Mégis 10 2 by mégIS

g életünk

Képes krónika

uElső rész

Hagyományunkhoz híven idén is novemberben szőlőt szüreteltünk. A kíváncsiság ide vonzotta Osváth Juditot, a Keresztény Szó egyik munkatársát, aki a szüretelés „művészetéről” és hagyományairól kérdezett minket.

Prof. Dr. Peter Schallenberg opcionális kurzust tartott Romano Guardini etikájáról.

Az EMEI december 8-án rendezett előadást Szeplőtelen Fogantatás címmel.

A gyulafehérvári magyar egyetemisták előadást adtak elő a kispapoknak.

Tiz éve a média körforgásában, rólunk a híveknek.

Mé gIS

2006/2

Meghívás

Ha egy kicsit a világba tekintünk, észrevesszük, hogy legtöbb ember a munkájával van elfoglalva. Nincs időnk egymásra, még a házastársunkkal, szüleinkkel, gyermekeinkkel is sokszor csak a legfontosabb dolgokat beszéljük meg. Egyszerűen rohan az idő. Pedig az idő nekünk szolgálna, ha engednénk, hiszen Isten nekünk adta a teremtett dolgokkal együtt. Most itt van Karácsony, aztán Szilveszter, de valamiért nem tudjuk kihasználni az időt a pihenésre, azonban Isten azt szeretné, ha az ünnepet szentmisével és pihenéssel szentelnénk meg.

Álljunk le, „lassítsuk le az időt” magunk körül, hagyjuk a munkát, csak az ünnepre figyeljünk. Vajon, mit akar mondani ez nekünk? Nem azt akarja Isten, hogy zsibbadásig aludjunk, hogy betegre együk-igyuk magunkat, hanem azt, hogy közösségben Vele és családunkkal, felebarátainkkal jól érezzük magunkat. Hagyjuk, hogy az ünnep hangulata, misztériuma magával ragadjon minket, és akkor majd utólag elmondhatjuk, hogy Istennek tetszően ünnepeltünk.

Azonban minden ünnepnek van valami bevezetője, mint a Karácsonynak az Advent, vagy a születésnapnak, évfordulós ünnepeknek az előtte levő néhány készületi nap. Ha pl. egy kisgyereket akarunk keresztelni, bejelentjük a papnál, meghívjuk a vendégeket, sütünk-főzünk. Isten is így tesz Karácsony előtt Adventben: hív minket, hogy felkészüljünk az Ő Fia születésére. Itt lelki készületről van szó. Ugyanakkor a Fiú második eljövetelére is rámutat, ezért mondja, hogy legyünk éberek és vigyázzunk, mert nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Ez azonban nemcsak a Karácsonyra készít minket, hanem az utolsó ítéletre is. Ezért kellene az év minden napján lelkünket készítenünk, s így az év minden napján a Karácsonyt megélnünk.

Isten hív minket, és ki lenne az, aki visszautasítaná? Mert én nem! Hiszen az örök élet igéi Nála vannak és senki másnál! Nem is kell semmi mást tennünk, csak váljunk szabadokká a világ dolgaitól és Isten legyen a mi szemünk előtt. Ne a világra hallgassunk, hanem Istenre.

Adja meg a jóságos és szerető Isten, hogy a karácsonyi lelkület egész évben áthassa életünket, hogy az időnkből ne felejtsünk el Istennek és egymásnak is szentelni. Ez legyen a válaszunk Isten hívására! Lukács László

Minden kedves Olvasónknak kívánunk kegyelemteljes Karácsonyt és az Újévben bort, búzát, békességet! MégIS

2006/2

mégis g

Tartalom

g Képes krónika

g „Szeress hát minket...!”

2. és 23. oldal u 4. oldal u

g Aki megtagadta önmagát g Isten éltessen MégIS! g Nyitott kapuk előtt

5. oldal u

6-7. oldal u 8. oldal u

g Ezt is megérhettük!

9. oldal u

g Gyakorlati éven

10. oldal u

g Perifériára szorult emberek g Papnak kell lennem! g Mélyből forrásozva

11. oldal u 12-14. oldal u

g Találkozás a Szűzanyával

g Mária titka Isten stílusában

g Megkérdeztük a némettanárnőt g Isten, haza és embertárs g Vissza a forrásokhoz!

g Mi közöm hozzád Jézus? g A gregoriánról

15. oldal u 16. oldal u 17. oldal u 18. oldal u 19. oldal u 20. oldal u 21. oldal u 22. oldal u

g Könyvajánló

22. oldal u

A fedőlapon szemináriumunk kápolnája, a hátlapon Kapisztrán Szent János szobra látható.

M é g I S – A gyulafehérvári kispapok lapja X. évfolyam 2. szám. Megjelenik évente kétszer. Kiadja a

Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola. Felelős kiadó: Ilyés Zsolt

Szerkesztik: Balla Imre, Boldizsár Ferenc, Czibere Zsolt, Elekes Szabolcs (rendszergazda), Hajlák Attila-István, Lukács László (főszerkesztő), Magyari-Vass István, Puskás Attila.

Elérhetőségeink: Postacím: RO–510009 Alba Iulia, str. Bethlen Gábor nr. 3 E-mail: megislap@yahoo.com, web: http://www.hhrf.org/sis/megis Főhat. eng. szám: 782/1990, ISSN 1454–2684 Nyomta a STÁTUS NYOMDA Csíkszeredában. Az aláírt cikkekért szerzőik vállalják a felelősséget. A szerkesztők álláspontja nem feltétlenül azonos a szerzők véleményével.

g ünnep

„Szeress hát minket...!”

uKarácsonyi elmélkedés

ezelőtt gondolt minden emberre. A szentírás azt írja: az Atya örök terve, az volt, hogy „Krisztusban mint főben foglaljon össze mindent.” (Ef 1,10) E terv megvalósulása a megtestesülésekor kezdődött, amikor Jézus magára vette az emberi sorsot és eggyesült az emberekkel.

Születésekor kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez, a bűnt kivéve. Annyira eggyé vált velünk, hogy elfeledte isteni mivolát. Lehetett volna erős és hatalmas, ehelyett menekülnie kellett Heródes elől Egyiptomba, és ezáltal eggyé vált minden üldözöttel. Lehetett volna világhírű, de Ő harminc évet töltött Názáretbe csendbe. Lehetett volna előkelő úr, e helyet nevelő atyja melett ácsként dolgozott. Ha arra volt szükség segített, ha megszólni kellett, vigaszt adott. Mindig szeretetből szólt és szeretetből tette csodáit.

Babits Mihály valami egyszerű, de ugyanakkor valami nagyszerű tényt állít elénk a Karácsonyi ének c. versében: „Mért fekszel jászolban, ég királya? Vissza sírsz az éhes barikára. Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt: Mégis itt rídogálsz, állatok közt.” A Karácsonyi ünnep közeledtével mindenkit öröm és boldogság tölt el. Mégis elmondhatjuk, hogy sokak számára ez az ünnep nem is azt jelenti, mint ami a valóság. Isten szólt az emberekhez, komolyan vette, magához ragadta, és olyan egyszerűen ereszkedett le közénk, hogy talán fel sem foghatjuk, és meg sem érthetjük a messiási titkát. Istennek minden korábbi kinyilatkoztatása Krisztusban érte el célját. Benne a rejtett Isten ragyogása lett láthatóvá. Ő lépett be elsőként Isten dicsősségébe. A világtörténelem szinte nem is veszi tudomásul születését és életét, mégis ez a szegény Kisded az egész világot hordja isteni szívében.

Az ősegyház hosszú időn át, csak az Úr halálát és feltámadását a húsvétot ünnepelte. Nagy Szent Leó pápa az aki beszél az Úr születésének teológiájáról és bemutatja a keresztényeknek, hogy a Karácsony a húsvéti misztérium kezdete. Különösen amikor a VI. és a VII. század pápái kikiáltották advent liturgiáját ezzel párhuzamosan karácsony külön ünnepként jelenik meg. Valahogy karácsony nem a család ünnepe, legfeljebb annyiban, amennyiben Isten egy családban jelen van.

Számomra nagyon sokat mond Angelius Silesius egyik híres mondata: „Ha Jézus százszor is születne meg Betlehembe elvesznél, hogyha nem születne meg a te szívedben.” Ez a kis mondat számomra már Karácsony, többször is meg tapasztaltam, hogy sokan ünnepelnek, de nem tudják hogy mit. Talán ez a legfájóbb, hogy nem gondolnak egyesek Istenre, holott Isten 2000 évvel

Az erdélyi falvakban még ma is élő hagyomány a betlehemes játék. Mély gyermekkori emlékeim, melyek Istenhez fűződnek és talán a hívatásomnak is a kezdő csírája. Elcsodálkoztam, hogy Jézus hogyan tud minden év decemberében megszületni, és be kell vallanom, hogy nagyon sajnáltam, amikor láttam a hideg templomban jászolban fekve. Megvoltam győződve, hogy nagyon fázik és nem egyszer határoztam el, hogy a hideg templomból el fogom lopni a kisded Jézust és haza viszem meleg otthonomba. Sosem volt bátorságom valóra váltani tervem, mert rettenetesen féltem az akkori plébánosomtól. Minden évben átéltem ezt és egyre jobban sajnáltam a kisded Jézust. Reménykedtem, hogy egyszer csak megmelengethetem... Végül Isten ragadott magához és nap mint nap melengetett, pedig azt én akartam Ő vele.

A Karácsony megváltoztatja szívünk teljes voltát. Az „Én” helyett a „Te” lesz – teljes odafigyelés a másikra. Ez az ünnep túllépte a kereszténység határait és egy közkincsé lett. Kissé szomorú, hogy sokan nem úgy tekintenek rá, mint Krisztus születésére, sokan nem tudják, hogy ilyenkor mit ünnepelnek, de másfelől visszont örvendetes, hogy végső soron elérte célját: az ajándékozás és a végtelen szeretet hatalmába kerít ilyenkor mindenkit. Kempis Tamás Krisztus követése c. könyvében így vall: „Boldog, aki megérti, mit jelent Jézust szeretni s önmagunkat megvetni Jézusért. Mindent, ami kedves, el kell hagynunk a kedvesünkért, mert Jézus azt kívánja, hogy csak Őt szeressük mindenek felett. A teremtmény szeretete ingatag és megbízhatatlan, Jézus szeretete hűséges és állandó. Aki teremtményhez tapad, elesik az esendővel: aki Jézust öleli át, örök támaszt talál.” Mi mást tehetnénk mi is mint, átölelni a Kisded Jézust, szeretni embertársainkat, meghallni önmagunknak és a végtelen szeretetet ajándékozni egymásnak. „Szeress hát minket is koldusokat! Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat. Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk Törékeny játékunkat, a reményt.” Csíki Szabolcs, I. évf.

MégIS

2006/2

Aki megtagadta önmagát

uSzent Erzsébet év

megemlékezés g

A rend Szent Erzsébetet Szűz Mária után mintegy második patrónájaként tisztelte. Talán nem volt mellékes az sem, hogy Erzsébet élete és halála, csodáinak első hírei nagyjából egybeestek a Lovagrend megszilárdulásával, birodalmi fejedelmi rangra emelésével, és első nagy területi hódításaikkal.

Erzsébet kultuszának leglelkesebb terjesztői a ferencesek voltak, így nemcsak Németországban és Itáliában, hanem Franciaországba és az egész keresztény Európába eljutott a kultusza. Saját szentjükként tisztelték őt, aki életével tökéletes példáját adta legfőbb eszméiknek. A német–alföldi, illetve flandriai területeken a cisztercita vagy ferences hatás alatt működő begina közösségek szívesen választották Erzsébetet védőszentjükként. A beginák élete igen sokban rokon Erzsébet munkás, karitatív életével.

„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.”(Mt16,25-26)

Az Árpád-házi szent királyok nemzetségének legsajátosabb és a világtörténelemben példaadó hagyományát, az életszentségét vitte tovább II. András királyunk leánya. Idén születésének 800-ik évfordulóját ünnepli az Anyaszentegyház. Szent Erzsébet vallásossága Európa szerte példaképpé vált, ugyanis a kegyelmekkel elhalmozott királyi hercegnő igen alázatos életmódot folytatott. Erzsébet azon szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökkent, hanem fénye mindenkor emberének világít.

Miként a kanonizálása is kivételesen gyorsan, mindössze négy évvel halála után ment végbe, ugyanúgy tisztelete is rendkívül hamar terjedt el egész Európában, s igen nagy népszerűségnek örvendett a társadalom minden rétegében. Ebben nagy szerepe volt azon személyeknek, akik révén ismertté vált élete, számos csodái, történetei és színes legendái. Természetesen elsősorban családtagjai ápolták tiszteletét, Türingiában, Hessenben és a Német Alföldön.

A Német Lovagrend jelentős mértékben hozzájárult a Szent kultuszának terjesztéséhez és népszerűsítéséhez.

MégIS

2006/2

Árpádházi Szent Erzsébet magyarországi tiszteletének terjesztése elsősorban, a késő középkor két legnagyobb hatású író-prédikátorai, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát munkáiban maradtak fenn. A két szerző Erzsébetlegendáiban elsősorban az Arany Legendá-t, de más németországi és itáliai eredetű legendát is felhasznált, ebből kifolyólag sok a hasonlóság a két legenda között. Meg kell említeni, hogy az első magyar nyelvű Erzsébet életrajz az Érdy Kódexben maradt fenn és 1526-1527 között írta egy névtelen karthauzi szerzetes, valószínűleg karthauzi apácák számára.

Erzsébet tiszteletét elsősorban a királyi ház ápolta. Az Anjou királyok alatt a többi Árpád-házi szent király és hercegnő tiszteletével még tovább nőtt a Szent Erzsébet kultuszának ápolása. Magyarországon legszélesebb körben való tiszteletének terjesztését leginkább a ferenceseknek köszönhetjük.

Tisztelete nemcsak a középkorban, hanem az újkorban is folytatódott, egészen napjainkig. A másokért való cselekvés, az élet megkönnyítésének, a szenvedésekben segítség olyan emberi erények, amelyek példaként szolgáltak a későbbi korok számára. Erényei azért válhattak a társadalom legszélesebb rétegei számára példaképpé, mert egyidejűleg vonatkoztak a szegény nyomorgókra és a gazdag hatalmaskodókra. Eszméi annak az európai társadalomnak feleltek meg, amely ismerte a gazdagságot és a szegénységet; az élvezetet és a nyomort; a hatalmat és a kiszolgáltatottságot. Szüntelen áldozathozatalait nem önmagáért, hanem a mások iránti szeretetből tette. Lényének legfőbb eleme a másokon segíteni akarás vágya volt. Így vált Erzsébet a karitatív erények pártfogójává.

Irgalmas Istenünk, kérünk, világosítsd meg híveid szívét, és Szent Erzsébet közbenjárására segíts minket, hogy a világ által fölkínált jólétet megvessük, és mindig égi vigasztalásodnak örvendjünk! Puskás Attila, II. évf.

g évforduló

Isten éltessen MégIS!

uTíz éves a MégIS

Ünneplünk! Ünnepeljük a kispapok folyóiratának, a MégIS tizedik szülinapját. Mi történt ezalatt? Szerkesztők, főszerkesztők cserélődtek, változott a lap felépítése, kinézetele, tartalma és még sok minden. Egy komoly fejlődésen ment át, és így nyerte el a mai alakját. Nem is került kevés munkába, mert sokak verejtéke van benne, sokan nem hagyták elveszni. Köszönet nekik, áldja meg mindannyiukat az Úr!

Most e pár oldallal szeretnénk tisztelegni, rövid öszefoglalót nyújtani a MégIS és minden olvasója előtt.

1996-ban Márton József irányításával indult útjára a SIS utóda a MégIS, kispapok folyóirata. Főszerkesztő 1996-1999 között.

Megdöbbentő. Hogy mi? Azok az érzések és azok a gondolatok, amik annak nyomán fogalmazódtak meg bennem, hogy felkértek e pár sor megírására.

Született valamikor csendben egy „gyermek”, akit MégIS-nek neveztek el, a hétköznap gyermeke volt. A hétköznap gyermekeként ma már ünnepel, ünnepli 10. születésnapját.

Az egész világon csak igen kevesen voltak, akik a hétköznapok kicsiny gyermekének születését megértették, hogy mit jelent reggel fölkelni, mosdani, dolgozni, sietni, bosszankodni, sértődni. Csak egészen kevesen voltak, akik tudták, hogy ami egy napon ott történik, az nem egyéb, mint egy csoda tervezése, érte való lelkesedés, és munka sok munka. Legalábbis számunkra az volt. Hihetetlen mennyire frissen él bennem vajúdása, a fellépő problémák, amelyek akadályt gördítettek a növekedés elé.

A hétköznapokban nehéz a más születése, az én, aki csak önmagát akarja, egyedül akar lenni, s minden tudást, örömet magának akar megtartani, megvan (jól el van) és él. Miért kell új? Miért nem jó az, ami van? Miért? Miért? Miért? Talán még mi sem tudtuk megmagyarázni, mint ahogy egy szerető házaspárban az új élet születése nem fogalmaz ilyen kérdést, csak egyszerűen tesznek szeretetből érte, hogy megszülessen, hogy ott legyen közöttük. És megszületett, és létét abban határozta meg, hogy lépjen, lépjen azok felé, akik abban a pillanatban oly távol voltak tőle. Valahogy így:

„Kedves olvasó! E számban elsősorban magunkat szeretnénk az Olvasónak ajánlani. Mi, jövendőbeli lelkipásztoraik szeretnénk kinyújtani már most kezeinket Önök felé. Legyen hát ez a szám egy lépésünk Önökhöz, és ha akarják, hadd találkozzunk ott félúton.”

A születés örömét sok minden beárnyékolta, de ez a hétköznap énjéé marad, a múltban reked. Mert növekedett, több lett ez a MégIS névre hallgató „gyermek”. Azzá vált, amivé megálmodta annyi ember az évek folyamán. És most ünnepel. Az ünnepbe az a fenséges, hogy a hétköznapok értelme, és hogyanja itt lepleződik le. És úgy érzem, méltón ünnepelhet. Isten éltessen MégIS - növekvő gyermek. A MégIS irányítását Karácsony Tibor vette át. Főszerkesztő 1999-2001 között.

MégIS…Talán?...Nem! Nagyon jó. Fantasztikus volt, ahogyan a tördelő program előtt szinte egymás-hoz vágtuk kávés műanyag poharainkat az éjszaka közepén az ötletek ellentéte miatt. És MégIS. Ott volt köztünk a MégIS. Összetartott, fenntartott, ösztökélt, hogy MégIS. Csináljátok, tegyétek.

Adjatok magatokból a legtöbbet, hisz a cél: MégIS. Hogy ismerjenek bennünket, hogy bepillantást nyerjenek kispapi életünk hétköznapjaiba. MégIS. Nem voltak megfelelő technikai korszerű gépeink. De nem is ez volt a fontos. De voltak kitűnő szerkesztők. Volt köztünk akarat, összetartás, jókedv, szeretet és a….mégis...Így mindig lett MégIS.

Így voltunk és lettünk szabadok. A MégIS szabadsága. Ez volt a diadalmas és meggyúrt Mégis. Ez volt a Mégis élet. Fontos volt, hogy mindent jó szívvel csináljunk. A tanulást és a munka értékét nem a pillanatnyi kedvünk és érzelmi állapotunk határozták meg, hanem hozzáállásunk. Hangulatunktól és kedvünktől függetlenül kötelességünket próbáltuk teljesíteni. Ez a hozzáállás, ami Isten előtt a legértékesebb és ez az út, amin keresztül növekedtünk a szeretetben, közelebb vitt ahhoz, hogy olyanokká váljunk, amilyennek Mégis Isten tervezett. A lényeg az volt mégis, hogy dolgozzunk lelkiismeretesen, hogy mások a munkánk gyümölcsét élvezzék ugyanúgy, ahogy mi is élveztük mások munkájának a gyümölcsét. És ez volt a MégIS összetartó ereje: az együttlét, az összetartozás, egymás tisztelete, az élmények és a szeretet. És MégIS Jó volt!

Mé gIS

2006/2

Kicsi István következett a főszerkesztői listán 2001-2004 között. Első évben megkért az akkori főszerkesztő, hogy menjek el MégISezni. Részt is vettem egy éjszakai tördelésen, de ennyi volt. Halvány emlékeim maradtak ezen első alkalomról: cigifüst, jó hangulat, valami Quark. Így aztán év végén igencsak meglepett a felkérés, hogy legyek fő-szerkesztő, hiszen szakmailag nulla voltam. Az egyik érv az volt, ha nem vállalom, ki tudja mi lesz a MégIS sorsa. Én a kis naiv be is dőltem: sőt még a hiúságomnak is jól esett!

Most visszatekintve két szempontot emelnék ki. Először azt, hogy kiszolgáltatott voltam, ugyanis nem értettem hozzá. Ezt azért, mert a kiszolgáltatottságban nagy dolgok történnek: rájövök arra, hogy egyedül nem megy! Ez irányít egy ráhagyatkozásra, s ennek köszönhetően volt jó közösségem Gyulafehérváron, először Szőcs Csabi és Frigy Zoli, akik rögtön mellém álltak, s persze az akkori és későbbi szerkesztőségi tagok. Minden tördelésünk vagy másfajta együttlétünk élmény maradt számomra. Köszönöm!

Másodszor pedig a naivitást, mert azt hiszem, ez hozzátartozik a kereszténységhez, mint együgyűség. Ezt úgy értem, hogy egy ügyre figyelek, mégpedig arra, ami mellett elköteleződöm. S ahogy erre gondolok A döntés trilógiája jut eszembe, mely nem rég fogalmazódott meg bennem: Tapogatózás - Kop-kop. . . . - Ki az? Bizonytalanság - Kop-kop. . . . - Pillanat! Elköteleződés - Kop-kop. . . . - Igen!!!

Ezt a tapasztalatomat kívánom a mindenkori főszerkesztőnek, de minden MégISesnek és olvasónak is, hogy a sok bizonytalanság, ellenszél ellenére is, merjünk elköteleződni.

2004 őszétől 2006 tavaszáig Szőcs Csaba volt a MégIS főszerkesztője.

Többször megkérdeztek azok, akikhez ilyen vagy olyan úton eljutott a lap, hogy mégis honnan jött az ötlet, miért adtuk neki ezt a nevet? Eleinte csak mentegettem magam, hogy kérem, erről nem én tehetek, nem én voltam a keresztapja... A kérdezősködés viszont arra vitt rá, hogy én magam is találjak egy magy-

MégIS

2006/2

évforduló g

arázatot, a magam verzióját, mert különben miért is tartjuk ezt a nevet, ha épp nekünk, a szerkesztőknek nem mond semmit... Az idők során bőséges tartalommal gazdagodott számomra a “MégIS” kifejezés, “mégisesség” lett belőle, ami egy kis csapatot, a barátaimat jelentette, azokat, akikkel együtt mégis álmodtunk, mégis akartunk tenni valamit másokért, közösségünkért. Eleinte a lehúzó erők, a bomlasztó áramlatok ellen, aztán csak úgy. Szeretettel.

Jelenlegi főszerkesztőnk Lukács László.

A MégIS megszületése előtt kb. hat évig egy SIS nevű A5-ös nagyságú folyóirat jelent meg általában Karácsonykor és Húsvétkor. A cikkeket a kispapok készítették, néhány képet tettek be, azonban csak a teológián belül terjesztették. Ezekkel szemben az új MégIS A4-es nagyságban jelent meg több cikkel, több képpel és jobb áttekinthetőséggel. A MégIS nevet adták neki kifejezve, hogy a sok nehézség ellenére mégis életben marad a SIS egy új formában, és ezért is vannak a végén az IS betűk kinagyítva a régi tiszteletére.

Mindig szempont az, hogy mit akarunk írásainkkal, kikhez akarunk szólni, hiszen ez után alakítjuk a tartalmat is. Születéskor az volt a fontos, hogy nyissanak az emberek felé, hiszen az előtte levő SIS csak belső jellegű volt. Utána, ahogy javultak fokozatosan a technikai felszerelések, több volt az igény is, jobb minőséget is akartak. Lassan az alakult ki, hogy a cikkek, amelyeket írunk, rólunk szóljanak, legyen lelkileg tápláló jellegük, valami lelki hasznot is nyújtsanak. Fontos számunkra, hogy ne egy tudományos jegyzetet adjunk az olvasó kezébe, hanem írásunk szívhez szóló legyen, a hitet táplálja.

Fontos a jó és pontos munka, ez pedig sok időt igényel. Vehetjük akár rossz szokásnak is, de, ahogy Tibi is írja: a szerkesztés sokszor belenyúlik az éjszakába, főleg az utolsó napokban. Azok a jó veszekedések, amelyek színesebbé teszik a gyűléseket, a szerkesztéseket, akkor tűnnek igazán értékeseknek, amikor már az utolsó oldalt is elküldjük a nyomdába, és fáradt, de elégedett arccal, örömteli szívvel megyünk kipihenni az elmulasztott éjszakákat elfelejtve minden sértést, gúnyos viccet, amelyek nem voltak szándékosak. Végezetül ajánlom a MégIS-t, mint ünnepeltet, és a mindenkori szerkesztőket az olvasók imádságába, hiszen szerkesztőnek lenni is egy hivatás, ezért is imádkozni kell, ahogy a papi hivatásokért is. Áldja meg az Úr a MégIS táplálóit, akik érte küzdöttek és küzdenek az életéért, nem maguk miatt, hanem Isten nevében és Isten kegyelméből.

g tájékoztató

Nyitott kapuk előtt

uTanévnyitóbeszéd 2006/2007

Főtisztelendő és Excellenciás Érsek Úr, Főtisztelendő tanári kar és vendégek, kedves kispapok!

A nyári hónapokban sokat írtak a napi- és hetilapok a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskoláról. Nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon és a magyar sajtót olvasó nyugati ismerősök is többször fordultak hozzám kérdéseikkel, hogy mi is történik intézetünkkel. Sok hozzá nem értő és a felszínen mozgó újságcikk intézetünk autonómiájáért „aggodalmaskodott”. Most szeretném röviden összefoglalni az ezzel kapcsolatos előkészítő eseményeket azzal a céllal, hogy világosabb legyen ez a kérdéskör. Már a 2000 és a 2001-es iskolai évben felmerült a kérdés: nem lenne-e intézetünk számára is előnyös egy állami egyetemhez való csatlakozás, hasonlóan az Ortodox és a Görög Katolikus egyházakhoz. Az említett egyházakkal szemben, gondolom jogosan, nem siette el ezt a lépést Intézetünk és a fenntartó egyházmegyék. Ennek abban is látom az okát, hogy Intézetünk valóban önálló Hittudományi Főiskolaként és Papnevelő Intézetként működik immár 253 éve Gyulafehérváron, főegyházmegyénk érseki székhelyén. Ez hosszú és megbecsülendő életkor egy intézet életében. A 90-es évek közepén nagyon gyakran téma volt, hogy a papnevelést át kellene helyezni egy olyan városba, ahol több katolikus él, ahol jobb pasztorációs tapasztalatot lehetne szerezni, és ahol pezsgőbb a szellemi élet, mint Gyulafehérváron. Az egyházmegyei zsinaton is többször előkerült ez a téma. Akik a papnevelést Gyulafehérvárról el szerették volna költöztetni, azok részéről az indító ok inkább a pasztorációs tapasztalatok hiánya és a gyulafehérvári vékony, „ingerszegény” szellemi élet volt. Így két lehetőség merült fel: Kolozsvár vagy Csíkszereda. Magyarság szempontjából Kolozsvár is kezd elszórványosodni, Csíkszereda inkább a székelyföldieknek felelne meg, de kevésbé a három egyházmegye számára, amelyek a kommunizmus óta Gyulafehérváron képeztetik papjaikat. Kb. hét éve más szempont került előtérbe: egy állami egyetemhez való csatlakozás gondolata anélkül, hogy költöztetni kellene Intézetünket. Így a papképzés továbbra is Gyulafehérváron maradna, ugyanakkor több anyagi támogatást és állami egyetem által kibocsátott diplomát szerezhetnek a nálunk tanuló és nevelkedő kispapok. 2000/2001-es tanévben erről a csatlakozásról Intézetünk tanári kara többször is tanácskozott és egy alkalommal közösen a négy egyházmegye főpásztorai is. A papi szenátus tanácsára az érsek úr beleegyezését adta a csatlakozáshoz. Július 28-án volt az első tanácskozás, amelyen ott volt az érsek úr, Marton József professzor, dékán és jómagam. A Babeş-Bolyai egyetemet Andrei Marga akadémiai elnök, Nicolae Bocşan rektor és Szamosközi István prorektor képviselték. Ezen a találkozón röviden megbeszéltük a csatlakozást illető kérdéseket. Az egyetem vezetősége nagyvonalú volt, és komoly szándékuk, hogy bevegyenek a Babeş-Bolyai egyetem Katolikus Fakultásának részeként. Folyó év aug. 25-én az érintett felek aláírtak egy szerződést,

amelyet az egyetem vezetősége személyesen terjesztett fel a tanügyminiszternek, és nem tartotta kizártnak, hogy még ebben az évben lehetséges lenne a csatlakozás. Ez azt jelentené, hogy intézetünk továbbra is az eddigi struktúráival itt Gyulafehérváron fog működni a Babeş-Bolyai Egyetem Római Katolikus Karának önálló katedrájaként. Sok érv elhangzott amellett, hogy miért volna jó csatlakozni a Babeş-Bolyai Tudományegyetemhez: anyagi okok, állami diploma, könnyebb út a végleges akreditáció felé stb. Még ide sorolnék egy másik indítékot, amit nagyon komolyan fontolóra kellene vennünk: XVI. Benedek pápa szeptember 9-14. között szűkebb hazáját, Bajorországot látogatva szeptember 12-én előadást tartott a regensburgi egyetemen akadémikusai előtt. A beszédben egész röviden arról volt szó, hogy az Isten és az értelem, a hit és a hitnek az értelmes vizsgálata, kutatása egybe tartozik. Felidézte azokat az időket, amikor az egyetemeken a különféle fakultások tanárai találkoztak egymással a szünetekben, és egymással párbeszédet folytattak. Ebben a korban még meg volt az ú.n. dies accademicus (akadémiai nap), amelyen az öszszegyűlt diákság előtt a tanárok beszélhettek kutatásukról, és válaszoltak a diákok kérdéseire. Itt megnyilvánult a tudás, az értelmes kutatás egyetemessége. Figyelmezteti a tudósokat a szentatya, hogy ne szabjanak határt az értelemnek, ne szűkítsék le azt csupán az empirizmus szintjére. Tanúságot tesz a teológia értelmességéről és tudományosságáról: „Ebben az értelemben a teológiának – és nem csupán, mint történeti és ember-tudományi szaknak, hanem mint sajátos és igaz teológiának, azaz mint a hit értelmes volta kutatásának – meg kell kapnia a maga helyét az egyetemen és a tudományok széleskörű dialógusában.„

A már fent említett csatlakozási okok mellett vegyük szentatyánk beszédét komolyan. A Kolozsvári BabeşBolyai Tudományegyetem vezetősége arról is ismert többek között, hogy nagyon sokat tettek a kultúrák, de főleg a felekezetek, a tudomány és a teológia közötti párbeszédért. Így tisztelték meg 4 évvel ezelőtt az érsek urat a Doctor Honoris Causa címmel, sőt a tavaly még XVI. Benedek pápa teológiai gondolkodásának is elismeréssel adózott az egyetem. Ezen az egyetemen négy felekezet teológiai fakultása működik, amely önmagában is nagy lehetőséget teremt a felekezetek közötti párbeszédre. Már 5 éve működik az egyetemen egy Biblikus Intézet, amely évente konferenciát tart, és talán nemsokára létrehozza Románia egyetlen és legszínvonalasabb biblikus szakfolyóiratát. Ebben az intézetben legalább öt felekezet és három nemzetiség van képviselve. Valóban egy universitas-ba lépünk be, ahol már értékelnek bennünket, és ahol sok kihívás és munkára ösztönző találkozás vár ránk. Nem lesz könnyű a tanári karnak sem, de a kispapoknak sem. De pontosan azért hívott ide a Jóisten bennünket, hogy komolyan és odaadóan képezzük magunkat szellemiekben – lelkiekben egyaránt. Ft. Oláh Zoltán rektor

MégIS

2006/2

aktuális g

Ezt is megérhettük!

uVisszapillantás

Friss lendülettel, megújult erővel, Isten áldását kérve kezdtük az idei tanévet szept. 29-én.

A lelkigyakorlatot Ilyés Zsolt spirituális atya tartotta, amely a szokástól eltérően fakultatív programokkal szolgált. Részt lehetett venni vezetett elmélkedésen, alkalom volt Szentírást olvasni, és arról szabadon elmélkedni, de lehetőség volt a szemlélődő imában is elmélyülni. A három nap alatt –Isten kiválasztott engem, szabadság kockázata, a szerető figyelem–témaköröket vizsgáltuk. Média előadás

November 3-án és 4-én P. Kiss Ulrich SJ, Kovács Lajos SJ, Juhász Judit, Prókai Edina és Török Csaba tartott előadást a teológián, interaktív és színes programok keretében a média szerepéről az egyházban, a kispapok többségének. A csapat hozzáértésének és többek között P. Kiss Ulrich SJ atya humorának köszönhetően nem laposodott el soha az előadás. Komoly szakmai tapasztalat áll az említettek háta mögött a média világában, ezek mellett magas színvonalú technikát biztosítottak minden résztvevőnek, akik ízelítőt szerettek volna kapni mindabból, aminek egyébként mi csak a végtermékét kapjuk. Bekukkantást kaphattunk a média színfalai mögé. Az előadás-sorozatok tömérdek eredményei közül leginkább azt emelném ki, hogy képesek vagyunk ezek után a média manipulatív szándékait kiszűrni és másképp nézni arra, ami a valóság ahelyett, amit a média valóságnak nevez.

Lelkinap

Ft. Szemák Ferenc tartott lelkinapot nov. 25- én. Az atya megosztotta velünk értékes gondolatait a papi élet szépségéről, nehézségéről, cölibátusról, lelkiszegénységről. Kiemelte, hogy rendszeres imaélet nélkül nehéz megtartani a papi élettel járó feladatokat.

Mária Rádió

Egy régi vágya teljesült a teológusoknak, amikor első alkalommal szerkesztettünk adást a Mária Rádió részére. Ft. Selymes József atya és munkatársai dec 2- án látogatták meg teológiánkat, és mutatták be a Mária Rádiót. Közös tervünk között szerepel egy „stúdió” létrehozása a teológián. Kérjük a Szűzanya áldását, hogy minél előbb megvalósuljon ez az álom. MégIS

MégIS

2006/2

Istennek legyen hála, hogy telve lelkesedéssel és örömmel elmehettem Csíkszeredába az Országos Katolikus Egyetemista Találkozóra.

Már a vonaton találkoztunk az ismerősökkel, útközben sokat játszodtunk. Miután bejelentkeztünk, találkoztunk régi, kedves ismerősökkel, és új arcokat is megismertünk. Péntek este volt egy kis musical Saul megtéréséről. Lehetett látni és érezni a nagy lelkesedést. Ezután volt egy képmeditáció, ami arra ébresztett rá bennünket, hogy Isten köztünk van, személyesen szólít minket, bár sokszor nem veszük észre.

Másnap zsolozsmázással indult a nap, majd egy kis torna és reggeli után Leó testvér, az Erdélyi Ferences rend Provinciálisa, előadást tartott, amelynek címe: „Mit is álmodik rólam a jó Isten?” Már a találkozó kezdetén be kellett iratkozni egy kiscsoportba, amely a kórház–, börtön pasztoráció, fogyatékosok, anonim alkoholisták, a média témaköröket dolgozta fel. Nehéz volt választani. Én a kórház pasztorációt választottam. Nem tudtam, hogy mi vár rám. Ez a hír, hogy kórházba megyünk, és betegeket látogatunk, mély érzéseket kavart fel bennem. Vajon képes leszek rá?

Az Úrnak terve van velem, velünk, hisz nem hiába hívott ide. Elindultunk a kórházba. Bementünk kettesével egy-egy kórterembe. Meglepő volt számomra az, hogy amikor be akartam mutatkozni, már mondták, hogy vártak ránk. Ekkor úgy éreztem, mintha otthon, családban lennék. Elbeszélgettem egy rákos betegségben szenvedővel, Ágnes nénivel, aki elmondta, hogy mennyire örül annak, hogy meglátogattuk, érzi azt, hogy Isten szereti őt. A reményt soha nem adja fel, mondta. Igazán mit is jelentett számomra ez a találkozás? Lélekben gazdagodtam, sokat tanulhattam gyakorolva az irgalmasság cselekedeteit.

Krisztus küld: „Bátorság, ne féljetek!” Ő mindig velünk van. Megerősődtem, átéreztem teljesen azt, hogy ez a hivatásom, szolgálni. Hálát adok a jó Istennek, hogy meghívott erre a találkozóra, hálát adok a szervezőknek a sok-sok fáradozásért és türelemért, amit értünk hoztak. Ugyanakkor hálát adok a ferences testvéreknek, azért, hogy szállást biztosítottak. Isten áldjon meg titeket, egész munkátokat! Reméljük, hamarosan újra találkozunk.

Fazakas Levente, III. évf.

g gyakorlati év

Tapasztalatokkal gazdagon... uVeres Stelian és Ráduly István beszámolója MégIS: Milyen érzésekkel, gondolatokkal fogadtad a "kihelyezésed"? Nagy volt az izgalom. Most is emlékszem, amikor megkaptam a „kihelyezést” az első f é l é v r e Gyímesbükkre szólt. Nem nagyon ismertem ezt a helyet, hiszen azelőtt ott nem volt gyakorlati éves. Salamon József, az ottani plébános, szeretettel fogadott, úgyszintén a hívek is. Úgy is mondhatnám, hogy ők könnyebbítették az első heteimet, amikor még senkit sem ismertem. A második állomáshelyem Gyergyószentmiklós volt. Már nem volt olyan nehéz elfogadni, mert már volt egy általános képem a szabadévről. Itt Hajdó István főesperes fogadott.

MégIS: Ehhez képest mit kaptál a szabadévtől? Utólag isteni gondviselésnek látom, hogy erre a két helyre kerültem. Nagyon sokat jelentett az, hogy négy év után bele tudtam tekinteni a konkrét világba. Mind a két állomáshelyemen egy jó plébániai közösségre találtam. Sokkal többet kaptam, mint amennyit vártam.

MégIS: Mesélj egy kicsit mindennapjaidról! Reggeli misével kezdtem a napot. Utána következett a reggeli, ahol esetleg megbeszéltük az aznapi programot. Délelőtt vagy hittanórát tartottam, vagy tevékenykedtem az irodán. Délután a plébánián tevékenykedtem és készültem a következő napra. Néha közbejött valami lelkiségi program is, ahol alkalmam volt találkozni és megismerni a csoportok tagjait. MégIS: Mi volt a legkedvesebb élményed? A legkedvesebb élményeim közé tartozik a fogyatékos gyermekeknek az elsőáldozása. Nagy élmény volt látni, milyen nagy boldogsággal várják a találkozást Jézussal a szentáldozásban. Figyelmesek voltak a felkészítőkön, tudták, hogy valami nagy pillanatra készülnek. Az elsőáldozási szentmisén végig figyeltek, és szépen válaszoltak a kérdésekre. Tiszta mosoly volt az arcukon, amit a világban nagyon ritkán lehet látni. Ráébredtem arra, hogy tényleg úgy kellene élnünk nekünk is: gyűlölet, harag, veszekedés nélkül, tiszta és megoszthatatlan szeretetben. MégIS: Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál? Nyugodtan mondhatom azt, hogy tapasztalatokban nagyon gazdag volt a gyakorlati év. Megismertem közelebbről a papi életet és a vele járó nehézségeket. Megtapasztaltam azt, hogy sokat kell még fejlődjek úgy lelkileg mint szellemileg. Kérdezett: Magyari István, III. évf.

Egy pillanatra megállunk Ráduly István szerkesztőtársunk Gyergyószentmiklóson teljesít szolgálatot ebben a félévben a Szent Erzsébet Öregotthonban. Őt kérdeztük eddigi tapasztalatairól.

Amint Jézus küldte tanítványait az örömhír terjesztésére, úgy indultunk el mi is a gyakorlati éves helyünkre. „Caritas Christi urget nos!” (2Kor 5,14) Krisztus szeretete sürget minket. Mire? Másoknak bemutatni az irgalmas, szerető, gyógyító Urat. Ezt imádságos háttér és imádságos lelkület nélkül nem lehet végbevinni. Isten végtelen gondviselésének köszönhetően és a vezető tanárok akarata révén a Szent Erzsébet öregotthonba kerültem. Még soha nem jártam öregotthonba, ezért teljesen új élmény volt számomra, amikor betoppantam az otthonomba.

Az otthon lakóssága sokszínű, mint minden közösség. Jó kapcsolatokat tudtam kialakítani, nagyon sok kedves embert volt szerencsém megismerni a bentlakásban és a belvárosi plébánián. Tetszik az, hogy milyen nyitottak tudnak lenni ezek az idős emberek a művészet, a kézimunka, az élet nagy kérdései iránt. Egy kis biztatással nagyon kreatívak tudnak lenni, munkájukban kifejeződik az érettség, a szépség iránt mutatott érdeklődésük, kívánják a szeretetet, de tovább is tudják adni.

Sok érdekes helyzet alakul ki néha, amelyek utólag mulatságosnak tűnnek. Pl. Bakos Sándor atyát elvitték Gyergyóremetére, mert örökös szentségimádás volt. Másnap a nénik észrevették, hogy nincs az ebédlőben, és reggel megkérdezték, mi lett az atyával, meghalt, mert ők úgy tudják, hogy igen. Nagy nehezen sikerült valahogy a megszeppenésem után tisztázni, hogy szó sincs róla.

Bepillantást nyertem az itteni programok szervezésébe, ahol lehetett, besegítettem, és folyamatosan újabb dolgokat fedeztem fel. Már alkalmam volt elmélkedést tartani, temetni, felkészítőt tartani a ministránsoknak. Adventi koszorúkat készítettünk, és a „korábban születettek” gipszből kiöntött és kifestett angyali figuráikkal, képeslapjaikkal részt fogunk venni a plébánia udvarán szervezett évenként megismétlődő adventi vásáron. Deepak Chopra pár soros gondolata fejezi ki igazából, amit érzek: „...egy pillanatra megállunk, hogy találkozzunk egymással, érezzük, szeressük egymást és részesüljünk egymásból. Ez becses pillanat, de futólagos. Kis epizód az örökkévalóságban. Ha gondoskodásban, tiszta szívűségben részesülünk, szeretetben részesülünk, gazdagságot és örömet teremtünk egymás számára. És akkor ez a pillanat megérte a fáradtságot”.

Mé gIS

2006/2

Perifériára szorult emberek

barna testvérek g

uPantea Tibor OFM beszámol a 2005-2006-os gyakorlati évéről Gyakorlati évem első szakasza Olaszországban volt, amelynek célja a ferences lelkiség elmélyítése, valamint az Assisi provinciának a pasztorációjába való betekintés. Gyakorlati évem második és harmadik szakasza Déva, valamint Udvarhely volt. A következőkben e két helyen történt fontosabb eseményekről, ott kapott feladataimról szeretnék írni. Február elején érkeztem Dévára, ahol húsvéthétfőig tartózkodtam. „Déva feladata” az volt, hogy belekóstoltasson a testvérek plébániai tevékenységébe. Itt, az egyheti tereppel való ismerkedés után megkaptam konkrét feladataimat. Mivel leginkább a hitoktatásban tudtam szolgálni, és volt is szükség a segítségre, ezért ez volt a fő feladatom. Voltak hittanóráim gyerekekkel, fiatalokkal magyar valamint román nyelven. Legsűrűbben a bérmálkozókkal találkoztam. De mellette minden csütörtökön átmentem a Szt. Antal házba, ahol próbáltam fülelni, ellesni, hogy hogyan is foglalkoznak a nővérek a tanítás után a hozzájuk érkező gyerekekkel. Első péntekeken pedig a plébánia időseit kerestem fel.

Két kiruccanáson is ott voltam. Az egyik a ministránsok jutalomútja volt a Páringra, a másik a fiatalok téli találkozója Désen. A Nagyhéten pedig a liturgiában kaptam különböző feladatokat.

Szerdánként néha csatlakoztam a „francia lányokhoz”. Ők egy évre vagy annál több időre eljönnek Dévára, ahol szinte azt mondhatnám, szerzetesnők módjára élnek. Szegény családokat valamint idős embereket látogatnak. Velük járva a házakat egyik alkalommal történt, hogy meglátogattunk Déva perifériáján két – családot. Mikor indultunk volna hazafelé, meglátva habitusomat, megszólított minket egy férfi, és megkérdezte, nem szentelnénk-e meg házukat. A „ház” egyetlen egy nagyobb szobából állt, melyet középen el lehetett választani egy sötétítővel. A házszentelés elmaradt…, de javasoltuk, hogy közösen imádkozunk, kérve Isten áldását a kicsi házukra. Elkezdve az imát igen meglepődtem, látva azt, hogy a család tagjai letérdepelve imádkoznak. Ez a tény valamint a nagymama könnyei azt sugallták, hogy itt mély lelkületű emberek laknak. És ez be is bizonyosodott az imát követő beszélgetésben. A nagymama bemutatta a megoperált unokáját és elmesélte, hogy nem túl rég laknak ebben a kis viskóban. Volt neki is szép lakása – mondta a nagymama –, de eladta, hogy a súlyos beteg kicsi unokáján segíthessen. „Szép lakás volt, szép lakás nincs.” Viszont van egy lábadozó szép unokája… Azt gondolom érdemes legalább néha meglátogatnunk a perifériára szorult embereket, mert bár sokszor úgy gondoljuk, mi segítünk rajtuk, mégis ez fordítva van. Valahogy úgy, mint Jézus és Cirenei Simon találkozásakor… Közben szombatonként kimentem a természetbe, sárkányt eregettünk a fiatalokkal, vagy a plébánia udvarán rúgtam a lasztit a fiúkkal.

MégIS

2006/2

Május másodikán már az udvarhelyei közösségben voltam. Bár itt nem töltöttem három hónapot, mégis mozgalmas volt, főleg, ha arra gondolok, hogy a rendház felső szintjén huszonkét kollégista lakott. Itt is volt egy kis terepszemle, bevezető ebbe az új világba – hiszen az ittlétem fedőneve is: „megismerni a sajátos tevékenységeket.” Minden reggel ott voltam a kollégisták imáján. Utána legközelebb délután találkoztam velük, amikor is stúdiumuk volt, és valamelyikünk beült közéjük, hogy felügyelje annak jó menetét, esetleg biztassa a csüggedőket.

Amikor a testvérek a káptalanon voltak, még több időt töltöttem a kollégista fiúkkal: reggeli-esti ima, pénteken csendes este (egy evangéliumi részről elmélkedtünk)… Amennyire lehetett, más alkalmakat is kihasználtam, hogy közöttük legyek, ismergessem világukat. Erre nagyon jó alkalomnak bizonyult a sport, meg a munka. Azt gondolom, soha életemben nem fociztam annyit, mint akkor. Volt olyan hét, hogy minden vacsora után kimentünk focizni a parkba. Amikor pedig nem jött össze két csapatra való, az udvaron felállítottunk egy lábtenisz pályát. A velük való legemlékezetesebb munka a gyümölcsösben volt, amit a végén összekötöttünk egy hegymászással. De akadt más alkalom is a közös munkára, például a virágoskertben…

Itt is kihasználtam az olyan alkalmat, amikor kimehettem egyet a természetbe. De olyan is volt, hogy egyszerűen kiültem egy parkba és elbeszélgettem a mellém leülő emberkékkel. Gyakorlati évem utolsó két szakaszáról röviden azt tudnám mondani: szép volt, jó volt és igen hasznos, főleg az örökfogadalmamra való készület, amelyet Csíksomlyón tettem le.

g bemutatkozás

Papnak kell lennem!

uÖnmagukról vallanak elsőéveseink

Bajkó Norbertnek hívnak, Borszéken születtem 1988. január 21-én. Az általános iskolát otthon végeztem szülővárosomban. Már kisgyerekkoromtól éreztem Isten hívását, de akkor még nem tudtam, hogy mit jelent ez. Ahogy telt az idő, kezdtem megérteni, mit akar tőlem az Isten. Ezt egyre határozottabban éreztem. Tudtam, hogy az Úr szőlőjében van a helyem, és ezért már egy vallásos iskolában szerettem volna járni, amely fölkészít a papságra. Így kezdtem meg a líceumot Gyulafehérváron. Mondhatom nyugodt szívvel, hogy a hívatás itt tisztázódott bennem, amely egyre erősödött. Alig vártam, hogy megkezdhessem a teológiát, amely az idén sikeresen megvalósult Isten kegyelméből. Remélem, hogy az Úr segítségével megérhetem, hogy pap legyek, segítsek embertársaimon, és Istenhez vezessem őket. Adja a jó Isten, hogy, ha az eke szarvát megfoghattam, el ne engedjem.

Tódor Szabolcsnak hívnak. Gyergyóditrói kispap vagyok. 1986. feb-ruár 26-án születtem. Az elemi iskolát a Siklódi Lőrinc Általános Iskolában végeztem. A középiskolát a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Líceumi Szemináriumban végeztem. Az érettségi vizsgám után döntöttem véglegesen a papi hivatás mellett. Azért kértem felvételemet a Hittudományi Főiskolára, hogy méltóképpen felkészüljek a papságra, mert az embereket és Istent akarom szolgálni. Isten segítségére bízva magamat remélem, hogy véghez tudom vinni azt a hivatást, amit az Úrtól kaptam.

Toman Zoltán a nevem és temesvári egyházmegyés vagyok. Temesváron születtem 1981. október 16-án. A temesvár-gyárvárosi plébániához tartozom. 2000-ben érettségiztem, majd a temesvári Műszaki Egyetem Elektronika és Távközlés fakultásának egyetemi hallgatója lettem. 2006ban mérnöki licenciátust szereztem ezen a téren. Amit a hivatásomról elmondhatok, nem volt semmiféle villámszerű megvilágosodás, melyben azt ismertem volna fel, hogy papnak kell lennem. Az érzés, hogy Isten hív, 2002 karácsonyához fűződik. Lassan növekedett bennem, s újra meg újra el kellett gondolkodnom rajta és birtokba kellett vennem. Maga a döntés időpontját nem tudnám pontosan megmondani. Istennek terve van minden emberrel, így nekem is lassan kivilágosodott, hogy terve van velem is, s hogy ez a terv a papsággal kapcsolatos.

Csíki Szabolcsnak hívnak és Ditróból jöttem. 1987. november 11én születtem. Az elemit szülőfalumban végeztem a Csiby Andor Általános Iskolában. VIII. osztály végén úgy döntöttem, hogy felvé-telizek a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Líceumi Szemináriumba. Ahogy visszaemlékszem a gyermekkoromra, mindig is pap szerettem volna lenni. Ezért ez év szeptemberében felvételemet kértem az érsek úrtól a Megtestesült Bölcsességről elnevezett Szemináriumba. Izajással együtt vallom: „Rászedtél Uram és én hagytam, hogy rászedj!” Boldogan mondok igent Isten hívására, mert tudom, hogy az emberekben mindig meg fogom találni Istent.

Mă numesc Draghia Noviţa Marian, aparţin diecezei de Timişoara. Sunt din Rafnic, filiala Parohiei Lupac. Sunt de naţionalitate croată. Ministram din clasa a III-a. Decizia de a-L urma pe Christos pe drumul preoţiei am luat-o prin clasa a VII-a. În Liceul Teologic Romano-Catolic „Gerhardinum” am avut ocazia să cunosc mai multe despre Dumnezeu. Doresc să-i mulţumesc părintelui paroh Tincul Marian pentru sprijinul acordat şi părinţilor că m-au ajutat şi mau încurajat în luarea acestei decizii.

Mă numesc Sima M. Mihai Milan şi aparţin diecezei de Timişoara, Parohia Caraşova, filiala Nermed. M-am născut pe data de 1 martie 1988. Am absolvit Liceul Pedagogic „C.D. Loga” din Caransebeş. Sunt de naţionalitate croată. Am început să ministrez de la vârsta de 7 ani. De mic mergeam în pelerinaj pe jos la Mănăstirea Maria Ciclova şi la Bazilica Maria Radna. Încă din copilărie doream să devin preot. În familie mai am un unchi şi un verişor care sunt preoţi şi care împreună cu părinţii m-au susţinut şi m-au încurajat să urmez această cale de a-I sluji Lui Dumnezeu şi poporului său.

Mă numesc Pozsonyi Daniel, m-am născut la 11 aprilie 1987, la Timişoara. Aparţin de parohia Iosefin. Am absolvit liceul Electrotimiş cu profil electrotehnic. Am venit aici pentru că am simţit chemarea pe care Domnul Isus Cristos mi-a adresat-o. Doresc să urmez această cale, pe care am pornit, şi cu ajutorul lui Dumnezeu să ajung preot.

Mé gIS

2006/2

Szabó Árpád a nevem. Csíkcsicsóban születtem 1986, január 25-én. A középiskolát a csíkszeredai Kós Károly Építőipari Szakközépiskolában végeztem. Isten hívását már gyermekkoromban éreztem, nagy örömmel ministráltam és segítkeztem plébánosaimnak. A középiskola befejezése után úgy döntöttem, hogy felvételizek a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolára. Remélem, hogy Isten nem csak meghívott, hanem ki is választott az Ő szolgálatára, és megsegít, hogy majd egyszer én is igazi lelkipásztorként szolgáljam Isten hívő népét. Köszönöm plébánosaimnak és mindazoknak, akik értem imádkoztak, segítettek hivatásom kialakulásában.

Bidiga Albert vagyok. 1988. január 9-én születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, Miklósváron, illetve Baróton a Gaál Mózes iskolában végeztem. Utána felvételiztem a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceumi Szemináriumba, ahol 2006-ban sikeresen érettségiztem. A papi élet iránt érzett szimpátiám először harmadik osztályos koromban jelentkezett, amikor az akkori plébánosom bíztatására olvasni kezdtem a szentmisén. Ez az érzés bérmálkozásomkor erősödött meg igazán. Hivatásom alapjául szolgál az, hogy Isten igéjét és életpéldáját az embereknek adhatom. Kérem az Úr segítségét, hogy véghez vihessem az Ő akaratát.

Dobi Istvánnak hívnak. 1987. június 15-én születtem Nagybányán. Az általános iskolát szülővárosomban végeztem, majd a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontban érettségiztem. A papi hivatást már gyermekkorom óta érzem. Néhai pap nagybátyám nagy hatással volt a vallásos életemre. Érettségi után úgy döntöttem, hogy felvételemet kérem a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolára, mert imáim, tapasztalataim következtében rájöttem, hogy az Úr szőlőjében szeretnék tevékenykedni: pap szeretnék lenni. „Totus Tuus!” (Egészen a Tied!) - szerint szeretném élni papi életem. Istennek és embertársaimnak akarok szolgálni! Ebben a reményben kérem az Urat, hogy erősítse hitemet és mélyítse papi hivatásomat. Ilyés Imrének hívnak, 1987. április 2-án születtem Petrozsényben. A Jézus Szent Szíve plébániához tartozom. Az általános iskolát az Ana Colda Általános Iskolában Lónyaitelepen végeztem, majd a líceumi tanulmányaimat a Petrozsényi Mihai Eminescu Elméleti Líceumban matek - informatika, intenzív angol szakon folytattam. A papi hivatást már

MégIS

2006/2

bemutatkozás g

gyerek-korom óta érzem, amelyben nagy szerepe volt a ministrálásnak is. A hívó szó tisztázásában jelenlegi plébánosom nagyon sokat segített. Érettségi után úgy döntöttem, hogy felvételizek a Gyulafehérvári Hittudomány Római Katolikus Főiskolára, abban a reményben, hogy egykor, mint jó munkás tevékenykedhetek az Úr szőlőjében, szolgálva Krisztust és embertársaimat. Remélem, hogy az Úr megadja azt a kegyelmet, hogy mindig Őt kövessem, és mindig hűséges legyek hozzá! Părău Cristian-Florin a nevem. Vulkánban születtem 1986. június 8-án. Szülővárosomban nevelkedtem és végeztem az első nyolc osztályt. Azután a gyulafehérvári „Gróf Majláth Gusztáv Károly” Líceumi Szemináriumban tanultam. Felvételi előtt egy évvel éreztem az Úr hívását. Gyulafehérváron ezt megpróbáltam növelni, és ha kisebb csüggedésekkel is, de sikerült megmaradnom, és a Hittudományi Főiskolára felvételt nyernem. Remélem, hogy a mély keresztény elvekre alapozott életem által, Krisztus egyházát hűségesen tudom szolgálni az Atya dicső-ségére és az emberek üdvösségének érdekében. Ezért kérem Isten kegyelmét.

Kovács István-László a nevem. Borzontról érkeztem. 1987. augusztus 17-én születtem. Az elemi iskolámat a borzonti „Gaál Tamás” iskolában végeztem. Majd úgy döntöttem, hogy a gyergyószentmiklósi Gépgyártó Iskolaközpontba iratkozom be számítógépkezelő-műszerész szakra. Mivel mindig keresztény nevelést kaptam szüleimtől ezért egyre többet ministráltam. Egyik alkalommal az evangéliumot hallgatva ébredtem arra, hogy Isten engem is hív az Ő szolgálatára. Ezt követően, beiratkoztam a Hittudományi Főiskolára, így a sikeres felvételim után én is elkezdtem tanulmányaimat. Isten akaratára hagyatkozva abban bízok, hogy igazi lelkipásztor leszek.

Mă numesc Sima N. Mihai Milan, sunt din Nermed, filiala parohiei Caraşova, dieceza de Timişoara. Mam născut în Reşiţa pe data de 6 februarie 1988. Am început să ministrez din clasa I., si în clasa a VIII-a am simţit dorinţa de a-L urma pe Cristos pe drumul preoţiei. Sunt de naţionalitate croată, am absolvit şcoala generală din Caraşova şi după Liceul Pedagogic „C. D. Loga” din Caransebeş.Terminând liceul, am luat această decizie de a veni la Institutul Teologic RomanoCatolic din Alba Iulia. Părinţii m-au încurajat si m-au susţinut în luarea acestei decizii.Deşi am copilărit împreună şi am urmat aceeaşi şcoală cu veri-şorul meu, Sima M. Mihai Milan, dar decizia de a deveni preot am luat-o fiecare separat. Mă bucur că amândoi am răspuns cu „Da” chemării lui Dumnezeu.

g bemutatkozás/hivatás

Puvák Antal vagyok, szerzetesi nevemen Marián és huszonhat évvel ezelőtt születtem Vajdahunyadon és Gyalárón nevelkedtem. Ugyanitt jártam a középiskolát, majd Vajdahunyadon villanyszerelőnek tanultam, utána estiben érettségiztem. Egy fél évet pincérkedtem, majd a vasgyárban villanyszerelőként dolgoztam három évet. Egy szép téli estén, amikor életgyónást végeztem, úgy éreztem, hogy a Jóisten máshova hív engem. Így jelentkeztem Csíksomlyón ferencesnek, miután jelölt voltam Désen és novícius Szé-csényben. Jelenleg első éves teológus vagyok, s bár nem az első próbálkozásom, remélem, a Jóisten segítségével végigjárom az utat, amit nekem kiszabott.

Fábián Róbert-Dónát vagyok Kisbácsból. 1987. június 17-én születtem. Az elemi iskolát szülőfalumban, az általános iskolát és a középiskolát a kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceumban végez-tem. 2006-ban sikeresen érettségiz-tem, majd felvételiztem a Teológiá-ra. Hivatásom története nem is olyan egyszerű. Az út Fehérvárig tele volt kisebb-na-gyobb görönggyel, lelki vívodással, de a Mennyei Atya hívó szava: „Jöjj, kövess engem!” ide vezérelt. Hivatásom kialakulásában nagy szerepük volt azoknak a példamutató papoknak, akikkel eddigi életem során találkoztam, akiknek köszönettel tartozom. Annak reményében, hogy majd egyszer jó papként szolgálhatom az Urat, s embertársaimat; hittel, és reménnyel mondom legszentebb imánk e sorát: „Legyen meg a Te akaratod!”

Sebestyén Antal, fr. Albert vagyok, 1966.08.19-én születtem Déva várának árnyékában egyszerű emberek gyermekeként. 1984-ben érettségiztem Gyulafehérváron a Római Katolikus Kántoriskolában. Azóta: „Amikor a tizenegyedik óra tájában is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Megkérdezte tőlük: Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül? (Mt 20,6) Most egyszerű fogadalmas ferences szerzetesként huszonkét év után Isten akaratából megint Gyulafehérváron vagyok.

Kedves Szabolcsnak hívnak, Tusnádfürdőről jöttem. 1987. jan. 6án születtem. Az elemit szülővárosomban végeztem a Jókai Mór általános iskolában. Elsőáldozásom után éreztem azt a kegyelmet, hogy az Úr hív az Ő szőlőjébe. Évek multával jelentkeztem a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Líceumi Szemináriumba. A hívó szót megerősítve a szívemben ez év szeptemberében kezdtem el tanulmányaimat a teológián. „Itt vagyok Uram, engem küldj!” az emberek közé, hogy elvigyem a Te világosságodat, szeretetedet, irgalmadat! Az Úr végtelen kegyelmére hagyatkozva választom Őt.

Lukács Jánosnak hívnak, két evangélistának a nevét „bitorlom”. Ez a név mindig felelősségtudattal töltött el, mivel János apostol nekem is a kedvenc „tanítványom”, titkon mindig rá akartam hasonlítani. 1968. június 9-én születtem Szovátán. Még van egy nővérem és egy bátyám, tehát én vagyok a legkisebb, mint a mesékben. Mindannyian katolikusok vagyunk; édesanyám volt az, aki kicsi korom óta belecsepegtette a hitet a szívembe, együtt jártunk templomba. Tizenkét osztályt otthon Szovátán végeztem, majd felvételiztem Brassóba a mérnökire. Utólag értettem meg és most hálát is adok Istennek, hogy akkor nem sikerült, mert most nem lennék itt és ilyen kapcsolatban az Úrral. 1990-ben elhívtak egy vallásos táborba, és igazán ott találkoztam először az élő Istennel a felebarátaimon keresztül. Tíz évig voltam ebben a közösségben, itt indultam el az Isten útján. Majd 1991-ben beíratkoztam Marosvásárhelyen a Hittantanári szakra, amelyet 1996-ban szerencsésen „kivégeztem”. Mivel egy racionalista beállítottságú ember vagyok, Istennek sem volt könnyű dolga velem – mint ahogy ma sincs – csak azt fogadtam el, amit ésszel fel tudtam fogni. Így lassan haladtam az Isten-megismerés útján, amíg rá nem jöttem, hogy Őt csak szívvel lehet igazán megfogni.

Egy nyári tábor alkalmával Böjte Csaba ferences atya megkérdezte, hogy nem mennék-e el Dévára neki segíteni. Elmentem imádkozni és arra kértem az Istent, adjon nekem egy jelet. Kinyitottam a Szentírást és a Teremtés könyvéhez nyílt ki, ahol a Jóisten azt mondja Ábrahámnak: „Menj ki földedről, a rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked!” Tudtam, mit kell tennem, így elkezdődött az én vándorutam 1995. szeptemberében Dévával kezdve, amely nagyon sok kalanddal és kegyelemmel volt tele.

Ezután 1996-1998 között György Balázs papbácsival dolgoztam együtt Csíkszentdomokoson és Miklósváron. Ekkor egy nagy elhatározást tettem, mert éreztem, hogy még jobban oda kell adjam az életemet Istennek, és öt évig, mint vándor-misszionárius, prédikátor éltem. Mentem faluról-falura és hirdettem Isten igéjét gyerekeknek, felnőtteknek bibliaórák, előadások, lelkinapok és táborok keretében. Életem eddigi legszebb öt éve volt, amikor teljesen Istenre, az Ő gondviselésére bízva magam, szoros kapcsolatban éltem Vele. Ezután következett három nagyon szép év a székelykeresztúri plébánián Portik-Hegyi Kelemen plébános úrral. Mindezeket, úgy érzem, azért tudtam megtenni, mert na-gyon szerettem és most is nagyon szeretem Istent és az embereket.

Az évek során arra jöttem rá, hogy Istennek van egy terve velünk, és ez a legféltettebben őrzött vágyainkban van elrejtve, amit talán még remélni sem merünk. Erre pedig fel kell tegyük egész életünket, arra kell törekednünk, hogy megvalósítsuk azt. Ez nem könnyű feladat, egyedül nem is tudnánk megvalósítani, de Isten, Akinek ez fontosabb talán, mint nekünk, segítségünkre siet megadva minden kegyelmet.

MégIS

2006/2

A mélyből forrásozva...

HÁLÓ g

uExkluzív interjú Anselm Grünnel

„Boldog ember, ki életében megtalálja Isten és ember szolgálatát.”

A HÁLÓ ismét megrendezte az évente megismétlődő nagy találkozóját, amely most Nagyváradon talált otthonra szeptember 21-24. között. Számos nevezetes ember megfordult a találkozón, többek között Hortobágyi Cirill OSB Pannonhalmáról és Sebestyén Ottó SJ Csíkszeredából. A találkozó utolsó napján érkezett a németországi származású Anselm Grün OSB is Argentínából, aki nagyon megérintő előadást tartott az önkéntességről, valamint az Isten és emberszeretetről. Az emberekben az előadások és a különböző programok nagyon pozitív gondolatot és érzést keltettek. Mi kispapok is részt vettünk a találkozón, ahol sikerült néhány szót váltani az előadóval. Ezt szeretnénk veletek megosztani. Anselm Grün, született 1945-ben. Bencés szerzetes, és számos bestseller szerzője. Ő a münszterschwarzoch-i apátság gazdasági igazgatója, 20 közgazdaság-üzem sorsának felelőse, amelyben háromszáz mun-kás dolgozik. Sok német kiváló üzletember, lelki-vezetőjének tartja őt.

MégIS: A Találkozó egyik témája, hogy hogyan lehetünk az Egyház élő kövei. Mi az ön véleménye? Nagyon fontos, hogy mi magunk Jézustól átjártak legyünk, és mielőtt másoknak kezdünk prédikálni, a saját életünk átalakuljon. Ez azt jelenti, hogy egy spirituális utat kell járnunk, és a saját életünket hagyni kell, hogy Isten újra és újra átjárja és átalakítsa.

MégIS: Milyen tapasztalatok alakították az ön életszemléletét? Nagyon megragadott a liturgia. Már gyerekkoromban is nagyon meghatározta az utamat. Huszonöt évig voltam ifjúsági lelkipásztor, és sok istentiszteletet ünnepeltem együtt velük, ahol Istennek a lelke látható és érezhető volt. Egy másik tapasztalat, amikor a csöndben imádkozok egy Krisztus-ikon előtt, akkor az, a szívem mélyéig megérint.

MégIS: Miket tart az ember boldogulásának akadályainak, és melyek a kivezető utak? Az akadályok mindig azok, amikor illúziókba kapaszkodom, és nem fogadom el saját életem valóságát. Ezért az út: búcsút venni az illúzióktól, és komolyan venni azokat az ajándékokat, amelyeket Isten adott, és abból kiindulva szolgálni.

MégIS: Utolsó kérdésként mit üzenne az Erdélyben élő és pasztoráló kispapoknak, illetve papoknak? Nagyon fontos számomra, hogy Istennek a tapasztalata az egy megszabadító tapasztalat, a hitnek a tapasztalata legyen, és ezt először a kispapoknak saját maguknak kell meg tapasztalniuk. Különösen, amikor sokan szenvednek az értelemvesztéstől, akkor nagyon fontos, hogy a hitünknek értelme van. Nagyon fontos, különösen abban a korban, amikor párbeszédet folytatnak a különböző hitek és különböző felekezetek egymással, hogy egy egészséges keresztény öntudatot alakítsunk ki. Nagyon fontos továbbá, hogy a tanulmányaink idején egy olyan nyelvet tanuljunk meg, amelyik a Szentírásnak a nyelve, és amely megérinti az embereket. Néhány a magyarul megjelent könyvei közül: –Élet az életért,Pannonhalma, 2002. –Adj új értelmet a világnak!,Pannonhalma, 2006. –Mélyből forrásozó lelkiség,(Meinrad Dufner) Pannonhalma, 2005.

Kérdezett: Lukács László és Magyari István, III. évf.

MégIS

2006/2

g zarándoklat

Találkozás a Szűzanyával

uNagyváradtól Lourdes-ig

Nyári szabadidőm legkiemelkedőbb élménye a Lourdesi zarándokút, ahová magam is csodával határos módon jutottam el két kispaptársammal, Nagy Jácint nagyváradi diakónussal és Mihály Imre gyulafehérvári egyházmegyés diakónussal, Fodor József nagyváradi vikárius nagylelkű meghívása és támogatása által. Közel 10 napos zarándokúton vehettünk részt, csodálatos élményekben lehetett részünk. A két diakónus kispaptársammal felváltva imádkoztuk a rózsafűzért, szent énekeket énekeltünk a hosszú zarándokút alatt, ugyanakkor megtapasztalhattuk a felebaráti szeretet nagyságát és mélységét is. Indulás előtt este kilenc órakor szentmisén vettünk részt a bazilikában. Felemelő érzés volt a Szűzanya áldásával indulni. Lelkesen indultunk Magyarországon és Ausztrián keresztül Olaszország felé. Páduába érve pihenőt tartottunk, egy kiskápolnában misézhettünk is. Felemelő érzés volt Szent Antal városában járni. Tájainkon, Erdély-szerte szinte minden katolikus templomban van szobra Szent Antalnak, akit karján a gyermek Jézussal ábrázolnak, és az egyház egyik legkedveltebb szentje. 1195-ben született Antal, a ferences szerzetesrendi, nagyhatású prédikációiról, és csodatettei által híressé vált szent. ÉszakItálián keresztülhaladva értünk Franciaországba, és nemsokára a legnagyobb európai Mária-kegyhelyre.

Mintegy másfél évszázaddal ezelőtt jelent meg a Szűzanya Bernadette-nek, s azóta testilelki gyógyulást keresve zarándokok ezrei látogatnak el ide. Évente 5-6 millió zarándok fordul meg ezen a kegyhelyen a hegyek közé zárt kis településen. Este részt vettünk a 9 órás gyertyás körmeneten. Körülöttem vagy négy nyelven zengett az Üdvözlégy Mária válasza. Megrendítő érzés volt a tömeggel együtt imádkozni és énekelni. A tömeg nagyobbrészt tolókocsis emberekből állt. Megható érzés volt látni arcukon azt a mélységes nyugodtságot, a mélységes hitet, amellyel még nyomorékon, betegen is Istenhez tudtak fordulni, és egyedül csak Őbenne bízni. Ekkor döbbentem rá, hogy mi emberek hányszor és hányszor belemerülünk a pillanatnyi dolgainkba, holott a drága kincs maga az Úr Jézus. Hányszor és hányszor választjuk a kisebb értéket, mikor ezek az emberek éleslátással felfedezik a soha el nem enyésző kincseket. Hányszor és hányszor halogatjuk napi imáinkat, mikor ezek az emberek egyedül ebből töltekeznek, és ebből nyernek erőt. A gyertyák lobogó fényénél meghatottan álltam. Nemcsak feledhetetlen élményt kaptam ezen az estén, hanem mélyebb hitet, mélyebb meglátását a dolgoknak. Rájöttem arra, hogy életemet leélhetem sokkal értékesebb módon is. Látva a sok önkéntest, akik felvállalják azt, hogy a tolókocsiba kényszerült embereket elkísérjék,

belém hatolt a mélységes megrendülés. Csak álltam ott a tömegben, néztem az arcokat, és hittem. Hittem, mint még soha, és szívem hálával telt el az Isten iránt, hogy ott lehettem, hogy mindezt átélhettem, megtapasztalhattam jóságos szeretetét, és hogy életem során annyi kegyelemmel elhalmozott.

A körmenet után elzarándokoltunk a templom mögötti sziklabarlanghoz, ahol a Szűzanya többször is megjelent a bárányokat őrző, rőzsét szedegető szegény francia lánynak, Bernadette-nek (összesen 18 alkalommal, utoljára 1858. július 16-án). A barlang forrásvize által rengetegen nyertek gyógyulást. De nem is annyira a víz által, hanem a hit által, hisz maga Jézus is ezt mondja a meggyógyított bénának: „Menj, hited meggyógyított!” Zarándokcsoportunk kis üvegekben vizet fogott, az otthon-maradott hozzátartozók számára. Valami sajátosat, ami Lourdes-i, ami által Isten sok esetben bebizonyította szeretetét, csodatevő erejét. Másnap reggel a barlangnál magyarul miséztünk.

Nagy örömömre nem csodaváró tömeget láttam, ezek az emberek azért voltak ott, mert hittek. Azért voltak ott, hogy mélyebb hitet nyerjenek, és közbenjárjanak szeretteikért, a világ bűnöseiért. Isten csodálatos és végtelen kegyelme, hogy én egy lehettem a tömegben, támogatóimért, szeretteimért, hozzátartozóimért, ismerőseimért imádkozhattam. De ugyanezt teszem most itt a teológia falain belül is. Ha külsőleg nem is változtam, de mentalitásomban, felfogásomban, hozzáállásomban annál inkább változást érzek. Mélyebb hittel tudok imádkozni, jobban tudok szeretni, mint valaha. Jobban tudok Istenre és akaratára összpontosítani, embertársaimat szolgálni, és örök üdvösségemet munkálni.

Életem Isten ajándéka, egy nagy személyre szóló ajándék, egy isteni kaland. Ennek tudatában kell élnünk és tevékenykednünk. Tudnunk kell belehelyezkedni az Ő akaratába, és Vele járni földi életutunkat. Isten mindannyiunknak más-más utat, más-más keresztet szabott ki. Nem az a kérdés, hogy mennyire nehéz, hanem hogy mennyiben tudjuk elfogadni az Ő akaratát, és mennyire tudunk belehelyezkedni az Ő Atyai szeretetébe, jóságába, mennyire tudjuk életünket átengedni neki, szenvedéseinket felajánlani másokért, magunkért. A Lourdes-i tolókocsiba kényszerült emberek meg tudták ezt tenni, át tudták adni lelküket, testüket örök áldozatul az Istennek, ugyanakkor megtalálták életük célját, értelmét: Jézus Krisztust, az emberek szolgálatát, a szeretetet és a közbenjárást. Úgy érzem ezt mi is meg tudjuk valósítani bármilyen élethelyzetben. Boldizsár Ferenc, IV. évf.

MégIS

2006/2

lelkiség g

MÁRIA TITKA ISTEN STÍLUSÁBAN

Aki titokkal találkozik – és nyíltan szembenéz ezzel a titokkal, az felkészülhet a kalandra. Aki pedig életében is helyet ad a titoknak, annak minden bizonnyal mozgalmas lesz az élete. Aki meg akarja érteni karácsony titkát, annak szüksége van az adventre, annak időre van szüksége, amelyben lehetősége adódhat, hogy újra megtanuljon élni. Advent azt jelenti, hogy ébren vagyok, éber vagyok, és figyelek, odafigyelek az életemre, erre a világra, valamint megpróbálom megtalálni és felmutatni Istent mindennapi életemben. Ahhoz, hogy kedvezően tudjuk alakítani a karácsony misztériumához vezető utunkat, a Szűzanya lelkületében, Márián keresztül szeretnénk közeledni, és felfedezni ezt a titkot, amely által Mária teljesen belemélyedt Isten emberré válásának misztériumába.

Mária Isten „élő levele”, akinek életén elmélkedve segítséget kapunk annak felfedezésére, hogy milyen „Isten stílusa”. Mária az élő példa arra, miként cselekszik Isten az üdvtörténetben. „Nincs semmi – írja Tertullianus – ami annyira zavarba ejtené az emberi elmét, mint az isteni művek egyszerűsége, összevetve elért hatásaik csodálatosságával.” Így volt Máriával és az Üdvözítő világra jöttével. Mária példázza ezt az isteni aránytalanságot aközött, ami kívülről látszik, és aközött, ami belül végbemegy. Máriában kívülről nem volt semmi feltűnő. A rokonainak, a falubeli embereknek ő valószínűleg egy-szerűen Mirjám, „a Mária” volt, egy szerény, jóravaló lányka, de semmi különleges. Amikor róla beszélünk, mindig szem előtt kell tartanunk Isten stílusának két jellegzetességét, amely az egyszerűség és a fenségesség. Máriában együtt van jelen a kegyelem és a hivatás fenségessége a legteljesebb egyszerűséggel és konkrétsággal. Ilyen lélekkel fogjunk bele élő levelünk olvasásába, amely meghatározhatja adventi készülődésünket, kará-csony titkának megértését.

„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nékem a te igéd szerint.” A „legyen”, amit Mária kimond, teljes és feltétel nélküli marad. Egybevehetjük ezt a „legyen”-t, amit Mária ejt ki, azzal, ami az üdvtörténet egyéb kulcsmozzanataiban hangzik el: itt van Isten „legyen”-je a teremtés elején, és Jézus „legyen”-je a magváltásban. Mária „legyen”-je egy emberi teremtmény emberi „igen”-je. Abban minden a kegyelemből kap értéket. Mindaz, ami emberi beleegyezést jelent a megváltás művében Krisztus döntő igenje előtt –, kifejeződik Mária „legyen”ében. Erzsébet így szólt hozzá: Boldog, aki hitt. Szűz Mária hittel szülte azt, akit hittel fogant… Miután az angyal beszélt hozzá, ő telve hittel, előbb foganta meg Krisztust a szívében, mint a méhében, és így válaszolt: „Íme, az Úr szolgálója vagyok. Legyen nekem a te igéd szerint.” A kegyelem teljességének Isten részéről, megfelel a hit teljessége Mária részéről, a kegyelemmel teljesnek a hittel teljes.

Mária örömmel mondta ki Istennek a maga „igen”-jét. Jézusról az van írva, hogy „az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek” (Zsid 9,14). Mária is odaadta magát Istennek a Szentlélekben, vagyis általa kapott indítatást erre. Ha Mária kegyelemmel teljes,

MégIS

2006/2

elsősorban emiatt az: mert hittel be tudta fogadni az üzenetet, amit kapni készült.

Isten nem kényszeríti rá akaratát, hanem szeretetet ad. Ez magyarázza Mária megadását, érzi, hogy Isten szereti őt, s ez a szeretet hajtja, hogy odaadja magát Istennek egész lényével. Hasonló tapasztalata volt Lisieux-i Kis Szent Teréznek, amikor örökre Istennek adta magát. „Olyan volt – írja –, mint egy szerelmes csók. Éreztem, hogy szeretve vagyok, és azt mondtam: Szeretlek, neked adom magam örökre.” Még nagyobb joggal, ugyanez érvényes Máriára: Ő a Szentlélektől indítva beszélt, és mondott igent Istennek. Mária hite szeretetből és engedelmességből születik, szabad, noha Isten sugalmazta, titokzatos, ahogyan titokzatos minden találkozás a kegyelem és a szabadság között. Ebben áll Mária személyes nagysága. Isten működése titokzatos és ilyen is marad. Mennyi küzdelmen kell átmennünk, mielőtt megbékülünk azzal, hogy misztériumban élünk.

Máriát személyes „igen”-je tette tanúvá. Mária ezen titkot átélve és ezen igenje által mutatta meg és adta Istent a világnak. Mária élte és értette meg leginkább karácsony titkát: Isten akiben mi hiszünk emberré lesz értünk. Az erős, nagy, mindenható Isten kicsivé, gyengévé, védtelenné teszi, és egy jászolbölcsőbe helyezi önmagát egy gyermek alakjában. Isten olyannyira közénk jön, hogy maga is emberré lesz. Annyira szeret bennünket, hogy felvállalja sötétségeinket, szenvedésünket, szomorúságunkat, korlátainkat. Isten olyan nagy és erős, hogy képes önmagát kicsivé, gyengévé tenni. Isten erre a világra jön. Nem várja meg, hogy a világ, mi menjünk hozzá. Ő jön hozzánk, és ebben nagy szerepet játszott Mária „igen”-je.

A karácsonynak következményei vannak: Istent megélni hétköznapjaikban. Mária is egész életében Istennel, Istenben, Istenért élt mindennap megújítván elköteleződését „legyen”-je által. Helyet és időt biztosítani Istennek, ennek a titoknak - bevinni, sőt bevonni Istent a magam életébe, hogy esélyt adjak vágyakozásomnak. Embernek lenni – ugyanakkor készen lenni Isten hívására, életünkben, hétköznapjainkban történő behatolására. Megállni, Istenre tekinteni, Őt magamhoz közel engedni – és „igent” mondani – talán kétségekkel, vagy inkább reményekkel, de mindenképpen szeretettel telve. Vágyakozni valami után, ami még nincs meg. Utamat járni annak nevében, aki velem tart utamon. Ezt tanulhatom meg Máriától. Aki engedi, hogy karácsony titka, Isten titka megérintse, annak új életprogramja lesz – közömbös lesz az, ami eddig fontosnak tűnt, hirtelen fontos lesz az, ami eddig lényegtelen volt. Az ilyen ember kétséggel elviseli eddigi tervei meghiúsulását, mert valami új, valami nagyobb költözött az életébe. Ennek az embernek hirtelen megjön a bátorsága, hogy felemelkedjék, és elinduljon egy másik országba, az ígéret országába. Ez az ember felkerekedik, és elindul, miként a három király és a pásztorok tették ígérettel a szívükben. Hajlák Attila-István, III. évf.

g új arc

Tanulunk, tanítok...

uMegkérdeztük a némettanárnőt

MégIS: Kérjük, meséljen röviden életéről. Melyek voltak azok a tényezők, amelyek befolyására úgy döntött, hogy a gyulafehérvári Szemináriumba jön dolgozni?

Öt évvel ezelőtt még otthon, Marosvásárhelyen voltam, tizenkettedik osztályos a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban. Emlékszem, elég későre sikerült elhatároznom, hogy milyen területen folytassam tanulmányaimat. Döntésemet meglepődve fogadták. Hogy miért választottam a germa-nisztikát az végül is kézenfekvő volt: nyolc évig nyelvosztályban tanultam a németet. De hogy mi a célom a teológiával, azt valójában kevesen értették, értik. Akkor kettős célt fogalmaztam meg: egyrészt többet akartam tudni arról, Akiben/ amiben hittem; másrészt, pedig német nyelvtudásom által szerettem volna az egyház szolgálatára válni.A Kolozsváron töltött négy év során változtak a jövőmre vonatkozó elképzeléseim. Ezért amikor először felajánlották, hogy itt, Gyulafehérváron könyvtárosként dolgozzak, nemet mondtam. Hogy végül mégis elvállaltam, azzal gyakorlatilag az öt évvel ezelőtt megfogalmazódott célom megvalósulásának adtam teret: közvetlenül az egyházban dolgozhatok. Sőt, egy későbbi döntés értelmében a német nyelvtudásom által is hasznossá tehetem magam.

MégIS: Mi jelent az ön számára a könyvtárral foglalkozni? Melyek a konkrét tervei a könyvtárral kapcsolatban? Hogyan képzelné el a könyvtári munkát, ha nagyobb segítséget kapna?

A Gyulafehérvári Papnevelő Intézet könyvtára nagyon szép és értékes. Ilyen vonatkozásban öröm számomra itt dolgozni. Négy hónap elteltével azonban a hiányosságok, a megoldásra váró feladatok is egyre jobban körvonalazódnak előttem. Fontos lenne nem csak fenntartani, működtetni a könyvtárat, de tovább fejleszteni, a rendszert újjászervezni, korszerűsíteni. Ez irányú elképzeléseim egybecsengenek az intézmény vezetőségének, tanári karának céljaival is. Hogy pedig mindez nem marad csak a tervek, elképzelések elméleti szintjén, abban arra látom a biztosítékot, hogy a könyvtárat – objektív okokból kifolyólag - minél előbb költöztetni kell. A költöztetéssel együtt pedig az újjászervezés, a korszerűsítés folyamata is nagyobb lendületet kap majd. A munkához szükséges anyagi alapot pályázat révén reméljük megteremteni;

ennek megírásához szükséges első lépéseket már megtettük. Könyvtárunk működése tehát egyértelműen pozitív irányba mutat, még ha az épülés, építés folyamata lassú is. És hogy a könyvtári munkával kapcsolatos utóbbi kérdésre is válaszoljak: természetesen minél nagyobb segítséget kap a mindenkori könyvtáros, annál nagyobb eredményt tud(nak) felmutatni. A kérdés csupán az, hogy az intézmény az ellátandó feladatok prioritási listáján hová helyez(het)i a könyvtár fejlesztését, és – természetesen – a rendelkezésre álló anyagi alap függvényében mennyit engedhet meg magának. MégIS: Mit tart szem előtt mint tanár? Mik a nehézségei a nyelv tanításában? Mit vár el a diákoktól a nyelvtanulás eredményessége végett?

Idejövetelemkor (ez év augusztusában) még csak távlati tervként szerepelt a nyelvoktatás feladatának rám bízása. Azonban tanévkezdés előtt egy hónappal újra szó esett róla, majd megszületett a döntés, hogy a kezdő illetve haladó csoportnak német órát tartsak. Hogy melyek a nehézségeim? Azok, amelyek minden felső oktatású intézményben dolgozó kezdő nyelvtanárnak is. A helyzet újszerűségét csak növeli, hogy papnevelő intézetben a világi hívek sorából kikerülő fiatal, nő vagyok. Ezen a téren, tehát, kettős a feladat: megbarátkozni a helyzettel és eredményessé tenni az órán való tevékenységet. Ez pedig diák és tanár kölcsönös munkája, amiben közös hitünk, az ebből forrásozó magatartásunk nagymértékben segít. Ha ugyanis áthidaljuk a helyzet adta nehézségeket, és lelkiismeretesen végezzük munkánkat – tanulunk, tanítok – annak csak pozitív eredménye lehet. Ilyen összefüggésben a diákokkal szembeni egyetlen elvárásom az, hogy a német nyelvtanulás terén is éljék meg hitüket. De ez valójában nem is annyira az én, hanem sokkal inkább a világ elvárása tőlünk, magunkat kereszténynek vallóktól. MégIS: Mit üzen a kispapoknak egy mondatban? Kívánom, hogy életük szavak, és tettek általi párbeszéd legyen a Szentháromsággal.

Kérdezett: Balla Imre, II. évf.

Mé gIS

2006/2

jó munkát! g

Isten, haza és embertárs uCserkészoldal

Kirándulás cserkészmódra

Reggel, kerékpárjaink épségének ellenőrzése után útra kerekedtünk. A sziklák aljába érkezve a bicikliket egyik háznál hagytuk, majd utunkat gyalog folytattuk a meredekebb útszakaszon a sziklák felé. A kanyargós ösvényen fölfelé haladva a táj természetes, érintetlen szépségét csodálhattuk meg, melyet a madarak éneke tett hangulatosabbá, és mindez a Teremtőt juttatta eszünkbe. Megérkezésünk és rövid falatozásunk után a fehér sziklák megmászása következett. A meredek részeknél kicsit félve haladtunk, az ügyesebbek és a bátrabbak segítségére voltak a félénkebbeknek. A sziklára felérve örömmel és hálatelt szívvel imádkoztuk el az Úrangyala imádságot.

A csodálatos kilátás felemelővé teszi minden kikapcsolódásra vágyó ember lelkét. Az ideérkezőt csend és nyugalom fogadja. A tetőről a messzi hófödte hegyek verik vissza a bátran kiáltó ember hangját. A természetbe való kirándulás mindig is az ember lelki feltöltődését, lelki világának megerősödését, és a végtelen Istenbe vetett hitének elmélyülését segíti elő. Az itt

Advent kopog az ajtón

Egyszer, egy hideg téli estén, valaki kopog egy ajtón. Szállást szeretne kérni, mert fázik, régóta úton van, és az éjszaka közeledik. Egy dühös ember nyitja ki: hogy lehet ilyen későn zavarni? Elmondja kérését az a valaki, de a gazda visszautasítja, majd jól bevágja az ajtót maga mögött. A következő ajtót egy gazdag ember nyitja ki, aki ugyancsak elutasítja a vándor kérését, és szitkozódva elzavarja. Így végigmegy minden házon a vándor, de nem kap senkinél szállást. Már nagyon későre jár. Nemsokára megpillant egy kis fényt, amely a többi háztól félreesik. Ahogy közelebb ér, látja, hogy milyen szegényes a ház, de éneklést és örömujjongásokat hall, hát gondolta magában, hogy akkor itt is megpróbálja… és beengedték, enni is adtak.

Hogy ki is volt ez a valaki? Ezt rátok bízom, mindenki gondoljon bárkire: lehet egy egyszerű ember vagy a megszemélyesített Advent, vagy maga Jézus Krisztus. Mindegy, kit gondolunk oda, mert Jézus mindenkiben jelen van! De kik lehettek azok, akik nem fogadták be? Ha a szöveghez ragaszkodunk, lehettek gazdagok, dühös-öntelt emberek, vagy akár mi magunk is. Na és kik lehettek, akik befogadták? Gondolhatunk szegény pásztorokra, vagy vidám cserkészekre, akár vidám gazdagokra is, vagy egyszerűen magunkra is. Ezzel a történettel ki szeretném

MégIS

2006/2

eltöltött kellemes idő a baráti kapcsolatok kölcsönös megerősödését egymás tapasztalatainak megosztását eredményezte. Istvánfi Szilárd, II.évf.

Eseménynaptár

Okt. 18. – Egy örsnyi kispap egyik portyája a Vándorsziklákhoz Dec. 2. – A teológia nagytermében adventi gyertyagyújtás keretében az örsök jótettekkel kapcsolatos történeteket adtak elő, így is készülve Krisztus születésének ünnepére Dec. 16. – III. adventi gyertyagyújtás és elmélkedés a közeli Úrjövetről

hangsúlyozni, hogy rólunk szól, nem a pásztorokról, akik befogadták Józsefet, Máriát és Jézust. Csakis rólunk szól, hogy mi befogadjuk-e az Istent. Ugyanakkor azt is kiemelem, hogy vidámak voltak azok, akik befogadták a vándort. Tudjátok azt a mondást, hogy Isten nem szereti a szomorú szenteket, ugye? Mert ahol vidámság van, ott szeretet van, és a szeretet meg akarja osztani magát. A cserkészek fő tulajdonságai közé tartozik, hogy vidámak és szeretik embertársaikat. Ha elfelejtettük volna ezt, akkor itt van nekünk advent, hogy eszünkbe juttassa. Tudjuk, hogy az advent eljövetelt jelent: az Úr eljövetelét, és ezért fel kell készülnünk rá. De hogyan is készüljünk? Sokan ilyen időszakokban valamiről lemondunk, azonban ez nem segíti elő lelki fejlődésünket, mert ez a lemondás nem tesz semmivel nagyobbakká. Inkább tegyünk jót másokkal, vagy gyakoroljunk egy erényt. Így már gyarapodunk lelkiekben is, ugyanakkor erényeink növekedésével csökkennek bűneink is.

Engedjük be az ajtónkon kopogó adventet, hogy készítse elő szívünket az Úr eljövetelére! Lukács László, III. évf.

g visszapillantás

Vissza a forrásokhoz!

uRészlet a 253 éves szabályzatból

A MégIS tizedik évfordulójaként megjelenő mostani számunk visszaemlékezik a 10 éves munkásságunkra. Ebből a meggondolásból vizsgálni kezdtük az eltelt éveket és számba vettük a MégIS által felhalmozott kincseket. Ezek a kincsek mára már történelemmé lettek számunkra, mert benne vannak az elődök tapasztalatai és kemény erőfeszítései. Az igazi kép, amit erről a lapról kaphatunk, csak akkor érthető, ha megvizsgáljuk a kereteit. Ezek egész 1753-ig repítenek minket vissza a múltba. A szeminárium alapításának és rendszabályának (Protocollum Seminarii Clericorum Albensis Sapientiae Incarnatae Nuncupati Anno a Nativitate Domini 1753 Mense Novembri Erecti) latin kéziratát tanulmányozva, szemelvényeket szeretnénk közreadni és ezzel tisztelegni a tíz éves MégIS előtt.

„Az Úr 1753. évében főtisztelendő és nagyméltóságú Sztoyka Zsigmond Antal szalai báró, erdélyi püspök őexcellenciája (…) az erdélyi királyi kormányzóság (Gubernium) tanácsosa és a kormányzó barátja elhatározta, hogy a gyulafehérvári egyházmegyében papnevelő intézetet létesít. Az erre a célra szükséges pénz-alap kiegészítésére (…) a nagyszombati „Szent Adalbert” szemináriumban levő alapítványt az általa újonnan alapított és a Megtestesült Bölcsességről nevezett szemináriumnak adta, – így kezdődik a kézirat. A továbbiakban arról kapunk képet, hogy milyen szervezési problémákkal nézett szembe a püspök, de végül elindulhatott az oktatás.

betegszenek. Ha úgy érzik, hogy az egészségük valami miatt meggyengült, idejekorán jelentsék az előljáróknak, a betegséggel járó kellemetlenségeket viseljék el türelemmel. Ugyanazzal az orvossal kezeltessék magukat.” „11. Reggel a meghatározott időben ébredjenek, minden késedelem nélkül keljenek fel, ne beszélgessenek egymás között, hanem csendben készülődjenek, hogy még az imádság előtt az ágyukat bevethessék. A társaságban tartsák meg a szükséges csendet…” „13. A könyveknek és más dolgoknak saját helyük legyen, ezeket tartsák tisztán (…). Tanulás ideje alatt ne menjenek sehova, semmiképp se beszélgessenek, hacsak az emberség vagy más szükség ezt meg nem követeli. A kívülállókat – kiváltképpen a világiakat – be ne engedjék az intézetbe. (…) Egymás közt pedig csak latinul beszélgessenek." „15. Séta céljából mindig együtt menjenek egy előljáró vagy a prefektus vezetésével. Tőle sose váljanak el, s ne is szóródjanak szét, hanem viselkedjenek tisztességesen, s a megadott órára térjenek vissza (…)” „18. (…) Egymással ne perlekedjenek, ne legyenek erőszakosak, hanem őrizzék a békét.”

„Az Úr 1754. évében január 2-án kezdetét vette a teológiai oktatás, Lukács János vezetésével…és az előadásokra együttvéve négy növendék iratkozott be.”

A szeminárium szabályzatának 1754-ben keletkezett 18 pontján kívül újabb kiegészítések is születtek. Láthatjuk, hogy a kezdeti erőfeszítések az alapok megvetésére idővel meghozták gyümölcseiket. Ma 2006-ban már 253 évet tudhat magáénak intézetünk, amiből a MégIS léte 10 évet ölel fel. Valóban az 1753-ban elkezdődő történelem részei és folytatói vagyunk az alapító püspök elgondolása és tervei szerint, amelyeket már a Trentó-i zsinat is szorgalmazott:„…az Erdélyi Egyházmegye lelki szükségleteinek szolgálói…”

„1. Legyenek mindannyian is és egyenként is tudatában annak, hogy ezt a Szemináriumot azzal a céllal hoztuk létre, hogy benne azok az ífjak nevelődjenek és tanuljanak, akik az Erdélyi Egyházmegye lelki szükségleteit szolgálják. Mindazok tehát, akik felvételüket kérik a szemináriumba, tegyenek tanúságot a becsületes életről, erkölcsről, szorgalomról, és – hogyha az előljáróknak ez szükségesnek tűnik – engedjék magukat alapos vizsgálatnak alávetni.” „6. Reggel mielőtt a tanulást megkezdenék, félórát töltsenek kegyes elmélkedéssel, hasonlóképpen este is, mielőtt lefeküdni mennének, negyedórát litániára és lelkiismeretvizsgálatra fordítsanak.” „10. Ebben a szemináriumban mindannyiukat a testvéri szeretet köti össze, ezért éljenek valamennyien azonos törvények szerint, ugyanannak az életrendnek vessék alá magukat, alkalmazkodjanak a szeminárium szokásaihoz, és ne tartsanak jogot semmiféle sajátosságra a szokásaikban, az evésben vagy más effélékben. Testük egészségére legyen alapos gondjuk, még akkor is, ha meg-

Fordította: László István, II. évf. Összeállította: Balla Imre, II. évf.

Pillantsunk bele a Megtestesült Bölcsességről nevezett szeminárium növendékeinek közös szabályzatába (Regulae Communes Alumnorum):

MégIS

2006/2

Mi közöm hozzád Jézus?

ötperces... g

uGondolatok G. W. Hughes: Meglepetések Istene c. könyve nyomán

Néhány éve figyelmemet megragadta ez az érdekes hangzatos című könyv, amely újabb gondolatokat fakasztott bennem.

Jézus átkel a tavon, és alig száll ki a hajóból, egy dühöngő őrült közeledik hozzá (Mk 5,1-7). „A sírboltokban lakott, és még lánccal sem tudták fogva tartani”. Vadul tombol, a bilincsek nem tudják megfékezni. „Már sokszor megbilincselték, és láncra verték, de széttépte a láncokat, összetörte a bilincseket. Senkinek nem sikerült megfékeznie”. Dühöngését önmaga ellen fordítja. „Éjjel nappal állandóan sírboltokban lakott és a hegyekben tanyázott, kiáltozott és kövekkel ütötte-verte magát”. A benső konfliktus tönkreteszi magát. Amikor meglátja Jézust, odafut hozzá és kiabál: „Mi közöm hozzád Jézus, a magasságbeli Istennek fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj!”

Az embert gonosz szellemek szállták meg, melyeket Jézus kiűz. A jelenet végén az ember visszanyeri értelmét, teljesen felöltözve ott ül Jézussal és könyörög neki, hogy vele maradhasson. Lehet, hogy hiszünk, lehet, hogy nem hiszünk a megszállottságban. Akármi is az álláspontunk, ezt a szentírási szakaszt érdemes megfontolnunk, és – anélkül, hogy az ördögi megszállottság valószínűségéről vagy valószínűtlenségéről ítéletet mondanánk – ennek a történetnek a fényében láthatjuk saját benső életünket. A megszállottban úgy, mint minden emberben, kétféle b e n s ő megmozdulás van. Egy-részről von-zódik J é z u s h o z (odafutott hozzá…), másrészről iszonyodik tőle (Mi közöm hozzád….?)

Érzem bensőm vonzódását Jézushoz, eljárok templomba, néha még imádkozok, jó elhatározásokat teszek. A jó elhatározásaim közt mégis viszszahúzódok sírboltjaimba, élem a megszokott életemet.

Szembe tudok nézni önmagammal? Akarok találkozni Jézus Krisztussal? Őszintén be tudom ismerni, hogy talán olyan vagyok, mint a környezetem, semmivel se jobb?

Jézus Krisztus a szabadító! Nem csak a megszállottakat, hanem engem is meg akar szabadítani. Jézus rámutat

MégIS

2006/2

mezítelenségemre, bilincseimre, béklyóimra, láncaimra, mindazokra, amelyek megkötik, megfojtják életemet. Jézus nem hagy mezítelenül, béklyókban, láncokra verve, nem hagyja, hogy sírboltjaimban éljek. Ő az én szabadítóm, Ő az én életem!

A gonosz lelkek kérik Jézustól, hogy ne űzze ki őket a vidékről, jó lesz nekik a sertés konda. Jézus nem sajnálta a kétezer sertést a megszállott ember szabadításáért. Sőt kereszthalálát sem sajnálta tőlem. Mindent megtett a megváltásomért. Önmagát adta értem, „hogy mindaz, aki hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Fájó felismerés lehet, hogy Jézus mi mindent megtesz értem, érted, értünk, mindannyiunkért.

Elmehetek Vele a part szélére, és nézhetem, ahogy a sertések belerohannak a tengerbe. Ahogy belerohannak, látom a sertéseken régi énem minden szennyét. Hallom Jézus hangját: Látod, ott rohan a te kapzsiságod! Nézd, most fullad bele az önzésed, dicsvágyad! Amott a haragod, békétlenséged! És lassan eltűnik minden. Téves felfogás azt hinni, hogy bűneinknek végképp búcsút mondok. Már nem vagyunk rabjai a gyarlóságainknak,megtapasztalhatjuk a Szabadítót, mert tudjuk, hogy Jézus áldozata a keresztfán tökéletes engesztelő áldozat volt.

„Hát nem tudod, hogy nyomorult vagy és szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen? Tanácsolom neked, hogy végy tőlem tűzben tisztult színaranyat, hogy meggazdagodjál, fehér ruhát, hogy magadra öltsd és ne l á s s é k szégyenletes mezítelenséged, és kenő-csöt, hogy meg-kend szemeidet és láss. Mindazt, akit szeretek korholom és megfenyítem. Buzdulj tehát föl, és tarts bűnbánatot! Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ő meg velem.” (Jel 3, 17–20) Magyari István, III. évf.

g liturgia/könyvajánló

A gregoriánról uDaloljunk az Úrnak!

A mai felgyorsult világban az emberek egyre kevesebb fontosságot tulajdonítanak a régi értékeknek és egyre nagyobb fontosságot az újaknak. Pedig nagyon sok régi dolog értékesebb, mint az új. Ez nem azt jelenti, hogy nem szép az, ami új vagy nincs értéke, mert az újnak is megvan a maga értéke, szépsége. Ez a hajlamosság megvan az egyházzene terén is, hogy felváltsuk a régebbit az újjal, vagyis a gregoriánt a más fajta zenével.

Mi is a gregorián? Mikor alakult ki? Miért olyan értékes az Egyház számára? A gregorián történetéről nehéz írni, mert ez a történet sok éves megszakítatlan folyamat, ugyanakkor éles határt szab neki, a VII-IX. század, mert ezekben találjuk az első kottás emlékek feltűnésének időpontjait. Ami ez előtt van, arról nincs kottás dokumentum, csak többé-kevésbé érthető említések.

A VIII. században a frank egyház átvette a római liturgiát, vele együtt énektárát is, de később átszerkesztette. A dallamok egy kissé egyszerűsödtek, ezért a római éneknek ezt az alakját hívjuk szorosabb értelemben gregoriánnak.

A XII-XV. században új tételek készülnek a gregorián stílusában. Ilyenek például a Mária antifónák, alleluják és verses antifónák. A XVI-XIX. század egy nehezebb korszak. A gregorián iránti érdeklődést e korban csak az egyházi hagyománytisztelet és egy sejtelmes-romantikus érzelem tartotta életben. A XVI-XIX. század liturgikus

hanyatlása után egyre többen érezték, hogy megújulásra van szükség: visszatérés a liturgia forrásaihoz. Felismerték azt is, hogy a liturgia lényegéhez hozzátartozik a zene, s a kettő megújulásának együtt kell járnia. Ebben nagy szerepet játszottak a solesmes-i szerzetesek, akiknek érvei X.Szent Piusz pápa elfogadta, és elha-tározta az énekeskönyvek új kiadatását.

Az egyházi használat tekintetében fordulatot hozott a II. Vatikáni Zsinat, amelynek döntése deklarálta a gregorián elsőségét.

A gregorián énekkultúra ma egyszerre van felvirágzásban és válságban. Azt azonban nem kell elfelejteni, hogy a gregorián ének a liturgiában született, vagyis imádságban és éppen ezért van ilyen nagy értéke. Szoktuk mondani, hogy az egyházi éneklés kétszeres imádságnak számít; hát akkor daloljunk az Úrnak hozzá illő módon!

Hurgoi János, III. évf.

GRÜN,ANSELM OSB: Élet az életért A lelki könyveiről méltán híres bencés atyáról már írtunk lapunk e számában, sikerült szerkesztő társainknak interjút készíteni vele, ezért kihagyom rövid ismertetését.

A szerző könyvét a szerzetesi fogadalmak elemzésével kezdi, miből kettőt az elején vázlatosan magyaráz (engedelmesség, szegénység), míg a harmadiknak a tisztasági fogadalom kapcsán a továbbiakban részletesebben tárgyal. Ezzel kapcsolatosan tárgyal a szexualitás integrálódásáról. A házasságról való lemondás azt mutatja meg, hogy aki Istenbe rejti el életét, az könnyen nélkülözi az emberi kapcsolatokat. Ezáltal válik a lemondás a hit válaszává az élet bizonytalanságának félelmére. Továbbá a házasságról való lemondás elsősorban nem a házasságról, mint az emberi beteljesülés tulajdonképpeni formájáról való lemondás, hanem egy olyan emberré válás lehetővé tétele, amelynek célja az egész ember. De ez nem fog sikerülni, ha csak a lemondás oldaláról figyeljük.

Kifejti, hogy a szexualitás ugyan nem jelent testi-nemi életet, hanem az egész ember ráirányulását egy TE-re. A szexualitás célja egy nagyobb fokú elevenség. Megnyitja az embert egy megszólítható személy felé, megszabadítja elszigeteltségétől és megnyitja valaki felé, hogy őbenne megtalálja önmagát. Mindig kötődésre irányul. A szexualitás megengedése a házastárs nélkül élőtől is kötődést

kíván meg. Ő legmélyebben Istenhez köti magát, de Istenhez kötöttsége éppen az emberek, egy konkrét közösség, vagy a munkája során eléje kerülő emberek iránti kötődésében nyilvánul meg.

Magyarázza, hogy a szexualitás termékeny és gyermekek nemzésére irányul. A házastárs nélkülieknél is meg kell maradnia a termékenységnek a kreativitásban. Például szobájának kialakításában, prédikációban, saját vélemény nyilvánításában. Az integrált szexualitás egyik jele mindig a termékenység légköre az illető körül.A szexualitás kezelése során nem arról van szó, hogy azt egészen markunkba ragadjuk, és pontot tegyünk a végére, hanem, hogy azon keresztül egyre közelebb kerüljünk Istenhez, és szívünket egyre jobban megnyissuk Isten szeretete előtt.A mű végén a Jézus imát is elénk tárja tanácsként, szexualitásunk integrálásához. Ezt tüzetesen magyarázza is.

Ezt a könyvet mindenkinek ajánlom, fiataloknak és idősebbeknek egyaránt, hiszen korunk nagy betegsége szexualitásunk helytelen kezelése, és ez a könyv megfelelő tanáccsal látja el mindazt, aki változtatni akar, és így helyes kívánja megélni szexualitását. Elekes Szabolcs II. évf.

Mé gIS

2006/2

(Fény)képes krónika

életünk g

uMásodik rész

December 5-én este tartottuk a Mikulás-ünnepséget. Az intézet nagytermében felállított színpadon különböző jeleneteket mutattak be a kispapok, amelyeket főleg a szeminárium életéből ragadtak ki.

Tizennégy harmadéves kispap öltözött be reverendába, és nyert felvételt hivatalosan a papnövendékek közé. A képen láthatók: (első sor, balról) Barth Ottő gazdasági igazgató, Lukács László, Varga Sándor, Farkas Ervin, Tamás József püspök, Rotaru Anabel Iviţa, Oláh Zoltán rektor (középső sor balról) Egeli Ferenc prefektus, Neisser Gabriel, Bene Tamás, Kovács Károly, Hurgoi János, Magyari István, Vass Loránd (felső sor balról) Banuş Andrei, Fazakas Levente, Irimiciuc Emil Alin, Hajlák Attila, Ilyés Zsolt spirituális

MégIS

2006/2