Mégis 11 2

g MégIS

Tallózó

u „Legyen meg a Te akaratod!”

Az első jelekre egészen pontosan emlékszem, talán 4-5 éves lehettem, amikor elkezdtem misézni és prédikálni. A kellékek nagyon egyszerűek voltak: a miseruhát egy törülköző helyettesítette, a szószék pedig három karosszékből összeállított tákolmány.

10-11. old.

u

u EEA3 t

18-19. old.

Miután először 1989-ben Baselben, majd másodszor 1997-ben Grazban megrendezték az Európai Ökumenikus Találkozót, harmadszorra Szebenben rendezték meg 2007. szeptember 4-9. között.

u Az alázat művészete

Pár évvel ezelőtt bemutattuk kedves olvasóinknak Richard Rohr, A Férfi Útja c. könyvet. Most e könyv alapján egy rövid elmélkedéssel szeretnénk kedveskedni.

„Két úton lehet valaki próféta. Az egyik út, ha a rabságban levők tudomására hozza, hogy szabadok lehetnek. Ez Mózes nehéz útja. A másik, ha rádöbbenti azokat, akik magukat szabadnak gondolják, hogy valójában rabok. Ez Jézus még nehezebb útja.” Richard Rohr

20-21. old.

2

u

MégIS

2007/2

vezércikk g

Tanúságtétel Krisztusról

u Gondolatok Karácsonyra

A mai világban egyre inkább feladata lesz a keresztény embernek, hogy tanúságot tegyen Krisztusról azáltal, hogy teljesíti parancsát: „Szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,12-14) – Így kell tanúságot tennünk. Azonban ahhoz, hogy tanúságot tudjunk tenni, előbb meg kell vizsgálnunk életünket: mi milyen kapcsolatban állunk Krisztussal? Ki számunkra Jézus Krisztus?

A születés örömet fakaszt minden emberben, hiszen egy kisgyerek minden ember szívében csodálkozást vált ki, főleg a szülők és rokonok szívében. Azonban Jézus születése sokkal többet jelent, mert tudjuk, hogy Ő az, aki nekünk a megváltást hozza. Tudjuk és hisszük, hogy Ő az életünk. Mária és József, meg sokan mások is nagy örömmel várták Jézus születését, mert tudták, hogy Ő Isten Fia. Ahogy egy házaspárnak is az újszülött gyermek az életüket, a mindenüket jelenti, úgy a keresztény embernek is Jézus Krisztus a mindent jelenti. Az újszülött gyermek fogadására készülünk, és ugyanígy nagyon fontos Karácsony előtt az Advent is ahhoz, hogy fel tudjunk készülni, és örömmel tudjuk fogadni Jézus születését.

A születéssel összekapcsolódik a halál, hiszen, ha megszületünk, meg is kell halnunk. Ha megfigyeljük a karácsonyi ünnepkört, már Karácsony másodnapján egy vértanút (Szent István diakónus) és utána is vértanúkat (Aprószentek, Becket Szent Tamás) ünneplünk, akik tanúságot tettek Jézusról és érte haltak meg. Egyházunk szándékosan tette az ők ünnepüket Karácsony utánra, mert ki akarja hangsúlyozni, hogy mennyire fontos számunkra Isten Fiának születése. Nagyon fontos feltennünk magunkban a kérdést, és tudatosítanunk, hogy, ha nekünk Krisztus minden, akkor mit jelent az a „minden” számunkra? A vértanúknak Krisztus a „mindent” és egyben az életüket is jelentette, ezért képesek voltak odaadni érte, hiszen ezt mondja Jézus: „Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.” (Lk 9,24) Ma egy kicsit megtorpanunk, ha a halálról hallunk, mert félünk tőle, félünk attól, ami utána következik. Pedig, ha Krisztus számunkra valóban a mindent, az életünket jelenti, akkor nem kellene félnünk.

Krisztus születésének ünnepe döntés elé állít minket, ahogy döntés elé állított már megszületésével is minden embert: döntött a Három Király, és útnak indult felkeresni a Kisdedet; a pásztorok is habozás nélkül felkeltek, elmentek, és hódoltak a Messiás előtt; Heródes is döntött: márpedig ő nem engedi, hogy ez a Messiás elvegye tőle a hatalmat, és több száz gyereket mészároltatott le; döntöttek az apostolok is, mikor meghívta Jézus őket, és követték őt. Még Zakeus is, aki nyilvános bűnös volt, még ő is döntött, és Jézus hívására megtért.

Nekünk is döntenünk kell! Mi odaadjuk életünket vagy nem? Nem elég, hogy csak karácsonykor élünk ebben a szeretet-lelkületben, hanem ez az öröm és lelkesedés,

MégIS

2007/2

vagyis Krisztus születésének öröme mindig bennünk kell éljen, életünk részévé kell váljon annyira, hogy tanúságot tudjunk tenni róla. Tehát életünk odaadásának kulcsa a tanúságtétel. Álljunk határozottan Krisztus mellé, mondjunk igent neki, és tegyünk Róla tanúságot! Ő legyen az életünk, Ő legyen a mindenünk. Meglátjuk, hogy megváltozik életünk, ha Krisztus mellett haladunk, mert az Ő jelenlétében mindent másképp látunk. Az idei egyházi év a Szentírás éve. Nagyon gyümölcsöző lenne számunkra, ha naponta olvasnánk a Bibliát, hiszen belőle ismerhetjük meg igazán Jézust, és az segítene minket Jézus mellett maradni, hogy valóban életünk részéve tudjon válni, és tanúságot tudjunk róla tenni.

Hogy mit jelent a tanúságtevés? Nem kell semmi nagy dolgokra gondolunk, nem kell vértanúkká lennünk – ma nem ezt kéri Isten tőlünk. Azt szeretné Isten, ha a mindennapi életünkben tennénk tanúságot az által, ahogyan viselkedünk embertársainkkal, ahogyan szeretjük a mellettünk élőket. Azt szeretné Isten, ha úgy áldoznánk fel életünket, ha néha lemondanánk valamilyen vágyunkról, akaratunkról mások javára. Hiszen Krisztus is a mi javunkra, értünk jött a világra, értünk szenvedett és halt meg. Így kell nekünk, keresztényeknek élnünk: mások javára, másokért – így tegyünk tanúságot Krisztusról, de ne csak Karácsonykor, mert ez a szeretet ünnepe, hanem minden nap. Engedjük, hogy Krisztus minden nap mellettünk legyen, és akkor a tanúságtétel nemcsak könnyebb lesz, hanem valóban oda is tudjuk adni életünket másokért és rajtuk keresztül Istennek

Ez az odaadás különösen a családi életben tud megnyilvánulni, hiszen a szülők valósággal odaadják életüket gyermekeikért, értük élnek és dolgoznak. Nagyon szép példát ad ebben is a Szentcsalád számunkra... Odaadni életemet, lemondani akaratomról, vágyamról – másokért Istennek – ez a keresztény tanúságtétel lényege!

MégIS – A gyulafehérvári kispapok lapja XI. évfolyam 2. szám. Megjelenik évente kétszer. Kiadja a

Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola. Felelős kiadó: Ilyés Zsolt

Szerkesztik: Balla Imre, Elekes Szabolcs (rendszergazda), Hajlák Attila-István, Lukács László (főszerkesztő), Magyari-Vass István, Puskás Attila, Ráduly István-Zsolt, Toman Zoltán Külső munkatársaink: Kintzel Krisztina (korrektúrázó) és Fodor Vince (webszerkesztő) Elérhetőségeink: Postacím: RO–510009 Alba Iulia, str. Bibliotecii nr. 3 E-mail: megislap@yahoo.com, web: http://www.hhrf.org/sis/megis; http://megislap.extra.hu Főhat. eng. szám: 782/1990, ISSN 1454–2684 Nyomta a STÁTUS NYOMDA Csíkszeredában. Az aláírt cikkekért szerzőik vállalják a felelősséget. A szerkesztők álláspontja nem feltétlenül azonos a szerzők véleményével.

3

g lelkiség

O felix culpa!

u Isten képes a rosszból és a bűnből is áldást fakasztani Szent Pál apostol kifejti a pogányságból megtért keresztényeknek, hogy a választott nép elutasító, Jézust el nem fogadó bűne mások javára válik. Ezt mondja: „… vétkük által ugyanis kiáradt az üdvösség a pogányokra is. Vétkük a világ javára vált.” (Róm 11,11-12) Isten képes a rosszból és bűnbő1 áldást fakasztani. Ezt valahányszor meg is teszi, és meg is tette az üdvtörténet folyamán, ha az ember egy kicsit is felborítja a Teremtés harmonikus, és Isten által jónak mondott rendjét. Ez a kihágás történjen bár látható, avagy láthatatlan módon, Isten képes belőle az eredetinél sokkal épebb és teljesebb egységet képezni ebben a megzavarodott rendszerben. „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, ott túláradt a kegyelem.” (Róm 5,20b)

Tehát Isten a rosszbó1 is tud áldást fakasztani. Az isteni szeretet kinyilatkoztatása Krisztusban egyszerre mutatja a bűn hatalmasságát és a kegyelem ezen felüli túláradását. A bűn valósága a történelemben és az egyén életében is tény! Hiába próbáljuk figyelmen kívül hagyni, vagy csak egyszerűen fejlődésbeli rendellenességgé, pszichés gyöngeséggé és más tényezőkből való levezetéssé lecsökkenteni. A bűn fájdalmas ténye csak annak az embernek lesz világos, amelyik személyes, élő és szoros kapcsolatban áll magával, az Istennel: „a bűn, s főként az áteredő bűn valóságát csak az isteni kinyilatkoztatás világítja meg.” (KEK 387.) Minden, ami negatívum az életünkben a bűnhöz kapcsoljuk. Istennél azonban ez nem így működik! Isten szeretete túláradó és mindent felülmúl. A bűn és a rossz csak átmeneti, ideiglenes mozzanat a világban, mert az „új ég és új föld” világában csak szeretet uralkodik.

Mi lehet a szerepe a bűnnek az Élet folyamatában? Isten örök terve változatlan, mivel ő maga is változatlan. Isten tervében a bűn lehetősége már a teremtés kezdete előtt benne kellett legyen, mivel az embert szabad akarattal rendelkező lénynek teremtette. Ő mégis akarta ezt a világot, a maga hiányosságaival, amely alkalmat adott a rosszra és a bűnre is. „Isten látta, hogy ez jó.” (Ter 1,22) Isten olyan üdvrendet akart, amelyben az emberben szunnyadó képességek kifejlődhetnek, és amelyben az Ő irgalma és szeretete a legjobban megnyilatkozik – fogalmaz a dogmatika. A kereszt öröktől fogva benne volt Isten tervében.

A bűn szerepét vizsgálva, szembetűnő következtetéseket vonhatunk le az „első”, áteredő, Ádám és Éva bűnének nevezett, erkölcsileg rossz emberi döntésből. Az ősbűn konkrét szembefordulás volt Istennel, amiből meg is lett a negatív következmény: az emberi természet megromlása kivétel nélkül minden nemzedékben. De Isten képes volt ezt a rosszat úgy felhasználni, hogy e következmény ellensúlyozásaképpen irgalmas szeretetét kiárasztotta, és ezáltal közelebb került az ember a Teremtőjéhez, akárcsak a teremtés pillanatában. A Teremtő Megváltó is lett, és így közelebb vonta magához az emberi szívet, amelyért mindig azonos szeretettel rajong. Ő a bűnt is fel tudja használni arra, hogy feltárulkozhasson. Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományait és meghívását.

4

(Róm 11,29) Isten mentalitása olyannyira más, mint a miénk, hogy Krisztus keresztjének a botrányából származik a mi megváltásunk (Az én útjaim nem a ti útjaitok…)

Szent Ágoston szerint – „a Mindenható (…) semmiképpen sem adna teret műveiben a rossznak, ha nem volna annyira mindenható és jó, hogy még a rosszból is jót tud kihozni.” (De libero arbitrio). Ezen a ponton érthetővé válik a szentek lelkesedése Istenért, aki a bűnt is meg-szenteli jelenlétével. A bűnből áldás fakad, amely nem a bűn következménye. A bűn következménye a halál, a pusztulás. Az áldás azonban a bűn ellenére fakad, és ami számunkra eget rengető az az, hogy Isten a bűn következ-ményét fordítja áldásra. Ennek oka Isten lehajló szere-tete, amely a bűnöst a bűnben olyan mélyen és erősen öleli át, hogy még a hordó abroncsa sem képes összeölelni úgy a hordó deszkáit. Ilyen páratlanul botrányos és logikátlan a mi Istenünk rajongása értünk. Nem szabad letagadni a bűnben megtapasztalható Isten szeretetének ezt a felszabadító és helyes értéket adó voltát. Ha a lélek át tudja a bűnben ölelni Istent, akkor már nem tud a rossz uralkodni és győzedelmeskedni. Az ember csak hálát tud érezni azért, hogy Isten így tudja vezetni és magához vonni azt, aki Őt a bűn által megtagadta, elárulta és ki akarta zárni az életéből. Hálát adni a bűnért nem könnyű, de ebben szabadul fel igazán a bűnös lélek.

Az Istenben élő ember helyes magatartása nem csupán a bűnök elleni harc, hanem Isten felismerése és a rá való hagyatkozás (átölelés) még akkor is, amikor lehetetlennek tűnik. Isten irgalmassága éppoly nagy, mint igazságossága. A kérdés csupán az, hogy el merem-e fogadni Istent, aki a bűnben is jelen van. Ott, ahol az ember egé-szen egyedül találhatná magát magára hagyottan – a bűnben –, mindig belebotlik a keresztről lehajló Istenbe. Ő az, aki egy ölelést kér, amiben a terhek egész súlya válla-ira szakad. A kegyetlen önmarcangoló magány, végtelen és kellemes társasággá válik az átlyuggatott kezek simogatásában, és az ember eltelik a teljesség örömével. Ez a szeretet alkímiája, amely mindannyiszor felszabadítja az embert, ahányszor nem tér ki a keresztről szóló hang hí-vása elől. A bűn ugyan felsebzi Isten szívét, de ugyanak-kor mélyebbre is vési az Atya tenyerébe a bűnös nevét. „Mert Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen.” Merítsünk életet Krisztussal a halálból.

Mély hálával imádjuk Istent vétkeinkben, ahogy Egyházunk is ujjong az Exultet szavaiban a húsvét örömének, a legfőbb bűn, az áteredő bűn miatt: „Lám, mennyire szükséges volt Ádám vétke, hogy Krisztus legyen váltságának díja. Ó szerencsés (boldog) vétek, hogy ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt.” Lám, mennyire szükséges Urunk, hogy vétkeinkben megtaláljunk Téged. Legyenek áldottak a bűneink, amelyekben Te, Atyánk ránk nevetsz, és bizalmadba fogadsz. Balla Imre, III. éves

MégIS

2007/2

A természet trubadúrja

lelkiség g

u Szent Ferenc a teremtett dolgokban is felfedezte és dicsőítette Istent

A teremtett természet és a teremtmények által közelebb kerülhetünk dicsőséges Istenünkhöz, mert hogyha ráérzünk, a természet titokzatos módon valamit visszatükröz Isten tökéletességéből. És egyben kiinduló pont is lehet az életünkben (lelkiéletben), mert utal a Teremtőre, fölséges Atyánkra.

Assisi Szent Ferenc nyolc évszázaddal ezelőtt az Úristent teremtményeiben fedezi fel, átéli – átérzi, hogy a teremtmények az Úr dicséretére indítják személyét, és dicséri az Urat teremtményeiben. Szeráfi atyánk népszerű alakjához hozzátartozik a természet szeretete. Boldog emlékű II. János Pál pápa 1980. április 6-án (Húsvét vasárnap) az Ökológia védőszentjévé nevezte ki Szent Ferencet, a természet trubadúrját.

Neve hallatára leggyakrabban a Zefirelli által készített: Napfivér, Holdnővér című film jut az eszünkbe. Ami őt a Teremtőhöz közelebb vitte, az a természet szeretete volt. Számára a teremtett világ Isten mennyországának előíze, de szemlélődésé-nek és elmélkedésének az alapja is egyben.

„Isten szegénykéje” csodálattal, megilletődve, mélységes természetszeretetével áll a teremtmények előtt, és még a legparányibb teremtményt is Isten dicsőítésére buzdítja. Ami nagyon is kiemelkedő egyéniségéből, az az, hogy képes együtt imádkozni a teremtmények-kel. Istennel, az emberekkel, és az egész teremtéssel való kiengesztelődés legszebb példája, ami természetes életének alakulásából fakadt. Életének utolsó éveiben, mikor már nem is tudta fizikailag látni a természet gyönyörűségének szépségét, egy csodálatos kozmikus hálaadó éneket írt, amelyet a legősibb olasz nyelvemlékként tartanak számon. A Naptestvér éneke – közismert nevén a Naphimnusz – nemcsak egyszerűen költői mű a teremtmények szépségéről és azok buzdításáról, hogy az Urat dicsérjék, hanem egy háladal Mennyei Atyánknak a teremtményekért és hálaadás az egész teremtésért a teremtmények által.

Szeretett minden érző és érzéketlen teremtményt, mert

MégIS

2007/2

mindig a teremtett szépségekben a Legszebbet, vagyis a Teremtőt szemlélte, csodálta és dicsérte. Ami szépet, jót felfedezett bennük, lélekben határtalan szeretettel Teremtőjükre vezette vissza. A természetben megilletődve, elbűvölten és imádságos lelkülettel csodálkozott rá minden útjába kerülő teremtményre. Annyira élethűen viselkedett az élettelen dolgokkal szemben is, hogy megszólította, és szinte életre keltette személyének megjelenésével, mert mindenben felismerte Isten teremtő jelenlétét. A szemünk előtt kirajzolódhat, hogy milyen lelkülettel is tudta a két száraz fadarabot karja mozdulataival hegedűformába önteni. A természet trubadúrját, hogyha csak felületesen ismernénk, panteizmussal vádolhatnánk. A panteista szemlélet elveti a személyes, természet felett álló Istent, és a természettel azonosítja. Szent Ferenc pedig éppen a személyes Jóistenben hitt. Egyetlen célja és szándéka az volt, hogy velük együtt dicsőítse a teremtő Istent természetszeretetével. A teremtményeket, hogyha nem is voltak értelmes lények, úgy szólította meg, és buzdította a fölséges Isten dicséretére, mintha személyek lettek volna. Egyszerűen testvérének és nővérének szólította őket. Így lett nekünk bátyánk a Nap, nénénk a Hold, öcsénk a Szél, húgunk a Víz, bátyánk a Tűz, nénénk a Föld. Testvérévé vált, azaz fraternizálódott minden teremtménnyel. Lelki életében és Istennel való kapcsolatában bontakozik ki, hogy a teremtmények által közelebb tud kerülni a mindenek Teremtőjéhez, a Jóistenhez.

A természet is a mi nagy kincsünk, amit a XXI. század embere a földbe kívánna rejteni, de a próbálkozás hiábavaló, hisz földi életünknek fontos alapja. Minél jobban vonakodunk tőle elektronizálódó környezetünkben, annál távolabb kerülünk attól, aki minden létezőnek a kiindulópontja és éltető ereje. A természet trubadúrjával – Assisi Szent Ferenccel – merjük-e és tudjuk-e mondani, hogy: „Áldott légy Uram, s minden alkotásod!”

5

g lelkiség

MÁRIAKÉNT ÉLJÜNK A SZENVED Ő JÉZUS KRISZTUSSAL

u A Gyulafehérvári Egyházmegye Pasztorális terve alapján Életünk folyamán nagyon gyakran találkozunk a szenvedés különböző arcával úgy személyes, mint közösségi életünkben. Találkozunk... Mit jelent találkozni? A „találkozás” kulcsfogalom. Személyek és események ekörül forognak. A találkozások épp annyira fontosak, mint amennyire kényes tényezői is az életnek. Gyöke a „talál” ige: vagyis az ember megtalál valamit, amivel abban a pillanatban nem rendelkezett, de hozzá tartozik, hogy fontos neki. Amennyiben ez igaz, ezt érzi, akkor úgy fogadja be, mint sajátját. Amikor két ember annyira belép egymás életébe, hogy attól kezdve kettőjük útja nem válik el egymástól, akkor valóban találkoztak. Mondhatjuk: találkozni könnyű, de elfogadni nem! Ez azonban utópia, mert elfogadás nélkül nincs találkozás, érintkezés, közeledés, interaktív kapcsolat. Értékeinkre és egymásra, csak Krisztusban tudunk rátalálni. Ezért a Vele való találkozás mindent eldönt, és mindenre kihat az életünkben. A Jézussal való találkozás feltétele is: az elfogadás! Charles de Foucauld írja: „Aki Istennel találkozott, az, más úton tér vissza, mint amelyen érkezett.”

Találkozunk a szenvedéssel… ez valóban így van, de nem mindegy, hogy milyen lelkülettel találkozunk: megéljük vagy túléljük, látjuk az értelmét és elfogadjuk, vagy lázongunk és ellenkezünk. Hiszem-e a szenvedéssel való találkozásom pillanatában, hogy nekem fontos ez a szenvedés, hogy hozzám tartozik, hogy fontos a növekedésemben és lelki fejlődésemben? A szenvedés egy olyan alkalom, amikor beléphetek Jézus életébe, alakulhatok Jézus élete alapján, formálódhatok Isten Országának építésére. Találkozni talán könnyű a szenvedéssel, de elfogadni…, beépíteni az életembe, Istennel való kapcsolatomba…?

Elfogadás nélkül nincs találkozás, a szenvedés elfogadása nélkül nincs találkozás Jézussal, nincs közeledés Istenhez, nem beszélhetünk interaktív kapcsolatról.

A szenvedés és a kisebb-nagyobb nehézségek értelmére, valamint értékére csak Krisztusban tudok rátalálni, ezért a Vele való kapcsolatom, igazi találkozásom mindent eldönt, és mindenre kihat.

A Boldogságos Szűzanya a „találkozás” asszonya. Ő az, aki Istennel találkozván az Angyali üdvözletkor személyes igent mondott. Ebben az igenjében teljesen nyitottá, sebezhetővé tette magát, egészen odaadta az életét Istennek. A kegyelemmel teljes életét, lelkét építette bele Isten akaratába. Ez az igenje meghatározta további életét. Mária élete állandó Istenre hagyatkozás, állandó igen volt az Ő akaratára. Mondhatjuk, hogy Mária megtalálta azt az Értéket, azt a természetfeletti valóságot, amelybe bele tudott gyökerezni, amelyen keresztül mindent meg

6

tudott élni Vele, aki a minden volt számára.

Mária kapcsolata, szeretete a szentháromságos Istennel élő volt, ezért tele volt fájdalmakkal, nehézségekkel, de megtalált valamit, illetve Valakit, ami értelmet tudott adni élete minden lépcsőfokának. Mária tudta, hogy szenvednie kell, tudta, hogy nehéz idő vár rá. Érezte, hogy meg kell élnie a lélek sötét éjszakáját, hiszen Simeon is megjövendölte szenvedését. Ő mindig nyitott maradt és állandó elköteleződés volt élete minden pillanata. Ez a végtelen szeretet hatott ki egész életére. Máriának ezt a nyitottságát kellene megéljük, ezt a személyes igenjét kellene megismételjük. El kellene végre köteleződjünk teljesen Isten mellett, mindent az Ő szolgálatára irányítva. Máriaként élve a mindennapjainkat, felfedezhetjük Jézus arcát nehézségeinkben. Máriaként élve teljesen Jézusra irányulna az egész életünk. Számára Jézus volt a minden: „Nekem kisebbednem kell, hogy Fiam növekedhessen.” Mária lelkülete segít a szenvedések, életünk nehézségeinek elfogadásában, és megélésében. Abban, hogy rá tudjunk döbbenni, hogy életünkben minden a szentté válásunk nyersanyagát képezi. Isten gondviselő szeretetében mindennek megvan az értelme.

Mária lelkületének nyitottsága, sebezhetősége segít, hogy Istennel találkozzunk életünk minden helyzetében. Neki megadatott az, hogy bárhol megjelenhet, ahol erre a lelkeknek szükségük van. Az Ő anyai szeretete képes bearanyozni a földi élet szürkeségétől, kereszthordozásától elfáradt lelkek életét. Különösen szívén viseli sorsunkat. Neki is tőr járta át szívét, s számára is mérhetetlenül nagyobbak voltak a szellemi-lelki fájdalmak, mint bármilyen testi fájdalom. Mária mindent megtesz azért, hogy fölszítsa bennünk azt az élő hitet, a vágyat, amely nem arra irányul, hogy kisebb legyen a keresztünk (szenvedésünk), hanem arra, hogy nagyobb legyen az erőnk, az Isten mellett való elköteleződésünk, hogy valóban életünk minden helyzete és pillanata találkozás legyen életünk értelmével… Igazán Máriaként élve, az Ő lelkületében tudunk a szenvedő Jézussal találkozni és élni. Mária lelkében a feltámadt Jézus öröme, valósága élt. Mária szenvedését a feltámadt Jézus öröme töltötte el. Ma Mária a feltámadás örömét szeretné beleoltani szenvedéseinkbe, hogy felismerjük Szent Fiát, Jézust életünk árnyoldalaiban, és mindennap egy személyes igen legyen Isten akaratára. Hajlák Attila-István, IV. éves

MégIS

2007/2

Együtt a Szentatyával Lorettóban

u A hit egységében...

Ötszázezer olasz fiatallal találkozott a Szentatya szeptember 1-2. között Lorettóban. A találkozóra az Olasz Püspöki Konferencia meghívásának köszönhetően ötvenhárom országból érkezett hivatalos delegáció, összesen mintegy nyolcszáz külföldi fiatal.

Romániából a delegáció tagjaként összesen tizennyolcan indultunk Lorettóba, és a három napos előtalálkozóra Ancona-Osimo főegyházmegyébe, Falconara Maritima városába mentünk. Különböző egyházmegyékből érkeztünk. Románia minden római katolikus és görög katolikus egyházmegyéje küldött képviselőt. A meghívás célja az volt, hogy a külföldről érkezett fiatalok jelenlétükkel gazdagítsák a találkozót, ezzel is kifejezve az egységet a hitben.

lelkiség g

negyven napig tartottak fogva a Fülöp-szigeteken, ahol misszionáriusként dolgozott. Arra buzdította a fiatalokat, hogy ne féljenek megvalósítani álmaikat. Őt sem rémisztette el a negyven nap, és tervezi, hogy rövid pihenő után visszatér missziós állomáshelyére. Emellett még elrablóiról is olyan szeretettel beszélt, amilyen nem sok emberben van meg.

Zarándoklatunk a vasárnap délelőtti pápai szentmisével zárult. Reggelre az előző esti négyszázezres tömeg már ötszázezresre növekedett. A Szentatya hangsúlyozta: „Isten most is a fiatalokat keresi tervei megvalósításához, mint ahogy annak idején Mária is fiatal volt. Fiatalnak lenni nem az életkort jelenti, hanem a szív fiatalságát: képesnek lenni arra, hogy rálépjünk az Isten által mutatott új utakra. Evangéliumi értelemben pedig az alázatosság teszi fiatallá a szívünket. A világ számára az alázatosság egyenlő a lemondással és a vereséggel. Nekünk azonban látnunk kell, hogy az alázatosság, mely a Krisztus által választott út is, nem a lemondást, hanem a bátorságot jelenti, a szeretet győzelmét az önszeretet felett és a kegyelem győzelmét a bűn felett.”

A Szentatya prédikációjában ösztönözte a fiatalokat, hogy legyenek éberek és kritikusak, szálljanak szembe az aktuális áramlatokkal, és ne tekintsék magukénak a média által sugallt értékeket. A pápa Kalkuttai Boldog Teréz anya alakját állította a fiatalok elé, aki élete során megismerte az Isten hallgatását: „El kell viselni ezt a hallgatást azért is, hogy megérthessük testvéreinket, akik nem ismerik az Istent.” A pápa beszéde végén a 2008-as Sydney-i világtalálkozóra hívta a fiatalokat. A két nap hangulata nagyon hasonlított az utóbbi évek ifjúsági világtalálkozóinak légköréhez.

Az előtalálkozó napjaiban csapatunk számára a programok a Szent Antal ferences kolostorban voltak. Az előtalálkozó során volt városnézés, gyalogos zarándoklat az anconai Domba és a Csodás Madonnához, közös vacsora a többi ötszáz fiatallal, éjszakába nyúló szentségimádás, játék, ének, ismerkedés a hívekkel és az ottani fiatalokkal.

Szeptember elsején késő délután érkeztünk meg Lorettóba. A találkozó színhelye a közeli montorsói mező volt. Nagy volt a lorettói lakósok vendégszeretete: kint álltak az utcán és köszöntötték az elhaladó fiatal tömeget.

Egy tizenhat fős ausztrál csoport is volt a lorettói találkozón, akiket különösen is figyeltünk. Ők azért jöttek Lorettóba, hogy meghívják az olasz fiatalokat a 2008-as Világifjúsági Találkozóra Sydney-be.

Az esti program XVI. Benedek pápa érkezésével és beszédével kezdődött. Nagyon tanulságos és érdekfeszítő tanúságtételek is voltak. Közöttük Giancarlo Bossi atya tanúságtétele, akit muzulmán fegyveresek raboltak el, és

MégIS

2007/2

7

g lelkiség

Az alázat művészete

u Elmélkedés Richard Rohr, A Férfi Útja c. könyve alapján

Pár évvel ezelőtt bemutattuk kedves olvasóinknak Richard Rohr, A Férfi Útja c. könyvet. Most e könyv alapján egy rövid elmélkedéssel szeretnénk kedveskedni.

Az író egy rövid szentírási részlettel indítja munkáját. E történet szerint Jézus szombaton bemegy a zsinagógába, és tanít. A farizeusok és az írástudók figyelik, hogy követ-e el valami törvénytelent. Jézus ekkor, ismerve a farizeusok gondolatait, magához hívat egy embert, akinek a jobb keze el volt sorvadva. Az írástudók és a farizeusok látva, hogy megszegi Jézus a törvényeket, „esztelen haragra gerjedtek”. Majd egymás közt elkezdenek tanakodni, hogy mitévők legyenek Jézussal. (Lk 6,6-11)

Három embertípust figyelhetünk meg eben a történetben. Az első: akinek a jobb keze el volt sorvadva. Ez az ember egyszerűen csak ott van a zsinagógában. Ellentétben a többi más beteg emberrel, nem kér ő semmit, nem kezdeményez, nem magától megy oda Jézushoz, hogy gyógyítsa meg őt, hanem Jézus az, aki magához hívja őt. A végén sem hálálkodik, nem köszöni meg a gyógyulást. Ez az a típus, aki teljesíti kötelességét, amit kérnek tőle, azt szótlanul megteszi. Nem ellenkezik, nem akar ő már jobbat, vagy ha akar, nincs már erre türelme, ereje. Jól van neki minden úgy, ahogy van. Számtalanszor vigasztalja magát: „Úgysem lehet ezen változtatni!” Ő az „alázatos” passzív férfi, nem cselekszik, mindig csak reagál egy adott eseményre, egy adott szóra.

A második típushoz tartoznak a farizeusok és az írástudók. Távolról nézik az eseményeket. Egy biztos ideológia mögül leskelődnek, és ez a vesztük. Sajnos nem tudnak, nem mernek egyénenként gondolkodni, cselekedni, mert azt veszélyesnek gondolják. A csoportgondolkodás e helyen az egyéni belső meggyőződés látszatát kelti. Lehet, hogy van saját gondolatuk, de nem merik azt kinyilvánítani, nehogy bajba kerüljenek. Ily módon biztos lehet abban az ilyen ember, hogy erkölcsileg kifogástalan életet él, és sehol sem kelt visszatetszést. Saját elvei, ideológiái foglya. Ezek az emberek a hatalmi konzervatívok. Ők a már meglevőt akarják megtartani, ám nem a valóságos értékek megőrzésének, hanem saját pozíciójuknak, hatalmuknak, biztonságuknak a megtartása céljából. Aki így él, nem képes arra, hogy valódi döntéseket hozzon, amelyek igazi lelki fejlődést hozhatnak.

Harmadszor ott van a férfi: Jézus. Ebben a kis történetben megtudjuk róla, hogy megy, tanít, felismer, és elébe megy a vádaskodásnak, azonban anélkül, hogy pánikba esne. Jézus minden indulat nélkül szemébe néz az embereknek. Ő tudja, hogy mit akar. Ő maga az, aki konfrontálódik hallgatóságával. Jézus nem mentegetőzik, nem magyarázkodik. Nem vár tapsra, szemmel láthatóan nincs szüksége elismerésre. Elviseli, hogy mások ellene szövetkeznek. Képes szenvedni, anélkül, hogy sértve érezné magát. Ami viszont ennél is érdekesebb, hogy rögtön ez után tovább megy: „…kiment a hegyre imádkozni”, majd ezután visszatért, és kiválasztott tizenkét

8

férfit apostolául.

Ma sokan, sokféleképpen emlegetjük az alázatosságot. Úgy érzem, hogy az alázatosságot, olykor csalókán, hamisan a magunk érdekeinknek megfelelően alakítjuk. Sajnos gyakran megesik, hogy emberi jogokat sértünk meg e jelszó alatt: „alázatosság”. Így nem csak magunknak „alázatoskodóknak” teszünk kárt ezzel, hanem legtöbbször környezetünk sínyli meg ezt. Még nagyobb fájdalom, amikor így „alázatosságból” teszünk, amit teszünk, mert ez már színészkedés, és sérüléseket okozhat. Magyari István, IV. éves

A szerzőnek nem rég megjelent „A FÉRFI ÚTJA II.” c. műve.

„Két úton lehet valaki próféta. Az egyik út, ha a rabságban levők tudomására hozza, hogy szabadok lehetnek. Ez Mózes nehéz útja. A másik, ha rádöbbenti azokat, akik magukat szabadnak gondolják, hogy valójában rabok. Ez Jézus még nehezebb útja.” Richard Rohr

MégIS

2007/2

Isten gondoskodik...

u Visszatértünk a gyakorlati évről

MégIS: Milyen tervekkel kezdted el a gyakorlati évedet? IV. év második felének végén (2006-ban) nagy izgalommal és félelemmel vettem tudomásul, hogy kinevezésem a kézdiszentléleki plébániára szólt. A félelmet az a szóbeszéd szülte bennem, hogy ez egy nehéz hely. Visszatekintve, hálát adok a gondviselő Istennek, hogy az volt az Ő akarata, Kovács Péter-Pál hogy egy féléven keresztül ott szolgáljak Neki. Egyetlen nagy tervvel indultam el a gyakorlati évre: hogy Isten akaratát teljesítsem, és az embereken keresztül Istent szolgáljam a szeretetben. A második félévben Isten gondviselő akarata Dévára rendelt. A félelem és aggódás helyett most a szomorúság érzése vett erőt rajtam, hiszen alig szoktam meg Kézdiszentléleket, máris tovább kellett mennem. Isten gondviselő szeretete éppen úgy, mint Szentléleken, Déván is végig kísért, és boldog voltam mind a két helyen.

MégIS: Hogyan sikerült megvalósítani tervedet? Szentléleken minden nap, a hétvégéket kivéve, be kellett mennem az öregotthonba. Nagyon szívesen mentem az idősek közé, mert mindig kaptam tőlük valamit: biztatást és erőt. Ezt a szolgálatomat úgy fogtam fel, hogy rajtuk keresztül Istennek szolgálok. Amikor kiosztottam nekik az uzsonnát, amikor velük beszélgettem, akkor mindezt a bennük levő Istennek tettem. Ez a tudat olyan hatalmas szeretetet szült bennem, hogy teljesen a szívembe zártam őket. Igazán vágytak a szeretet után és öröm volt számukra, hogy közöttük lehettem. Déván azt kérte Isten tőlem, hogy a gyerekeken keresztül szolgáljam Őt. Nem mondom, hogy könnyű volt, de amikor belenéztem egy árva gyermek szemébe, és megéreztem a szeretet igényét, az elfogadottság utáni vágyát, minden fáradtságom és nehézségem megszűnt. Egy feladat fogalmazódott meg bennem: szeretni!

MégIS: Milyen új tapasztalatokkal gazdagodtál, hogy erősített meg az elmúlt év a hivatásodban? Tapasztalataimból azt tanultam meg, hogy ahhoz, hogy Isten akaratát követni tudjam, az én akaratomnak meg kell halnia. Az én akaratomat nem erőltethetem rá Istenre, és ez sok áldozattal jár. Volt alkalom, amikor olyan jó lett volna pihenni délután, de öregotthonba kellett mennem, vagy prédikációt kellett írnom, vagy éppen hittanórát kellett tartanom. Nem bántam meg, hogy engedelmeskedtem Istennek, mert az Ő jutalma százszorosan boldoggá tett. Nagy örömet jelentett számomra, hogy úgy Szentléleken, mint Déván az embereknek fontos voltam és vagyok, szükségük volt és van rám. Hivatásomat ez a tudat erősítette meg mind a két helyen. Amikor pár napig hiányoztam, az egyik néni megkérdezte: „Tisztelendő úr, annyira szeretjük magát, miért hagyott el minket?” Déván pedig, amikor kimentem az udvarra, a gyerekek körberajongtak. Mind a két helyet megszerettem, de tapasztalatok szempontjából Kézdiszentlélek többet nyújtott. Hálát adok Istennek, hogy gondviselésével mindvégig vezetett, és reménykedem, hogy továbbra is vezetni fog.

MégIS

2007/2

hivatás g

MégIS: A gyakorlati év után milyen érzés volt visszajönni az Alma Materbe?

Elég nehéz egy pár szóban válaszolni erre, de azt biztosan mondhatom, hogy teljesen más szemmel nézem a hátralévő teológiai két évet. A gyakorlati év első felét Gyergyószentmiklóson töltöttem egy mozgalmas, dinamikus városi plébáŞcheianu Ciprian nián, a második félévben pedig Kézdiszentléleken tevékenykedtem, egy teljesen más légkörben, a gyergyói közösséghez képest, egy csendes, tiszta katolikus faluban. A két hely között óriási nagy különbség volt, így a tapasztalatok is, amelyeket szereztem, nagyon színesek. Fel tudtam használni mindazt, amit négy éven át itt a teológián tanultam, és a megélt tapasztalatokból rájöttem arra, hogy mennyi mindent kell még elsajátítsak, és itt nem csak a tanulásra gondolok, hanem a lelki életre is. Tehát nagyon hasznosnak látom a gyakorlati évet, de ugyanolyan hasznosnak tartom a hátralevő két évet is.

MégIS: Milyen új tapasztalatokat szereztél a gyakorlati év során?

Gyergyószentmiklóson kapcsolatba kerültem egy nagyon színes közösséggel. Itt alkalmam volt bekapcsolódni egy mozgalmas plébániai életbe: felkészítők az elsőáldozóknak, a bérmálkozóknak, elég sok irodai munka, temetések, találkozhattam egy nagyon szép, összetartó ifjúsági csoporttal, érezhettem azt is, hogy milyen fontos a csapatmunka egy ilyen nagy plébánián; emellett hittanórát tartottam a román líceumban tanuló magyar anyanyelvűeknek, közbe-közbe meglátogattam a városban lévő fogyatékosok menhelyét is. Kézdiszentléleken is foglalkoztam az elsőáldozókkal és a fiatalokkal, de egy öregotthonba is bejártam minden nap. Mindkét helyen szerzett tapasztalatokról röviden annyit mondhatok, hogy sokat tanultam belőlük.

MégIS: Mi segített a képességeid kibontakoztatásában, milyen területen kell még művelned magad?

A gyakorlati év lehetővé tette számomra, hogy jobban megismerjem magam, hogy tisztában legyek képességeimmel, de jó volt arra is, hogy belássam a hiányosságaimat is. A konkrét élethelyzetekkel való találkozás a legjobb alkalom arra, hogy az ember kibontakoztassa a képességeit és felfedezze azokat a pontokat, ahol komoly munkára van még szüksége a jó eredmények elérése érdekében. Hálát adok a mindenható Istennek a gyakorlati év alatt felkínált lehetőségekért és azokért a személyekért, akikkel kapcsolatba kerültem ez idő alatt, és akik többé-kevésbé hozzájárultak formálódásomhoz. Isten fizesse mindenkinek! Kérdezett: Ráduly István-Zsolt, V. éves

9

g hivatás

„Legyen meg a Te akaratod!”

u Dr. Székely Dénes tanár úr ezüstmisés pap

Dr. Székely Dénes tanárúr 2007. május 13-án ünnepelte meg pappá szentelésének 25. évfordulóját, amelynek alkalmából hálaszentmisét mutatott be a gyulafehérvári székesegyházban. Hivatásának kibontakozásáról kérdezte a MégIS:

Mikor érezte meg először Isten hívását életében? Mikor kezdett ráébredni arra, hogy Isten a papságra hívja Önt?

Valójában két kérdésre kell válaszolnom: az egyik a ráérzés, a másik a tudatosítás. Az első jelekre egészen pontosan emlékszem, talán 4-5 éves lehettem, amikor elkezdtem misézni és prédikálni. A kellékek nagyon egyszerűek voltak: a miseruhát egy törülköző helyettesítette, a szószék pedig három karosszékből összeállított tákolmány. A törülköző fehér háziszőttes volt, a székek pedig sötétbarna színűek. Természetesen hallgatóságra is szükségem volt, s a hívek közösségét édesanyám és nagyanyám alkották. Arra már nem emlékszem, hogy miről tartottam a prédikációt, de azt tudom, hogy csendben kellett lenni, s mise alatt csen-

getés is volt. Ezek voltak az első jelek, melyek akkoriban többször megismétlődtek. Aztán szünet és váltás következett, amikor orvos szerettem volna lenni. Ekkor már 8-9 éves lehettem és betegségemből kifolyólag kéthetenként kellett felülvizsgálatra mennem, s akkor ez a pálya és az orvos személye nagyon imponált nekem. Amikor azonban 12 éves voltam ismét változás állott be életemben, mert szülőfalumba egy fiatal lelkes, buzgó plébánost helyezett Márton Áron püspök úr, aki tíz éves lelkipásztori munkájával kitörülhetetlenül belevéste egyéniségét szülőfalum életébe. A templom és plébánia körül forgott az életem. Sokan és sokat ministráltunk, sőt ötödikes voltam, amikor megtanultam harmóniumon játszani, mert nem volt kántor a faluban. Amint említettem, a fiatal plébános lelkes munkája kopernikuszi fordulat volt a falu életében, de az én egyéni életemben is. Úgy gondolom, akkor majdnem minden fiú pap szeretett volna lenni, de csak tízen jöttünk Gyulafehérvárra, az akkori Kántoriskolába, és mindössze hatan lettünk papok.

gimnáziumból átjöttem Gyulafehérvárra a Kántoriskolába. Teljesen más környezet, más szellemiség, más nevelési módszer: ott ateista (a korszellemnek megfelelő), itt vallásos, hiszen a diákok egy része kántor, de a többség pap akart lenni. Természetesen mérföldkő számomra a papszentelés, kápláni éveim Brassóban, egy éves rövid plébánosi pályafutásom, majd a római évek, és nem utolsó sorban a papnevelés feladata is…

Mit jelentett Ön számára most visszagondolva a hat év teológia, valamint római tanulmányai?

Röviden: az alapot. 1976-ban kezdtem el teológiai tanulmányaimat és 1982. jún. 20-án szentelt fel az egyházmegye főpásztora Dr. Jakab Antal. 25-30 évvel ezelőtt kb. 150-160 kispap volt az Intézetben. Szűk helyen, szerény körülmények között, de mondhatnám azt is, hogy szegényen. Ha visszagondolok azokra az évekre, egyikünket sem zavart a külső körülmény, mert a lényegre összpontosítottunk. Egy spirituálisunk volt, a lelki programot komolyan vettük (silentium, elmélkedés, szentírásolvasás, lelkiolvasmány, stb.) és a tanulmányokat is ki-ki tehetségéhez mérten igyekezett lelkiismeretesen végezni. Kezdetben nem volt könnyű megbirkózni a filozófia sok latin kifejezésével, az egyháztörténelem rengeteg eseményével és évszámaival, de mindez csak idő kérdése volt. A délutáni stúdium kötelező volt, s mint kötelezőt egyesek kifogásolták, de később ők is belátták, hogy hasznos volt, és nélküle nem

Melyek voltak eddigi életének mérföldkövei?

Mérföldkövek? Volt egy pár paradigmaváltás életemben. Talán az első az, amikor kilencedikes koromban végképp eldöntöttem, hogy pap leszek, és a székelyudvarhelyi

10

Mé gIS

2007/2

Az öt éves római tanulmány külön fejezete életemnek. Elsősorban a körülmények miatt, ahogyan 1987. szeptemberében kijutottam az Örök Városba, másodszor pedig a rengeteg pozitív benyomás miatt. A kommunista diktatúra egyik legnehezebb időszakában, titokban, turista útlevéllel mentem, kevés német tudással és nagyon halvány olasz ismerettel. Az öt éves pasztoráció után újból egy mérföldkő, a gyakorlat helyett elmélet, könyvek, tanulás, újból vizsgák stb. Bevallom, nem volt könnyű ez a váltás, de tenni kellett, mert itthon nem volt elegendő szakképzett tanár, s az akkori körülmények között a papképzés léte forgott kockán. A római éveket röviden így is jellemezhetném: ablak a világra. Új ismeretek, kapcsolatok, lehetőségek, színes reklámvilág, de az új kihívások mellett sem volt szabad elfelejteni, hogy miért vagyok ott, és hogy itthon várnak rám. Az egyetemen és a Szent Péter téren élőben tapasztaltam meg az egyház katolicitását. Mi itthon csak egy színfolt vagyunk, de együtt alkotjuk a gazdag mozaikkockát, amit Krisztus Egyházának nevezünk.

hivatás g

Önnek? Valóban, immár kilenc éve, hogy hetente – szerda este – találkozunk az ifiórán. Az ötlet véletlenszerű volt, mert a szomszédságunkban létrehozták az egyetemet és magyar nyelvű diákok is jöttek tanulni, többnyire Székelyföldről. A hallgatóság adva volt, csak össze kellett fogni, irányt kellett adni a találkozásoknak. Ez kezdetben nem volt könnyű, mert a csoport fele más vallású volt és olyan témákat kellett választanunk, ami mindenkit érdekel: pl. vallás, szekták, halál, feltámadás, bióetikai kérdések, házasság, szexualitás, majd a tízparancsolat került előadásra, jobban mondva inkább megbeszéltük a témákat. Ma már nem jelent problémát az sem, ha a szentségekről és a felekezetek közötti különbségekről beszélgetünk. Nagyon szimpatikus társaság, lelkesek, érdeklődőek, őszintén kereső emberek. Ebben próbáltam segítségükre lenni. Számomra pedig öröm velük lenni, és

A papszentelés pillanata hogyan él most az Ön szívében? Mit tanácsol a mai papoknak és kispapoknak?

Papnak lenni ajándék. „Aki fel tudja fogni, fogja fel!” (Mt 19,12). Isten kegyelme hívott és tartott meg 25 éven keresztül a papságban. Életem egyik legnehezebb, de ugyanakkor legboldogabb pillanata volt ez a döntés. Pillanatot említetem, de tulajdonképpen egy hosszú folyamatról van szó, amely során megszületett a végső döntés. A szentelés ugyancsak mérföldkő minden papnak az életében; azután már nem az – nem lehet az –, aki előtte volt. Teológiai nyelvvel ezt ontológiai változásnak szoktuk nevezni, s ez nem változik, nem változhat, ha igazi és őszinte volt a döntés. Ezért fontos a komoly felkészülés, a döntés és a kitartás. Nem lehet vállalni a hivatást és jó papnak lenni ill. megmaradni imádság nélkül és egy bensőséges Isten-pap baráti kapcsolat nélkül. Amennyire fontosnak tartom az Istennel való kapcsolatot, annyira fontosnak ítélem meg az igazi, őszinte pap-testvéri kap-csolatot is. Nem szabad elszigetelődnünk, nyitottak és őszinték kell hogy legyünk, mert a gonosz jól ismeri gyengeségeinket.

Mit jelent az Ön számára ma tanárként itt lenni Gyulafehérváron a kispapok között?

Primíciás jelmondatommal válaszolhatnék erre a kérdésre a legrövidebben: „Legyen meg a Te akaratod!” (Mt 6,10). Bővebben: feladat, kihívás, óriási felelősség, mert a holnap egyházképét formáljuk itt a Szemináriumban. Néha fárasztó, és megvallom, gyakran megkérdez-(t)em magamtól: ezért lettem pap? Soha nem gondoltam arra, hogy tanár legyek – én elsősorban pap, lelkipásztor szerettem volna lenni. Időbe került, amíg megértettem, hogy a Gondviselésnek vannak érthetetlen vonalvezetései is életünkben. Sok imádság és nagy alázatra van szükség tudni feladni önmagam, és belesimulni Isten gondviselő akaratába. Meg kellett vívnom a jónási harcot, és el kellett fogadnom, hogy Isten útjai nem a mi útjaink.

Már több éve foglalkozik Ön a gyulafehérvári egyetemistákkal. Miben állnak ezek a találkozók? Mit jelent ez

MégIS

2007/2

segíteni őket az Isten-keresésben. Kik (voltak) példaképei és azon meghatározó személyek, akik segítették, vagy meghatározták eddigi papi életét?

Sokan. Nem akarok konkrét neveket felsorolni, de részben már említettem, hogy gyermekkoromban a plébánosaim voltak azok, akik felébresztették bennem a szunnyadó papi hivatást. Természetesen az egész családom vallásos, templomba járó volt, s ez akkor magától értődőnek tűnt számomra, mint ahogy az a tény is, hogy rendszeresen eljártunk a májusi ill. az októberi ájtatosságokra. Mindig tudtam és éreztem, hogy sok jó ember imádkozik értem. A tudományos kiképzés mellett ezt sem szabad elfelejteni, hogy a pap lelki-pásztor, lelki-ember. A napi szentmise, a rendszeres imádság, elmélkedés, rózsafüzér mind-mind megtartó erő. A huszonöt év alatt talán egy vagy két alkalommal maradt el a szentmisém, természetesen rajtam kívülálló okok miatt. A napi szentmise számomra elengedhetetlenül fontos, és az is marad. Az a pap, aki ráérez a szentmise lényegére, annak nem kell előírni a napi szentmisét. A huszonöt éves papságom alatt nagyon sok jó emberrel találkoztam. Ők is erősítették hivatásomat és tudatosították bennem, hogy velük vagyok keresztény, és értük vagyok pap.

11

g hivatás

Kerestem és találtam...

u Önmagukról vallanak elsőéveseink Mă numesc ANDREICA RADU IOAN. M-am născut în Vişeu de Sus, judeţul Maramureş, la data de 16. mai 1988. Aparţin parohiei Sfânta Ana din Vişeu de Sus. Am absolvit şcoala primară şi gimnaziul la Şcoala Nr. 1 din localitate. Am absolvit secţia filologie, profil uman a Liceului Teoretic Bogdan-Vodă din localitate. Familia şi preoţii m-au introdus în tainele lui Cristos, fapt ce a determinat aflarea vocaţiei de a deveni preot.

BAKK ANTAL PÁLNAK hívnak, 1988. augusztus 26-án születtem Buzásbesenyőn. A líceumot Gyulafehérváron a Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceumi Szemináriumban végeztem. Papi hivatást éreztem, ennél fogva szeretném Istent az embereken keresztül szolgálni.

BAKÓ LÁSZLÓ vagyok, 1989. március 17-én születtem Aradon, Zimándújfaluban lakom. Az elemi és általános iskolát otthon végeztem, a líceumot pedig itt Gyulafehérváron a Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceumi Szemináriumban. Mindig is szerettem volna az emberekkel foglalkozni, és XII. osztályban éreztem úgy, hogy ezt papként tudom a leginkább megvalósítani.

BARTA BARNABÁSNAK hívnak, Kaplonyban születtem 1989. február 8-án. Az általános iskolát szülőfalumban, a líceumot pedig Nagykárolyban a Kalazanci Szent József Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontban végeztem. Régóta foglalkoztat a papság gondolata, két-három éve felismertem hivatásomat, és véglegesen eldöntöttem, hogy teológiára jövök. Remélem, hogy Isten kegyelméből elérem kitűzött célomat.

BENE KÁLMÁN vagyok Csíkszeredából, és 1989-ben születtem. Eddigi iskoláimat Csíkszeredában a Nagy Imre általános iskolában és a Márton Áron Elméleti Líceumban végeztem. Isten megismerésére való törekvésemben rájöttem, hogy mindnyájunknak hivatása az életszentség, amihez hozzátartozik Isten szolgálata. Számomra Gyulafehérvár a válasz Jézus Krisztus hívására – előkészület a papságra. Kérem imáitokat, hogy életemet, szolgálatomat Isten akarata szerint és az Ő dicsőségére végezzem. Hálát adok a Jó Istennek csalá-

12

domért, papjaimért, tanáraimért és minden testvéremért, aki imájával, jó példájával, tanításával segített. BILIBOK GYÖRGY vagyok, Csíkszeredában 1989-ben születtem. Középiskolában a filozófiával való találkozásom alkalmával a keresztény hit is kezdett foglalkoztatni, amit szeretnék itt a teológián tanulmányaim által elmélyíteni. A felismert igazságokkal szeretnék majd embertársaim életébe fényt vinni, hiszen mindnyájan ragaszkodunk az igazsághoz. BODOR ATTILÁNAK hívnak, 1988. április 5-én születtem Gyímesfelsőlokon. Az elemi és az általános iskolát szülőfalumban végeztem, a középiskolát pedig a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceumi Szemináriumban végeztem. Az általános iskola utolsó éveiben kezdett foglalkoztatni a papi hivatás kérdése, a középiskolai évek alatt pedig tisztáztam magamban. Arra kérem a Jó Istent, hogy az előttem álló évek folyamán hivatásomban megtartson és megerősítsen.

BOGA NORBERT ÁRPÁDNAK hívnak, 1988. január 1-én születtem Csíkszeredában. Iskolai tanulmányaimat szülőfalumban (Csíkszentsimonban), a középiskolát pedig a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceumi Szemináriumban végeztem. Kiskoromban sokat ministráltam, már akkor foglalkoztatott a papi élet, és a közép-iskolában tisztázódott ez a hivatás bennem. Nagy hálával tartozom szüleimnek és nagyszüleimnek, hogy vallásosan neveltek. Tudom, hogy nehéz út előtt állok, de a jó Istenben bízva remélem, hogy elérem célomat.

BOTH LÁSZLÓNAK hívnak. Gyergyószárhegyen születtem 1987. március 27-én. A líceumot Gyulafehérváron végeztem a Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceumi Szemináriumban. A papi hivatás nagyon rég foglalkoztat, és most egy év kimaradással felvételiztem a teológiára. CSEH CSABA vagyok, 1988. május 6án születtem. Az általános iskolát a gelencei Jancsó Benedek iskolában végeztem. 2003-2007 között végeztem el a középiskolát a Gyulafehérvári Római Katolikus Kisszemináriumban. Már gyermekkorom óta foglalkoztatott a papi hivatás, amelyet Isten kegyelméből meg is kaptam, ennek következtében szeretnék Isten szolgája lenni, és az Úr szőlőjében

Mé gIS

2007/2

Mă numesc Daubner Costel József. M-am născut în data de 16. februarie 1988. Aparţin de parohia Romano Catolică din Cavnic. Am absolvit Grupul Şcolar Industrial Cavnic, profilul real, specializarea ştiintele naturii. Am venit aici pentru a răspunde chemării lui Isus. Doresc să urmesc această cale, pe care am pornit şi cu ajutorul lui Dumnezeu să ajung preot.

erni róbert-ferenCnek hívnak. 1988. november 4-én születtem Nagybányán. Tanulmányaimat a Nicolae Iorga általános iskolában és a Németh László Elméleti Líceum filológia szakán végeztem. Hivatásom felismeréséért sokat köszönhetek Reszler Mihály plébánosomnak és még másoknak. Hiszem, hogy Isten kegyelméből végig tudok menni ezen az úton, hogy majd papként szolgálhassam Őt, Aki életét adta értem is. fanea József vagyok Sárközújlakról. Középiskolai tanulmányaimat Szatmáron a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban végeztem. Világi tanulmányaim alatt rájöttem arra, hogy sokat kell még tanulnom Istenről és Istentől, és ezt tovább kell adnom másoknak is. Így gyulladt meg bennem a szikra, hogy a papság útjára lépjek. Az Ő áldását kérve szeretném hivatásomat Neki tetszően teljesíteni.

ferenCz Gábor vagyok. Jegenyén születtem 1988. szeptember 20-án. Az elemi iskolát Jegenyén, az általános iskolát Kolozsváron végeztem. Hitem és hivatásom kibontakozásában sokat segített a volt plébánosom. Szerettem ministrálni, és a filiába is eljártam vele. Ekkor pillantottam bele egy ki-csit a papi életbe, és megtetszett. Én is pap szeretnék lenni, nem, mintha könnyű lenne, hanem, mert szép.

Gál Hunor vagyok, 1987. november 10-én születtem Csíkszépvízen. Általános iskolámat szülőfalumban, a középiskolát a gyulafehérvári Szemináriumban végeztem el. A kisszemináriumi évek alatt ragadott meg Isten hívó szava, ezért felvételiztem a Papnevelő Intézetbe. Hálát adok az Istennek családomért, jó barátaimért, plébánosaimért, tanáraimért, akik segítettek Isten biztos útjára rátalálni.

GyörGy imre vagyok, 1987. április 17-én születtem Kászonújfaluban. Az általános iskolát szülőfalumban, a középiskolát a gyulafehérvári Szemináriumi Líceumban végeztem. Már kiskorom óta éreztem papi hivatást. E hívásra igazán a középiskolai éveim

MégIS

2007/2

hivatás g

alatt tudtam válaszolni, amelyben lelkivezetőim és plébánosom segített. HanuleaC tamás a nevem, Gyergyószentmiklóson születtem 1988. december 9-én. Középiskolai éveimet a Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceumi Szemináriumban végeztem Gyulafehérváron. Már kis gyerekkorom óta éreztem hivatást a papságra. A végső döntést a középiskolai éveim alatt hoztam meg. Isten kegyelméből pap szeretnék lenni. kerekes Józsefnek hívnak, és 1988. június 17-én Bánffyhunyadon láttam meg a napvilágot. Iskoláimat szülőfalumban, Jegenyén kezdtem. A kolozsvári Pázmány Péter Római Katolikus líceumban érettségiztem. Már kiskoromban is éreztem egy bizonyos hiva-tást a papi életre. Isten szavát szeretném majd papként továbbítani az emberek felé.

Mă numesc leabu marius Ştefan. M-am născut în data de 30. ianuarie 1988, în municipiul Baia Mare. Aparţin de parohia Romano Catolică Sfânta Elisabeta a Ungariei din Baia Mare. Am absolvit Liceul Teologic Romano-Catolic Sf. Iosif din Bacău, profilul vocaţional. Am venit la Alba Iulia pentru a-l urma pe Isus pe calea preoţiei, si pentru a găsi drumul spre mântuire.

link norbert a nevem, Szatmárnémetiben születtem 1988. október 29-én. Elemi tanulmányaimat a Mircea Eliade iskolában végeztem, a közép-iskolát a Doamna Stanca Gimnáziumban kémia-biológia szakon. Hálával tartozom szüleimnek és nagyszüleimnek azért, hogy vallásosan neveltek. Kiskoromtól vágyam, hogy pap legyek és Istent szolgáljam. Tudom, hogy nehéz út áll előttem, de bízok abban, Aki meghívott erre az útra, és segíteni is fog nekem.

lovász vilHelm vagyok, 1983. május 10-én születtem Aranyos Bogáton. Az általános iskolát a szülőfalumban végeztem, majd szakképzőt és szaklíceumot végeztem Tordán. Szüle-im vallásosan neveltek; kiskorom óta papi hivatást érzek, és ezért jöttem nyáron felvételizni a teológiára. Hiva-tásom felismeréséért hálás vagyok családomnak és nem utolsó sorban a volt és jelenlegi plébánosomnak.

maurer Csaba vagyok, Gyergyószentmiklóson születtem 1980. szeptember 3-án. Az elemi és szakiskolát ugyanott végeztem. Később folytattam tanulmányaimat csökkentett látogatásnélküli tagozaton, melynek elvégzése után 2007-ben érettségiztem. Gyermekkorom

13

g hivatás

Krisztus befogadó szeretete

u Beöltözés

Amikor kilépsz az ajtón, egy olyan más világgal találod szembe magad, ahol nem angyalok laknak. Olyan világba lépsz, amely tele van a magadfajta esendő emberekkel, olyanokkal, akik pont arra vágynak, amire te is. Akinek megvan mindene, nincs szüksége másokra, de ezt egyikünk sem mondhatja el magáról. „Senki sem sziget”– mondja Thomas Merton, és azt hiszem, be kell vallanunk, hogy szükségünk van egymásra, egymás elfogadására. Mindannyian igényeljük a „fogadjanak el engem olyannak, amilyen vagyok…” érzést. Minden embernek belső igény ez.

Amikor munkahelyet változtatsz, más iskolába kerülsz, vagy egész egyszerűen csak megváltozik a környezeted, akkor akaratlanul is szembe találod magad ezzel az érzéssel. Vegyünk például egy fiatal tűzoltót, aki most kezd munkába állni: új emberek, új munkatársak veszik körül, még új neki a munka rendszere, új az öltözéke, amely külsőleg meghatározó jelentésű az emberek számára. Ez az ember már tudja, hogy egy csoporthoz, egy osztaghoz tartozik, és eszerint kell élnie, másabb emberré válik. De ezt a belső változását az emberek nem veszik észre, csupán az öltözékéről állapítják meg, hogy ki is ő. Természetesen igaz a mondás, és helytálló jelen esetben is, hogy nem a ruha teszi az embert, de a külső (a ruha, az egyenruha) a belsőnek a kifejezője, elmondja az illetőről, hogy voltaképp ki is ő, mivel foglalkozik. Ebben az esetben talán azt, hogy ő egy tűzoltó, akinek hivatása, hogy értékeket, emberi életeket mentsen meg a pusztulástól. Ez csak egy a sok példa közül, mert ez a jelzésszerűség vonatkozhat bármely, más foglalkozásban élő emberre is: a rendőrre, az orvosra, és a papra is, aki reverendát visel. A reverenda egy liturgikus öltözék, amelybe a teológián az egyházmegyés kispapok beöltöznek. Mindez egy ün-

14

nepélyes szentmise keretében történik III. éven. Ezen a szentmisén megszenteli és megáldja a püspök a jelöltek reverendáját. Ők azért jelöltek, mert ez a beöltözés csak a III. évet elért kispapokkal történik, miután befejezték a két éves filozófiai kurzust. Az első két éven csak filozófiahallgató szeminarista az illető, némelyek még nagy vízválasztó éveknek is nevezik ezeket, talán nem véletlenül, mert ez olyan időszak, amikor sokakat kifúj a „Szentlélek szele”. A beöltözés eseményével az Anyaszentegyház befogadja a jelölt személyeket a papnövendékek közé. Elfogadja azt a szándékukat, hogy ők Isten szent népének hű és fáradhatatlan szolgái akarnak lenni. Kemény harc ez, amely áldozatos szívet kíván, de egyben ez az a szív, melyet a szerető Jézus magához ölel, és együtt él azzal, aki ezt neki ajándékozza. Az Úr elfogadja az ilyen fiatal döntését, és új környezete is befogadja őt. Már az ünnep neve is: Admissió, a latin admitto, -ere, -missi, -missus szóból származik, ami bebocsátást, befogadást, elfogadást jelent, az ünnep lelki jellegére utal. A Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola III. éves kispapjait ebben az évben, október 28-án vették fel a teológusok közé. Ezen az évfolyamon 4 gyulafehérvári, 3 szatmári és 2 nagyváradi egyházmegyés kispap van, akiknek szíve egy lépcsőfokkal fennebb jutott a papságra vezető úton.

Hálát kell adnunk a szívünkben élő csodálatos Istennek, hogy a mai szekularizált világban vannak fiatalok, akik életüket Istennek ajánlják, belegyökereznek a Szeretetbe, barátjukká és hitvestársukká választják magát, Krisztust, aki az élet és a kifogyhatatlan öröm forrása. Ő az, aki magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, aki megadja a kegyelmet, hogy levesse az őt követni vágyó a régi ember szokásait, és felöltse a világosság fegyvereit, csak Ő tudja megadni az embernek a békét és a szeretetet.

Mé gIS

2007/2

A liturgia és szépsége

teológia g

u Az utolsó vacsora is gondosan elő lett készítve Mit jelent egy szép liturgia? Jelent valami kellemeset? Jelent valami olyat, ami a „fogyasztók” ízlését kielégíti? Tudomásul kell vennünk azt, hogy a liturgia nem az Egyház „bevásárlóközpontja”! A liturgia mindenek előtt Isten műve, imádása és ingyenes ajándék. Vizsgáljuk meg, hogy melyek egy szép liturgia alapkritériumai.

Hogy megértsük a liturgia szépségét, először is tisztáznunk kell az Egyház fogalmát: „Az Egyház Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésének és az egész emberi nem egységének ”. (Lumen Gentium 1) A szentségek, mint az Egyház eszközei, egyben Krisztus eszközei is, hisz az Egyház azt teszi, amit Krisztus mondott: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (Lk 22,19) A szentségek által Krisztus munkálja szentté válásunkat: „amikor valaki keresztel, maga Krisztus keresztel.” (Sacr. Conc. 7)

A liturgiában végzett gesztusaink nagyon fontosak, mert azok egyben Jézus gesztusai is. A liturgikus események és a bennük megkövetelt gesztusok által az Egyház megújítja Megváltónk gesztusait. Maguk az evangéliumok tisztán tükrözik az Úr gesztusait: Ő jár, érint, felemeli szemét az égre, áld, megtöri a kenyeret, magához veszi a kelyhet. Mindezeket a gesztusokat az Egyház átvette és alkalmazza a szentségek ünneplésében. Szenvedésének előestéjén az Úr megtanít minket ezekre a jelekre. Ő a mi liturgikus nevelésünknek és magatartásunknak a mestere. Művészetének sajátossága abban áll, hogy kevés gesztusba sűríti a lényeget. Egy szép liturgia jellemzője az egyszerűség, a rendezettség és a mértéktartás.

„Amikor ugyanis eljött az óra, hogy te, Szentséges Atyánk, megdicsőítsd Fiadat, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket, [...] kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, majd tanítványainak adta...”(IV. Eukarisztikus Ima) Felmerül a kérdés, hogy mi teszi széppé az Úr gesztusait? Az ízlésesen berendezett terem? A szépen megterített asztal? Nyilvánvaló, hogy ezek mind hozzájárulnak a szépséghez, akár egy függöny, amely széppé tesz egy szobát. Az igazi szépség azonban az Úr szeretet-gesztusában áll: „mindvégig szerette őket”. A liturgia szépsége nemcsak annak díszítő elemeiből áll (mint például az oltárterítő, a virágok, a gyertyák, a szentélyben lévő szőnyegek, stb.), hanem a húsvéti misztérium iránti szeretetből is. Nemcsak a templom építészeti stílusa, az ikonográfia, az énekek, a használt liturgikus ruhák, a koreográfia teszik széppé a liturgiát, hanem első sorban az, hogy mennyire hagyjuk magunkat áthatni Krisztus szeretetétől. „Tegyétek ezt az én emlékezetemre” – hangzik az Ő parancsa. Egy szép liturgia még függ attól is, ahogyan azt előkészítjük. Nem szabad improvizálni semmit. A liturgia érzékeink együttműködését is igényli: a látás, a hallás, a szaglás, a tapintás.

A liturgia a közösség ünnepe. Magába foglal külömböző szolgálatokat, hiszen a közösség nem egy gerinctelen test. Fontos tudomásul venni ezeket a diverzitásokat. Vannak a ministránsok, a lektorok, azok a hívek, akik az egyetemes könyörgéseket olvassák. Mindennek megvan a maga helye. Nagy templomban vagy pontifikális miséken a különböző szolgálatok könnyen teljesíthetők. Azonban

MégIS

2007/2

másképpen valósul meg egy kisebb templomban, ahol a liturgikus tér végett ezek teljesítése nem mindig lehetséges. Ez azonban nem szolgálhat ürügyül az igénytelenségre, a közömbösségre, a liturgikus ruhák helytelen használatára és rendetlenségére, és főleg maga a szertartás ünneplése iránti szeretet hiányára. Viszont ez nem azt jelenti, hogy a csendes misék nem szépek. Nem szabad összekavarnunk a részvételt a „csinálással.”

A szentmise első kiindulópontja az egybegyült közösség. Ez Krisztus jelenlétének első jele. Léteznie kell egy gyülekezeti helynek, egy úgynevezett „domus ecclesiae”nek. Amikor az Úr meg akarta ülni tanítványaival a Húsvéti vacsorát, elküldte ezeket, hogy keressenek egy helyet, ahol ünnepelhetnek. Látjuk, hogy az utolsó vacsora is gondosan elő lett készítve: „menjetek és készítsétek el a Húsvéti vacsorát!” (Lk 22,9) – mondta az Úr. Ez egy tágas étkezésre berendezett teremben történik, egy emeletes teremben. A liturgia méltó megünnepléséhez három rész nagyon fontos. Az ambó az a hely, ahonnan az Úr Igéjét hirdetik. Mindennapi életünkben nem élhetünk az Ige nélkül. Sokan az ambót az üres sír jelképeként értelmezik. Egy másik fontos rész a szedilia vagy katedra – az a hely, ahol a pap vagy a püspök helyet foglal a liturgia alatt. Ez jele annak, hogy a közösség nincs pásztor nélkül. Krisztus a Pásztor, Ő viseli gondunkat. A pap, aki a szentmisét celebrálja, képviseli az Urat. A harmadik elem az oltár, amely a középkorban mély tiszteletnek örvendett, mivel a szentek és a mártírok ereklyéit tartalmazta. Az oltár nagyon fontos része a liturgiának, hisz az a hely, ahol Krisztus feláldozza önmagát, a velünk való találkozásának a kiinduló helye, annak első állomása.

A liturgiában a gesztust mindig követi az ige. A szó és a gesztus térre szorulnak. A testté lett Igének szüksége volt térre és időre, hogy véghezvigye megváltási munkáját. A liturgia a megfelelő idő és tér arra, amelyre az Úrnak szüksége van ahhoz, hogy kifejezze magát és magáról beszéljen. A liturgiában a tér és idő szorosan együttműködnek a szabállyal és a renddel. Nincs liturgia egyházi útmutatások nélkül, rubrikák nélkül. A szépség végül a rend gyümölcse. A követelt rend konkrét elemek összetételét jelenti, mint az idő, a tér és a körülöttünk lévőkkel való kapcsolat. Ugyanakkor a liturgia egy bennünk lévő rendet feltételez.

Piero Marini érsek 20 évig volt a pápai liturgikus szertartások mestere, az egyik könyvében így ír: „40 év után a Sacrosanctum Concilium konstitúció érvénybe lépése óta megkérdezhetjük magunktól, ha az általunk használt gesztusok a szertartások közben valóban Jézus gesztusai? Az általunk celebrált szentmise Krisztusnak átadott idő, amelyben Ő magáról beszélhet vagy mi beszélünk saját magunkról, saját magunkat ünnepeljük vagy egyszerűen üres idő? Az általunk celebrált liturgiában létezik egyáltalán rend? Van bennünk egy bizonyos rend, összeszedettség?” Piero Marini kérdései segítenek bennünket nemcsak arra, hogy megértsük a liturgia szépségét és lényegét, hanem az aktív részvétel értelmét is, amelyet a zsinat annyira szorgalmazott. Toman Zoltán, II. éves

15

g Igaz-e, hogy...?

Igaz-e, hogy Jézus csak ember volt?

u Hitvédelmi rovat

Tovább folytatom rovatomat, amelynek múltkori témája „Igaz-e, hogy a keresztes hadjáratok gyarmatosítók voltak?” volt. Miután erre választ kaptunk, most egy másik napjainkban úgymond nagyon „divatos” témát szeretnék kibontani: „Igaz-e, hogy Jézus csak ember volt?” címmel, amely ugyancsak az Agapé könyvkiadó hitvédelmi füzeteinek az egyike. Manapság nagyon sokan kezdtek újra a krisztológia ezen témájával foglalkozni, azonban a kellő hozzáértés hiánya hamar tévedésbe vihet bennünket.

Először is szeretném tisztázni a krisztológia szó értelmét: krisztológia az emberiség számára az üdvtörténettel és az abban kibontakozó Krisztus-eseménnyel foglalkozó teológiai tudomány.

Megpróbálok néhány aktuálisabb többet hangoztatott problémát kifejteni. Ha Jézusról akarunk beszélni, elsődleges forrásunk a 4 kanonizált evangélium: Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma. Ennek ellenére, gomba módjára kezdenek szaporodni azok a magyarázatok Jézusról, amelyeket az apokrif iratokkal – evangéliumok – támasztanak alá. Így nem csoda, hogy az ők véleményük ütközik Anyaszentegyházunk tanításával. „Istent csak Jézus Krisztus által ismerjük meg” – hangoztatta B. Pascal. Isten titka benső ismeretére csakis a Fiú vezethet el bennünket – a Lélek által –, a Fiú, aki örök Ige (Logosz) az Atya ölén volt, amint a Jánosevangélium bevezetőjében olvashatjuk: „Senki se ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.”

Jézus úgy viszonyul a teremetett dolgokhoz, mint a názáreti mesteremberek, a kafarnaumi halászok vagy Palesztina bármelyik egyszerű lakója. De nemcsak a dolgok hasznosságát látja: a dolgoktól felemelkedik Alkotójukhoz, a teremtő és gondviselő Atyához, akitől minden jó származik, akinek hálát kell adnunk a megtört kenyérért, az eledelért és a ruházatért. Az imádkozó és hálaadó Jézus erre példát mutat az evangéliumokban. Jézus nem elégszik meg a sztoikusok ideáljával, amely azt követeli, hogy el kell tüntetni a határokat a fajok és személyek között, hanem még az ószövetségi törvénynél is többet kíván. Az a hit, amelyet Jézus követel, nem más, mint az ember önátadó válasza Isten hívására. Ez a hit a feltétele az Isten országába való belépésnek, amely Jézussal elérkezett. Nem úgy tanít, mint más rabbik, akiknek szokása a „lánc”-tanítás volt. Ők úgy magyaráztak, hogy egy adott témáról egy rabbi mit mondott, amelyhez egy korábbi rabbi mit szólt, s így visszavezetve a Tórához Mózesig. Jézus úgy tanít, mint akinek hatalma van, nem említve meg tanításánál egy régebbi véleményt sem. Magának kovácsol tekintélyt szembe állítva tanítását Mózesével.

Amikor Jézus kinyilatkoztatja az embereknek, hogy Isten a mi mennyei Atyánk, ezzel már önmaga lényét is kinyilatkoztatja, minthogy egyszersmind azt is érezteti, hogy az Ő viszonya az Atyához egészen sajátos. Amint az Isten országát Jézus Fiú személyén és tettein keresztül világosodik meg. Jézus személye tehát itt is a kinyilatkoztatás közvetítője. Ahhoz, hogy meg tudjunk

16

nyílni az Isten atyaságáról szóló kinyilatkoztatásnak, fel kell ismernünk Jézusban a Fiút. Hiszen Isten országába is úgy léphetünk be, ha megvalljuk: Jézus a Messiás, az Emberfia. Jézus földi élete folyamán fokozatosan nyilatkoztatta ki messiási mivoltát a zsidó messiás-eszmét.

Ezzel kapcsolatban a történészek legnagyobb problémája, hogy Jézus soha nem jelentette ki magáról szó szerint, hogy: Én vagyok az Isten fia. Viszont a passió központi témája: Kicsoda Jézus? Minden erre összpontosul, világi és vallási hatóságok előtti vallatáskor, a megcsúfoláskor, a megfeszítés epizódja során. Az evangélisták válasza: Jézus Isten Fia. Ezért kellett meghalnia. János evangéliuma ebben megegyezik a szinoptikusokéval: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten fiává tette magát” (Ján 19,7) – állítják a zsidók Pilátusnak. A szinoptikusok (Máté, Márk és Lukács) szerint is Jézust azért ítéli halálra a Szanhedrin, mert igennel válaszolt Kaifás kérdésére: „Te vagy a Krisztus, Isten Fia?” Csakugyan ez a cím fejezi ki legjobban az utolsó órában azt, hogy kicsoda Jézus.

Jézusban, az isteni személy, emberi tudattal vállalja és teljesíti sorsát. Az egyik legnagyobb krisztus-esemény probléma Jézus feltámadása. Az üres sír, amin túl a történész nem tud és nem is mehet tovább. A probléma abból adódik, hogy Jézust senki se látta kilépni a sírból (csak egy apokrif evangélium beszél erről), a másik létrendbe való átmenet az evilági tapasztalaton kívül esik, ezért hit tárgya. Ha Kaifás vagy Pilátus lett volna a Cenákulumban (emeleti terem), amikor Jézus megjelent, nem látta volna. Ehhez a hit szükséges, egy bizonyos új érzék.

A húsvéti tapasztalatokhoz tartozik még, hogy az aszszonyok és a tanítványok üresen találják a sírt húsvét hajnalán. Ez a tény nem volt elég, hogy meggyőze őket Jézus feltámadásáról, hiszen magyarázható lett volna a holttest elvitelével. Szükség volt tehát a jelenésekre. Az üres sír azt jelenti, hogy Jézus teste eltűnt, a jelenések szerepe pedig az, hogy tanúsítsák Jézus megdicsőülését. E néhány példa rövid megvilágításával remélem, hogy a kedves olvasót közelebb vihettem a Jézusról kialakított kép helyes formálásához, hogy Jézus nem csak ember, hanem Isten-ember volt, és választ adhattam néhány kérdésére, illetve buzdíthattam, hogy bizonyos témákat részletesebben át kell nézni. De mindenképp remélem, nevetségessé váltak az olvasó szemében is a manapság terjedő ál-Krisztus-ideák, s ezután, ha találkozik egy ilyennel csak nevet egyet rajta és tovább halad. Elekes Szabolcs, III. éves

MégIS

2007/2

Egészen napjainkig...

életünk g

u Krónika

a). Szeptember 28-án visszajöttek a kispapok a nyári vakációról és a szabadévről. 29-én vasárnap délelőtt megünnepeltük főegyházmegyénk és székesegyházunk Szent Mihály főangyalról nevezett búcsúját, a szentmisén homíliát mondott FT. VARGA REZSŐ újonnan beiktatott petrozsényi főesperes atya. Vasárnap délután Veni Sancte-val egybekötött évnyitó volt az intézet Aula Magnajában (jobbra: kép a búcsús szentmiséről)

b). Október 4-7. között teológiánk spirituálisa, FT. ILYÉS ZSOLT atya tartotta a lelkigyakorlatot. c). Október 28-án a III. ÉVFOLYAM admissioját, beöltözését ünnepeltük.

d). November 9-11. között 28 kispap vett részt a Marosvásárhelyen megszervezett OKET-en, amelyet az ottani egyetemi lelkészség szervezett. Érdekes programokkal várták az érdeklődőket, köztük volt táncoktatás, képzőművészet, színjátszás, festészet és rajz. Ennek keretében, 11-én szombaton előadást tartott a szenvedésről Dr. JITIANU LIVIU, LIVIU a Babeş Bolyai Egyetem katolikus dogmatika tanára.

e). November 17-én intézetünkben lelkinapot tartott FT. INCZE DÉNES szentszéki tanácsos atya, tusnádfurdői plébános, a keresztények igazi csillagairól, a szentekről, akik hűséges testvéreink és barátaink. f). Árpádházi Szent Erzsébet 800 éves

MégIS

2007/2

születéséről emlékezett meg november 19-én az EMEI-n belül működő történelmi szakosztály. Az ISTVÁN előadást RÁDULY ZSOLT, HUSZTIG RÓBERT, FAZAKAS LEVENTE, CSEH CSABA, BAKK ANTAL és ŞCHEIANU CIPRIAN IOSIF kispapok tartották.

g). A M ég IS SZERKESZTŐI november 23-25. között kolozsvári kiránduláson vettek részt. Kolozsváron tapasztalatszerzés céljából meglátogatták a Vasárnap újság és Kersztény Szó folyóirat szerkesztőségét. (középső kép) Aznap este pedig meglátogatták a TVR tévécsatorna magyar adásának szerkesztőségét. g). Az idén is meglátogatta intézetünket Msgr. Dr. PETER SCHALLENBERG erkölcsteológus profeszor. Opcionális morális blokkurzust tartott november 22-24. között „Ökumenikus etika a katolikus, az ortodox, és a protestáns teológiában” címmel.

i). November 25-én MAGYARI ISTVÁN IV. éves teológus tartott ünnepi előadást Krisztus Királyról. Előadásában kiemelte: Krisztus nem a napjainkban megszokott diktátor, vagy zsarnok, hanem Krisztus olyan király, akitől nem kell félnünk, mert Ő áld, biztonságot és békét sugároz. (kép balra)

17

g életünk / kitekintő

u folytatás (krónika)

j). December 5-én Szent Miklóst ünnepeltük. Ez alkalomból hagyományosan az V. ÉVES KISPAPOK megszervezték a mikulási műsort, amelynek célja a nevetés és az ünnep szebbé tétele volt. (kép balra)

l). December 9-én az EMEI által meghívott Dr. JITIANU LIVIU dogmatika tanár előadást tartott, amelyben megvilágította a szenvedés és a krisztusi identitás lényegét. (kép jobbra)

k). Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának ünnepén, dec. 8-án lelkinapot tartott Msgr. Dr. JAKUBINYI GYÖRGY érsek úr. Elmélkedésének alapját az evangélium gazdag ifjúról szóló példabeszéde képezte. Összeálította: Ráduly István Zsolt, V. éves

Az ökumenizmust ápoltuk u EEA3

Miután először 1989-ben Baselben, majd másodszor 1997-ben Grazban megrendezték az Európai Ökumenikus Találkozót, harmadszorra Szebenben rendezték meg 2007. szeptember 4-9. között. Természetesen a találkozón történtek a fontos események, viszont már hónapokkal azelőtt elkezdődtek minden oldalról a sürgölődő háttér-munkálatok, és tovább folytatódtak a találkozó alatt is.

Szeben, mivel idén (2007) Európa Kulturális fővárosa, zsúfolá-sig tele van külföldi turistákkal, de erre az időszakra, mint egy hangyaboly, úgy nézett ki a sok egyházi elöl-járótól, illetve munkatársaiktól.

Hogy mi is a célja ezeknek a találkozóknak? Hadd válaszoljak erre Walter Kasper bíboros e találkozón elhangzott szavaival: „Krisztus azt hagyta ránk, hogy a világ világossága legyünk. Viszont ezt csak közösen érhetjük el. Ahhoz, hogy jel legyünk, és hathatósan világítsunk, közösen kell tegyük.”

Ennek a találkozónak előkészítésében illetve ennek sikeres lefolyásában teológiánkról is voltak önkéntesek Ilyés Zsolt spirituális atya vezetésével. Tapasztalataikról mesélnek:

18

BIDIGA ALBERT Sekrestyésként segítettem be e találkozó katolikus miséinek szervezésébe. Bátran mondhatom, hogy úgy lelki, mint közösségformálás szempontjából, megérte ezen az Ökumenikus Európai Találkozón részt venni. Feladatom a mindennapi Szentmiséhez szükséges dolgok előkészítése volt. Ezt illetően tapasztalnom kellett, hogy a társaimmal való együttműködés fontos volt ahhoz, hogy zökkenőmentesen menjenek a dolgok. Másrészt pedig tapasztalnom kellett azt, hogy mit jelent az, ha valamit elvállalok, és azért felelősséggel tartozom. Nem utolsó sorban megható volt számomra az a tény, amikor különböző rendezvényeken, nyelv-felekezeti különbség ellenére is együtt tudtunk imádkozni, örülni és magunkba tekinteni.

ŞCHEIANU CIPRIAN Erre a találkozóra nagy kíváncsisággal indultam, mert eddig nem volt alkalmam hasonlón részt venni, és nem tudom azt sem, hogy fog-e adódni még ilyen alkalmam. Nagyon tetszett az ott töltött hét. Volt egy kellemes ünnepi hangulata az egész találkozónak. Nagyon örvendtem, hogy ott lehettem, és azóta egy kicsit megváltozott a véleményem az ökumenizmusról. Mindezek közül leginkább az a tudat ragadott meg engem, hogy milyen jó volt együtt dicsőíteni az Istent.

Mé gIS

2007/2

TOMAN ZOLTÁN A Szebeni Európai Ökumenikus Találkozón szertartásmesterként vettem részt. Az én feladatom abban állt, hogy előkészítsem a mindennapi szentmiséhez szükséges szövegeket, illetve embereket beosztani a liturgikus szolgálatba. Nagy felelősséggel és fáradtsággal járt ez a feladat. Megérte itt lenni, mert értékes tapasztalatot szerez-tem úgy lelki, mint a liturgia terén. A szentmiséken különböző országok küldötteinek a részvétele, valamint a különböző nyelvek használata konkréttá tette az Egyház egyetemességi mivoltát. A kollegáimmal való együttmű-ködés nagyon fontos volt. Érdekes volt találkozni olyan emberekkel, akiknek addig könyveit vagy megnyilatko-zásait olvastam, gondolok itt Kasper, Martino, vagy Tettamanzi bíborosokra és sok más emberre.

A szebeni ottlétem óta még jobban felelevenedett bennem a vágy a keresztények egységéért. Fontosnak tartom a más felekezetekkel szeretetteljes párbeszédet, ugyanakkor keresztény identitásunkat megtartva.

ELEKES SZABOLCS Ez a találkozó sokat jelentett számomra. Én voltam részünkről úgymond a technikai felelős. Feladatom a főplébánián, a liturgiákon, illetve a vasárnapi záró szentmisén az énekek vetítése volt. Illetve napközben bizonyos dolgokat vetíteni, amiket ha nem kaptunk meg készen, elő kellett állítani. Hála a társaimnak, akikkel egyetértésben közösen dolgoztunk, és a tudat, hogy mindezzel én is hozzájárulhatok mindazoknak a munkájához, akik ezen a találkozón e nemes cél érdekében tettek. Ez felemelő érzés volt.

Ezen túl örvendtem annak is, hogy olyan emberekkel találkoztam, akikről eddig csak tanulmányaimban, illetve az újságokból hallottam, kiknek könyvét olvastam, pl. Walter Kasper bíborossal, Bartolomeo konstantinápolyi pátriárkával.

Lelkileg is sokat kaptam. Egy reggeli közös ima alkalmával engem ért az a megtisztelő feladat, hogy bevonuláskor én vihettem a keresztet. Miközben bevonultunk, láttam mindenkinek az arcán a meghittséget, és akkor kezdtem valamit megérteni abból, amit Szt. Pál mond, hogy a „Fej és a tagok együtt” ünnepelnek.

MAGYARI ISTVÁN Évekkel ezelőtt csodálkoztam, hogy milyen nagy rendezvényre készülnek Szebenben. Lassan azon kaptam magam, hogy ha nem ügyelek, e csodának részese leszek. Eleinte nagyon zavaros volt minden, de lépésről lépésre kezdett kitisztulni. Csak egy eseményt szeretnék kiemelni ebből a csodálatos egy hétből:

Egyik este összegyűltünk megbeszélni a következő napnak az eseményeit. Nagy bajban voltunk. Másnap, hogy teljesíteni tudjuk a feladatunkat, szükségünk lett volna 68 emberre, de a megígért segítség nem jött meg, viszont ezt csak akkor vettük észre, amikor már végeztünk a munkánkkal. Olyan összhangban és mindent beleadva dolgoztunk, hogy sikerült e néhány ember nélkül is a kitűzött feladatunkat teljesíteni. Hiszem, hogy a Szentlélek csendes munkájával a

MégIS

2007/2

kitekintő g

találkozó előtt és alatt végigkísért minket. SZABÓ SIKLÓDI LÁSZLÓ Ökumenikus hangulat várt már megérkezésemkor. Társaim néhány nappal korábban előkészítettek mindent. Én a szentmise énekrendjét kellett egyeztessem Szabolcs kollegámmal. Legelső mise taizés mise volt, ami új tapasztalatot jelentett. Egy kis és néhány regiszteres orgonával kísértem egy fiatalokból álló kórust. A többi napon délelőtt és délután rengeteg püspök jelenlétében celebrált miséken újabb tapasztalat volt annyi embert az éneklés szempontjából közös nevezőre hozni. Szép volt érezni, hogy együtt, együvé tartozva, egy szájjal tudjuk dicsér-ni Istent. Lelkileg feltöltődni a vallásos összejöveteleken kívül alkalom adódott a városban rendezett koncerteken is. Szeben számomra a közös istendicséret iskolája volt, s örvendek, hogy zenészi képességemmel szolgálhattam. FÁBIÁN RÓBERT Ma is emlékszem, hogy milyen szép számban gyűltünk össze egy tavaszi estén a Spiri atyánál azért, hogy mi majd szeptemberben ott leszünk, s mindenben segítségére leszünk.

Nagyon sok elképzeléssel, csalfa gondolattal, aggódással tele indultam. Szebenbe érkezve örömmel tapasztaltam, hogy „nem is állunk olyan rosszul!” Még aznap este leosztottuk a feladatokat. Feladatom abban ált, hogy minden mise előtt társaim segítségével kiosztottuk a kis többnyelvű miseprogram-füzetet, majd segítettem a többieknek a koncelebrálókat beöltöztetni. A mise végén mindig összeszedtük a füzeteket, s a miseruhákat a helyükre raktuk. Ezek után egyházmegyénket ismertető többnyelvű könyvet árusítottam.

Különös élmény volt a vasárnapi záró szentmise. Előtte való este 6 és 12 óra között próbáltunk. Ekkor újra megbizonyosodtam arról, hogy mennyire fontos, hogy mindenki lelkiismeretesen végezze a feladatát. Nagyszerű élmény volt ez a pár nap. Olyan volt, mint „Noé bárkájában” – mindenkinek jutott hely. VERES STELIAN Számomra a Szebeni Ökumenikus Találkozó egy kihívás volt. Fel is iratkoztam akkor, amikor a Spirituális atya kihirdette, hogy önkéntesek segíthetnek ott. Már itt a teológián kezdtünk készülni erre a nagy eseményre, feladatokat, programokat tervezni. Nekem a szentmisében a diakónusi feladatok végzése jutott, de azon kívül igyekeztem segíteni, ahol tudtam. A közös munka élmény volt számunkra, segített minket, és ugyanakkor nagyon sok pozitív élményt adott. Bele tudtunk kapcsolódni mi is az egyetemes egyház imaszándékába „hogy legyenek mindnyájan egy” (Jn 17,21). A találkozóról az ima fontosságát szeretném hangsúlyozni. A rendezők szándéka szerint az ima az első helyre került. Azok voltak a legmélyebb pillanatok, amikor közös imával kezdtük a napot és ott jelen volt minden felekezet. Az eredmény minden várakozást felülmúlt. A nyitó ünnepély és a reggeli istentiszteletek a sátorban, a közös ének, a többi program, valamint a záróünnepség a nagy téren az ökumenikus liturgia és a hit közös örömének nagy pillanatai voltak. Reméljük, hogy ennek a találkozónak meglettek már a gyümölcsei, és még ezután is

19

g kitekintő

Tudja, mi sem nem magyarok...

u Egy pár nap Csikfaluban

Néhány évvel ezelőtt, egy baráti beszélgetés alkalmával fogtam fel, hogy mennyire hiányos, amit a csángókról tudok. Szégyelltem magam és elhatároztam, hogy a legelső adandó a l k a l o m m a l meglátogatom őket.

Így e nyáron nagy lelkesedéssel és kíváncsisággal, egy barátom ajánlatának köszönhetően mentem el a Bakó melletti csángó Csikfaluba. Néhány napot értük, velük akartam lenni. Élni, amit ők élnek, látni, amit ők látnak, és ha lehet, érezni azt, amit ők éreznek.

Meredek bércek, keskeny völgyek, gyors hegyi patakok közt utazunk. Kísérőnktől érdeklődve megtudjuk, hogy mi-lyen elnyomásban volt része e népcsoportnak, hogy ho-gyan alakult az ő sorsuk, majd próbálja jelenlegi hely-zetet röviden felvázolni. Ahogy a hegyek tovatűnnek, a patakok szelídebbek lesznek, úgy kezd feltárulni, az ad-dig számunkra ismeretlen része a világnak. Lassan a táj változásával fokozódik bennünk az izgalom. Képesek leszünk eleget tenni a feladatnak? Vajon tapasztalatlanságunk miatt nem rontunk-e el valamit? Ezekkel a gondolatokkal érkezünk meg a faluba.

Mindjárt megérkezésünk után, hogy ezt a nagy izgalmat csillapítsuk, úgy döntünk, hogy szétnézünk a faluban. Mielőtt szétnéznénk a faluban, a tanítónő, aki magyart tanít, megkér minket, hogy figyeljünk az öltözetünkre. Az itteni kultúra ugyanis nem engedi meg azokat a szokásokat, divatokat, amiket mi magunknak megengedünk. Sem rövidnadrág, sem rövid szoknya (a nálunk jól megszokott miniszoknya szóba se jöhet) nem alkalmas öltözék.

Néhány lépés megtétele után, egy nénit látunk kijönni kedves otthonából, de ahogy a tekintetünk találkozik, megtorpan, és mint az édesanyja biztonságát kereső kisgyerek visszahúzódik a megszokott környezetébe. Csak megfelelő távolságból figyeli e furcsa eseményt, e néhány idegen személyt. Tovább sétálunk. A játszó gyerekek zaja betölti az egész falut. Hét, nyolc éves srácok, büszkén mutogatják egymásnak a napi zsákmányt. Néhány, a falu melletti patakból „kihalászott” halacska, vagy egy-két pusztuló béka, mind nagy, igazi, kincs és a férfivá válás egy újabb hősfoka. Nem csak a fiuknak, de a kislányoknak is látni kell ezeket a „hőstetteket”. Nincs az a játék baba, amely felülmúlná egy haldokló vízi poronty látványát. Harangoznak. Mindenkinek intő jel, csak úgy, mint vala-

20

mikor falvainkban, hogy haza kell menni, mert nem sokára jön a szentmise. De azért még megígérik egymásnak, hogy este visszatérnek egy ascunsăleára (bújócska). A szentmiséről kicsik, nagyok egyaránt a kocsma felé tartanak. Nem akarnak ők semmi mást csak ta-lálkozni. Elbeszélni a mai nap „nagy esemé-nyeit”. Mi is velük tartunk. A kocsmáros Au-gustin, szívesen fogad minket, így az eddig idegen tekintetek lassan megenyhülnek. Ahogy növekszik a bizalom, úgy nyílnak szólásra az ajkak. Mindenkinek van egy története. A háború, a fogság, a kommunizmus, csak úgy, mint máshol, itt is közös bevezető. Mivel közü-lünk csak én vagyok romániai, közös nyelvünk a magyar. Az idősebbek még beszélnek magyarul, a fiatalabbak, akik nagyrészt Budapesten építkezésen dolgoznak, szintén tudnak magyarul. Igaz nem nagyon beszélnek egymás közt, mert „nem tudják ők olyan jól a nyelvet.” Az iskolások, hála a bátor, kitartó és következetes munkának, már pár éve tanulhatnak magyarul.

– Tudja fiatalember, mi sem nem románok, sem nem magyarok nem vagyunk – sóhajt egy idős ember a sarokban. Mindenki feszülten figyel, mert tudjuk, hogy nagy hiba lenne ezt kihagyni. A múlt gyötrelmei, a jelen sivársága, a jövő reménytelensége újabb sóhajokra készteti mind a mesélőnket, mind a hallgatóságot. Itt megjegyezném, hogy a 2002-es népszámláláskor 1266 személy vallotta csángónak magát. Ebben a mi kis falunkban, néhány személytől eltekintve, amint már láthattuk, mindenki beszél magyarul. A vélemények a csángók számát illetően eltérnek, de abban megegyeznek, hogy ez a szám nagyon pici töredéke a valóságnak (kb. egyszázada). Több tucat olyan falu van Bakó megyében, ahol indulhatna magyaranyanyelvű oktatás, és ahol remélhetőleg fokozatosan pár éven belül fog is indulni.

A fiatalok megtoldják napot egy – két sörrel majd nótára kerekedik a kedvük. Természetesen a mai román slágereket éneklik. Már majdnem éjfél, amikor aludni térünk. A fiatalok mulatása, a mai nap eseményei nem hagynak aludni. Miközben keresem a nyugtomat, magyar zene üti meg a fülemet. „Az a szép, az a szép…” A srácok, néhány melegítő pohár után, magyar nótákat énekelnek. Döbbenten fekszem és hallgatózok. Azok a fiatalok, akik maguk közt románul beszélgetnek, és akik csak a kocsmáros biztatására kezdtek magyarul beszélgetni, éjszaka magyar, székely nótákat énekelnek.

Mé gIS

2007/2

a kocsma elé. Minden nap külön élmény, egy-egy újabb kihívás. A kis csapatunkból csak egy ember tud a szakmájában dolgozni, de a szakmai képzetlenséget, pótolja a jó kedv, a tenni akarás, a lelkesedés, a szeretet. Egy kis ház, ahol a tanítónő lakik, tátongó melléképületek, egy nagy kócos udvar, ez minden, ami a gyerekekre vár, s amire mi vártunk, hogy lakhatóvá, kedvessé tegyük számukra.

A legfiatalabb lévén egy magyar lánnyal, Marival együtt könyveket osztályozunk, csoportosítjuk. Délután, hogy változatos legyen, festünk, meszelünk, kutat ásunk. Késő délután a gyerekeké a főszerep. A szomszéd kapun, kerítés résein leskelődnek, hogy a munkával ne zavarjanak, de nehogy csak egyetlen pillanatot is elszalasszanak a játékra szánt időből. Ahogy befejezem a munkát rögtön „hadi fogságba esem” és csak úgy tudok kiszabadulni, ha megnézem a gátat, a mai nap szenzációját. Persze naiv az, aki azt hiszi elég váltságdíj megtekinteni egy gátat. Egész este játszunk, mászkálunk, patakászunk… Napról napra egyre több gyerek jön hozzánk játszani. Így telnek a mi napjaink, és lesznek napról napra szebbek.

Másfélhét után készülünk hazamenni. Nem tudom elfelejteni, milyen görcsösen kapaszkodnak a kezünkbe,

Vidám sorok

I. Két 90 éves öreg cimbora, Mike és Joe egész életükben barátok voltak. Mikor kiderült, hogy Joenak már csak napjai vannak hátra, Mike minden nap meglátogatta. Egy nap Mike így szólt: – Joe, mi mindketten egész életünkben rajongtunk a fociért és hosszú éveken keresztül együtt játszottunk minden vasárnap. Kérlek tedd meg a kedvemért, hogy ha a Mennyországba kerülsz, valahogy tudassad velem, hogy van-e ott is futball? Joe felnézett Mikera a halálos ágyából: – Mike, te vagy a legjobb barátom sok-sok év óta. Ha lehetséges, megteszem neked ezt a szívességet. Nem sokkal ezután Joe meghalt. Néhány éjszaka múlva Mikeot felébresztette álmából egy halvány fénysugár és egy hang, mely a nevén szólította: – Mike, Mike! – Ki az? – kérdezte Mike hirtelen felülve. – Én vagyok, Joe. – Te nem lehetsz Joe, Joe meghalt. – Mondom, hogy én vagyok, Joe – bizonygatta a hang. – Joe, hol vagy? – A Mennyországban – válaszolt Joe. – Van néhány nagyon jó hírem és egy kis rossz hírem. – Mondd először a jó híreket – szólt Mike. – Van futball a Mennyben! Ami még jobb, az összes öreg

M ég I S

2007/2

kitekintő/humor g

kifejezve hozzánk való ragaszkodásukat. Megígérjük, hogy még visszajövünk.

Életem e rövid ott töltött része több szempontból is fontos volt. Megtapasztalhattam, milyen az ingyenes szeretet, ahol nem csak elvárjuk, hogy mások szeressenek, hanem mi szeretünk. Másodszor megtapasztalhattam a világnak ama lüktetését, amit ezek az egyszerű emberek élnek, ami összeköti őket egymással és az istennel. Magyari István, IV. éves

barátunk, aki már meghalt, itt van velünk. Még ennél is jobb, hogy újra fiatalok vagyunk. Ráadásul örökké tavasz van, soha nem esik vagy havazik. A legjobb, hogy annyit focizhatunk, amennyit csak akarunk, soha nem fáradunk el. – Ez nagyszerű! – lelkendezett Mike. – Felülmúlja legvadabb álmaimat is! De akkor mi a rossz hír? – A keddi csapatban kezdőember vagy te is! II. Négy zsidó vitatkozik egy vallási kérdésről: hárman próbálják meggyőzni a negye-diket az igazukról. – Nézd Samu, biztos hogy nekünk van igazunk, mert mi hárman vagyunk a véleményünkkel, te meg egyedül. Samu kétségbeesetten fohászkodik: – Uram, kérlek mutasd meg, hogy nekem van igazam! Hirtelen villámlás közepette megnyílik az égbolt, lenyúl egy hatalmas kéz és rámutat

Samura: – NEKi VAN igAzA! – Na látjátok! – mondja Samu megdicsőülten. Mire egyik ellenfele vállat von: – Még mindig csak ketten vagytok, három ellen...

21

g reklám/rejtvény

Megújult a MégIS honlapja! u www.megislap.extra.hu

A mai világban a média minél több ágazatában jelen kell lennie annak, aki tudatni akar az emberiséggel valamit. Nagyon sok ember használja nap, mint nap az internetet, és nagyon fontos az, hogy itt is jelen legyünk. A MégIS évente kétszer jelenik meg: Karácsonykor és Húsvétkor. Egy olyan folyóirat, amelyet megjelenése után különböző plébániákon árulnak a kispapok, vagy olyan személyek, akik ezt elvállalják. Akinek azonban nincs lehetősége hozzájutni lapunkhoz, és szeretné olvasni, annak ezen a weboldalon adatik rá lehetősége!

Kívánjuk kedves olvasóinknak, hogy cikkeink olvasása hagyjon nyomot szívükben, hogy önökre is ragadjon rá a MégIS szellemisége, és adjon értelmet életüknek! A szerkesztők

Vízszintes: 18. Germánium jele 19. Keret 20. Indítéka 21.Tvcsatorna 22. Soha németul 23. Ama parja 24. Latinul év 26. Msh.! 27.Kételkedik 29. Árul 31. Kutya 32. Msh.! 33. ZY! 34. Magyar író 37. AHV 39. Msh.! 40. Félretesz 42. Ülepedés 44. Zorro 45. Kén

46. Lim-… 48. A sémi nyelvekben Isten neve 50. Sértetlen 51. … utánam akar jönni, … 52.Kerti szerszám 53. Fehér megye 55. Logosz 57. Kálium 58. Táplál 60. Istálló 62. Személyes névmás 63. Gaudium et Spes 64. Vanádium 65. …, kapa, nagyharang… 67. Pusztító 70. Sértetlen

71. Latin et 72. … Vegas 73. Egyiptomi isten 77. TA! 78. Magyar ifjak védőszentje 80.Zsuzsa becézve 82. Msh.! 83.Fajgyűlölet 86. Tü 88. Magyarosított latin anya 90. Napszak 92. Nitrogén 93. Névelő 94. Tárgy jele 95.Szentségek anyaga 97. LNAS! 99. Matemati-

kában és fizikában használt valós szám 101. Genezis könyve 102. Nem orvosolható 107. Vés 108. BARE! 109. Helyhatározó szó 110. N! 111. Lakhely 112. Lenti 114. Feltételes kötőszó 115. És 116. AOL! 118. Kígyó mondja 119. Angolul vagy 120. Német

Megfejtéseiket 2008. március 25-ig várjuk!

22

alatt 121. Rakás 123. AN! 124. Lélegző 127. Átszeli Sepsiszentgyö rgyöt 129. Tova 131. Soha németül 133. Kálium 135. Spanyol autójelzés 136. Fehérnép 139. Afrkai folyó 142. Bruce … 144. Mutató névmás 145. Románul birtokolsz 147. Női név 148. NMT! 149. Kacag

150. Muszály 151. Férfi név 153. Vezető (pozició)

Függőleges: 1. Mátyás, az 2. Lakodalomban jó szokás és pénzforrás 3. ZMRK! 4. Ugyanaz! 5. Kávénak van 6. SA! 7. Szájakban kutat 8. Tanít 9. GATHL! 10. Itt velem 11. Volt 12. Elszalad 13. UID!

A megfejtés a kiemelt sorokban található!

Keresztrejtvény

14. Személyes névmás 15.Gyalogátjáró 16. Körül németül 17. Isten szava bennünk 25. Nitrogén 27. Mutató névmás 28. Névelő 85. Szabadban kirándulni 123. Héber betű 130. Rész 134. Benne van a csíra 136. Vonatkozó névmás 146. Nyíl

Mé gIS

2007/2

(Fény)képes krónika

életünk g

u Ünnepek légkörében

December 5-én este tartottuk a Mikulás-ünnepséget, amelyet az V. év szervezett. Az intézet nagytermében felállított színpadon különböző jeleneteket mutattak be a kispapok, amelyeket főleg a szeminárium életéből ragadtak ki. Vidám hangulatú, szép esténk volt.

Tíz harmadéves kispap öltözött be reverendába, és nyert felvételt hivatalosan a papnövendékek közé. A képen láthatók: (első sor, balról) Husztig RóbeRt, CiuRiş LauRenţiu, szabó-sikLódi LászLó, s.e.R. dR. Jakubinyi gyöRgy éRsek, tótH attiLa-Levente, MoLnáR eduáRd-gáboR, Puskás attiLa (középső sor balról) egeLi FeRenC PReFektus, FaRkas aLaJos, eLekes szaboLCs, FR. FőCze bonaventuRa oFM, istvánFi sziLáRd, baLLa iMRe (felső sor balról) oLáH zoLtán RektoR, iLyés zsoLt sPiRituáLis, dR. székeLy dénes tanáR, Potyó FeRenC vikáRius, MiHáLy iMRe káPLán MégIS

2007/2

23