mégIS 11/1

g MégIS

Tallózó

u „Elviselni” saját döntéseimet... Néhány éve egy lelkigyakorlaton vettem részt, ahol megtapasztalhattam, hogy a Szentlélek nem csak a keresztvetésben, meg a kisdoxologiában – „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek. Miképpen…” – van jelen, hanem köztünk van, és köztünk működik… u 2. old.

u Kispapi szolgálatok házon belül t

6-8. old.

Kispapi teendőink közé nemcsak a szellemi munka, hanem a gyakorlati tevékenység is hozzátartozik. „Imádkozzál és dolgozzál’’ – hangoztatjuk gyakran. Ilyen módon is közelebb kerülünk ahhoz a nagyszerű szentignáci mondáshoz, mely szerint tevékenységeinkkel, azaz szolgálatainkkal mindent Isten nagyobb dicsőségére akarunk tenni.

u A Zsidókhoz írt levél

Intézetünk neves vendége és előadója volt február 18. és március 4. között James Swetnam jezsuita atya. A tudós atya egy életet szánt a Zsidókhoz írt levél kutatására, így elmondása szerint abból a 40 év alatt felhalmozott tudományos eredményekből kaphatunk szellemi táplálékot, amely az imádságnak a munkával való szinkrónjából született.

A ma már nyugdíjasként működő tudós Oxfordon szerezte a doktori diplomáját a fent említett levélből. Hosszú pályafutása során sok időt töltött el a római Gergely egyetem szentírási görög nyelv és az újszövetségi biblikum, azon belül is főleg a Zsidókhoz írt levél egzegézis tanáraként. 13. old. 2

u MégIS

2007/1

u Krónika Az elmúlt félév eseményekben gazdag félév volt. Nem tudunk és nem is akarunk mindenikről beszámolni. MégIS legyen ez az összefoglaló egy kis ízelítő a mi életünkből . íme néhány a legfontosabbakból:

14-15. old. u

u Isten fényében változni

MégIS g

Minden változik ebben a világban: a természet, a világban levő dolgok és maga az ember is változik a saját ideológiájával, felfogásával együtt. Egyedül egy valaki nem változik: ISTEN. Hiszen Isten a világ felett van, Ő a Végtelen, a Tökéletes, Őt nem tudja a világ befogadni, csak egyedül az ember képes arra, hogy megsejtsen Istenből valamit, és minél inkább átadja magát Neki, annál többet és annál mélyebben megtapasztalhatja Őt. Ez egyrészt az ember Isten utáni vágyából adódik, másrészt pedig maga az Isten teszi erre a befogadásra képessé az embert.

A kereszténység is pont így fejlődik a világgal együtt. Mert, ahogy az ember igényei változnak, úgy az Egyháznak is igazodnia kell utána. Azonban soha nem adja fel sem tanítását, sem annak lényegét, csak másképp fogalmazza meg, más szemszögből tárja elénk, mert azt szeretné, hogy minél jobban megismerjük az Istent. Így mi is, kispapok, törekszünk lapunkban nemcsak magunkról írni, hanem Istenről is, hiszen Őt akarjuk hirdetni, Őt akarjuk a világba vinni és Róla akarunk tanúságot tenni. Ezért Ő kell legyen mindig a szemünk előtt.

u Börtönpasztoráció

A Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola Diáktanácsa meghívta idén Ft. Koncsag László csíkszeredai börtönlelkészt, hogy tapasztalatairól, élményeiről meséljen nekünk, teológusoknak, akik készülünk a világba lépni. 17. old. u

Nem érdekel semmi más, nem akarok senki és semmi másnak tetszeni, csakis az Istennek, akit hirdetni akarok. Nagyon nehéz néha ezt szem előtt tartani a világ különböző csábításai közepette, de végülis ez a kötelessége minden keresztény embernek: Istenre hallgatni, Őt követni és nem a világot. A világ nyújtotta boldogság véges és fárasztó! Isten pedig örök és üdítő boldogságot ad! Melyiket választom? Merek-e dönteni Isten mellett, és megváltoztatni akár az egész életemet, még akkor is, ha nem tetszik ez az embereknek? Változtassak életemen! Adjam Isten kezébe! Meglátom, sokkal könnyebb és bol-dogabb életem lesz! Én mondom, megéri... Vagy talán félek valamitől? Nincs elég garancia talán arra, hogy boldogabb leszek, ha Isten törvényeire hallgatok, és az Ő szavát követem? Dehát maga az Isten a garancia rá! Istentől nem kell félni! Beszéljünk úgy Vele, mint egy baráttal: őszintén, bizalommal és minden nap! Meglátjuk, hogy sokkal egyszerűbb és boldogabb lesz az életünk Vele.

M é g I S – A gyulafehérvári kispapok lapja

XI. évfolyam 1. szám. Megjelenik évente kétszer. Kiadja a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola. Felelős szerkesztő: Ilyés Zsolt

A fedőlapon az idei csíksomlyói búcsún készült egyik felvétel, a hátlapon a szemináriumi kispapok csoportképe látható.

MégIS

2007/1

Szerkesztik: Balla Imre, Boldizsár Ferenc, Czibere Zsolt, Elekes Szabolcs (rendszergazda), Hajlák Attila-István, Lukács László (főszerkesztő), Magyari-Vass István, Puskás Attila, Toman Zoltán Elérhetőségeink: Postacím: RO–510009 Alba Iulia, str. Bethlen Gábor nr. 3 E-mail: megislap@yahoo.com, web: http://www.hhrf.org/sis Főhat. eng. szám: 782/1990, ISSN 1454–2684 Nyomta a Státus Nyomda Csíkszeredában Az aláírt cikkekért szerzőik vállalják a felelősséget. A szerkesztők álláspontja nem feltétlenül azonos a szerzők véleményével.

3

g lelkiség

„Elviselni” saját döntéseimet...

u Tanúságtétel, tapasztalat...

Néhány éve egy lelkigyakorlaton vettem részt, ahol megtapasztalhattam, hogy a Szentlélek nem csak a keresztvetésben, meg a kisdoxologiában – „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek. Miképpen…” – van jelen, hanem köztünk van, és köztünk működik…

Ha visszagondolok erre a lelkigyakorlatra, akkor részben csalódást érzek, mert nem teljesültek az elvárásaim, nem történt semmi olyan, amire nagyon „büszke” lehettem volna. Sőt ez a „nem túl nagy élmény”, amit a lelkigyakorlat adott, hamar elillant, de így évek elmultával mégis megmaradt néhány ajándék, amit magammal hordozok, ami életem részévé vált, és amit szeretnék megőrizni, kamatoztatni. Ezekből szeretnék néhányat megosztani a kedves olvasóval.

Miután kiapadt a lelkigyakorlat élménye, én még mindig biztonságban éreztem magam. Ez a biztonság nem a kemény várfal szilárd bástyájának a megtapasztalása, hanem az Atya tenyerének melege, egy szelíd biztonság, amely nem zárva tart, hanem megtart, amely nem megsegít a bajoktól, hanem felsegít, ha elesek.

Életemben először nagyon szabadnak éreztem magam. Ez a szabadság nem az a szabadság, amikor azt teszek, amit akarok, hanem olyan szabadság, ami mindenek fölött áll, bármi történik körülöttem, bármit tesznek velem, én úgyis szabad maradhatok. Többször át kellett élnem, hogy belegázoltak a szabadságomba, és ilyenkor rögtön előjött a cukorszintnek „megfelelő” válaszreakcióm, de ilyenkor jó megtapasztalni, hogy nem csak reakció van (visszaadom, ha arcul ütnek), hanem van akció („tartsd oda a másik arcodat”) is. Továbbá ez a szabadság nem az Übermenschnek, vagy a supermannek megfelelő keresztény magatartás, hanem szabadság az utolsó helyre. Persze ez nem jelenti, hogy a „Barátom, menj feljebb…” kijelentést minduntalan vissza kell utasítanom, de erre is szabad lehetek.

Azóta sok nehézség is ért, de nem éreztem magam vesztesnek, mindig éreztem magamban azt az erőt, amivel újra kezdhetem az építését mindannak, ami nem rejthető el, – a hegyre épített várost. Egy alkalommal sok rossz hírt kaptam egy barátomtól, aki elmesélte keserves „élményeit”. Nem volt nehéz áté-

4

rezni gondjainak súlyát, mivel közel állt ő hozzám. Eleinte szerettem volna rámutatni, hogy mindezekért ő is hibás, de nem tudtam megszólalni, „néma” maradtam. Ezeket a keserűséggel teli híreket nem nekem címezte, én csak közvetítő voltam, de így is nagyon sokkolt. Ahogy megszabadultam e keserű „zuhatag” áradásától, próbáltam továbbmenni. Életemben először éreztem, hogy nincs erőm, hogy ez messze meghalad engem ez a probléma, és legszivesebben kiléptem volna ebből a világból. Imádkoztam, hogy rájöjjek, mit kellene tennem, mi lenne a feladatom. Nagy meglepetésemre azon vettem észre magam, hogy a misekánon ismert részeit motyogom magamban, „hitet és reményt sugározni magunkból”. Nem akartam elfogadni, de egyre erősebben lüktetett bennem e „kinyilatkoztatás”, és lassacskán nem csak csillapodni kezdett a fájdalom, hanem életet és bátorságot is kaptam. Nem utolsó sorban meghatározó maradványa a lelkigyakorlatnak a látás. Eddig is nehéz volt mindezeket leírni, mert senkit sem szerettem volna összezavarni, de talán e látásról beszélni mégis a legnehezebb. Talán ez az Emmauszi út. Nem valami fizikai plusznak a látásáról van szó, hanem a szív és értelem harmonikus együttlátásáról. Gyenge hasonlat, ha azt mondom, hogy a matekes, aki mindennap ugyanazt a képletet használja, és mindig helyes eredményt kap. Örvend... Egy alkalommal csak bevillan a képlet logikája, még elképzelni is nehéz azt az örömöt, csodálatot, amit érez – ez a mi matekesünk. Ezután már nem a képletet látja, hanem annak belső logikáját, a mély összefüggéseket. Így van ez azzal az emberrel is, aki már nem a keresztény szabályokat látja, hanem a Szentlélek ajándéka által megvilágítja, és látja a szabály mögötti személyt, a SZERETETET.

Nem mondom, hogy ezeket az ajándékokat kiérdemeltem. Azt se mondom, hogy tökéletes mértékben birtoklom azokat, sőt, emberi gyarlóságaim még mindig kiütköznek cselekedeteimben, gondolataimban, szavaimban, de akkor is biztonságban érzem magam, van erőm az újra kezdéshez, szabadon „elviselhetem” a magam és mások döntéseit, és még ha homályosan is, de láthatom a „képlet” belső szabályát, a lélek rezdüléseit. Magyari István, III. éves

MégIS

2007/1

A választás Szűz Máriára esett

lelkiség g

u Mária a Szentlélek választott Jegyese A megváltás hatalmas műve a magtestesüléssel indul el. A második isteni személy ember lesz, hogy elégtételt nyújtson az Atyának. A megtestesülésben azonban a Szentlélek működik közre. Krisztusnak, az istenembernek, emberi természetét a Szentlélek ruházza fel minden szépséggel és erővel, sőt önmagával. Jézus Krisztus istensége miatt teljesen birtokolja a Szentlelket. Annyira Krisztusé a Szentlélek, hogy Ő küldi nekünk.

A Szentlélek kiárad a világra, de Krisztus leheli. A Szentlélek be is költözik szívünkbe és megszenteli azt. Figyeljük meg a Szentlélek szerepét Jézus és Mária életében! Csodálatos világ tárul elénk, és jobban megértjük mindazt, amit a Szentlélek bennünk művel.

A Fiú megtestesülésének csodája a Szentlélek által történt – jól tudjuk ezt. Sokszor imádkozzuk is: „Az Úrangyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, és ő méhébe fogadá Szentlélektől Szent Fiát…” A megtestesülés fönséges jelenlétét pedig így írja le maga a Szentírás: „A Szentlélek száll rád, és a magasságbeli ereje borít el. Ezért a születendő Szent Isten Fia lesz.” (Lk 1, 35). Az Isten Fiának megtestesülését a Szentlélek elő is készítette. Mivel a Fiú kisdedként kívánt megjelenni közöttünk, Isten édesanyát keresett neki. A választás Szűz Máriára esett. Az Atya személyes szeretete maga a Szentlélek volt az, aki öröktől fogva szerette az Isten megváltó tervében örökké élő Szűzanyát. Amikor elérkezett az idők teljessége, megszületett a Szűzanya. A Szentlélek választott jegyesét, az istenanyaságra kiválasztott Szűz Máriát isteni ajándékainak teljességével halmozta el. A követségbe küldött angyal rövid tömörséggel ezt így fejezi ki: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr veled van. Áldottabb vagy Te minden aszszonynál.” (Lk 1,28) Valóban, mennyivel áldottabb volt ő a minden kegyelemmel teljes Szűz és Anya. Rá alkalmazza az Egyház liturgiája az Énekek éneke versét: „Egészen szép vagy Mária, és az áteredő bűnnek foltja nincs tebenned!”

Ha pedig a Szentlélek a Megváltó édesanyját ennyire kitüntette, és minden kegyelemmel felruházta, mennyi ajándékkal töltötte be annak szent emberségét, aki a Szentháromság titokzatosságában az Atyával együtt Őt leheli. Krisztusnak testét a minden kegyelemmel telített Anya szűzi lényéből vette, lelkét pedig, mint az Isten örök személyes Lehelete, maga leheli.

Mária, akárcsak Jézus, világosan ismeri a Szentlélek munkáját önmagában. Erről tanúságot is tesz, és mindenben engedi magát irányítani a Szentlélek által. Mondhatjuk azt is, hogy semmit sem tesz a Szentlélek nélkül. Mária tapasztalta és végig kísérte anyai szeretetével a Szentlélek működését Jézusban. Jézust tevékenységében mindenütt a Szentlélek vezeti: „Isten lelkével űzi ki az ördögöt.” (Mt 12,28); „Felujjong a Szentlélekben”(Lk 10, 21). A Szentlélektől indítva énekli Mária a „Magnificatot – Magasztalja lelkem az Urat.”

MégIS

2007/1

A Szentléleknek döntő szerepe van. Jézus valóságosan új életet közöl. Ez az élet, amely Máriában is kiteljesedett, akkor indul meg bennünk, amikor érintkezésbe jutunk Krisztussal. A kegyelmi áramlást a Szentlélek irányítja, hogy lelkünket átalakítsa, megszentelje, Jézushoz felemelje. A Szentlélek nem áll meg az adományoknál, be akar vezetni Isten titkaiba. Önerőnkből soha nem sejtett isteni távlatok nyílnak meg az emberi lélek előtt. A Szentlélek belső munkássága, rejtett tevékenysége eredményeiben már nem marad mindig észrevétlen, hallatlan erejénél fogva bámulatba ejtő erővel lép fel úgy és akkor, ahogyan és amikor az isteni Gondviselés jónak látja.

A Szentlélek lendülete ez, amelyet mi az emberektől nem is várhatunk. A Szentlélek az, aki láthatatlanul meghúzódik a lelkek mélyén, minden ellenkező világáramlattal szemben is Krisztusba oltja a lelkeket, hozzá formálja őket, a maga erejébe öltözteti, szeretetének izzásában a hősiességig fokozza lendületüket. Akit a Szentlélek megedz, az sohasem fordulhat vissza. Aki magát neki átadta, abban ő maga dolgozik. Kell értékelnünk a Szentlélek láthatatlan tevékenységét, aki nélkül nem tudunk türelmesen szenvedni, érdemszerzően imádkozni, Istennel egyesülni, eredményesen küzdeni.

A Szentlélek Úristen munkája hatotta át Mária egész életét, Ő tette szeplőtelenné és képessé arra, hogy Jézust adja a világnak. A Szentlélek Isten segítette Máriát egyre inkább belemélyülni Isten titkaiba… Mária életében is a Szentlélek adott erőt a türelmes szenvedéshez, a nehézségek megoldásához és „személyes igenjének” megéléséhez. „Hozzád könyörgök, Szent Szűz, hogy lelkembe fogadhassam Jézust attól a Szentlélektől, kinek műve által Jézust a világnak adtad. Hogy lelkem birtokolja Jézust a Szentlélek által, aki Neked adta Jézust, hogy világra hozzad.” (Szent Ildefonz hispániai apát, 7. század) Hajlák Attila-István, III. éves

5

g életünk

Omnia ad maiorem Dei gloriam

u kispapi szolgálatok házon belül

Kispapi teendőink közé nemcsak a szellemi munka, hanem a gyakorlati tevékenység is hozzátartozik. „Imádkozzál és dolgozzál’’ – hangoztatjuk gyakran. Ilyen módon is közelebb kerülünk ahhoz a nagyszerű szentignáci mondáshoz, mely szerint tevékenységeinkkel, azaz szolgálatainkkal mindent Isten nagyobb dicsőségére akarunk tenni.

Ozsváth József, IV. éves – betegszobás Negyedik éve, hogy a betegszobai szolgálatot teljesítem. Harmadéves társammal, Hurgoi Jánossal együtt vállaltuk fel a betegszobai szolgálatot. Mielőtt a teológiára jöttem, elvégeztem egy Egészségügyi Főiskolát, általános ápolói szakon, s dolgoztam is egy keveset a szakmában.

Így tehát van bizonyos gyakorlatom ezen a téren. Hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön egy-egy orvos jön a teológus és kántoriskolás betegeket megvizsgálni. A hét többi napján, a nap bármelyik órájában, mi betegszobások tőlünk telhetően segítünk a pácienseken. Ha olyan eset adódik, ami felülmúlja tudásunkat vagy a betegszobai körülményeket, akkor a pácienst azonnal a sürgősségire visszük. A betegszobán levő személyeket mi ápoljuk.

Szoktam imádkozni a betegeimért, és hiszem, hogy az imának hatalmas gyógyító ereje van. A betegség egy jel, egy figyelmeztetés az ember számára, hogy valamit az életének abban a szakaszában nem Isten akarata szerint cselekedett. Ilyenkor magába kell nézzen, elgondolkozzon életén s Isten segítségével újra egyensúly, nyugalom áll be az életébe – meggyógyul.

Csomós László, IV. éves – szertartásmester Minden szolgálatomban az Isten és az emberek vannak a középpontban. Feladataim közé tartozik, hogy a szertartásokra kispapokat osszak be, akik a székesegyházban, a teológia kápolnájában vagy az érseki kápolnában szolgálnak.

Minden évfolyam kiveszi a részét vasárnaponként a ministrálásból. Minden szertartásért a szertartásmester felel. A vasárnapi asszisztencia a székesegyházban külön figyelmet érdemel: minden ünnepi mise előtt egy fél órával a beosztott személyeknek elmagyarázzuk a szertartások menetét, majd elpróbáljuk a szentmise menetét az elejétől a végéig. Évkezdéskor a szertartásmester a spirituális atyával együtt kiválaszt tíz kispapot, akik csak azokon a miséken asszisztálnak, amelyeket az érsek úr celebrál.

6

A szolgálattevésem alatt mindig éreztem és érzem, hogy velem van az Isten. A szolgálatomat imádságként végzem, amelyben Isten oly sokszor nyilvánul meg. Biztosan érzem és tudom, hogy, aki Istennek szolgál és

Istenért él, az megkapja a jutalmat. Hálát adok Istennek, hogy mindezeket megérezhettem, átélhettem, és megtapasztalhattam a szolgálatomban.

Puskás Attila, II. éves – postás Naponta érkeznek levelek, újságok, könyvcsomagok papnevelő intézetünk postacímére. Egyik évfolyamtársammal együtt látjuk el ezt a feladatot, úgy, hogy közös megegyezéssel hetente váltjuk egymást. Nagy örömmel végzem postási teendőimet. Gyakorlatilag az a feladatom, hogy a fent említett postai utalványokat behozzam az intézetbe és az illetékes címzetteknek azokat átadjam.

Egyéb elektronikus kommunikálási lehetőségek mellett azt tapasztalom, hogy a papnövendékek szívesen leveleznek, úgymond hagyományos módon is, ilyen formában is gondozva az ismerőseikkel való kapcsolatot.

Úgy gondolom, hogy a kedves olvasó is megtapasztalta egy kézzel megírt levél vagy képeslap hitelességének gyönyörűségét. Számomra azért öröm ezt tenni, mert valamilyen formában úgy érzem, hogy közvetítője lehetek egy olyan örömnek, amit egy levél, akár egy könyvcsomag címén szerezhetek.

Lukács László, III. éves – biciklifelelős A teológián a kispapoknak lehetőségük van biciklikölcsönzésre, amelyet egy évre kapnak használatba. A kínálat nem olyan csábító, de a célnak megfelel: kb. 30 működőképes bicikli. Ezek a biciklifelelősre vanak bízva, aki kiosztja azoknak, akik igényelik.

Emlékszem, I. évesként kaptam egy rozoga biciklit az akkori biciklifelelőstől, én pedig egy kicsit feljavítottam, hogy tudjak járni vele. Nagyon szeretek biciklizni. Amikor II. év elején megtudtam, hogy biciklifelelős lettem, nagyon megörültem neki. Gyrekkoromban otthon édesapám tanított meg a biciklijavítás fortélyaira.

Ahogy megérkeztem, mit ad Isten, mikor átvettem az ezzel a szolgálattal járó papírokat, meg a bicikliraktár kulcsát, és megnéztem, mi is vár rám, hát egy halom javítanivaló. De nem ment el a kedvem, hanem nagy örömmel álltam neki, és egyik kispaptársam segítségével meg a rektor atya támogatásával képességünk szerint feljavítottuk a bicikliket. Aztán év közben is került néha javítanivaló.

Tavaly a nagy lelkigyakorlaton történt, hogy kellett javítsak, és éreztem, hogy feltöltődök a munka által, hogy jobbá teszem környezetemet, hogy másoknak jót

Mé gIS

2007/1

életünk g Fábián Róbert-Dónát, I. éves – könyvtáros Nagy szemekkel, fürkészve vettem részt I. évesként még a tanév kezdetén a könyvtárosok első gyűlésén.

Tízen vagyunk könyvtárosok. Elsődleges feladatunk: munkájában segíteni a Főiskola alkalmazott könyvtárosnőjét. Ezt úgy oldottuk meg, hogy leosztottuk magunk között a szerteágazó teendőket. Van, akinek a feladata egyebek között a Nagy Olvasóterem épsége és szépsége felett örködni, zárni, reggel kinyitani, hisz nagy értékű enciklopédiák, könyvek találhatók ott. Ezentúl van nekünk egy ú.n. Kis Olvasótermünk is, ahova naponta érkeznek folyóiratok – ezt mind nyilvántartásba kell venni, egy pecséttel ékesíteni és már le is használni.

A könyvtárban folyik a legkeményebb munka: naponta 14-16 között van nyitvatartás. Ekkor lehet kölcsönözni, a kölcsönzött könyveket visszaszolgáltatni. Kettesével-hármasával csoportosulva mi könyvtárosok ilyenkor vagyunk ott, s bár a könyvtárban levő könyvek között mindenki kutakodhat, ha kell, segítünk társainknak a keresett könyvet megtalálni először számítógépen, majd a polcon. A kölcsönözni kívánt könyvet mindenkinek a saját kartotékjába bevezetjük, a kölcsönző a könyv cetlijére a nevét ráírja dátummal, aláírja kartotékját, s kész is.

A 16 órai zárás gyakran elhúzódik, ugyanis ezután a viszszahozott könyveket a helyükre kell tenni, vagy legalább is a neki megfelelő polcra. Nem is olyan könnyű ez, hisz több mint 70.000 kötettel rendelkezünk. A rendelkezésünkre álló jegyzeteket is mi rendezzük. Szeretem munkámat, mert mindig valami újat tartogat!

közösségünk egysége az imában. Úgy érzem, hogy a szolgálat, amit végzek –, amely nem mindig könnyű – Istennek tetsző áldozat, és az Ő nagyobb dicsőségét szolgálja. Balla Imre, II. éves – kulcsár A kispapi élet szabályos keretek között zajlik. A mindennapi életünk természetes biztonságát védő szolgálataként van jelen a kulcsárság a teológián. A szokásokhoz híven két II. éves hallgató „bitorolja a kulcsok hatalmát”.

A kulcsárt a korai órák emberének és a hajóját utolsónak elhagyó kapitány szerepével lehet összehasonlítani. A pirkadat előtt ébredő „nyitó-záró embert”, aki korán kel, aranyat lel alapon illeti meg az a nagy szerencse, hogy naponta elsőként számára tárulkoznak fel az évszázadokat átélt falak, és ő lépheti át azt a kaput is, amelyen keresztül nagy elődök az életbe léphettek. Ezen reggeli ismétlődő élményt követően a kápolna szeretetteljes, emberektől még üres légköre ad, máshol és máskor meg nem tapasztalható együttlétet. A nap folyamán a közös találkozások függvényében többkevesebb alkalommal kell be- és kizárni az intézet két fontos ajtaját. Kihívás jellegűvé vált ez a szolgálat számomra, mert az elején kisebb-nagyobb figyelmetlenségeim a kispapok életére is kihatottak. Ennek a fejlődés szándékával hangot is adtak.

A számomra nehéznek tűnő rész az esti zárás volt. Ez bizonyos többletmunkát is jelent: ablakok bezárása és a villanyok kioltása. De megszerettem ezt a következetességet kívánó munkakört, és sokat is tanulhattam belőle. Most, amikor leáldozóban van számomra ez a folytonosan kezdetet és véget szimbolizáló folyamat, reménykeltően üzenem az utódoknak azt, hogy „Zárok!”

Hurgoi János, III. éves – főkántor Szent Ágoston „A rendről” c. művében a zenét a csillagok mozgásához hasonlítja, mivel mind a kettőben rend uralkodik. Ugyancsak ő mondja, hogy csak a művészi zene, a jó zene gyönyörködtet. Azt is tudjuk, hogy éneklés közben az emberben boldogsághormonok keletkeznek, amelyek segítenek minket ráhangolódni arra, aki minden boldogság oka és célja.

Hajlák Attila-István, III. éves – sekrestyés Számomra nagy öröm sekrestyésnek lenni. Egy családias hangulat tapasztalható közöttünk a sekrestyében, és örömmel teljesítjük feladatainkat.

Különösen kedvelem, ha az esti dicséretet énekelve imádkozzuk, mert így ünnepélyesebben megnyilvánul

Jó dolog, és a legszebb szolgálat szerintem itt a szemináriumban sekrestyésnek lenni, felelősnek a kápolnáért és tisztaságáért, valamint a szentmiséhez szükséges kellékekért… Nagyon sokat tanulhattam e szolgálat által: különböző liturgikus cselekményeket, tevékenységeket, ájtatosságokat; megismerkedhettem bensőségesebben a misekönyvvel, liturgikus kellékekkel… Ha Isten is úgy akarja, akkor papként Istennek szentelve életemet nagyon hasznomra lesz ez a tapasztalat.

Engem azért neveztek ki főkántornak, hogy elsősorban intézetünkön belül a képességeimhez mérten ápoljam egyházunk zenéjét. Ezt a szolgálatot nem végzem egyedül, mert vannak kántortársaim, akik a segítségemre vannak a hétköznapi szentmisékben és a kórusban is. Nem végeztem magas fokú zenei iskolát, de úgy gondolom, hogy az áhítattal átitatott imádságunk tetszik Istennek, s ha ezt énekelve tesszük, akkor a mondás szerint kétszer imádkozunk. Hiszen ilyenkor „együtt” vagyunk, mindenki szája egyszerre mozdul. Továbbá még nekem kell megszerveznem a szemináriumunk kórusával az alkalmi ünnepek zenei fellépéseit.

MégIS

2007/1

Sokszor, amikor az ostyákat és a bort készítem elő a szentmisére, mély hála van bennem Isten iránt, és öröm tölt el, hogy azt a kenyeret és bort készít-hetem elő a legszentebb áldozatra, amelyből később Jézus valóságos teste és vére lesz…

7

g életünk

u folytatás (kispapi szolgálatok házon belül) Veres Stelian, V. éves – főmagiszter A teológia évei alatt minden évben jutott valamilyen megbízatás számomra. II. éven postás voltam, III. éven pedig a könyvtárban teljesítettem szolgálatot. IV. éves kispapként magisztere voltam az első évfolyamnak. Ennek az évnek második felétől pedig főmagiszter-helyettes lettem. V. év második felében lettem főmagiszter.

Számomra ez a szolgálat kihívást jelent. Mint főmagiszter, példaadóan igyekszem viselkedni, mivel tudom, hogy mi is kisebb évesekként mindig felnéztünk a főmagiszterre. Gyakorlatilag azokat az információkat közvetítem – majd pedig közösen ültetjük gyakorlatba a papnövendékekkel –, melyek az elöljárók részéről érkeznek. Ugyanígy a papnövendékek szükségleteit, gondjait tolmácsolom az elöljárók felé.

Minden szerdán a szeminárium rektorával, prefektusával és spirituálisával megbeszéljük a fent említett dolgokat. Úgy érzem, hogy eddigi szolgálatom jól alakult, remélem, hogy továbbra is gyümölcsözni fog. Öröm a kispapi közösséget szolgálni.

Elekes Szabolcs, II éves – MégIS rendszergazda Szolgálatom általában háttérmunkának számít, mivel a kedves olvasó csak a kész cikket olvassa és látja az illető cikk alján annak szerzőjének nevét. Viszont elég kevesen gondolják el azt, hogy milyen folyamatokon megy a szerkesztés át, míg a lap elnyeri végső formáját. A szerkesztési időben szükség van eszközökre. Ez alatt a számítógépeket értem, amelynek a helyes működéséért én vagyok a felelős.

A szerkesztőségben két számítógép van, de ezeknek a száma szerkesztés idején még kibővül az intézet és a saját laptopommal. A fő cél, hogy a szerkesztés idején minden tökéletesen működjön. Ahogy mondtam, munkám folytonos, nem csak alkalmi, mint mikor elromlik a rendszer, hiszen a megelőzés a legjobb gyógyítás. Természetesen olykor a legfigyelmesebb megelőzés is kevésnek bizonyul, és megtörténik a bekövetkezhetetlen, megomlik a rendszer. Ilyenkor sem áll meg a világ, hanem csak annyit jelent, hogy egy délutánomra meg van a tennivalóm. Összeállíotta: Puskás Attila, II. éves

Ţâmpu Emil gyakorlati évéről vall Ha visszagondolok az elmúlt őszi napokra, eszembe jut, mennyire vártam már, hogy elkezdhessem a gyakorlati évet. Amikor megérkeztem Csíksomlyóra, csütörtök délután négy óra volt. A plébános meg a kántor éppen a filiába indultak misézni, így én is velük mentem.

Már az első napokban elkezdtem a munkát, amiből annyi volt , hogy unatkozni nem lehetett. A plébániai ténykedések mellett nevelő is voltam a Betlehemnek nevezett gyerekotthonban. Ha az Árvácska együttes ment valahova fellépni, én is mentem velük – nagyon szeretem az előadásaikat. Megismerkedtem közelebbről a plébánián dolgozókkal, a közvetlen szomszédokkal, akik nagyon kedvesek voltak. Megismertem a fiatalokat is, akik oly lelkesek és életkedvvel telítettek. Besegítettem a bérmálkozási felkészítőkben Zsuzsinak, aki az Árvácska együttes vezetője. Idén 115 bérmálkozó volt. Az én feladatom az volt, hogy minden alkalommal bemutassam egy-két szentnek az életét, hogy ők majd ez alapján válasszanak bérmanevet. Minden felkészítő végén játékok voltak, és azokról is nekem kellett gondoskodnom.

Már szolgálatom elején elkezdtem a cserkészoktatást. Voltunk kirándulni, ahol főztünk, tanultunk, és cserkészjátékokat játszódtunk. Azonabn az idő rövidsége miatt az avatásra sajnos nem került sor.

8

Minden első pénteken, Tisztivel (Ft. Gergely Istvánnal) és a kántorral elmentünk az idős betegekhez, akiket meghallgattunk, és elláttunk szentségekkel. Nagyon sok mindent tanultam, tapasztaltam Csíksomlyón és oly sok szép élményben volt részem.

A második félévtől Székelykeresztúron folytattam a gyakorlati évet, amely sokban különbözött az előbbitől, már csak abban is, hogy szórvány. Itt a hívek létszáma jóval kevesebb, de ugyanúgy kedvesek és segítőkészek.

Ami a feladatomat illeti, itt egészen más, hittanórákat kellett tartanom különféle iskolákban. Első péntekeken betegeket látogattunk, és a szombat esti ifjúsági órát néha nekem kellett tartani. Mivel hogy ez szórvány vidék, szoktak lenni ökumenikus találkozók az unitáriusokkal és reformátusokkal, ahol közösen imádkoztunk, megosztottuk élménye-inket és játszodtunk. És amit oly szépnek látok ebben, hogy nincs ellentét vagy feszültség a vallások között. Mondhatom, hogy Székelyeresztúron is sok tapasztalatot szereztem, aminek majd hasznát vehetem. Én úgy gondolom, hogy a gyakorlati év nagyon fontos, sok mindent lehet tanulni és mindez szükséges, akárcsak az, amit a teológián tanulunk.

Mé gIS

2007/1

Helyem egy új világban

OKET g

u Részlet Kiss Ulrich SJ atya temesvári OKET-en elhangzott előadásából

Az idei temesvári Országos Katolikus Egyetemista Találkozó előadója Kiss Ulrich sj atya volt. Beszédéből vágtunk ki egy kis részletet:

Nem rég voltam Bonnban. Meglátogattam egy régi magyar barátomat. Ő mondta hogy: „Figyelj! Most meg vagyunk hívva egy partiba, gyere velünk!” Egy ilyen államfogadás volt. Mindenféle jól menő jól szituált miegymás, beruházók…

Az egyik úr a mellette levő csinos hölgyet, aki láthatólag a lánya lehetett volna, de sejtettem hogy nem a lánya, úgy mutatta be, hogy az ÉLETSZAKASZ-TÁRSAM. Életszakasz-társam, nem is élettársam. Ez az életszakasz-társ jelzi, hogy nem szeretjük a végleges dolgokat. S jelzem, hogy Európa sem végleges. Mi Európa?... Egy Ázsiai félsziget, egy pici félsziget. Indiáról senki nem mondja, hogy kontinens, holott jóval nagyobb, mint Európa, jóval sokszínűbb, mint Európa, és geológiailag nézve valóban önálló kontinens.

Valami dereng hogy, hogy keletkezett a Himalája? Emlékeztek talán a földrajzórára, hogy nekiütközött az indiai kontinens Ázsiának, így lett belőle Ázsiai félsziget? De senki nem mondja, hogy az egy külön kontinens, pedig több oka volna rá.

Európa mitől kontinens? Kizárólag kulturális alapon. Ebbe a kultúrába se Romániának nem kell betagolódnia, se Erdélynek. Itt semmi új nincs emberek! Európa mégis változik. Ami a legfontosabb, amit meg kell tanulnotok, és ami a ti korotokban aránylag könnyű: szüntelenül tanulni és szüntelenül alkalmazkodni kell. Az idősebb generációnak, amely megszokta, hogy nem változnak a dolgok, ez rendkívül kellemetlen. Mindaz, ami az ő tudása volt a túléléshez, érvénytelenné vált az elmúlt években. A játékszabályok nem változtak emberek, elvileg kötelezővé váltak, de azt tudjátok, hogy errefelé mit jelent – nem sokat. A lényeg az egészben az, hogy állandó és gyorsütemű változásra kell beállítanotok magatokat.

MégIS

2007/1

Ez az életszakasztárs például a szakmában biztos. Kiszámítható, hogy az emberek többsége minimum kétszer-háromszor fog szakmát változtatni az elkövet-kezendő 40 évben. Vagy pedig csatlakozik a legnépesebb szakmához. Ezt úgy hívják, hogy munkanél-küli. (…) Tegnap este eszembe jutott egy jó mondás, hogy hogy kezdeném a bemutatkozást: Én Te vagyok…. Én Ti vagyok… Én Mi szeretnék lenni! Mi szeretnék lenni! Többes szám, első személy. Közösség. Alkalmazzuk ezt Európára. Európa Te vagy, Európa Ti vagytok, Európa Mi kellene, hogy legyen! A legfontosabb feladat kedves barátaim, hogy megalkossuk azt az Európát, amelyben szeretnénk élni. Tévhit, hogy Európa egy adott valóság, amibe csak be kell tagozódni…, nekünk kell létrehoznunk!

Az írek, a portugálok és a finnek ezt megértették, a magyarnak valahogy nem megy a lecke, de az az én benyomásom, hogy az erdélyiek sokkal talpraesettebbek. S van egy magyarázatom: az együttélés a románokkal, németekkel, örményekkel, görögökkel, zsidókkal s nem is tudom tovább, nagyon jót tesz az itteni magyarságnak.

A jövő és a múlt feszültségében él az ember, ellentétben az állattal, ami kizárólag a jelenben él. Az állatnak két érdekes információja van. Hol van a zsákmány, hol van az ennivaló, és hol van lehetséges pár? Más információ nem érdekli, s az utóbbi is kizárólag akkor, ha tüzel a nőstény. Na szóval az embereket olyan furcsa dolgok érdeklik, mint a múlt meg a jövő. Mi értelme van ennek, ha belegondolsz racionálisan? A múlton nem tudsz változtatni. A múltat naponta hozzuk létre. Gondoljatok bele, Románia, hogy lett Románia? Nekem olyan térképeim vannak otthon, amiket Párizsban vettem, hogy Oláhországként van nevezve. Hogy lett a nagy Magyarországból kis Magyarország? Nemzeteket, közösségeket permanensen alkotunk. Ilyen Európa is. Egy puzzle. Csak egy kis különbség van. Egy puzzle hogy jön létre? Van egy kép, amit szétnyírnak. Azt mondják, hogy egy teljes egész, és most rakd össze. Európa nem ilyen, Európát ki kell találni. Európát igen is ki kell találni, mert Európa egy fikció, sokkal inkább, mint egy nemzetállam. Szerkesztette: Magyari István, III. éves

9

g interjú

Csak lelkiséggel érdemes csinálni!

u Mihály Imrét kérdeztük

Szemináriumi éveid végén tartasz. Milyen volt itthon, a papnevelő intézetben? Isten kegyelmi ajándékának érzem, hogy az elmúlt hét évre, annak nehézségeire, örömeire úgy emlékezhetek vissza, hogy hála tölti el a szívemet.

Egészen az elején kezdem, amikor talán még nem láttam át a nemes célt. Világtörténelmünk ezredfordulót írt, amikor huszonöten megkezdtük a teológiai éveket. Mindnyájan magunkkal hoztuk azt, amit az otthon adott: múltunkat, tapasztalatainkat.

Milyen úton lenni egy nemes célért, másokért és önmagunkért, valami nemesért, milyen támaszra találni Valakiben és így adni tudni, milyen kispapnak lenni, erről üzentek és üzennek az eltelt évek. Üzenetei, más és más formában segítettek feltett célunkban. Úgy érzem, Isten hívó szava és kegyelmi ajándékai kísérői voltak utamnak. Nem számított a nehézség, nem állított meg az esetleges bizonytalankodás, mert ott voltak a támaszaink, biztatóink, nevelőink, a teológiai tanárok, kispaptársaink s mindenek felett ott volt a Meghívónk, Isten. Csak így, ilyen környezetben érezhettem és érezhettük otthon magunkat. Az otthon mindig kötelességek egész sorozatát is maga után vonja, meg és fel kell találnunk magunkat benne. Erre a kalandra hívtak az itt megélt esztendők, a milyensége pedig – attól függően, hogyan álltam, álltunk hozzá –, változott széppé vagy tűnt nehéznek.

Két éve ismerlek és azt tapasztaltam, hogy aktív tagja voltál kispapi közösségünknek. Hogyan élted meg ezt a közösségi életet? A kispapi és papi élet elképzelhetetlen közösség nélkül. Egymásnak támaszai, segítői kellett lennünk, aminek lépéseit egymástól tanultuk. A „másik” volt az, aki ebben segített s mutatta, merre tartok, merre tartunk. Ez a fajta közös élet azonban nem volt mindig gördülékeny: ahogy kezdtük egymást felfedezni, úgy kezdtünk rájönni hibáinkra, gyengéinkre, de jó tulajdonságainkra is. Azt is gondolom, hogy ilyenkor kezdtük el kifejleszteni és gyakorolni az erényeket, lettünk türelmesebbek,

10

elnézőbbek. Így alakultunk át szinte észrevétlenül, mert így tudtuk építeni egymást, és ismertük meg egyre jobban magunkat is. Ebben próbáltam mindmáig a javulás útjára lépni, ebből kaptam erőt.

Volt azonban egy másik szint, ami mélyebbre ment. Ennek megtapasztalása alakított igazán: az itt szövődött kispapi barátságok. A barátok olyanok, mint a csillagok: nem látod állandóan, de tudod, hogy mindig ott vannak. Ott vannak veled, ott vannak melletted, amikor kell. Ők voltak, akik ha kellett segítettek és ráébresztettek botlásaimra, de óvtak, bíztattak a mindennapokban. Ideális közösség nem létezik, mégis egy dolgot világosan láttam, ez pedig a közösség formáló ereje. Ereje nemcsak a sokféleségében, de egyéneiben is, hisz mindenki magát viszi a közösségbe. Ettől függően, ahogy teszi ezt, lesz több vagy marad szegényebb a közösség. Aki élt már át közösségi életben lélekerősítő tapasztalatokat, élményekkel teljes közösségi kirándulásokat, igazi beszélgetéseket – s nem igen vagyunk, akikkel már nem történt volna hasonló –, az tudja, miről beszélek. Jó volt erre rájönni, de ugyanakor tanulságos is, hogy nem saját helyzetünkkel való törődés a helyes út, hanem az igazi boldogság mások boldogabbá tétele, ahogy tanítja már a mondás is: a megosztott öröm kettős öröm, nem kevésbé áll ez a fájdalomra is. Papnevelő Intézetünkben szellemi, lelki és fegyelmi képzésben részesülünk. Hogyan azonosultál ezzel a képzéssel? Nagyon rég megálmodták már a nagyok, az akkori tanárok, hogy a papi képzésnek, a teológiai éveknek olyanoknak kell lenni, amelyeknek később megtartó erejük van. Ezt az útvonalat követik mai napig a szeminárium előljárói, tanárai. Azonban nem hárulhat ez a feladat csupán az elöljárókra, hanem mi is nagyban hozzá kellett és kell járuljunk ehhez. Az eltelt évek egyre inkább ezt láttatták velem. Mindehhez a magunk részéről az ön-nevelés munkájával kellett hozzájárulnunk.

A cél nem csupán a teológiai tárgyakba való betekintés, annak megszeretése, hanem a megszerzett ismertek életbe ágyazódása is. A teológia, amikor a szellemi, lelki, és fegyelmi képzést összhangba hozza, az egyén érdekét tekinti, minket néz, s emiatt soha nem képzeli el egyiket sem a másik nélkül. Ennek erősítő hatását tapasztaltam meg. Ha néha nehéznek is éreztem valamelyiket, tudtam, hogy a javamat szolgálja. Beláttam azt, hogy ha nehéz is a tárgy, ha nem is megy eléggé vagy nehéz az Istennel való beszélgetés anyanyelve, az imádkozás, ha nehézkes a mindennapok programozottsága, nevelődöm, alakulok általuk.

Ez a fajta képzés, amit a teológia nyújtott, s amihez a magam részét is próbáltam hozzáadni, nevelt hat éven keresztül. A későbbiekben is mindent megteszek majd azért, hogy e hármas képzés meglegyen papi életemben, mert nagy megtartó erőt látok benne. Kérdezett: Puskás Attila, II. éves

MégIS

2007/1

a falakon belül g

Ismét egy lépcső a papság fele... Március 31-én Msgr. Jakubinyi György érsekatya a IV. éveseket akolitussokká avatta és lektorokká a III. éveseket. Egy-egy kispap nyilatkozik közülük saját élményeiről:

Akolitus-avatás

Fogadd el, Uram, szabadságomat, Fogadd el egészen. Vedd értelmemet, akaratomat S emlékezésem. Mindazt, amim van és ami vagyok, Te adtat ingyen. Visszaadok, Uram, visszaadok Egyszerre mindent.

Amióta a teológián vagyok, a beöltözés és a lektoravatás után ez a harmadik fontos esemény számomra, mert ezáltal is közelebb kerültem a papsághoz. Az idei tavaszi lelkigyakorlat után érsekatyánk öt osztálytársammal egyetemben avatott minket akolitusokká. Ez a szolgálat is hozzátartozik a papsághoz, ezért nagy izgalommal vártam avatásomat. E szolgálat által komolyabb feladatokat is végezhetek a liturgiában, amelyek persze nagyobb felelősséget is vonnak maguk után.

Az akolitus szó görög eredetű szó és szolgálatot jelent, és a szentmisében a pap vagy a diákónus segítője. Feladatai közzé tartozik a szentség kiszolgáltatása rendkívüli esetekben, temetés és a hívek irányítása különböző liturgikus eseményeken, pl. szetségimádás vagy rózsafüzér ájtatosság vezetése.

Legyen fölöttünk korlátlan úr Rendelkezésed. Csak egyet hagyj meg ajándékodul: Szeretnem Téged. Csak a szeretet maradjon enyém A kegyelemmel, S minden, de minden gazdagság enyém, Más semmi nem kell.

Lektor-avatás

Annak, aki a papságra készül, mindenképen részesülnie kell a lektori szolgálatban, és gyakorolnia kell ezt a szolgálatot.

A lektor felolvasó, ami azt jelenti, hogy a liturgikus összejöveteleken ő olvassa fel az olvasmányokat az evangélium kivételével. Ugyanakkor a lektor irányítja a nép liturgián való részvételét és énekét, kioktatja a híveket a szentségek méltó felvételére. Szükség esetén irányíthatja azokat a laikusokat, akik átmeneti megbizatással a liturgiában a szentírási olvasmányokat olvassák. A lektor szent hivatásának méltó betöltéséhez el kell mélyüljön a Szentírás ismeretében. Ezért a lektor legfőbb kötelessége a mindennapi Szentírás-olvasás és az azon való elmélkedés.

A lektor-avatást egy készületi idő előzte meg, amin felkészítettek és ismertették a lektor feladatait és kötelességeit. Mint minden III. éves kispap, én is nagyon vártam a lektor-avatás napját. Úgy próbáltam készülni erre az eseményre, hogy naponta olvasva a Szentírást próbáltam megérteni az Úr szavát, az én életemre alkalmazni és megélni. Az a kispap, aki részesült a lektorátusi szolgálatban, nem szabad utána se abba hagyja a Szentírás mélyebb kutatását, hanem életévé kell váljon. Én ehhez kértem a kegyelmet az Istentől. Mit jelent számomra az akolitusi szolgálat? Máté evangéliumában mondja Jézus, hogy nem azért jött a világra, hogy szolgáljanak neki, hanem, hogy Ő szolgáljon másoknak. (Mt 20, 26-28 ) Ebből a példaadó szolgálatból szeretnék én is meríteni, és ha majd pappá szentelnek, az embereknek szolgálni. A mennyei Atya mindenkit meghív a szolgálatra, de kevesen vannak, akik meghallják a hívást. Örülök annak a kegyelemnek, hogy meghallhattam az Atya hívását, amire igennel válaszoltam. Az igenlő válasz a meghívásra szeretetünk kinyilvánítását jelenti.

Szeretném kérni a kedves hívek imáját abban, hogy elérjük célunkat, és a miénkhez hasonló hívást meghalló ifjak is kövessék a mennyei Atya hívó szavát.

MégIS

2007/1

Czumbil Wilhelm, IV. éves

Farkas Ervin, III. éves

11

g barna testvérek

Merjük élni az evangéliumot!

u Két év múlva 800 éves a ferences rend Az evangélium továbbra is a szabadság felé vezető út azoknak, akik Assisi Szent Ferenc módjára teljes közvetlenséggel fogadják, frissen, radikális jelentésében: „Ez az, amit én akarok, ez az, amit én keresek, ez az, amit teljes szívemből tenni kívánok!” (1Cel. 22)

Ferenc és a nyomába szegődött társak 1209. április 16-án nyertek III. Ince pápától megerősítést, engedélyt élettervükre. Erre a jubileumra, közösségünk alapításának 800 éves évfordulójára, a ferences rend egy három éves programmal készül. Erre az időszakra, amely 2006-ban indult és 2009-ig tart, rendi elöljáróink egy utat vázoltak fel a Rend számára. Ebbe az útba mint zarándokok kapcsolódunk bele, amelyen előrehaladva az idén a második állomáshoz érkeztünk el, amelynek mottója: „Merjük élni az evangéliumot!” A továbbiakban Rendünk minisz-ter generálisának néhány gondolatát szeretném közve-títeni, amelyek, úgy gondolom, hogy nemcsak a kisebb testvéreknek szólnak, hanem minden keresztény ember számára hordoznak üzenetet.

Szent Ferencnek a Magasságbeli nyilatkoztatja ki, hogy a Szent Evangélium szavai szerint kell élnie (Végr.14), és ezt hagyja meg utódainak is: „kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent Evangéliumát” (2Reg 1,1), hiszen az evangélium még ma is evangélium. Az evangélium továbbra is a jó hír, a kegyelem üzenete, amely átformálja azt, aki gyermeki szívvel fogadja. Az evangélium a boldogság forrása továbbra is annak, aki Mária példájára szegény és alázatos szívvel fogadja: „Legyen nekem a Te akaratod szerint.” (Lk 1,38). Most, ma, úgy kell fogadnunk az evangéliumot, mint a gyermekek (Lk 18,16), mint a szegények (Mt 5,3), mint az elveszett drachmát megtaláló asszony (Lk 15,9): azzal az újdonsággal, amellyel először felfedeztük, mert csak így tudjuk életre váltani! Az evangéluim az élet könyve, fedezzük fel újra! Olvassuk gyakran, legyen alapja életünknek, világosítsa meg döntéseinket.

Térjünk vissza az evangéliumhoz, mert ezzel Krisztushoz térünk vissza, és csak Ő adhat igazságot életünknek. Ez szabadít ki rabságainkból és nyomorúságainkból, félelmeinkből és szomorúságainkból, és ezáltal mutathatunk másoknak is szabadulást. Térjünk vissza az evangéliumhoz, és újból szabadon lélegezhetünk, újra lesznek ötleteink, és maradandó gyümölcsöt hozhatunk.

Ez viszont átmenetet jelent, amely nehéz időszak, útkeresés, szenvedés, tele kérdésekkel, váratlan döntések elé állító helyzetekkel, megpróbáltatás, kutatás, vizsgálódás és szenvedés, de ugyanakkor növekedés és valami új

12

születése is, gyümölcs, ami élvezhető. Ez az átalakulás a bensőkben csendben kell végbemenjen, és olyan gyümölcsöt kell teremjen, hogy a körülöttünk lévők akaratlanul is jobbá váljanak. A gyümölcsfát sem szoktuk megkérdezni, hogy mennyi fáradságba került, mennyi vihart kellett kiállnia, amíg a gyümölcsöt megteremte, hanem egyszerűen leszedjük és jóízűen megesszük.

Új idők járnak, „új bor új tömlőbe való” (Mk 2,22). A továbblépés: keljünk át a túlsó partra (vö. Mt 8,18; 9,1; 14,22). Lesz hozzá bátorságunk? Lesz bátorságunk, hogy új tömlőbe új bort öntsünk? Hogy véghez tudjuk vinni, vissza kell térnünk az evangéliumhoz (akárcsak Ferenc és Klára is tette a maga korában), hogy új életet önthessünk a világba. Ehhez azonban le kell győznünk félelmeinket, meg kell szabadulnunk önmagunktól, gyengeségeinktől, a védtelenségtől, a létbizonytalanságtól. Sokszor azt gondoljuk, elég a jóakarat a továbblépéshez. Nem! Bátorság is kell kimondani a hit szavát, „mert Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37). Hit, bizalom, az Úrba vetett önátadás nélkül áldozatául esünk elemzéseinknek, számítgatásainkának, ürességünknek. Továbbá a másik partra való átkeléshez szakítanunk kell azzal a nyelvezettel, amely az igazat mondja, de hamisan, és aminél nincs rosszabb hazugság. Ezt teszszük, amikor elhagyjuk értékeinket, és behódolunk különféle ideológiáknak. Amikor csak beszélünk a felebaráti szeretetről, ahelyett hogy élnénk. Hamisan beszélünk, amikor csak hangoztatjuk a szegények felkarolását, ahelyett, hogy odaállnánk a szenvedő mellé, hogy örömmel törődnénk azokkal is, akik nem számítanak.

„Íme az ajtóban állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat, és kinyitja nekem az ajtót, vele étkezem és ő énvelem.” (Jel 3, 20. 22), másutt: „Ha valaki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk és nála veszünk lakást.” (Jn 14, 2-3). Szent Ferenc ezt megértette és elfogadta. Az evangélium menynyire vezeti életünket? Lényeges fontolóra vennünk, hogy bennünket mi vezet: a törvény vagy az evangélium szelleme, a „betű vagy a lélek”, mert „betű által halnak meg azok, akik csak a szavakat óhajtják tudni, hogy így bölcsebbnek tűnjenek fel másoknál … És viszont azokat élteti a Szentírás szelleme, akik egész tudományukat, melyet szereztek és még szerezni kívánnak, nem a testnek tulajdonítják, hanem szóval és példa-adással a fölséges Úristennek adják vissza, akitől minden jó ered.” Fr. Erik OFM, V. éves

MégIS

2007/1

Zsidókhoz írt levél

biblikum g

u Összefoglaló James Swetnam jezsuita atya két hetes blokk-kurzusából

Intézetünk neves vendége és előadója volt február 18. és március 4. között James Swetnam jezsuita atya. A tudós atya egy életet szánt a Zsidókhoz írt levél kutatására, így elmondása szerint abból a 40 év alatt felhalmozott tudományos eredményekből kaphatunk szellemi táplálékot, amely az imádságnak a munkával való szinkrónjából született. A ma már nyugdíjasként működő tudós Oxfordon szerezte a doktori diplomáját a fent említett levélből. Hosszú pályafutása során sok időt töltött el a római Gergely egyetem szentírási görög nyelv és az újszövetségi biblikum, azon belül is főleg a Zsidókhoz írt levél egzegézis tanáraként. Az öt nyelven beszélő atya élettapasztalataiból is bőven adott nekünk az élményszerű és örömteli órákon. Az opcionális kurzus megtartására Jakubinyi György érsek atya, akinek tanára is volt egykoron, és Oláh Zoltán rektor úr kérte fel. A világot járva sorra fel akarja keresni volt diákjait, és előadásokat tartva szeretne országokat és népeket megismerni. Vidáman és derűlátóan mondta el, hogy még sok helyre el kellene utaznia, mert legalább 5000 diákot tanított, de már nyolcvanöt éves.

A megtartott előadásokra a kispapok nem kis számban jelentek meg. Nagy József újszövetségi, Oláh Zoltán ószövetségi egzegézis tanárok járultak olasz nyelvtudásukkal hozzá, hogy az idős atya levéllel kapcsolatos megállapításai közelebb kerüljenek hozzánk. Megerőltetettnek nevezhető munkamenetben, két héten keresztül naponta a délutáni órákban két-három óra hosszáig ismerkedtünk e gyönyörű újszövetségi levél üzenetével és értelmének kibontakozásával. A tudós atya megvalósított szándéka szerint ez az egész ismeretlen terület, mint az „áhá”-élmények sorozataként lett a mienk.

Az első szembeötlő nézete Swetnam atyának a levéllel kapcsolatosan meglepő. Ma már szinte általánosan elfogadott az a tudományos tényekkel is igazolhatónak látszó megállapítás, miszerint a Zsidókhoz írt levelet nem Szent Pál apostol írta. Az atya, aki a levelet 40 éven keresztül tanulmányozta, állítja, hogy nem lehet a szerző más, csakis Szent Pál. Négy bizonyító érvvel is alátámasztja megállapítását: A Zsidókhoz írt levelet egy zseni írta. Erről a levél megszerkesztettsége, tartalmi koherenciája, teológiai mélysége árulkodik. A zsenik nem „szaporodtak” szükségszerűség nélkül az induló keresztény közösségekben sem. Kettőről tudunk biztosan: Szent János és Szent Pál. Szent János biztosan nem írta. Marad tehát Szent Pál. A páli levelek elején mindig címzés (ún. praescriptio) szerepel, mely a korabeli görög-római formának a kibővítése sémita elemek felhasználásával. Ezekben Pál mindig megnevezi önmagát, mint az illető levél szerzőjét. A Zsidókhoz írt levél elején nyoma sincs ilyesminek. Nem a címzés, nem is az üdvözlés, hanem közvetlenül a prológus nyitja meg a levelet. Sokak számára ez szolgál érvként a páli szerzőség ellen. Pedig ez az argumentum ex silentio nem tekinthető igazi érvnek. A címzés valamint Pál nevének a hiánya a levél elejéről másképpen is magyarázható. Pál a pogányok apostola volt. Éppen ezért nem érezte magát följogosítva arra, hogy a zsidókhoz írjon. Ez nem jelenti azt, hogy nem érezte felelősnek magát a Rómában Néró uralma alatt élő zsidó keresztények sorsa iránt (kb. 60-65.). Tudja, hogy sokan fogságban nehéz körülmények között élnek, emiatt ír nekik. Bátorítja őket, hogy tartsanak ki. A Zsidó-levél írója alaposan ismeri az Ószövetséget, amint ezt a levélben szereplő ószövetségi idézetek tanúsítják. Ugyanakkor igen járatos a zsidó hagyomá-

MégIS

2007/1

nyokban is. Az a görög nyelv, amit használ, magas szintű nyelvismeretről árulkodik, persze a nyelvben kifejeződő kulturális elemek, amelyeket szintén fölhasznál, azt sugallják, hogy a hellenista kultúrát jól ismerő elme áll szerzőként a levél mögött. Ennek a leírásnak szintén csupán csak Szent Pál felel meg. A Negyedik érv inkább a katolikus kutatók sajátja, ugyanis a hagyomány rá hivatkozik. A hagyomány egyértelműen Szent Pált tartotta a levél szerzőjének, csak később merültek fel kételyek a szerzőség körül.

Ez az álláspont eléggé meglepőnek tűnik, de nagyon kevés kutató mutathat fel ilyen nagy tapasztalati időt és hátteret a levél világában való kutakodás kapcsán, mint Swetnam atya. A lelkes egzegézis-előadás alapvető kiindulópontja a hit (Fides querens intellectum), és így ez a homiliaszerű levél, ami sokaknak gondot okozott, a benne található értelmetlennek ható részek folytán, az eszkatológikus szemléletmód szerint világos és érthető üzenetet tartalmaz. Protestáns egzegéták elvetik ezt a megközelítési módot, mivel a tanrendszerükből adódóan nem fogadhatják el a szentségek szempontjából való magyarázatokat. A tudós, aki a hit talaján kezdi a vizsgálódást, érthető módon a 13. fejezetből kiolvashatja az Eukarisztia kezdetleges, de lényeges felépítettségét. Az ószövetségi hagyományt ismerő atya szerint ennek a fejezetnek a megoldási kulcsát a zsidó ZEBACH TODA szó adhatja meg, amelynek jelentése és tartalma az Istent dicsérő hálaáldozat. Ha a szerkesztési eljárásokat figyelembe vesszük, egy sajátos struktúra segítségével az egész levél üzenete kibonthatóvá válik. Ezek a fogások megtalálhatóak a korabeli midrás műfaj használatában is, mint a gezara shawa. A levél voltaképpen Jézus Főpapságának gyönyörű felvázolása, amely által a szerző, teo-lógiai fogalmak hiányában, ószövetségi képek segítségével mutatja be azokat a megállapításokat, amelyeket a későbbi krisztológiával foglalkozó Zsinatok is nehezen és sokszor félreérthető módon fogalmaztak meg. Az érdekfeszítő előadások valóban az „áhá”-élmények sorozatai voltak. A mélyértelmű levél üzenete sokakat magával ragadott, és James Swetnam atya szavaival élve el is érte a célját az egész munka, ha hitünkben megerősödve, hálatelt szívvel sejtettünk meg egy hajszálnyival többet is abból a misztériumból, aki életünk alapja.

13

g krónika

A blokk-kurzusoktól a gyereknapig

u Az elmúlt félév eseményeiből Blokk-kurzusok

Morálteológia opcionális blokk-kurzust tartott Dr. Karl Golser a Brixen-i filozófia teológia professzora a teológiánkon február 12-17. között. Az egyhetes opcionális kurzus olyan témákat dolgozott fel, mint a teremtés iránti felelősség, szervátültetés, eutanázia,…stb. E kurzus által a kispapok betekintést nyerhettek ezekbe a fontos témákba, hiszen ma valóban fontos kérdések ezek, és annak, aki papnak készül, tudnia és ismernie kell az Egyház álláspontját ilyen téren is.

Az ezt követő két hétben, február 20-március 2. között szintén blokk-kurzus formájában Dr. James swetnam sJ tartott előadást a Zsidókhoz írt levélről. A 13. oldalon bővebben is olvashatnak erről.

Sólyom László magyar köztársasági elnök látogatása

Lelkigyakorlat

Ebben az évben is a nagy lelkigyakorlatot szokásnak megfelelően március utolsó hetében, 25-31. között tartották. Idén is több csoportban folyt, többnyire intézetünk falain kívül. Az I. éveseknek JaKab attila, brassó-bolognai káplán, Tövisen tartotta; a II-IV. évesek teológiánkon lelkigyakorlatoztak ft. csató béla főesperes vezetésével; a gyakorlati évesek Csíkszentdomokoson a segítő nővérek házában orbán mihály sJ koordinálásával; az V-VI. évesek a kolozsvári jezsuita lelkigyakorlatos házban P. szőcs lászlóval. A lelkigyakorlat végén Dr. JaKubinyi GyörGy érsek a III. éveseket lektorokká, a IV. éveseket pedig akolitusokká avatta. Bővebben a 11. és 23. oldalon.

Dr. sólyom lászló magyar köztársasági elnököt március 13-i gyulafehérvári látogatása alkalmával Dr. tamás József római katolikus segédpüspök és Potyó ferenc általános érseki helynök fogadták más egyházi és világi méltóságokkal együtt. 11 óra után érkezett a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet nagytermébe, ahol találkozott velünk, kispapokkal és tanárainkkal. A „Boldogasszony Anyánk” kezdetű egyházi népénekkel fogadtuk az elnök urat, majd oláh zoltán rektor atya köszöntötte az Intézet nevében. Ezután néhány perces buzdító, ugyanakkor hálaadó beszédet mondott az államfő. A rövid látogatás végén közösen elénekeltük az „Ó, én édes jó Istenem” című ősi csíksomlyói Mária éneket.

Megemlékezés Az V. évfolyam szervezésében emlékeztünk meg április 2-án halálának II. évfordulója alkalmából boldogemlékű ii. János Pál pápáról. Az előadást kétszer is megismételtük Nagycsütörtökön a zarándokok és ministránsok előtt, miután részt vettünk az olajszentelési misén. A köztársasági elnök azután a Batthyaneumot látogatta meg, majd a székesegyházat és a Márton Áron-emlékszobát. Ezt követte az érseki palotában elfogyasztott ebéd, ahol a kispapok szolgálták fel az ünnepi menüt.

14

Xvi. beneDeK pápa beiktatásának évfordulóját ünnepelte intézetünk április 24-én. A megemlékező előadást Fazakas Levente, III. éves ill. Toman Zoltán I. éves kispapok mutatták be a teológusoknak, majd egy más időpontban a kisszeminaristáknak is. Ekképpen kapcsolódtunk bele a világegyház ünneplésébe.

Mé gIS

2007/1

Szemináriumi kirándulás

krónika g

Idén május 4-6. között a nagyváradi egyházmegyébe kirándult szemináriumunk. Meglátogattuk a nagyváradi olaszi, ill. főplébániát, a premontrei apátságot, a bihari, a szentjobbi, és az élesdi plébániákat. Pénteken a Mária Rádió stúdióját látogattuk meg, ahol teológiánk kórusa elénekelte a „Mennynek királyné asszonyát”, és elöljáróink röviden szóltak a rádió hallgatóihoz.

Április 29-én ünnepeltük MSGR. DR. JAKUBINYI GYÖRGY érsek atyánk püspökké szentelésének tizenhetedik évfordulóját. DR. MARTON JÓZSEF teológiai tanár mondott ünnepi beszédet és méltatta az érsek atya munkásságát. Az ünnep keretén belül a szervező V. év bemutatta az érsek atya kedvenc szentjének, Lisieux-i kis Szent Teréznek az életét is.

Szombat délután Félix-fürdőn üdültünk. Vasárnap a püspöki palotát néztük meg, ill. asszisztáltunk a Váradinum záró ünnepi szentmiséjén.

Teológus-gyereknap

Június 1-én FAZAKAS LEVENTE szervezte meg a szokásos gyereknapi játékokat, amelyek nemcsak a kántoriskolásoknak és a gyerekeknek, de a kispapoknak is kikapcsolódást nyújtottak a vizsgaidőszak elején. A befejezés volt a legjobb: egy nagy tálban a sok palacsinta között egyikben volt egy gomb, és aki ezt megkapta, az nyerte meg a fődíjat, amely egy kosárlabda volt.

Helyem egy új világban

Az idén is részt vettünk az április 20-22. között Temesváron megrendezett Országos Katolikus Egyetemista Találkozón. A találkozó meghívott szónoka KISS ULRICH SJ volt. Előadásából a 9. oldalon olvashatunk részletet.

MégIS

2007/1

Összeálította: Lukács László és Magyari István

15

g lelkiség

A Pünkösd mai valóság

u A Szentlélek működése áthatja jelenünket Közös élményünk életünk folyamán, hogy többször is elérkezik egy pillanat, amikor valami, vagy még inkább valaki, egyszer csak kérdezni kezd bennünket: miért élsz, értelmes az életed? Ha erről, mint keresztényt kérdeznek meg minket, szinte automatikusan adjuk is a választ: azért élek, hogy Istenhez eljussak, hogy megtanuljak Istennel és az emberekkel közösségben élni, hogy szeressek. Amikor magunkat kérdezzük, már máshová tesszük a hangsúlyt: hogy legyek valaki, hogy sikeres legyek, hogy megvalósítsam magamat, hogy szabaddá váljak másoktól, hogy szeressenek. Ellenben, ha belülről, a mélyből kezd szinte elemi erővel visszhangozni ez a kérdés, legtöbbször elbizonytalanodunk. Mert ilyenkor maga az Isten szólít meg minket: „tudod-e miért élsz? Kitől vagy mitől várod, hogy értelme legyen az életednek?”

Vajon miért élek – kérdik sokan –, amikor annyian gáncsoskodnak körülöttem? Miért élek, amikor másfajta életet kényszerülök élni, mint amilyet elterveztem? Miért élek, amikor annyira kísért a gondolat, hogy ugyanúgy visszavágjak, mint mások? Legszívesebben azt felelnénk: miért kérdezel ilyet tőlem Istenem, inkább segíts legyőzni az ellenségeket. De az Isten mégis felteszi nekünk ezt a kérdést, mert tudja jól, mire vágyunk. Ilyen az Isten; aki azt is tudja, hogy boldogtalanságunk oka nem másvalaki(k), hanem pont mi magunk vagyunk. Ezt pedig érdekünk volna, hogy mielőbb észre vegyük.

Egy újszövetségi történet jut most eszembe, amikor Jézus tanítványokat küld maga előtt egy szamaritánus faluba, szálláshelyet készíteni, de azok nem fogadják be. Ekkor a tanítványok arra kérik Jézust, hogy tüzes nyíllal pusztítsa el a szamaritánusokat. Jézus nem ezt teszi, sőt meg is feddi az apostolokat: „nem tudjátok milyen szellem van bennetek”. Milyen érdekes, hogy Pünkösd után épp a szamariaiak lettek a legbuzgóbbak; ezek a megtért pogányok elsőkként lettek az ősegyház tagjaivá. A tanítványok pusztító tüzet kértek rájuk, de azok a pünkösdi Szentlélek tüzét kapták mégis ajándékul, akárcsak a kiválasztottak. Ekkor már a tanítványokat sem tette volna boldoggá az elpusztításuk. Lám, a Lélek nagy dolgokat képes végbevinni: értelmet visz a haszontalan és értelmetlennek tűnőbe.

Miért élünk? Azért, hogy a valóságon keresztül találkozzunk Istennel. Nekem tetszik ez a felelet. Mégis ez számomra nagyon sokáig nem volt egyértelmű, mert a valóság biza nem mindig kellemes. Egy dologban azóta viszont már biztos vagyok: az életünk valóságára való odafigyelésben a Szentlélek a legfőbb segítőnk.

Milyen érdekesek is vagyunk mi emberek, mert inkább gondolatokkal és feltörő érzésekkel bíbelődünk, megkerülve a valóságot, ahelyett, hogy az „ahogy” látásra törekednénk. Ahogy Isten tekint a dolgokra, a különféle történésekre, emberekre. Mert tapasztaltam, hogy a gondolat sokszor inkább elszakít a valóságtól. Elfeledjük, hogy a gondolatok és érzések nem mások, mint a mi sajátos reakcióink a valósággal való kapcsolatban, de még

16

nem feltétlenül a megragadott valóság, hiszen mindenki gondol valamire. Én gondolhatom valakiről, hogy szeret, még érezhetem is, de nem biztos, hogy ez a valóság. De akkor mi biztos? A boldogság esetleg biztosabban körvonalazható? Amikor elkezdünk látni, észrevesszük, hogy az sem pusztán egy szép gondolat. Amire mi emberként vágyunk, az a találkozás, a kapcsolat. És ennek a megvalósítása is a Szentlélek műve.

Az ideológia sem sokat segít. Tipikus tünete ez a korszellemnek, amely az individualista köldöknézés gyümölcsének könyveli el még az erőt is, amit Mástól kap. Vagy ott van a szeretet. Keveseknek jut eszébe, hogy a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közömbösség. Amíg dühös vagyok valakire, addig még jelent valamit számomra. Amikor már teljesen mindeggyé válik, hogy mi van az illetővel, akkortól mondhatom valójában, hogy igazából már nem szeretem. Hogyan is értenénk meg, mit jelent szeretni, ha a Lélek nem tanítana szünet nélkül mind-annyiunkat?! Csupán egy kérdés marad: akarjuk-e, hogy tanítson az Úr Lelke, és hajlandóak vagyunk-e kifizetni a tandíjat, ami olyan valutákban értendő, mint: türelem, keresés, csend, ima, figyelés, elfogadás, bátorság... egyszóval megélt lét. Elsőre hihetetlen, de mindenki kapott rá képességet.

Ezért merem állítani: a Pünkösd mai valóság. Lehet, hogy nem tüzes nyelvek alakjában, de Isten ma is küldi Lelkét azoknak, akik kérik Őt, akik meg merik kockáztatni a látást, mert a látás sokszor fáj is. Fáj akkor is, ha növekedésre sarkall. A Szentlélek ugyanis az, aki mindennek feltárja előttünk az igazi jelentését és értelmét, és általa sok minden egészen mássá lesz, mint ami tegnap volt. Ő az, aki küld, aki kalandra hív, hogy olyasmit tegyünk meg, amit biztonságunkban begubózva lehetet-lenségnek tartottunk. Milyen kár, hogy olyan kevésszer szólítjuk meg mégis Őt. A Lélek mégis szüntelenül arra indít minket, hogy figyeljük, észleljük a valóságot, mert akkor előbb-utóbb, de biztosan találkozni fogunk az Istennel. Mert ettől a találkozástól sok minden átalakul bennünk és körülöttünk.

Persze ezek után is lesznek megválaszolatlan kérdések, tévedések, de már nem is ez fog annyira lekötni minket, mert kezdünk képesekké válni arra, hogy elfogadjuk az életünk titkait titoknak. És ez már valami! Lassan elkezdünk igent mondani a saját valóságunkra is: a tévedéseinkre, hibáinkra, bűneinkre, megvalósulatlan vágyainkra, barátságainkra, találkozásainkra, de az előítéleteinkre is. Ez kihívás és egyben bizalomjáték is, amiben Istenre építve kezdünk el másokban is bízni. Végül pedig a Szentlélek vezet el minket a „teljes igazságra”, aki maga az Isten. A Teljes Igazságnak megkeresésére vagyunk tehát meghívva mindannyian a Szentlélek által és segítségével, éspedig a valóságunkon keresztül, ami sosem lehet az „egész” rangjára emelt részlet. Czibere Zsolt, I. éves

MégIS

2007/1

Fény a rácsok között

u börtönpasztoráció

Gondolatok Ft. Koncsag László csíkszeredai börtönlelkész előadása nyomán… Az előadás mottója: „Börtönben voltam, és meglátogattatok!”(Mt 25) Már önmagában a mottó is sokat mond: odafigyelést, áldozatot, szeretetet, emberséget fejez ki, mely világunkban egyre inkább kihaló félben van. Mi, keresztények, arra hivattunk, hogy Isten szeretetét sugározzuk tovább környezetünkben, barátainkra, ellenségeinkre egyaránt. Az ember egyedül Istenben találhatja meg az igazi megnyugvást, a támaszt! Reményt adni reménytelen helyzetben, ez a mi feladatunk! Ady Endre nagyon szépen fogalmazza meg ezt az Isteni szeretet átérzését Az Úr érkezése című versében: „Mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.” Blaise Pascal mondta egyik művében: „Az ember akkor áll legközelebb Istenhez, amikor beteg!”

Koncsag László börtönlelkész tapasztalatainak hallgatása közben lecsengett bennem a szenvedés értéke: Istenért szenvedni, Istenben szenvedni… Magunkért, másokért felajánlani a szenvedést, elnyomatást, kitaszítottságot, csak így nyer értelmet a szenvedés. Meg kell találnunk lelkünk nyugalmát! Aki el tudja fogadni a betegséget, a szenvedést, az már másképpen szenved.

A személypasztorációnak egy egészen sajátos területe a börtönpasztoráció. Mi is a börtön? Ezerarcú intézmény, sok ember közössége, ahol minden arc mögött egy történelem, egy tulajdonság, egy-egy múlt, egy-egy élet, egy-egy életkép rejtőzik. Akik voltak már börtönben, azok tudják, akik nem voltak, azok képzelhetik a börtönélet nyomasztó hangulatát. A börtön lakói heterogén összetételűek. Kiket találhatunk itt? Vannak először büntetettek, többszörösen büntetettek, vannak életfogytiglanra ítéltek és súlyos bűnért büntetettek. Mindegyik rab más és más neveltetést kapott, más-más múlttal rendelkezik. Van köztük, aki vezekel, van, aki szenved, van, aki csak „vegetál”, túlél. Van, aki kérkedik, van, aki szégyelli azt, hogy odakerült. Van köztük, akit ösztönöz a siker, van, aki józanul keresi a megtérés útját. Van, aki könnyen befogadja Istent, van, aki ellenáll. Vannak, akik elveszítik életüket, vannak, akik megnyerik életüket, rájönnek Isten által életük céljára, és mejavulni igyekeznek. A szabadulást várják – bűnből, a rosszból! Nekünk papoknak, de keresztényeknek is feladatunk Jézust vinni nekik, a Reményt, a Szeretetet! El kell embertársainkat vezetnünk életük, mindennapjaik, helyzetük aktív és értékes megélésére. Álljanak szemünk előtt a kommunizmus ideje alatt ártatlanul börtönbe zárt papjaink, püspökeink! Csodálatraméltó, ahogy a szenvedést Krisztusban, Istenben, az emberekért vállalni tudták. Mi segítette őket ebben? Az

MégIS

2007/1

tapasztalat g

Isten szeretete, az imaélet, a bizalom Istenben, a ráhagyatkozás akaratára adott erőt nekik a szenvedések türelmes és hősies elviselésére.

Nagyon szép történet példázza az Isteni szeretetet. A történet címe Lábnyomok. A történet egy emberről szól, aki visszanézve életére, a homokban kirajzolódva látja saját életútját, és mellette egy másik pár lábnyomot, amely párhuzamosan halad vele az úton. Észreveszi azonban, hogy a nehezebb útszakaszon csak egy pár lábnyom található. Lázadva fordult Istenhez: Uram! Életem szép pillanatain velem voltál, és pont a nehéz percekben hagytál magamra? A válasz ez volt: Fiam, nehéz perceidben karomon hordoztalak, akkor voltam igazán veled! Boldizsár Ferenc, IV. éves

Isten annyi jót ad nekünk, eláraszt bennünket szeretetével életünk minden percében. Istennek terve van velünk, vezet, oltalmaz életünk minden pillanatában. 2006. november 18-án Csíkszeredában voltam, az Országos Katolikus Egyetemista Találkozón lehetőségünk adódott a helyi börtönben egy találkozásra, közös együttlétre a rabokkal. Hálás vagyok Istennek, hogy 200 fiatalból kiválasztottja lehettem ennek a kb.10 személyből álló látogató csoportnak. Félelem volt bennem, amikor átléptük a nagy vaskaput, majd a rácsos kapuk becsattantak mögöttünk…

Nagy hatással volt rám a benti másvilág. A „félelem”, az „aggodalom” lassanként megszűnt. Két rab leült mellém és elkezdtünk beszélgetni, ismerkedni… Az első szavakat alig tudtam kiejteni. Igazán akkor tudtam felszabadulni, amikor együtt imádkoztuk a rózsafüzért a rabokkal egymásért… Egy nagy harcot, küzdelmet éreztem a lelkemben, tele voltak miértekkel gondolataim… és éreztem, hogy önmagammal találkozom, valami nagyon mélyen megérinti és feltölti lelkemet, életemet. A rabok elmesélték félrelépéseiket, elpanaszolták árnyoldalakkal teli börtöni mindennapjaikat. Rádöbbentem életem céljára, miértjére, s átéreztem azt az igazságot, hogy Isten életem minden pillanatában közelebb volt és van hozzám, mint én saját magamhoz. Más emberként jöttem ki a rácsok mögül, és azóta is ezt a változást élem meg lelki életemben, mindennapjaimban. Megtapasztaltam Jézus szavainak mélységét és életet adó igazságát: „Börtönben voltam és meglátogattatok…” Azóta is, amikor tehetem, visszajárok találkozni, építeni a rabokkal való barátságot, levelezek velük… nagyon sokat jelent számomra a börtön, és nagy hálával tartozom Isten után Ft. Koncsag László börtönlelkész atyának, hogy létrehozza a lehetőséget a bejutásra. Hajlák Attila-István, III. éves

17

g tapasztalat

Jelen(-ben) lenni

u Kispapi tapasztalat a szemlélődő életmódról Jelen lenni, a jelen pillanatot megélni, igazán ott lenni, ahol Isten van, ezt igyekeztem megvalósítani eddigi életem során. Rájöttem, hogy a múlt már elszaladt, a jövő még ezután fog bekövetkezni, de Isten örök, Ő az örök jelen. Én mindig a jelenlétében szeretnék élni. Életem azon szakaszaiban, amikor ezt sikerült megélnem, nagyon kiegyensúlyozott, békés, boldog, örömteli és Isten szeretetét sugárzó embernek mondhattam magam. A teológián eltöltött négy év sokat segített ebben, és ráébredtem arra, hogy e téren is állandóan fejlődünk.

Jálics Ferenc „Tanuljunk imádkozni” című könyvében a szemlélődő imamódról olvasva rájöttem, hogy én is szemlélődök, csak eddig nem tudtam róla. A kolozsvári Manrézában részt vettem egy Szemlélődő lelkigyakorlaton, ahol ráébredtem arra, hogy ez az imamód a legmegfelelőbb számomra. Különösen örülök annak, hogy az idén néhányan Jálics Ferenc „Szemlélődő lelkigya-korlat” című könyve alapján betekintést nyerhettünk a szemlélődő életmódba. Hiszem, hogy ebben az imában való elmélyülés mindannyiunk számára sok lelki gyümölcsöt termett, s még fog teremni.

Nagyon szeretek imádkozni, olyankor kapcsolatba kerülök Istennel, aki lángoló szeretetével átölel, szívemet felgyullasztja, és megtisztít minden sötétségtől, amelyek árnyékot vetnek lelkemre egy-egy nap nehézségei, megpróbáltatásai során. Isten jelenléte hatalmas békével, szavakba nem önthető örömmel tölt el, és erőt ad a hétköznapokhoz. Imádság közben, mikor csendben ott vagyok Isten jelenlétében, ott van velem minden imádkozó ember, különösen azok, akiket életem során szívembe zártam, vagy akik kérték, hogy imádkozzak értük.

Szerintem nagyon fontos a rendszeres imádság az ember életében. Emlékszem az első évekre itt a teológián nagyon nehéz volt kitartani napi rendszerességgel fél óraegy órát imádkozni. Sokat segítettek a spirituális atya bátorításai, hogy következetesen tartsak ki a rendszeres imában, még akkor is, ha közben nem is tapasztalok semmit, mert idővel megtermi gyümölcsét. Így is történt, voltak száraz időszakok, amikor egyáltalán nem ment az ima, de át kellett mennem ezen a sivatagon is. Nem szabad megijedni a pusztától, ki kell menni oda, de úgy, hogy mindent magunk mögött hagyunk: a nap gondjait, ragaszkodásainkat. Teljesen kiüresedve, csupaszon kell megállnunk Isten előtt, s csak egyszerűen, csendben rá kell figyelnünk, ott kell lennünk, s nem betanult imákat vagy kéréseket kell eléje terjesztenünk.

Isten csodálatos szeretetével sokszor annyira megérintette szívemet, hogy voltak időszakok, amikor órák után sem tudtam betelni vele. Ez az isteni megtapasztalás győzött meg arról, hogy keresni fogom az ilyen imaalkalmakat, és nem engedem, hogy bármi is elszakítson ettől a végtelen szeretettől. Ez számomra hatalmas erőforrás, s én közben semmit nem teszek, csak egyszerűen szemlélem, amit Ő rajtam keresztül véghez

18

visz. Az ima erejéről már többször és többféleképpen meggyőződtem. Egyszer egy kispaptársamnak nem sikerült egy vizsgája, nagyon elkeseredett, hogy talán a másik sem fog sikerülni, s aztán el kell mennie a teológiáról. Annyira súlyos lett a helyzet, hogy már aludni sem tudott rendesen, és még súlyos egészségügyi problémái is voltak. Megkért engem is, hogy imádkozzak érte. Csak Isten tudja, hogy az én imám vagy a másoké segített rajta, de mély Isten-élményem volt imámban, és ezt szeretném megosztani. Amikor imádkozni kezdtem érte, egyáltalán nem ment az ima, sőt szinte azokat a félelmeket éltem át, amiket ő elmondott, ami foglalkoztatta, hogy nem fognak sikerülni a következő vizsgái, s el kell mennie a teológiáról, és hogy talán nincs papi hivatása. Nekem is álmatlan éjszakáim voltak. Nehéz volt kitartani az imában, de meghozta gyümölcsét. Pár nap eltelte után kezdtem újra tapasztalni Isten közelségét, átölelő szeretetét. Sikerült neki a következő vizsgája, egészségügyi problémái enyhültek, visszanyerte önbizalmát, újra megtapasztalta Isten szeretetét, s rájött, hogy az ő helye mégis itt van.

Az Istennel való kapcsolatom mélyülése során az emberekkel való kapcsolataim is mélyültek, meghittebbé váltak, bátrabb lettem. Nagyon szeretek az emberekkel beszélgetni, meghallgatni örömeiket, bánataikat, velük nevetni, sírni, együtt érezni velük, jelen lenni számukra. Kispaptársaim részéről elég néha egy mosoly, egy kézfogás, egy vállveregetés. Egy jócselekedet akár több órás beszélgetéseknél is többet jelent számomra. Isten szeretetét rajtuk keresztül sokszor megtapasztaltam. Hálás vagyok ezért mindannyiuknak.

A természetben is különös módon tapasztalhatom meg Isten jelenlétét. A természetben töltött pár óra annyira fellelkesít, hogy aztán Isten legcsodálatosabb teremtményeihez, embertársaimhoz, még nagyobb szeretettel tudok fordulni.

Sokszor olyan nehéz leülni tanulni, de ez csak addig tart, amíg elkezdem. Az biztos, hogy tanulás közben végig ott van Isten, mert nagyon lelkesít mindaz, amit olvasok, s valahogy az egész nemcsak az értelmemen, hanem a szívemen is áthatol, teljesen átlelkesülök. Bárhol vagyok, bármit teszek, legyen az akár a legjelentéktelenebb vagy a legfontosabb cselekedet, mindent Isten jelenlétében teszek. Szívem mélyén van egy forrás, ahonnan hatalmas erő tör fel, s innen nyerek erőt tevékenységeimhez, szolgálataimhoz. Érdekes, minél többet merítek, minél nagyobb erőbedobással teszem azt, amit éppen teszek, nem csökken vagy apad ez az erőforrás, hanem annál nagyobb erővel tör fel a szívemből. Kiapadhatatlan forrás rejtőzik szívünk mélyén. Ha szeretünk, akkor a hitünkben is növekszünk. Éljünk ezzel a lehetőséggel. „A szeretet soha meg nem szűnik. ” (1Kor 13,8)

Mé gIS

2007/1

cserkészoldal g

A cserkész testben és lélekben tiszta

u Jó munkát!

CSERKÉSZEKET AVATTUNK GYÍMESBÜKKÖN

Péntek este érkeztünk meg hárman, kispapok (Istvánfi Szilárd, Lukács László és én) a gyímesbükki plébániára Salamon József plébános úr meghívására. Az őrsökben való cserkészfoglalkozások már javában folytak a plébánia épületében és udvarában. Lelkes cserkészjelöltekre találtunk, akik nagy érdeklődéssel „szívták” magukba a még hátramaradt cserkészettel kapcsolatos tudnivalókat. A következő napi próbáztatás izgalma érezhető volt. Hat nagycserkészjelölt és egy kiscserkészjelölt őrs várt a megtanult cserkészanyag számadására, összesen negyvenhatan.

A próbáztatást szombaton, 2007. április 21-én ejtettük meg. A napi program imával, jelentéssel, napi parancs ismertetésével kezdődött. Napi jelmondatunk: „A cserkész, ahogy tud, próbázik”. Minden cserkészjelölt megfelelt a próbán. A próbáztatás az avatás ünnepi szertartásának elpróbálásával végződött. A következő nap, azaz a vasárnap, hozta meg mindannyiunk részére a legfontosabb eseményt. A cserkészcsapat, ahogy a gyímesi általános iskola is, a hívek nagyrabecsült, megboldogult plébánosának, Dani Gergelynek nevét vette fel. Közvetlenül a templom mellett található plébános sírjánál kezdődött az ünnepsorozat a csapatzászló szentelésével, majd a templomban folytatódott és fejeződött be a szentmise keretén belül. A tulajdonképpeni avatás előtt a 19/ö I. Rákóczi György szászrégeni cserkészcsapat vendég öreg-cserkészeivel együtt mi is megújítottuk fogadalmunkat. A zászlószentelést és a szentmisét Salamon József plébános, csapatparancsnok végezte. A közös ebéd után elköszöntünk újonnan felavatott cserkésztestvéreinktől.

Salamon atya személyében Krisztus papjának nagyszerű példáját láttuk. Istentől kapott mély szellemi és lelki adottsága hivatásunkat növelte, áldozatkézsége pedig bíztatott bennünket abban, hogy érdemes Krisztus papságát vállalni. Hálás szívvel megköszönjük neki, hogy közelebb vitte lelkünket Istenhez. Puskás Attila, cserkészparancsnok

MégIS

2007/1

ÁLATALD IS SZEBB AZ ÚJVILÁG!

Cikkem megírásában az a szándék vezérelt, hogy közelebb hozzam ezt a felejthetetlen pillanatot, amit együtt mi kispapok, diákok, gyerekek Isten dicsőségében és szeretetközösségében megéltünk. Portyát szerveztünk az egész csapatnak az Újvilágba, az érsekség tanyájára, hogy a tó körül a faleveleket takarítsuk fel. Ezért a nap jelmondata ez volt: „Általad is szebb az Újvilág!”

Cserkész – ki is a cserkész? Mikor egy ilyen portyára megyünk, mimdig az a gondolat fogalmazódik meg bennem, hogy magabiztosan szeretni tudni. Ez a gondolat vezéreli minden összejövetelünket, örülni, hogy szeret minket az Isten, és hogy együtt vagyunk. Ez a bizonyos portyázó nap is ilyen szellemben telt el. Jó volt eggyütt eltölteni ezt a kellemes napot. Együtt voltunk nemcsak kispapok, hanem kátoriskolások és kiscserkészek is. Ahogy kiértünk az Újvilágba, sorakoztunk őrsökbe, és miközben húzták fel a zászlót, tisztelegve és örvendezve énekeltük el a cserkészindulót.

Bemelegítésnek az őrsök saját őrsi indulót kellett írjanak egy általuk kiválaszott népdalra. Én voltam a gyermekek őrsvezetője, és a „Tavaszi szél vizet áraszt” ének dallamára írtuk indulónkat, amely tele volt vicces, tréfás képekkel, amelyeket a gyerekek találtak ki. Jó volt látni annyi boldog örömteli arcot, mialatt alkottuk a szöveget, de még inkább, mikor elénekeltük. Az öröm, a jokedv már fél siker, és ez kihatott a többiekre is. A kis őrsünk jól teljesített, hisz jókedv töltött el mindenkit.

A portya fő célja a takarítás volt, így, miután minden őrs elénekelte a maga indulóját, nekiláttunk a falevelek összehordásának. A sok szorgos kéznek köszönhetően hamar sikerült is. Újra szép lett az Újvilág. Ez hasonlít ahhoz a munkához, amit a hangyák végeznek. Az egyik őrsnek a főzés volt a feladata, amit nagyon is jól elvégzett, mert finom krumlitokányt készített. Így, mire kész lett az ebéd, a takarítással is készen voltunk. A finom ebéd után lehetőség volt csónakázni a tavon vagy játszani, hiszen az nem maradhat ki egy cserkészportyából sem.

Ki szeretnék emelni egy számomra nagyon szép élményt: a gyerekek felfigyeltek arra, hogy a tó szélében kis halacskák úszkálnak. Majd azt vettem észre, hogy egy tálat hoznak benne vízzel és halacskákkal. Mint Péter, akinek Jézus megígérte, hogy emberek halászává teszi – olyan volt ez a kép is. Emlékezetes marad számomra és szerintem minden cserkészbarátom számára ez a csodálatos nap. Fazakas Levente, III. éves

19

g Igaz-e, hogy… ?

Keresztes hadjáratok

u Hitvédelmi rovat

Lapunkban fel szeretnénk újítani ezt a hitvédelmi rovatot, amely a kereszténységet legtöbbször ért rágalmakra ad helyes választ. Ez egy hitvédelmi rovat, amelyet ajánlok minden kedves olvasónak, azoknak is, akik most csatlakoztak olvasóink köréhez és azoknak is, akik már régebbi számokban is olvashatták rovatunkat. Az Agapé könyvkiadó megjelentetett egy hitvédelmi füzet-sorozatot, és mi ezekből válogatunk a kedves olvasóknak egyet-egyet minden ezután megjelenő számunkban. A mostani számunkba az "Igaz-e, hogy a keresztes hadjáratok gyarmatosítók voltak?" füzetet választottuk.

A legelején két igen fontos fogalmat kell tisztáznunk: Keresztes hadjárat: főleg azok a fegyveres vállalkozások, amelyeket a Clermont-i zsinat (1091. november 26.) és Akkon várának eleste (1291. május 18.) között vívtak a keresztények a Szentföldön, hogy a Szent Sírt, Jeruzsálemet és a nagyobb szenthelyeket felszabadítsák az iszlám fennhatóság alól. Iszlám: vallási mozgalom, melynek megalapítója és prófétája Mohamed, aki az Ó-és Újszövetségből tételeket vett át és keverte az ősi pogányság elemeivel, amiket belső sugallatára hivatkozva hozott létre.

A hadjáratok részletes bemutatását most mellőzöm, mert azok úgy is megkaphatóak történelmi könyvekben, majdnem lényeges eltérés nélkül az ehhez kapcsolódó történelmi adatok, hanem csak a kereszténységet ért hamis rágalmakat szeretném elhárítani, illetve megcáfolni.

Az első és a leggyakrabban elhangzott vád, hogy a keresztes hadjáratok a keresztény nyugat fölösleges lakosságából állott volna össze, amely így próbált magának földet és megélhetőséget szerezni. Ez átlátszó és minden józan gondolkodású ember számára egyértelmű, hogy nem állja a helyét, hiszen akkoriban nem volt elnépesedés, ugyanis minduntalan megtépázták az embe-reket a különböző betegségek és az egyre-másra felbukkanó kül- illetve belháborúk. Így túlnépesedésről sem lehet beszélni, és megművelendő föld is elegendő állt rendelkezésére a kor emberének. Gyarmatosítás szükségessége leginkább akkor lép fel, ha nem áll tulajdonában az adott országnak, annak lakosságának fenntartására elegendő föld illetve altalajkincs. És természetszetesen akkor, ha megvan az arra alkalmas és elegendő hadsereg.

De mindenekelőtt fontos kiemelnünk, hogy a keresztes hadjáratok 1095 előtt és után is mindig kimondottan védelmi harcok voltak - egyet, a IV. hadjáratot (1202-1204) kivéve. Ennek oka, hogy az iszlám terjeszkedés fegyveres erővel történt. Egyre fenyegetőbbé vált ez az „agresszív hirdetése” e tannak Nyugat számára is, egészen Észak-Afrikától az Ibéri félszigeten keresztül a Pireneusokig. Itt már kényszerhelyzet alakult ki a kultúrájukat, vallásukat és szabadságukat féltő és őrző európaiak számára, ami érthető ellenreakciót vont maga után. A döntő csatát,

20

amely megóvta a keresztény Európát az iszlám elterjedésétől, Martell Károly 732-ben vívta és nyerte meg, feltartóztatván Poitiersnél, és a Pireneusok másik oldalára taszította vissza. Ebből is látszik, hogy a muzulmánok elleni „védelmi harc” gondolatát nem kellett kitalálni a XI. században, hanem ezt maguk a muzulmánok kényszeríttették ki már előbb.

Miután innen nem tudták megközelíteni jobban Európát, taktikát váltottak és a bizánci oldalon, a kelet-római határoknál próbáltak rést, gyenge pontot találni, hogy mielőbb betörhessenek Európába, és ott is szórják Mohamed tanát. A bizánci császárok dicséretet érdemlően tartották hosszú ideig a frontot, de a folytonos és véget nem érő támadások meghozták az eredményt, hiszen eljött az idő, amikor annyira legyengült a keletrómai front, hogy már egymagában kevés és nem tudja sokáig állani a sarat. Természetesen ezelőtt is kértek az egymást követő bazileoszok nyugati hittestvérüktől segítséget, de a Clermont-i zsinatig nem hozott eredményt.

Jogos kérdés, hogy miért is nem küldtek segítséget ezelőtt is nyugatról? Viszont ugyanennyire jogos a válaszon elgondolkodni, és ha ezt az ember megteszi, akkor a válasz magát szüli a gondolkodó fejében. A válasz pedig az, hogy hosszú ideig a francia és angol király egymással volt ellentétben, illetve a császárság minden erejét megfeszítve a pápaság elleni invesztitúra viszályra fordította erejét. Viszont most annyira súlyosra fordult a helyzet, mivel a megszentelt helyek fenyegetettsége közvetlenül érintette a keresztény Nyugat vallási érzékenységét. Fő indító oka az, hogy 1071 után a Szentföld a szeldzsuk-törökök birtokába jutott, akik az oda zarándoklókat fosztogatták és több alkalommal életükre is törtek. A szentföldi események felkeltették az ott élő és elnyomott keresztények iránti szo-lidaritást. Ilyen körülmények között hangzott el a pápai szózat a Clermont-i zsinat utolsó napján, és talált szinte természetszerűleg széles visszhangra.

Ezeknek következtében minden igazságra nyitott szívű olvasónk beláthatta, hogy valójában a fentiekben megemlített rágalmak csupán csak rosszindulatú pletykák. Tehát egyértelműen látszik, hogy a keresztes hadjáratok nem gyarmatosító hadjáratok voltak. Elekes Szabolcs, II. éves

MégIS

2007/1

könyvajánló g

A kereszténység lényege Jézus Krisztus

u Romano Guardini: AZ ÚR KRISZTUS

Romano Guardini könyve, „Az Úr Krisztus” – „Der Herr” eredeti címen –, már több keresztény generációt segített abban, hogy kapcsolatukat jobban elmélyítsék Jézus Krisztussal. Amikor ez a könyv először megjelent, a Szentírás lelki értelmezésének egy új szemléletmódját képviselte, valamit, amire a fiatalok különösképpen vágyódtak s ez a vágyódás napjainkban ismét érződik.

Az I. világháború mindenütt megszenvedett tapasztalata a liberális állam lerombolását jelentette. A liberalizmus krízise azonban az Egyháznak jelentős tanulsággal bírt. A liberális gondolkodásnak megfelelően a názáreti Jézus csupán történelmi személyiség volt, csupán csak egy ember, mint mi mindannyian. A liberálisok azt hiszik, hogy minden természetfölöttiség, minden, ami Isten misztériumához tartozik és Jézust körülvette, nem volt több a hívők puszta önámításánál es túlzásainál. Ha minden természetfölöttiséget eltávolítunk, akkor majd végre látható lesz Jézus igazi alakja!

Romano Guardini már diákként személyesen megtapasztalta a liberalizmus drámáját es összeomlását, és néhány barátjával elhatározta, hogy a teológiának új útat keres. Ebben a kutatásban az igazán mély hatást a liturgiának, mint a Jézussal való találkozás helyének a megtapasztalása gyakorolta rá. Hiszen a liturgiában mindenekfölött az a legfontosabb, hogy Jézus köztünk van, itt szól hozzánk, itt él. Guardini felismerte, hogy a liturgia a Biblia igazi élő környezete. Művéhez írott előszavában Guardini maga beszél nekünk könyve keletkezési módjáról: Nem tehetünk mást, mint tisztelettel „egy tény, egy szó, egy

MégIS

2007/1

tett előtt mindegyre meg kell állani, hogy figyeljünk, tanuljunk, imádjuk és engedelmeskedjünk”. A „Der Herr” minden lapján igyekezett Jézus igaz megértésére jutni: Minden próbálkozás, amely Jézus alakját szeretné „megtísztítani” a természetfelettiségtől, ellentmondásokhoz és értelmetlen magyarázatokhoz vezet. Egyszerűen nem lehet a titokzatost, az isteni természetűt lefejteni erről az Individuumról. Enélkül a szempont nélkül Jézus igazi személyisége elenyészik. Guardininél az első lépés mindig a szentírási szöveg által hordozott üzenet figyelmes meghallgatása. Ezáltal teljesül a szentírásmagyarázat valódi hozzájárulása Jézus egyfajta megértéséhez. De miközben a szövegre figyel a hallgató – Guardini felfogása szerint –, nem akar az Ige mesterévé válni. Sokkal inkább a hallgató azzá a hívő tanítvánnyá lesz, aki engedi, hogy vezesse és megvilagosítsa őt az Ige.

Guardini egyik kedvenc gondolata: „Ami igazán valóságos, az létezésünk gazdag és változatos kiterjedéséből keletkezik, abból, hogy mi teljesen keresztények vagyunk, és ez visz minket az Egyetlenhez, aki igazán valóságos.” Amint azt Guardini tanítja nekünk, a kereszténység lényege nem egy eszme, nem egy gondolati rendszer, nem egy cselekvési terv. A kereszténység lényege egy Személy: Jézus Krisztus Önmaga. A lényeges az Egyetlen, aki maga a Lényeg. Igazán valóságossá válni azt jelenti, hogy Jézus Krisztus ismeretére jutunk és megtanuljuk Tőle, mit jelent embernek lenni.

A mostani idők sok szempontbó1 különböznek azoktól, amikor Romano Guardini élt és dolgozott. De manapság éppen úgy igaz, mint az ő idejében, hogy az Egyházat, sőt az emberiséget fenyegető veszély a Jézus Krisztuskép kifosztásában leselkedik, abban az igyekezetben, hogy Jézust a saját mércénkhez alakítsuk, hogy ne kövessük Őt engedelmes tanítványként, hanem, hogy újraalkossuk Őt a saját képmásunkra!

Guardini könyve, a „Der Herr”, nem öregedett meg, és éppen azért nem, mert még mindig ahhoz vezet, aki a Lényeg, ahhoz, aki igazán jelenvaló, magához ]ézus Krisztushoz. Ezért ez a könyv ma is egy nagyszerű küldetést teljesít. Toman Zoltán, I. éves

21

életünk g

Ismét egy lépcső a papság fele...

u Akolitus-, lektor-avatás

Akolitusok balról jobbra: boldIzsár FErEnc, tatár zoltán, ozsvátH JózsEF, czumbIl WIlHElm, baum PétEr, csomós lászló

Lektorok: Kovács Károly, luKács lászló, vass loránd, varga sándor, IrImIcIuc alIn, FarKas ErvIn, nEIssEr gabrIEl, FazaKas lEvEntE, magyarI István, HurgoI János, banuş andrEI, bEnE tamás, HaJláK attIla-István

MégIS

2007/1

23