Issuu

életünk

(Fény)képes krónika

A tavaszi OKET-et a kolozsvári KEL szervezte meg április 18-20. között „Légy hűséges!” mottóval. Péntek este a Sedes Sapientiae Mária-ikon jelenlétében imádkoztunk, szombaton pedig párhuzamos álternatív programok tették lehetővé a hűségben való elmélyülést. Lelkileg feltöltődve és a hűségben megerősödve térhettünk haza vasárnap a zárószentmise és búcsúzás után. Az idei lelkigyakorlatra (március 2-8. között) nagy előadóval és ugyanakkor lelkigyakorlat-vezetővel ajándékozott meg az Isten Balás Béla püspök úr személyében. Nemcsak azért, mert püspök, Kaposvár püspöke, hanem nagyon sok értékes tapasztalatát, amelyet pasztorációs munkája során összegyűjtött, olyan közvetlenséggel adta elő, hogy sokszor úgy éreztük, mi is szereplői vagyunk az eseményeknek. Annyi mindent megosztott velünk, hogy nem egy hétre, hanem egy fél évre való elmélkedés, és egy élet sem elég megvalósítani mindazt.

Idén szemináriumi kirándulásunk május 1-4. között volt, és körbeölelte egész Háromszéket. Ennek folyamán érintettük Fogarast és Medgyest, s több időt eltöltöttünk Brassóban és Kovászna megyében. A plébániákon úgy a plébános, mint a hívek, nagy szeretettel fogadtak. Feledhetetlen élményt jelentett számunkra minden egyes látogatás, amit Brassó négy plébániáján (Brassó-Bolonya, belvárosi plébánia, ferences templom és a Szent Kereszt Felmagasztalása plébánia), valamint Sepsiszentgyörgy Szent József, Szent Gellért és Krisztus Király plébániákon tettünk. Meglátogattuk még FelsőHáromszéken a kézdiszentléleki plébániát, Gelencén szentmisén vettünk részt a közel 800 éves Szent Imre műemléktemplomban, majd utunk során a mikóújfalusi és a sepsibükszádi egyházközségek vendégszeretetét is élvezhettük. A kirándulás során nem csak katolikus plébániákon voltunk, hanem kulturális és turisztikai szempontból sokra értékelt helyeken is megfordultunk. Lenyűgözött minket a brassói Fekete templom művészi és művészettörténeti értéke, a fogarasi vár és a Brán kastély több 100 éves korhű, sok jeles történelmi eseményt meglátott épülete és a Szent Anna tó elragadó természeti képe. Kirándulásunk nem csak pihenés volt, hanem tapasztalatszerzés és lelki feltöltődés is egyben.

MégIS

2008/1

mégis

Áldott, aki előre néz Agg szót beszélek, megtanuld: Ha még oly szép is volt a múlt, S az emlék édes, mint a méz, Vissza ne nézz! Ha még úgy el is kérkedett Az eke szarván két kezed, Ki hátrafordul, rég tudod, Az átkozott. Áldott, aki előre néz. Szellő szemedbe fütyörész, Forró a föld, piros a menny: Előre menj! Míg a jövendőnek bírod Szögezni márvány homlokod, Nincs addig darvadozni mért, Mi jön, ne kérdd.

Tartalom Képes krónika 2. és 23. oldal

Máriaként éljünk...

Kapcsolat-teremtés, -ápolás

6. oldal

A jó pap holtig tanul

7. oldal

In memoriam

8. oldal

Finom beállítások/Caritas

9. oldal

Az ember teremtése...

10. oldal

Krisztus lelkületét ápolni

11. oldal

nagyobb testvér... A tizenharmadik apostol

12. és 13. oldal 14. oldal

Lelkünkből

Régi bölcsesség: ami vár, Réges-régen megírva már Szíved piros redőiben, – De nem pihen.

15. oldal

A világnak Krisztus kell Krisztusi szabadság!

A rejtelmes redők alatt Izzik az Élő Gondolat, Amely öröktől örökig Munkálkodik.

16. és 17. oldal 18. oldal

Nem lehet...

19. oldal

Igaz-e?

Eredj és tárt szívvel fogadd, Amit diktál a pillanat. Cselekedd, ami rajtad áll. Nincsen halál.

4. és 5. oldal

20. oldal

Életünkről

21. oldal

Rejtvény

22. oldal

Sík Sándor

M é g I S – A gyulafehérvári kispapok lapja XII. évfolyam 1. szám. Megjelenik évente kétszer.

Minden kedves Olvasónknak kívánunk kegyelemekben és újult erőben való gyarapodást Egyházmegyénk 1000 éves fennállása alkalmából meghirdetett kegyelmi időben! Ünnepeljünk Szent Péter apostol buzdító szavaival: ÉLŐ REMÉNYSÉGRE (1Pét 1, 3) Boldog Új 1000 Évet!

Kiadja a

Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola. Felelős kiadó: Ilyés Zsolt Szerkesztik: Balla Imre, Bidiga Albert, Both László, Elekes Szabolcs (rendszergazda), Fábián Róbert Donát, Hajlák Attila-István, Link Norbert, Lukács László, Puskás Attila (főszerkesztő), Ráduly IstvánZsolt, Toman Zoltán. Elérhetőségeink: Postacím: RO–510009 Alba Iulia, str. Bethlen Gábor nr. 3 E-mail: megislap@yahoo.com, web: http://www.megislap.extra.hu Főhat. eng. szám: 782/1990, ISSN 1454–2684 Nyomta a GLORIA NYOMDA Kolozsváron. Az aláírt cikkekért szerzőik vállalják a felelősséget. A szerkesztők álláspontja nem feltétlenül azonos a szerzők véleményével.

MégIS

2008/1

lelkiség

MÁRIAKÉNT ÉLJÜNK A SZENVED Ő JÉZUS KRISZTUSSAL II. A Gyulafehérvári Egyházmegye Pasztorális terve alapján Máriaként élni azt jelenti, mint sebezhetővé válni Isten számára, érzékennyé válni a körülöttünk lévő világban. Ráérezni az Isten jelenlétére, egyesülni Istennel minden élethelyzetben, személyes igennel elköteleződni Mellette akarata megvalósításán keresztül. Egy természetfeletti érzékenységről van szó. Beengedni Istent az életembe, és elköteleződni mellette.

3. Ne csak tenni, hanem lenni is Isten számára. Hányszor csak teszünk! Az aktivizmus,– amit mondjuk, Istenért teszünk, – eltávolít a lényegtől. Annyira fontos, hogy tudjunk lenni Isten számára! Egyszerűen csak ráfigyelni, ráhangolni életünket és kérni áldását, kegyelmének pillanatát, amikor érezzük, hogy átölel, lehajol hozzánk, és mindennek értelmet ad.

Máriaként élni azt jelenti: fájdalmainkkal lelkeket szülni Isten számára, fájdalmainkat beépíteni életünkbe és megszülni Jézust önmagunk és közösségeink számára. A fájdalom nagy érték, főleg ha igazi mélységében meg tudjuk élni. Megélésről és nem túlélésről van szó. Tudni és elmélyíteni a szenvedés értelmét, szentté válásunk nyersanyagát felfedezni benne. Szent Pál így fogalmaz: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik…” (Róm 8, 28). A helyes, egészséges lelkiélet öt pontjáról beszélnek a lelki írók, amelyek a következők:

4. Megtanulni helyesen szenvedni. Máriaként élni nem könnyű, de ahhoz, hogy, ha bonyolult is életünk, zavaros ne legyen, Máriától megtanulhatjuk, hogyan élhetünk a szenvedő Jézus Krisztussal, megtanulhatunk helyesen szenvedni.

1. Önmagam megismerése és teljes elfogadása. Ez az első és legfontosabb. E nélkül nem lehetünk keresztények, e nélkül nem tudunk úgy élni, mint Mária. Elfogadni magam, és igazán megismerni. Mennyire nem ismerjük még magunkat! Nagy titok az életünk, Isten csodálatos titoksorozata. Életünk állandó titok, állandó meglepetés, mert Isten a meglepetések Istene, annyi mindent tartogat számunkra. Önmagam, korlátaim megismerése is nagyon fontos, mert ahhoz, hogy fejlődni tudjak Mária lelkületében, ahhoz, hogy Jézusra irányuljon teljesen az életem, nagyon fontos életem árnyoldalainak ismerése, hibáim, gyengeségeim megismerése és tökéletesítése a jóban. Teljesen el kell fogadjam magam, nagy kincs vagyok Isten számára, Isten örvend, hogy én Én vagyok, és nem más. Mert a szüleim csak egy fiút, vagy egy lányt szerettek volna, de Isten engem akart, az én személyiségemet… 2. Élő kapcsolatban lenni Istennel és egymással. Máriaként élni, azt jelenti, hogy élő kapcsolatban lenni Istennel és egymással. Egymással és Istennel. Minél élőbb a kapcsolatom az emberekkel, annál élőbb a kapcsolatom Istennel, minél inkább élő a kapcsolatom Istennel, annál élőbben tudom megélni mindennapjaimat felebarátaimmal. Egy kapcsolat akkor élő, ha dinamikus, aktív, ha kész az életét beépíteni valaki egy kapcsolatba. Máriaként élni annyit jelent, mint életünket beépíteni kapcsolatainkba a szolgáló szeretet jegyében. Imádságos lélekkel élni, és Istennek szentelni mindent.

5. Áldozatos döntések sorozatának meghozatala. Az élet minden pillanata döntés elé állít: Isten a fontos életemben vagy én… Minden nap áldozatos döntések sorozata. Minél több áldozatos döntést hozunk, annál inkább teljesedik ki bennünk Mária lelkülete, Krisztus élete. Ez az öt pont nagyon fontos, a máriás életnek is lényeges alapja. Az egyik nélkül nem beszélhetünk a másikról. Most pedig elmélkedjünk a negyedik pontról Mária lelkületében az Ő életpéldájából próbáljunk megtanulni helyesen szenvedni. Isten mellett elköteleződni, Istenre tenni egész életünket. Személyesen elköteleződni mellette azt jelenti: vállalni, felismerni, beépíteni és megélni szenvedéseinket. Konszekrált pillanatként megélni a szenvedést Mária lelkületében, Jézusban. Mária élete teljesen Jézusra irányult, Jézus volt számára a minden. Tudta, hogy ez az út amelyen jár nem más, mint Jézus útja. Élete nem más, mint Jézus élete, és ebből következik, hogy Jézus követése szenvedéssel, megpróbáltatásokkal jár. Minél élőbb egy kapcsolat, minél élőbb a szeretet, annál fájóbb. Az élő szeretet egyik jele a fájdalom… Tehát: minél élőbb a kapcsolatom Jézussal vagy a körülöttem levő világgal, annál több szenvedéssel kell szembesüljek. Amint az édesanya fájdalommal szüli világra gyermekét, ugyanígy mi is a fájdalmaink helyes megélése által „szülhetjük meg Jézust közösségeinkben, egyéni és családi életünkben a világ számára.” Máriás életünk titka: lelkeket szülni Jézusnak, fájdalmainkon keresztül megszülni a lelkekben Jézust. Nagyon nagy érték ma is mindenféle fájdalom, szenvedés, megpróbáltatás, kihívás…. Isten is ezer meg ezer módot választhatott volna megváltásunkra, de ő a szenvedést választotta. Tehát ebből is láthatjuk, hogy szenvedéseinknek isteni arcuk, jelentőségük, értékük és értelmük van.

MégIS

2008/1

lelkiség Ahhoz, hogy Mária szenvedésének a titkát meg tudjuk érteni, meg kell értenünk Jézus szenvedésének a titkát. A keresztre feszített és elhagyott Jézusra kell tekintenünk, aki nagy fájdalmában, kenózisában, elszenvedte a legnagyobb sötétséget az Istentől való teljes elhagyatottságot, amikor így kiáltott fel a kereszten: „Istenem, Istenem miért hagytál el engem?” (Mk 15, 34). Ez egy nagy sötétség, mélységes fájdalom Jézus lelkében. Jézus ebben a fájdalmában, ebben a pillanatban az emberiség és egyéni életem minden szenvedését magára vállalta és értelmet adott mindennek. Ezt az elhagyatottságot éljük meg mi is kisebb nagyobb mértékben, amikor a fájdalom bármely arca meglátogat. Úgy érezzük, hogy az Isten is elhagyott… közben értelmet ad minden szenvedésünknek, nehézségünknek… Jézusnak ebben a sötétségében benne van az én mindennemű fájdalmam, életem minden árnyoldala, nehézsége… Mit tegyek? Maga Jézus ad erre példát. Elhagyatottsága után így kiált fel: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet…” (Lk 23,46). Egy fordulat, mélységes bizalom… Mária mindezeknek az átélője, tanúja volt… Részesült ennek a titoknak mélységébe, és így lett teljes Istenbe vetett bizalma, és így értette meg igazából igenje értelmét és teljesítette odaadóan Isten akaratát. Ez máriás életünk alapja: a teljes Istenbe vetett bizalom, a teljes Istenre való hagyatkozás. Mária életének, szenvedésének a titka ez: Jézus titka…, amelyet Ő igazán megélt, megtapasztalt a maga mélységében. Mária a hűségesen kitartó, állhatatos, elkötelezett Krisztuskövető és Istenszerető. Máriaként élni ma, a XXI. században ezt jelenti: felismerni Jézus jelenlétét minden fájdalomban és nehézségben. S ha felismertem ezt a valóságos szeretetjelenlétet, akkor Máriával együtt így imádkozzunk: „Jézusom, te vagy számomra a minden, Te vagy az én egyetlen kincsem…” Megélni szenvedéseimben a „titkot”, a teljesen Istenre hagyatkozásnak valóságát. Odaadni mindent és felismerni Jézust, azt hogy semmi sem hiábavaló, mindennek van értelme, Isten mindent be akar építeni életünkbe Jézuson keresztül, Mária lelkületében. Nem elég mindent odaadni, hanem odaadottá kell válni, mint Jézus és Mária. Ők mindent odaadtak Istennek és az emberiségnek, vagyis nekünk, nekem… Máriaként éljünk a szenvedő Jézus Krisztussal! – ez minden keresztény ember küldetése és hivatása. Minden nap fel kell vennünk keresztjeinket, fel kell ismernünk Jézust kereszthordozásainkban. De ahhoz, hogy minden nap fel tudjuk venni, minden nap le is kell tennünk: „Atyám kezedbe ajánlom…” – ez ad erőt, hogy hordozzuk, és ne vonszoljuk keresztjeinket.

Kereszthordozásainkban ott van mellettünk a Boldogságos Szűzanya, és az ő erőt adó tekintete, mely Istenre hagyatkozásunknak, az Istenbe vetett bizalmunknak az alapja, elősegítője. Mindent Isten kezébe kell helyezzünk, mert amúgy is minden Isten kezében van. Isten mindennek értelmet adott. Életem minden helyzetében jelen van a Feltámadt Jézus, aki, ha kell, ma is velem együtt szenved, teljesen eggyé válik velem életem minden lép-csőfokán. A Feltámadás csírája van benne minden nehézségünkben. „A feltámasztás a kereszt isteni mélye, hiszen Isten végérvényesen odaadja magát az embernek, az ember pedig Istennek” – mondja Walter Kaspes bíboros. És mekkora mélysége van ennek a mondatnak. A feltámadásban kapta vissza a Fájdalmas Anya Szeretett Fiát, János a Barátját, a tanítványok Mesterüket, az Egyház misztikus teste a Fejét, a történelem az irányát… Máriaként élni a szenvedő Jézus Krisztussal azt jelenti, mint a Feltámadás titkában részesülni, átélni a Feltámadottal való találkozás mélységeit. Jézus feltámasztása nem pusztán Isten döntő eszkatológikus tette, hanem eszkatológikus önkinyilatkoztatása is. Itt lesz véglegesen és felülmúlhatatlanul nyilvánvaló, hogy kicsoda Isten: az, akinek hatalma átfogja az életet és halált, létet és nemlétet, aki teremtő szeretet és hűség, az új élet ura, akiben ezért minden emberi lehetőség összeomlása esetén is feltétlenül lehet bízni. Jézus feltámasztása a Jézus által hirdetett Isten országának kinyilatkoztatása és magvalósulása. Jézusnak a halottakból való feltámasztásával Isten a szeretetben hűségesnek bizonyult, és véglegesen azonosult Jézussal és az ő ügyével. A feltámadás és a feltámasztás annyit jelent, hogy Jézus immár teljesen és mindörökre az Atyának él (Róm 6, 9). Jézus Istennél van, Isten hatalmának és dicsőségének dimenziójában. Vagyis ez éppen nem eltávolodás a világtól, hanem az együttlét új módja: Jézus immár az Istentől érkezve és Isten módján van velünk. Képben kifejezve: Ő a mi közbenjárónk Istennél, folytonosan közbenjár értünk (Zsid 7, 25). Isten Jézus feltámasztásával és megdicsőítésével elfogadta azt, hogy Jézus másokért élt, és ezzel végleg békét és kiengesztelődést hozott a világnak. Jézusban és Jézus által fordul oda Isten szeretete végérvényesen minden emberhez. Ez a feltámadásnak a titka. Ez kellene átjárja életünket, hogy valóban Máriaként tudjunk élni a szenvedő Jézus Krisztussal a feltámadás fényében. Hajlák Attila–István, IV. éves

Cirenei Simon életében láthatunk egy nagy változást, egyesíti keresztjét Jézus keresztjével és megváltozik egész élete.

MégIS

2008/1

életünk

Kapcsolat-teremtés,-ápolás Ökumenizmus kapcsán Április 24. reggel 6 óra. Útnak indul a „csapat”. De minden olvasó felteheti, és bizonyára fel is teszi a kérdést: milyen „csapat”? Milyen útnak indulnak? A „csapat” a 2007. szeptember 4–9. között megrendezett ökumenikus találkozó önkénteseiről van szó: Ilyés Zsolt, Fábián Róbert, Vass Lóránd, Şcheianu Ciprian, Elekes Szabolcs, Magyari István, Irimiciuc Alin, Veres Stelian, Toman Zoltán. Önkéntesek, akik vállalták a spirituális atya vezetésével, hogy segítenek a liturgikus rendezvények szép és méltóságteljes lebonyolításában. De valójában hová is utaznak ezek az önkéntesek? Az ökumenikus találkozón részt vettek jászvásári kispapok is. Ezért az idei iskolai év kezdetén pár emberben felmerült az az ötlet, hogy a kapcsolatot és a barátságot elmélyítsük a jászvásári kispapokkal. Sok egyeztetés után április 24-én, reggel elindultunk Jászvásár felé. Útba ejtettük az udvarhelyi Kis Szent Teréz plébániát és Gyimesbükköt. Mindkét plébánosnak meg szeretném köszönni a szívélyes és kedves vendégszeretetüket. Késő délutánra megérkeztünk Bákóba. Templomokat látogattunk meg, és az első megállónk az a bákói kisszeminárium volt, ahol meg is szálltunk éjszakára. Az itteni elöljárók nagy odafigyeléssel és nagy szeretettel fogadtak minket. Célunk nem csak a kirándulás volt, hanem elsősorban a kapcsolat-teremtés, a kapcsolat-ápolás. A bőséges vacsora keretén belül sor került egy nagyon tartalmas beszélgetésre. Rengeteg kérdés hangzott el. Ebből is éreztem, hogy valahogyan keressük a kapcsolat-teremtést, a kapcsolat-ápolást. Másnap reggel (április 25.) közösen részt vettünk a kisszeminárium kápolnájában a szentmisén. A szentmisét követően kicsit körbe vezettek minket az intézetben, hisz a jelenlegi kisszeminárium a mostani helyén csak két éve működik. Addig a város központjában kapott helyet, de jelenleg különálló épületei egy nagyon csendes helyen kerültek megépítésre. Megköszönve hálás fogadtatásukat útnak indultunk a Jászvásári Teológiai Iskolaközpont felé. Útba ejtettük Lujzikalagort, Butea-t és Románt. Ezeken a helyeken olyan emberekkel ismerkedtünk meg, akik számomra azt mutatták és éreztették meg, hogy érdemes élni és életemet Istennek ajándékozni, és az ő szolgálatába helyezni magam. Estére megérkeztünk a Jászvásári Teológiára. A rektor atya szívélyes üdvözlése után, a prefektus atya kíséretében meglátogattuk a székesegyházat, ahol találkoztunk Nagyméltóságú és Főtisztelendő Petru Gherghel püspök úrral. A püspök atya bemutatta az új székesegyházat és a püspökséget. Hosszas beszélgetés után a püspök atya kifejezte örömét az iránt, amit mi kitűztünk magunk elé e kirándulás alkalmával. Szombat reggel (április 26.) közös zsolozsmán vettünk részt, amit a szentmise követett a teológia kápolnájában. Szombaton, kicsit elszakadva a szemináriumtól, a környéket látogattuk meg. Meg szeretnék említeni egyet azon helyek közül, melyeket felkerestünk a nap folyamán. Ez nem más, mint a Cacica zarándok-kegyhely. A plébános rövid bemutatása után ezt a nevet tudnám neki adni: „mini” Csíksomlyó. Ide is zarándokok ezrei látogatnak el minden év augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén. Itt nem csak román nyelvű szentmisék folynak, hanem lengyel és magyar nyelvű szentmisék is. Estére visszaérkezve a szemináriumba, a rektor atya jóvoltából és a spirituális atyánk kérésére egy szép estét tölthettünk el azokkal, akikkel együtt munkálkodtunk a

szebeni ökumenikus találkozón. Egy örömteli beszélgetés keretében bemutatták nekünk Jászvásár műemlékeit és a város jellegzetesebb épületeit. Az este egy nagyon jó beszélgetéssel fejeződött be, ahol felidéztünk emlékeket, és megosztottuk egymással gondolatainkat. Egy újabb pont, ahol megéreztük, hogy eredményes a látogatásunk. Kapcsolatot teremteni és kapcsolatot ápolni. Vasárnap reggel imával kezdtük napunkat, és együtt vettünk részt szentmisén az intézet kápolnájában. A vasárnapi szentmise nyitott mindenki számára. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy a hivők a város bármelyik részéről részt vehettek a szentmisén. Nem egy elzárt szentmise keretén belül ünneplik a vasárnapi legszentebb áldozatot. A szentmisét követően a rektor atya egy rövid beszélgetésre hívott meg minket. A beszélgetés alkalmával a rektor atya is megköszönte, és dicséretét fejezte ki mindaz iránt, amit el szeretnénk érni a kirándulás alkalmával. Újból jó volt éreznünk azt, hogy nem hiábavaló próbálkozásunk, kezdeményezésünk. A beszélgetés végén a spiri atya által megköszöntük, hogy e pár napra befogadtak minket, betekintést engedtek az ők életükbe, és jó szívvel fogadták a kapcsolat teremtését és annak ápolását. Csoportkép készítésével zárult találkozásunk. Fáradtan, de mégis pozitív élményekkel érkeztünk vissza vasárnap estére az Alma Mater-be. Máig élnek bennem azok az események, személyek, dolgok, melyeket megtapasztaltam az ottlétünk alatt. Bízom benne, hogy minden kezdetnek van folytatása, így ennek is lesz. Hogy még teljesebb legyen az élmények sokasága, egy utolsó tapasztalatot szeretnék megosztani a kedves olvasókkal. Este, mikor megérkeztünk, megcserren a telefon és egy ismeretlen szám hív. Egy jászvásári kispap érdeklődött utunk és megérkezésünk felől, hogy szerencsésen utaztunk-e és érkeztünk-e vissza szemináriumunkba. Úgy érzem, ez mindent elmond, és nem szükséges semmilyen magyarázat. Kapcsolat-teremtés, kapcsolat-ápolás. Nem utolsó sorban hálát szeretnék mondani a magam és a „csapat” nevében a mi spiri atyánknak, Ilyés Zsoltnak, aki vállalta ezt a fáradságos utat, és akinek valójában köszönhetjük ezt a kirándulást. Spirituális atya, köszönjük! Vass Lóránd, IV. éves

MégIS

2008/1

hivatás

„A jó pap holtig tanul” Élet a csemetekertben lyen jó ügyért, így vigasztalódván és egyben értelmet adván a nehézségeimnek. Fontosnak tartom, hogy bővítsem ismereteimnek körét, hogy nyitott és tájékozott legyek a világban történő események iránt, vagyis lépést tartsak a kinti történések sorozatával.

Ahányszor kilépek az intézet kapuján és megjárom magam a nagy világban, ismerősökkel, barátokkal találkozván érdeklődve teszik fel a kérdést, néha jómagam is: miért kell hét évet eltölteni a teológián? Mit lehet annyi idő alatt tenni? Mondhatom, néha nehezemre esik a sok magyarázkodás, hiszen nehéz olyan válaszokat adnom, amelyek meggyőzően kielégítik érdeklődésüket. Az igazat megvallva habár hosszúnak is tűnnek a szemináriumban töltött évek, szükségesek a kellő felkészültséghez, hiszen a frissen ültetett facsemetéket is egy jó ideig bekerítik, hogy ne zavarja meg semmi növekedésüket és erősödésüket. Úgy gondolom, hogy éppen így van ez a papképzést illetően is, hiszen a világ dolgaitól, zajától egy kissé visszavonulva bevezetődünk Isten országának titkaiba. Időközönként el-elgondolkodom afelett, hogy napjaimat mivel töltöm el, és hogyan töltöm ki azokat, hiszen mindennap valamivel közelebb kell kerüljek Istenhez, úgy élvén és dolgozván, hogy az Ő nagyobb dicsőségére szolgáljon. Ahogy a mondás is tartja: a jó pap holtig tanul, és mégis bután hal meg. E soknak tűnő idő hamar elszáll, csak azon veszem észre magam, hogy indulni kell, és még jó volna maradni, hisz úgy érzem még nem készültem fel egészen. Éppen ezért, arra törekszek, hogy Istennel való kapcsolatomat elmélyítsem, és az Ő országának hirdetéséhez szükséges tudnivalókat elsajátítsam. Naponta előadásokat hallgatva azon kapom magam, hogy más helyeken kalandozok, és akkor újra meg újra tudatosítanom kell magamban, hogy mire készülök, és kiért teszem mindezt. Néha a fáradságnak, hangulatnak is köszönhetően, nehezek ezek az újrakezdések, és ekkor szoktam ezt felajánlani Istennek, valakiért vagy valami-

MégIS

2008/1

Ugyanakkor próbálok nem megelégedni csak a kötelező tanulmányi anyag elsajátításával, hanem érdekeltségemtől függően igyekszem mellé olvasni, habár nem mindig sikerül. Ezt pedig azért tartom fontosnak, hiszen manapság már nem mindegy, mit és hogyan mondok el egy olyan közösségnek, amelynek nagyobb része egyetemi tanulmányokat végzett. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen tudományos és csak vallásos szavakat rakok egymás mellé, hanem azt egyszerűen, de érdeklődést keltve próbáljam elmondani. Néha arra leszek figyelmes, hogy azon vesződök magamban, hogy miért kell annyit szentmisére járni, miért kell éppen zsolozsmázni, hiszen Jézus figyelmeztet, hogy amikor imádkozunk ne szaporítsuk a szót. Mondhatom, könnyen rutinossá válhat az ima, éppen ezért próbálok jobban odafigyelni a szentmiseáldozatra, és mindig új erőt meríteni belőle. Erre próbálok figyelni a kötött közösségi imán is, de ez mellett ezeket felajánlom szeretteimért, egy jó ügyért és önmagamért. Számomra ezek a felajánlások teszik még erősebbé Istennel való kapcsolatomat, főként akkor, ha ezekre visszajelzéseket is kapok. De nem elég csak a programban előírt kötelező ima, hanem a személyes napi ebédutáni adoráció, és az esti csendes hálaadás, sőt a nap folyamán történő kis köszönetek is. Ezen alkalmakkor élem át igazán, hogy mennyire jelen van Isten az életemben. Olyan megnyugtató érzés csendben, kettesbe lenni Istennel, olyan, mint amikor leveszem a nehéz hátizsákot a hátamról, hogy megpihenhessek. Különös Istenélménynek számít az esténkénti Szentírásolvasás, amikor barátommal egymást váltogatva találomra kinyitjuk a Bibliát, azelőtt imádkozván azért, hogy a Jóisten szava által üzenjen, és így az Ő akaratát felismerhessük. De nem elég csak Istenre figyelnem, hanem a körülöttem levő társakra is, hiszen valahol egymásért felelősek vagyunk. Különben szeretek emberekkel beszélgetni, őket megismerni, és ha lehet valamilyen módon megajándékozni. Úgy gondolom, hogy már itt el kell kezdeni megtanulni emberekkel foglalkozni, egymást megajándékozni, és Istenbe vetett hitünkről tanúságot tenni. Mindezek után látszik, hogy van amivel foglalkozni, nincs idő unatkozni, de ugyanakkor sietni se, hiszen a kispap maga előtt látja a kitüzött célt, és próbálja szeretettel, örömmel, szabadon végezni munkáját Istenért – emberért egyaránt. Bidiga Albert, II. éves

in memoriam

A piros szegfűk üzenete Chiara Lubich derűs, imádságos és mélyen meghatott légkörben 88 évesen fejezte be földi utazását március 14én éjjel 2 órakor otthonában, Rocca di Papa-ban. Temetésére a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában került sor március 18-án, kedden 15 órakor. A szertartást Tarcisio Bertone bíboros államtitkár mutatta be. Mielőtt a Szentmise és az ezt megelőző búcsúztatók elkezdődtek volna, három fiatal lány három szál piros szegfüvet tett koporsójára. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit ábrázol, minek a szimbóluma ez a három piros szegfű. Fel tettem a kérdést, hogy miért nem kettő, vagy több? El kezdtem kutatni és egy nagyon mély és tanulságos, számomra mai napig is sokat jelentő írására találtam. Egy részletet idézek Chiara ezen gondolataiból: „Úgy tűnt, hogy Isten kitárt karral vár… Az áldozás előtt egy pillanat alatt rádöbbentem, hogy mit is teszek: azzal, hogy Istennek szentelem magam áthaladok egy hídon, a híd leomlik mögöttem, és soha többé nem térhetek vissza a világba. Az a pillanat, amikor felfogtam cselekedetem súlyát, hírtelen és rövid volt… Aztán a titkos öröm. Megházasodtam! Házasságot kötöttem Istennel! Úgy emlékszem, hogy futva tettem meg az utat hazafelé. Csak azért álltam meg, hogy közös ünnepünk jeléül három szál piros szegfüvet vegyek a keresztre Feszítettnek, aki a szobámban várt. Istennel kötöttem házasságot és Tőle mindent remélhettem...”

1943-ban alapította a Fokolár Mozgalmat, mely a világ 182 országában terjedt el, több mint két millió ember követi. Munkájának hatékonysága által, a mai katolikus világ egyik legjelentősebb személyisége, aki határozott és mély elkötelezettséget tanúsított az ökumenikus és vallásközi párbeszéd területén is. Élettapasztalata azt bizonyítja, hogy a szó szerint megélt evangélium a leghatékonyabb szociális forradalom. A három piros szegfű üzenete számunkra ez lehetne Chiara Lubich életének fényében: köteleződjünk el egészen Isten mellett, tegyük Őt életünkben az első helyre. Egész életünk irányuljon teljesen Jézusra, aki jelen van életünk minden lépcsőfokán, jelen van közöttünk, fájdalmainkban, a Szentségekben, az evangéliumban stb… Ne csak odaadjuk életünket Istennek, hanem váljunk odaadottakká. Chiara Lubich 2003-ban, hatvan évre élete nagy fordulata után így ír, s ma is ezt mondaná: „Mélyen megrendülök, ha csak egy pillanatra is belegondolok, hogy mi történt azóta: egy új nép született az Evangéliumból, és elterjedt az egész földön… A szívem hálát mond Istennek mindazért, amit nővéreimmel és testvéreimmel együtt láthattam, tapasztalhattam, fölépíthettem, és az ő segítségével egészen eddig élvezhettem. Szívből jövő köszönet mindenért, Istenem!” Hajlák Attila–István, IV. éves

Adj Uram végre örök harmóniákat! A halál lezár, és véglegessé tesz, ugyanakkor megnyit és átvisz bennünket az örökkévalóságba. Egy ember halála előtti utolsó tettei, mondatai, olyanná lesznek, mint amikor egy mozgó film utolsó kockái állóképpé változnak. A Papbácsi korházba szállitása hirtelen és gyorsan történt… mindannyian a felépülésén reménykedtünk. Most, hogy visszagondolok a Papbácsira és az ő egyéniségére, a vele eltöltött és talán hiányos időkre egy, Vas István vers jut az eszembe. A címe: Húsvéti ének a testről. „Az tudja, mi a test, aki szenved vele, Te tudod, Istenem, szenvedés Istene, Az embert, akinek testét itt felöltéd, Amit teremtettél, szereted, szeretted, Akkor is, mikor már vitted a keresztet”. Emberileg mi nem tudunk mit kezdeni a szenvedéssel és a halállal. Hitünk ad rá választ, hogy van értelme. A zsidókhoz írt levél szerzője mondja Jézusról: „Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett, és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki”. (Zsid 5, 8–10)

Az embert, aki boldog volt, nehéz szavakkal jellemezni, talán, amit el lehet mondani a boldog emlékű Papbácsiról az, hogy érzékeny lelkületű ember volt. Az egyszerűséget kereste és nem a feltűnőséget, Krisztus papja volt és a jutalmát már megkapta. Köllő Tibor, a Kisszeminárium prefektusa, így vall a Papbácsiról: „Ő az a boldog ember, akit az evangélium emleget, akire rámondható a nyolc boldogság minden kitétele. Mert bár lélekben síró, szelíd, irgalmas, tisztaszívű és békességszerző, ő volt az igazán boldog a nehézségek ellenére…röviden méltatva elmondhatjuk róla , hogy egy kivételes, mellőzött elhanyagolt tehetség”. A feltámadás reményében búcsúzunk tőle, ugyanakkor szomorúak is vagyunk elvesztése miatt, de a kettő nem zárja ki egymást. Szent István diakónust, amikor megölték „istenfélő emberek megadták neki a végtisztességet és igen megsíratták”. (ApCsel 8, 2) A Papbácsi egyénisége, emléke örökre megmarad, szomorkodásunk oka, hogy akit szeretünk és elvesztünk, a hiányát érezzük – így van ez a Papbácsival is. Egy szép hivatás, kitartás, hűség, fájdalmak után a Papbácsi a keresztre feszítettre nézett és elindult. A többi az Isten titka. Csíki Szabolcs, II. éves

MégIS

2008/1

lelkigyakorlat/szeretetszolgálat

Finom beállítások Minden ember életében a megtérés egy nagyon fontos pillanat. Ez azt jelenti, hogy teljes egészében Isten felé fordulunk. Azonban az életünk folyamán néha-néha eltérünk a felvett iránytól és ezért fontos időnként megnézni a paramétereket, megállapítani a meghibásodásokat és kijavítani ezeket. Ezt a célt szolgálja a minden évben visszatérő egy hetes lelkigyakorlat, amikor csendben, őszintén szembenézünk önmagunkkal, és úgynevezett finom beállításokat végzünk az életünkben és az Istennel való kapcsolatunkban. Fontos felfedeznünk, hogy hol repedt meg egy vezeték, ahol kiszivárog az Istentől jött kegyelem, hol pazaroljuk el, hol nem használjuk fel eléggé, hogy munkánk és életünk magasabb hatásfokon működjön. Az idén nagy előadóval és ugyanakkor lelkigyakorlatvezetővel ajándékozott meg az Isten, Balás Béla püspök úr személyében. Nemcsak azért, mert püspök, hanem nagyon sok értékes tapasztalatát, amelyet pasztorációs munkája során összegyűjtött, olyan közvetlenséggel adta elő, hogy sokszor úgy éreztük, mi is szereplői vagyunk az eseményeknek. Annyi mindent megosztott velünk, hogy nem egy hétre, hanem egy fél évre való elmélkedés, és egy élet sem elég megvalósítani mindazt. Volt minden abban az anyagban, amely – mint a végén kiderült – 15 év szorgalmas munkájának összegyűlt tapasztalata. A hét elején rádöbbentett arra, hogy milyen nagy felelősség papnak lenni, milyen nagy dolgot választottunk, és nem mindegy, hogy hogyan éljük majd meg. A pap saját szívében lehetőség, Isten kezében meglepetés, ajándék a világnak. Ezt úgy sikerül meg-

valósítanunk, ha figyeljük a Mestert, ahogyan Ő tette, amikor köztünk volt, és figyeljük bensőnkben, hogy most mire indít. Csak készülődjünk örömmel és tervszerűen, őszintén szembenézve önmagunkkal, mert az őszinte élet belülről árad. Az ima segítségével, a tisztulás útjától a lélek sötét éjszakáján keresztül el kell jussunk az egyesülés útjához. Beton atya valóban betonból öntött nekünk alapot, amelyet, ha figyelembe veszünk, ráhelyezzük életünket, és aszerint éljük hétköznapjainkat, biztos, hogy Istennek kedves és hűséges munkatársaivá válunk. Meddig járunk még a nedves, korhadt, csúszós és bizonytalan cölöpökön? Azokon, amelyeket magunk gyártottunk a bűneinkkel, számítgatásainkkal, adagoló szeretetünkkel, tartaléklángon élve, éppen csak amennyi szükséges. Ha nem tudunk változni, hogy olyanná váljunk, amilyennek Isten akar, akkor senki még a kutyáját se bízza majd ránk, nemhogy a lelki üdvét! De van remény mindig változni. Gondoljunk csak arra, hogy Jézust milyen emberek vették körül, tudniillik az apostolok, az úgynevezett legjobb barátai. Péter megtagadta, Júdás elárulta, Jakab és János jobb előkelő helyet akartak biztosítani maguknak, Tamás kételkedett benne, Saul üldözte. Csak miután találkoztak a Feltámadottal, tudtak vállalni mindent, még a halált is. Reménnyel kell eltöltsön minket is, hogy ha nekik sikerült, az Ő segítségével mi is meg tudjuk tenni amit kér tőlünk. Ennyi. Köszönöm! Lukács János, II. éves

Caritas Gyakran találkozunk olyan különböző szociális esetekkel, mint az idősek elhanyagolása, sokgyerekes szegény családok, olyan emberek, akik nem tudnak beilleszkedni a társadalomba vagy éppen a társadalom, szorít ki őket. A Szentírásban azt olvassuk, hogy bármit is teszünk a kicsinyek közül eggyel, legyen szó bezárkózottakról, éhezőkről, szomjúhozókról, betegekről, szegényekről, azt Őérette teszitek. A Caritas szervezet azokat pártfogolja, akiket a Szentírás, mint „kicsinyeket” említ Jézus, arra bátorít bennünket, hogy pártoljuk fel azokat, akiknek nehezebb az életük. Mint önkéntes besegítő, volt alkalmam bepillantani egy olyan világba, amelynek arcát sokszor nem látjuk, vagy nem akarjuk meglátni. Olyan embereket látni, akiket gyermekeik, rokonaik már rég elfelejtettek. Szomorú életet élnek, de reményeiket még nem veszítették el. Olyan emberekről van szó, akik bezárva élnek lakásaikban és teljesen egymagukban. Tavaly megrázó élményben volt részem. Nők Napján virággal köszöntöttük az idős hölgyeket. Beszélgettem velük, és akkor tapasztaltam meg, hogy mennyire fáj nekik az emberek részéről való meg nem értés. Az idős hölgyek arról meséltek, hogy egyedül érzik magukat, mivel már szinte senki nem látogat el hozzájuk. Ez nagyon fájó, mert valamikor sokat áldoztak a gyermekeikért. Milyen nagy dolog például anyaként szeretni. Rengeteg példát találunk rá. Hálával köszönték, hogy meglátogattuk őket, és hogy beszélgettünk velük. Mindannyian boldogok voltunk. Újra mosolyt csaltunk orcáikra. Sok hátrányos helyzetű ember, vívódik szociális helyzettel. Nekünk, pedig lehetőségünk adódik rajtuk segíteni. Minden ember szívében ott él a tennivágyás. Vannak, akik megteszik, vannak, akik nem. Mint keresztény emberek adjunk példát erre! Irimiciuc Alin, IV. éves

MégIS

2008/1

teológia

Igaz-e az ember teremtése, vagy...? Referátum az őstörténet mondanivalójáról Az ember teremtése a Szentírásban mindjárt az első oldalakon az ún. teremtéselbeszélésben található meg. A mai egzegézis (szentírásmagyarázat) teremtéselbeszélés fogalmával szemben az őstörténet kifejezést használja, ez ugyanis jobban kifejezi mondanivalóját ennek a szentírási résznek, ugyanis ez a leírás eseményekre is utal, mégis modell értékű. Mit jelent ez? Egészen a legújabb időkig az Egyház szó szerint értelmezte a Szentírásnak ezt a részét, így vele együtt az ember teremtését is. A tanítóhivatal a Pápai Biblia Bizottságon keresztül nyilatkozott a Teremtés könyvében elbeszéltek történetiségéről. 1909-ben a bizottság válasza a teremtéselbeszélés „szó szerinti történelmi értelmét” csak általánosan a részletek érintése nélkül vallja. Az 1948-as nyilatkozat már közelebb áll az „őstörténet” fogalmához. És azt mondja, hogy a teremtéselbeszélés esetében olyan alapigazságokról van szó, amelyek „az üdvtörténet alapjául szolgálnak, és képes nyelven vannak elbeszélve”. A Szentírás e részében két teremtéselbeszélés kapcsolódik egymáshoz: a Papi kódex és Jahvista szöveg. A papi kódex Ter 1,1–31 Leírása a fogság idején történhetett. A J-tól eltérően a P a kozmosz megteremtésének csodálatos isteni tettei alapján közelíti meg az embert. Isten igéje rendet teremt a káoszban, hatására a szerves valóság fokozatosan kialakul a szervetlenből. Isten az embert a papi kódex szerint a hatodik napon teremtette, egy napon az állatok teremtésével. A második esemény, az ember teremtése, az elbeszélés csúcspontja. Az isteni szándék kifejeződik, az alkossunk embert mondatban, amely az isteni közösség visszhangja. Az emberi nemet a „maga képére” alkotja meg. Ennek az kérügmának negatív mondanivalója, hogy az ember nem Isten, hanem csak képe Istennek. Pozitív tanítása, pedig az, hogy Istennek különleges szándéka volt az ember megalkotásánál, többnek akarta őt, mint a világ egyéb teremtményeit. Az ősi közel-Keleten a királyt gyakran nevezték az Isten képmásának, és az Isten hatalmával volt felruházva, itt a királyi nyelvezetet alkalmazzák az emberre. Ez ellentétben van a mezopotámiai kozmogóniának, ahol ugyanis az embert rabszolgaként ábrázolják. Ebben a formában részese a három feladatot magába foglaló áldásnak: sokasodnia kell, és be kell töltenie a számára adott életteret, „uralma alá kell hajtania a földet” és jó pásztorként uralkodnia kell az állatokon. Az ember feladata, hogy kultúrát teremtsen, és így kövesse a Teremtőt. Az ember Isten képmása, Isten szobra, tehát Isten hatalmát képviseli, amikor uralma alá hajtja a természet lényeit és erőit. Ez a tény a szövetség Istenét tisztelő népet figyelmeztette, hogy az első szövetségkötés maga a teremtés volt: Isten fölajánlotta, hogy az emberen keresztül érvényesíti különleges jelenlétét és hatalmát a világban, és ezt ahhoz a föltételhez kötötte, hogy az ember tevékenykedjék, hajtsa uralma alá a földet. Valószínűleg a nőknek az ókorban szokásos elnyomása ellen való tiltakozásképpen teszi hozzá a szöveg, hogy férfinak és nőnek teremtette Isten az embert. A szexuális

különbség a fennmaradás emberi módja. Egymás iránti szeretetük is hozzá tartozik az istenképiséghez; ahogy az ember megbecsüli saját képmását, olyan szeretettel nézi Isten az ő egymásrautaltságukból és egymás megbecsüléséből adódó istenképiségüket. A Jahvista szöveg Ter 2, 1–25 A J őstörténet földközi-festői szimbolika segítségével nyilatkozik az emberi létről, a bűnről, és a kegyelemről. Az emberről, mint kétnemű lényről beszél. Az első embert Ádámot az adamah-ból (héber kifejezés, jelentése: földből levő, általános értelemben: ember) formálja meg, azaz a szántóföldből, amelyhez visszatér, mivel halála után felbomlik. A földet azonban meg kell „művelnie” és meg kell „őriznie”. Az ember sajátos viszonyban áll Istennel. Isten (héber: Jahve) az élet leheletét közvetlenül beléleheli az ember orrába, s ez magasan az állatok fölé emeli őt. Az állatokkal egyrészt rokon, másrészt különbözik tőlük. Uralkodik rajtuk: nevet ad nekik. Isten észrevétele, hogy nem jó a földből lett teremtménynek egyedül lennie, egy hozzá illő segítőtárs megteremtéséhez vezet. Az állatok nem bizonyulnak megfelelő társnak, és ez egy sokat mondó célzás, amely előkészíti az asszony teremtését. Az asszonyt nem a földből teremti, hanem magából a férfiból formálja meg az Isten, és ez megmagyarázza a férfiak és a nők egymásiránti szexuális vonzódását. A férfi és a nő viszonya – a korban forradalminak számító módon – egyenrangúságon alapszik. A nő a férfi számára „hús a húsából”, azaz a legközelebbi rokona. Ezért – és ez a patriarchális erkölcsök fejtetőre állítását jelenti – a férfi hagyja el apját és anyját, hogy a nőhöz kösse életét. Teológiai mondanivalók Mint már láttuk, a leírás képei mögött a teológiai mondanivalókat kell keresni, és ezeket pontosan el kell különítenünk azoktól a kijelentésektől, amelyek fizikai, biológiai, általában természettudományos kérdésekre vonatkoznak. Arról azonban csak kora természettudományos elképzelésének és irodalmi előadásmódjának megfelelően szól a Szentírás, hogy hogyan ment végbe az ember teremtése. Kétségtelen, hogy Isten az első ok (causa prima), aki általában nem közvetlenül, hanem teremtett okok közbeiktatásával (per causas secundas) működik. Ez történt az ember teremtésénél is? Vagy pedig a bibliai leírás korának és sok későbbi évszázadnak értelmezése szerint közvetlen teremtésre kell gondolnunk? Ezt a problémát abból az elvből kiindulva kell megvizsgálnunk, amit már 1893-ban leszögezett a ,,Providentissimus Deus” kezdetű pápai enciklika: természettudományt nem akar tanítani a Szentírás. A sugalmazott szöveg ebből a szempontból nem múlja felül a korabeli felfogást és világképet. A teremtésrendről semmivel sem tud többet mondani, mint amit abban a korban tudtak róla. Az új abban a vallási szemléletben van, ahogy az embert és a világot Istennél fennálló kapcsolatban szemlélni kell.Az emberiség koráról sem közöl semmit a kinyilatkoztatás. Annak megállapítása, hogy mióta él ember a földön a tudomány körébe tartozik. Magyari István, IV. éves

MégIS

2008/1

élő szóban

Krisztus lelkületét ápolni Isten a szíveket vizsgálja fejezetében magyarázza mit jelent az élet a lélekben: átmenet a halálból az életbe, a fiúság, az igazság Lelke, a Lélekben való vágyakozás és az egész mindenség megszabadítása. Krisztus lelkületében élni még azt is jelenti, hogy engedjük a Szívéhez hasonlóvá alakítani szívünket. Isten ismeri a szívünket, belelát a szívünkbe (Lk 16, 15), s Ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága (Róm 8, 27). Lukács evangéliumában arról beszél, hogy Jézus látta, milyen gondolatokat forgatnak szívükben az apostolok. Istennek megvan az a képessége, hogy olvas a mi szívünkben, belelát és ismeri a szíveket.

Az a tény, hogy Krisztus lakik szívünkben, utat nyit a Vele való bensőséges kapcsolathoz. Élnünk kell ezzel a lehetőséggel. Szólhatunk Hozzá, hallgathatunk Őrá, imádhatjuk, szerethetjük Őt, aki szívünkben él. Jézus a búcsúbeszédében elmondja, ha osztozzunk új életében, szívünk nem nyugtalankodhat többé, hiszen az Atya házában sok hely van (Jn 14, 1–2). A Jézussal való élet vezet az Atyához, mert ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14, 6). Nyilvánvaló, ahhoz, hogy ezt a lelkületet ápolni tudjuk, elsősorban „szentül kell tisztelnünk Krisztust a szívünkben” (1 Pét 3, 15), éreznünk kell a vágyódást Isten szeretete iránt és azt, hogy egyedül csak ő az, aki életünket teljessé teheti. „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt ”. (Fil 2, 5)

Krisztus eljött, hogy új életet adjon, és Szent Pál látta a következményeket. Így ír: „Korábbi életmódotokkal ellentétben vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg lélekben és érzületben, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Istenhez hasonlóvá alkotott, megigazult és valóban szent teremtmény. (Ef 4, 22–24) Részletesebben kifejtve ez áll: „Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a Lélekben való közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek, és közös lelkesedéssel ugyanarra törekszetek. Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból, inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt”. Itt elsősorban a hit és a szeretet egysége jut kifejezésre Krisztusban.

Íme egy példát találunk arra, hogy mit kell és mit nem kell megtenni ahhoz, hogy Krisztus lelkületében jó keresztények legyünk. Szent Pál a Római levél 8.

MégIS

2008/1

Isten naponta elhalmoz kegyelmeivel, hogy felemeljen bennünket, és életének örököseivé akar tenni. A Mennyek országát csak Krisztus lelkületével lehet elérni. Krisztus nagy feladatokat bízott ránk.

Első és legfontosabb feladatunk az, hogy keressük az Atyát a mindennapi életünkben. A Szentírás példabeszédeinek mondanivalóját ma is felfedezzük. Én személyesen sokszor megtapasztaltam azt, hogy az Úr munkálkodik bennem, és azt, hogy mennyire akarja az én üdvösségemet. Ő megerősít bennünket az Egyházban, képessé tesz arra, hogy fel tudjuk fogni tervének mélységét, szeretetének lényegét. Ha azt a lelkületet ápoljuk magunkban, mely Krisztus Jézusban volt, akkor Isten az ő teljessége felé fog vezetni minket. Lisieux-i Kis Szent Teréz szavai szolgáljanak bátorításul kedves olvasóink számára: „Az én mennyországom az, hogy érezzem magamban a hasonlóságot Istenhez, aki Mindenható Leheletével megteremtett engem. Az én mennyországom abban lelem, hogy mindig jelenlétében maradok, hogy Atyának szólítom Őt, s én gyermeke maradok”. Puskás Attila, III. éves, főszerkesztő

visszatekintés

„nagyobb testvér” búcsúzik Egeli Ferenc prefektus atya ...a szakítás fájdalma és az új kihívással szembeni félénk izgalom voltak az uralkodó érzések bennem a szemináriumi prefektusi kinevezés hírére... 1. Milyen érzések voltak önben, mikor prefektusnak nevezték ki a szemináriumba? Immár 7 éve, hogy a megboldogult Reizer Pál püspök atya közölte velem, hogy a gyulafehérvári szemináriumba kértek engem prefektusnak, és ő át is fog engedni szemináriumi szolgálatra. Erre a bejelentésre első reakcióként próbáltam „rugdalózni az ösztöke ellen”. Elsősorban arra hivatkoztam, hogy a püspök úr ismeri a természetemet, és jól tudja, hogy a szigorúság – ami a prefektusnál egyik alapkövetelmény – meglehetősen távol áll tőlem. Aztán arra apelláltam, hogy csak két évvel azelőtt kaptam kinevezést, hogy két kisebb közösség plébánosa és a nagykárolyi katolikus líceum hitoktató – lelkivezetője legyek. Ezt a kettős beosztásomat nagyon megszerettem, és akkorra kezdtem úgy igazából belejönni ebbe. Azt is felhoztam a maradásom melletti érvként, hogy az iskolának, főleg a diákoknak nem tesz jót, ha ilyen rövid idő után cserélik a tanárukat és tisztijüket. Példának említettem, hogy az az osztály, amelynek két éve lettem az osztályfőnöke, most éppen az érettségi előtt kell ismét egy új osztályfőnökhöz szokjon. Tehát az érveim inkább a maradás mellett szóltak, mert a két kis közösséget és a líceumot együttvéve nagyon megszerettem, és szívem szerint inkább velük szerettem volna maradni. De azt is elmondtam a püspök atyának, hogy nekem Gyulafehérvárral semmi bajom sincs. Őszintén kifejeztem, hogy van bennem egy kis félsz a teológiával szemben, mert öt éves papként „zöldfülűnek” érzem magam a papneveléshez, de ezen túl nincs ellenemre a szemináriumi szolgálat sem. Úgymond kicsinek éreztem magam ehhez az új és komoly kihíváshoz, de elmondta, hogy rábízom magam a teológia tanári karának, a gyulafehérvári érseknek és a püspökömnek a döntésére.

megértés és a megértetés embere kell legyen. Azt tartom helyes metódusnak, hogy igyekezzem megértetni a kispapokkal a szemináriumi élet (napirend, programok) értékeit és értelmét. Azt szeretném, és annak látom értelmét, hogy magukévá tegyék azt az értékrendszert és látásmódot, amely a szemináriumi szabályzat lényege és a papi élet irányelve is egyben. Ha mindezt sikerül a sajátjukká tenniük a kispapoknak, akkor a szabályzat belülről fogja vezetni őket, és nem valami külső korlátnak fogják azt látni. Ehhez persze azt is fontosnak tartom, hogy én is igyekezzek megérteni a kispapok gondolkodásmódját. Kezdettől fogva kértem és szorgalmaztam, hogy bizalommal forduljanak hozzám, ha valamiben nehézségük van. A kispapok viselkedésében tapasztalt hiányosságokat, kihágásokat is először mindig igyekeztem az illetővel megbeszélni, megtudni, hogy mi volt az illető elgondolása, indoka, amikor azt úgy tette, és nem az elvárt módon. Először mindig a meggyőzés eszközéhez nyúltam, s csak ha ez nem vezetett eredményhez, akkor nyúltam – kényszeredetten – a büntetés fegyelmező eszközéhez. Most több év távlatából bevallom, hogy ez a módszerem elég sok csalódásnak lett a forrása, mert főleg eleinte – sokszor kellett tapasztalnom, hogy a meggyőzésnek ezzel a finom módszerével nehezen lehetett meggyökereztetni az elvárásokat egyik – másik kispap viselkedésében. Másodéves prefektusként az egyik hatodéves kispap azt mondta erre a módszerre, hogy ők ebből nem értenek szót, velük csak a büntetések eszközével lehet elérni valamit. De – mivel a nevelő hosszú távra kell tekintsen, hisz az életnek nevel – a csalódások ellenére is remélem, hogy hosszú távon a meggyőző módszerem elhozza a belátást a kispapok ill. a már „nagy” papok fejében, s nem voltak útszélre hulló magvak a sokszor hangoztatott elveim.

Egy mondatban: a szakítás fájdalma és az új kihívással szembeni félénk izgalom voltak az uralkodó érzések bennem a szemináriumi prefektusi kinevezés hírére. 2. Mit jelent ön számára prefektusként részt vállalni a papnevelésben? A prefektusi megbízatás számomra azt jelenti, hogy a jövendőbeli Krisztus-mutatók és nevelők nevelője kell legyek elöljáró -és tanártársaimmal közösen. Szerintem a prefektus az a „nagyobb testvér” a kispapok számára, aki együtt van velük állandó jelleggel, kísérőként és segítőként áll mellettük, és amolyan útjelzőként mutatja, hogy merre kell haladniuk. Ezért szerintem alapjaiban hibás a rendőrnek beállított prefektus – kép, mindamellett is, hogy a prefektus jó értelemben véve a rend őre, felvigyázója és elősegítője kell legyen. Szerintem a büntető fegyelmezés helyett a prefektus sokkal inkább a

MégIS

2008/1

visszatekintés 3. Hogyan barátkozott meg az itteni légkörrel? Az itteni beilleszkedésem egészen könnyű volt. Egyrészt nagyjából ismerős volt az itteni élet, hiszen – kispap ugyan nem voltam itt, de – a kétévnyi kántoriskolás időszakom alatt valamelyest betekintést nyertem a teológia életébe. Még akkor is, ha annak idején nem laktunk egy udvaron a kispapokkal, hisz akkor a Kántoriskola „iskolai” része a püspöki palota egyik szárnyában volt, a bentlakásunk pedig a Jerikó épületének egyik részében. Másrészt megkönnyítette a megbarátkozást a tanári kar barátságos befogadó készsége. Életkortól függetlenül mindegyik tanártársam kollegiálisan, közvetlenül és segítőkészen fordult felém. Nagyon jó papi közösséget találtam megérkezésemkor a teológián, s ez nagy segítséget jelentett az itteni szolgálatra való ráhangolódásban. 4. Hogyan értékeli az itt töltött éveket? Örülök az itt töltött 7 évnek, és hálás vagyok érte. Ez a hét év azt mondhatom, hogy a papságom második megalapozása volt. Szellemi oldalról a tanítás révén jobban elmélyültem a teológia egyes tárgyaiba, elsősorban azokba, amelyeket tanítottam (liturgikába, homiletikába, valláspedagógiába, Krisztus misztériumába és a metodológiába). Lelki oldalról is megerősítést adott a teológiai élet. Prefektusként lehetőségem volt együtt végezni a lelki programokat a kispapokkal, a punktákat és a lelkigyakorlatokat kivéve, amelyek a kispapok lelki életének „intim részei”, amit nem akartam prefektusi jelenlétemmel megzavarni. Bevallhatom, hogy papként korábban egyik helyemen sem volt lehetőségem olyan rendezett beosztással végezni a lelki élet gyakorlatait, mint itt a teológián. A szemináriumban eleve adva van a napirenddel a programok beosztott időrendje. Ezt a kispapok többnyire megkötöttségnek veszik, és inkább csak „elszenvedik.” Majd később fognak rájönni, hogy ez a beosztott napirend sokkal inkább támasz, mintsem korlát, amiért hálásnak kell lenni, nem pedig zúgolódni ellene. 5. Miben látja a különbséget a plébánosi szolgálat és prefetusi hivatal között? A plébánosi szolgálat jóval sokszínűbb, mint a prefektusság. A plébános mindenféle korosztállyal foglalkozik, a plébániai közösség egészének a lelki irányítója és felelőse. Sokszor a szoros értelemben vett papi feladatok mellett mással is kell foglalkozzon (javítások, építés, ingatlan – és földügyek, esetleg gazdaság, anyagi dolgok és adminisztráció). Ennek a sokoldalúságnak megvan a nehézsége, de a szépsége is. A nehézsége az, hogy átfogó figyelmet igényel, és sokszor szinte szét is szakítja a plébánost a sokféle tennivaló. A szépsége az, hogy mindez az élet alapvető sokszínűségéhez tartozik. A sokféleség pozitívumához tartozik, hogy a plébános valódi értelemben „mindenkinek mindene”. Az emberek mindenféle ügyükkel fordulnak hozzá, ha megvan a közvetlenség a plébánosban. A prefektust ezzel szemben hajlamosak a kispapok fegyelmezőnek, „rendőrnek” tekinteni, akinek csak a jobbik arcukat mutatják, és a dolgaik egy részét rejtegetik előle. Persze a prefektus hozzáállásától is függ az, hogy ez valóban így van-e? Ha a prefektus csak ellenőrnek és számonkérőnek tartja magát, akkor valóban így fognak hozzá viszonyulni. Ennek kizárására ajánlja a szeminárium elöljárói szabályzata, hogy: „A szemináriumi prefektus a papnövendékek nevelésében a rossz

MégIS

2008/1

megelőzésének módszerét követi. Ezért sokat van együtt a növendékekkel, mint idősebb testvér és igazi jóbarát.” 6. Hogyan látja a közeljövőt? A közeljövőről egyelőre semmi konkrétumot nem tudok. Annyi bizonyos, hogy valamelyik szatmári egyházmegyebeli plébánián leszek plébános. Ennél többre nem kérdeztem rá a püspökömtől. Prófétai szemem pedig nincs (sajnos), s így ennél többet nem látok a jövőből. 7. Hogyan fogadta a püspök úr döntését? Eleve rábíztam a püspökömre a szolgálatom helyére vonatkozó döntést. Nyíltan elmondtam neki már a püspökké szentelése utáni első behatóbb beszélgetésünkkor, hogy én nem fogok helyezést érintő kéréssel fordulni hozzá. Annak idején nem kértem, hogy a szemináriumba és a teológiára helyezzenek, és a jövőben sem fogom soha kérni se azt, hogy hagyjon itt, se azt, hogy helyezzen máshová. Azt is elmondtam, hogy ennek az oka egyszerűen az, hogy nem stílusom a helyezkedés. Persze azt is feltártam, hogy bár én jól érzem magam a szemináriumban is, de szívesebben lennék egy plébánián, mert a hivatásom felébredése óta mindig azt terveztem, és arra vágytam, hogy egy falunak a plébánosa legyek. 8. Mit üzen nekünk, kispapoknak? Először is köszönetet mondok nektek azért, hogy prefektusként is a barátotokká fogadtatok, és őszinte bizalommal fordultatok felém. Volt alkalom, hogy fiatalos csínytevéssel találkoztam részetekről, de többnyire a jóra törekvő útkereséseteket tapasztaltam. Nagyon sokszor igazi segítőtársaim voltatok a prefektusi teendőimben és a közös cél munkálásában. Mindezeket szívből köszönöm. Másodszor szeretnék bocsánatot kérni tőletek, a mostani kispapoktól és az egykoriaktól is, mindazért, amivel megbántottalak esetleg benneteket. Talán volt, amikor nem voltam eléggé együttérző veletek, s a megértés helyett a magam elgondolását erőltettem rá valamelyikőtökre vagy a közösségre. Bizonyára volt eset, amikor nem magyaráztam meg eléggé, hogy mit miért várok/várunk el tőletek, hanem csak „behajtottam” rajtatok a szabályt. Sajnos biztos volt, amikor nem figyeltem oda rátok és a gondjaitokra, hanem felületes, vagy érzéketlen voltam. Mindezek most visszatekintve fájdalommal töltenek el, és a megbocsátásotokat kérem miattuk és minden más megbántásért is. Harmadszor pedig – üzenetként – arra bátorítalak benneteket, hogy maradjatok meg Krisztus „iskolájában.” Ő a Mester, Ő a példakép, s ezért a szemetek mindig rajta legyen. 9. Egy meghatározó élmény, az itt töltött évekből? Külön nem tudok kiemelni egy meghatározó élményt. Számomra élmény és életemnek egyik kedves része volt az itteni hét év a maga egészében, s ezt minden részletével együtt őrzöm az emlékeimben. Kérdezett: Link Norbert, I. éves

lelkiség

A tizenharmadik Apostol Isten kiválasztott eszköze XVI. Benedek pápa ünnepélyes vesperást vezetett a római Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában 2007. június 28-án. A szertartás során meghirdette a Szent Pál jubileumi évet, a népek apostola születésének kétezredik évfordulója alkalmából. A jubileumi év 2008. június 28-tól 2009. június 29-ig tart. E jubileumi év alkalmából szeretnénk megemlékezni folyóiratunkban Szent Pál apostolról. Ki is volt Ő tulajdonképpen? Aranyszájú Szent János igazságát építette és önmagáért élt. Felismerte, hogy úgy magasztalja őt, mint aki számos angyalnál és életének abszolút módon szüksége van új irányra. Pál főangyalnál is nagyobb. Dante Alighieri Divina apostol tehát ettől kezdve már Krisztusból és Krisztusban Commedia című művében szintén arról ír Szent Lukács él, ezentúl már nem saját magát keresi és építi. Ez tehát nyomán, hogy Isten kiválasztott eszköze volt. Mások a az új igazság és az új irány, amelyet az Úrtól kaptunk a „tizenharmadik apostolnak” nevezték, hiszen meghívását hit által. magától az Úrtól kapta, sőt az „első az Egyetlen után” névvel illették. Jézus után ugyanis ő a kezdeteknek az a Súlyos kihívásnak érezte a pogányok Istenhez való személye, akiről a legtöbb információval rendelkezünk. eljutásának kérdését, ahhoz az Istenhez, aki a keresztre fesSzent Pál héber neve Saul volt, és a diaszpóra zített és feltámadt Jézus Krisztusban minden embernek zsidóságához tartozott, mivel az Anatólia és Szíria között kivétel nélkül felkínálja az üdvösséget. Ezért Pál annak a fekvő Tarzusz városából származott. Egészen fiatalon célnak szentelte életét, hogy megismertesse ezt az Jeruzsálembe ment, hogy alaposan tanulmányozza a evangéliumot, az örömhírt, amelynek célja, hogy mózesi Törvényt „Gamáliel rabbi lábainál.” Egy kiengesztelje az embereket Istennel, és egymás között. Pál kemény mesterséget is megtanult, a sátorkészítést, amely az első perctől kezdve megértette, hogy olyan való-ságról a későbbiekben lehetővé tette számára, hogy személyevan szó, amely nemcsak a zsidókra, vagy emberek egy sen gondoskodjon saját fenntartásáról, bizonyos csoportjára vonatkozott, anélkül, hogy a helyi egyházakat terhanem egyetemes értékű, mivel Isten helte volna ezzel. mindenki Istene. Utazásainak kiindulópontja a szíriai Antióchia egyháza Döntő volt számára, hogy megismerje volt, ahol a görögöknek hirdette az azokat a közösségeket, amelyek Jézus evangéliumot. Itt született a „keresztanítványainak vallották magukat. tény” kifejezés is, ami annyit jelent, Tőlük értesült az új hitről, amelynek „Krisztus – hívő”. Innen utazott középpontjában nem annyira Isten Ciprusba, majd több ízben Kis – Ázsiátörvénye, hanem a keresztre feszített és ba, végül Európába. Pál apostolkodása feltámadt Jézus személye állt, akinek a során nem hiányoztak a nehézségek, nevéhez fűződött a bűnök bocsánata. amelyekkel bátran és Krisztus iránti Mint buzgó zsidó, elfogadhatatlannak, szeretetből nézett szembe. Világos, hogy sőt botrányosnak tartotta ezt az Szent Pál nem tudott volna szembenézni üzenetet, ezért kötelességének érezte, a nehéz és olykor reménytelennek tűnő hogy üldözze Krisztus követőit, még helyzetekkel, ha nem hitt volna egy Jeruzsálemen kívül is. Az Apostolok abszolút értékben, Jézus Krisztusban. Cselekedeteiben olvashatjuk, hogy Krisztus szeretete sürget minket, abban a jelen volt István vértanú megkövezésé-nél, és helyeselte meggyőződésben, hogy, „akik élnek, ne maguknak a diakónus elleni ítéletet. Pál tehát előbb találkozott az éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt.” egyházzal, mint Jézussal. Az egyházat üldözve, magát Jézust üldözte. A 30-as évek elején éppen a damaszkuszi Pál apostol tanításának jellemző vonása az, hogy kölúton következett be, hogy Sault – szavai szerint – csönös kapcsolatba állítja Krisztust és a keresztény embert. „magához ragadta Krisztus”. Az apostol leveleiben nem A Krisztus és a köztünk lévő különbség ellenére Pál szerint csak látomásról, hanem megvilágosodásról is szól. Arról a keresztény ember életének van egy misz-tikus összetevőír, hogy Isten akaratából, Isten meg-hívására lett apostol, je is, amely azzal jár, hogy azonosul Krisztussal, Krisztus mintha hangsúlyozni kívánná, hogy megtérése nem saját pedig a hívő emberrel. Ebben az értelemben Pál odáig gondolatai fejlődésének eredménye, hanem isteni közmegy el, hogy szenvedéseinket is úgy határozza meg, mint belépés, kifürkészhetetlen isteni kegyelem gyümölcse. a Krisztus szenvedéseiben való részesedést. Attól kezdve, mindent, ami azelőtt értéket jelentett számára, paradox módon elvetett érte, és „szemétnek tekAz apostol a legmagasabb rendű tanúságot teszi, amikor intett.” Attól a pillanattól kezdve minden energiáját életét áldozza fel Néró császár idején Rómában, ahol kizárólag Jézus Krisztus és Evangéliuma szolgálatába földi maradványait őrzik és tisztelik. „A népek apostola állította. Ezért érthetjük meg, hogy miért volt olyannyira vezessen minket születésének 2000 éves évfordulóján, jelen Pál gondolataiban, szívében és tevékenységében az óvjon és segítsen előrehaladni, Krisztus misztikus egyház. Pál valójában, mielőtt megtért volna, nem állt testének tagjai között alázatosságban és őszinteségben távol Istentől és a törvénytől, sőt hitbuzgó volt egészen a egységet keresni.” (XVI Benedek pápa homiliájából, fanatizmusig. A Krisztussal való találkozás fényében 2007 június 28.) azonban megértette, hogy korábban saját magát, a saját Toman Zoltán, II. éves

MégIS

2008/1

lelkiség/ajánló

Az Úr adjon nektek békét! Szent Ferenc szellemisége A rendalapítás kezdetén, amikor Szent Ferenc ment valahová egy testvérrel, aki az első tizenkettő egyike volt, a testvér így köszöntötte az úton és a földeken lévő embereket: „Az Úr adjon nektek békét!” „Ez az, amit keresek, amire szívem vágyott” – amikor ezt kijelentette Assisi Szent Ferenc, akkor 1208 Szent Mátyás apostol ünnepe volt. A szentmisén azt a szentírási részt olvasták fel, mely az apostolok szétküldéséről szól, (Lk 9, 2-6) Ekkor találta meg élete értelmét, mostantól minden ami az életében történik ennek a megvalósítása, konkretizálása. Ruházatát habitusra és kordára cseréli. Elkezd prédikálni, nyolc társa lesz. Később, amikor a jelképes 12-es számot elérik, néhány egyszerű szóval leírja azt, ami az Evangélium révén összeköti őket. Az így létrejött Regulát a testvérekkel együtt elviszi Rómába, hogy a pápától kieszközölje az egyházi jóváhagyást. Az egyházi jóváhagyás azonban csak úgy nyerhető el, ha az anyagi létfeltételek biztosítva vannak. Ferenc nem tud semmiféle garanciát felmutatni, csak egyedül Istent. Jelenlétét azzal indokolja, hogy közössége Isten műve – Isten az alapítója, szülője az evangéliumra épülő új életformának. Az általa összeállított Regula nem más, mint az életforma meghatározása: a hármas fogadalom, az evangélium szerinti élet és a római szentegyházban való élet. A Regula nem más, mint keret, amely a világ dolgaival összemosódott életeket szabályozza. Alap, amelyre a keresztségben ránk hagyományozott örökséget lehet építeni. Assisi Ferenc élete tanúság volt Jézus életéről, aki az út,

az igazság és az élet. Ő nem az apostolok életét utánozta, nem akart újítani, csak Krisztust akarta követni. Teljesen alávetve magát az Egyháznak engedelmességet ígért a pápának. III. Ince pápa meg akarta újítani és tisztítani az Egyházat, és felismerte azokat az erőket, amelyek a szegénységben és a vándorprédikációs mozgalmakban értékesek. Ő az, aki a pápai hatalmat csúcspontra juttatta. Hatalmának teljességét erkölcsi felelősséggel hordozta. Ezért volt nyitott arra, hogy Assisi Ferenc feladatát elfogadja. Ferenc érveléseinek a pápa engedett. Ettől kezdve „Urbi et orbi”, a városban és az egész világon énekelhetnek a jóságos Istenről és prédikálhatnak a tereken. Az a tűz és feszültség, amelyet Jézus hozott Szent Ferenc életébe, 800 év után is ott kell lobogjon a kisebb testvérekben. Ha így törekszünk élni, már egyedül keresésünk által is bebizonyíthatjuk, hogy él az Isten, hogy Jézus Krisztus az Úr, hogy a Szentlélek az Erő, aki ösztönöz minket. Így válhatunk a hitébresztés, az imádság és az Evangéliumhoz vezérlés eszközévé, mind saját magunk, mind azon emberek számára, akik életük értelme után kutatnak. fr. Sebestyén A. Albert OFM

E g y b őr d z s e k i s p a p v a l l o m á s a i Guy Gilbert: Et si je me connfesais

Pap bőrdzsekiben? Mi az hogy! De nem ám holmi farsangi jelmez e „szerelés”! Guy Gilbert csaknem negyven éve a párizsi külvárosok és az alvilág mélyéről menti ki fiatal védenceit, azokat az utcai suhancokat, akiket aztán munkatársai segítéségével egy emberibb élet reményével és ösvényein kísér tovább. Öltözete annak jele: közösséget vállal a rábízottakkal. Még oly súlyos bűneik, hibáik durva felszíne mögött is mindig látja a megsebzett, szeretetre éhes embert. E hetvenkét éves ősvagány az evangéliumi hit és tisztaság harcosa. Önéletrajzi kötete magával ragadja az olvasót. Felkavar, megdöbbent, reményt ébreszt, olykor pedig kizökkent lelkiismeretünk nem egyszer olcsón megszerzett nyugalmából, miközben kirajzolódik előttünk egy velejéig mai, hűséges katolikus pap alakja, akit jól bevált skatulyáink egyikébe sem tudunk belegyömöszölni. Új Ember „Szerintem a halál nagyszerű találkozás lesz azzal, akit annyira szerettem a földön és aki engem szeretett. Azoknak, aki pörölnek a halállal, csak annyit mondok: az élet legnagyobb kalandja a szeretet.” Guy Gilbert

MégIS

2008/1

életünk

A világnak Krisztus kell Kettesével tanuságot tettünk Szemináriumunk kispapjai 2008. április 11–13. között, Hivatások Vasárnapja alkalmából különböző plébániákra mentek ki kettesével, hogy tanúságot tegyenek hivatásukról, valamint elbeszélgessenek a fiatalokkal. Közülük néhányan beszámolnak élményeikről és tapasztalataikról: K OVÁCS K ÁROLY , IV. éves A legfontosabb éltető erő a szeretet. Ez annyira igaz, hogy Isten Szeretetnek nevezi magát Szent János evangéliumában. Készülve a Marosvásárhelyi belvárosi plébániára (Keresztelő Szent János), nem sejtettem, hogy ilyen nagy szeretettel, figyelmességgel fogadnak a lelkipásztorok és a hívek. Nekem, friss akolitusnak, szükségem volt önbizalomra a hívek szolgálata terén, és meg is kaptam a hittanórák, szentmisében való szolgálatok és a fő beszélgetések alkalmával. Prédikáció alatt izgultam, de ahányszor ránéztem az emberi arcokra, látva a figyelmüket, szeretetüket, mindig egy fokkal nyugodtabb lettem, így egészen személyesen sikerült beszélnem a hivatásom történetéről. Jó volt látni és tapasztalni közöttük, hogy igénylik a papot, szükségük van rá, és szeretik, akkor is ha ez a pap nem a legjobb képességekkel van megáldva. Megtanultam ezen a hétvégén, hogy az őszinteség és a közvetlenség az emberekkel szemben, a legfontosabb. Hálát adok Istennek a kapott jókért, hogy fejlődhettem – élmény volt kitekinteni a világba. B AJKÓ N ORBERT , II. éves Hivatások Vasárnapján, Szebenbe mentünk. A fogadtatás nagyon szívélyes volt a főesperes és a káplán részéről. A fiatalokkal is sikerült kapcsolatot teremtenünk. Szebenben szentmiséken is részt vettünk, amelyeken Málnási Demeter diakónus prédikált, Balla Imre, valamint én olvasmányokat olvastunk. Hittanórákat is tartottunk, de sajnos kevés fiatal jött el. A hittanórán a hivatásról és a Jó Pásztorról beszéltünk, ugyanakkor egy Power Point-os vetítést mutattunk be Isten szolgája, II. János Pál pápáról. Minden nagyon jól telt, és reméljük, hogy Isten segítségével, majd az elvetett mag meghozza gyümöl-csét, és Szebenből is fog születni papi hivatás. L UKÁCS L ÁSZLÓ , IV. éves Tanúságot tenni mentünk – tanúságot hivatásunkról. Úti célunk Torja volt: társam, Mihály Zoltán diakónus leginkább Feltorján szolgált, én pedig Altorján. Kértem az Urat, segítsen minket, hogy valóban Őt hirdessük, Neki szerezzünk dicsőséget, ne magunknak. Azonban a Sátán se hagyta magát, ugyanis vonatkésés miatt mi is késtünk a péntek esti fiatalok találkozójáról, de mi nem csüggedtünk, amiben segített a fiatalok kedves fogadtatása és a mi lelkesedésünk is. Az ott töltött két nap megerősített engem hivatásomban, és úgy érzem, hogy mi is tudtunk adni valamit a fiatalokkal, az elsőáldozásra, bérmálásra készülőkkel, az V–VIII. osztályosokkal való találkozókon, és a híveknek. Fő témánk a Jó Pásztor volt, akire figyelve és hallgatva nem tévelygő juhokká, hanem tanúságtevő keresztényekké válhatunk. Ez mindnyájunk hivatása: tanúságot tenni Krisztusról – ez korunk missziójának lényege! Én hiszem, hogy jelek és

tanúk voltunk e két nap alatt azok számára, akikkel találkoztunk, és akik hallgattak minket – Isten dicsőségére. R ÁDULY I STVÁN , V. éves Hivatások vasárnapja alkalmával Fazakas Leventével Petrozsénybe mentünk, hogy az ottani fiatalokat megszólítsuk, és ha éreznek egy szemernyi papi hivatást, akkor bátran vállalják, mert ez is pont olyan szép hivatás, mint a házasélet. Nem túlzok akkor, amikor azt mondom, hogy Isten varázslatos helyre vezetett minket, ahol csodálatos emberekkel találkoztunk, és a hála szavai jönnek ajkaimra, amikor Varga Rezső plébános atyára és Táncos Levente atyára gondolok. Péntek este már lehetőségünk nyílt a fiatalokkal való találkozásra az ottani Caritas épület termében. Szerény véleményem szerint többször is el kellene induljunk ilyen útra, mert két nap valami kevés az elmélyítésre.

V ERES S TELIAN , VI. éves A Jó Pásztor (hivatások) vasárnapján, Maróshévízen voltunk Puskás Attilával. Nyitott szívvel figyeltünk Jézus Krisztusnak, a Jó Pásztornak a szavára, és azért imádkoztunk, hogy a fiatalok meghallják követésére szóló hívását, és ne féljenek Istennek szentelni életüket. A prédikációban bátorítottuk a híveket, hogy olyan egyéni és családi életet kell élnünk, hogy keresztény tanúságtételünk által a fiatalok meghallhassák Isten hívó szavát. Imádkoznunk kell a fiatalokért, hogy készséggel vállalkozzanak Isten és embertársaik szolgálatára. Jézus egykori felszólítása talán sohasem volt olyan időszerű, mint napjainkban: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra” (Lk 10, 2). K ISS E NDRE , V. éves Menni és tanúságot tenni Jézus Krisztusról, hirdetni az örömhírt, akár alkalmas akár alkalmatlan időben – így tudnám összefoglalni a hivatások hétvégéjét, amelyet Hölgyes Palival Csíkcsicsóban töltöttünk. Találkoztunk a gyerekekkel, akik nagy érdeklődéssel hallgattak, és bátran kérdeztek. Részt vettünk egy keresztelőn, este pedig találkoztunk a fiatalokkal. Vasárnap a szentmiséken, együtt imádkoztunk a hivatásokért. Azt tapasztaltam ezen a hétvégén, hogy nagy szüksége van ránk a világnak. Az emberek vágynak arra, hogy legyen egy jó pásztoruk, aki Isten szívdobogását hallgatja, és azt mondja el a rábízottaknak. Tehát felelősek vagyunk. Személyesen azzal a gondolattal tértem vissza, hogy megéri az Úr szőlőjében dolgozni.

MégIS

2008/1

életünk B ENE TAMÁS , IV. éves Hiticaş Valentin Macedon és én az Arad-Mikelakai közösséget látogattuk meg a Hivatások Vasárnapja alkalmából. Számomra nagyon felemelő volt azt látni, hogy az emberek mennyire számítanak ránk, mennyire várják azt, hogy mint papjuk, közöttük szolgáljunk. T ÓTH ATTILA – L EVENTE , III. éves Nagyon nagy öröm volt számomra ez a vasárnap. Ennek elsősorban az az oka, hogy a régóta óhajtott vágyam teljesült: egy kis bepillantást nyerhettem a plébánia életébe, és tudomást szerezhettem az ott folyó eseményekről. A szombati hittanórák, valamint a vasárnapi szentmisén való tanúságtevés mellett számomra a fiatalokkal való találkozás volt a legnagyobb élmény. A plébános részéről megtapasztalhattam, hogy hogyan lehet a pap a fiatalok számára jó nevelő, barát és néha nagyon jó játszótárs. Az ott történt beszélgetés a hivatásról mély tapasztalat volt mindannyiunk számára, hiszen hosszú idő óta nem gondolkodtam el hivatásom fölött ilyen alaposan. Engem ez nagyon megerősített, és remélem, másoknak is segítségére lehettem. Hálával tartozom az Istennek, valamint a nagyszerű plébánosnak és a kedves tasnádi híveknek, hogy lehetőségem nyílt ezt megélni. FARKAS E RVIN , IV. éves Nagy öröm volt számomra, hogy Húsvét IV. Vasárnapját, vagyis az egyház által elnevezett Hivatások Vasárnapját Marosvásárhelyen tölthettem. Tapasztalatokban és élményekben meggazdagodva tértem vissza Gyulafehérvárra a szemináriumba. A fő téma, amiről a hittanórákon és a Szentmise prédikációiban hallani lehetett: a hívatás. Elfogadni azt az ajándékot, amit Isten készített számunkra. Nemcsak papi vagy szerzetesi hivatásról van szó, hanem minden egyéb hivatásról. Isten mindenkit megáldott egy kiváló hivatással, amit majd számon is fog kérni. Arra próbáltuk ösztönözni, hogy ne utasítsák vissza ezt az ajándékot. Az ember a világ számára egy csillag, amely hivatása által fényt visz a világba. Mindannyian csillagok vagyunk. Azt az élethelyzetet, környezetet, amelyben élünk, szebbé tehetjük. A mi papi hivatásunkat megerősítették csupán azzal is, hogy szeretettel és érdeklődéssel fogadtak. Bármilyen hivatásban is, de mindent, amit teszünk, Isten nagyobb dicsőségére tegyük! H USZTIG R ÓBERT, III. éves Húsvét IV. Vasárnapja, azaz Hivatások Vasárnapja jobban telt, mint azt elképzeltem. Hittanórát tartottam kispaptársammal a hittan teremben összegyűlt gyermekeknek és játszottunk is. Meglátogattuk később a melki apátsághoz tartozó intézet fiataljait is. Nagyon jól éreztem magam. Továbbá részt vettem egy esküvőn is. Vasárnap a reggeli Szentmisén tanúvallomást tehettem hivatásomról. Ami még különösen jólesett az, hogy jobban megismertem néhány papbácsit. Nagyon jó élményekkel tértem vissza. B IDIGA A LBERT, II. éves Annak ellenére, hogy csak másodéves vagyok, lehetőség adódott már az idén tanúságot tennem hívatásomról a székelykeresztúri egyházközségben. Nemcsak szóbeli tanúságtétel, hanem a gyerekeknek tartott hittanóra és a szombat esti ifjúsági óra szembesítettek azzal, hogy mit

MégIS

2008/1

jelent gyakorlatba ültetni mindazt, amiről tanúságot tettünk barátommal. Jó volt megtapasztalni, hogy mit is jelent az ifjaknak a hivatás, meghallgatni azt, hogy ki-ki hogyan készül, vagy hogyan éli meg azt az életformát, amelyre meghívást kapott. A fiatalokkal való beszélgetés folyamán, kiderült, hogy milyen papokat szeretnének a jövőben, amely számunkra egyben figyelmeztetés, hogy miként készüljünk a papi szolgálatra. Reméljük, hogy az ott töltött idő és beszélgetések gyümölcse megérik, és mindnyájan megtalálják Istentől rendelt hivatásukat. H ÖLGYES P ÁL , V. éves Nagy kíváncsisággal indultunk útnak április 11-én Székelyföldre, hogy hivatásunkról életünkről beszéljünk ott, ahol majd papként is esetleg kell szolgáljuk az embereket és Istent. Színes hétvégénk volt, hisz nemcsak egy egyházközségben fordultunk meg, hanem Székelykeresztúrtól Kápolnásfaluig, Gyimesektől Fel -és Alcsíkig több plébániára ellátogattunk. Végül pedig Csíkcsicsóban „sátoroztunk” le. Nagy József plébános szeretettel fogadott, és mindenben a segítségünkre volt. Hittanórán a III. osztályos gyerekek eszméletlen kérdésekkel bombáztak, kezdve a vegyes házasságoktól a szektákig. Nagyon csodálkoztunk, hogy ekkora gyerekeket már ilyen kérdések is foglalkoztatnak. Persze a papsággal járó kérdések sem maradtak el. Szombat este kevés fiatallal találkoztunk, de csodás kis találkozó volt. Vasárnap a szentmiséken próbáltunk az embereknek beszélni a hivatásunkról, életünkről. Kíváncsian figyeltek és hallgattak végig mindent, szinte köhögés nélkül. Érdemes volt kimenni, mert megtapasztalhattuk, hogy várnak minket az emberek, várják a papot, szükségük van Krisztusra. Hálát adunk az Istennek, hogy elmehettünk, és együtt lehettünk egy kis ideig is Isten népével, akiknek majd mi is szolgálni fogunk. I STVÁNFI S ZILÁRD , III. éves Pénteken és szombaton hittanórát tartottunk, majd vasárnap tanúságot tettünk. Lenyűgöző érzés és hitetetlen öröm volt azt tapasztalni, hogy mennyi tűz, lelkesedés, kíváncsiság van a 8–9.-es fiatalokban. Kezdetben feszült volt a hangulat, de néhány vicc után hamar feloldódott. Sok fiatal számára nem világos, hogy miért lesz valaki pap, amin nem is csodálkozom, mert bevallom őszintén, nem könnyű megfogalmazni. Olyan ez, mikor a virágmagtól megkérdezik, miért lett belőle virág vagy a naptól, hogy, miért sugározza fényét, egyet azonban biztosan állíthatok: ugyanúgy nőttem fel én is, mint bárki más. Semmiféle érdemem nem volt, hogy papi pályára hívott az Isten. Ő közeledett hozzám, és talált meg engem. Ezen a hétvégén is csak azt tudtam mondani, mint a kedves olvasónak is, hogy: Ő az az Isten, aki magával ragad téged. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”. A beszélgetések során rájöttek a fiatalok, hogy a hivatás ugyanolyan ajándék, mint bármely más foglalkozás. Vasárnap délután imádságos lelkülettel távoztunk, buzdítván mindenkit, hogy imádkozzanak hivatásokért, mert „az aratnivaló sok, de a munkás kevés”. Ezt kérjük a kedves olvasótól is! Egy hittel elmondott imádság csodákra képes! Összeállította: Link Norbert, I. éves

tudomány

Krisztusi szabadság! Szent Pál apostol és a sztoikus filozófia Dr. Kovács F. Zsolt, nagyváradi püspöki titkár, 2008. február 18. és március 1. közötti időszakban opcionális kurzust tartott, amellyel azt célozta meg, hogy rávilágítson az apostol szavai mögött rejlő kulturális behatásokra. Az előadó a Szilágy megyei Kárásztelken született. Teológiai tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kezdte, majd a Pápai Gergely Egyetemen folytatva 2004-ben szentírástudományból doktorátust szerzett. Szent Pál alaposabb megértéséért elengedhetetlen, hogy a tanulmányozó el ne tekintsen a kor és a megelőző korok társadalmi, kulturális, eszmei áramlataitól. Feltehetjük a kérdést mindannyian, akik a Szentírást olvassuk, hogy hogyan és miért tudott ez az apostol ilyen jelentős eredményeket elérni. Mi rejtőzik a háttérben? A személyiségénél kezdődő vizsgálódásból is látszik, hogy nem akárkivel állunk szemben, hanem egy zsidó vallási hagyomány kereteiben nevelődött, de ugyanakkor széleskörű görög műveltséggel rendelkező géniusszal, aki oly módon ötvözte a kettőt, hogy méltón nevezhetjük a Nemzetek apostolának. A görög sztoikus filozófia rendkívül erős befolyással bírt a születendő őskeresztény Egyházra, valamint az egész Mediterrán térség világnézetére. Elkerülhetetlennek bizonyult a megkeresztelése e gondolkozás bizonyos részének, amely által az isteni kinyilatkoztatás szétfeszíthette a kulturális határokat, és szíven üthette a nem zsidó kultúrájúakat is. Felvetődik számunkra az ebből fakadó kihívás és feladat, hogy megfejtsük és megértsük a görög-római eszmerendszert, amelyben a páli levelek születtek. A sztoikus filozófia megszületését is számos dolog befolyásolta. A Perzsa Birodalom bukásától, a Görög Birodalom felemelkedéséig megannyi társadalmi változás ment végbe. Ezek mindegyike befolyásolta a szellemtudományos élet kialakulását. Az ember új módon való értelmezésével elindul az első szekularizációs folyamat: „Minden mértéke az ember”(Protágorász), és a szép, a jó, a gazdagság életideálja kerül az előtérbe. A Nagy Sándor féle birodalom Kr.e. 333 után biztosítja az egész ismert világ kulturális egységét, amelyet hellenizmusnak nevezünk. Ebben a világegységben általános jellemző jegyek figyelhetők meg: azonos nyelv, kultúra, életmód, a mértéktelenség ethosza, határtalanság és emberi szorongás (kétség, pesszimizmus). Ezt a negatív emberi hangulatot hívatott oldani a sztoikusfilozófia. A gondolkodást nagyban befolyásolta a determinisztikus fizika, amely által az ember nehezen talált rá szabadságára. Az ember is a világban folyó folyamatok láncolatának része. Akkor válik és érzi szabadnak magát a

sztoikus ember, ha a természetnek megfelelően cselekszik. A személy kívülről kapja az impulzust, amely lehet jó vagy rossz, és közvetlen cselekvésre ösztönöz, de attól lesz a cselekedet jó, ha az akarat megegyezik a természetben is, és az emberben is jelen lévő ősprincípiummal. A szabadság kérdéskörébe belejátszott, az a tény, hogy Epiktetosz tett egy mélyszántású megállapítást: vannak dolgok, amelyek az ember hatalmában állnak és olyanok is, amelyek nem. Ahhoz, hogy mégis felülemelkedjék az ember a korlátokon, egyszerűen az indifferenciát, közömbösséget próbálja elérni, a dolgokkal szemben. Megvalósítható-e a teljes közömbösség? Emberi erőből nem. Így kudarc az emberi élet… Ezt azért lényeges ismerni, mert Szent Pál ezt a modellt is felhasználja a kísértés tanának a megértetésében. A jelenség, ahogy sztoikus értelmezi a kísértést, nagyon hasonlít az 1Kor 10, 1–13-ban leírtakhoz, amelyet ez által jobban is megérthetünk: „…erőtökön felül nem kísért meg, a kísértéssel együtt a kiutat is megadja…” A zsidó apokaliptikus gondolkodásban, főleg (Kr.e. II.– Kr.u. I.) századokban, is megfigyelhető a kísértés és Kísértő ilyen fajta felfogása. Csakhogy itt személyes létezők befolyása alatt áll az ember, amelyek képesek őt megsemmisíteni. A teljes kiszolgáltatottság állapotában sínylődik és rabszolga: „Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok”(Róm 7,19). Szent Pál az ember ontológiai státuszának a változásáról beszél Krisztus Feltámadása kapcsán. Nem szűnt meg a kísértés a Kereszthalállal, hanem az ember Krisztusban elérheti a megkívánt dologgal szembeni ellenállást, hiszen olyan kapcsolatban áll Vele, hogy képes szabadon választani. Elkövethető a bűn, de a jó is választható. A sztoikus indifferens önelégültsége érdekében, míg a keresztény a Krisztushoz tartozás érdekében áll ellen a bűnnek. A kiutat Isten adja, az ember nem képes önerejéből ellenállni, hanem az isteni intervenció (kegyelem) mindig szükséges. A sztoikus akaraterejével próbál neki feszülni a kísértésnek, a zsidó apokalipszis eleve kudarcról beszél ebben a kérdésben, míg a keresztény Krisztusban és csakis Krisztus által választhatja a jót, mint a teremtés hajnalán. Most már világos, hogy erőnkön felül meg nem próbáltatunk, de minden attól függ, hogy Krisztus áldozatába mennyire kapcsolódunk be: „A bűntől megszabadulva az igazság szolgái lettetek.”(Róm 6, 18) Sokszor félreértésre ad alkalmat két évezred távlatából az elkapkodott értelmezés. Ezért ismételten feladatunk Pál nekünk is intézett szavainak a megértése. Szent Pál abból a hiteles forrásból merítette a mondanivalóját, amely a Feltámadottal való személyes találkozásból ered. Ha olvassuk a leveleit, találkozhatunk Krisztussal, aki felszabadít a pusztulásunkból. Érteni kell Szent Pált! Balla Imre, III. éves

MégIS

2008/1

hívatás

Nem lehet visszautasítani Interjú Kovács Zsolt diakónussal 1. Mikor és hol születtél, gyermekkorodban volt-e valamilyen árulkodó jele annak, hogy teológiára fogsz jönni? 1983 júl. 15-én születtem, és a Mester Gyergyószárhegy közösségéből választott engem (minden érdem nélkül), hogy a magam egyszerűségében a világ nyelvére tolmácsoljam üzenetét. Úgy emlékszem vissza, hogy nem volt tudatos jele annak, hogy teológiára fogok jönni, csak szerettem a plébánia környékén lógni, de ebből még számomra semmi nem következett. 2. Mi késztetett és mi erősítette meg döntésedet abban, hogy a teológiára felvételizzél? Voltak-e olyan példaképek a környezetedben, akiknek hatására ezt a hivatást választottad? Tudod, milyen, amikor az álmaidra gondolsz, és eltervezed, hogy mi szeretnél lenni, és milyen boldogság van benned, hogy egyszer majd eléred azt? Elterveztem, hogy majd én is mi szeretnék lenni, és ennek semmi köze nem volt a teológiához, vagy ahhoz, hogy pap szeretnék lenni. Hivatásom útja nagyon változatosan alakult, mélységek és magasságok váltották egymást. Igazából a kisszeminárium közben nem ez volt a tervem, tolmács szerettem volna lenni, de olyan ajánlatot kaptam (a Mestertől), amit nem lehetett visszautasítani. De nagyon sokat köszönhetek azoknak a plébánosoknak és káplánoknak, akik a közösségünkben teljesítettek szolgálatot, mindegyikük hozzáadott lelkem alakuló mozaikjához egy kis darabot, ami végül lassan kezdett alakulni. Eddigi három plébánosom mindig megmutatott valamit a papság szépségéből. Simó József atya körül rengetegen sürögtünk-forogtunk, nagy érzéke volt a gyermekek összegyűjtéséhez. Truca Sándor plébános, aki alatt a teológiai éveimet kezdtem, hatalmas nyomot hagyott lelkemben, amely a gerincességet, az igazmondást, a bizalmat és a barátságot foglalja magába. Jelenlegi plébánosom, György Balázs papbácsi, mindig segítő kezet nyújtott a liturgikus ténykedések gyakorlásában. 3. Milyenek voltak az első éveid az Alma Materban? Mi segített abban, hogy kitarts a nehézségek ellenére is? Voltak-e egyáltalán nehézségeid a szellemi és lelki képzésed terén, vagy zökkenőmentesen haladtál előre a kiválasztott úton? Az első évek nehezek voltak, sok barátom volt, akikkel a kisszemináriumból együtt ide a teológiára felvételiztem, és még akik máshonnan jöttek és látnom kellett, hogy egyesek elmennek habár jobbak, szellemileg erősebbek, kitartóbbak voltak a lelki életben vagy a tanulmányokban, mint én. Féltem, hogy azok is elmennek, akiket testvéreimnek tekintettem, és bizony néha ez is bekövetkezett. Olyankor éreztem, hogy igazságtalanul ítéltek fölöttük, mert nem ismerik azt a sok jó tulajdonságukat, emberségüket, mint én. Ezt volt a legnehezebb elfogadni, de meg kellett értenem, hogy a Mester útjai

MégIS

2008/1

kiszámíthatatlanok, de jók. Ők is megtalálták helyüket. Voltak nagyobb barátaim, akik most már papok, és akikkel el lehetett beszélgetni egy kávé vagy egy sör mellett, vagy kisebbek, akiknek néha tudtam mondani egyegy biztató szót. Itt bent olyanok vagyunk, mint a téglák egy falban, egyesek kihullnak, mások annyira körülveszik malterral magukat, hogy elszigetelődnek, de akik látják egymást azok erősek maradnak. 4. Visszatekintve az elmúlt hét évre milyen tapasztalatokkal gazdagodtál, ki vagy mi tartott meg ezen az úton? Lelkileg miben tudtál rendesen elmélyülni? Fejlődésedben segített-e az itteni közösség, milyen gondolatok foglalkoztatnak most, amikor tudod, nemsokára „kirepülsz a fészekből”? Sok tapasztalatom volt, de mára csak a jók maradnak meg, fontos, hogy legyen egy olyan, akinek mindent elmondhatsz, legyenek olyanok, akik esténként vagy éjszaka a Szt. Imre kápolnában térdelnek, te bemész, belebotlasz egy-kettőbe, és tudod, hogy nem vagy egyedül. Legyenek mindig olyanok, akik a Cöelibe gubbasztanak egy kis ez vagy az mellett. Fontos lenne, ha néha, mondom csak néha, valamelyik elöljáró bemenne minden szobába és megkérdezné: hogy vagy?! Hálával gondolok vissza mindazokra, akik négyszemközt, mint felebarátjuknak, meg tudták mondani, hogy hol kell még javítanom magamon, hisz nem vagyunk robotok, hogy ne hibázhatnánk, legalábbis remélem. Megköszönöm azoknak, akik tudják azt, hogy nem az emberek tömjénezése a fontos, hanem az emberi példa. Köszönet azoknak a tanáraimnak, akik szigorúak, gerincesek és megértők voltak, mindenkinek, aki a kis ujját is mozdította valaha értem. 5. Mire hívnád fel a kezdő kispapok figyelmét, mire ügyeljenek, mivel foglalkozzanak ahhoz, hogy kikerüljék a hivatás-krízist, esetleg a lelki csapdákat, hiszen te már sok mindenen mentél keresztül? Tartsanak össze, és ha nehezen is, de higgyék el, hogy nem kell neked legyen mindig igazad. 6. Milyen területen szeretnél a legszívesebben működni majd, mint kezdő pap, hogy érzed, mire kaptál leginkább karizmákat, talentumokat? Engem az Úr hívott, hogy lehetnének elvárásaim. Megmutatja az utam, csak legyen éber szemem, hogy észre-vegyem, lényegében azt szeretném, hogy mindenkiben meglássam a napos oldalt (Karácsony Benő) és elő tudjam csalogatni belőle. Nincs „kedvenc területem”, amit kifejezetten szeretnék, majd megtudom, mikor ott lesz az idő. Kovács Zsolt, VI. éves

Igaz-e, hogy… ?

A Szentírás csak emberi beszéd? Hitvédelmi rovat Tovább folytatom rovatomat, amelynek múltkori témája „Igaz-e, hogy Jézus csak ember volt?” volt. Miután erre választ kaptunk, most egy másik napjainkban úgymond témát szeretnék kibontani: „A Szentírás csak emberi beszéd?” címmel, amely ugyancsak az Agapé könyvkiadó hitvédelmi füzeteinek az egyike. de azért végső elemzésben Isten a szerzőjük. A Szentírás az isteni kinyilatkoztatás írásban való rögzítése: szerzője a Szentlélek és ugyanakkor a szentíró, más-más szinten.

Ezt az alapvető igazságot jól meg kell értenünk, mert ettől függ a Szentírás helyes értelmezése. A keresztény teológia számára, a Biblia „egyetlen” könyvet jelent, megvan a globális, átfogó értelme, tárgya, ez, pedig nem más, mint az isteni üdvösség misztériumának kinyilatkoztatása, amely Jézus Krisztusban érte el teljességét. Miközben azon gondolkodtam, hogy mi is legyen folytató témája rovatomnak, eszembe jutott, hogy idén a Szentírás éve, s gondoltam, hogy miért is ne írjak egy kicsit a Szentírással kapcsolatos problémákról. Ezt is csakugyan az Agapé könyvkiadó által megjelentetett hitvédelmi füzet sorozata alapján szeretném tárgyalni.

Először is fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a katolikus hivő nem tekinti a kinyilatkozatást „holt betűnek”, hiszen a Szentírás, amely az élő Egyház ölén született, ugyanennek az Egyháznak az értelmezésében és állandó újraértelmezésében jut el hozzám itt és most, mint engem szólító isteni Ige.

Rövid összefoglalásként szeretnék a Bibliáról egy pár, mondatot hozni. A Biblia azoknak a könyveknek a gyűjteménye, amelyeket az Egyház sugalmazottnak tart. Maga a Biblia görög eredetű szó: ta biblia = könyvek. Szentírásnak is nevezzük. Valójában nem egy könyvről, hanem a könyvek egész soráról van szó, amelyek különböző korokban íródtak, különböző célzattal és változatos műfajokban.

Lényeges tudnunk azt, hogy a legtöbb könyvnek több szerzője van, helyesebben sokszor egy egész közösség folyton bővülő újraértelmezett, szájról szájra adott hagyománya alapján rögzítődnek. Ez nincs ellene az ún. „sugalmazásnak”: Isten emberi nyelven szól az emberekhez, szava közvetítésére embereket használ fel, akik egy meghatározott korban, kulturális környezetben sajátos módon rögzítik az isteni üzenetet. Tehát nem tudományos ismereteket akartak közölni! Az Isten Szava így emberi szavakba testesülve jelenik meg,

A keresztény hivő értelmezése szerint az üdvösségüzenet, amelyet a Biblia minden szerzője közölni akar Isten népével, ehhez a teljes kinyilatkoztatáshoz van rendelve.

A Sugalmazás (a Szentlélek sugallat) ehhez alkalmazza a szerző szándékát és nyelvezetét. Az újszövetségi írások „kánonja” (kánon = szabály, mérték) a II. század derekáig rögzítődött. Ezt a kánont az egyház alapította meg, mégpedig a következő ismérvek alapján: azok a könyvek tartoznak az Újszövetséghez: 1) amelyeket az egyház és az igaz hitű egyházi írók elfogadtak; 2) amelyeket az apostolok és az apostolok tanítványai írásainak tartottak; 3) amelyeknek a „sugalmazott” jellegét az ószövetségi írások mintájára elismerték.

A Dei Verbum (II. Vatikáni zsinat egyik dokumetuma) 12. pontja hangsúlyozza: „Isten a Szentírásban emberek által emberi módon beszélt. Ha tehát a szentírásmagyarázó meg akarja látni, hogy, mit akar közölni velünk az Isten, akkor figyelmesen meg kell vizsgálnia, hogy mit is akarnak a szentírók mondani, és szavaik által mit látott jónak kinyilatkoztatni az Isten”.

Mindezeket figyelembe véve ezután remélem nem kérdés: igaz-e, hogy a Szentírás csak emberi szó? Nem, tehát a Szentírás nem csak emberi szó. Remélem, ezek tudatában még inkább rendszeres Szentírásolvasókká, válnak a kedves olvasók. Elekes Szabolcs, III. éves

MégIS

2008/1

életünk

A szemináriumban és a világban szolgálatok melyben eddig elég sok tapasztalatot szereztem hivatásommal kapcsolatban, illetve az emberekkel való pasztorációról. Tatár Zoltán János, szabadéves

Az akolitátus (ingyenes) szolgálat, melyet az egyén önként vállal. A szó kísérőt jelent, hiszen a liturgiában kíséri, azaz segíti a diakónust és a papot. Feladatai közé tartozik a hívek irányítása a liturgiában, a ministránsokkal való törődés, de vezethet közösségben ájtatosságot, pap hiányában kiteheti imádásra a Legméltóságosabb Oltáriszentséget. Az idén a lelkigyakorlat után tizen-

Isten kegyelméből, és sokak kitartó imájának eredményeként, hálát adok az Úrnak, mivel nem is olyan rég Dr. Jakubinyi György érsek úr lektorrá avatott. Úgy gondolom, egy ez igen fontos „kis lépés” a papság felé. Az avatás óta sem változott sokat, nem bővült sokkal azoknak a szolgálatoknak a végzése, amit eddig nem tettem volna meg. Ami megváltozott az az, hogy eddig akkor tettem ezeket, amikor volt kedvem hozzá, viszont mostantól kötelességem bármikor megtenni. Valahogy úgy érzem, hogy kezd aktualizálódni, a Jn 21,18. Jobban érzem magam mióta lektor lettem, mert tudom, hogy most már én is felvállaltam egy ici-picit abból, amivel szolgálhatok másokat. Hogy jó érzéssel tölt el, az abból adódik, hogy szolgálhatok. Elekes Szabolcs III. éves Kedves olvasó! A gyakorlati évemet a Szatmári Római Katolikus püspökségen töltöm. Eddigi programom elég változatos volt. A püspökségen az első feladatom a levéltárba volt, ahol az elmúlt évekről beérkezett anyakönyveket kellet rendezgetnem. Elég érdekes feladat volt, mivel az egyházmegyémet jobban megismerhetem, tudomást szerezhetem, hogy a különböző helyeken hány születés, házasság illetve haláleset van évente, illetve a települések lakossági összetételét. A püspökségen működik a világiaknak az irodája, ahol szintén besegítettem különböző programok szervezésébe: Lelkipásztori napok, Sekrestyés találkozó, stb.

egy IV. éves kispapnak adta fel ezt a szolgálatot az érsek atya. Mert nekünk ez a félév után a gyakorlati éven alkalmunk adódik intenzívebben gyakorolni ezt a szolgálatot: a hívek igénylik az Igeliturgiát, szükség van segítségre az áldoztatásnál, temetési szertartást végezni, elsőpéntekeseket meglátogatni az Oltáriszentséggel. Úgy is lehet erre a szolgálatra tekinteni, mint egy újabb lépcsőfokra a papság felé. Az Egyház ma úgy akarja, hogy fokozatosan jussunk el a papságig, azelőtt felvéve a szolgálatokat és azokat gyakorolva felkészülni a lelkek szolgálatára.

A második félévtől kezdve járok a Caritasnak különböző intézeteibe, Szent Jakab Idős Napközibe, ahol az időseknek Szentírás-órát tartok. Ezen kívül járok a Caritasnak a Barátság házába, ahol szociálisan hátrányba levő gyerekekkel foglakoznak, itt elsőáldozási felkészítő hittanórákat tartok. Röviden ennyit a gyakorlati évemről,

Mindenkori példánk az Úr Jézus, aki úgy beszél magáról, mint aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy szolgáljon. Az Ő példája kell lobogjon a mi szemünk előtt is, akolitusoknak, hogy elmélyülve az Ő életében, majd a papságban, Őt szolgálhassuk az emberekben. Kovács Károly, IV. éves

MégIS

2008/1

A skandi megfejtését 2008. okt 15-ig lehet beküldeni szerkesztőségünk posta vagy e-mail címére. Helyes megfejtőink egyike jutalomban részesül! Előző számunk nyertesei: DEMETER ANNA, VERES ZSOLT ÉS ERIKA SZÉKELYKERESZTÚRRÓL. A nyereményeket postázzuk.

szabadidő

Rejtvény

MégIS

2008/1

életünk

Ismét egy lépcső a papság fele... Akolitus-, lektor-avatás

Akolitusok balról jobbra: FAZAKAS LEVENTE, IRIMICIUC ALIN, FARKAS ERVIN, KOVÁCS KÁROLY, HAJLÁK ATTILA-ISTVÁN, BENE TAMÁS, VARGA SÁNDOR, VASS LÓRÁND, NEISSER GABRIEL, MAGYARI ISTVÁN, LUKÁCS LÁSZLÓ.

Lektorok: FARKAS ALAJOS, ISTVÁNFI SZILÁRD, CIURIş LAURENţIU, MOLNÁR EDUARD-GÁBOR, ELEKES SZABOLCS, PUSKÁS ATTILA, SIKLÓDI-SZABÓ LÁSZLÓ, TÓTH ATTILA-LEVENTE, BALLA IMRE, HUSZTIG RÓBERT. MégIS

2008/1