ÖTóraI TEa
veszprémi nap 2014. december 12.
11
Beszélgetés Felker Zsolttal, a Szent Mihály Bazilika Plébánia káplánjával
béke és szeretet Karácsony küszöbén, az adventi időszakban ültünk le beszélgetni Felker Zsolttal, a Szent Mihály Főplébánia káplánjával, aki úti készülődései közben szakított időt a találkozóra, mivel másnap Rómába utazik, hogy a Teréziánumban, a Karmelita Egyetemen, ahol három évet töltött, átvegye diplomáját. Amikor három évvel ezelőtt pappá szenteltek, az érsek atya kiküldött Rómába spirituális teológiát tanulni, majd amikor befejeztem a tanulmányaimat, ide helyezett a Szent Mihály Főplébániára Nagy Károly apát kanonok mellé, s az év augusztusától káplánként működöm itt. Nagyon szép három év volt, bár először kicsit bántam, hiszen minden újmisés papnak az a vágya, hogy mielőbb a hívek közé kerüljön, s ahol lehet, segítsen gondjaikban, bajaikban. Nem volt könnyű, s különösen az első évben nem sok szabadidőnk maradt, az életünk az iskola és kollégium között telt, s az olasz nyelvet is el kellett sajátítani, hiszen ezen folyt az oktatás. De
künk, amelynek birtokában jobban tudjuk segíteni az embereket, hogy boldogabb életet éljenek még akkor is, ha kereszt nehezedik a vállukra, s szenvedések sújtják őket. Ez segít, persze imádsággal és a Szentlélek segítségét kérve, hogy jó tanácsokat tudjunk adni, ha bajba jutva hozzánk fordulnak. – Spirituális, vagyis lelki teológiát tanultam kint, s az érsek atya talán azért küldött Rómába, mert arra gondolt, hogy egyszer majd egy szemináriumban mint spirituális, lelki vezető a kispapok nevelését, lelki fejlődését, Istenre irányulását segítsem. Ehhez azonban, mint kint is felhívták a figyelmemet rá az atyák, a tudáson és a bölcsességen kívül nagy élettapasztalat-
főbb SzerepeKben: Felker Zsolt 1981-ben Várpalotán született, de a családja tősgyökeres sármelléki, s akkor költözött Várpalotára, amikor megnyíltak a szénbányák, hogy munkát találjon ott. A Faller Jenő Szakközépiskolában erősáramú berendezésszerelői szakmát tanult, majd leérettségizett és ugyanitt elektrotechnikusi képesítést szerzett. Egy évig sekrestyésként dolgozott Várpalotán, majd jelentkezett Veszprémbe az Érseki Hittudományi Főiskolára hittanár nevelői szakra, ahonnan átkérte magát a teológiára. 2011. június 17-én szentelte pappá a Szent Mihály Bazilikában dr. Márfi Gyula érsek. 2014-ben Rómában a Teréziánumban spirituális teológiából licenciátust szerzett, s ez év augusztusától a Szent Mihály Főplébánián káplán. Jelenleg munkája mellett a Hittudományi Főiskolán a hittanár nevelői mesterszakot végzi, s azt tervezi, hogy pedagógiából szerzi meg a doktorátust, hiszen egyik vágya, hogy taníthasson kicsiket és nagyokat egyaránt. már akkor, amikor a szünetekben hazajöttem és a plébánián segítettem, megtapasztaltam, hogy mindaz, amit ott tanultam, milyen jól hasznosítható a gyakorlatban, s hogy megérte az áldozathozatal. Egyszer az egyik barátom megkérdezte, te tulajdonképpen miért is tanulsz, s a szavai és a mosolya mögött azt éreztem, hogy a karrierre gondol, az előrehaladásra a ranglétrán. Kint sok lelki vezető és nagytudású profeszszor tanított minket, akik a szentek tanításán, az elmélkedéseken keresztül olyan tudást és bölcsességet adtak át ne-
ra is szükség van. Nekem pedig gyakorlatom még nincsen, s ha ott állnék a kispapok előtt, amit tanultam, át tudnám adni nekik, imádkozhatom értük, a Szentlélek kegyelmét kérhetem, de a gyakorlati kérdésekben, amiket feltesznek nekem, vagy a problémák megoldásában, amelyek egy plébánián adódnak, nem tudnék eligazítást adni. Hiszen nem voltam még plébánián, csak kisegítőként, s a hívekkel csak kevés kapcsolatom volt. Szeretnék ezért minél több időt tölteni plébánián, a hívek között, hogy segítsem, szolgáljam őket.
Felker Zsolt Várpalotán született, s az ottani Faller Jenő Szakközépiskolában elektrotechnikusi oklevelet szerzett, s többek között éppen ez a segíteni akarás, az emberek gondjai, bajai, sorsa iránt érzett empátia vezette el a papi hivatáshoz. – Már a szakközépiskolában egyre inkább úgy éreztem, hogy valójában ez nem az én utam, valami másra vágytam, olyan területre, ahol közel kerülhetek az emberekhez. Akkor Nagy Károly apát kanonok úr tanácsára, aki a keresztapám és lelkiatyám is, elmentem Kőszegre egy négynapos lelkigyakorlatra, egy úgynevezett cursillora, s ott tisztázódott bennem, hogy a Jóisten a papi hivatásra hív. Amikor hazaérkeztem, ezt rögtön közöltem a lelkiatyámmal és azt vártam tőle, hogy ő abban a pillanatban elvisz a papi szemináriumba. Akkor ő mint bölcs lelkiatya – akinek már tizenkét tanítványa van, akár az apostolok száma, akik a papságot választották a Jóisten hívására – azt mondta, várjak még, hogy biztos legyek benne, hogy ez nem csupán egy fellángolás. Így egy év után jelentkeztem Veszprémbe az Érseki Hittudományi Főiskolára, először hittanár nevelő szakra, majd onnan mentem át a teológiára. Nagy Károly atya, amióta csak ismerem, soha nem mondta, hogy legyek pap. Minden embernek meg kell keresnie azt a hivatást, legyen az orvosi vagy bármi, amire az Isten vezeti. Isten mindenkinek adott talentumokat arra a feladatra, amit el kell végeznie, s ha ezt megtalálja az ember, abban tud kiteljesedni, abban tud boldog lenni. Adventben járunk, karácsonyi fényekbe öltött a város, s ahogy közeledik az ünnep, egyre lázasabb a készülődés, egyre nagyobb a forgalom az üzletekben, s mindenki az ajándékokon töri a fejét, s mintha háttérbe szorulna a karácsony igazi jelentősége. Advent a várakozás, a vágyódás, az Isten utáni sóvárgás időszaka. Már az ószövetségi nép is várta a Messiást, úgy érezte, nem elég az oltárokon bemutatott áldozat, mert valami fal emelkedett Isten és ember között. S éppen ezért született meg Jézus a Földre, hogy ezt a falat lebontsa, azzal, hogy emberi testet öltött, létrejött a kapcsolat, s az adventi időszak éppen
Fotó: Zwicker
Felker Zsolt szakközépiskolában döntötte el, hogy papi hivatást választ arra jó, hogy bűneinktől megtisztulva szívünkben is megszülessen Jézus. Megnyitjuk szívünket, hogy befogadjuk, s megnyitjuk szívünket ilyenkor a szegények, a szenvedők felé is, hogy adománnyal vagy egy mosollyal segítsük, vigasztaljuk őket, ezzel is követve Jézust, aki mindig csak jót tett egész földi életében. Isten keze nem olyan rövid, hogy ne tudna segíteni, mondja Izaiás, s Isten az ember kezén keresztül segít a másik emberen. Ilyenkor szokás, hogy megajándékozzuk egymást, s amikor kezembe veszem és kibontom az ajándékot, látom, akitől kaptam, gondolt rám, s mekkora áldozatot hozott értem. De van-e nagyobb ajándék
annál, mint mikor valaki mindenét odaadja, s az Isten saját fiát ajándékozta nekünk, hogy örök életünk legyen. S ez hívja fel a figyelmet szeretteinkre, bennük is meglássuk az Istent, hogy ők maguk is Isten ajándékai, s ők az igazi ajándékok számunkra a karácsonyfánál, hogy ott vannak, hogy szeretnek minket és szerethetjük őket. Van egy nagyon szép régi szokás, amelyet lelkiatyámtól tanultam, hogy karácsonyestén a fa körül elmondunk egy imát azokért, akik már nem lehetnek köztünk, s bocsánatot kérünk egymástól elkövetett bántásainkért. Az egység, a béke és a szeretet fejeződik ki ebben. LászLó Péter
A humor korlátlan Dombóvári Istv t án a Dumaszínház alapító tagj g a. A humoristával a hazai stand-up kezdete óta eltelt idôszak mellett a rádiózásról és arról is beszélgettünk, k hogy g a fiatalok például egy g általán nem akarnak politikáról hallani. Egyébként mi sem akarunk politikával foglalkozni, hangsúlyozta a humorista, a magunk módján figyeljük az eseményeket, s idônként megkapjuk azt a kritikát, hogy ránk szólnak, ez azonban képtelenség. Nincs is
olyan köztünk, akire rá lehetne szólni. Ha utasítást kapnék, hogy mirôl ne beszéljek, már aznap telelôném vele a saját netes oldalamat. A humornak nem lehet korlátot szabni.
Keresse írásunkat a szombati Naplóban!