szent, örömteli hivatás. A papság évében szemléljük a köreinkben élő és Isten ügyéért fáradozó papokat, és papságuk lényeges tulajdonságait, jelen esetben a cölibátusukat. És minél többet szemléljük a papokat, annál nagyobb lesz a meggyőződés bennünk: Istentől kapott ajándékok ők a mi számunkra.

A papi cölibátust ma is a legátérzettebb tisztelettel értékelik és megbecsülik. Sokan választják: fiatalok és érett korosztály, gazdagok és szegények egyaránt. A nőtlen életforma sok évszázadon keresztül fejtette és fejti ki napjainkig áldásos hatását. A különböző korokat szemlélve mindig időszerű volt, és sokan választották „Isten ügyéért” (1Kor 7, 32). Már a kereszténység előtti vallások is fontosnak tartották, sőt az Istennel való legszemélyesebb kapcsolat feltételeként kezelték és élték meg. Papság évében illő, hogy pár szó erejéig tárgyaljuk, elemezzük, és értékeljük a nőtlen életforma valóságát és gyümölcseit. Fontosnak tartom beszélni róla, hiszen az áldásos papi életnek egyik belső forrása ez. Lemondunk, ugyanakkor százannyit kapunk helyébe. Lemondunk egy kis családról, helyébe kapunk egy nagy közösséget, melynek gondját viselhetjük, melyért aggódhatunk, fáradhatunk. A lelkek felemelése, a közösség szolgálata az, amire hivatást kaptunk.

MégIS

2010/1

Halála előtti estén Jézus két nagy ajándékot hagyott ránk: saját jelenlétét az Eucharisztiában és a papságban. És valóban áldás a papság a mai világban. A papok a hit hordozói és továbbadói, az Egyház hivatalos képviselői, Krisztus képviselői, miniszterei. A hitoktatásban, beteglátogatásban, a szentmisében, életünk megszentelésében Isten kegyelmeit hozzák az emberhez, Isten szeretetét, gondviselő jelenlétét hozzák közel mindennapi életünkhöz. Belekapcsolnak az isteni dimenzióba, felszabadítanak bűneink rabságából, az Isten országának és fiainak szabadságára. Mint Alter Christus-ok, Krisztus földi helytartóiként tevékenykednek, osztják Isten bocsánatát a bűnbocsánat szentségében, megjelenítik Krisztus keresztáldozatát az oltáron, és rajtuk keresztül táplál minket az Úr Jézus Krisztus az ő szent testével és vérével. Az Ószövetségben az áldozatot bemutató paptól megkövetelték, hogy tisztán járuljon az Úr oltárához, és ehhez önmegtartóztatásra volt szüksége. Akkor időszakonként kellett csak áldozatot bemutatni, ma pedig mindennap; mennyivel szükségesebb tehát, hogy a pap teljes egészében az Úrnak szentelje magát, cölibátusban, tisztaságban éljen nap mint nap.

A papi életnek legfőbb kiteljesedését azonban a közösségben megélt munkájukban látjuk. Tisztaságukkal, elköteleződésükkel önmagában is jelek, az Isten Országának jelei. Ha közösségi síkon tekintjük életüket, látjuk, hogy életük Krisztus életét mintázza: önfeláldozás, teljes odaadás az Atyának, az Atya akaratára való hagyatkozás.

A cölibátus nagy kihívás, mely erős elhatározást, alázatot, és isteni meghívást feltételez. Mégis öröm számomra, hogy napjainkban is sokan akarnak papok lenni – a hivatás nehézsége ellenére is–, mert látják a hivatás mélységeit, szépségeit. A fiatalság nagy előszeretettel teszi fel életét nemes célokra. Számomra egyik ilyen legnemesebb cél az Isten szolgálata. Semmilyen más „munkakörben”, hivatásban nem szolgálhatná az ember jobban a „nagy közösséget”, az emberiséget, mint papként, Isten szőlőmunkásaként. Nagy öröm lelkeket menteni. Nagy öröm lemondani is a lelkekért.

Fontos azonban emberi voltunkat is értékelni, észrevenni. Papokként szükségünk van a hívek megtartó szeretetére, fontos éreznünk azt, hogy szükség van ránk, hogy megbecsülnek. A legtöbb pap azért bukik el, mert ezt nem érzi eléggé, és vagy kiég, vagy máshol keresi boldogságát, végső esetben feladja hivatását, „kilép”. Akárhányszor Csíksomlyóra megyek, vagy bármely más kegyhelyre, felemelő érzés számomra a papok nagy tömegét látni.

Boldizsár Ferenc, diakónus

7

g lélekápolás

A pap mint... uTavaszi lelkigyakorlatunk moderátorát, Ft. Koncsag László atyát kérdeztük.

1.Miben látja saját papi hivatásának gyökereit?

Egy szóban megjelölve a keresztény életben. Máig elevenen él bennem zsenge gyermekkorom, ahogy vasár- és ünnepnap mentünk a templomba. Messze laktunk az Isten Házától, ezért hamarabb kellett indulni, rászámítva, hogy a kisgyermek bírja az iramot. A kezembe kerti mentát adtak, aminek sajátos illata feledtette a fáradságot. Ilyenkor hol apai nagyanyám, hol édesanyám fogta az egyik kezemet, mert a másikban ott volt a növény. A család férfi tagjai késbb jöttek utánunk. A templomban édesanyám és nagymamám között ültem, eléfelé nem sokat láttam, de amit igen, az tetszett, s később otthon én is megprobáltam. Nagyszüleim élvezettel nézték. Azt tudom, hogy szívesen mentem szentmisére; valahogy otthonosan éreztem magam a templomban, és minden érdekelt, hogy mi miért van. Sokat nyaggattam szüleimet, s nagymamáimat, akik soha nem tudtak annyira fáradtak lenni, hogy ne válaszoljanak kérdéseimre szívesen. Valahogy lelki rokonságot éreztem a papsággal, öröm volt összeszaladni a plébánossal az utcán. Később szívesen mentünk hittanórára, mert Ft. Gál Gyula esperes plébános szemléletessé és érdekfeszítővé tudta tenni azt. Most visszatekintve erre az időre, úgy érzem, hogy mindig megvolt bennem a hivatás tudata.

Olykor határozott formában éreztem, máskor halványabban, de amikor az érettségig jutottam, világosan láttam, hogy nekem a teológián a helyem.

2.Hogyan tudná szemléltetni jelenlegi élethelyzetét, mármint plébánosi, illetve börtönlelkészi feladatát?

Istent szolgálom a hívekben a plébánián és a börtönlelkészi munkában is. A lényeg tehát ugyanaz, csak a környezet a különböző. Isten szeretetéről kell tanúságot tenni, ami ingyenes, mindenkihez gyöngéden ragaszkodó, éltető és megtartó viszonyulás. Azonban nem lehet ez egyoldalú, ezért fontos, hogy szóval és tettel próbáljam Isten viszontszeretetére tanítani azokat, akikkel találkozom. Természetesen nem mindig sikerül. Az Istenről való tanúságtétel közös mindkét területen. Ami különböző: az egyéni hozzáállás. A plébániai hívek nagyobb szabadságban élnek, de a mindennapok sokféle kihívásával kell szembenézzenek, míg a bentieknek a szabadsága korlátozva van, de nekik is fel van kínálva a megtérés lehetősége. Ha élnek vele, a lelki szabadság, a bűnök alóli felszabadulás sok mindent pótol. Egyedül a személyi szabadságon múlik, hogy minek tulajdonít nagyobb fontosságot. Ettől függ az életmód, ebből táplálkozik a remény és az élni akarás.

3.Miben áll egy börtönben lévő rabnak a vallásos élete, illetve a vigasztalás keresése?

Ami a lényeg, az belül zajlik. Van olyan, hogy semmiféle kapcsolatot nem tart külsőleg, vagyis a kápolnában nem jelenik meg, de mégis látszik rajta, hogy belülről a

8

remény élteti. Ha olykor összefutunk, meg is mondja, hogy ő nem templomba járó, de Istent a maga módján imádó. S ami lényeg, hogy nem tesz rosszat felebarátjának. A másik jár, de még idáig nem jutott el. A lényeg, hogy ne az eredményre figyeljünk, hanem Isten kegyelmével tegyük mindennap a feladatunkat: vagyis végezzük el az imádságokat, elsősorban a rózsafüzért mindennap, majd a különféle litániákat, alkalmanként a szentmisét, s a többit a kegyelem elvégzi. Vagyis meggyőzi a távol maradót, hogy a kápolnára is szükség van, míg a kápolnában megjelenőt arról, hogy valamiben meg kell változni. A rosszat el kell hagyni, meg kell bocsátani, a bosszúállásról le kell mondani. Ezt a kegyelem éri el, olyan módon, amit csak a jó Isten ismer. Vannak megtérések, a szentségeknek az igénylése, ami lelki békét ad, belső megnyugvást eredményez. Természetesen van, akit többre is lehet felkérni: karácsonyi pásztorjátékban, illetve húsvéti misztériumjátékban való szerepléshez. A szövegeket megtanulni és a mozgásokat begyakorolni ugyancsak türelmi próba, de az együttszereplés öröme feledteti a próbák bosszúságait.

Volt olyan szabaduló, aki megkeresett, hogy köszönje meg azt, hogy megtanítottam imádkozni, mert az Istenbe bízva másmilyen az élete. Valójában ez a keresztény élet lényege, hogy az Istenben bízva nyerjünk erőt és segítséget olyat, amit Rajta kivül más nem képes megadni.

4.Mit ajánlana a mai világban élő embereknek: hogyan tekintsenek egy börtönben lévő rabra, illetve hogy fogadják a börtönből szabadultat?

Elsősorban lehet egy idegenkedő érzés, ami magától jön: valamiért odajutott, ahová. Ha figyelembe vesszük Winston Churchill angol miniszterelnök mondását: Olyan a világ, hogy senki sincs bebiztosítva sem a koldusbot, sem a börtön elől, akkor elhisszük, hogy ő is csak egy közülünk. A börtön egyidős az emberiséggel, kihágók mindig voltak, akik a látszatra könnyebb megoldást választották a megélhetéshez, s így a kátyúba estek. De mivel letöltötték az átnevelésükre kiszabott időt, ők is olyanok kellene legyenek, mint egy börtönt nem járt ember. Azt mondják, hogy az ilyen egyén megpecsételt, hordania kell magán múltjának pecsétjét. ĺgy érthető a mások részéről az idegenkedés. Természetesen, ha ezen sikerül átnézni, akkor esélyt adtunk számukra a továbblépésre, másképpen kizártuk őket a közösségből.

5. Mikor a spirituális atya felkérte önt, hogy tartsa meg évi lelkigyakorlatunkat, mit fogalmazott meg célként e lelkigyakorlat anyagának kidolgozásában?

Jelenlegi Szentatyánk XVI. Benedek pápától jött az ötlet a papság évének meghirdetésére. Úgy gondoltam, hogy mivel az Anyaszentegyház legfőbb tanítója, fontos látni, és másokkal is láttatni, hogyan látja ő a papságot.

MégIS

2010/1

lelkigyakorlat / ajánló g Természetesen a ma kispapja, reményeink szerint a holnap oltárszolgájává lesz, ezért tartottam fontosnak a pápai gondolatok értelmezésével bemutatni, hogy milyen világ várja ma, hogyan kellene viselkednie, mire tanítanak megélt papságom tapasztalatai.

6. Mit ajánlana a „ma” kispapjának: hogyan tudná jól teljesíteni Istentől kapott papi hivatását a mai materialista világban?

Isten papságra hívó szava kitüntető. Ezt felismerni, ebben bízni mindig reményt keltő. Még ha egyesek részéről meg nem értést, lekicsinylést kapunk is, ez a belső hang kárpótolni tud mindent. A 116. zsoltár gondolatát népiesen így fogalmazták: „Aki Istenben bízik nem csalatkozik!” A legtöbbször azért nehéz ez, mivel az egyén még önmagában sem bízik, s akkor hogyan bízzék másban? De ezt meg lehet tanulni, ezt be lehet gyakorolni, ezt a isteni kegyelem életünk részévé tudja tenni. Néri Szent Fülöp szerette mondogatni: Mindenki önmagát neveli az önbizalom által. Ha a ma kispapja vállalja az önnevelést, ami nélkül mindenféle nevelés csődöt mond, akkor Isten Országát építi itt a földön, és az eljövendő élet hírnöke, azé az életformáé, ahol úgy élnek, hogy nem házasodnak, és férjhez sem mennek,

hanem mint Isten angyalai élnek (Lk 20,64-36). Ha úgy érzi, hogy őt megfosztja papi hivatása az élet örömeitől, akkor borongós vénlegénnyé válik, aki betöltheti hivatását, de nem tud vonzani mást Istenhez. A mai világ materializmust valló, a kispapnak nem kell kétségbeesni ilyen körülményben, mert az anyagot Isten teremtette, az anyag maga nem Isten, csak az a rendeltetése, hogy elvezessen az Istenhez, s nem pedig el Tőle. A sorrendet tisztán látni, ez a fontos, Istenről az anyag miatt meg nem feledkezni, ez a lényeges, mert lehet gazdagodni a föld javaival, de ha lelkiekben nem gazdagodunk, akkor ez mit sem ér. Csak nyugtalanságot okoz és álmatlan éjszakát, s nem leki békét. Ha felhalmozzuk az anyagit, s közben megfeledkezünk arról, ahová adnunk kellene, Isten kiveszi a kezünkből. Úgy odalesz, mintha nem is lett volna. S akkor, maradunk a kárral és a csalódással. Ezért fontos, hogy köszönjük meg azt, amink van, de juttassunk belőle annak, akinek még annyija sincs, mint nekünk. ĺgy szerzünk barátokat a hamis mammonból, hogy majd ránk bízzák az örök értékeket.

Kérdezett: Link Norbert, III. éves

Amint az Atya szeretett engem…

u365

gondolat a papság évére - első kötet

XVI. Benedek pápa 2009. június 19-én, Jézus Szent Szíve ünnepén megnyitotta a „papság évét”.

Indítást adott az ünnepi évre, hogy egy égi születésnap 150. évfordulóját ünnepeljük, mégpedig Vianney Szent Jánosét, aki a plébánosok védőszentje. Az év célja nemcsak a papok benső megújulása és a papokért való imádság előmozdítása, hanem az is, hogy az egyházban mindenki fölfedezze a szolgálati, valamint az általános papság rendkívüli ajándékát. Az év keretében számos kezdeményezés született a világegyház különböző pontjain, sok kiadvány is gazdagította a teológiai, lelkiségi irodalmat a papság és hivatás témában. E kis könyv is egyike az év folyamán termett gyümölcsöknek.

A könyv érdekessége, hogy a keresztény lelkiség régi és mai nagy mestereinek írásaiból széles körben merítve a II. Vatikáni Zsinat tanítását közvetíti a papságról. Ennek lényege, hogy az egyház papi nép, azaz a keresztséggel mindannyian részesülünk Krisztus papi küldetéséből, az Ő „királyi papságából”. A zsinat a papot a dialógus és a kommúnió embereként is látja, aki közösségben él püspökével, paptestvéreivel és a rábízott világi hívekkel, továbbá a szeretet dialógusában minden jóakaratú emberrel. A papi szolgálat forrása a papnak Krisztussal egyesült és a szeretetből és imából állandóan megújuló élete.

9

A könyvben szereplő témák minden keresztényhez szólnak. Ilyenek: az elkötelezettség, a szolgálat, a kereszt titka, tanúságtétel, liturgia, a közösség, szegénység, tisztaság és engedelmesség evangéliumi tanácsai és főként a szeretetre való meghívásunk, amely mindennek az alapja, foglalata és csúcsa.

A könyvet eddig 17 nyelven adták ki. XVI. Benedek pápa a papság évét meghirdető levelében ezt írja: „idézzük fel, milyen óriási ajándékot jelentenek a papok, nemcsak az egyháznak, hanem az egész emberiségnek is.” Ez a könyv is hozzájárul Isten ezen ajándékának fölfedezéséhez.

365 gondolat a papság évére összetevődik a Szentírásból, az egyházatyáktól, szentektől és teológusoktól, az egyházi tanítóhivataltól és a tanúságtevőktől vett idézetekkel. Négy egységben tekinthetjük át a papi élet alapvető vonásait: a lét, a cselekvés, a kihívások, a távlatok.

A szerzőkről: Hubertus Blaumeiser: pap, teológus, a papképzés szakembere. Korábban a Gregoriana Pápai Egyetem tanára, jelenleg a Katolikus Nevelési Kongregáció tanácsadója.

Tonino Gondolfo: plébános, újságíró és tanár. Évek óta dolgozik a papok állandó továbbképzése területén.

Hajlák Attila-István, V. éves

MégIS

2010/1

g teológia

Krisztust öltjük magunkra u a liturgikus ruha „A ruházat mindenekelőtt a [testi] megjelenés kifejezési módjait, méreteit, arányait és mozgását gazdagítja. A ruhadarabok ráncai, színe és arányai, egymáshoz való kapcsolata új formákat teremtenek. A test alakját és mozgását sokrétűen kihangsúlyozzák és továbbfejlesztik.”(Romano Guardini) Amint a nagy teológustól származó idézetben is látjuk, a ruha az ember számára ősidők óta többet jelent, mint csupán testének eltakarását.

A paradicsomi állapotban az ember, ruhátlansága ellenére nem volt mezítelen, hanem Isten kegyelmében pompázott. Miután megszakította az életet megalapozó és megszentelő kommunikációt a teremtetlen kegyelemmel, akkor vált a bűnbe esett ember igazán mezítelenné.

Mondhatjuk, hogy ez a mezítelenség teológiai jelenség: az ember meg lett fosztva a beteljesedés minden reményétől, megszűnt az életteremtő- és fenntartó kommunikáció Isten és ember között. Ez a lelki mezítelenség szégyenérzetet támaszt Isten, embertársai, sőt saját maga élőtt is. Ezen a szégyenérzeten segít a ruha. Téves az a beállítottság, amely szerint a ruha az időjárás viszontagságai elleni védekezés, vagy az eredendő szégyenérzet megszüntetése.

Az Újszövetség szimbólumként használja a ruhát, mely az emberit jelöli a krisztushit új minőségében. Itt nem egy „kultikus ruházat”-ról van szó, hanem annak kifejezéséről, hogy Krisztuson keresztül újra lehetséges a kommunikáció az élő Istennel. A liturgikus öltözet, melyet a pap a szent Eucharisztia ünneplése alkalmával visel, mindenekelőtt azt kell nyilvánvalóvá tennie, hogy Ő abban a pillanatban nem magánszemélyként, mint a többiek, hanem valaki más – Krisztus – helyett van jelen.

A pap magán- vagy individuális jellegének el kell tűnnie, és Krisztus számára kell helyet adnia. Ez a gondolat Szent Pál apostol a galatákhoz írt levelében válik világosabbá: „Többé nem én élek, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). Nem a pap a fontos, hanem az aki őt kiválasztotta, hogy „bőséges termést hozzon”, névileg maga Krisztus. Nem saját magát közli az emberekkel, hanem Krisztust. A pap önmagát Krisztus eszközévé teszi, nem a saját maga erejéből, hanem követként – in persona Christi, amint ezt hagyo-mányosan mondjuk.

A ruha jele a keresztséggel kapott új kegyelemnek.

Krisztust „öltjük magunkra” (Gal 3,27). Pál felruházásról beszél, amely ellentétben a megfosztással, az „életet” jelenti. Az a jelenség, hogy az emberek ruhával ékesítik magukat, és azzal testüknek dicsőséget, pompát szereznek, teológiailag a keresztelési fehér ruhában és a liturgi-

10

kus öltözékben mélyül el a legjobban. A szerzetesek ruhája is a keresztelési ruhára, és ezzel együtt „Krisztus magunkra öltésére” vezethető vissza.

A liturgikus ruhák felöltését régebben imák kísérték.

Az imák megtekintése nagy segítséget nyújtanak a liturgikus ruhák szimbolikájának megértésében. Az amiktust vagy vállkendőt, először a fejre helyezték, mint egy fajta kapucnit, így vált ez az érzékek és a gondolatok egy fajta szimbólumává, ami szükséges a szentmise ünnepléséhez.

A gondolatok nem kalandozhatnak el a mindennapi gondok, vágyak vagy elvárások tengerében; érzékszerveinket nem lenne szabad, hogy a templomban végbemenő dolgok vonzzák. A szív nyitott kell legyen Isten igéje iránt, és össze kell szedje magát az egyház imádságában, tekintete pedig az Úrra kell figyeljen, aki jelen van körünkben. Ha én az Úrral vagyok, akkor hallgatásom, beszédem és cselekvésem másokat is vonz a Vele való közösségbe. Ez talán a megfelelő celebrálás módja – az ars celebrandi.

Az alba és a stóla felöltésének az imái ugyanabba az irányba haladnak. A tékozló fiú története, amelyben az Atya a hazatért megölelése után a következő utasítást adja: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát...” (Lk 15,22). A mocskos, szakadt ruhát egy tiszta, ünnepélyes ruha helyettesíti. Amikor a liturgiában Krisztus személyében cselekszünk, rádöbbenünk arra, hogy milyen messze is állunk Tőle. Csak Ő ajándékozhatja nekünk az „ünnepélyes ruhát”, csak Ő tehet méltóvá, hogy tisztán szolgálhassunk asztalánál.

A fehér ruha összefüggésben áll az örökkévalóság fehér ruhájával, melyről a Jelenések könyve beszél (Jel 19,8). A 144.000 választott fehér ruhája méltó volt, mert fehérre mosták a Bárány vérében. Ez a feltámadottak tisztaságának és szépségének a kifejezése. A bárány vére a keresztre feszített Krisztus szeretete. Csak ez a szeretet moshatja fehérre szennyes ruháinkat.

A kazula vagy miseruha. A kazula felöltésekor mondott tradicionális ima azt sugallja, hogy ez az Úr igáját jelképezi, és Jézus szavára emlékeztet, aki arra hív, hogy vegyük magunkra igáját és tanuljunk tőle mert „szelíd és alázatos szívű” (Mt 11,29). Az Ő igáját viselni elsősorban azt jelenti, hogy Tőle szelídséget és alázatot tanulni.

Toman Zoltán, IV. éves

MégIS

2010/1

jezsuitákról g

„Kézen fogva vezet a Mester...” u ...s én követem!

A fent olvasható idézet Sík Sándor Ketten a Mesterrel című költeményéből származik. A pap költő oly csodálatosan fejezi ki a Mester követését. Leírja a hivatás szépségeit és nehézségeit. Mi magunk is gyakran megtapasztaljuk ezeket a dolgokat.

Ebben voltak segítségünkre, támogatásunkra az év folyamán, az egyházmegyénkben működő jezsuita atyák, akik áldozatot vállalva hónaponként visszatértek hozzánk, és egy kis színességgel töltötték meg szívünket. Mosoly töltötte el arcunkat, amikor a kis autócska megérkezett udvarunkra. Izgatottan vártuk, hogy megtartsák az esti punktát, a lelkigyakorlatok, rekollekciók elmélkedéseit. Tolongva iratkoztunk fel a személyes beszélgetésekre, melyekre az atyák mindig kaphatóak voltak. Ezeknek a kellemes, kegyelmekben gazdag hétvégéknek a legszebb pillanatai a közösen ünnepelt szentmiseáldozatok voltak, melyeknek bensőséges hangulatában találkozhattunk a Mesterrel, aki kézenfogva vezet minket a Hozzá vezető úton.

A jezsuita atyák mindenben rendelkezésünkre álltak. A lekibeszélgetések mellett – melyek nagyon közvetlen és barátságos hangvételűek voltak – alkalom nyilt a szentgyónások elvégzésére is. Ezenkívül tartottak különböző fakultatív programokat is: imaszemináriumokat, különböző bibliai elmélkedéseket, melyek alkalmával nagyon sok érdekes tapasztalatot szerezhettünk. Megkértem évfolyamtársaimat, hogy írjanak tapasztalataikról, élményeikről. A következő gondolatok születtek: A papság évében, a jezsuiták ismét elkezdhették a több évszázados hagyományra visszanyúló áldásos tevékenységüket nálunk, Gyulafehérváron. A Spirituális Atyánk felkérésére és az Érsek Úr áldásával, a marosvásárhelyi jezsuita atyák – P. Szőcs László SJ és P. Jakabos Barnabás SJ – minden hónap első hétvégéjén köztünk, a gyulafehérvári kispapok között tartózkodtak, lelkibeszélgetéseket folytattak az igénylőkkel, imaszemináriumokat és különféle csoportfoglalkozásokat vezettek.

Néz az Isten... Én nézem Őt és Ő néz engem. Imádkozom. Térdelek egy sámlin, és csendben figyelek. Kíváncsi vagyok, mi fog történni. Egyetlen célom van, hogy Vele legyek. Visszaajándékozok egy parányi időt abból, amit Ő adott nekem.

Tudatosítom, hogy itt vagyok, és Ő is itt van. Elkezdek mesélni, majd hirtelen közbeszól és csend. Először kínos, aztán megnyugszom. Hirtelen a szavakon túlra jutottunk.

Már csak vagyunk: Ő velem és én Vele. A jelenléte sugárzik mindenből: ahogy a levegőt veszem, ahogyan a szívem dobog, ahogyan érzékelem a kezem, a lábam, a fejem. Nem teszek semmit, csak figyelek; nem akarok mást csak jelen lenni Vele. Csend. Mély és tartós. Aztán nagyon egyértelműen és érthetően megszólal. Valami olyant mond, ami legbelül érint. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen Holnap jövök újra. Olyan ez, mint egy tánc, a partnereknek folyamatosan figyelniük kell egymásra, reagálniuk kell egymás gesztusaira. Nincs két egyforma tánc, még ha a partnerek ugyanazok is. Ezért minden nap nagyon óvatosnak, figyelmesnek kell lennem. Találkozásaink nem válhatnak csupán egy betanult gesztussor merev végzésévé vagy, jól beidegződött szövegek ismételgetésévé. Élet kell legyen benne; meg kell teljen személyes tartalommal; és őszintének kell lennie, különben barátságunk lassan kiüresedik.

Persze nem megy mindig túl egyszerűen. Néha az imám véletlenül is a saját monológommá válik. Máskor perlekedem vagy éppen a nagy csendben elalszom. De azt hiszem, egy jó barátságba sok minden belefér. Én nézem Őt és Ő néz engem, és így napról napra közelebb kerülünk egymáshoz.

Bán József, I. éves Köszönjük a jezsuita atyák gyümölcsöző tevékenységét, Isten áldását kérjük munkájukra és továbbra is szeretettel várjuk körünkben!

Mi kispapok örömmel és érdeklődéssel fogadtuk a jezsuita atyák tevékenységét, és szép számban megjelentünk az általuk vezetett fakultatív programokon. Az imaszemináriumok alkalmával az atyák vezetésével gyakorolhattuk a bibliai elmélkedést, az elmélkedő ima mozzanatait, valamint a szerető figyelmesség imáját. A lelkibeszélgetések hatékonyságát jelzi az ezekre való egyre növekvő igény.

Idén a jezsuita atyák két alkalommal is elvállalták a hónap eleji rekollekciók moderálását. 2009. november 6-án P. Jakabos Barnabás SJ megosztotta a szemináriumi közösséggel az önmagunkból való kivonulásról, a szabadságról és a szeretetről szóló gondolatait, 2010. május 8-án pedig P. Szőcs László SJ, intézetünk egykori spirituálisa, Isten bensőséges megismeréséről és a hűségről beszélt.

Kovács Mihai, I. éves

MégIS

2010/1

Összeállította: Fábián Zsolt, I.éves

11

g lelkiség

A Jézusra irányult élet egyik útja u A Boldogságos Szűzanya fontossága a lelki életben XVI. Benedek pápa szerint: „Annyi út van Isten felé, ahány ember van!” Ezt fedezhetjük fel környezetünkben, Egyházunk életének és lelkiségének sokszínűségében egyaránt. Nagyon sok lelkiség, út van Isten felé, egyre több gazdagság tárulhat fel számunkra ezen utak szemlélése közben. Ezen lelkiségeket tekintve – nagyjaink és szentjeink „életútját” – találkozhatunk egy úttal, a komoly lelki élet megélésének egyik útjával, amely nem más, mint a Szűzanya lelkisége, Mária útja, a Jézusra irányult életnek egyik módja. Ez nem jelenti azt, hogy ez az egyetlen lehetséges út, az egyetlen lehetőség, hogy Jézussal egy bensőséges kapcsolatot tudjunk megélni.

Istennek a világa, az Isten szeretetének gazdagsága annyira mély és sokszínű, hogy nem redukálhatjuk le csupán ezen máriás út gazdagságára. Isteni kegyelem, külön meghívás a Szűzanya lelkületében élni, az Ő élete titkán elmélkedve előre haladni a Jézussal egyesült életben. A Bosco Kiadó kiadásában megjelent Felnőtt Katekizmusban ezt olvashatjuk: „Amilyen mérhetetlen a közösségi ragaszkodás az egyházban Krisztushoz, az Ő Anyjához, a Szent Szűzhöz is tiszta ragaszkodás fűzi a hívőket. Ő a tökéletes modell, ha keresztény életről beszélünk, a bizonyos támpont az égi hazába vezető úton. Mária az egyház misztériumában nem mítosz, hanem valóságos mintakép. Az Egyházban kell őt keresnünk, a legközelebb Ő áll Krisztushoz. Egyénisége, hívatása az istenanyaság misztériumában határozható meg.” (376-377. old.)

Damaszkuszi Szent János (675-749) így tekint a Szent Szűzre: „A Szűzanya kézvezetőnk Isten megismerésének ösvényén, a világ megújítása.”

Boldogemlékű II. János Pál pápa szerint: „a máriás élet nem más, mint a bizalom élete. (…) A máriás lelkiség az egész személyt bensőleg formálja át, és Krisztushoz teszi hasonlóvá.” XVI. Benedek pápa bíborosként ezt nyilatkozta: „Máriában az emberiség és az Egyház tiszta alakja fejeződik ki. Személyesen számomra Isten közelségének kifejezését jelenti, mert csakis vele ragadható meg helyesen az emberré válás. Már az, hogy Isten Fiának emberi anyja van, és hogy mi mindannyian erre az anyára vagyunk bízva, nagyon megható. Ezzel az átadással a Máriához való imádkozás a bizalom, a közelség, sőt az Istennel való kapcsolat különös formája nyílik meg.

Minél idősebb leszek, annál inkább fontos számomra, s annál közelebb van hozzám Isten anyja. (…) Mária alakja különös módon érintette meg az emberek szívét.

Egyfelől az asszonyok szívét, akik benne értik meg önmagukat, és Máriát egészen közelinek érzik, de a férfiak szívét is, nem veszítették el az anya és a szűz iránti érzéküket. A mariológia keltette a kereszténység szívhangjait.

Az emberek közvetlenül a bizalom, a bizakodás vallásaként élhetik meg a kereszténységet. Ezek az egészen ősi egyszerű imák, melyek a népi vallásosságban keletkeztek és sohasem vesztették el frissességüket és aktualitásukat, az embereket megőrizték hitükben, mivel Isten anyja révén oly közelinek találják Istent, hogy a vallás többé már nem teher, hanem bizalom és segítség ahhoz, hogy az élet nehézségeivel megbirkózzanak. (…) Egy dolgot nem szabad elfelejtenünk: az, ami a missziók során az ember-

12

eket megfogta és számukra megközelíthetővé tette Krisztust, az az Anya volt. (…) A keresztény vallás egyszerre már nem a hódítói kegyetlen arcát mutatja, hanem az anya jóságos arcát. Dél-Amerikára a népi vallásosságnak máig ez a két gyújtópontja van hatással: egyrészt az Istenanyja iránti szeretet, másrészt a szenvedő Krisztussal való azonosulás. Ebben a két formában, melyekben maga a hit fejeződik ki, megérthették az emberek, hogy ez nem a hódítók Istene, hanem a valóságos Isten, aki az ő Megváltójuk is. A dél-amerikai katolikusok emiatt oly hűségesek Máriához. S racionális szempontból ne rójuk fel nekik, hogy ezzel elferdítették a kereszténységet. Azon a helyen helyesen ismerték meg. Ők ugyanis Isten valóságos arcát látták meg, aki meg akar bennünket menteni, s aki nem a pusztítás oldalán áll. (…) Teológiailag és antropológiailag lényeges, hogy a kereszténység közepében egy nő áll. Ez viszont nem konkurencia Krisztussal. Nem vetélytársakról van szó, hanem ez a közelség legmélyebb módja. A keresztény emberképhez lényegileg hozzátartozik az anya és a szűz. (…) Mária teljesen neki szentelte magát, egészen Istennél, egészen Krisztusnál van, egészen ‘krisztusi’.

Mária által úgy látják Istent és Krisztus arcát, hogy Istent megérthetik. (…) Mária Istenhez vezető nyitott ajtó.

Olyan kötetlenséggel beszélhetünk vele, olyan gyermeki kéréssel és bizalommal fordulhatunk hozzá, amilyennel az ember magához Krisztushoz gyakran nem mer. A szív beszéde ez. Itt van az a hit, amelyről Jézus mondta nekünk, hogy hegyeket mozdít meg. Lényeges, hogy az embereknek mélységes bizalmuk van, és hogy ez a bizalmuk válaszra talál. Ebben a bizalmukban a hit oly eleven lesz, hogy a pszichikai és mindennapi életre is kiterjed, és az anya jóságának hatalma révén Isten jóságos keze valósággá válik általa.” (Vö. Joseph Ratzinger: Isten és a világ. Hit és élet korunkban. A bíborossal Peter Seewald beszélget. 270-284) Jézus és Mária elválaszthatatlanságát szépen szemléltetik a hittudósok: Mária és Jézus annyira elválaszthatatlanok egymástól, mint a papírlap és a ráírt szöveg. Nincs meg többé a szöveg, ha elrontom a papírlapot, nem tudom a megtestesült Igét elválasztani Máriától úgy, hogy egymagában létezzék. E tények alátámasztásához bőségesen hozzászólnak a pápák is, mikor Mária örökös istenanyai kiválasztását és vele kapcsolatosan egyfokú lelki szépségbe öltöztetését tanítják, „amilyen csak képzelhető a természet és kegyelem rendjében” (XIII. Leó: August.

Virg. M., IX. Piusz: Szeplőtelen Fogantatás bulla – a pápák e tanításukat csak a legősibb egyházi hagyomány felújítói: Szent Ágoston, Szent Efrém, Damaszkuszi Szent János).

Mária Krisztus létezésének „anyagi feltétele”, Krisztus emberi életének „forrása”, oly értelemben, mint ahogyan a szív közvetíti az életet az élő szervezetben a Főhöz. Máriának ez a Krisztushoz kapcsoltsága egész lényét és jövendő hivatását, dicsőségét eleve meghatározza: az Úr fölségének „megvilágosítottja”, Isten kegyelmeitől elözönlött, s égi és szellemi személyiség hordozója lesz. (Sheeben, Dogm. I-III, III. 496-7)

MégIS

2010/1

lelkiség g Minden édesanya: Isten megnyilatkozása. Mária pedig különösen az. Azok is, akik soha nem tapasztalták meg anyjuk szeretetét, tudhatják, hogy nekik is van szerető égi édesanyjuk. Mint minden édesanya, és minden édesanyánál is inkább, Mária Isten anyai jóságának a tükre.

Istent Atyának szólítjuk, de valójában az Isten se nem férfi, se nem nő. A férfinak és nőnek minden értéke végtelen módon létezik az Istenben, minden jóság forrásában. Ezért Ő a forrása az anyai szeretetnek is. Ezt mutatja meg nekünk érthetően Mária alakja. Persze tévedés lenne azt gondolni, hogy Mária irgalmasabb Istennél.

Hiszen az ő nagy-nagy jósága is csak tükre az Isten végtelen jóságtengerének. De igaz marad, hogy – éppen anyatapasztalatunk miatt – mi jobban meg tudjuk érezni ezt az isteni jóságot, amikor Mária anyai szívében tükröződve lép felénk.

Gerard Manley Hopkins szerint Mária az Isten szeretettüzének misztériumát anyai formában tükrözve teszi számunkra megközelíthetővé.

A II. Vatikáni Zsinat szerint Mária a legszemélyesebb hit és szeretet útján járt. Fiával való egybetartozását hűségesen vállalta egészen a kereszthalálig, amelynél ott állt.

(LG 58). Szent Rupert (+715) is ezt a mélységet látja Mária életén elmélkedve, és így vall: „A Szűzanya az istenkereső és Őt megtaláló lelkek példaképe.”

Mária istenanyasága alapja üdvösségünknek. Ez kizár minden analógiát. Istenanyai méltóságát szemlélve mondhatjuk: ő az Egyház anyja. Mária anyasága nem csupán biológiai fogalom, hanem kegyelmi vonatkozása van a megélt hit és a szeretet által. Mária Istennek való teljes önátadása, szeretete, imádságos hódolata példa minden hívőnek, de Máriában ez teljes és radikális.

(Felnőttek Katekizmusa) Mária a legtökéletesebb Krisztus-követő (lásd: VI. Pál: Marialis cultus, 35), az első munkatársa az üdvözítői műnek. Személye a hit útja – ezt hangsúlyozzák az evangéliumi elbeszélések –, szeretete kiterjed minden emberre. Mária egyre jobban elmélyül a megváltás titkában.

Mária közbenjárása nem előítélet Krisztussal szemben, aki az egyetlen közbenjáró Isten és emberek között, így aztán tőle függ minden más emberi beavatkozás: „Mária anyai feladata az emberekre vonatkozólag semmiképp sem homályosítja el, nem is csökkenti Krisztusnak ezt az egyetlen közvetítő szerepét, hanem erejét mutatja meg …

Krisztus közvetítői szerepén alapul, teljesen tőle függ és minden hatékonyságát belőle meríti, a hívőknek Krisztussal való egyesülését egyáltalán nem akadályozza, hanem előmozdítja.” (II. Vatikáni Zsinat, LG 60) Mária nem közbeékelt közvetítő Krisztus és köztünk, hogy még közelebb legyen hozzánk az Úr irgalma, hanem jóval több: Isten adománya és válasza ő, az isteni közelség jele (Katekizmus). Mária társként kíséri az Egyházat útján és közbenjár érte, hogy célba érjen.

Testestől-lelkestől felvette őt Isten a mennybe, ahol Isten tökéletes közösségében él. Úgy áll előttünk, mint valóság, aki mintaképe a keresztény reménynek. Szent Ágoston szerint: „tisztelni valakit és követni nem jelent hazug hízelgést.” Mária mintakép és nem csupán oltalom. Nem olyan anya, aki meghagyja gyermekeit a kiskorúságban, hanem segíti a növekedésben, hogy éretté váljanak és szembesüljenek a nehézséggel. A Szent Szűz iránti tisztelet segít a keresztény nagykorúságban. Mária alakját

MégIS

2010/1

Jézus misztériumában éljük meg; út, amely a titok szívéig vezet. Mária az egyház példája és képmása.

Romano Guardini ezt írja az „Imádság iskolájában” című könyvében: „Mária a Megváltó édesanyja. (…)

Amint anya lett, egyúttal keresztény is lett. Ahogyan gyermekének szentelte életét, úgy vált érett kereszténnyé.

Mária teljesen átélte Fia életét, szinte Vele együtt megélte azt. Jézus élete, halála és feltámadása mindannyiunknak az üdvösség kezdete és biztosítéka. Mária életében mindezek személyes létének tartalmát adják. Ami azonban legmélyebbről fakadva vonzza a hívő embert Máriához, az egy bizonyos vágyódás: arra vágyunk, hogy a szentség légkörében legyünk, lényének kisugárzásában, titkának bensőségességében. A „titok” szó nem talányt akar kifejezni, nem valami olyasmit, amit még soha nem látott senki – sokkal inkább egy jelleget, Istennek az emberben megvalósuló működését, az örök élet lélegzetvételét. Az imádkozó ember ebben akar elidőzni, lélegezni, megnyugodni, vigasztalást, megerősítést nyerni, hogy aztán megújult szívvel térhessen vissza hétköznapi életébe. (…) A keresztény lelkiség története mutatja, hogy milyen tisztán kapcsolódik össze a valódi Mária-tisztelet a keresztény igazságok iránti figyelemmel.”

Miért fontos a lelki életben a Boldogságos Szűzanya?

Miért a Jézusra irányult élet egyik útja? Azért, mert a Szűzanya lelkülete bizalomra tanít, a bizalom útja. Ő az emberiségnek, az egyháznak a példaképe, mintája, Isten közelségének kifejezése, Ő az Istennel való kapcsolat különös formája. Sokan benne értik meg önmagukat, benne találják meg a bizalmat és segítséget az élet nehézségeivel való megbirkózáshoz, valamint egyesülnek az isteni szeretettel. Isten valóságos arcát fedezhetjük fel benne, megérthetjük Istent, megélhetjük Istennek az akaratát, mert Ő az Istenhez vezető nyitott ajtó. Az Isten jóságos keze valósággá válik általa. Isten megnyilatkozása, Isten anyai jóságának a tükre, Isten szeretettüzének misztériumát anyai formában tükrözve teszi számunkra megközelíthetővé. Mária a keresztény élet és az érett kereszténység tökéletes modellje, mert a legtökéletesebben ő áll közel Jézushoz. Mária istenanyasága alapja üdvösségünknek, Ő az, aki a legszemélyesebben járt a hit, remény és szeretet útján, teljes önátadása, imádságos hódolata példa minden hívőnek, a legtökéletesebb Krisztus-követő, személye a hit útja. Jézusnak az erejét mutatja meg, minden hatékonyságát belőle meríti, előmozdítja a hívők Jézussal való egyesülését. Isten adománya és válasza Ő, az isteni közelség jele. Mária segít felnőtté válni, segít a növekedésben, segít a keresztény nagykorúságban. Mária teljesen átélte Jézus életét, és segít, hogy mi is teljesen átélhessük azt, azonosulni tudjunk vele életünk minden helyzetében. A Szűzanya lelkülete, Jézusra irányult élete rádöbbent Istennek az emberben megvalósuló működésére, az örök élet lélegzetvételére. Jézus adja a Szűzanya személyes létének tartalmát, Mária által, a Szűzanya szeretete által lehet Jézus is személyes létünk, életünk tartalma. Mindezek után Himnuszköltő Szent Józseffel (816-883) mi is elmondhatjuk: „A Szűzanya mérhetetlen mélység, az áldás kezdete, az embernek egyetlen megújítása.”

Hajlák Attila-István, V. éves

13

g életünk

„Hivatástok öröme...” u Kispapok a hivatáshétvégéről Szemináriumunk kispapjai 2010. április 23-25-e között, Hivatások Vasárnapja alkalmából különböző plébániákra mentek ki kettesével, hogy tanúságot tegyenek hivatásukról, valamint elbeszélgessenek a fiatalokkal. Közülük néhányan beszámolnak tapasztalataikról és élményeikről.

KOVÁCS KÁROLY, V. éves Hivatások Vasárnapja alkalmából tapasztaltunk egy nyitást a világ felé a Szemináriumunk részéről is. Ugyanis ilyenkor lehetőség adódik a kispapoknak, hogy kettesével, akárcsak az apostolok, erre a hétvégére egy egyházközséget látogassanak meg. Elsődleges cél a plébánia, a hívek megismerése. Jómagam Farkas Ervinnel a kolozsvári Szent Mihály Plébánián tevékenykedtünk.

Találkoztunk a gyermekekkel a hittanórán, a fiatalokkal a bérmálkozási felkészítőn és az ifjúsági csoportban, ahol hitünkről és hivatásunkról tettünk tanúságot.

Beszéltünk a szemináriumi életről, személyes elhivatottságunkról: ez alkalommal őket is jobban megismerhettük. Ők láthatták, hogy Isten nem hagyja el népét: a Jó Pásztor ma is küld pásztorokat a keresztény „nyájnak”; mi pedig éreztük, hogy szükség van ránk, és hogy Istennek konkrét célja van velünk. Ilyenkor mindig találkozom értékeimmel, de hiányosságommal is, utána pedig levonom magamnak a következtetést, hogy ki fogom használni a még hátramaradt időt a teológián a képzésre, a tanulásra és az imádságra. Öröm volt látni Isten népét, látható és hallható volt, hogy mindnyájunkat a Jó Pásztor vezet, aki meghatározza a szolgálatokat, feladatokat az Ő Titokzatos Testében, az Egyházban.

Hamar eltelt a hétvége, és a végén hálát éreztünk szívünkben Isten jóságáért, de szolgáiért és a hívekért is, az élményekben is gazdag időszakért. Egy ilyen tapasztalat mint vitorla visz előre hivatásunkban: ahol kell, megerősít, máshol meg kijózanít. Köszönjük, hálásak vagyunk az ilyen alkalmakért; adja Isten, hogy általunk is növekedjék Isten Országa bennünk és köztünk, az Ő nagyobb dicsőségére.

BAJKÓ NORBERT, IV. éves A Hivatások Vasárnapján mi, Both László és jómagam, Csíkszentmártonba mentünk. A plébános nagy szeretettel fogadott és nagyon nyitott volt felénk. Pénteken este a fiataloknak hittanórát tartottunk, melynek a témája a hivatás, papság és a közösség volt. Nagyon lelkesek voltak a fiatalok, sok kérdést tettek föl, de leginkább az érdekelte őket, hogy mi is tulajdonképpen a hivatás, és hogyan kapja meg azt valaki. Szombat délután szentmisén vettünk részt, amelyen Both László tett tanúságot hivatásáról, majd a vasárnap délelőtti szentmisén én is tanúságot tettem. Itt arról is beszéltem a híveknek, hogy az Úr szeretete milyen nagy: megtesz értünk kilencvenkilenc lépést, és nekünk csak egyet kell megtennünk feléje. Ő mindig tárt karokkal vár bennünket. Délután a szomszéd faluban, Csíkszentgyörgyön búcsús szentmisén vettünk részt, ami után alkalmunk volt az Alcsíki Főesperesség plébánosaival találkozni, megismerkedni és beszélgetni velük. Mindez mély tapasztalat volt számunkra és reméljük, hogy Isten általunk megszólította a fiatalok szívét, hogy szükség van papokra, szerzetesekre és elkötelezett vallásos családokra. Ha föllángolt a fiata-

14

lok szíve Krisztus követésére, akkor merjék vállalni az Istentől rájuk bízott szolgálatot. Adja Isten, hogy úgy legyen.

BARTA BARNABÁS, III. éves Amikor egy ember felismeri hivatását és kibontakozik abban, öröm tölti el. Mi kispapok is úgy érezzük, hogy felismertük hivatásunkat, és kibontakoztatásának útján vagyunk. De már az, hogy felismertük e hivatásunkat és elindultunk ezen az úton, örömmel tölt el minket. Ezt az örömünket szerettük volna kifejezni és megosztani a hívekkel áprilisban, Jó Pásztor vasárnapján. Én és egyik társam – Fanea József – a Szatmári egyházmegyében elhelyezkedő Kálmándon töltöttük a hivatások hétvégéjét, péntektől vasárnapig. A kálmándi hívekkel szerettük volna megosztani hivatásunk örömét, hogy a hívek is jobban megértsék mit is jelent, hogyan tehet boldoggá, hogyan szerezhet örömet a papi hivatás. Péntek este részt vettünk az ifjúsági hittanórán, ahol a fiatalok nagy kedvességgel fogadtak minket, és ahol megkérdeztük őket, hogy mit jelent nekik, mit értenek hivatás alatt. S úgy érzem, egy olyan beszélgetés alakult ki, aminek később meg lesz a gyümölcse, hiszen jobban megértették, hogy mi a hivatás. Azután a hétvége csúcspontja, a vasárnap, amikor mi próbáltunk tanúságot tenni hivatásunkról és próbáltunk a kedves hívekben egy ideális képet kialakítani erről. Az első szentmise keretében a társam, a második szentmise keretében pedig én próbáltam megosztani a hívekkel, hogy számomra mit jelnet a hivatás.

Mindenképpen nagy élmény volt számunkra ott lenni, és beszélni arról, ami bennünk van, amit mi érzünk és gondolunk a hivatásról. Köszönet a híveknek (a szomszéd faluból odavándoroltaknak is) a kedvességért és főleg a plébánosnak a vendégszeretetéért, azért, hogy lehetőséget biztosított arra, hogy ott lehettünk, és a hívek körében tölthettük a hivatások hétvégéjét, és megoszthattuk velük hivatásunk örömét.

GYÖRGY IMRE, III. éves Nagyon nagy öröm és élmény volt számomra, hogy Hivatások Vasárnapján bepillantást nyerhettem egy olyan plébániai közösség életébe, amely új tapasztalatokkal gyarapított. Mivel a közösség tagjai román ajkúak voltak, és nekem hiányos a román nyelvtudásom, ezért kispaptársam fordította románra azt, amit én magyarul mondtam. A szombati hittanórákon találkoztunk a fiatalokkal. A hittanórákon a hivatásról és a hivatásunkról beszéltünk: mi hogyan kaptuk és éljük meg a papi hivatást. A beszélgetések közben egy kis képes összeállítást mutattunk be a szemináriumról. A fiatalok nagy érdeklődéssel hallgattak és kérdeztek bennünket.

A vasárnapi szentmiséken mindketten a prédikációban bátorítottuk a fiatalokat. Merjenek dönteni Isten mellett.

Ne féljenek Istennek szentelni életüket. A legnagyobb öröm számomra az, hogy él és virágzik ez a közösség.

MégIS

2010/1

életünk g Úgy érzem, hogy az a két nap megerősített minket is hivatásunkban. Hálás vagyok mindenek előtt a jó Istennek, hogy új tapasztalatokkal gyarapított. A plébános úrnak és a híveknek pedig azért, hogy örömmel és szeretettel fogadtak bennünket. S végül csak annyit tudok mondani: megéri Isten ügyén fáradozni.

VARGA SÁNDOR, V. éves Mivel magiszter vagyok a kántoriskolában, igyekeztem felkészülni a Hivatások Vasárnapjára úgy, hogy bementem az egyik osztályba, és elkezdtem beszélni velük a hivatásról. Nagyon komolyan tudtam velük beszélgetni, és olyan dolgokat mondtak, ami engem igen megragadott; többek között azt, hogy nagyon fontos a hivatásébresztésben és ápolásban egy példakép, de azt is mondták, hogy a mai fiatalok nagyon anyagiasak, szeretnének nagyon könnyen meggazdagodni kevés áldozatok árán. Fontos ezt megjegyeznem, mert amikor Tasnádszántón ifjúsági hittanórát tartottam egyházmegyés társammal, Ozsváth Józseffel, erre a két dologra különösen hangsúlyt fektettünk, vagyis hogy nagyon fontos a példakép – a példaadás –, és hogy a fiatalok nagyon anyagiasan gondolkodnak (gondolok itt az önmegvalósítási törekvésben tapasztalható anyagi érdekekre). Ez sajnos a társadalom rossz példájának köszönhető többek között. „Én vagyok a jó pásztor.

A jó pásztor életét adja juhaiért”– mondja Jézus (Jn 10,11), és „mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvérét, anyát, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap; most, ezen a világon otthont, testvért, anyát, apát, gyermeket és földet – bár üldözés közepette –, az eljövendo világban pedig örök életet” (vö. Mk 10,29-30). Jézus, a Jó Pásztor minden papi hivatás példaképe, minden pap őt kell utánozza, az ő hasonmása kell legyen, azaz a legvégsőkig kell szolgálnunk a híveket, mindent megtéve azért, hogy üdvözüljenek. Ezért nagyon szükséges az önmagunkról való lemondás, bár látszólag veszítünk, de reménykedve Jézus igéjében százannyit kapunk vissza, az eljövendő világban pedig örök életet.

Egy másik fontos dolog, amit tapasztaltam hivatásébresztéssel kapcsolatosan, hogy nagyon fontos bevonni a fiatalokat a plébániai életbe, feladatot bízni rájuk. Az ifjúsági órán készítettünk egy plakátot a hivatásról, amit nekik kellett bemutatniuk. Örömmel tapasztaltam, hogy nagyon szép gondolatokat tudtak megosztani a hívekkel, és ezáltal az egész közösség erősödött. Kívánok minden kispaptársamnak erőt és kitartást, a Jó Pásztor példájára önfeláldozó szeretetet.

CSÍKI SZABOLCS, IV. éves Hivatások Vasárnapján Hajlák Attila-István V. éves kispap barátommal voltam Csíkkozmáson Fejér Mátyás atyánál, ami nagy élményként él bennem mind a mai napig. Ez a hétvége mindenképp mozgalmas volt, mert pénteken és szombaton az OKET-en vettem részt.

Találkozni emberekkel, fiatalokkal olyan élmény, amit nehéz megfogalmazni. Egyik egyetemista kijelentése ez volt: várunk titeket, és szükségünk van jó papokra!

Talán ez a kifejezés nem más, mint általában minden ember igénye és kívánsága, de egy kicsit ezen elgondolkodva éreztem meg e mondat valódi értékét és fontosságát. Vasárnap a plébános nagy szeretettel és barátsággal fogadott, egyszerű emberekhez szóltam, és beszéltem magamról, valamint példaként említettem

MégIS

2010/1

Jeremiás prófétát, aki nehéz időkben áll népe elé.

Egy olyan helyen lenni, ahol már papi hivatás bontakozott, bizony élmény volt. Példaként áll előttem a falu kimagasló papi személye, Dr. Boga Alajos ordinarius substitutus vértanú, akit épp 100 éve szenteltek pappá Bécsben, ezért ebéd után egy kis sétát tettem, és a templomkertben őrá emlékeztem. Papnak lenni, másokért és Istenben élni, akár életem is odaadni, mint ahogy Boga Alajos atya tette, talán a legnagyobb hitvallás. Jó volt szerény és egyszerű emberek között lenni, nem utolsó sorban megismerni Mátyás atyát, akiről elmondhatom, hogy hihetetlenül egyszerű ember, de nagyszerű, és úgy nagyszerű, hogy nem középszerű.

LUKÁCS JÁNOS, IV. éves A nagy Csíkszereda árnyékában meghúzódó kis Taplocára mentünk az idén hivatások vasárnapján, Fábián Robi barátommal. Egy kis szerény egyházközség ez, akikre illik az idézet: „ne félj te kicsiny nyáj...”, hisz lelkipásztoruk valóban nagy gondjukat viseli, életkorát meghazudtoló fiatalsággal, és volt olyan időszak, amikor akár élete kockáztatásával is. A mindig mosolygós, derűs arcú Karcsi bácsi jóságos arccal fogadott minket is, és régi történeteit nagy érdeklődéssel hallgattuk. Ami viszont még nagyobb hatást tett ránk, az a fiatalokkal való találkozás volt. Az egyházközséghez hasonlóan ők is kevesen voltak. De ennek ellenére nagy lelkesedés volt bennük, és látszott, hogy az a pár fiatal, aki megjárta a világot, nagy befolyással van rájuk és jó irányba vezeti őket. A kérdésünkre, amit nekik feltettünk az ifjúsági óra keretén belül, hogy milyen papokat várnak kikerülni a jövőben, ilyen válaszok születtek: „A pap legyen 100%os ember, aki érez, gondolkodik, reagál, nyitott az új dolgokra, rugalmas, ugyanakkor van tartása. Lelki apa sokak számára, bizalmat szavazzon híveinek. Hiteles életet éljen, tettei tükrözzék szavait. Reményre buzdító és fény legyen a közösség számára.” Nem mondom, fel kell kössük a gatyánkat…

BENE KÁLMÁN, III. éves Amikor papi és szerzetesi hivatások vasárnapjára készültem menni, akkor nem tudtam, hogy hova menjek, csupán abban voltam biztos, hogy mennem kell. Társaimtól kértem ajánlatokat, így lett a célpont Vice. Nem jártam eddig ott, és T. Lőrinczi Károly plébánost sem ismertem.

Telefonáltam neki, és azonnal elmondta, hogy szeretettel vár. Így kerültem Vicére és környékére: Csicsókeresztúrra és Bethlenre, ugyanis a három helységet egy pap látja el.

Első találkozásom volt ez a szórvánnyal, és köszönettel tartozom azoknak, akikkel ott találkoztam, hogy megadták: jó benyomásom legyen a szórványról. A Szent István és Szent Anna család-típusú otthonok lakóival való beszélgetés, rajzolás, játék, biciklizés mind-mind a jó emlékeket hagyták maguk után. Kölcsönösen gazdagodtunk. Különös köszönettel tartozom Károly plébánosnak, aki végigkísért a hétvége tevékenységein. Remélem, hogy látogatásom örömet szerzett mindenkinek. Összeállította: Mihály András. I. éves

15

g Konferencia

Érvek a papságért u gondolatok egy konferencia margójára Április 29.-május 2. között Gyulafehérváron nemzetközi tudományos konferencia zajlott, melynek központi témája a papság volt.

Napjainkban gyakran hallom még egyházi berkekben is a lassan szlogenné vált mondatot: Minek is pap? Nem kell! Nincs szükség papra. Ha már vallásról van szó, azt ami "igazán" tennivaló, azt egy egyszerű laikus is megteheti.

Nem föltétlenül polémikus szándékkal, de a ma papjának is szembe kell néznie az áradattal. Nem föltétlenül úszni kell vele szembe, hanem újra meg újra felülvizsgálni saját identitását, újra és újra fel kell fedeznie saját magában, s szolgálatában rejlő értkeit, s ezeknek tudatában kell képviselnie a Istent az emberek elött. A Szentatya által is meghirdetett Papság évének is ez lett volna az egyik célja: a pap felismerje, újra feltalálja hivatásának magasztosságát. De nemcsak ennyi lett volna a célja, hogy a pap egy kicsit reflektáljon magára, hanem az is, hogy Istennel élje meg hivatását úgy, hogy példakép lehessen mások számára is. Másrészt a hívek figyelmét is meg kívánta célozni ez az egy esztendő, felismertetni a hívő emberrel is, hogy a pap jelenléte körében Isten ajándéka, s nagy kegyelem, (gondoljuk csak arra, hogy hány és hány ember, közösség van ma aki szeretné ha lelkipásztora lehetne) mely éltet, táplál, felemel a szürke hétköznapok egymásutániságából, s tekintetünket a Mennyei Atya fele irányítja. Arra is felhívta figyelmünket ez az esztendő, hogy nemcsak a papnak kötelessége híveiért, de saját hivatásáért is imádkozni, hanem a hívőnek is: olyan papért, aki Vianney Szent János példáját követi, s elöl jár a szeretetben, egyszerűségben, alázatban, Isten-, s emberszolgálatban. Az egész Egyházat buzdította a Szentatya a közös imára a papságért.

A Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola szervezésében sorra kerülő Érvek a papságért nemzetközi konferenciának is minden bizonnyal a fentiek jegyében célja volt: egy összképet adni, nyújtani a résztvevőknek arról, hogy: ki is a pap? s hol is van a helye itt az erdélyi társadalomban.

Minekünk, kispapoknak, minden bizonnyal sokat mond a fenntebb emlegetett kérdés: Ki a pap? Hisz az idei szokásos egyhetes nagyböjti lelkigyakorlatunknak is, melyet Ft. Koncsag László atya moderált ez volt a központi kérdése: ki a pap? Egy egész heten keresztül erre az egyszerűnek tűnő, de válaszában annál összetettebb kérdésre kerestük mi kispapok Istennel a választ.

Egyszerűen fogalmazva mondhatom: Isten embere

16

közöttünk, de a lét hermeneutikáján keresztül tekintve észrevehetjük, hogy azért nem is ilyen szűk a válaszok lehetősége. Itt a konferencián is, úgy gondolom, a fenti kérdésre nemcsak egy, hanem jópár választ kaphattunk.

Az előkészületek erre a konferenciára időben már megkezdődtek. Minden bizonnyal egy elég nagy kihívás elé néztünk mi kispapok, s szervező tanárok egyaránt, hisz ez volt az első ilyen nagyszabású nemzetközi esemény itt a gyulafehérvári Intézetben. Jó érzéssel gondolok vissza azokra a napokra, amikor egyik kispaptársammal órákat töltöttünk el a számítógép előtt latolgatva: vajon hogy is nézzen ki a konferencia plakátja, a programlapok, stb. Vallom, hogy minden ünnep értékének a nagy részét a készülődés adja, mint jelen esetben is igaz. Közelebb kerültünk egymáshoz, s jóérzés volt látni, hogy amint a prefektus atya fogalmazott rövid kiértékelőjében a konferencia végénmindannyiunk hangyaszorgalommal hozzáadta a maga kis részét ahhoz, hogy a dolgok jól menjenek.

A konferencia április 29-május 2. között zajlott Gyulafehérváron. Díszvendége dr.

Zenon Grocholewski bíboros, a Nevelésügyi Kongregáció prefektusa volt, aki ezen alkalomból látogatott el Intézetünkbe. A konferencián részt vett sok neves külföldi professzor, püspök, de a hazai tanárok is számos kimagasló előadást tartottak. A konferenciát szentmise előzte meg az ősi székesegyházban, melynek főcelebránsa a bíboros atya volt. Szentbeszédében főleg az eucharisztia iránti bensőséges tiszteletre buzdított, hisz ez az alapja a papi életnek is, s ez követhető nyomon Vianney Szent János egész életén is.

A konferencia megnyitóján a bíboros úr a következőket mondotta: A konferencia teljes mértékbe beilleszkedik a Szentatya által meghirdetett "Papság évébe". Ez egy olyan év, amelyben az egész Egyház imádkozik a papokért, hogy szent szolgálatuk gyakorlásában - Isten kegyelmétől megerősítve - megújuljanak. Azt mondja a Szentatya e szent évet meghirdető levelének bevezetőjében: "Az elkövetkező év legyen alkalom arra, hogy minden pap elkötelezze magát a belső megújulásra. Tegyenek mélyreható evangéliumi tanúságot a mai világban" Majd továbbá a bíboros úr azt a kérdést feszegette, hogy miben is áll Krisztus papságának az újdonsága? A kérdésre válaszolva mondta: Krisztus papságát, mint egy új realitást kell szemlélnünk, s válaszát főleg a Zsidókhoz írt levél elemzésével fogalmazta meg. A Szentatya mondta a következőket: Krisztus [pap] Isten abszolút újdonsága és, ugyanakkor jelen van az egész történelemben, a történelem által, és a történelem elébe megy Krisztusnak. S nemcsak a választott nép története, amely az Isten által akart igazi készülődés, amelyben megnyilatkozik Krisztus misztériuma, hanem a pogányság is készül Krisztus misztériu-

MégIS

2010/1

Konferenciag mára , ott is vannak utak Krisztus felé, amelyek mindeneket feléje visznek. Értékesek azon gondolatok is, melyeket összefogatásként mondott a bíboros úr: Azt hiszem, hogy mindenképpen kijelenthetem, és ki kell jelentenem, hogy ha Krisztus papsága - amelyben részesednek az Egyház szent szolgái egy nagy újdonság az Ószövetséghez viszonyítva, amely előkészület volt Krisztus eljövetelére, akkor annál inkább a pogány papság még jobban elkülönül a keresztény papságtól, s közöttük csak külső és véletlenszerű hasonlóságok fordulhatnak elő. Ha egy presbiter képes igazán megragadni létének és cselekvésének nagyszerű valóságát, akkor az ő ténykedése minden bizonnyal gyümölcsöző módon hatással lesz az Egyház életére és az ő lelkipásztori dinamizmusa (hasonló módon a Vianney Szent Jánoséhoz, akit különösképpen is megemlítünk ebben a papok évében) hasonló módon jótékony hatással lesz az egész emberiségre.

Továbbá három napon keresztül sok érdekes előadást hallhattunk. Ezek az előadások nem föltétlenül csak papoknak szoltak, hanem üzenetük volt számunkra is, kispapoknak, és világiaknak egyaránt. Egy lökést, bátorítást adtak: kispapként felülvizsgálhattam, hogy ha Isten meghívott, akkor miért is akarok pap lenni?

S ezen túl hol kellene legyen helyem a társadalomban, hol, mit, hogy érdemes tenni, ahhoz, hogy amit teszek, abból Isten sugározzon, s ne az én személyem virítson, s amit építünk az sziklára legyen építve az emberek lelkében. Egy pár gondolatot szeretnék megosztani néhány előadásról. Nem szeretnék eseménybeszámolót tartani, csak egy kis ízelitőt adni abból, ami itt elhangzott, vagy az elhangzottak kapcsán megfogalmazodott bennem.

Gerardi Renzo, római tanár A pap, mint „alter Christus” című előadásában summázta: A pap arra van hivatva, hogy Krisztussal egyesülve felfedezze az Atya akaratát, azaz önmagát áldozza a rábízott nyájért. Az Atya szeretetétől sűrgetve a pap örül a közösségi kapcsolatoknak (comunio), és biztosítja az egyházi közösségben az önazonosságot.

A papok „ha átveszik a Jó Pásztor szerepét, akkor magában a lelkipásztori szeretetnek a gyakorlásában találják meg a papi tökéletességnek azt a kötelékét, mely életüket és tevékenységüket egybefogja” (PO 14).

Nem is lehet tehát más a pap, mint a Jó Pásztor képmása a nyáj körül. Viszont ebben a „pásztor” szerepben is meg kell tartania, meg kell harcolnia a maga önazonosságáért, a maga személyiségéért, de ez ugyanolyan fontos, mint az, hogy egy egészséges „communio Egyház” képe

MégIS

2010/1

alakuljon ki, s ennek jegyében szolgálja a rábizottakat.

Nem mint a „főmenedzser”, hanem mint első a szőllőmunkások között. Meg kell értetnie az emberekkel, hogy Isten üdvözítő szándéka nem csak az egyén számára szól, hanem Isten örökérvényű terve, hogy életünk a közösségben, mint annak tagja, bontakozzon ki, s így, ezáltal megszentelődjünk.

Előadást halhattunk a papnövendékek számának alakulásáról 1990-2009 között itt Gyulafehérváron, aztán Beda Venerabilisről, mint ideális papról és szerzetesről, Jeremiás prófétáról, s folytathatnám a sort...

A Szent Ferenc és a papság kapcsolatát latolgató előadás bevezető kis mottája minden pap számára bátorításul szolgál: Ismerjétek fel méltóságtokat, pap testvéreim, és szentek legyetek, mert Ő szent.

A papról, mint tanácsadóról is halhattunk: A logoterápiai segítőbeszélgetés alkalmazásának lehetőségeiről a pasztorális tanácsadásban. A pap egyik fontos feladata a tanácsadás: napota fordulnak hozzá segítségét kérve, s egyáltalán nem mindegy hogyan teszi azt. A pap az, aki felelős a rábízottak lelkiismeretéért, akinek fel kell ismernie minden emberben, minden életszituációban a „másikban” lakozó Istent, s lehetősei szerint a legnagyobb hozzártéssel és készséggel kell válaszolnia, megoldási lehetőségetek találnia, a kiutak, lehetőségek sokaságát feltérképeznie a hozzá forduló számára.

A pap elsősorban szolga, és mindig arra kell törekednie, hogy jel legyen, mely készséges eszközként Krisztus kezében őrá mutat - írja a Szentatya egyik apostoli buzdításában. Ezért imádkozzunk mi is mindannyian: hogy minden pap egy jellé váljon, s mint készséges eszköze Krisztusnak őrá mutasson, hozzá elvezessen! S tegye ezt nagy buzgósággal, kellő hozzáértéssel, s szent odaadással. Mindezt azért, hogy egy hiteles Jézus-arcot mutasson az embereknek. Egy olyan Jézust, aki örömünk forrása, életünk tápláló hűs forrása, s mindennapjaink biztos, sziklaszilárd támaszpontja!

Fábián Róbert-Donát, IV. éves

17

g tudomány

Jeremiás a példaképem... u az igehirdetők példaképe Jeremiás próféta egy igazi emberré vált, talán mondhatnám azt is, hogy a szenvedések voltak azok, amik emberré formálták. Balás Béla, a kaposvári egyházmegye első főpásztora így ír a szenvedésről: A szenvedés hasznos lehet. Isten – Jean Vanier gondolataira utalva –, amikor megmutatja nekünk mások és magunk gyengeségét, nagy jót tesz. Megőriz minket embernek, gyermeki lelkületben, hogy ne képzeljük magunkat különlegesnek, se támadhatatlannak, se érinthetetlennek. Ugyanolyan gyarlók, halandók vagyunk, mint a többiek. Megerősít a kegyelemben: mindent kaptunk, nincs mire fölvágnunk.

Valami hasonlót látok Jeremiás próféta életében és tevékenykedésében is. Isten a szenvedés által erősíti meg a prófétát, hogy a küldetését beteljesítse.

Számomra mindenképp sokat jelent Jeremiás próféta személye, elsőként emelném ki a HITÉT, amit emberközelben lehet szemlélni. Kivételesen nehéz időkben került prófétai méltóságába, megpróbáltatás, meghurcoltatás lett osztályrésze. A nevével eggyé vált emberi tartása Istenben gyökerezik, ahogyan hivatása, élete és egész egyénisége is.

Számomra kiemelkedő A PRÓFÉTA minden egyes szava és cselekedete, megtanulni együtt élni a nehézségekkel, kitaszítottsággal, elutasítottsággal, és akkor sem adni fel, hiszen: „Reménységgel teli jövőt szánok nektek” – mondja a próféta, mint Isten üzenetének hordozója. Jeremiást, mint minden más prófétát, saját személyként kell értékelnünk, továbbá annak a történelmi helyzetnek a mérlegén, amelyben élt. Szerintem azért vállalta a szenvedéseket és természetesen küldetését, mert nem volt számára semmi sem fontosabb, mint Isten országának jövője és Istenének szolgálata.

Bár tevékenysége emberi eszközökkel mérve nem sok látható eredményt mutat, de példakép a hűségben, mint vasoszlop állta meg a helyét. Jeremiás az Isten embereinek olyan csoportjához tartozott, akiknek sorsrésze az állandó szenvedés és küzdelem.

Mi tette Őt prófétává? A személyes tulajdonságain túl elsősorban az a történelmi időszak, melyben élt és tevékenykedett. Isten különleges szolgálatra hívta el. Mint hűséges Jahve-követő észrevette, hogy hazája vesztébe rohan, vallásilag és politikailag egyaránt. A fellépését megelőzően királygyilkosság történt. Manassé király fiát és egyben utódját, Ámónt megölték . Az ország közállapota messze elmaradt az ideálistól, és szinte lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a déli ország a pusztulás felé halad.

Luther Márton 1532-ben Jeremiás könyvéhez írt előszavában mondja: Jeremiás rendkívül szomorú próféta volt, siralmas és nehéz időkben élt, s amellett igen nehéz volt az igehirdető szolgálata, mert több mint negyven esztendeig kellett vívódnia rosszindulatú és csökönyös emberekkel. Nem sok haszna volt belőle, hiszen azt kellett látnia, hogy azok egyre gonoszabbak lettek: többször meg akarták ölni, és sok csapást mértek reá. Meg kellett érnie és a saját szemével látni az ország elpusztítását és a nép

18

fogságba vitelét... Jeremiás próféta az igehirdetők példaképévé vált, akinek élete és egész munkássága a legmeggyőzőbben mutatja, hogy a prófétai igehirdetés mennyire időszerű ma is.

A szimbólumok azok, amik segítenek neki önmaga megtalálásában és annak kifejezésében. Képessége van arra, hogy mások segítségére legyen a szépség, az álmok és a szimbólumok világába való betekintésével. Életét, ha teljes összességében nézem, alapvető módon egyfajta sóvárgás határozza meg. A legtöbbször önmagát hibáztatja a nép bűne miatt. Rendkívüli mércének akar megfelelni, és amikor kudarcot vall, azt saját fogyatékosságának minősíti.

Jeremiás próféta egyik nagy csapdája: a melankólia vagy mélabú, egyfajta szomorúság, amely ködként üli meg egész életét. Nagyon sokszor levertnek és szenvedő alanyként ismerhető fel.

Martin Buber, nagy zsidó szentíráskutató a próféta feladatkörét definiálja, ami nekem nagyon tetszik és szerintem reális képeket használ: Nem az a dolga, hogy egyes isteni ítéleteket hirdessen ki néphalálról és népek megújulásáról, hanem az, hogy rámutasson arra, ami a történelmi napok során történik, hogy rámutasson Isten munkálkodására, a világ építőmesterének romboló és újjáépítő művére, a világ kertészének pusztító és újraéltető tevékenységére. Isten a maga tevékenységét mint olyant bejegyezteti a prófétákkal a szellem krónikájába. Úgy érzem, hogy ennél találóbb meghatározást nem is lehet elmondani Jeremiás prófétáról, Martin Buber a lényegre tapint.

Jeremiás próféta mondanivalója igen tág, szenvedélyesen intette és figyelmeztette népét a bekövetkező pusztulásra.

Beszédei leginkább a fenyegető és ítélő hangnemet veszik fel. Figyelme a jelen problémára irányul, annak érdekében, hogy a nemzedéket Isten felé fordítsa.

Jeremiás konkrétan szembenéz a kérdésekkel, és ezek mindig kifejezetten konkrétak: nem állít fel elméleteket, hanem megéli mindazt, amit neki javasoltak, s amit Ő maga javasol. Mindenekelőtt a legmegfelelőbb megoldást az isteni akaratnak való engedelmességben látja (15,19). Az Ő szerepe mint közvetítő gyakran kerül nehéz helyzetbe.

Jeremiás szerint az embernek Istennel szemben tanúsított egyetlen lehetséges magatartása a feltétlen engedelmesség. Ez a szeretetben és a hűségben nyer konkrét formát.

Jeremiás a nagybetűvel írt ószövetségi PRÓFÉTA volt, akit Isten arra rendelt, hogy fontos szerepet töltsön be népe életében, és azt hagyja egyetlen testamentumaként örökségül a világnak, hogy Isten népéért minden időben érdemes élni, küzdeni és ha kell, akkor szenvedni.

Csíki Szabolcs, IV. éves

MégIS

2010/1

hit és erkölcs g

Úttalan utakon u avagy napjaink hitehagyásainak egy-két miértje A falak megóvják az embert mindenféle széltől és vihartól, viszont bármennyire is „történelemnyirok csorog” le rajtuk, mára áthághatókká váltak. Korunkat szemlélve tehát lebontottnak is tekinthetők akár azok a tényezők, melyek régebben megakadályozták, vagy éppen befolyásolták a hírek, újdonságok áramlását a nagyvilág felé.

Nyilvánvaló számunkra, hogy a mindent befogadó információközvetítők nem szűrik meg a továbbadandó anyagot mennyiség, de még minőség tekintetében sem.

A tősgyökeres katolikus közösségből kiszakadó ember számára szinte érthetetlenné válik a lehervasztó látvány, hogy például a budapesti Szent István-bazilikában, vasárnapi szentmisén üresen tátongó padsorok vannak. És még ha előttünk áll is az a kép, hogy itthon sincs tele sok szórványvidéki templomunk, akkor sem kaptunk választ, mert előbbi esetünkben nem beszélhetünk asszimilációról. Kérdés marad tehát, hogy a magyar főváros legnagyobb plébániatemploma miért is kell szüntelenül kínálja ülőhelyeit telt házra várva. Visszagondolva sziklaszilárd falainkra, s túl is látva rajtuk, pontosan egyre találhatunk az okok közül. Ok a mindenki által nap mint nap szemlélhető információáradat. Akkora nyomást gyakorol ez a mindennapokra, már pusztán a hírek áradatával, hogy e viharnak csak gyökereket verve lehet ellenállni.

Ha a neveltetésre gondolunk, ami leginkább megóvhatná elsősorban a gyermekeket az elvilágiasodás mételyeitől, azon is túl kell tekintenünk. A nevelés ugyanis – értsük ezalatt a keresztény hitre való nevelést – nem szűkülhet le a szülők által átadottakra, felelőssége az óvodai, iskolai oktatásnak, aminek nevelő szerepe előtérbe kerülve biztosíthatna egy alapot a későbbiekhez. Köztudott, hogy napjainkban egyre kevesebb időt tölt együtt a családok azon rétege, akiknél jelen van a fentebb említett jelenség.

Elsősorban a média közvetítő eszközei teszik, mert az egy légtérben lévőket is képes már szétszabdalni, s figyelmüket megosztani, ráirányítani az érdekesebbnek tűnő, kintről jövőkre. Tudniillik, itt még mindig mentő körülmény lenne a kereszt- és bérmaszülők nevelésben való részvétele, ám mára ez is teljesen átalakult, egyre nagyobb távolságok akadályozzák meg a teljes család együttlétét, vagy gyakori találkozását, közös időtöltését.

Itt lenne komoly hatással a rokoni példamutatás.

Szem előtt tartandó azonban az a pozitív tény, hogy minden felnövekvő keresni kezdi a maga útját. Példát keres, amit követve megtalálhatja célját, értelmét evilági életének, ami keretet adhat mindennapjainak, amiben bárhol otthon érezheti magát, családjától távol is. Értelmét keresi az iskolának, a munkának (a pénzkeresésen túl) és általában véve egész életének. Itt viszont ismét jelen van az újabb hátráltató körülmény, éspedig az, hogy ha a rengeteg eszmeáramlat tengerében nincs egy meggyökerezett alapja a kialakuló világnézetnek, hitnek, akkor nem szilárd talajra építkeznek, hanem bizonytalan fundamentumra, s ennek következményei ismertek az evangéliumi példabeszéd alapján. Ha az elsődleges példamutatók, legfőképpen a szülők képtelenek átadni azt az értékrendet, melyet nemzedékek sorai végigvittek, a felelősség rajtuk marad, de a megoldás nem várathat magára.

MégIS

2010/1

Kilátástalannak tűnő helyzetekben, olyan esetekben, ahol már a szülő sem keresztény, és megalapozatlan véleményekkel magyarázza ennek okát – mint például a vallásnak csupán igény szerinti gyakorlásával –, éppen egy ilyen kijelentéssel árulja el a hiányt, ami lelkében van. Az ilyen embert pedig makacssága ellenére is nagyon áthatja a vallása gyakorlása utáni igény, hiszen nem pogánynak született, felmenői keresztény emberek, és ezek után vetődik fel az újabb kérdés, hogy akkor ő miért is esett aposztáziába. A magyarázatok sorozata ismét kimeríthetetlen. Holott hagyományainak is része a kereszténysége, ápolásának felfüggesztése okolható a mindennapi létkörülményeinek megteremtése után való túlzott rohanásával, a túlhajszolt munkával, ami ugyebár elengedhetetlen a mindennapi kenyér megszerzéséhez, de nem annyira, hogy a mulandó javakon túli táplálékok megszerzését háttérbe szorítsa.

A beteg embernek orvosra van szüksége, nem kevésbé igaz ez a lelki betegségekre. A testi fájdalmakat könnyen észreveszi az ember, a tünetek jelzik az egészség romlását, vajon a tönkremenő családok és a karrierre való törekvés értelmetlensége ne lenne eléggé szembeugró tünet? Márpedig az, csak gondot okoz a nem megfelelő orvoshoz való fordulás. Sokan adják ki magukat úgy, mint minden lelki problémát megoldani tudók, de lehet, hogy amit kínálni tudnak, az közel sem elég, vagy egyáltalán nem is megfelelő az illető betegség orvoslására.

Elengedhetetlen tehát az, hogy lelki betegséggel, nehézséggel küszködők olyan orvoslóhoz forduljanak, aki megoldást tud nyújtani a valódi problémára. A különféle jóslók és asztrológiát mímelők között sokan eltévelyednek, annyira nehéz olykor megszűrniük a kínálkozó lehetőségeket, pedig mennyi példamutató irány van mindenfelé. A megválogatás nélkülözése is eltompítja a helyzetet. E fontosság tudatosításának hiánya is engedi eltévelyedni napjaink emberét.

A kórkép ábrázolása a fentiekben átfogó láttatást nem mutat, okkeresése pedig próbálkozás a tükörállításra mindazok elé, akiknek tekintete átsiklik, vagy elodázik a gondok felett. A jelenség bár nagy méreteket ölt, mégsem jelenthető ki általános érvényűnek, annak ellenére, hogy az egész világon észlelhető kisebb-nagyobb mértékben.

Nem szabad az érem csupán egyik oldalára figyelni, a két véglet nem határolja egyetlen látszatra a kérdést. A virágos réten is sokszínűség van. A nárciszok mellett tövisek, burjánok vannak, és megférnek egymás mellett. Nem a gyomokkal van gond. Akkor van baj, ha nem nyílnak a nárciszok. A hithirdetők sokszor esnek bárányként a farkasok közé, a megoldást kezükben tartók pedig képesek megszelídíteni a legelvetemültebbeket is. Falakat tehát ma is kell építeni, már nem áthághatatlan akadályokat, hanem támfalakat, éspedig olyan támfalakat, melyeket áradatok kiállására raknak fel építőik.

Fórika Sebestyén, I. éves

19

g világban

A gyakorlat fényében...? u Visszakacsintás...

Szeretettől duzzadó szívre van szükség. Ez az alaptétel, amely nélkül nem is lehet belekezdeni semmibe, aminek köze lehet a kereszténységhez. Több alkalommal hallottam visszhangozni a gyakorlati év kapcsán a kispapoktól, hogy nagyon szép és könnyű ez az év, „mert nem kell tanulni!” Örömömre szolgál az, hogy ez nem így van. Bár a tanulnivaló nem a tanár asztalától jön készen jegyzetbe foglalva, hanem az átélés édes-keserű tapasztalatain keresztül. Ezek olyan leckék, amik arra késztetnek, hogy osztályozzuk magunkat. Őszintén nézve sok az elbukás lehetősége. Kérdés az, hogy mit kezdünk az eredménynyel. S ha eredmény sincs, mit kezdünk magunkkal?

Nem maradhat meg ezen a ponton a kispap. Fel kell ismernie, hogy nem ő a fővállalkozó. És hogy minden egy gondviselés-terv alapján működik. Ebbe a tervbe kell beleilleszkedni duzzadó szívével. Ez a főlecke.

A gyakorlati év a ráhangolódás éve. Vágtatva suhan el a társadalom az értékek mellett. Minden gyorsan történik.

A felületesség betegségétől könnyen meg lehet fertőződni. Számomra is próbatétel időt szánni minden egyes elvégzendőre. Nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy sodródjam a dolgok menetével. Meg kell tanulni rangsorolni. A lényegről soha nem szabad levenni a figyelmet. Isten az, akiről nem szabad levenni a figyelmet. Ez az, ami élettel tölti fel az eseményeket, amelyek egyébként jelentéktelennek tűnnek a világ szemében. Minden történés magában rejti Isten kacsintásának ajándékát. Én erre akarok figyelni.

A valóság talajára érkezni néha fájdalmas! Sok szorongató ténnyel találtam szembe magam..., fogyó és elöregedő magyarság, kihaló egyházközségek, érdektelenség, papokról szóló botrányos hírek, válság minden szinten és széthúzás. És mi lelkesíthet mégis ilyen körülmények között egy huszonévest a jövőre nézve? Isten ígérete, hogy „íme újjá alkotok mindent” (Jel 21,4). És az, hogy Isten ezt a munkát általam akarja elvégezni. S már végzi is!

Nem lennék jó „munkatársa” Istennek, ha nem tennék tanúságot amellett, hogy hogyan lesznek a kiszáradt és szétszórt csontok ismét élővé (vö. Ez 37,1-14.). A képlet egyszerű, az ősegyházban is így működött: aki hisz Jézus Krisztusban, abban új élet születik. Ez ad lendületet ahhoz, hogy ismét megéljük a közösségélményt. Jézus ma is csodákat tesz. A mindennapok kis csodáit szemlélhetem, ha vele járok. Én látom a csodákat! Örömöm akkor teljes, ha ezek a csodák az emberek arcán is mosolyt fakasztanak. Márpedig fakasztják. Nagy szükség van a remény embereire és Isten gondoskodik arról, hogy legyenek is. Kevesen vannak, de hitelesek.

Szeretnék lelkes társakat magam mellé. Itt most rátok gondolok kispapok. Nem szabad magatokat semmilyen

20

cél fölé rendelnetek. Ismerjétek meg Istent és induljatok el, ne az álmodozás vagy a megalkuvás útján, hanem az áldozat Krisztus által kitaposott útján. Ez az egy út van.

Ezen találkozhatunk. A többi a megsemmisülésbe vezet.

Ne keressünk külön ösvényeket. Én magam részéről nem szeretnék bebiztosítva lenni semmi evilágitól.

Erőmön felül akkor sikerül teljesíteni, ha el tudom magamtól engedni a terveimet és rá tudok hagyatkozni a Szentlélekre.

Nem volt célom adatközlő eseményleírást nyújtani a gyakorlati évemről. Úgy gondolom az élményeim úgy sem közölhetőek hűen és minden benyomást kifejezően.

Azok az enyémek. Nem letagadni akarom őket, hanem megőrizni. Különben is a történések mind Isten fényében értelmezhetőek jól. Én magam számára mindenben megsejtettem az üzenetet. Isten szabadon hagy a döntéseink meghozatalában. Az egyéves „gyakorlat” tisztázott utakat, amelyeken nekem el kell indulnom avagy tovább kell mennem. Hasznáról nem érdemes vitatkozni. Hálás vagyok mindazokért, akik ez idő alatt is imáikban hordoztak. A papság évében érezhető volt a tudatos ima a hivatásokért. Isten biztosan megáldja a sok szívből jövő kérést. Engedjük Őt a maga módján működni. Ha az imakapcsolatok dzsungele veszi körül az embereket, akkor nem kell félni. Én nem félek.

Most amikor visszatérek a nagy szorongattatásból (Jel 8,14) : célom, hogy ezeknek a fényében készüljek, noha a változás – menetel tovább. Ezekre most már határozottan figyelek. S előre örülök, hogy a padban is mellém ül az Isten. Szeretnék sokszor visszakacsintani neki.

Balla Imre, gyakorlati éves Az elmúlt kilenc hónap az életemből Szilágysomlyón telt el, ahová a megyéspüspök atya kijelölte a gyakorlati év helyszínét. Meglepődve fogadtam a kihelyezését, mert erre a helyre nem számítottam és maga a tény miatt, hogy belekóstolhatok a valóságos pasztorális életbe.

Az első benyomásom nagyon pozitív volt, akár a plébános, akár a közösség részéről. Fő feladataim közé tartozott: a vasárnapi prédikáció, az elsőáldozási hittan, a Rózsafüzér Társulat összejövetelén való elmélkedés, valamint bejártam az iskolába a hitoktatóval.

Mindezek mellett volt alkalmam első péntek alkalmával meglátogatni a betegeket, ami nagy tapasztalat volt: látni azokat a betegeket, akiknek szinte egyetlen kapaszkodójuk a kezükben a rózsafüzér és a hónaponkénti áldozás.Velük kapcsolatban láttam meg, hogy milyen az olyan ember élete, aki Krisztussal együtt vagy nélküle szenved.

Fontos volt a fiatalokkal való foglalkozás, amely teljesen

MégIS

2010/1

világban g járatlan út volt itt, ezért nagy megpróbáltatás és egyben nagy öröm volt a számomra. Látni, hogy van bennük lelkesedés, igény a közösségre és Istenre. Megerősített abban, hogy van értelme tenni mindazt, amire készülök és hinni, hogy Krisztus Egyháza nem csak a múlt, hanem a jelen. Bármely korosztályról legyen szó, az volt a tapasztalatom, hogy elevenen él az Isten utáni vágy, csupán nem tudják vagy nem ismerik Kiről van szó. Ezért van szükség rám/ránk, hogy elvigyük Istent, a Szeretetet az életükbe.

Az év folyamán lelkesített, hogy a plébános úr, egyre jobban megbízott bennem, meghallgatta a véleményemet és örült a kezdeményezéseknek. A közösséget is egyre jobban megismertem, ami segített abban, hogy megtanuljak figyelni az emberekre, problémáikra és örömeikre.

Jó volt ennek a közösségnek a részévé válni.

Tóth Attila Levente, gyakorlati éves Minden kezdet nehéz – tartja a mondás, viszont nem mindig, főleg ha talál az ember nagyszerű, jószívű segítségeket, akik útba igazítják. Végtelenül érdekes érzés tapasztalni azt, hogy sokan különféle módon, sokféle szeretettel közeledtek hozzám azokon a helyeken ahol a gyakorlati évemet eltöltöttem. Sokféle ember megismerésére nyílt lehetőségem, amelyek csak egyszer az életben vannak és ezeknek végtelenül örülök.

Az igazat megvallva, az elején tartottam is, hogy hogyan is fogom tudni mindazon dolgokat, amiket Gyulafehérváron tanultam gyakorlatba ültetni. Mindemellett, hogy ez elegendő lesz-e számomra, örömmel és odaadással fogom-e tudni tenni a dolgokat. Főleg amiatt, mivel eddig nagyon jól meg voltam a könyvek, elméletek között.

A tanulás is Isten kegyelméből könnyen ment, nem jelentett nehézséget.

Nem tudok eléggé hálát adni az Istennek, hogy az első félévben Gyergyószentmiklósra, a Szent Miklós plébániára kerülhettem Portik-Hegyi Kelemen főesperes úr mellé.

Egy igazi „tűzfészekbe”. A szeretet melegítő lángjának érezhető helyére.

Az elején természetesen zöldfülüként éreztem magam jogosan, aki nem igazán tudta, hogy mit hogyan kell tenni. Viszont Keli atya mindig türelmes tanítóként állt mellettem. Nem felejtem el talán soha, hogyan tanított meg városi egykeként tüzet gyújtani a csempekályhába.

Emlékszem az első hetekben csak futkorásztam összevissza. Itt szeretnék hálás köszönetet mondani azóta barátomnak mondható ifj. Czikó László tisztelendő úrnak, aki nagyon sokat segített kitűnő tanácsaival az első lépésekben is, és nem csak abban. Az első hetek után egyre inkább éreztem, hogy kezdek belejönni, és ami a legfontosabb, hogy jól éreztem magam ott és abban amit csinálok. Éreztem, hogy ez az, amit csinálnom kell.

A szeretettel végzett munkáért sok embertől őszinte bizalmat kaptam, amelyért nagyon hálás vagyok. Köszönöm a szép és kevésbé szép emlékeket, azt hogy tanulhattam és okulhattam; hogy lehetőségem nyílt egy kicsit kitekinteni a való világba megízlelve azt, hogy mi is vár rám.

Istvánfi Szilárd, gyakorlati éves

Fontos lépés volt továbbá, hogy rádöbbentem, hogy nem mérhető eredményekért kell hajtsak, hogy senki másnak nem kell megfeleljek csak az Istennek, és Ő nem kér többet mint amennyire erőt adott. Fantasztikus volt a légkör amit ott a plébánián éreztem. Igazi családomként gondolok vissza rájuk. Kitűnő barátságok alakultak ki, akármint az ottani sekrestyéssel. Továbbá hálás vagyok a Kötőzködőknek és a Kolpingosoknak, Pacsirtásoknak mindazért amit engedtek, hogy adjak és amit kaptam tőlük. Mindig is egy kellemes szerető emlékként marad meg számomra a gyergyói ottlétem.

De legfőbbképpen hálás vagyok a Fokoláré Lelkiségi Mozgalomnak, hogy megtanultam igazán szeretni. Ezért is határoztam úgy, hogy ezután egy évre elszeretnék menni a Mű városába Loppiánóba.

Nem hivatásbeli krízis vagy tisztázás céljából, és nem is mert szükséges, hogy pap legyek, hanem, azért hogy jó pap lehessek. Nagyon sok követendő példát illetve ellenpéldát is kaptam az év során mindkét helyemen. Tisztázódni látszik előttem, hogy Istent szeretném szolgálni az embereken keresztül, az emberek között.

Nem a plébániáról, hanem köztük léve. Nem a kőbevésett törvény hideg szavai, hanem a szeretet révén. Ehhez kérem Isten segítségét és az olvasók imáját. Itt még a végén de nem legutolsó sorban köszönetet szeretnék mondani évfolyamtársaimnak, legjobb barátomnak, és Palkó Ágoston tisztelendő úrnak akik segítettek amikor a legnagyobb szükség volt rájuk és segítségükre.

Elekes Szabolcs, gyakorlati éves

Gyakorlati évemet Gyergyószentmiklóson illetve Csíkszeredában töltöttem, illetve töltöm ami még hátra van.

Nagyon örvendek, hogy lehetőségem volt erre a tapasztalatokban gazdag évre.

Összeállította: Török Levente, II. éves

Az első félévet Máramarosszigeten töltöttem.

Lehetőségem nyílt látni, milyen dolgokkal szembesülhet egy pap, kik, mik várnak rá, mire is számíthat; hogyan lehet megoldani helyzeteket, eseteket orvosolni, milyen az, amikor az ember hittanórákat tart és próbál csendet tartani, de legfőképpen próbálna valamit átadni – nemcsak a hittanóra anyagából, hanem abból amit ő Istentől kapott. A hittanórák mellett temettem, áldoztattam és igyekeztem segítségére lenni a főesperesnek.

Második félévtől a Szatmárnémeti Szent Alajos Konviktusba kerültem, ahol feladatom inkább pedagógusi, nevelői jellegű volt. Itt mintegy 55-60 fiú és még vagy ugyanennyi lány van. A feladatom volt reggel 6 órakor kelteni, és este 10-kor fektetni a fiúkat, tanulási idők (szilenciumok) alatt csendet, rendet, fegyelmet tartani, hogy minden buktató ellenére bárki nyugodtan tudjon tanulni.

Itt esti punktát, szentségimádást tartottam, áldoztattam, bevezető gondolatokat mondtam.

MégIS

2010/1

21

g Igaz-e, hogy… ?

Hogyan mutaják be az Egyházat? u avagy az Egyház a médiában és a valóságban Bizonyára mindenkinek feltűnt már, hogy az utóbbi időben, mennyire szeret a média foglalkozni az egyházzal, főként a katolikus egyházzal. Nem véletlenül teszi ezt, s legtöbbször nem is a legjobb szándékkal. Mára már a határok úgy tűntek el, hogy nincs a világnak olyan része, amelyről ne tudnánk valamilyen hírt, nem történik olyan nagyobb esemény, hogy mi ne értesülnénk róla. Ezzel nincs is semmi baj, csakhogy a szabad vállalkozó szellemű világunkban egyre több újság, gombamód szaporodó tévécsatornák jelennek meg, s próbálják színesebbé tenni életünket. Ezek egymással versengenek a nézők, olvasók, hallgatók kegyeiért, s a legtöbb úgy próbál előnyhöz jutni, hogy kezdi kiiktatni az unalmasnak tűnő jó híreket. Az erkölcstelen és lázító események kerülnek mindinkább előtérbe: Minden jót, nyugalom!

Viszlát béke, lelki feltöltődés! Így válik központi témává az erőszak, a botrány.

Az Egyház szerepe nem változott az utóbbi kétezer évben. Jézus akaratából azt a célt szolgálja, hogy minden ember üdvözüljön, s általa a Szentlélekben eljusson az Atyához. Isten mindig ad pásztorokat nyájához, munkásokat az aratáshoz, hogy mindinkább biztosítsa az emberek számára a hozzá vezető utat. A szentmisében, a legszentebb imában, Krisztussal táplálkozunk, mert az Ő áldozata nem volt hiábavaló, állandó kapcsolatban vagyunk vele. A szentgyónás mindenki számára ott van, hogy a lelkünk ne maradjon bűnökkel terhelt, hanem Isten elé vihessük gyarlóságainkat, nehézségeinket. S Isten mindig felemel, új erőt ad, hogy keresztünket felvegyük, s nap mint nap hordozni tudjuk, mert nélküle semmi sem megy. Ha pedig azt hisszük, hogy saját erőnkből képesek vagyunk élni, akkor nagyon hamar észre fogjuk venni, hogy erőnk elfogy, s minden kicsúszik a kezünkből.

S mit látunk a médián keresztül az Egyházból? Kifakult templomok sokasága, botrányos életű papság, pedofil papok, akik elárasztják a közösségeket, – s persze az minden híradásból kimarad, hogy a világ pedofil ügyeinek 0,3% -a köthető a katolikus egyházhoz – bármilyen hiba megsokszorosítása, felnagyítása, s ez alapján jön az általánosítás: minden egyházi vezető ilyen.

Természetesen nem azt akarom kihangsúlyozni, hogy nincs a papoknak bűne, hanem azt, hogy a média, ha ugyanannyi híradást szánna a papság tevékenységének bemutatására, mint a botrányok hajszolására, akkor több emberhez juthatna el egy helyes egyházkép. Amíg valamit nem ismerünk meg, nem alkothatunk róla elhamarkodott véleményt.

Kívülről, távolról olyan Egyház tárulhat elénk, amely mindent csak tilt és mindent megkövetel. Holott egyéb

22

célja sincs, mint a jót előmozdítani, a szeretetet hirdetni. S minden jó fa megtermi méltó gyümölcsét: ezt igazolják a boldog házasságok, a hivatásukat megtalált emberek életei. Nem arról szól ez, hogy nincs szenvedés, áldozatvállalás, hanem arról, hogy ezeket hogyan kell felvállalni, ezeket hogyan kell életünkbe beleépíteni, Isten kegyelmét hogyan lehet felismerni, s élni vele.

Ezt csak belülről lehet megismerni, csak a szentségek által lehet megtapasztalni.

Többnyire a fiatalok használják a YouTube internetes video-csatornát, melyen még most is különösképpen kiemelt, s a legtöbbször megtekintett videó a Szentatyával kapcsolatosan az, amikor a karácsonyi szentmisén vonulása közben valaki zavart okozott. Az hogy mi a pápa üzenete hozzánk, mit tanácsol, mit akar mondani, alig ér el az emberekhez. Nagyon sokan már csak azért sem hallgatják meg szavát sem neki, sem püspököknek, sem papoknak, mert látják a katolikus egyház emberi arcát, abból is a legbotrányosabbat, s köszönik szépen, nem kérnek belőle. Holott mi ez a teljes Egyházhoz képest?

Szentatyánk írja: Isten nélkül nem tudja az ember, merre kell mennie, és nemegyszer annak a megértéséről is megfeledkezik, kicsoda is ő valójában.

(XVI. Benedek pápa Szeretet az igazságban kezdetű enciklikája, 78. pont).

Az Egyház ezért van: Istenhez vezeti az embereket, s segít nekik felfedezni, kik is ők valójában. Isten népe, s ennek szolgái nem azért vállalják hivatásukat ma sem, mert így kényelmesebbnek tűnő élethez akarnak jutni, hanem a lelkek üdvösségéért fáradoznak, ami igenis nagyon fontos, s nem szabad egy kézlegyintéssel elsétálni mellette. Isten ma is az Egyházon keresztül szeretetre szólít fel, ezt hirdeti. Mennyit látunk mi ebből?

Sajnos nagyon keveset, de hála Istennek ma azért vannak olyan adók is, olyan műsorok, amelyek tényleg szolgálati céllal működnek. Ők vigyáznak arra, hogy eljusson Isten híre azoknak is, akik otthon vannak, nem tudnak mindenhová eljutni. Ne tartsuk unalmasnak ezeket az adókat, műsorokat, honlapokat, mert ha ezeket megismertük, alakíthatunk csak ki valós képet arról az Egyházról, melyet a Szentlélek vezet, melynek megvan az isteni ragyogása, de az emberi arca is, melyet nem szabad elítélnünk, hiszen, bár mindenki törekszik arra, hogy jó legyen, nem lehetünk tökéletesek.

Ezért csodálatos Isten nagysága és szeretete, a bűnös emberhez irgalma, mert Ő nem a külsőt nézi, hanem a szívet.

Fanea József, III. éves

MégIS

2010/1

életünk g

(Képes) krónika Az idei szemináriumi kirándulásunk célpontjai Székelyudvarhely és környéke, Parajd, Marosvásárhely és Marosludas voltak.

2010. április 29. - május 2. között került megszervezésre az Érvek a papságért címet viselő nemzetközi tudományos konferencia Gyulafehérváron.

Lektor avatás: Barta Barnabás, Bene Kálmán, Bilibok György, Boga Norbert, Both László, Cseh Csaba, Drăghia Novița, Fanea József, Ferencz Gábor, Gál Hunor, György Imre, Hanuleac Tamás, Link Norbert, Lovász Vilhelm.

Május 28.-án Exc. Francisco-Javier Lozano bukaresti apostoli nuncius látogatt el hozzánk.

Az idén hat hatodéves kispap vett búcsút Intézetünktől. Az Úr szőllőjének munkásai lesznek.

MégIS

2010/1

23