TARTALOMJEGYZÉK

Előszó

TritonLife Ortopédiai Központ – a jövő már itt van

A jó gyermekorvos ismérvei

Medikids – ahol mosolyogva gyógyul a gyermek

Minden tizedik újszülött koraszülöttként jön a világra

Sztárbabák

Külső magzatfordítás az anyaméhben –esély a természetes szülésre

A magzati ultrahang-diagnosztika csúcsa!

Medencefenék-problémák komplex kezelése

Lelki konfliktusok a nőgyógyász szemével

Egy rejtélyes női betegség nyomában

Nehezített termékenység, műtéti megoldások

Csuklóartroszkópiás műtét – elsőként Magyarországon

„Visszakaptam az életemet” – egy stabilizációs műtét sikertörténete

Az ügyfélcentrikusság a korszerű szülészet egyik alapköve

Hírek, események

Fülpiszkáló

Új eljárás az emlősebészeti beavatkozásoknál –Magyarországon elsőként a TritonLife-ban

Szülést követően a hüvelyszárazság keserítette meg az életét

Horkolás: a legkorszerűbb orvosi megoldások ideje

A hallás az agy őrzője – avagy előzzük meg a demenciát

Orvosi másodvélemény kétezer kilométerről

Az orvos igazgató, aki sosem unatkozik

TritonLife hálózat

Tévhitek és gyógyszerellenesség a kardiológus fő ellenségei között

Csodadiéták márpedig nincsenek

TritonLife Magazin

Kiadja a TritonLife Magánkórházak ZRT. ©2022.

1135 Budapest, Lehel út 59/C.

Telefon: +36 70 659 8888;

E-mail: info@tritonlife.hu; Web: tritonlife.hu

Felelős kiadó: Haraszti Péter vezérigazgató

Szerkesztő: Dax Kinga, Román Mihály

Tördelés, lapszerkesztés, korrektúra: Markweb Kft.

Nyomdai kivitelezés: Gestalt Team Kft.

Fotók: TritonLife, Shutterstock és képanyagok csak a kiadó írásbeli engedélyével többszörözhetőek, közvetíthetőek a nyilvánosság felé, tehetőek nyilvánosság számára hozzáférhetővé a nyilvánosságban. Ez a nyilatkozat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény 36. § (2) bekezdésében foglaltak szerinti tiltó nyilatkozatnak minősül. kiadványban megjelentetett cikkek,

Kedves Olvasó!

Soha nem gondoltam, hogy egyszer Magyarországon előszót írhatok az egyik legnagyobb integrált egészségügyi magánszolgáltató alapításának 15. évfordulóját ünneplő jubileumi kiadványba. Egy olyan cégcsoport kiadványába, melynek ráadásul egyik alapítójaként és társtulajdonos elnökeként teszem ezt, és amely csoport ma már több mint 1100 embernek ad munkát és jövedelmet, generál milliárdos nagyságrendű éves adóbevételt az állam számára, amelynek intézményeiben összesen nagyobb állami kórházak volumenét is meghaladó számban gyógyulnak betegek és születnek új életek, melynek államilag akkreditált szakorvosképzési joga van, és amelynek kiválósági központjaiban a legjobb, legmagasabban képzett, komoly nyugati tapasztalattal rendelkező szakemberek irányítják a gyógyító tevékenységet.

Miért is nem gondoltam, hogy erre sor kerülhet? Ha velem tartasz, kedves olvasó, elmesélem, de kérlek, hogy itt ne egy formális bevezetőre számíts, ez ugyanis egy személyes és érzelmekkel teletűzdelt, kissé rendhagyó előszó lesz.

Először is, mikor a nyolcvanas évek közepén átvettem orvosi diplomámat, még máshogyan kelt és nyugodott a nap az egészségügyi szektorban, de az országban is. Én is azok közé tartoztam, akik kiskamasz koruktól készültek a nagy álom megvalósítására, arra, hogy orvos lehessek... Magyar orvos... Nyugatra nem mehettünk, csak háromévente egyszer, három évre és fejenként 60 dollár (!) valutakerettel... Az iskolában kötelezően oroszul tanultunk... Angol, német, francia stb. többnyire különórán, már akinek megadatott. Ez megvan még, kedves olvasó? Éjjelek és nappalok, hétvégék, ünnep- és hétköznapok, nyarak és telek mentek rá erre az álomra, és mikor eljött a nagy nap, boldogan és megilletődötten álltunk az alma mater nagy patinás történelmi csarnokában, és vettük át meghatottan diplománkat pátosszal beszélő profes zszorainktól. Nem volt internet és nem volt mobilkütyü, nem volt egészségügyi jogállási törvény, de volt katonakönyv, ami fontosabb volt, mint ma a személyid. Nem neveztek rezidensnek, de volt sorkatonai szolgálat. Volt alapkiképzés a pécsi tüzérlaktanyában, volt egy év tiszthelyettesi szolgálat mindenféle alakulatoknál az országban, majd volt tisztavatás, és volt otthon a kamrában katonai málhazsák teljes menetfelszereléssel állandó készenlétben, volt állandó behívó, megjelölve, hogy hol, melyik laktanyában kell jelentkeznünk, ha megjön a mozgósítási parancs a tv-ben vagy a rádióban. Mert ugye telefon alig volt, nemhogy mobil, de még vezetékes is csak ritkán és nagy protekcióval... Katonatisztek voltunk... Békeidőben is oda vezényeltek, ahová akartak, és ahol szükség volt ránk... Nem volt jogállási törvény, de fel sem tűnt, ha sebész szakorvos jelöltként hirtelen két hónapig kivezényeltek a kórházból egy üres körzetbe a szabolcsi tanyavilágba, ahol matracon aludtál a földön az üres szolgálati lakásban. És persze a havi 15 kórházi ügyelet éjszakánkénti ügyeleti díjából nem jött ki a másnap reggeli 10-deka-párizsi-zsemle-kávé kombó a kórházi büfében... Ez volt, ezzel voltunk boldogok. Akkor születtek gyerekeink, és bíztunk a jövőben. Tudtunk küzdeni és alázattal dolgozni. Nem is tudtuk, hogy ez máshogyan is lehetne. Valahogy nem volt szó magánegészségügyről, és a (szocialista) állami rendszer még valahogy működött, az emberek eljutottak orvoshoz, objektív mércével mérve mindenkinek sokkal rosszabb volt mint ma, de senki nem nyavalygott, az volt a természetes, elértük, amire vágytunk, pl. hitelből egy Trabant 601-est. Kosztolányi örökbecsű rímfaragása nyomán mi is elmondhattuk: „Itt az ágytál, amire vágytál.”

Másodszor, még nem voltak kft.-k, bt.-k, zrt.-k, KATA meg KIVA. Volt munkakönyv, amibe ha nem volt beírva a munkahelyed, akkor a rendőr bevitt igazoltatáskor az őrsre, mint közveszélyes munkakerülőt, azaz KMK-st. Ez is megvan még, kedves olvasó?

Más világ volt. Olyan lett volna akkor szervezett magánegészségügyről, cégcsoportokról és konszolidációról beszélni, mint a kerék feltalálásának idején az űrutazásról ábrándozni.

A fentieken túl is volt még néhány okunk arra, hogy eszünkbe se jusson, hogy ezt lehet máshogyan is csinálni. Sem a belső, sem a külső igények nem hatottak a változás irányába, a rendszer még jól vagy rosszul, de működött.

És egyszer csak eljött az ún. rendszerváltás... 1990 után világossá vált, hogy a korábbi gazdasági rendszer egy nyugat felé is megnyíló versenyhelyzetben versenyképtelen, elavult. A Szovjetunió szétesett, KGST-piacaink elvesztek, az orosz hadsereg kivonult Magyarországról. Ehhez még hozzáadódott a korábbi közös értékeinket kisstílű anyagi érdekek mentén tönkretevő és feláldozó ősprivatizáció, a nemzeti vagyon felelőtlen kiárusítása. Gyorsan kiderült, hogy így nem megy tovább, de senki nem tudta, mi a válasz a „Hogyan tovább?” nagy kérdésére. Azt hiszem nem tévedek nagyot, ha az állítom, hogy a szektorunk nagyjából azóta – vagyis 32 éve – nem más, mint egy a nyílt óceánon sodródó hatalmas hajó a maga tehetetlenségével, amely hajón a legénység tagjai maguk keresik a megoldásokat annak érdekében, hogy a hajó kiállja a szelek és a hullámok támadásait, és nemhogy ne süllyedjen el, hanem még a végén révbe is érjen.

A 90-es években aztán egyre világosabb lett, hogy meg kell mozdulni, a korábbi komfortzónát el kell hagyni... Én is ezt tettem, és lépésemet a mai napig nem bántam meg... Sőt! Döntésemet, mely szerint egyetemi tanársegédi állásomat – két szakvizsgával a hátam mögött – feladom, és elmegyek az iparba, egy nyolcoldalas, hosszú levélben magyaráztam el a szüleimnek, mert személyesen nem mertem... (Ekkor már hitelből levelezőn végeztem a Külkereskedelmi Főiskola marketing szakosítóját...) Édesapám és édesanyám még a „tanulj fiam, majd dolgozz nyugdíjig egy munkahelyen” kultúrában szocializálódtak, sok áldozatot hoztak azért, hogy orvos lehessek, és bizony nem volt egyszerű elmagyaráznom, hogy mit akarok... Tudod miért, kedves olvasó? Mert akkor még én sem tudtam pontosan... Csak ÉREZTEM, hogy változtatni kell, és valami mást akarok... De ha azt hiszed, hogy akkor csak idős, a II. világháborút és 1956-ot is átvészelt szülők reagáltak így, tévedsz... Velem egykorú kollégák is egyszerűen idiótának tartottak, hogy mikor itt a rendszerváltás, jön a Kánaán, kolbászból lesz a kerítés is, pont most, mikor eddig mennyit küzdöttél... Miért?

Időközben kiderült, hogy a Kánaán még kicsit késik. Nagyjából annyit késik, mint a kisiklott esti gyors, azaz valahogy meg sem jön. Közben a világ kitágult. Tizenöt különböző országban, német, dán, amerikai, svéd stb. cégeknél szerzett szerteágazó vezetői és üzleti tapasztalataim, külföldön töltött évtizedeim és sikereim után többször megpróbáltam visszavonulni, és a családomra, unokáimra és számos hobbimra koncentrálni... Ez valahogy soha nem sikerült... Volt pl. egy fogadalmam... Mivel senki nem lehet a saját hazájában próféta, így megfogadtam, hogy nem fogok bele olyan projektbe itthon, amit máshol már sikeresen megvalósítottam munkatársaimmal. Aztán ez is megváltozott.

2016 végén megkeresett Haraszti Péter, aki a ma már nagy és sikeres vállalkozásunk ötletgazdája. Hosszú ideig győzködött...

Láttam benne a tüzet, a lendületet és energiát... Tehetséges fiatal vállalkozó, közgazdász... Vele sikerülni fog... Intellektuálisan engem is izgatott a lehetőség... Kezet fogtunk Péterrel... Na, ebből a kézfogásból lett az, amit ma TritonLife csoportnak nevezünk. Néhány korábbi társunk, egy-két korai pénzügyi befektetőnk ma már nincs velünk. Az ő szerepük is fontos volt, és így utólag mindenkinek hálával tartozunk, aki velünk utazott. Volt, aki jó szándékkal segített, és volt, akitől pedig azért tanultunk, mert minden eszközzel gátolt, és olyan aljas módszerekre hívta fel a figyelmünket, amit még sokat tapasztalt vezetőként sem láttunk korábban. Ami nem öl meg, attól erősebbek leszünk. Így volt ez az elmúlt éveinkben. Erősebbek lettünk és tovább erősödünk. Ma már teljes belső békében, kiegyensúlyozottan, kizárólag magyar tőkével és tulajdonosi háttérrel, példás harmóniában működünk együtt mi, pénzügyi és szakmai befektető társtulajdonosok és vezetők.

Itt most a személyes köszönet helye lenne. Nagyon sok segítő szándékot kellene most viszonoznom, nagyon sok kollégámat kellene itt most felsorolnom, nagyon sok szakdolgozónkat kellene említenem név szerint, ami meghaladja jelen előszó kereteit. Ezt tehát nem tehetem, ezért elnézést kérek, de biztos vagyok abban, hogy mindenki érzi, akinek a felsorolásban itt helye lenne. Akikkel együtt dolgozom, tudják jól, hogy mi az emberekkel kapcsolatos hitvallásom... Sokszor keményen és érthetően fogalmazok, de hi- szem és vallom, hogy a mi területünkön a legfőbb érték az ember, a munkatársaink, és az őszinte emberi kapcsolataink, amelyek hálózatot alkotva összekapcsolnak és összetartanak minket.

Mindenkinek egyenlő esélye kell hogy legyen arra, hogy egy tökéletesebb önmagává váljék, és mindenkit olyan elbánás illet meg minden élethelyzetben, amit mi magunk, saját magunk számára elvárnánk hasonló helyzetben. Ha ez a két vezérelv működik, akkor a rendszer működik.

Azonban engedd meg, kedves olvasó, hogy Haraszti Péter mellett még egy nevet említsek, hiszen megígértem az elején, hogy személyes hangvételű lesz a bevezetőm. Fábián Gergely, a fiam, aki Péterrel nagyjából megegyező korú vállalkozó-közgazdász, kb. egy évvel alapításunk után sodródott közénk, előbb mint egy-egy terület szakértője, majd mint igazgatósági tag, és ma már mint társtulajdonosunk és a teljes operációnkat vezető menedzserünk.

Nem azért van itt, mert a fiam, hanem mert az évek során társaimat meggyőzte szakértelme, attitűdje és a teljesítménye. Nagyon ritka ajándék, mikor egy apa és fia nagyobb konfliktusoktól mentesen, harmóniában együtt tud működni egy konfliktusokkal és problémákkal halmozottan terhelt üzleti környezetben. Ez nekünk eddig sikerült, ami nagyon fontos számomra és büszkeséggel tölt el. Ezt sem próbálhattuk volna ki, ha nincs Péter és nincs a TritonLife utazásunk.

Mi hárman – Péter, Gergely és jómagam – osztozunk tehát a társaság irányításának felelősségén, azonban én egyre inkább kivonulok a napi ügyekből, és inkább a korábbi évtizedekben külföldön megszerzett tudásom és tapasztalatom kamatát próbálom most itthon, a hazámban törleszteni... Próbálom visszaadni mindazt a hazai környezetemnek, amit a szektorban töltött közel 40 évem alapján megtapasztaltam, és próbálok segíteni annak a bizonyos hánykolódó hajónak, ha persze erre a mindenkori parancsnoki híd személyzete igényt tart. Nem kis feladatot vállalva – egyéb társadalmi és üzleti megbízatásaim mellett – vezetem a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének Egészségügyi Tagozatát, és egyben a VOSZ társelnöke is vagyok. Bízom abban, hogy a beteg ember érdekében egy jobb irányba tudjuk azt a bizonyos hánykolódó hajót fordítani.

Mindenesetre mint a TritonLife csoport elnöke, büszkén és pozitív érzésekkel írom ezeket a sorokat, hiszen meggyőződésem, hogy a közösen végzett munkánk végső soron a beteg ember érdekében segítik úgy átalakulni az ellátórendszert, hogy az képes lesz jó minőségben és időben kiszolgálni az arra rászorulókat, ugyanakkor tisztelve és elismerve azt az erőfeszítést, tudást, tapasztalatot és emberséget, amit ti, mi, minden egészségügyben dolgozó együttesen teszünk embertársainkért.

Kérlek, kedves olvasó, helyezd el a jelenkort is egy történelmi perspektívában. Ahogy nehezen képzelhettük volna el 1985-ben a mai környezetünket, sőt, a Róbert Magánkórházat 15 éve alapító atyák sem gondolhatták, hogy 2022-ben egy nagy konglomerátum, a TritonLife csoport részeként fejlődik tovább intézményünk. Próbáljuk meg együtt elképzelni, hogyan fogjuk szolgálni a beteg ember érdekeit 2055-ben... Az előttünk álló változások nagyságrendekkel nagyobbak és drámaibbak lesznek, mint amit az elmúlt 35 évben magunk mögött hagytunk. Dolgozzunk tehát azért ma együtt tovább alázattal, hogy jobb legyen a holnap egészségügye gyermekeink és unokáink számára.

Mikor a TritonLife csoport 30. születésnapját ünneplitek majd 2037ben, remélem, legalább vendégként odaférek a születésnapi torta köré, és akkor már valóban idős fejjel büszke lehetek majd akkori utódainkra, akik akkor vezetik majd a társaságot és utódszervezeteit.

Hajrá TritonLife! Hajrá magyar egészségügy!

Dr. Fábián Lajos alapító, az igazgatóság elnöke